Néztelek és nem tudtalak hová tenni. Az egyik részem erősen vissza akart válaszolgatni neked, a másik meg úgy gondolta inkább hallgat, mert sokkal jobban jár így. Ám amikor közlöd, hogy még nálam is jobban ismerted a feleségem… Legszívesebben visszaválaszolnék neked, hogy ugyan dehogy ismerted őt, vagy ha mégis akkor már nem ugyanaz a személy volt akit te ismertél, mert mellettem sokat változott. Nyugalmas életet biztosítottam neki.
– Igazad lehet, erre azonban már soha nem fogjuk megtalálni a választ. De ha nem olyan volt amilyennek én is ismertem, akkor milyen? – költői kérdésnek szántam, valószínűleg ismételten eltérő nézetet fogsz nekem bemutatni, aminek kétség kívül lesz igazság alapja a te szemedben, de az enyémben nem, mert különbözőek vagyunk. Elhiszem, hogy haragszol rám, hogy dühös vagy, hogy legszívesebben szét szednél, egy darabig talán hagynám magam. Nem azért, mert a gyenge nőt látom benned, hanem azért mert ennyire nincs kedvem a viaskodáshoz. A feleségem sírja előtt meg inkább nem is nagyon kezdeményeznék ilyesmit. Talán odébb, ha mégis nagyon elkerülhetetlen lenne, mert vele ellentétben te nagyon harcias vagy. A DC Wonder Woman-je hozzád képest egy senki, komolyan.
A szavaid ellenére még sincs olyan nagy kedvem piszkálni téged. Figyellek ugyan, de igazából nem is téged nézlek, nem téged kereslek ebben a testben, hanem valaki mást. Szörnyű alak vagyok, tudom. Tuuuudom. Amikor meg még már a lányomat is belekevered ebbe az egészbe csak karba teszem a kezeimet. Mintha el akarnék zárkózni ettől is, mert talán igazad van, tényleg igazad van. Csak ezt így még senki se merte közölni velem, ellenben te… Te olyan fenyegetően nyílt vagy, hogy biztosan egy beléd csapott villám se tudna megállítani téged. Szívesen megtudnám, hogy mégis honnan… honnan szerezted ezeket az információkat és miért állítasz be mindent így, a te igazad szerint. De valószínűleg ha nem ilyen lennél, biztosan mentegetőznék és csak a szép dolgokat mesélném el neked, mintha valami manipulálható kis játékbaba lennél. Te persze nem vagy az, sokkal inkább a bábjátékos szerepét találták ki neked. Illik hozzád.
Nézlek és a hirtelen másnak tűnő személyiségváltozásodból kifolyólag nem tudom eldönteni, hogy te most tényleg ennyire beteg vagy, vagy ennyire természetesen le tudod vezetni a dühödet és hirtelen átváltani valami másba, valami ismerősnek hatóba. Valami olyanba, amiről az otthon jut az eszembe, aminek az asszociációja biztosan nem ő, nem az aki előttem áll. Ennyire sekélyes lennék, hogy még most is Őt keresem ebben a nőben? Tudtam, hogy D'vorah áll előttem, de a viselkedése nem az övé volt.
Ezért is engedtelek közelebb magamhoz. Ezért is dédelgettem magam a szavaidon, mert olyan valóságosnak tűnt a másik feled, a másik aki olyan mintha most is élne, de persze mégsem. Könnyebb lett volna azt mondani, hogy ne kísért ilyesmivel, mert nem fog menni, de nehezebb lett volna elengedni téged… csak úgy. Nem húzódtam el, pedig megtehettem volna, hogy megfogom a kezed és ellököm az arcomtól. De nem tettem. Miért kínzol? Miért jössz ilyen közel hozzám és teszel úgy, mintha bármit is jelentenék? Tudod mit teszek?
Tényleg nem tollak el, mert már nagyon régóta szeretnék egy kis darabot a nővéredből és ha csak így kaphatom meg… akkor nem löklek el magamtól, helyette ostobán én is közelebb húzódom hozzád és átkarollak. Nem is tudom mit remélek ettől, de ennél is ostobábban, mint egy kisfiú akinek valami csodás jövőt ígértek a szemeidben keresek némi értelmet. De persze nincs ott semmi. Mindketten tudjuk, hogy amit én látok az nem a valóság, mégis megcsókollak, mert elhiteted, hogy te vagy ő. Hogy ő vagy te. Megpróbállak magam mellett tartani téged, átkarolni, még akkor is ha tudom, hogy te nem ő vagy. Enyhe vigasz ez mindkettőnknek, de… De semmi.
Mérgemben legszívesebben az ajkaidba harapnék, mert nem akarom, hogy elhúzódj, ha szándékodban állna, ám mégis tudom, nem kérhetek tőled semmit. Nem marasztalhatlak még egy kicsit… mert ha úgy akarod akkor el kell engednem téged. Nincs mese.

☆

Délután döntöttem el, hogy ma nem az árvaházhoz fogok először benézni, hanem a feleségem sírjához fogok eljönni, mert nyugtalan vagyok és ha máshoz nem, hát hozzá címszó alatt beszélhetek. Hiányzik. Persze, hogy hiányzik. Különben most nem lennék itt. Egyedül jöttem. Hívhattam volna magammal a gyerekeimet is, de most nem.
Valójában túl önző voltam ahhoz, hogy magammal hívjam őket és egy kicsit elidőzzünk itt. Lehet, hogy halványan emlékeznek ugyan az anyjukra, de én képtelen vagyok őt elfelejteni. Azon meg nem segít a tény, hogy a lányunk pontosan olyan jellem mint ő, csak nem tud még róla. Nagyon ritkán hozom fel az anyjukat, de amikor igen, akkor mindig valami szépet említek meg róla. Például, hogy mi volt a kedvenc virága, a színe, hogy mennyire oda volt a zenéért. A rossz emlékeit meg, igyekeztem elhallgatni előlük. Most meg csak a sírjához beszélhetek.
Odafigyeltem, hogy mindig jól gondozott sírja legyen, ennyit megérdemel. Sőt sokkal többet érdemelne meg. Életet. Egy sokkal nyugodtabbat, amiben megöregedhetett volna, amiben most unokái lehetnének. De nem történhetett így. Emlékszem amikor legelőször találkoztam vele, olyan egyszerű volt és kedved. Akkoriban még úgy éreztem, hogy a húgával is szót tudok érteni.
Rohamosan megváltozott azóta minden azonban, mert nem találkoztam vele, azt hittem megöregedett és éli békésen az életét. De nem. Még mindig ugyanolyan kiköpött fiatal és bár mondanám azt, hogy ez meglep, de valójában nem lepett meg.
Akkoriban amikor még a feleségem is élt még elég elviselhetően viselkedett ő is vagy legalábbis úgy tűnt. Ha a nővére többet mesélt volna róla, talán segíthettem volna nekik valahogyan. De nem szívesen mesélt a fiatalkoráról, én meg nem is faggatóztam olyan kitartóan mint amilyen kitartóan kellett volna.
Ha megváltoztathattam volna valamit az életemben, akkor biztosan ez lett volna. Meg talán nem változtattam volna őt át. Mégsem tehettem így és most együtt kell élnem ezzel. Nyugodtan tartok a sírja felé, nem számítva rá, de amikor megérzem a jelenlétét se hátrálok meg. Nem ma fogok elkezdeni félni tőle.
– Mi lehet olyan meglepő abban, ha a feleségem sírját látogatom? – kíváncsiskodtam ugyan, de nem vártam válaszra.
– Engem kerestél? Segítségre volna szükséged? – nem mintha gyöngének nézném, mindig is meg tudta védeni magát. Megvannak hozzá a saját módszerei, egy igazi túlélő.
– Sokkal többet szenvedett a betegsége miatt, de hidd el, ha tudom, hogy ez lesz a vége, akkor nem így mentem meg. – akkor persze, hogy nem gondolkodtam, azt hittem a kezemben van a megoldást, azt láttam a legeslegjobbnak, ha átváltoztatom őt is.
– Gondolsz néha rá egy kicsit? – kíváncsian fordulok felé, nem is értem milyen válaszra várok igazából.

☆