~ a Teszlek Süveg gondolkodás nélkül a Hugrabugba rakná ~ vödörjével issza a jegeskávét, hogy vámpírként is élvezhesse ~ a vámpírrá válása után ráírt az összes exére, hogy mennyire leszarja őket ~ egymillió új hobbit kipróbált, hogy betöltse az űrt ~ ugyanennyi kifogást talált, hogy ne kelljen kimozdulnia a komfortzónájából (ezen már túllépett) ~ meg van róla győződve, hogy a laktózra vámpírként is érzékeny ~ baromi válogatós, minden téren ~ egy kicsit extra ~ nincs szűrője a figyelmeztető jelek iránt ~ imádja a drámát ~ nyíltan megfenyeget bárkit, aki beleáll a barátaiba ~ napokra eltűnik, ha olyanja van ~ szomorú zenéket hallgat, ha szomorú, hogy még szomorúbb legyen ~ az összes kóborállatot összeszedi az utcáról (nem, már nem a vérük miatt) ~ az éttermekben jellemzően a gyerekmenü a kedvence ~ 1.91 m magas, barna szemek, barna haj

Önéletrajz

Miután sikeresen kinyírtad magad a ’túl-sok-kokainnál-többel’, a szüleid szemébe nézni még szarabb.
A nagypapa kezében tudni a sorsod? Még, még még sokkal… had ne ragozzam.

Emlékszem, hogy a díszes hall mennyire nem tűnt aznap díszesnek. Az aranyszegélyek megfakultak, a helyiséget pedig nyomasztó félhomály uralta. Hiába volt délután három óra, hiába lehetett volna a kandalló feletti antik tükörben ellőni a tökéletes szelfit a fényviszonyok közt, ott ültünk a majdhogynem sötétben mi hárman.
És ha már tükör, hát felé sem mertem nézni. Csak az zakatolt a fejemben, hogy mi van, ha igazak a mondák és tényleg nem láthatom többé a tükörképemet? Nem álltam rá készen, hogy megtudjam.
Jobb híján előre dőltem a díványon – annyira szédültem, hogy ha a háttámlának dőltem volna biztosan elhányom magam -, alkarjaimmal a combjaimon támaszkodva, a körmeimet akkorra már lassan lepedzegettem a feszültségtől. A végzetes éjszaka másnapja volt. A többiek épp olyan sápadtak voltak, mint én. Olykor felpillantottam rájuk, de Ilya volt az egyetlen, aki nem kerülte a tekintetemet. Visszagondolva, abban sem vagyok biztos, hogy Oakley egyáltalán ébren volt. De az orra még mindig kurva piros volt. Rosszul voltam minden apró zajtól. A másik két srác ereiben lüktető vér hangját pedig csak a szüleim veszekedése nyomta el a kétszárnyú ajtó túloldalán… és a papa távoli suttogása.

- Mindig tudtam, hogy nem kellene ennyire közel kerülnünk egymáshoz a Rasputin kovennel. Most néz magadra, fiam. Isten ezzel büntet minket. – Ahelyett, hogy választ adtam volna jóanyámnak, aki minden korrupció és rituálé után ott hordta a keresztet a nyakában, csak beharaptam az alsó ajkam és önkéntelenül kezdtem rágcsálni feszültségemben, ahogy elfordultam tőle. Végre a nagy ablak előtt állhattam fényes nappal, a kerti tavat figyelve. Mindezt köszönhettem a papának, akitől megkaptam az Áldást. Tudtam, hogy egynap ára lesz, de kisebb bajom is nagyobb volt annál, mintsem a jövővel foglalkozni.
- Most büntet isten, mi? Amikor apa diplomata karrierjét kellett fellendíteni vagy a te aktuális hóbortodat, akkor nem büntetett. – Sosem beszéltem vissza édesanyának, még akkor sem ellenkeztem különösebben, amikor évekkel azelőtt hittantáborba küldött, mert lájkoltam az egyik barátom wicca kézművesboltját. De eljött a pont, amikor kezdett betelni a pohár. A világra hozott, de belehaltam az észnélküli bulizásba. Mindig felszívtam azt a ’még-egy-csíkot’, mert a többiek is bírták. A különbség az volt, hogy nekem már gyerekkoromban is problémáim voltak a szívemmel, amit sosem említettem. De ezúttal nem ő hozott (vissza) az életbe, hanem a barátaim. Nem éreztem többé, hogy bármivel tartoznék neki.
- Miért, mit gondolsz, ki tette ezt veled, ha nem Ő? – Emlékszem, ezen a ponton telt be a pohár. Indulatosan fordultam meg, vértől vöröslő szemekkel.
- Én. Én tettem. Nem Ilya, nem Oakley, nem ISTEN. Én. Ideje lenne, ha te is elkezdenéd magadat okolni a hibáidért a felsőbb hatalmak helyett. Ahogy a felnőttek teszik.

És most talán nekem is ideje lesz megfogadni a saját tanácsomat, és magamat okolni, bármi is vár rám. Mert a jövő eljött. Ilya és a papa között elpattant a gumizsinór, ami már évek óta feszült. Aki pedig nem a papával van, az ellene.