Gyakran megesik (megeshetne), hogy kellemetlenül kell éreznie magát, ha Francoval megy valahova. Olyan gyakran, hogy tulajdonképpen már nem is kell kellemetlenül éreznie magát, mert hozzászokott – és hát így szereti, Franco kompromisszumok nélkül önmaga. Volt ideje hozzászokni. A legjobb barátja stílusa talán valamikor a kapcsolatuk kezdetén érinthette nehézkesen, de azóta már legfeljebb csak az asztalon könyökölve a fél tenyerébe rejti az arcát, miközben a másik a lehető leghivalkodóbban közli a pincérrel, hogy márpedig nekik a legjobb minőség jár. A legdrágább! A végén persze a stílusát kimerítő borravalót is kapnak, szóval egy szavuk sem lehet. A második finom koktél után már bőven felenged ő is, és a legkevésbé sem zavarja, hogy velük van tele az egyébként pofátlanul nívós hely.

Akkor még a száját húzza, mikor Franco végig csöpögteti az asztalt az ananásza után koldulva, aztán hirtelen gondol egyet és olyan lendülettel áll fel így a sokadik alkoholoskoktél után, hogy kis híján kiesik az asztal mögül. Sikerül ám megtámaszkodnia, szóval a folyosóra zuhanás helyett odébb slisszol a panorámára néző sarokkanapén, hogy Franco mellé kerülhessen. Nagyjából olyan lendülettel ül le, mint ahogy felállt, olyan nagyon randizósan közel ülve a legjobb barátjához. Mosolyogva nyúl a poharáért – még jó, hogy nem rángatta magával, mert tuti kilötyögött volna –, odahúzza maga elé, és két ujja közé veszi a finom ananászszeletet.

- Mi? – Meglepődve pillant fel a gyönyörű szemei felé. Csak részben azért, mert erre a felvetésre a legkevésbé sem számított, sokkal inkább azért, mert a gyümölccsel volt elfoglalva. Ebben a helyzetben kicsit hidegvíz ez az arcába. Kiragadja a felszabadultságból, hisz eszébe juttat mindent, amit most nagyon szeretne elfelejteni, hogy teljesen vele lehessen. Merthogy milyen sok a munka, ami még rendben is lenne, de attól, hogy Franconak nem mondja ki, ő nem tudja, hogy nem a céges munka, hanem a másik. Esélytelen, hogy ő elhagyja a várost. Egy nagy szusszanást követően mosolyt erőltet az arcára, és a barátja szájába nyomja a gyümölcsszeletet. Ezen pedig ő is nevetni kezd, és máris tovaszállnak a feje fölül a gomolyfelhők. – Puerto Rico? – Puerto Ricot nagyon élvezné. Mondjuk az arcára van írva, hogy ő csak viccel és álmodozik, nem gondolja, hogy komolyan elmennének. De az álmodozást megzavarja az asztalon rezzenő telefon. Előbb az asztal másik felén hagyott sajátja felé pillant, azt gondolja az apja hívja, vagy valami, de hamar szembesülhetnek vele mindketten, hogy Franco telefonja csörög, méghozzá Gina keresi. A gyomra kicsit görcsbe áll, és úgy húzódik távolabb a barátjától, mintha épp valami rosszon kapták volna, ami miatt igazán szégyellnie kell magát. Miért hívja? Nem úgy volt, hogy szünetet tartanak? De ha szünetet tartanak, akkor meg tényleg nem is kéne… randizniuk, se nem ’’randizniuk’’, bármi legyen is ez most köztük. Vagy véletlenül hívja őt? De miért hívná véletlenül, hát mennyi rá az esély, hogy pont elnyomja?

Csak megrántom a vállamat, egy amolyan 'oké-én-elhiszem-hogy-tudsz-újdonsággal-szolgálni'-féle rándítással, nehogy azt higgye, hogy én éppenséggel le akarom rázni magunkról ezt a hatalmas nagy őszinteségi rohamot. Inkább csak arról van szó, hogy szerintem Esmond ezt már most felfújja, elvégre tényleg nem tudok elképzelni semmit, amit mondhatna nekem. Csontvázakat dugdosnak a szekrényben? Vagy az apja és az anyja igazából testvérek - ez mondjuk annyira nem lepne meg, gyerekkoromban azt kérdeztem apától, hogy Esmond szülei ikrek-e, úgyhogy egy kicsit nekem az a gyanúm, hogy van köztük rokoni viszony még akkor is, ha apa szerint ez teljességgel lehetetlen - és neki is el kell vennie az unokahúgát feleségül? Szóval értitek, akármennyire is próbálok elrugaszkodni a földtől, akármennyire is szeretném elhinni, hogy Esmond tényleg tud olyat mondani nekem amitől lehidalok, baromi nehezen képzelem el, hogy ez tényleg megtörténhet.
Aztán újfent megrántom a vállamat, egy válasz gyanánt arra a gyorsan kiszaladó mi? kérdésre, igen, jól hallotta, ez egy teljesen komoly kérdés volt még akkor is, ha teljesen komolytalan köntösbe ágyaztam és ahogyan Esmond átkarol én egy kicsit félszegen pihentetem a kezeimet a dereka két oldalán - ez így olyan fura, persze olyan jól fura, nem rosszul fura, szokatlan - miközben megpróbálok elvonatkoztatni a ténytől, hogy egymáshoz simulunk és, hogy mennyire de tényleg mennyire szívesen dörgölőznék hozzá. - Khm. - Krákogok egyet az őszinteségi rohamot hallva, aztán lesütöm a pillantásomat és mielőtt bármit is mondhatnék erre, csak megrezdül a telefonom a zsebemben - a megmentő - én eg kénytelen vagyok onnan kihalászni és fapofával felvenni.

KÉT ÉS FÉL ÓRÁVAL KÉSŐBB

Az van, hogyha egy normális randin lennénk és nem egy ilyen szedett-vedett, félrandin, akkor normálisan felöltöztem volna és normálisabban viselkednék, de hiába is próbálok komolykodni vagy elkomolyitani magamat, nem tudok elszakadni a ténytől, hogy Esmond mégis csak a legjobb barátom és hiába jön be, hiába lenne kedvem kicsit közelebb ülni hozzá, nem pedig vele szemben könyökölni az asztalra, szóval hogy mindezek ellenére mégis csak a legjobb barátom és mégis csak baromi jól esik vele hülyülni és hangosan nevetni, mintha nem akarna minket mindenki kivágni innen és mintha nem tudnánk, hogy csak azért nem teszik meg, mert kurva sok pénzt itt fogunk hagyni miután kijelentettem, hogy csak a legminőségibb alkoholból vagyunk hajlandók meginni a koktélokat. Drága vodka, drága whisky és még drágább habzó bor, amikből az embernek elég elfogyasztania három-négy koktélt és máris szédeleg, melege van és olyan jól érzi magát, mintha a világ csakis ez a tökéletes hely lenne, amilyennek a cukormázon keresztül tűnik. - Asszem én kezdek berúgni. - Vigyorodom el egészen keresztbe álló szemekkel, de azért nagyon is lelkesen kavarom meg a szívószálammal a koktélomban félig elolvadó jégkockadarabokat. - Deeee mindeközben asszem szeretném megenni azt az ananász szeletet, ami ott száradozik a poharad szélén legalább... nem is tudom... három perce. - Kihúzom a szívószálamat, amiről az alkoholos lé így az üvegasztalra csöpög és az Esmond poharán figyelő ananászra bökök vele. - El kellene utaznunk valahova. Mondjuk a Maldív-szigetekre. - Nyomom vissza a poharamba azt a szívószálat, ami miatt a kégkockák az üvegpohár szélének koccannak, csilingelve, hangosan ütköznek össze. - Vagy valahova a Karib-térségben. - Rántom meg a vállamat olyan 'ez-végülis-teljesen-mindegy' rántással.

Úgy érzi, hogy soha semmi nem esett még neki ilyen jól, ahogy Franco a hajából a derekára ereszti a tenyerét, egész végig simogatva őt. Márpedig az is baromi jól esett, amikor kiverték egymásnak. Na de ez mégis csak más értelemben esik jól. Szeretne csak még, még, még közelebb lenni hozzá. De vannak fontosabb dolgok, amiken előbb szeretne túl esni, mert hiába esik neki jól, ami történik, addig úgysem lélegezhet fel, amíg ki nem köpi magából, amit szeretne. Vagy legalábbis annyit belőle, hogy beszélni akar majd a családjáról, és hogy nem mondott el neki mindent. Franconak talán fel sem tűnik – jó, őt ismerve bizonyára fel sem tűnik –, de ő már ezt is hatalmas teljesítményként éli meg, hogy megtette az első lépést afelé, hogy őszinte legyen. Hogy Franco igazán megismerhesse őt. Akkor is, ha elítéli majd érte.

- Hidd el, tudok újdonsággal szolgálni. De ne aggódj, ő is hasonló véleménnyel lehet rólad. – Mármint hogy Franco is egy faszfej, de ezt eddig is tudták, hogy az apja így vélekedik. Az apja nagyon sok mindenkiről vélekedik hasonlóan, és nem mintha Francot ez valaha is érdekelte volna. A témától függetlenül is megnyalja az ajkait, ahogy a tekintete Franco szájára téved – téved a fenét, úgy vonzza a szemeit, mint az ipari mágnes – és közben a másik jön ezzel a szöveggel, hogy megbánta-e. Persze, hogy rögtön felkapja a tekintetét, kissé még ki is kerekednek a szemei. Hogy megbánta-e?!

- Mi? – Valami cuki nevetésféleséggel buggyan ki belőle a kérdés, hallhatóan tényleg csak kibuggyan hirtelen reakcióként, mert hát nem is kapcsol hirtelen, olyan szürreális dolgot kérdezett Franco. – Persze, hogy nem bántam meg! – Nagy mosollyal válaszol, a karjait pedig a másik nyaka köré fonja és utána lép, a testével hozzásimulva. Pont, amikor Franco meg épp el akar távolodni, hogy menjenek. Van itt egy fontos részlet, amit még közölnie kell vele. Csak olyan félig viccelődve, miután nyom egy puszit az orrára. – Be bizony. Én lehetőleg annyira, hogy kidőljek és a farkam se álljon fel, mert így is nagyon kívánlak, ittasan meg még sokkal jobban kívánnálak. – Bele sem gondol, hogy ezzel zavarba hozhatja Francot, hisz nagyon nem egyforma az ilyesmihez való hozzáállásuk, de ő csak őszinte. És mentségére szóljon, hogy próbálja viccesre fogni. Utána el is lép, igazából mehetnek. Annyi, de annyi finom koktélt meg fog inni a sajgó mellbimbójával, hogy belé sem fér majd!

Annak ellenére, hogy tudtam vagyis hát sejtettem, hogy Esmondnak is rám van szüksége - most nem akarok nagyképű lenni, de ki másra lehetne igazán, ha nem rám? Mármint komolyan, gondold csak végig: kölyökkorunk óta ismerjük egymást, tudnám, hogy két dolog közül melyiket választaná és még csak egyszer sem hibáznám el, tudom, hogy milyen szokásai vannak, ismerem minden idegesítő kis szarságát, tudom miről szeret beszélni és miről nem szeret beszélni, hogy melyik a kedvenc helye, hogy hol utál enni, hogy a repülőn pontosan hova szeret ülni, hogy milyen zenét hallgat, hogy milyen fejet vág akkor ha gondolkozik, hogy melyik lábával mászik ki először az ágyból, szóval tényleg jobban ismerem bárkinél - azért elég nagyot dobban a szívem. Ezer éve nem mondtam senkinek ilyen vallomást, nemhogy Esmondnak - neki évente egyszer ha mondtam valami hasonlóan kedveset, úgyhogy azért egy kicsit nagyon is izgultam a dolgon - aki tényleg a hozzám legközelebb álló ember a világon, úgyhogy igenis számít, hogy hogyan reagál erre az egészre. Simán elnevethetné magát kínosan vagy megköszörülhetné a torkát ( jó ciki lenne!!!) de ezek helyett csak közelebb lép hozzám én pedig nem tudok nem arra vágyni, hogy csókoljon meg. Alig emlékszem, hogy milyen volt a múltkor, túl részeg voltam, szóval jó lenne, ha most esetleg feleleveníthetnénk az emlékeimet.
Most jogosan megkérdezhetnéd, hogy tudtam-e, hogy Esmond meg fog csókolni, ha már itt ilyen büszkén felsoroltam, hogy mi mindent tudok róla. Ha választanom kellett volna aközött, hogy megcsókol-e vagy sem, akkor minden bizonnyal azt választottam volna, hogy ő ezt választja. A helyében én is megcsókolnám magamat, sőt, ha ő mondta volna ezt nekem akkor is megcsókoltam volna.
Azért a hasam beleremeg ebbe a csókba, az ismerősségébe, az újdonságába. A tenyereimet egészen a hajába futtatom, ujjaim becsúsznak a tincsei közé, egy kicsit még közelebb simulok hozzá, hogy eredményesebben ülhessek fel erre a csókhullámvasútra: lassan érünk fel egészen a csúcshoz, ahhoz a ponthoz, amiről szinte látni az egész világot, ott aztán meg majd zuhanva bukunk alá átadva magunkat az érzéseknek. Én mondjuk tudom, hogy mi fog történni akkor, ha azon a ponton átbukunk, pedig Gináva sosem éreztem ehhez hasonlót. Vele csókolózni olyan volt, mintha az ember a barátjával csókolózna - tudom, ez most egy ritka szar példa pont ide - jó, de semmi különleges, mert az ember fejében végig ott motoszkál, hogy igazából beszélgethetnétek is helyette. Esmonddal csókolózni viszont teljesen más, mintha a világ egy könnyebb hely lenne, mintha sosem akarnám, hogy vége legyen, puha, forró, és  eszméletlenül jó. Leírhatatlanul nagy megkönnyebbülés vele csókolózni így amikor abba marad is csak arra tudok gondolni, hogy bárcsak sose hagynánk abba.
- Akkor most komolyan akarsz egy piercinget? - Fintororodom el egyet nem értőn. A kezeimet a hajából a vállán át egészen a derekáig csúsztatom mielőtt megkönnyebbülten fel nem sóhajtanék. Egész könnyen megy ez, nem igaz?
Érdeklődve húzódom én is hátrébb ahogyan előbb ő húzódik el, aztán csak megrántom a vállam, mintha csak elhessegetném a témát. - Nehogy már azért is hálás legyél, mert megengedtem, hogy annyiszor nálam aludj. - Pimaszul elvigyorodom, nehogy már ezért hálásnak kelljen lennie. Mondtam már ismerem, tudom, hogy éppenséggel mikor kell abbahagynom a faggatózást, de aztán egészen elkomolyodom. - Mármint, hogy így? Egymásba kapaszkodva? - Nyilván tudom, hogy mire gondol éppen csak egy kicsit szeretném elhessegetni ezeket a naygon komoly felhőket, ami alá beálltunk. - És figyelj, ha nem akarsz róla beszélni, akkor... nem kell róla beszélned, mármint milyen újdonsággal szolgálhatnál? Eddig is tudtam, hogy apád egy faszfej. - Olyan könnyedén rántom meg a vállamat, mintha ez egy olyan tény lenne, minthogy a Föld kerek, de ha így nézzük akkor tényleg elég evidens tény: Esmond apja tényleg nem valami kedves. - Na, hé... ne vágj már ilyen fejet, mert még a végén azt fogom hinné, hogy az egészet megbántad. - Forgatom meg a szemeimet egészen fennkölten, aztán teljesen elhúzódom. - Na mi van már akkor most bebaszunk vagy bebaszunk? - Kihívóan húzogatom a szemöldökömet, hogy aztán átkaroljam a nyakánál, féloldalasan és megindítsam magunkat lefelé egészen a bejárat felé.

Nem szopatni akar? Hát erre meg én vágok egy érdekes fejet. Nem tudom eldönteni, hogy ez ismét csak Franco mocskos szája vagy magaslabda, mert utóbbinak tűnik, de hogy nézne már ki, ha itt bűntársként elvigyorodnék, nagyon ciki lenne, ha nem is magaslabda én meg vigyorgok, mint a hülye. Úgyhogy marad az ösztönösen a vonásaimra ülő szolid kínlódás. Aztán hirtelen úgy érzem, hogy nagyon, de nagyon szeretném átölelni.
Nem teszem, kényelmetlen lenne most túl közel lenni hozzá. Talán már így is közelebb vagyunk, mint kellene, az érzékeny témát elnézve. De legalább haladunk. Vagyis azt hiszem, hogy haladunk. Franco magához képest higgadt és most először érzem azt, hogy úgy igazán összeszedett ő is. Illetve jelen esetben csak ő az összeszedett. Én pedig belé kapaszkodom, hogy ne kezdjek stresszel itatott rózsaszínes felhők közt lebegni. Szinte mindenem bizsereg, annyira izgatott vagyok az egész helyzettől. Nem izgulósan és nem is a bőrömből kiugrósan. Nem egészen tudnám szavakba önteni, hogy mit érzek azon kívül, hogy ha nem kapaszkodhatnék belé, akkor most biztosan elájulnék arra várva, hogy ő is színt valljon.
Őt figyelve közben kissé el is savanyodok, ahogy már sokadjára pillant az ingemre és lazul az egyébként is laza ölelésem. Most mi van, nem tetszik neki? Megint azokkal a kínkeserves kiskutyaszemekkel pislogok rá. Most akkor átvegyem? Pedig szerintem ez egy nagyon szép ing. És nyilván nem fogom átvenni, azért nem vagyok ennyire nyámnyila.
Miközben hallgatom Francot, az egyik kezem lecsúszik a mellkasára és automatikusan kezdem simogatni a hüvelykujjammal. Szeretem a mellkasát, mondtam már? Mondjuk mijét nem szeretem? (Hihetetlen, hogy újabban ebbe már a farkát is belesorolhatjuk. Imádom a farkát.) Pont ilyen automatikus a visszafogott, de annál lelkesebb mosoly is az arcomon, és az azt kísérő apró bólogatások. Hisz egyet értek a szavaival. Ő az első, akinek reggel írok és az utolsó, akivel este beszélek. Hálásabb pedig nem is lehetnék Millerékért.
Na de amikor a mindent tudunk egymásról részt kezdi hangoztatni, akkor egészen lehervad a mosoly az arcomról. Egy ponton igazából már sajnos az arcomra van írva: nem, nem tudsz rólam mindent. Viszont igazán nagyon szeretném, hogy ez megváltozzon, de nem könnyű. Akár én bonyolítom túl gondolatban, akár valóban nehéz téma, Franco nem tud a fejvadász dologról. A szülei igen. Tulajdonképpen az lett volna a meglepő, ha Nathan nem kerül képbe viszonylag hamar. Ő azért messzemenően a nagyhalak közt úszkál, vagy mondhatnám cápának is. Na mindegy, hagyjuk a hülye példákat, és nem is akarom őket ebbe belevonni. Volt az apjával egy hosszas beszélgetésem. És egy ponton vele is lennie kell majd.
- Nekem is rád van szükségem. – Kicsit megszeppenten, de igazán szerelmesen mosolyodom el. És egy kicsit közelebb is lépek, hogy most már olyan kellemesen simuljunk egymáshoz, ha Franco sem bánja. Nem nagyot, de hosszasan sóhajtva az ajkait figyelem a kis kába mosollyal, majd felnézek a szemeibe és kiszélesedik a mosoly. Miközben persze megint úgy nézek ki, mint aki mindjárt elbőgi magát. Csak most nem azért, mint legutóbb, amikor volt egy nagyobb vitánk és Franco kíméletlenül – és egészen jogtalanul – belém törölte a lábát, miután előző este vigyáztam rá és két vámpírt is kivéreztettem a nagy szája miatt.
Úgyhogy nem is nagyon hezitálok tovább, alig észrevehetően ismét az ajkaira csúszik a pillantásom, és már gyengéden hajolok is, hogy megcsókoljam. Szeretem az ajkait, mindig szerettem, most pedig ki fogom élvezni, hogy végre nem csak figyelhetem, hanem ízlelhetem is őket. Finom telhetetlenséggel préselem az övének a sajátjaimat, szinte csak simogatva. Megcsókolom, a leírhatatlanul jó érzésbe kicsit bele is borzongok, amitől csak buján aprót az ajkai közé sóhajtok és újra megcsókolom, majd szorosabban, de nem tolakvóan ölelem magamhoz őt, hogy végre elmélyíthessük a csókunkat. A nyelvem az övén játszik, kicsit megszívom az ajkát, majd ismét elmerülök vele együtt. Édesen az ajkai közé nevetek, ahogy a fogaink egy ponton koordinálatlanul egymásnak koccannak már vagy másodjára. Azt hiszem, ez az új kedvenc dolgom az életben. Amikor mindketten olyan boldogok vagyunk, hogy a csókunk ügyetlenné válik, hisz nem tudunk közben nem mosolyogni.
- Vegyük úgy, hogy nagyjából én is azt mondtam, amit te. A piercinggel kiegészítve. – Sorolom halkan, viccesen, mikor már csak a homlokának támasztva pihentetem az én homlokomat. Teljesen belebódultam az előbbi hosszú másodpercekbe. Csodásan csókol. Azonban néhány másodperc múltán érezhetően elkomorodom, kissé el is távolodok tőle és a szemeibe nézek. Úgy érzem, színt kell vallanom neki, legalábbis részben. Ez az egész borzalmasan nyomaszt, de ezen a ponton képtelen vagyok fenntartani azt a sokéves színjátékot, ami eddig ment. Nézzük a jó oldalát! Olyannyira itt tartanak már a gondolataim, hogy legalább nem állt fel a farkam.
- Mindig hálás voltam azért, hogy nem erőltetted a család témát és sosem próbáltál kisajtolni olyan dolgokat a családommal kapcsolatban, amiről nem akarok beszélni… vagy nem beszélhetek. – Egészen azóta megvan köztünk ez az íratlan szabály, amit Franco tiszteletben tart, mióta elmondtam neki, hogy boszorkánycsaládból származom. Emlékszem, hogy aggódott a hatalomátvétel után. És furcsállotta, hogy én, a mindig olyan tündéri és sokszor megszeppent srác milyen vehemenciával és határozottsággal állok ki amellett, hogy sosem hagynám, hogy bármi történjen vele. Egy ponton evidens volt, hogy beavassam a miértjeibe. Pedig attól is annyira féltem. Féltem, hogy gyűlölni fog miatta vagy félni fog tőlem. És ő csak még jobban szeretett. Mert az ő legjobb barátja menő volt (szerinte). – De szerintem mindig is tudtad, hogy sok olyan dolog van, amit elhallgatok. És… azt hiszem, én már nem akarom elhallgatni előled ezeket. De… – Pontosan úgy viselkedem, mint akkor, amikor elmondtam, hogy mágia van a véremben, vagy amikor elmondtam, hogy meleg vagyok. Persze mindkettőt jól fogadta. De ez azért mégis csak más. Gyilkossá fogok válni a szemeiben és ezen semmi nem változtathat majd, hisz ez az igazság. – Szóval azt hiszem, szeretnék majd többet mondani a családomról. Mert ha így állunk, mármint így – mutogatok kettőnk között, kiemelve hogy ÍGY – jogod van tudni. Csak kérlek adj egy kis időt, mert ez nekem nem könnyű. Még nem akarom.

Tényleg összezavarodom: most akkor olyan vagyok, mint a testvére vagy nem vagyok olyan, mintha a testvére lennék? Vagy ez az egész ezen a ponton egyáltalán számít?
Olyan értetlenül bámulom, amilyen értetlennek érzem magam a jelen helyzetben. Összezavarodtam és nem hiszem, hogy valaha ki is tudnám bogozni ezt az egészet: egyszerű elven működöm a nem nemet jelent az igen meg igent, de amikor egy mondatban úgy szerepel a nem, hogy a mondta többi része igazából az igent definiálja, akkor egyszerűn csak nem értem, hogy Esmond mit akar mondani. Túlkomplikálja amikor tudja, hogy nem leszek képes befogadni, ha rébuszokban kezd beszélni. Mint amikor egyszer apa megpróbálta elmagyarázni, hogy hogyan is működik egy-egy alkalmazás: voltak részei amik érthetőek voltak aztán elkezdett olyan szavakkal dobálózni, aminek a definíciója is valami rémesen érthetetlen szarság volt, szóval egy ponton csak bólogattam, mintha érteném. Pedig nem értettem, ahogyan most sem értem, hogy akkor mi van, de most mégsem kezdhetek bólogatni, mert az olyan, mintha csak kurvára egyet akarnék érteni vele. Egy kicsit el is húzom a számat mielőtt megszólalnék. - Eskü nem szopatni akarlak, de nem értem, hogy akkor pontosan miről is beszélsz. - Pedig szeretném megérteni, nem úgy, mint apa hülye magyarázatait, amit a legtöbbször csak azért hallgatok végig, hogy jó kedvű legyen, hanem mert kifejezetten tudni szeretném, hogy akkor Esmond mire is gondol pontosan. Mondjuk biztos nem arra gondoltam, hogy ő akkor piercinget szeretne lövetni, egy kicsit fancsali képet is vágok miatta, nem csak eszement hanem egyenesen hülye ötlet is, mármint ki akar a mellébe piercinget lövetni? Akkor miért nem inkább az orrába, vagy a szájába az ajkai alá?
- Jó tudom, csak hirtelen mondtam valamit. - Igazából nem gondoltam végig, de ezt így nyilván biztosan nem fogom bevallani. Inkább csak kicsit belekapaszkodom a vállamon pihenő kezeibe a könyöke előtt, bizalmasan, mintha semmiség lenne egyébként egymáshoz érnünk, csakhogy közben egyáltalán nem érződik semmiségnek, mert a szívem megint elkezd ettől a torkomban dobogni, főleg, hogy lassan rám kerül a sor, hogy mondjak valami bizalmasat kettőnkről és ettől egy kicsit gyomorgörcsöm támad. Ezer éve nem csináltam semmi ilyesmit, Ginát még a tini korszakunk elején hódítottam meg, aztán elég volt neki olyanokat mondanom, hogy milyen csinos, mennyire szép a haja és milyen jó az illata ahhoz, hogy úgy érezze figyelek rá. Esmondnak nem mondhatom azt, hogy milyen csinos - mert mondju ez az ing például borzalmas - vagy, hogy milyen szép a haja - mert az milyen már -, vagy azt, hogy milyen jó az illata. Pedig egyébként tényleg nagyon jó az illata.
- Az én kezemet nem kell fogni. - Vágom rá egy kicsit sértetten, de aztán enyhítően folytatom azzal, hogy: - De én foghatom a kezedet még akkor is, ha ez kibaszott ciki és jól be is égetsz vele. - Kicsit cikizős mosolyt villantok, de azért Esmond ismer már annyira, hogy ha fintorogva is, de tényleg fognám a kezét, ha arra lenne szüksége.
Megköszörülöm a torkomat ahogyan Esmond várni kezd, várok én is egy kicsit, hátha akkor valaki kimondja helyettem a megfogalmazódó gondolatokat. Alapvetően biztosan hárítanám, leráznám magamról ezt az érzelgősséget, de az előbb pont én rinyáltam arról, hogy ténylegesen adhatna egy esélyt. Na pont itt van az az esély. ( Bezzeg most nem jut eszembe, hogy mit meséltek apáék hogy hogyan jöttek össze, pedig apa még azt is elmondta, hogy milyen nyálas szöveget mondott apunak amikor megkérte a kezét, nem mintha mondjuk én is azt akartam volna mondani, csak érted, jó lett volna, ha eszembe jut valami épkézlábabb dolog, mint ami amúgy az eszembe jutott).
Veszek egy nagy levegőt, lesütöm a pillantásom egészen a mellkasára, tényleg borzalmas ez az ing, utána pillantok csak fel. - Oké, akkor... - Vajon ki fogom hányni a szívemet, ha tovább dobog itt a torkomban? - Szóval nagyjából úgy ezer éve megosztom veled mindenemet. A szobám, a szüleim, a kocsim, te vagy akivel először beszélek reggel, akinek először küldöm az üzenetet meg az is, akivel esténként utoljára. Mindent tudsz rólam, de tényleg mindent, olyan dolgokat is, amiket még apáék sem tudnak. Minden kínos dolgot, minden béna próbálkozást. Részletekbe menőn tudsz mindent, valószínűleg több dolgot is tudsz rólam, mint amennyit én magamról. És aztán én is tudok rólad mindent, szinte mindent. - Tartok egy pillanatnyi szünetet magunk között. - Sosem voltak titkaink egymás előtt, mindig pontosan tudtuk, hoyg a másiknak mire van szüksége: időre, egy segítő kézre, figyelemelterelésre. Szóval műküdnie kell, ezért kell működnie, mert mindig pontosan tudni fogjuk, hogy a másiknak éppen mire van szüksége. Vagy kire van szüksége. - Egy kicsit meg is szorítom Esmond karjait. - Nekem rád van szükségem, és ha tippelnem kellene, ezek alapján amiket elmondtam, akkor azt tippelném, hogy neked meg rám van szükséged. - Mármint így kell lennie nem? Ismernem kell anynira, hogy tudjam, ugye?

Ez az egész valóban egyre csak rosszabb és rosszabb. Esmond bármilyen képzett fejvadász és tehetséges boszorkány is legyen, a szívügyekben egy balfék. Nem mintha Francot félteni kellene ilyen téren.
- Nem, nem azt akartam mondani, hogy olyan, mintha a testvérem lennél. – Most még a megszokottnál is gyorsabban sorolja a szavakat, ahogy zsigerből igyekszik menteni a menthetőt. Nem gondolta, hogy ennyire félreérthető lesz, amit mond. És itt tulajdonképpen hibázott, hisz Franco mindent, de mindent rossz néven vesz, amin csak talál kapaszkodót. Miért pont ezt ne értette volna félre, a kis barátja félreérthető szóválasztékával együtt. Csakhogy ez a baj a legtöbb esetben, a szóválasztás. Esmond tapasztalatai szerint a legjobb barátjánál nincs új esély. Ha egy szót is rosszul kap el, akkor nem tudják megbeszélni és utána lesepregetni magukról, ellenkezőleg. A nagy vaskapuk bezáródnak aztán viszontlátásra. Pont így volt ez James buliján is. Esmond mondott valami nemtetszőt, Franco meg tüzet okádott. Barátság extrákkal, ismerős? – Vagyis olyan vagy, de nem erről beszélek. – Igazából nem is tudja miről beszél, csak láthatóan borzasztóan szorongani kezd, nehogy megint rosszat mondjon, amiből csak nagyobb vita lesz az egyébként is kínos szituációban. Ahogy visszagondol az elmúlt percekben megejtett szavaira, végül tudatosul benne, hogy nem is fogalmazott olyan félreérthetően, ő csak nem akarja Franco helyzetét nehezíteni a publikussággal, és persze kettejük helyzetét sem. Így is alig bírnak ezzel az egésszel. Előbb maguknak kellene vele megbirkózniuk, mielőtt mások véleményén is megütközhetnének. Az előbújás nem könnyű, egy hosszú folyamat, ő tudja a legjobban. Szóval bele sem kezd újra. Mindent elmondott már, amit lehetett. Franconak meg az esetek többségében emésztenie kell a dolgokat, ismeri már ennyire.
- Hallgass már végig! – Az egy dolog, hogy önmagában nem egyedi az, hogy szereti, hogy mindig ott van neki. De ez csak a bevezetése volt annak, hogy olyannyira megbízik benne és minden őrültségre kapható mellette, hogy még egy mellpiercinget is csináltatna vele. Így, most azonnal, tervek nélkül. Szóval befejezi a mondandóját, és valahogy ő is megkönnyebbül attól, hogy Franco megkönnyebbül, mert hát így azért mégis csak jobb, és rá amúgy is nagy hatással tud lenni, hogy Franconak milyen mellette a kedve.
- Tudod, hogy nem adhatok vért. – Fogjuk rá, hogy vézna, de nyilván nem ez a ’probléma’ és ezt a Miller fiú is tudja. A tenyereit közben lecsúsztatja Franco vállairól, hogy felette átlógatva kicsit a nyaka köré fonja a karjait. Csak úgy nagyon lazán, hogy ne kelljen túl közel állniuk egymáshoz. Esmond vére különleges, a boszorkányvérre egyenesen pályáznak a vámpírok egy magas áruk van a feketepiacon. Köszöni szépen, de őt ne szurkálják csak azért, hogy valami faszfej jól lakjon belőle. – Jó, menjünk oda! Fogom majd a kezed, ha te is fogod az enyémet. – Nyilván Franconak nincs arra szüksége, hogy bárki pátyolgassa tetoválás közben, nem egy van neki. – Ó, hogy mennyire szeretné mindet körbe csókolgatni a finom bőrén! – De neki szüksége van rá, hogy a besztije fogja a kezét. A fáradhatatlan fejvadász fél a tűktől! Legalábbis részben. Nem fél ő valójában, sem a tűktől, sem a szűk helyektől. Ha dolgozik, vagy ha cselekednie kell, akkor semmiképp. De ilyenkor azért jól esik elengednie magát, jól esik kicsit beszarinak lenni, és jól esik neki, hogy szüksége lehet valakire, aki ott van neki. Ez pedig nem más, mint Franco.
- De. De igen. – Láthatóan izgatottá és kíváncsivá válik, de közben olyan nagyon szerető és gyengéd is a tekintetével. Mintha végre érezné, hogy biztonságban van. Nagyon szeretné tudni, hogy Franco mit gondol, és le merné fogadni, hogy épkézlábabb gondolatokkal fog előállni, mint ő a mellpiercinggel. És akkor majd ő is szépen reagálni fog. És megcsókolja majd. De mennyire hogy megcsókolja! Legalábbis ez a terv, de mindjárt kiderül, hogy ez a valóságban is úgy fog-e kinézni, mint ahogy ő azt elgondolja.

Összeráncolom a szemöldökömet és egy kicsit értetlenül bámulom Esmondot, szóval akkor most titkolózni fogunk, vagy mi? Most akkor Ő fog titkolni Engem vagy nekem kell titkolnom Őt? Ez az egész tök bonyolult, pedig csak baromi egyszerűnek kellene lennie: én vele akarok lenni és gondolom ő is velem. Csakhogy hiába egyszerű a képlet, ha közben ezer más tényező is van mellette: tulajdonképpen nem szakítottam még Ginával, nem mondtam el apáéknak, hogy szakítani fogok Ginával - nem mintha amúgy közük lenne hozzá -, eleve nem is beszélünk apáékkal, nincs is kedvem hazamenni apáékhoz, és még azt is titkolnom kell, hogy Esmond és én randira megyünk. Fasza.
Aztán csak felvonom a szemöldökömet, ez az egész egyre rosszabb és rosszabb, úgyhogy csak összefonom a mellkasom előtt a karjaimat és értetlenül bámulom Esmondot. - Szóval tulajdonképpen azért ignorálsz, mert olyan vagyok, mintha a testvéred lennék? - Mert ez az egész pontosan így jött le. Nagyjából mindig mindenki azt hitte, hogy Esmond a bátyám, annyiszor lógott velünk, hogy egy ponton sem apáék sem mi nem javítottuk ki az embereket, ha elutaztunk. Túl unalmas és fárasztó volt, de azt azért mondjuk soha, de tényleg soha nem gondoltam volna, hogy mondjuk ezért válik nehézzé köztünk bármi is. Tulajdonképpen nem vagyunk testvérek, csak legjobb barátok, úgyhogy eléggé megütközve bámulom egy kicsit még Esmondot aztán pedig felsóhajtok. Megígértem magamnak, hogy nem leszek igazán faszfej. - Összezavarsz. - Felelem végül őszintén, lehet, hogy az ilyen összefüggések kiolvasásában nem én vagyok a legjobb, sőt az is lehet, hogy nagyjából az összefüggések észrevételében sem én vagyok a legjobb.
- Oké. - Egyezem bele végül, leeresztve az összefonott karjaimat, közben pedig próbálom nem úgy bámulni Esmondot, mint aki nagyon várakozik valamire, csakhogy annyira sokáig húzza az időt, hogy nekem közben felszalad a szemöldököm és többé nem tudok nem várakozóan nézni rá, mert mondjuk én ezer olyan dolgot fel tudnék sorolni - oké, ez azért enyhe túlzás, de tízet minimum - ami miatt működhetne ez köztünk, ő meg éppenséggel alig tud kinyögni egyet. - Hát azért ez nem volt valami egyedi, mármint ezt kb apának is mondhatnád. - Vigyorodom el kötözködve, de azért nem annyira kötözködve, inkább csipkelődve. Kettőnk közül valahogyan mindig is én voltam az, aki kevésbé volt a szavak embere most mégis olyan, mintha Esmond veszett volna el.
Mondjuk például most nem tudom, hogy pontosan mi ütött bele Esmondba, csak állok vele szemben, bambán mosolyogva, a kezeinek a súlya az egyetlen, ami arra utal, hogy nem kurvára álmodom, hanem a valóságban vagyok. - Mellbimbó piercing? - Szalad fel a szemöldököm. - Nem csináltatsz inkább egy tetoválást? Vagy adsz vért? - Az mondjuk kevésbé lenne őrült és meggondolatlan. De aztán csak megrántom a vállamat beleegyezően, végül is nem vagyok az apja, azt csinál amit akar én meg amúgy is szerettem volna már egy új tetoválást. - Menjünk abba a szalonba, ahol varratok. Ott lőnek is, hátha ráér a csávó egy gyors varrásra is. - Várakozóan bámulok Esmondra, most akkor tényleg úgy teszünk, mintha semmi sem változott volna kettőnk között. - És arra kíváncsi sem vagy, hogy szerintem miért működne a dolog? - Kérdezem meg végül csendesen.

Kezdem azt érzeni, hogy ideje lenne eltávolodnom Francotól. Részemről már ez az ölelés is necces volt. Mármint egy ideig csodás volt, aztán át tudott volna fordulni valami teljesen másba. Én értem, hogy neki más a tempója, mások az elvei. Csak hát nekem is. Tudod, hogy van ez, ha az ember annak a majdhogynem tiltott gyümölcsnek a közelében van, akibe szerelmes. Ráadásul a hálószobájában, az ágyhoz ilyen közel…
- Nem… nem címkézzük fel. És nem kell a kirakatba tennünk. – Kedvesen mosolyodom el. Először szórakozottan, aztán már elkomorodva. Egyikünknek sem tenne jelen helyzetben túl jót bármit a kirakatba tenni. Ha akarnám sem késztetném ilyesmire. Mindkettőnk mögött Forbes-címlapos család áll, mögötte még inkább. A MorCorp magánbiztonsági vállalatként leginkább a háttérben tevékenykedik. Ellenben velük. Nem csak Nathan, hanem az egész család a kirakatban van mondhatni. És hát ismerem Francot, nagyon jól ismerem.
- Igazad van. – Nagyot sóhajtok, és ahelyett, hogy megcsókolnám vagy tovább fognám a kezét, kihátrálok a közeléből és leülök az ágyam szélére. Így azért könnyebbnek érzem a beszélgetést, ami már önmagában is egy nagyon nehéz dolog, hát még ha közben ennyire közel kell lennem hozzá. – Csak tudod az sosem igazán fontos. Megtetszik valaki, flörtölgetek, ez meg az. Tudod jól, hogy megy ez nálam. Te fontos vagy. A családom vagy. Igazából már elmondtam, hogy miért nehéz ez. – Úgyhogy meg is rázom a fejemet, a tökéletes hullámokat alkotó, mégis kusza tincsek pedig azzal együtt mozdulnak. Komolyan, kezd elegem lenni saját magamból, meg hogy csak azt hajtom, hogy ez mennyire szar már meg nehéz és nem értheti. – Mit szólnál, ha ahelyett, hogy mennyi minden miatt nem működhet, inkább arra koncentrálnánk, hogy mennyi minden miatt működhet? Kezdem én. – Itt azért elgondolkodom, talán már túl sokáig is. Nem telik el sok idő, de így ebben a kontextusban azért már-már aggasztóan hosszú időnek tűnik, hisz Franco a legjobb barátom gyerekkorunk óta, zsigerből tudnom kéne vagy száz jó tulajdonságot felsorolni, és hogy mi minden miatt szeretem. Tudok is, de nem akarok basic bitch lenni. Bárki fel tudná sorolni, hogy jaj milyen szerető vagy a felszín alatt és milyen jó veled deszkázni. A heuréka-pillanat aztán egészen hamar elérkezik és izgatottan kapom fel Francora a tekintetemet.
- Én például szeretem, hogy mindig ott vagy, ha szükségem van rád. És hogy mindig annyi bevállalós dolgot csinálunk, szóval. – Ezen a ponton csak izgatottabbá válok és nagy mosollyal állok fel, a kezeimet Franco vállára pakolom, úgy állok meg vele szemben. - Tudom már, mit csináljunk. Hívok egy Ubert, elmegyünk egy piercing szalonba, fogod a kezem, amíg csináltatok egy mellbimbó piercinget, mert tudod, hogy félek a tűktől. És aztán! Elmegyünk koktélozni. - Tényleg, halál komolyan mondom.

Oké, lehet, hogy ez egy nagyon jogos érv, a legtöbb esetben úgy érzem, hogy muszáj érdekelnie mások mit gondolnak rólam: amikor az apád olyan interjúkat ad, hogy elolvasva azt a felét sem érted annak, amit leírtak, a másik apád meg ismer mindenkit, aki szarrá verhet a következő bajnokságon, szóval akkor eléggé adsz arra, hogy a közösségi médiás privát profilodat csak olyanok követhessék, akik biztosan nem csinálnak képernyőfotót arról, ahogyan felváltva iszod a vodkát és a tequilát. Szóval igen, az esetek többségében eléggé érdekel, hogy mit gondolnak mások rólam, ezerszer átgondolom, hogy mit tegyek közzé, hogy mit ne tegyek közzé, hogy hogyan adjak interjút, hogy pontosan milyen szavakat ne mondjak közben, hogy hova nézhetek, hogy hova nem nézhetek, mert a kurva társadalom a darabjaidra szed majd szét, ha nem vagy elég jó. Úgyhogy tartok egy rövidebb szünetet, amíg ezt végiggondolom, aztán csak megrántom a vállamat. - Oké, de most nem fog! - Nem mintha ez ennyire baromi egyszerű lenne, nem mintha az ember képes lenne eldönteni, hogy akkor mostantól kurvára nem érdekli, ha a háta mögött ujjal mutogatnak rá amiért hirtelen nem csak a fullos barátnőjét dobta - akit mondjuk lehet, hogy egy fél világ """enyhe""" túlzással meg akar dugni - hanem csapatot is váltott. Szóval de, valószínűleg kurvára fog érdekelni, és tudom, hogy ezt Esmond is tudja, de nem lehetne, hogy erre a problémára csak akkor fókuszáljunk, amikor elénk kerül? Most például nem foglalkozhatnánk azzal, hogy ilyen közel állunk éppenséggel egymáshoz és fogjuk egymás kezét? Nem jobb ez így, mint azon elmélkedni, hogy mi a fasz lesz akkor, ha ujjal mutogatnak? Nem ezerszer megnyugtatóbb ez így most?
Úgy érzem, hogy a szívem azért mindenképpen mindjárt át fogja szakítani a bordáimat, a pulzusom évek óta nem ugrott ilyen magasra még akkor sem, amikor az edzésen órákig csak futnom kellett, még akkor sem, amikor Ginaval először csókolóztunk, csak olyan pillanatok vetekedhetnek ezzel, amikben Esmond is szerepelt.
Szusszanok egyet, csalódottan csettintve a nyelvemmel, félrepillantok: nem fogok kijönni a sodromból, nem fogok kijönni a sodromból, nem fogok kijönni a sodromból - ezt mantrázom magamban a kérdését hallva.
Veszek egy nagy levegőt, aztán pillantok csak vissza, szorosan magamhoz ölelve őt. A világ legmegnyugtatóbb és legfelkavaróbb érzése egyszerre. Olyan sokszor öleltük már így egymást, olyan sokszor vesztünk már össze, olyan sokszor feszültek közénk már nézeteltérések, mégis ez az egyetlen tűnik igazán végzetesnek. Ha ezt nem hozzuk rendbe, akkor tényleg elbasztuk ugye? Akkor akármennyi programot szervezünk majd, mindig közénk feszül a félresikerült próbálkozásunknak az emléke, ugye?
- Mert kettőnk közül te vagy az, aki inkább hárít? Aki mindenki mással simán kikezd, és ezt most nem úgy gondoltam, szóval nem egy fasz beszólás, csak egy szimpla tény. Szóval kettőnk közül te vagy az aki, mindenkivel kedves, aki simán leáll másokkal flörtölni, csak... szóval csak velem baszakodsz.  - Eléggé nemtörődöm módon rántom meg a vállamat, nincs ebben szinte semennyi vádaskodás, inkább csak nyers tényközlés. - Szóval ezért. Mert igazából nálad van a labda, neked kell esélyt adnod, és... ha azt várod, hogy hódítsalak meg, akkor.. szóval csak
mondd, hogy mit szeretnél. - A végére azért elég zavarba jövök ettől az egész nyíltan vállaljuk fel az érzéseinket dologtól úgyhogy csak inkább rászorítok Esmond kezére, zavartan pillantva félre, mintha nem vettem volna észre, hogy pontosan hogyan nézett az előbb.
- Hát, végül is... ja. De azt hittem nem címkézzük fel. - Csak felvonom a szemöldökömet megjátszott kérdő éllel, ami leginkább csak arra szolgál, hogy kellően leplezzem a zavaromat. Most meg kellene csókolnom, mi? - Bár tudod, ha igazi randira mennénk, akkor nem koktélozni vinnélek. - Hát ja, jól látod, túl gyáva vagyok ahhoz, hogy én csókoljam meg, de: ez vagyok én. - Deszkával jöttem, akarod, hogy hívjunk, hogy hívjak fuvart? - Az létezik, hogy minden egyre csak kínosabb és kínosabb lesz körülöttem?

Hú-hú, ennyire azért ne örülj. A látogatásomra kapott fasza válaszát hallva még a szemöldökömet is felhúzom. Mondjuk sejtem, hogy honnan fúj a szél. Eleget láthattam már a szüleivel való kapcsolatából. Illetve nem is a kapcsolattal van itt a gond, hanem a hozzáállással. Persze amit Franco érez, azt csak ő érezheti, én nem vagyok és sosem leszek Nathan-ék fia, akkor sem, ha úgy bánnak velem, szinte egészen azóta, hogy a városba költöztünk. Franco talán el sem tudja képzelni, hogy ez mennyit jelent nekem. Tudja, hogy sokat, de épp úgy, ahogy vele szemben én sem érzem át igazán a nyomást, amit a szülei a vállaira tesznek, ő sem tudhatja, hogy valójában milyen gyerekkorom lett volna, ha ők nincsenek nekem. Talán majd egy nap.
A Carlosos témát részemről hamar letudjuk, mert egyrészt teljesen feleslegesnek gondolom, másrészt meg nem is igazán értem, hogy mi baja van. Jó, nyilván féltékeny, de nincs oka rá. Vagyis talán lehetne, meg úgy majdnem volt is, de igazából nincs, mert a kapcsolatunk teljesen más jellegű. De nem beszélhetek neki Carlos titkáról, hisz megígértem. Mondjuk a végtelenségig őt sem tarthatnám a sötétben, túl gyanússá meg furcsává válna az állandó együtt lógás és titkolózás Carlosszal, de most még rendben van.
- Nem érdekel, épp ez az. De téged általában szokott. – Nem arról van szó, hogy engem különösebben érdekelne, ha ujjal mutogatnak felém, hogy szétromboltam az álompár kapcsolatát. De azért jó, ha mindketten tisztában vagyunk vele, hogy ez lenne.
Amikor pedig választ kapok a kérdésemre, valahogy alig hiszem el, amit hallok. Túl szép, hogy igaz legyen. Franco érintésére kinyitom az eddig egészen görcsösen tartott tenyeremet és hagyom, hogy összefonja az ujjait az enyémekkel. Ez egy kicsit most olyan érzés, mintha a világ összes gondját megoldaná, de persze nem oldja. Viszont kapaszkodót ad, hiába forog körülöttünk a világ szédületesen, most minden leszűkül kettőnkre, aminek a középpontja a kezeink összefonódása és ez így elég jó. De akkor is kell legalább néhány másodperc, hogy ténylegesen eljusson a tudatomig, amit hallok. Mélyet sóhajtok, de csak az orromon át, az ajkaimat valahogy egészen összepréselve tartom. A tekintetem a szemiből erőtlenül csúszik le a vállára, csak úgy egy random pontra, ahova odabambulok, aztán megteszem a köztünk lévő maradék lépést, hogy a teljes testemmel simuljak hozzá. Az államat a vállára hajtom, ahova az előbb néztem, a szabad karommal pedig magamhoz ölelem. Ha hagyja persze, de ezek után miért ne hagyná?
- De miért? – Valahogy úgy hangzok, mint abban a béna reklámban a kisgyerek, akit ahányszor meglátok, legszívesebben tarkón csapnék. Ezzel szembesülve pedig az orrom alatt el is nevetem magam, majd kiengedem Francot az ölelésből, vagy hát én húzódok ki belőle, hogy egy kicsit hátrébb lépve újra a szemeibe nézhessek. Az ismét felszabadult kezemmel finoman még az arcát is megcirógatom, mielőtt kicsit visszavonulót fújnék, a másik kezét meg továbbra sem engedem el. Borzalmasan kínosan érzem magam. Nem amiatt, amit mondott, hanem úgy, hát nem is tudom. Magam miatt. Mert ez olyan hihetetlen, hogy fel sem fogtam. És láthatóan az a legnagyobb problémám, hogy továbbra sem jut el a felfogásomig, hogy miért pont engem akar. Nem is nagyon találom a szavakat, csak kedvesen elmosolyodok, a tekintetem lecsúszik az ajkaira, majd már izgatottan nézek fel újra a szemekbe. Kicsit mintha engedélyt kérnék, de leginkább csak nagyon izgatott vagyok. Ki is szélesedik a mosolyom. – Akkor ez a koktélozás mégiscsak randi lesz, nem?

Egy kicsit várakozva nézek rá, hogy akkor végre mondjon már valamit erre az egészre, de Esmond inkább hallgatásba burkolózik, amitől nekem fel kell sóhajtanom és a mennyezet felé emelnem a pillantásomat, ezzel is leginkább azt jelezve, hogy mindenképpen vissza fogunk rá térni, mármint én vissza fogok rá térni, és már csak azért is keresek valakit, aki segít ellazulni egy szombat estén annyira, hogy ne akarjak Ginára gondolni, Esmondra meg pláne nem, vagyis hát ki ne akarna rá gondolni amikor olyan a személyisége, hogy az ember egyszerűen képtelen kiverni a fejéből azt, ahogyan mosolyog, ahogyan az arcizmai rándulnak, ahogyan a szeme csillog, ahogyan nevetni kezd? Szóval nem tudom, hogy te hogy gondolod, de szerintem elég nagy szükség lenne arra a drogra, arra az ütős szarra, ami elég erősen vág földhöz ahhoz, hogy ne keressem minden kósza mozdulatban Esmondot.
A témát aztán egészen gyorsan elengedem, semmi kedvem most egy újabb veszekedésbe nyomni magunkat, amúgy is elég makacsnak tűnik, ami ezt a témát illeti és habár mindig is ismertem trükköket amikkel könnyűszerrel ki lehetett zökkenteni a komoly elhatározásából, most egyiket sem merem használni köszönhetően a köztünk történt komfortzónából kilendülésnek, úgyhogy csak összepréselem az ajkaimat, nehogy valami nagyon meggondolatlan és sértő dolog jöjjön ki onnan, valami 'kösz-baszd-meg'szerű tovább spékelt káromkodáshalmaz.
Összeráncolom a szemöldökömet és egészen a magasba is vonom, nem feltétlenül értem, hogy akkor most szombat éjszaka mi a szart kell csinálnia, de hát elég felnőtt már ahhoz, hogy el tudja dönteni akar-e bulizni vagy sem,úgyhogy én a magam részéről nem is erőltetem tovább, elvégre még csak egy másodpercig sem akarom azt nézni, ahogy ő és Carlos jópofiznak egymással és flörtölgetnek meg nevetgélnek, mintha a világban minden kibaszottul jól lenne.
- Fasza.- Ezt azért próbálom nem valami nagyon kelletlen hangsúllyal mondani, pedig már most görcsbe rándul a gyomom attól, hogy apáék milyen hegyi beszédet fognak elmondani arról, hogy milyen szar alak vagyok. - De készülj fel rá, hogy apáék elég elviselhetetlenek. - Mondjuk például hozzám nem is igazán szólnak, hacsak nem veszekedni próbálnak vagy éppenséggel beszólni. - Úgyhogy majd ha lehet, csak inkább ne szólj hozzájuk. Ha csak nem akarsz egy egész estét elrontó kiakadást hallani arról, hogy ténylegesen milyen fasz vagyok. - Nem mintha Esmondnak megmondhatnám, hogy mit csináljon vagy éppenséggel meg akarnám mondani, hogy mit csináljon. Apáék vele valószínűleg nagyon rendesek lesznek, nyilván hiányzik nekik, elvégre mind ahhoz vagyunk szokva, hogy Esmond mindennapos vendég nálunk, hogy jó párszor akkor is beugrik hozzánk, ha én edzésen vagyok, mindig van neki is egy szabad hely az asztalnál, úgyhogy valószínűleg az örömködés után az első kérdésük az lesz, hogy mégis mi történt. Akármennyire is szeretném ezt elkerülni, látszólag Esmondnak nem jut eszébe én pedig kivételesen nem vagyok akkora paraszt, hogy lefújjam az egészet.
- Tényleg? - Vonom fel érdeklődve meg kicsit undokoskodva a szemöldökömet, mert ha teljesen őszinte akarnék lenni, akkor majdnem minden Carloshoz vezethetne vissza - oké, nyilván én is tudom, hogy nem minden - de ezt most leszek olyan jó arc, hogy nem kezdem el kifejteni, ellenben nagyon is belesűrítem a pillantásomba, hogy nem feltétlenül hiszem el Carlos ártatlanságát annak ellenére, hogy hajlandó vagyok nem összeveszi ezen is.
Baromira nehezemre esik nem közbevágni, még rendesen a nyelvemre is kell harapnom ahhoz, hogy ne akarjak a mondata közepén ezernyi érvet felhozni, de egy ponton már nem tudok teljes nyugalommal csak figyelni, dühösen rázom meg a fejemet meg elégedetlenül csettintek is a nyelvemmel, hogy aztán amikor végre befejezte én is gyorsan és kicsit ingerülten válaszolhassak. - Mióta érdekel, hogy mit mondanak mások? - Kérdezek vissza hirtelen, de tulajdonképpen nem is várok választ rá csak a tekintetemet csúsztatom Esmond szemei között ide-oda. -  Vagy hát nem tudom, most mit vársz tőlem? Időt akarsz, vagy mi? Nem azt kérem, hogy akkor most ugorjunk együtt egy fejest ebbe az egészbe, csak, hogy..... mindegy is. - Védekezően fonom össze a karjaimat a mellkasom előtt, az ajkaimat meg tüntetőlegesen préselem össze, elfordítom a fejemet, kitartóan bámulva Esmond szobájának egyik falát, lényegében nem látva az ott lévő dolgokat, ütemesen kattogva azon, hogy akkor most megint pontosan hol is basztam el. Csak akkor eszmélek, amikor a szuszogása megcirógat, az illata meg egészen a nyálkahártyámig hatol, jóleső bizsergést váltva ki belőlem. Felsóhajtok, és egy kicsit közelebb lépek, vészesen ügyelve, hogy ne érjünk egymáshoz. - Azt, hogy adj egy esélyt. - Enyhülök meg végül a feszélyezett testtartás ellenére, karjaimat kibontom összefonódásukból, óvatosan nyúlva a tenyere felé, kéredzkedve nyúlok utána az ujjainkat összeakasztva. - Nyilvánvalóan téged akarlak. Leszarom a koktélokat, leszarom, hogy mit gondolnak mások, leszarom Carlost is. Adnod kell egy esélyt, hogy bebizonyítsam nem csak egy pótlék vagy, Esmond vagy egy játék, egy állomás. Kérlek. - Lecsendesítem a hangomat, egészen lágyra, szinte könyörgősre, hogy aztán ha kihátrál belőle, ha visszavonulóra kényszerít, mert túl gyors, túl sok akkor csalódottan húzódhassak hátrább valami kamu indokot kitalálva, hogy miért nem jó ma ez a koktélozás.

Nem, nem segítek. Az arcomra van írva, mert hát próbálok én a szokásos kedvességgel nézni, de sokkal inkább tűnik komornak az arckifejezésem. Az egy dolog, hogy néha cuccozunk, de az tényleg csak néha van, és azért mindig van valaki, aki tud vigyázni – legalább egy kicsit – a társaságra. Aki mondjuk általában én vagyok, mert bármennyire jó is a buli, meg én is bekapok ezt azt – mármint pirulát, nem… na mindegy – azért szeretek észnél lenni. Ellentétben Francoval, akinek nem túl kifejlettek a problémakezelő képességei, mert világ életében nem volt komoly problémája. Nem is hibáztatom én ezért, de abban a buliban, amire az ütősebb szereket akarja betolni, én nem leszek ott. Persze, persze, James igen, meg mások is. Hát de ne haragudj, a nem létező macskámat nem bíznám egyikükre sem, nem hogy a legjobb barátom épségét. Másrészt meg, szerintem hálát adhatunk érte mindketten, hogy nem vagyok gondolatolvasó és nem tudom, hogy épp egy felfújható aligátorhoz hasonlít, aminek a meghágásához Carlossal kell versenyeznie.
A válaszára felröffenek és elmosolyodom, de azzal a lendülettel láthatóan igyekszem is visszanyelni, mert mostanában Franco körül különösen úgy érzem, mintha valami taposóakna körül szteppelnék. Ő is olyan szépeket szokott robbanni, szóval jogosan érzem úgy. Én meg nem szeretek vele veszekedni. Még ha más viszonyban lennénk is, sosem volt meg bennem az a tulajdonság, hogy hú milyen jót ’békülünk’ egy veszekedés után. A veszekedésektől én inkább csak elszomorodom és ölelésre vágyom. De visszatérve Franco válaszához, nem nagyon tudom mivel lereagálni, mert az egyetlen, amit mondani tudnék az, hogy áhá, szóval féltékeny vagy! de azt meg inkább nem mondom, az imént említett dolgok miatt. Csak vágok valami fejet arra, hogy Carlos milyen mű, meg az egyéb mondva csinált kamuindokaira. Elég nyilvánvaló, hogy mi baja van Carlossal. Ugyanaz, ami nekem volt Ginával világ életemben, még úgy is, hogy egyébként nagyon kedveltem a lányt, sokszor a hideg rázott tőle. Sokszor.
- Családi… dolgok. Mármint munka. – Bízom abban, hogy elengedi a dolgot, mint legtöbbször. Amúgy is tudja, hogy egy ideje elég sokat dolgozok a cégnél is. Illetve ’tudja’ vagy ’dolgozok’. Szóval valahova kell egy kis idézőjel izé, lényegtelen. De azt mégsem mondhatom neki, hogy fejvadászatról van szó. Vajon akkor is akarna engem? Vagy megvetne? Ettől mindig rettegtem. – De így, hogy mondod, előtte ráérek. Tök szívesen átmegyek. – Mosolygom, ő meg valószínűleg megbánja, hogy egyáltalán felajánlotta. Ahhoz tökre lenne kedvem a hírhedt családi biznisz előtt egy kicsit, de más kérdés, hogy úgy is áll-e az ajánlata. Lehet, hogy nem pont engem akar látni buli előtt, aki ott sem lesz. Nem mondom, hogy nem esne rosszul, de nem lennék meglepődve. Az hirtelen meg sem fordul a fejemben, hogy ténylegesen abban reménykedik, hogy udvariasan visszautasítom a meghívást és nem akarok átmenni hozzájuk. Tény, hogy elég fura lenne most az egész, de én képes vagyok túllépni rajta arra a kis időre, valószínűleg vele ellentétben.
Hamarosan ő meglepő türelemmel hallgatja végig a kicsit sefüle-sefarka makogásomat, én pedig valami nem létező felsőbb erőtől vezérelve úgy döntök, hogy viszonzom a gesztusát és engedek magamnak egyfajta megnyílást felé.
- Carlosnak ehhez semmi köze! – Hirtelen szalad ki, az övéhez hasonló temperamentummal. Jó, akár lehetne is köze hozzá, mert megvan köztünk a kémia, és amúgy pofátlan hasonlóságok vannak közt meg Franco között, szóval azt hiszem, van egy esetem… De valóban nem olyasmiről van szó. Viszont megígértem Carlosnak, hogy a titka velem biztonságban van, úgyhogy amíg nem muszáj, addig nem osztom meg. Még Vele sem. Tudod, vannak azok a titkok, amiket simán elfecseghetnék, de vannak a veszélyes titkok. És ez pontosan olyan. Veszélyes. Akkor inkább utáljon, meg gondolja azt, hogy félre kúrok, ha a szimpla szavamnak nem hisz. - Ginával évek óta egy boldogtalan párkapcsolatban élsz, vagy hát éltél, amiből nem akartál kiszállni és most hirtelen át akarsz ugrani egy másikba? Velem? Az a legkevésbé sem érdekelne, hogy ki mit gondolna, mindenki rám mutogatna, hogy én álltam az álompár közé, és nem tudom, valahogy… bemelegítettelek. Én lennék a világ legboldogabb és legbüszkébb sráca. De… Szóval te is összezavarsz engem. Én mindig annyira nagyon próbáltalak ignorálni. Mindig láttam, hogy milyen csodás vagy, de tiszteltem az identitásodat, azt, hogy barátnőd van, és leginkább a barátságunkat, ami mindennél fontosabb nekem. És hát… nem várhatod el tőlem ennyi év után, hogy nem is tudom, úgy hirtelen csak átkapcsoljak egy berögződött állapotról. Tudom, hogy ez neked nem könnyű, de meg kell értened, hogy nekem sem az…
El is szomorodok a végére, azt sem akarom, hogy félre értsen. Hogy azt higgye, nem akarom. Végszóként inkább már nem is mondok semmit, helyette minden bátorságomat összeszedve engedek Franco elviselhetetlen vonzásának, amit ez az egész helyzet és téma vált ki. Végig a szemeibe nézve – már ha ő is rám néz, mert anélkül nehéz lenne – odasétálok hozzá. Egészen közel állok meg, de azért nem zavaróan közel. Vagy hát, kinek mi a zavaró. Mert lehet, hogy mégis csak zavaróan közel, hisz innen már egészen intenzíven érzem a bőre illatát, és biztos vagyok benne, hogy ő is az enyémet. Az ajkaira pillantok és nagyot nyelek, mielőtt visszanéznék a szemeibe. Mintha csak azt kérdezném, hogy megcsókolhatom-e, de nem is tőle kérdezem igazán, hanem magamtól. Hogy kellene-e, szabad-e egyáltalán. Vagy már átléptem-e azt a pontot, ahol már nem engedhetek meg magamnak több faszságot, mert onnan már nem lehetne visszahozni a barátságunkat.
- Szeretném hallani, hogy mit akarsz. – Mert eddig csak azt hallottam tőle, hogy tudja, mit akar, de sosem mondta ki nyíltan. Mégis honnan kellene tudnom? És bevallom, minden porcikám beleborzong annak a lehetőségébe, hogy mi mindent hallhatnék. Hogy mi mindent akar. Hogy engem akar. És nem testiségekre gondolok, vagy hát nem leginkább arra. Szóval nagyon, de nagyon igyekszem nem totál erotikus módon nézni rá, aztán ez leginkább nem sikerül, de most istenem. – És aztán mehetünk koktélozni.

Küldök Esmond felé egy félig gyilkos pillantást, tulajdonképpen éppen csak nagyon terelni próbálja a témát, mert vagy nem tud szerezni semmilyen ütős cuccot, amitől majd a földön fetrenghetek brutálisan kitágult pupillákkal vagy - és ez a rosszabb opció - egyáltalán nem hajlandó segíteni nekem. Fel is sóhajtok, közben meg igyekszem nem tudomást venni arról, hogy hogyan harap a nyelvére, helyette a tekintetére koncentrálok és, hogy próbáljak nagyon akaratosnak tűnni - oké ez azt hiszem nem valami nehéz feladat - mintha nem tudna meghatni. - Szóval akkor segítesz vagy nem? - Még a karjaimat is összefonom a mellkasom előtt, ezzel is arra utalva, hogy bizony csak kitartok az ötletem mellett. Farkasszemet nézünk, és tudod egy kicsit azt kívánom ettől, hogy bárcsak lehetnénk olyanok, mint gyerekként, amikor a legnagyobb vitánk azon ment, hogy ki üljön fel a medencében a felfújt aligátorra. Tulajdonképpen ez is pont olyan, mint azok a veszekedések, csak valahogyan ez Carlos és köztem történik és a felfújható aligátor tulajdonképpen nem más, mint Esmond. Mondjuk tény az is, hogy elég nehéz valakivel úgy összekülönbözni, hogy nem találkoztok, vagy ha találkoztok, akkor is csak kerülgetitek a forró kását - ami tulajdonképpen szintén lehetne Esmond - és úgy tesztek, mintha nem éppen ugyan arra a felfújható aligátorra pályáznátok. - Mi lenne? - Morranok vissza undok módon, még pislogni sem pislogok, mintha bármi múlhatna azon, hogy ki nyeri ezt a csatát kettőnk közül. Aztán felsóhajtok és megadom magam neki, a pillantásom lesütöm, egészen megtör Esmond értetlensége. Tényleg kurvára nem fair, hogy rajta vezetem le minden frusztrációmat.  A vállamat egészen értetlen, nem törődöm módon rántom meg. - Velünk - És ezt olyan erősen nyomom meg, hogy érezhető legyen, hogy nem magam és Carlos miatt neheztelek. - nincsen semmi. Egyszerűen nem bírom elviselni. Olyan sok és olyan mű. - Egyébként tulajdonképpen nem tudnám megmondani, hogy pontosan mi bosszant benne a legjobban, Carlos pont ugyanolyan, mint három vagy öt évvel ezelőtt volt, éppenséggel csak annyi változott, hogy akkor nem hajtott a legjobb barátomra. - Nem haragszom. - Vágok közbe hirtelen ellenkezve. - Csak felidegesít, hogy mindig emlegeted. Kevesebbszer hozom szóba Jamest, mint ahányszor te Carlost és tudod azt hiszem, hogy ez kurvára jelent valamit. - Mondjuk nyilván arra is lennének tippjeim, hogy pontosan mit, de leszek olyan kedves és megfontolt (!!!!!), hogy ezt most semmiképpen nem osztom meg vele, sőt engesztelően meg is rántom a vállamat, mintha ez az egész egyébként nem számítana, mintha emiatt az egész miatt Esmond lenne olyan nagyon nagy fasz és nem én.
- Más dolgom lesz.. - Utánozom le a hangszínét több-kevesebb sikerrel, aztán a plafonra pillantok majd pedig vissza rá. - Milyen más dolgod lesz? Mármint komolyan Esm, mi lehet jobb, mint a The Spyban bulizni? - Vonom föl jó magasra a jobb szemöldökömet, egy kicsit még bele is vigyorgok a kérdésbe, sőt ezzel a vigyorral félig meg is hívom, de csak félig, mert hát az biztos, hogy én nem fogom megkérdezni Carlos után, hogy van-e kedve eljönni, ellenben máris rosszul érzem magam, hogy nem is szándékozik megjelenni, szóval csak megadóan felsóhajtok. - Apa eldob minket, vagyis hát remélem, de tudod elég faszfej mostanában. Mindegy. Szóval. ha kilencre érted jövünk az jó? Vagy átjössz előtte? - Egy kicsit azt remélem, hogy nem akar előtte átjönni, mert akkor neki is szembesülnie kellene azzal, hogy apáék még mindig mennyire be vannak rágva, másrészt pedig nekem kellene valahogyan úgy viselkednem, mintha minden rendben lenne és hát tudjuk, annyira jól tudjuk, hogy borzalmasan játszom el azt, hogy nincs bajom, ha igazából valami nagyon is bánt. És kár lenne azt hazudnom, hogy nem bánt ez az egész Esmondos dolog, hogy minden elbaszódott körülöttünk és képtelenek vagyunk helyrehozni.
Fel is sóhajtok ennek súlya alatt, sőt hagynám is az egészet, induljunk, menjünk, hagyjuk egy kicsit itt, hagyjuk magunk mögött egy rövid időre legalább. Aztán Esmond megszólal, én pedig türelmesen - ezzel amúgy lehet, hogy magamat is meglepem - rápillantok. Türelmesen hallgatom végig, látszólag legalábbis, csakhogy a felvetett témától a szívem rögtön a torkomban kezd dobogni. Nagyot nyelek, és habár a témától kedvem lenne kifutni a világból, vagy éppenséggel durcáskodva elküldeni a picsába, a falnak dőlök. A fejemet is megtámasztom, hogy így legalább ne kelljen a szemébe néznem, helyette bámulhassam a plafont. - Azt, hogy tudom, hogy mit akarok. - Jelentem ki, mintha kettőnk közül ő lenne az értetlen, nem pedig én. A hangszínem nyugodt marad, és egészen megnyílós. - Csakhogy tudod, baromira összezavarsz most ezzel az egésszel. Mármint nem azt zavarod össze, hogy én mit akarok, mert azt tudom, hanem azt, hogy te mit szeretnél. Az egyik pillanatban azt mondod, hogy ezt barátság szinten kellene tartani, a másikban meg azt kérdezed, hogy randira megyünk-e. - Sietősen nyalom végig az ajkaimat mielőtt nagy kegyesen a tekintetébe szúrnám a saját pillantásom, nem vádaskodóan vagy kötekedve, inkább lágy egyet nem értéssel. - És nem kell bocsánatot kérned, vagy hát tulajdonképpen nem neked kellene. Tudtam, hogy mit csinálunk, tudtam, hogy miért csináljuk és nem hogy tudtam, hanem akartam is. Elég fasz dolog volt tőlem, hogy rád nyomtam az egészet, amikor nyilvánvalóan nem te tehetsz róla. Csak tudod, akkor már egészen nagyon nem bírtam ezt az egészet, mert végre, egyszer egy kicsit az lehettem, aki lenni akartam, és tényleg nagyon jól esett, de aztán rám tetted ezt az egész barátság extrákkal dolgot, amikor jól ismersz és tudod, hogy nem menne. - Elhúzom a számat egészen kelletlenül, nem feltétlenül érzem azt, hogy a nagy vallomások ideje lenne. - És aztán egyfolytában azt hallgatom, hogy Carlosszal mennyit lógtok együtt, és nem baj ha igen, de... szóval köze van a dologhoz? - Egy gyors levegőt veszek, hogy aztán még azzal a lendülettel folytathassam. - Mert tudod akkor nem nekem kellene kitalálnom, hogy mit szeretnék, hanem neked. Szerintem kettőnk közül még mindig én voltam az egyértelműbb. - Miért ilyen borzalmasan nehéz őszintének lenni és kitárulkozni? Miért dobog ilyen eszeveszettül a szívem tőle és miért érzem úgy, hogy mindjárt megfulladok?

Viccesen pukedlizek, ami engem elnézve legalább annyira bájos is. A legkevésbé sem hat meg Franco – nem túl – kitörő reakciója. Mármint ilyesmire számítottam tőle. Színben általában hasonló ruhákat hordok, mint ő, divatos, de nem túl feltűnő, nem túl színes. De az én ruhatáramban azért megfordulnak az ilyen darabok is, márpedig én láthatóan nagyon elégedett vagyok a választásommal. Aztán csak félig eldőlök az ágyon.
- Pedig szeretem, ha könyörögsz. – Még ha nem is az igazi a mosoly, pimaszul mosolygok rá, kicsit a nyelvemet is kidugom a fogaim között. Annyira bele tudnék kezdeni a hegyibeszédbe. Én is fogyasztok alkalomadtán, nem arról van szó, de mindig mértékkel. És baromira nem tartom jó ötletnek, hogy Franco most elkezdjen cuccozni, tök mindegy, hogy mit. Egy olyan helyen van az életében, ahol sokkal többet árthat, mint használhat. Nyilván nem kezdek el erről okoskodni, mert nagyon jól ismerem, nem kíváncsi rá. Ha meg nem is merném, akkor is elég egyértelmű lenne, hogy nem kíváncsi a véleményekre – amit ő általában ítélkezésnek gondol -, köszöni szépen, mindenki tartsa meg magának.
- Most mi van? – Nemértem módon bámulok vissza rá és arra a néhány, hosszúnak tűnő másodpercre én sem szólalok meg, amíg Franco nem mond valamit, bármit. Nem értem, hogy most mi történik, mi rosszat mondtam, és ez az arcomra van írva. Ami mondjuk jogos is, mert csak annyit kérdeztem, hogy ez az a buli-e. Nem mondtam, hogy elmegyek, azt meg még inkább nem, hogy tudjukkivel megyek. – Micsoda szókincs… – A szemeimet forgatva dőlök a hátamra, keresztben egészen elnyúlva az ágyon. – Amúgy meg nem tudom, hogy Carlos megbántott-e valamivel vagy mi van veletek – nekem nem említett semmi ilyesmit egyikük sem, de azért vele nem ismerjük egymást olyan régóta, szóval evidens, hogy nem velem fogja megosztani – de nem tudom, miért rám haragszol, ahányszor kiejtem a nevét. – Vagy hát lehet nem is haragszik rám, de akkor meg ne bunkózzon úgy, mintha haragudna. – Egyébként igen, azt a bulit említette, de én nem megyek. Más dolgom lesz...
Tényleg nem értem Francot. Azt meg még inkább nem, hogy mi a franc baja van szerencsétlen Carlossal. Persze ha kicsit kinyitnám a szemeimet, én is láthatnám, hogy annyira féltékeny, hogy szinte füstöl a két füle, de ez a tény valahogy továbbra sem jut el a felfogásomig. Még mindig nagyon elcsúszunk egymás mellett. Ahhoz pedig túl nagy a feszkó, hogy leüljünk és megbeszéljük. De talán majd ma. Néhány, vagyis hát jónéhány pohárka koktél, jobb kedvünk lesz, nyami, oldódik a hangulat, és akkor majd talán elkezdjük megtalálni a közös hangot. Én nagyon szeretném. És azt hiszem, hogy ő is. Amúgy meg abszolút nem fair ez a nyomás, amit Franco rám helyez. Azt érezteti velem, hogy még azzal is hét pecsétes bűnt követek el, hogy egyáltalán szóba állok Carlossal, pedig sokkal-sokkal többet tehetnék vele, mintsem szimpla dumálás. Ott volt a szobámban, ott volt a lehetőség. Akartam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem, hisz nézz csak rá arra a srácra. Jesszusom. És azért van egy stílusa, ami leveszi az embert a lábáról. De én azelőtt megálljt parancsoltam magamnak, hogy a legapróbb dolog is megtörténhetett volna, és szimpla baráti vizeken maradtunk. Mindezt Franco miatt… csak tudnám, hogy miért. Annyit értem el az egésszel, hogy csak még jobban akarok egy f*szt.
Szóval bármi baja is van, hamar indulót fúj – ami valahol jó is, hisz akkor megyünk koktélozni, nem pedig külön utakra – nekem viszont nagyon nyomni kezdi a mellkasomat a mondandóm. Hirtelen, de kissé bizonytalanul lépek utána, és lehet, hogy nem kellene, de ezt szeretném tisztázni. Vagyis hát ha nem is tisztázni, csak úgy megemlíteni, mert amúgy tudom, hogy egész végig ez bolygatna a fura helyzet miatt.
- Figyu… – Fura, hogy az ellenfeleimtől, célpontoktól aligha félek, még apámtól sem félek igazán, na de Franciscotól aztán igen! Legalábbis most tényleg. Megint valami baja van, mit tudom én, hogy mi, és nem akarok rontani rajta. Pedig akárhányszor kinyitom a számat, valami mindig csak rosszabb lesz. Nem feltétlenül gondolom, hogy az én hibám. Ami mondjuk jó, mert így is hatalmas bűntudatom van az egész miatt. Például képtelen lennék Gina szemébe nézni. Borzalmasan érzem magamat. Azt meg sem merem kérdezni, hogy a köztünk történteket megemlítette-e neki. Végülis teljesen mindegy. Nekem ugyanolyan nehéz lenne a szemébe nézni akkor is, ha tud róla és akkor is ha nem, mégis ugyanúgy megtenném újra. Akkor is, ha Franco utána lényegében kivágott a szobából. Újra a kezembe venném őt és még sokkal-sokkal többet is tennék vele. Akarnám, hogy tegyen velem. – Mit értettél az üzenetben az alatt, hogy te tudod mit akarsz? És ez most olyan békülős baráti együtt lógás lesz, vagy randi, vagy…? Mármint tudod, hogy nem szeretem a címkéket és nekünk sem kell ráragasztanunk erre az egészre semmit, csak… – Vállat vonok, hát nem is tudom, hova akartam érdemben kilyukadni ezzel az egésszel, úgyhogy csak remélem, hogy érti. Illetve hogy érteni akarja, mert ha nem akarja, akkor tök mindegy, hogy évek óta értjük egymást félszavakból is.
- Tudom, hogy azt gondolod, az a múltkori dolog hiba volt. – Jó, lényegében azt mondta, hogy én gondolom ezt meg azt, mert annyira szereti megmondani, hogy ÉN mit gondolok, de bennem teljes mértékben úgy rögződött be, hogy mindazt, amit a fejemhez vágott Ő gondolta. Mindig könnyebb rám vetíteni, nem igaz? Utálom ezeket a bonyolult érzelmeket és többnyire nem is tudok mit kezdeni velük. Miért nem lehet minden egyszerűbb? Basszus már. – És öhm… tartozom neked egy bocsánatkéréssel. Tudtam, hogy nem vagy józan és nem érdekelt. Nem sajnálom, hogy megtettem, de nagyon sajnálom, hogy kihasználtam a helyzeted… Nem is tudom, hogy érdemlem meg a barátságod. - Hirtelen nagyon-nagyon szomorúvá válok, szinte rossz rám nézni. Én meg a kihasználás, aki Millerék szemében lényegében egy katicának sem tudna ártani. De én sem vagyok olyan makulátlan, mint amilyennek gondolnak. Bár Nathan azt hiszem, már régóta sejt valamit, ami megint egy másik téma.
- Szóval csak arra akarok kilyukadni, hogy mehetünk barátokként, mint régen. De ha szeretnéd, akkor ez lehetne egy randi. És hát tudod, csak így apró lépésekben. – A gombócot a torkomban növekedni érzem, magamat Franco előtt meg törpülni.

Első körben sokkol, nem is kicsit sokkol, csak bambán, félig elnyílt szájjal bámulok rá, pislogok párat, aztán a tekintetét keresem  egy olyan 'ez-most-halál-komoly-?' pillantással, aztán az első sokkon túllépve felnevetek, röviden de kicsit sem hamisan, egészen őszintén, aztán persze rendezem a vonásaimat, kaján vigyorral mérem újra és újra végig értetlenül, meglepve és szórakozottan egyszerre. - Hát ez... - borzalmas, ezt akarom neki mondani, ez az első dolog ami az eszembe jut, de aztán az is eszembe jut, hogy éppen az előbb éreztem magamat teljesen magányosnak, talán nem ez lenne a tökéletes alkalom arra, hogy Esmondot megbántsam azzal, hogy nem értek egyet a ruhaválasztásával, úgyhogy csak megrántom a vállamat, egy olyan 'nekem-aztán-mindegy' vállrándítással. -... elég színes. - Nyögöm ki végül, de hát úgy is tudjuk mindketten, hogy én biztosan nem fogom megmondani neki, hogy mit vegyen fel, szóval, ha ebben tökéletesen jól érzi magát, akkor nekem tökéletesen meg is felel. Szerencsére nem engem próbálnak belekényszeríteni valami hasonlóan feltűnő ruhadarabba, én köszönöm szépen el vagyok az egyszerű színű és mintájú cuccaimmal.
Aztán megforgatom a szemeimet, most mit kell itt megjátszani magunkat? - Ne már haver. A fű tök unalmas. - Egy kicsit úgy próbálom előadni, mintha a fű tényleg unalmas lenne és mintha ez minimum egy számára is egyértelmű dolognak kellene, hogy legyen. -És amúgy is... neked nem mindegy, hogy mit szedek be? Nem heroinnal akarom belőni magam, csak valami erősebbre vágyom. - Mondjuk azt nem tudnám megmondani, hogy mire,  csak valami olyanra, ami kevesebb gondolkozási lehetőséget ad és több felejtést. - Ne kelljen már könyörögjek neked baszki. - Egyébként mindketten tudjuk, hogy ez sosem történne meg, vagy hát ebben a történetben sosem. Mondjuk hajlandó lettem volna megkérni, hogyha nem pont ezzel a névvel kezdene el dobálózni, mert ettől csak a gyomrom szűkül össze és bánni kezdem, hogy egyáltalán idejöttem.
Hosszú másodpercekig csak bámulok rá, próbálom eldönteni, hogy akkor ő ezt most direkt csinálja-e vagy puszta véletlenségből akarja, hogy szarul érezzem magamat, de bármelyik is legyen, lazán elérte a célját. - Travis Scott huszonkettedik születésnapja lesz a The Spy-ban. És hát honnan a faszból kellene tudnom, hogy hova hívogat téged az a faszfej? - Úgy ráncolom össze a szemöldökömet, mintha nem lenne halál egyértelmű, hogy én ezt nem tudom, és nem is érdekel, csakhogy az igazság az, hogy úgy kilencven százalékban biztos vagyok abban, hogy James meghívta Carlost, aki aztán rögtön meghívta Esmondot, és hátaz én szerepem ebben a végtelenített körben nem számít MEGINT. Vagy nem is létezik, és hát hiába gondoltam én azt, hogy elviszem magammal Esmondot, ha erre valaki sokkal előbb is gondolt. Úgyhogy én már csak azért se alapon szólok neki, hogy jöjjön, ezen a ponton már abban sem vagyok biztos, hogy én el fogok-e egyáltalán menni. Elvégre ki kíváncsi arra, hogy ezek ketten mit susmosolgatnak és jópofizgatnak egymással?
Ezen a ponton már tényleg nem akarok elmenni abba a buliba, csak az a hülye, ütősebb drog kell, hogy aztán valami újfajta ismeretségi kör után nézhessek ahol sem Esmond sem pedig Carlos nem fog direkt - mert hát próbálj meggyőzni arról, hogy nem direkt csinálják - az idegeimen és a tűrőképességem határán táncolni.
Borzalmasan érzem magamat egyébként, hiába vagyunk itt, hiába csinálunk úgy, mintha minden rendben lenne, az igazság az, hogy semmi sincsen rendben, hogy minden darabokra hullik, körülöttem legalábbis egészen biztosan, és hát mivel Gina ennek a széthullásnak az elszenvedője Esmond pedig az okozója, így leginkább nem maradt senki, akivel megoszthatnék bármit is, ettől pedig csak magányosnak érzem magamat még mások társaságában is, hazugnak minden ilyen megjátszott percet, amiben bárki elvárja tőle, hogy ne legyek faszfej, csak mert éppenséggel ez így könnyebb, könnyebb: könnyebb úgy tenni, mintha nem lenne semmi baj, mint felfogni, hogy tényleg nagy baj van, könnyebb programokat kitalálni, aminek a végén majd pontosan ugyan így fogjuk érezni magunkat, ennyire kínosan és elveszetten, könnyebb úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, amikor éppenséggel minden csaj egy hatalmas nagy szar, amiben vagyunk, amiből nincs kiút, csak mély és elviselhetetlen süllyedés.
Már nem vagyok biztos benne, hogy egyáltalán jó ötlet-e ez, hogy egyáltalán megéri-e elmennünk arra a helyre és koktélokat innunk, amikor már zárt ajtók mögött sem tudunk semmiről sem beszélgetni, hogy van-e egyáltalán értelme így próbálkozni, amikor nyilván semmi sem lehet a régi, és tudod ezen a ponton már tényleg csak arra tudok gondolni, hogy minek futok egy olyan szekér után, ami úgy sem vesz fel? Minek erőlködöm itt azzal, hogy kedvesebben viselkedjek? Minek jövök egyáltalán ide, amikor ennek az egésznek semmi, de tényleg semmi értelme?
Csak felsóhajtok, a felismeréstől izzadt kezeimet meg a farmerembe törlöm, hogy aztán felállhassak az ágyról és úgy, mint aki többet szólni sem kíván megkérdezzem, hogy: - Akkor megyünk? -, mert hát tudod ezen a ponton már tényleg lényegtelen, hogy megyünk-e egyáltalán vagy maradunk, összeveszünk-e vagy sem, mert amit lehetett, ami igazán nagyon fontos volt már úgy is szétbasztuk.

A szemem sarkából kap Franco egy érdekes pillantást. Ezzel most engem vagy magát akarja átverni, hogy az sem érdekelné, ha soha többé nem szólnának hozzá az apukái? Tudom, hogy nagyon szereti őket, akkor is, ha egy elkényeztetett kis pöcs, aki a családi hierarchia csúcsán érzi magát úgy nagyjából minden esetben. Ám zavartságom ide, vagy oda, miután odacsúsztatom neki az italát, már nem tudom megállni, hogy teljesen szó nélkül hagyjam a dolgot. Legalábbis belekezdek a válaszba, aztán lepkeéltűen annyi is lesz.
- Jó, de… – Nem rántom, csak úgy finoman megvonom a vállamat. Szeretném én elmagyarázni, hogy mire gondolok pontosan, hogy miért vagyok rá büszke. Nagy lépést tett meg saját magáért és Gináért is. De leginkább saját magáért. A másik meg az, hogy még mindig borzasztóan kínosnak érzem, hogy pont én papoljak erről az egészről neki, miközben kicsit a történet főgonoszának érzem magam. Tudom én is, hogy nem tehetek Franco érzelmeiről, ahogy arról sem tehetek, hogy mindig is nagyon szerettem őt. Nem csak a legjobb barátomként, hanem pasiként is néztem rá. Még azt is meg merném kockáztatni, hogy ő volt az első, akihez először vonzódtam igazán szexuálisan. Hisz ő mindig ott volt. És mindig csodás volt. És mindig ott volt a barátnője is. Én pedig jöttem és térdig belegázoltam az egészbe. Egy részem cseppet sem bánja. Újra és újra megtenném. Megtenném itt most, azonnal. Egy másik részem viszont szörnyen szégyelli magát, és ez talán látszik is rajtam. Most nem úgy vagyok kínos, mint ahogy néha szoktam lenni, nem olyan ’cuki-esmondosan’, csak úgy simán, érted. Na meg Francon is látom, hogy nem akar belemenni a témába, úgyhogy inkább én sem erőltetem. Helyette indulót fújok, hogy akkor most már indulás átöltözni. Nem zavar, hogy Franco nem túl lelkes, hozzászoktam már, hogy ő elég sokszor tud ilyen lenni. Igaz, most még a megszokottnál is mufurcabb, de nem tudja vele elrontani a kedvemet. Sejtem én, hogy honnan fúj a szél, és nekem már az is elég, hogy megyünk koktélozni. És itt van velem, és eljött, és rám írt. Mondjuk mindez így fordított sorrendben, de lényegtelen!
Amíg Franco elnyúlik az ágyamon, én a szekrényemhez lépek és gyors vállfalapozgatás után ki is veszem az új ingemet. Egy színes Prada rövid ujjú, amiről éppenséggel tudom, hogy ő nagyjából sosem venne fel ilyet, de nekem nagyon megtetszett, és hát valljuk be, a színes dolgok nekem mindig is jobban álltak, mint neki. Akkor is, ha több fekete, meg semleges színű cuccot hordok, mint színeset. Feltűnik, hogy nem figyel, vagyis hát nagyon próbál nem figyelni, úgyhogy csak úgy félig-meddig a szekrényajtó takarásában gyorsan átveszem a felsőmet, az a fekete nadrág meg jó lesz, ami rajtam van. Ha figyelne, akkor bizonyára inkább a fürdőszobában öltöznék át. Nem azért, mert valaha is szégyenlős lettem volna előtte, de most ez az egész köztünk lévő helyzet kellőképpen bizarr ahhoz, hogy ne akarjunk olajat öntözgetni a tűzre.
- Miiindjárt… – Motyogva húzom el a szót, mert épp a szép új ingem utolsó gombjaival pepecselek. Még gyorsan megigazítom magamon, aztán nagy mosollyal lépek ki a szekrényajtó aligtakarásából. – Tádámmm. – A következő szavait azért már nem fogadom ilyen kitörő örömmel, helyette kissé lefagy a mosoly az arcomról és csak a homlokomat ráncolva méregetem, hogy vajon ugyan mi kellene neki és miért. Tudnék persze, de nem szívesen szereznék most erősebb cuccokat, amikor az élete ilyen hullámvölgyes szakaszában van. Odasétálok és lehuppanok mellé, az alkaromon támaszkodva úgy félig elfekszem, és úgy pislogok fel rá a nagy szempillák mögül.
- Miért nem elég a fű? Vagy valami könnyebb tabletta, ami még elmegy a piával? Hát Franco… őszintén szólva, nem szívesen szereznék erősebb cuccot. – Nem mondom ki kifejezetten, hogy féltem, egyrészt mert nagyfiú, másrészt meg szerintem kivágna a saját szobámból, mint macskát szarni, ha elkezdenék felette anyáskodni, de azért érezhetően húzom a számat a gondolat hallatán. – Amúgy miért, mi lesz hétvégén? Én is meg vagyok hívva? Vagy ez az a buli, amit Carlos is említett? – Mert hát ő már meghívott, amiről Franco vagy tud, vagy nem tud. De így már ő is kénytelen lenne meghívni, mert nem kérhet tőlem cuccot egy olyan bulira, ahova én nem vagyok hivatalos. Attól függetlenül, hogy amúgy sem áll szándékomban „valami erősebbet” szerezni neki.

Csak lassan bólintok, egyfajta 'aha, értem' fejjel, kicsit el is lököm magamat a faltól egy másodpercre, aztán egyensúly vesztette dőlök vissza hatalmas sóhajjal, mintha hirtelen nem tudnám mit mondjak, miként vigyem tovább a beszélgetésünk fonalát. Az egész csak annyira borzalmasan kínos, pedig jóllehet nem lenne az, ha nem tenném azzá, ha nem érezném így magamat Esmond társaságában, ha minden olyan maradt volna, mint régen. Egy pillanatra nagyon szeretném, hogy minden olyan legyen, hogy ne jusson eszembe semmi, csak képzelt ábrándok egy-egy nehezebb pillanatban.
Vissza akarok kérdezni, hogy mégis kinek fogja tovább ajándékozni, de aztán mégis csak visszafojtom az epés kérdést, a tekintetem is elfordítom, hogy ne érezzem magamat még ennél is pocsékabbul. Nyelek egy nagyot, igyekezve leküzdeni a gombócot a torkomban, meg a szárazságot, ami hirtelen kaparni kezd. A nyelvem a szájpadlásomhoz tapad, és esküszöm képes lennék megfulladni itt és most a fal mellett bárminemű előjel nélkül.
- Nekem meleg van. - Rántom meg a vállamat, mert hát nekem tényleg melegem van, nem tehetek róla, egyszerűen csak érzem, hogy hőhullámokban önt el, a legszívesebben kigombolnám az ingem, hogy valami hűsítsen, de természetesen nem teszem meg, helyette a konyhapult hideg márványára ereszkedem, tenyereimet a sima felületre fektetem és valami fizikai folyamatot próbálok itt létrehozni, hőt adok le vagy hát lehet, hogy veszek fel, hát fasz se tudja, sosem voltam jó ebben, viszont abban elég biztos vagyok, hogy baromi jól esik a hűvös a kezem és a combom alatt.
Elhúzott szájjal hallgatom Esmondot, nem feltétlenül tudom, hogy hova akar kilyukadni, nem is akarom hallani, mert hát egy kicsit olyan, mintha apáék pártját fogná, szóval kötelességem rá is megsértődni egy kicsit, fintorgok is egy sort, mielőtt ellenkezésre nyitnám a számat. - Az sem érdekel, hogyha soha többé nem fog hozzám szólni. - Úgy rántom meg a vállamat, mintha amúgy tényleg mindegy lenne, de hát nyilván nem mindegy és hát, sosem lesz az. Apa mégis csak apa, mindig is az marad, még akkor is ha a legtöbb esetben borzalmasan főz és mindenért túl lelkes, faszságokat talál ki, és hülyén nevet. Egyszerűen csak baromira hiányzik, hogy minden normális legyen, olyan, mint amilyen volt, hogy hosszan beszélgessünk a vacsora asztal felett, hogy közös programokat találjunk ki, amire mindig húzhatom a számat. - Miért? - Pillantok föl értetlenül Esmondra, egy másodpercnyi szünetet tartva, mielőtt folytatnám. - Nem bajnokságot nyertem, csak szétbasztam az életemet. -Kicsit úgy nézek rá, mintha ez mindkettőnknek halál egyértelmű lenne, de hát nyilván nem az, mert Esmond fejében ez nyilván teljesen máshogy néz ki, mint az enyémben.
Sóhajtok egy nagyot, leginkább azért, hogy ne fújjak visszavonulót és lépjek le most rögtön, semmi kedvem ehhez a beszélgetéshez, sem pedig az ítélkező pillantásokhoz, inkább elveszem a felém csúszó poharat, elmotyogok egy köszt, aztán belekortyolok, egy kis gondolkodás után sietősen lehúzom az egész italt, a poharat pedig visszahelyezem a konyhapultra, valahova oda, ahonnan elvettem, nem mintha ennek jelentősége lenne. - Ja, menjünk. - Ugrom le a pultról fele annyira sem lelkesen, mint amilyen lelkes Esmond. - Remélem valami normális cuccot akarsz fölvenni és nem Hawaii mintás ingben szeretnél turistát játszani. - Biccentem félre a fejemet egy másodpercre, megengedve magamnak egy félmosolyt, mielőtt előtte, mellette vagy utána - teljesen lényegtelen ugyebár - a szobájáig vonulnék néma csendben.
Odabent persze kérdés nélkül dőlök végig az ágyon, önkéntelenül szívom be az ágyneműje illatát, elégedetten szusszanok is, a telefonomat meg előhúzom a zsebemből valamilyen appot megnyitva. Tartalmát tekintve éppenséggel lényegtelen mit, leginkább azt a célt szolgálja, hogy elterelje a figyelmemet Esmond felvillanó meztelen bőrfelületeiről, a tekintetem erőszakosan a telefon kijelzőjén tartom, nem hagyok magamnak lehetőséget arra, hogy odapillantsak, csak pörgetem a közösségi médiát, hamar ráunok, mint az összes többi alkalmazásra. Hirtelen rémesen hiányozni kezd, hogy Ginának küldhessek képeket, vagy bármit, borzalmasan hiányzik a barátsága, az elérhetősége, hogy rögtön válaszol az üzeneteimre, hogy minden programhoz kellő lelkesedéssel kezd neki, hiányzik, hogy ne legyek ennyire egyedül. - Na, kész vagy már? - Zárom le gyorsan a mobilom, mielőtt valami faszságot csinálnék, nyúzottan felülök, mint aki hosszú órákat töltött alvással, most aztán pedig a túlpihenéstől igazán fáradt. - Egyébként arra gondoltam, hogy szerezhetnél valami erősebbet is a fűnél. Hétvégére. - Biccentem félre a fejemet, úgy mérem végig Esmondot, mintha értenék bármit a divathoz.

Észre sem veszem, hogy milyen kellemetlenséget okozok Franconak mindössze annyival, hogy megfogom a csuklóját és súrolják egymást az ujjaink. Hátsószándék nélküli, baráti érintés ez csupán. Meg hú, hát ennyire lelkes ne legyen a koktélbárral kapcsolatban. Igaz, én most helyette is kellően izgatott vagyok, ki tudja miért, úgyhogy nem baj.
- Mi van velük? – Felszökik a szemöldököm, ez milyen hülye kérdés már. Mi az hogy anyádék? Aztán persze kapcsolok, meg hát Francotól sosem vártam nagyon többet fogalmazásügyileg. – Ja, nincsenek itthon. Anya egy ideig városon kívül van. – És ennyivel én szépen le is zárom a témát. Nem újdonság ez, amúgy is megszokhatta már, hogy tök sokszor szimplán csak nincs kedvem beszélni róluk, szoktak üzleti utakra menni, ennyi. Meg mit mondhatnék? Hogy jóanyám épp az európai fejvadász ügyeinkben jár el? Teljesen mindegy. – Majd tovább ajándékozom. – Ártatlan huncutsággal nevetem el magamat. Nyilván nem akarom tovább ajándékozni a bort, de most ez olyan viccesnek tűnt ebben a kontextusban, hogy ha már ő is csak úgy hozta és ilyen öreg és minőségi, akkor milyen menő lesz tovább adni, mintha tőlünk lenne. Nem, valószínűleg tényleg nincs értelme a viccemnek, Franco sem úgy néz ki, mint aki épp nagyon értékelne ilyesmit. Ő felteszi az álldogálós kérdését, én meg hirtelen észbe kapok és zavartan megrázva a fejemet a konyha felé indulok, ahol leteszem a pultra a bort.
- Nincs meleg. – Simán kijelentem, mégis kérdőn vonom össze a dús szemöldökeimet. Mi baja van ennek? Jó, mondjuk én vastagabb pólóban vagyok, de majdhogynem fázok így. Meg azért az is fura, hogy milyen messze ül fel tőlem a konyhapult márványlapjára. Vagyis annyira igazából nem. Nem tehetünk úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lenne köztünk, vagy mintha minden olyan lenne, mint régen. Mert nincs úgy. Mert nem az.
- Hááát, igazából annyira nem tudom hibáztatni. Mármint jó, nagyon idegesítő lehet ez a nagy szigor, főleg hogy már nem is vagy kiskorú, de amúgy meg elég nagy faszság volt tőled is ennyire kizárni őket. Jó, jó, tudom, most ezt nem annyira akarod hallani, meg hát… igazából kicsit az én hibám is talán és… Hát nem is tudom. Mármint szerintem ha adsz neki egy kis időt megunja majd a nagy felvigyázást, meg legnyugszik. – Mire a végére jutok, már én is totál belezavarodok abba, hogy miről is hablatyolok épp, mert lényegében ezt csinálom, csak hablatyolok, se füle, se farka. De amit mondok, azt legalább lelkesen mondom, miközben pakolgatok. Kiveszek magunknak két poharat, kotyvasztok két pohár negronit, őfelsége kérésére szobahőmérsékleten. A sajátomat tisztességesen tele pakolom jéggel, az övébe meg egy jégkockát dobok csak. – Én egyébként… tökre büszke vagyok rád. És… nem tudom, elég furán érzem magam, hogy ezt pont én mondom. – Kissé megilletődve pillantok le az ujjbegyeim közt szorongatott italomra, amikor pedig felnézek Francora, a tekintetem útját a pulton lassan odacsúszva követi a pohara is, ami kényelmes félkarnyújtásra áll meg tőle. Látod? Még erre is gondolok. Ha túl közel tolnám a combjához, akkor véletlenül feldönthetné, de így pont jó. Aztán meg megint lesütöm a tekintetemet, mert annyira cikin viselkedem. Legalábbis annak érzem. De csak azt akartam, hogy tudja, hogy tényleg büszke lehet ezekre, és én is akarok róla beszélni, de… nem igazán tudom, hogyan kezdjünk bele. Nehéz, tudod?
- Felmegyünk a szobámba? Segíthetsz kiválasztani, melyik inget vegyem fel. Mondjuk én már tudom is, melyiket akarom, de azért helyeslően bólogathatsz. – Úgy incselkedem, mintha semmi olyan nem történt volna köztünk, vagy már megbeszéltük volna és minden oké lenne. Ami belegondolva tök cuki. Mármint a tény, hogy az alapvető kommunikációnk néha mennyire hasonlít a boyfriendek kommunikációjára. De hát ilyenek a legjobb barátok gondolom. – Ígérem, nem az a csíkos, amire azt mondtad, hogy nagyapás. Szerintem ezt még nem is láttad, mert mostanában vettem. – Ami kicsit azért szomorú is, mert ez csak alátámasztja, hogy milyen keveset találkoztunk mostanában. De hát van ilyen, nem? Minden barátságnak vannak hullámvölgyei. Épp csak a miénk kicsit… sajátosabb.

Hát ez valami baromi kínos. Ez jut eszembe először, amikor Esmond arcáról lefagy a mosoly, gyorsan odavetek neki egy 'csá'-t én is - nem mintha ettől bármi kevésbé lenne kínos - magamra erőltetek egy mosolyt, mintha minden rendben lenne - pedig nincs, ebben ezer százalékig biztos vagyok - aztán csak úgy belépek, mintha minimum haza jöttem volna. Kényelmesen döntöm neki a hátamat az egyik szabad falfelületnek, az ingemen keresztül is érzem a fal hűvösségét, aminek minimum nyugtató hatással kellene rám lennie, ehelyett viszont csak egy kicsit jobban melegem lesz tőle. Főleg, hogy közben Esmond a kezemet fogdossa, rutinos mozdulat, legalább ezerszer értünk már így egymáshoz, de ezelőtt, vagy hát azelőtt - tudod te azt mi előtt - sosem volt ennyire idegeket megfeszítő, forró és izzást kiváltó. Lepillantok én is az órámra, aztán csak megrántom a vállamat. - Oda mehetünk nyitásra. - És hát gondolom át fog öltözni, ami legalább tíz-tizenöt percet igénybe fog venni, aztán valahogyan el is megyünk a helyre, szóval ha úgy nézzük baromi kevés időnk van kettesben, és hát tudod ez egyszerre nagyon-nagyon megnyugtató és borzalmasan frusztráló is. Úgyhogy megköszörülöm a torkomat, kényelmetlen, kényszeres mozzanat, a tekintetemet pedig a konyha irányába futtatom. - Anyádék? - Pillantok vissza Esmondra enyhén kérdő tekintettel. Esmond családja igazán zárkózott, tökéletesre faragott Addams family, akiktől az ember biztosan elhúzódna, amiért olyan furcsán és mogorván viselkednek. Borzalmasan titokzatosak, mintha legalább olyan fontos életük és titkaik lennének, mint az elnöknek, mintha titkos szeretőket, rabokat dugdosnának a ház különböző részein, éjszakánként meg eszeveszett orgiákat rendeznének. Engem persze sosem érdekelt igazán a dolog, vagy ha érdekelt is Esmond sosem akart igazán róla beszélni, úgyhogy annyiban hagytam a dolgot. Én sem beszéltem és beszélek neki egy csomó dologról, szóval gondolom ez így fair. - Itt hagyhatjuk nekik a bort. Majd mondd azt, hogy apáék küldték nekik. Vagy hát csinálj vele azt, amit akarsz. - Újfent megrántom a vállamat, engem aztán nem nagyon érdekel mi lesz a borral és már gondolom apának is mindegy, szóval maradjon csak itt.
- Na mi van, most itt fogunk álldogálni amíg le nem telik az az egy óra? - Vonom föl a szemöldökömet értetlenkedve, hogy akkor most miért nem mozdulok el valamerre az előtérből, hogy miért ennyire kínos ez az egész, hogy miért nem tudok úgy csinálni, mint azelőtt, miért jut folyton eszembe, hogy milyen érzés volt Esmonddal csókolózni, a testünket összefeszíteni, szinkronban és szinkron vesztetten nyögni. Próbálok, egyszerűen nagyon-nagyon próbálok úgy tenni, mintha semmi sem történt volna köztünk, de egyszerűen nem megy.
- Mondjuk megkínálhatnál valamivel. Szomjas vagyok. - Köszörülöm meg a torkomat, mintha nem attól száradt volna ki a torkom, hogy a közös kalandunkra gondoltam volna, hanem, hogy otthonról egészen ideáig deszkáztam - rémesen kicsi távolság -, ami természetesen borzalmasan megterhelő volt. - De ne legyen nagyon hideg, elég meleg van nálatok, és nem akarok megfázni. Apa kinyír, ha még egy edzést kihagyok. Rendesen látnod kellene, tiszta fasz. Kísérget, meg minden...- Fintorodom el, igyekezve elterelni a gondolataimat arról, hogy Esmond nem sokára öltözködni fog, arról meg eszembe fog jutni, hogy milyen volt teljesen levetkőzni, és... megrázom a fejemet. Nem gondolhatok ilyenekre. Egyszerűen nem szabad. Fel is sóhajtok, ellököm magamat a faltól, hogy Esmondtól függetlenül a konyha felé induljak, ott meg aztán egészen otthonosan tenyereljek a konyhapultra, rutinszerűen lököm el magamat a földtől, felülök, egy kicsit meglóbálom a lábamat, persze vigyázok, nehogy megrúgjam a sarkamnál lévő fényes bútordarabot. Valószínűleg Esmond anyja nem díjazná, ha lepattanna vagy sérülne a fényezés, apa sem igazán szokta díjazni, de hát azért apával mégis csak jobb a viszonyom, mint Esmond családjával. Ha jobban belegondolok, mondjuk most vele is olyan a viszonyom, mint Esmond családjával, ha meg még jobban belegondolok, akkor mindenkivel olyan a viszonyom: távolságtartó és kínos. Fel is sóhajtok, a fejemet meg egy kicsit megtörten a fejemnél lévő konyhaszekrénynek döntöm. Ezt a szopást.

Annyira ciki, hogy Franco miatt lényegében nekem is kerülnöm kell a szüleit. Legalábbis Nathan meghívott a napokban egy családi vacsorára, amit mindig annyira szeretek, szeretek velük lenni és olyan halál jófejek, hogy még csak udvariasságból sem kell megennem azt a rengeteg, undorító tengergyümölcsét. Kapok helyette valami normális – szerintük halál uncsi – csirkét vagy valamit. Hát, jobb esetben. Rosszabb esetben meg Blake ismét áldozatokat szed, akarom mondani új recepteket próbál. Egyszer ’csak-azért-is’ alapon versenyeztünk Francoval, hogy ki tud többet megenni, mondanom sem kell, hogy hajnalba nyúlóan mindketten végig hánytuk a nap további részét. Már csak azért sem volt jó ötlet, mert az apukája azt hitte, hogy annyira ízlett mindkettőnknek és azért ettünk belőle olyan sokat, úgyhogy a következő héten is azt csinált. Sírni tudtam volna.
De a Blake főztjét illető oroszrulett ide vagy oda, mindig nagyon szívesen megyek át. És mindig annyira jó koktélokat csinálunk Francoval, ami vacsi előtt meghozza az étvágyat. Vacsi után meg csak kifekszünk és videojátékozunk. Hát ez alkalommal nem. Mondva csinált elfoglaltság miatt vissza kellett utasítanom a meghívást, márpedig az apukája nem hülye. Hallottam a telefonban a hangján, hogy furcsállja a dolgot és talán ő is hallhatta az enyémen, hogy nincs minden teljesen rendben köztünk. Pedig hidd el, megerőltettem magamat. És lehet, hogy jó színész vagyok, és tíz éve rejtem a legjobb barátom elől is a fél életemet, de ez az egész túl személyes és a konfliktusunk túl érzékeny pont. Persze, hogy hallhatta a hangomon, ha nagyon figyelt. Arról nem is beszélve, hogy Franco mennyire fasz módon viselkedik az utóbbi időben. Mondjuk, az egészből leginkább csak az jöhet le, hogy engem is eltolt, ahogy Ginát is eltolta, meg őket. Pedig ha tudnák…
Kicsit aggasztó volt, ahogy Franco ma rám írt, hogy őszinte legyek. Nem voltam benne biztos, hogy csak még inkább vitatkozni akar-e és tovább pörögni a Carlos témán – tök indokolatlanul – vagy szorult végre belé némi értelem és csak a maga módján elkezdett végre kommunikálni. Úgy tűnik, hogy szerencsére az utóbbiról van szó. Egészen izgatott lettem attól, hogy hazament és szünetet tart Ginával is. Nem magam miatt, hanem mert végre megindult azon az úton, amin talán mennie kell. Hogy végre észhez tért és nem sanyargatja tovább magát egy halálra ítélt kapcsolatban. Az utolsó üzenete viszont még mindig itt cseng a gondolataim között. Tudom, mit akarok. Aminek erősen „kit akarok” hangzása volt. Nagyot dobbant a szívem. Illetve, nem csak a szívem, de azt most hagyjuk. És még mindig annyira szürreális az egész. Sőt, ez a része sokkal-sokkal abszurdabb, mint a testiségek. Az, hogy is mondjam, gördülékenyebb.
A kanapén heverészek a telefonom nyomkodása helyett varázslatos módon egy magazint lapozgatva, amikor valaki ráfekszik a csengőre. A szememet forgatva kelek fel, igazából két féle ember szokott így csengetni. Az egyik Franco, a másik meg a házaló ügynökök. Utóbbi ide nem jön, úgyhogy kizárásos alapon.
- Szia! – Az idegesítő csengetés ellenére is lelkes mosollyal nyitok ajtót. Pont úgy, mint mindig, ha idejön. A lelkes mosoly ezalkalommal viszont nagyjából eddig tart. Hamar kifakul és már-már kínosan reked meg közöttünk a levegő. Látom, hogy lecsekkol, én meg csak kényelmetlenül elpillantok a válla felett, mintha bármi látnivaló lenne az utcában. Aztán elállok az útjából, hogy bentebb fáradhasson, csukom mögötte az ajtót. Követném, ha elindulna valamerre, de csak visszafordul felém.
- Hát… – Nem is tudom. A kezeimbe nyomott üveg borra pillantok, mert akkor mi legyen ezzel. Aztán meg vissza Francora, kissé kérdő tekintettel, nem csak a bor miatt, hanem úgy eleve most mi van, fél velem egy légtérben maradni? Mármint kettesben? Elég rosszul érzem magam emiatt, de csak egy másodpercig tart az egész, hamar túl is lendülök rajta. - L’Annexe? – Az egy tök jó koktélbár és enni is lehet, meg autóval alig negyed óra. Sőt, belegondolva az egyik kedvenc ilyen bárom a városban, úgyhogy nem is tudom, miért nem voltunk ott már vagy ezer éve. Épp nincs rajtam az órám, úgyhogy rutinosan kapok Franco csuklója után, hogy a kezét megemelve rápillantsak az ő órájára. – De az csak egy óra múlva nyit. – Olyan rég jártunk már ott, igazából tök szívesen elmennék és ez látszik is a szemeimben felcsillanó nagyoncuki izgatottságon. Szinte hallani, ahogy forogni kezdenek az agykerekeim és már azt pörgetem magamban, hogy akkor felvehetnék mondjuk egy inget, és akkor ez kicsit olyan, mint egy randi, de azért mégsem, mert barátokként megyünk. És ott milyen finom koktélok vannak. És már tudom is, hogy mit rendelnék. Micsoda hullámvölgy, az előbb még tök értetlenül néztem, most meg mindjárt kiugrok a bőrömből, hogy légyszi-légyszi oda menjünk.

Egy space leütéssel megállítom a filmet amit eddig sem valami lelkesen figyeltem, néha-néha odapillantva megpróbáltam kiragadni belőle a fontos információkat, de lényegében minden mással foglalkoztam, háttérzajnak használva, felerősödő unalmak között pont tökéletes arra, hogy percekre kösse le a figyelmemet, ahhoz viszont túl kevés, hogy órákig tegye meg a főhős amúgy is egy igazi balfasz, képtelenség vele azonosulni, meg aztán, túlságosan hasonlít az élete az enyémhez: hirtelen túlságosan egyedül marad, őrjítően egyedül. Talán ez volt az igazi probléma, hogy a főhős és én túlságosan hasonlítunk bizonyos értelemben: egyszerűen minden csak darabokra hullik, ezernyi apró darabra, és hirtelen már azt sem tudni mi felé kellene inkább nyúlni, mit kellene összeragasztani, mit kellene teljesen lesöpörni, hova kellene új épületeket húzni.
Háromszor öltözöm át anélkül, hogy végiggondolnék bármit, hogy különösebb indokot keresnék a dolognak, persze valahol biztosan nagyon jól tudom, hogy miért csinálom, valahol legbelül mélyen ott figyel az az egyetlen erős indok, ami miatt gombóc is ül a torkomban, olyan kicsi és észrevehetetlen, hogy nekem is csak akkor tűnik, föl, amikor a lépcsőn levágtatva apába ütközök. A szemöldöke egészen a magasba szalad, némi haragot vélek felfedezni a pillantásában, a karjait összefonja a mellkasa előtt, végig mér, ítélkező éllel a tekintetében.
'Minek öltöztél így ki? Azt hittem, hogy Gina és te szünetet tartotok.'
- Mert szünetet is tartunk -
'Akkor?'
- Akkor mi? -
'Akkor megtudhatom, hogy eltűnsz-e még egy hétre?'
- Ne parázz már, csak Esmondhoz megyek. -
'Így?'
- Hogy? -
' Tudod mit? Inkább tényleg menj...'
Én pedig tényleg eljöttem, apa az utóbbi napokban egészen elviselhetetlen, folyton kérdezősködik és kötözködik, személyesen kísér el minden edzésre, a pálya széléről figyel összefont karokkal, türelmetlen pillantással, a kocsi úton nem szól hozzám, vagy ha hozzám is szól, mindenképpen azt akarja kiszedni belőlem, hogy mi van velem. Elviselhetetlenül kíváncsi, tudni akar minden mozzanatot, hogy Ginának miben és mennyi köze van az eltűnésemhez, hogy mi történt köztünk, hogy megbántott-e vagy én bántottam-e meg őt. Börtönőrként viselkedik, hogy aztán vacsora közben apunak panaszkodhasson, hogy mekkora faszfej voltam egész nap - persze nem pont így, nem pont ezekkel a szavakkal, lényegében mégis ezt jelenti -, hogy valakinek igazán beszélnie kell a fejemmel. Megkérdezi, hogy azért van-e ez így, mert haragszom rájuk, amire én folyton azt felelem, hogy nem, aztán folyton összeveszünk, napok óta, mintha egy végtelen körforgásban lennénk, amiből nem lehet kiszabadulni.
Átdeszkázom Esmondhoz, kezemben azzal az üveg borral amit apa boros szekrényéből sikerült kicsennem, drága és öreg darabnak tűnik, de hát a bor az bor, és akkor is bor marad, ha újat kell vennie, meg aztán nehogy már ne lehessen hozzá nyúlni, csak azért mert egy kicsit öregebb az átlagnál.
Kicsit beletúrok a hajamba, valamiért izgulni kezdek, persze "nyilván nem tudom megmondani, hogy miért", elvégre Esmond csak Esmond, pont ugyan olyan, mint hetekkel ezelőtt, vagy hónapokkal ezelőtt, vagy évekkel ezelőtt, pont ugyanazokról a dolgokról lehet vele beszélgetni, pont ugyan olyan az illata, pont ugyan olyan ruhákat ford, ugyan úgy nevet, lényegében mindenben ugyan olyan, csak én változtam meg. Az is lehet, hogy én sem változtam meg, én is ugyan ilyen voltam mindig, csak kicsit úgy tettem, mintha nem ilyen lennék, és hát nagyon szívesen futtatnám tovább ezt a gondolatmenetet, de valahogyan túl összetettnek tűnik ahhoz, hogy most itt az ajtó előtt ilyeneken gondolkozzak, szóval inkább csak benyomom a csengőt idegesítően hosszan, csak akkor engedem el, amikor nyílik az ajtó, akkor persze úgy teszek, mintha nem én nyomtam volna a csengőt ilyen hosszú ideig. Meg is rántom a vállamat, mintha csak azt üzenném ' igazán nem értem ki lehetett', a bort a kezébe nyomom, futó pillantást vetek csak rá, sietősen mérem végig, önkéntelen, ösztönös reakció. A tekintetem megpihen egy bizonyos ponton, aztán egészen visszaszalad Esmond tekintetébe. - Biztosan ne menjünk el inkább valahova kajálni? - Biztonságosabb közegnek tűnik emberek között lenni, meg aztán valljuk be, én apától tanultam főzni, mármint 'tanultam' örüljünk neki, ha össze tudok dobni egy szendvicset amiben nem csak sonka és sajt van, szóval nem én leszek az, aki bármit is hozzá fog tudni tenni a késői ebédhez.