Tetszik neki, hogy franciául szólsz hozzá, még ha érezhetően nem is fog ennél többet kapni. Zene füleinek a kimondott szó, már csak ezért is mosoly költözne az ajkaira, ahogy becsukja utánad az ajtót, de van ott még tényező. Finom az illatod, ahogy elsétálsz mellette, ráadásul nem is akárhogy. Kelleted magad, magaslabdát kínálsz. Még ha az angolja nem is minden ponton tökéletes, ezt aztán nem kell neki magyarázni. Nem csapja le túl nyilvánvalóan, de elraktározza magának. Kíváncsian fürkészi a finom vonásaidat, miközben visszasüllyeszti az ékszert a pulcsija nyaka alá és úriasan kezet csókol a bemutatkozással karöltve.
Észreveszi a zavarod, ezért csak még inkább elmélyed a szemeidben, miközben a puha ajkai a kézfejedet érintik. A neki szánt magaslabdát pedig csak ekkor csapja le a francia akcentusával kísérve. – A legkevésbé sem bánnám, bárhova tévednének is a kezeid. – A francia szemtelenség netovábbja, hogy még rád is kacsint, majd mint aki jól végezte dolgát kerül meg téged és sétál beljebb a lakásban.
- Hangszóró, igen. Ott. – Legyint el a kezével a nappali egyik sarka felé, közben pedig nem csak a tekintetével, de a figyelmével is követ. Megrágja a szavait, mert el kell gondolkodnia, hogy pontosan mióta nem látta. Szeretne pontos választ adni, de hamar arra jut, hogy minek.
- Néhány hete… – Tart egy kis szünetet és végig fut a fején, hogy mégis milyen fényt vet rá az, hogy hetek óta nem látta a nővérét, és ilyen szívnyugalommal ül itthon. De hamar túllendül rajta, elvégre nem ez Isla eltűnése Dantéval kézen fogva. Talán nem is az utolsó. – A helyedben nem aggódnék a nővérem miatt. – Mondjuk, saját maga miatt azért aggódhatna most, hogy beengedett egy idegent a lakásba. Islával kapcsolatban meg még ő sem hiszi el azt, amit mond, hisz kihallani az aggódást a hangjából. Megülte magát a gyomrában az a nyomasztó érzés, másrészt viszont nem érzi azt, hogy köze vagy szerepe lenne a dolgokhoz, dolgokban, amik Islával történnek. Apropó, részben szándékosan, részben önhibájából, de épp most adta a tudtodra, hogy a nő, akit keresel egyébként a nővére. Ez azért sok mindent megmagyaráz.
- Ha már úgyis itt vagy, mesélhetsz Isláról. – A gondolatmenete nem feltétlenül tűnhet lineárisnak a szempontodból, hisz minek mesélni róla ha a nővére, de nézd el neki, legalább kinyögött egy értelmes mondatot. Ha a hangszóróknál állsz, hogy csatlakozz a telefonoddal, akkor pont belátsz a konyhába, ahova ő átsétált és feléd mutat két vörösborospoharat. – Kérsz bort? – Látni, hogy megkönnyebbülés lenne számára, ha végre nem egyedül kellene boroznia, mint egy elhagyatott vénembernek.

Biztosan nem ignorálna ilyen módon, ha képes lenne olvasni a gondolataidban. Nem, nem, lecsapna minden magaslabdát. Rémyt az anyukája egy udvarias, a földön két lábbal álló férfinak nevelte, de amíg akkoriban, huszonöt éves korára felesége és háza lehetett volna, a traumái után, a modern világban felvett modorával huszonöt éves korában jó eséllyel tiktok videókat fog csinálni és sültkrumplit eszik majd vacsorára. Egyébként is, a neveltetés egy dolog, a személyisége meg egy másik dolog. Valósággal felfalna a szemeivel, ha olvasna a gondolataidban. De nem olvas, ennyire meg nem pofátlan, így a szemeidnél lentebb ő sem engedi a tekintetét.
- Nos, Sveta, Isla barátja, – már-már flörtölő éllel, szándékosan ismétli vissza a ’’teljes nevedet’’, mint ahogy a régi északi népségeknél jelentette a vezetéknevet az, hogy ki kinek a fia – ha hoztál magaddal a készülékedben zenét, akkor akár beljebb is fáradhatnál. – Nem mintha eddig az ő alakjától erre különösebb esélye lett volna. Készülék alatt a telefonodat érti, és bármelyik Spotify listádat nyomod majd be, ő öklendezni fog tőle, de nem fogja hagyni, hogy kikapcsold. Kényeske.

- Entrez. – Észre sem veszi, automatikusan jön a szájára az anyanyelve, franciául invitál be, ahogy ellép az ajtóból, majd zárja mögötted. – Oh. – Mielőtt ő is bemutatkozna, vagy lépésekkel beljebb juthatnál, finoman a válladért nyúl, hogy felé fordulj, a másik kezével pedig már ki is húzza a fehér pulóvere alól a nyakában lógó ezüstfeszületet. Ezt talán azelőtt kellett volna megtennie, hogy egyáltalán beenged, de láthatóan így sem különösebben zavartatja magát, csak feléd lóbálja az ékszert, hogy fogd csak meg. Vérbeli francia, nem szokása udvariaskodva körbe topognia egy témát, mint teszem azt a briteknek. Isla tartott neki egy gyorstalpalót a várost megtöltő lényekről, ő pedig szeretné tudni, hogy egy vagy-e közülük. Attól függetlenül, hogy milyen kevés idejük volt együtt a nővérével, érezte ő rajta, hogy az idősebb nő igazán próbál nyitni felé. Rémy azonban nem volt benne partner, nem különösebben. Nem rá haragszik igazán. Sőt, abban sem biztos, hogy egyáltalán haragszik bárkire is a vele – velük – történtek miatt. Pedig haragudhatna, ha személyre nem is, hát legalább a világra! Az édesanyját már akkor elkezdte gyászolni, amikor annyi évvel ezelőtt lehunyta a szemeit. Remélték az ellenkezőjét, de legbelül tudták, hogy sosem látják már egymást. Ez a baj a reménnyel, nehéz neki ellenállni. Nagyon szeretne visszajutni Franciaországba, hogy meglátogathassa a sírját.
- Sveta, fogd meg. – Fogalmazhatna érleltebben is, de annak idején alig kellett angolul beszélnie, nézd el neki, hogy sem a szókincse, sem a mondatformálása nincs a toppon. De ez ne helyezze hátrányba, a szemeiből süt az intelligencia.
- Rémy vagyok. – Mihelyt túl vagytok a ’’kötelező körön’’, bemutatkozik a kezedet várva, amikor pedig megkapja, a szemeidbe nézve finoman kezet is csókol.

A nővére hetek óta nem jött haza. Illene aggódnia, de a majd’ hetven évtizedes álmatlan álom megtört benne valamit. Miért aggódna mások miatt, mikor magával kell foglalkoznia? Túl sokat veszített, úgy folyt ki az idő az ujjai között, mint az aprószemű homok. Azt inkább ne is említse, hogy Dante is felszívódott. Görcsbe szorult a torka, amikor a sokadik napon szembesült a tényekkel, együtt szívódtak fel. De nem amiatt, mert olyan nagyon, tényleg nagyon rossz érzés ült meg a gyomra mélyén. Az a fajta, amikor beüt a hatodik érzéke. Azt a szőnyeg alá söpörte és azóta sem hajlandó tudomást venni róla – ez mindig is jól ment. Hanem amiatt, mert együtt tűntek el.

Hát akkor forduljanak fel.

Tudod, mikor tűntek el utoljára? Amikor neki végig kellett néznie az apja és a fivére halálát. Pont ugyanígy, együtt. Legalábbis abban a hitben nőtt fel, hogy így történt. Több volt az események mögött, azóta beszélgettek róla Islával. De ez egy olyan trauma számára, mindkettejük számára, aminek az elsimításához idő kell. Idő, ami nem volt. Sem az évtizedekkel ezelőtti viszontlátáskor, sem most. Beleringatta hát magát az önzőségbe, túl sokat veszített, túl sokat kell még tanulnia. A nővére, akinek a rúzsaival rajzolt űrhajókat a ház falára, nyolcvan évig megvolt nélküle. Most is biztosan meglesz.

Ő viszont nem lesz meg ennivaló nélkül, ezért fogta a készpénzt, amit még otthon talált és elbaktatott a közeli szupermarketbe – megint egy órán át bolyongott még pluszba, miután összeszedte a kosarába a neki kellő dolgokat. Mit tehetne, sok az újdonság, ő pedig egy kíváncsi fiú. Amire ő sem számított az az, hogy a lakás bejáratánál egy szemrevaló lány fog toporogni a folyosón.

Igyekszik nem oldalra biccenteni a fejét, hogy ne tűnjön túl nyilvánvalóan érdeklődőnek, szóval csak úgy pótcselekvésként ránt egyet a válláról lógó, telepakolt vászontáskán, ami amúgy is pont lefelé csúszott. Végül a hívatlan vendégjelölt – hát ki tudja, legalábbis nagyon úgy tűnik, hogy akar jutni – mellett áll meg. Nem szól, többnyire folyékonyan beszél angolul, de még mindig nem akaródzik megszólalnia ezen az okádék nyelven. Cserébe addig néz, amíg a szőke arrébb nem áll legalább egy lépést, hogy a közben előhúzott kulcsát a lyukba nyomhassa. Ha beszél is hozzá az ismeretlen, lényegében levegőnek nézi, egészen addig, amíg be nem lép a lakásba. Lecsúsztatja a földre a válláról a táskát, és végül hátra fordul, a félig kinyitott ajtón és az ajtófélfán megtámaszkodva egy-egy alkarjával.
- Ha Islát keresed, akkor beállhatsz a sorba. – Incselkedve, erős francia akcentussal szólal meg. Tisztában van vele, hogy ezzel az egy mondattal, a hozzáértő fülek számára mennyi információt ad fel önként, ám ahhoz képest, hogy a város milyen veszélyeket rejt, és forrópont a természetfeletti számára, ő abszolút nem veszi komolyan a helyzetet. Hozzászokott már – az ’’előző’’ életéből –, hogy az esetenként fel-felmerülő megérzései alapján kezelje az embereket. Ez pedig most sincs másként.