Belekortyolok a sörbe, ami kesernyés, nehéz ízt hagy a számban. A szavaidra figyelek, az arcodra, látom, ahogy elmélyülnek az apró ráncaid, miközben gondolkodsz, és csak az jár a fejemben, hogy biztosan nem vettem észre eddig valamit, ami nyilvánvalóvá tenné, ki a felelős a bátyám eltűnéséért. A kérdésed ugyanakkor nem ér váratlanul, hiszen első dolgom volt néhány igazán bizalmas emberemmel átvizsgálni a teljes bagázst. Nem akadok fenn azon, hogy a Alex embereinek hívod a beosztottaimat, mert nem tudhatod, hogy átvettem az üzlet teljeskörű irányítását, és nem is akarom az orrodra kötni ezt, mert szeretem, amikor a partnereink meglepődnek, először azon, hogy egy olyan fiatal nővel kell beszélniük mint én, aztán pedig azon, hogy simán letépem a golyóikat, ha nem úgy ugranak, ahogy nekem tetszik. Ja, nem mondtam, de ezen a területen a legtöbb “nagykutya” férfi… leszámítva egyet.
- Semmennyit. A belső átvizsgáláson már túl vagyok, akik maradtak rendben vannak - jegyzem meg egészen tárgyiasan, és tudom, hogy nem egy ilyen válaszra számít akárki egy korombeli lánytól. De hát olyan könnyen ítélnek meg mások idegeneket és olyan könnyen esnek ezért a földre; én pedig kifejezetten szeretem kihúzni a széket az ilyen alakok alól. Persze ne értsd félre, Isla, te nem ilyen vagy, mert még ha meg is leplek egy-egy válaszommal, akkor is látom a szemedben, hogy tudod és érted, nem szorulok anyáskodásra és pátyolgatásra, nem erre van szükségem, hanem olyan valakire, akiben megbízhatok, mert ebben a kurva városban egyre kevesebb ilyen ember van. És ezt a gondolatot alá is támasztod a nyílt kijelentéseddel, ami félreérthetetlen és tökéletesen igazad van vele.
- Ugyan már. Inkább beszélgetek erről, mint hogy elszenvedjem - legyintek, mintha ez az egész semmit sem jelentene a számomra, nem marna belém, pedig az első pár éjszakám során nem aludtam, és a legfőbb bizalmi emberem sem, mert a bátyám eltűnése - még ha nem is egy puccs miatt történt - előidézhetett volna lázadást. Rohadt szerencsés vagyok, amiért a Tarasov név ennyire stabil jelentőségű és hogy a nekünk dolgozó kétajtós szekrények érzik ennek a névnek a súlyát. Még az én esetemben is. De ettől függetlenül igazad van, lehetnék halott és Ljoscha is lehetne az.
- Köszönöm a segítségedet, Isla! - őszinte hála sugárzik feléd a hangomból, mert tényleg nagyon-nagyon sokat jelent most nekem, hogy nem kell teljesen egyedül kutatnom Alexej után. Persze semmi garancia nincs rá, hogy a jelenléted megold minden problémát csettintésre, de őszintén kezdtem elkeseredni, amiért semmit nem tudtam felmutatni. Néhány nyom, ami sehová sem vezet - ennél jóval többre volt szükségem. Amit viszont mondasz, megrémít, de ez csak a pupilláim gyors változásán látszik… A sörömből kortyolok egy újabbat, és ízlelgetem a felmerülő lehetőséget, miszerint vérfarkasként számít valakinek csak a bátyám. Márpedig a farkas méreg feketepiaca, éppen úgy mint a vámpírvéré is, nagyon is pörgött, de erről nyilván a rendőrség is tudott.
- Semmi ilyesmi. Hetekig vártuk, hogy engem vagy a közvetlen bizalmasainkat hívják, de semmi, még egy sms sem érkezett - rázom meg a fejemet a kérdésedre először, aztán amikor az ellenségeire terelődik a szó, én is lejjebb halkítom a hangomat. - Kiszűrtem már pár kisebb bandát, akik tartoztak nekünk, de kötve hinném, hogy pitiáner alakokat keresünk. Én a nagy halak között is puhatolóztam már, az összekötőim viszont eddig nem szolgáltattak semmit. Gyanítom azért mert jó felé tapogatózom - konkrét neveim is voltak, de Washington D.C.-ben a falnak is füle van, úgyhogy bocsájtsd meg, hogy nem kezdem el sorolni azonnal gyanúsítottaim listáját.

Ideges voltam. Nem volt jellemző a bátyámra, hogy szó nélkül eltűnt volna, hogy magamra hagyott volna, ezért is voltam biztos abban, történt vele valami, ennek ellenére hittem abban, hogy még életben volt. Talán megéreztem volna, ha végleg elvesztettem volna az egyetlen fontos embert az életemben. Éppen ezért mindent meg akartam és meg is kellett mozgatnom, mert nem volt másom.
Figyeltem a halvány mosolyt, amely megjelent a rendőrnő arcán, amikor megrendeltem a sört az igazolványommal. Valóban volt ebben valami nevetséges, elvégre egyáltalán nem olyan dolgokkal foglalkoztam, mint egy átlag huszonéves lány, amit néha irigyeltem másoktól, de alapvetően sokkal erősebbnek éreztem magamat, ezt pedig szerettem.
Egyetlen hosszú pillanatra lehunytam a szememet és mélyen beszívtam a levegőt. Nem vártam, hogy ez a nő oldja meg a problémáimat, de annyira szerettem volna hinni abban, hogy Isla valódi segítség lesz, nem úgy, mint eddig bárki, akit kérdeztem. Ám a válasza akármennyire is készültem rá, elkeserített. A további szavait figyelmesen hallgattam: három hete. Igen, nagyjából stimmelt. Ebből csak annyit tudtam meg, hogy Isla nem lehetett azok egyike, akik utoljára látták Ljoschát… de akkor mégis hol a francban lehetett?
A pincérnő rövid időre ismét félbeszakított minket, én pedig egy mosollyal nyugtáztam, ahogy lepakolta elénk az italokat, majd a tekintetem visszatért a rendőrnőre.
– Igen, körülbelül három hete nem jelentkezett – bólintottam a kérdésére, majd tovább hallgattam, hogy bár figyelte a jelentéseket, semmi olyan nyomot nem kaptak az őrsön, ami Alexre utalt volna. Ez valahol vigasztalt, mert ha kaptak volna a rendőrök bármilyen riasztást, valószínűleg Ljoscha halott lenne.
– Annyit sikerült kiderítenem, hogy azon az estén, amikor eltűnhetett a külvárosba ment a város délkeleti részére. Két emberünket találtuk holtan, de nem a környéken, hanem a folyó torkolatánál. Csak ők voltak aznap vele – nem tudtam, hogy ez bármit is segíthet-e, mert amit én tehettem, azt megtettem. Aki elrabolta bátyámat jó, sőt nagyon jó munkát végzett, amikor elragadta, mert egyáltalán nem volt nyoma. A túlzottan tiszta munka pedig mindig gyanús volt. Biztos voltam benne, hogy volt valami nyom, csak nem vettem észre vagy szándékosan elterelték róla a figyelmemet. Éppen ezért hajlandó voltam arra, hogy bevonjak olyan embereket, akikben valószínűleg a bátyám is megbízott: Isla pedig ilyennek tűnt.

Nem igazán tudtam, mire is számíthattam egy rendőrtől, ellenben kezdtem kifogyni a lehetőségekből, mert nem csak a bátyám íróasztalát túrtam már fel, hanem az összes kapcsolatát, ez egész kurva alvilági hálót a városban, ami sok esetben nem is volt annyira egyszerű a természetfelettiek miatt, de nem találtam az égvilágon semmit. És ez kezdett kiborítani. Ismertem Ljoschát, tudtam, hogy nem lépett volna le szó nélkül, még ha gáz lett volna is, vagy valaki megpróbált volna az életére törni. Éreztem, hogy valami baj van, és azt is – ami elég nevetségesnek hangozhatott – hogy még élt.
Ahogy beléptem az útszéli étterembe és az ismeretlen nő felé vettem az irányt, láttam, hogy pár pillanat alatt felfogta ő is, hogy nem véletlenül figyeltem őt, ahogyan közeledtem. Nem vesztegettem egyikünk idejét sem azzal, hogy hazudjak a kilétemről, annak ellenére sem, hogy nem tudhattam, milyen viszonyban lehetett ez a nő a bátyámmal. A nevemet meglepve, de teljes természetességgel ejtette ki, tehát Ljoscha mesélt rólam neki, és ami azt illette, ez sokat elárult arról, hogy a testvérem megbízott Islában. A bemutatkozására biccentettem, majd halvány, sokat sejtető mosoly suhant  át az arcomon, miközben lepakoltam a táskámat magam mellé.
– Nos, igen. A telefonszámodat megtaláltam Ljoscha… Alex asztalán és én írtam az üzenetet. Ne haragudj, hogy megvezettelek – a hangomból kiérződött a feszültség, és az is, hogy kissé megkönnyebbültem a tudattól, valódi segítséget találtam a nő személyében, és nem egy újabb zsákutcába futottam bele. Ismertem a bátyámat, és biztos voltam benne, hogy senkinek nem mesélt rólam, akiben nem bízott meg, mert én voltam a féltve őrzött gyengepontja, ahogyan ő énnekem. Az is sokat elárult a kapcsolatukról, hogy Isla kérdés nélkül jött el, pontosan, s most szemmel láthatóan aggodalom tűnt fel a kérdéseiben. Nem is próbáltam tagadni, hogy ennek örültem, annak ellenére is, hogy a rendőrnő számomra idegen volt.
– Alex eltűnt – mondtam és megnyaltam az ajkaimat. – Hetek óta nem hallottam róla, nem jelentkezett, és nem is találom a nyomát – folytattam aztán, kezeim az asztalon pihentek, s kissé idegesen piszkáltam a körmeimet. A tekintetem Isla arcát figyelte egy pillanatig csendben, mielőtt tovább folytattam volna. – Nem tudom, pontosan milyen kapcsolatban voltatok, de esetleg hallottál róla valamit? Bármit… – egy pincérlány sétált az asztalunk, és kértem egy sört, s reflexből vettem elő az igazolványomat, mert szinte sosem hitték el, már elmúltam huszonegy és legálisan fogyaszthattam alkoholt. Nem mintha korábban az illegalitás bármiben megakadályozott volna.
– Szóval bármi, amit tudsz, nagyon segítség lenne – fejeztem be az utolsó mondatomat, miután ismét kettesben maradtunk Islával. Hálás lettem volna akármiért, mert elég valószínűleg tartottam, hogy a jelenben a nőnek sincs több információja Ljoscháról, mint nekem.

Az elmúlt hetekben többször is feltúrtam Ljoscha irodáját, nyomokat keresve arról, milyen üzletet akart intézni a külvárosban, amikor eltűnt. Igazából viszont nem találtam semmit sem, semmi olyat, ami konkrét információval szolgált volna, csak néhány telefonszámot, amelyekhez vagy tartozott név vagy még az sem. Abban lehettem csak biztos, hogy az egyiket nem a bátyám írta fel, és túl gondos kézírásnak tűnt ahhoz, hogy férfié legyen. Éppen ezért ezt a számot hagytam utoljára. Őszintén nem gondoltam annyira fontosnak. Ám végül úgy döntöttem utána nézek a telefonszámnak, mert a többivel semmilyen eredményre sem jutottam. Nem tudtam, hogy érek-e majd vele valamit, de mindent meg akartam próbálni, ami segíthetett a bátyám megtalálásában, mert komolyan hittem benne, hogy még életben volt valahol.
A kutatásaim során megtaláltam a mobilszám tulajdonosát, aki egy Isla Rousseau nevű nő volt, aki rendőrként dolgozott. Ez felkeltette az érdeklődésemet, mert lássuk be a „családi vállalkozásunk” nem éppen volt minden esetben legális keretek között, bár az sem lepett meg éppenséggel, hogy a bátyámnak voltak a hivatalos szerveknél is kapcsolatai. Órák teltek el, mire mindent átnéztem, amit a nőről meg lehetett tudni, és végül arra jutottam, hogy beszélnem kellene vele is. Felkaptam a telefonomat és a következő üzenetet pötyögtem bele: „Isla, beszélnünk kell. Találkozzunk a Fat Lou’s-ban holnap este 9-kor. Alex T.” Improvizáltam ugyan, de ismertem a bátyámat annyira, hogy tudja, hogyan írna meg egy sms-t, ráadásul ha egy rendőrrel kellett találkozni, akkor talán jobb volt, ha nem tökéletesen elhagyatott helyen futok majd vele össze. Így is problémás lesz, hogy megmagyarázzam neki a helyzetet. De a Fat Lou’s elég kieső volt ahhoz, hogy senkinek ne szúrjon szemet, amiért odamegyek majd. Türelmetlenül doboltam az íróasztal lapján, amíg nem jött válasz, ám végül pittyent a telefonom, és beleegyező választ kaptam.
Másnap este összekaptam magamat, és a testőreimet hátrahagyva indultam el a kis útszéli étterembe. Korábban mentem, hogy én várhassak a nőre, ne pedig fordítva, igazából kíváncsi voltam arra is, egyedül jön-e vagy sem. A parkolóban maradtam, szándékosan nem akartam bemenni egyelőre, ám amikor megjelent egy olyan alkatú és kinézetű nő, mint amilyennek a képekről megismertem, kimásztam a kocsiból és utána indultam. A pultosnak csak biccentettem, majd a nő után indultam.
– Jó estét! Alexej húga vagyok, Svetlana Tarasova – talán ez úgy tűnhetett nem voltam elővigyázatos, de túl könnyű lett volna a nőnek utánam néznie, és ha álnevet használtam volna, még azt hihette, hogy ez az egész baromság volt és csaló vagyok. Márpedig tudni akartam, miféle kapcsolatban állt a bátyámmal. Leültem a nővel szemben. Kevesen voltak az étteremben, és tőlünk elég távol ültek. Reméltem a nő nem fog itt hagyni.