- Igenis jobb, ha tudod, hogy tulipánkoromban nagyon is finom és szégyenlős voltam – csak az én fülem csak, vagy ez olyan hamisan hangzott, mint a macskaudvarlás? Persze Esmond is nevet rajta, a tekintete tükrözi a gondolatait, mintha én letépendő virág nélkül születtem volna.
És kidobja a napernyőt. Felhördülök bosszúságomban és a rózsaszín Hawaii-mintás csodát a pult mögé dugom. – Szerintem én álmomban is extrázok. Múltkor egy felest kértem és láss csodát, tényleg bebaszva ébredtem. Zseniális volt – bólogatok úgy, hogy másnak kétsége se lehessen afelől, hogy vagy egy kerékkel kevesebbel születtem, vagy durván pótkerekes vagyok. A fülem pedig süket Esmond görbülő ironizálására, mintha maga sem tudná, hogy az órát hírből sem ismerem, életem ritmusát a saját bioritmusom adja.
Ami nincs.
A porok és az alkohol bioritmust esznek.
Meg agysejteket.
Esmond szavaival gúnyol, azonban angyalarccal néz rám – és ez a kettő olyan édes kontrasztban áll egymással, hogy szinte megijedek attól, hogy ő az a fajta ember, akibe bárki képes lenne két perc alatt belehabarodni. Ebből a torokszorító érzésből, meg abból, hogy a szerelemről rögtön Oakley-ra asszociálok az riaszt fel, hogy pohara az enyémnek koccan, holott én döntöm neki az övéhez.
- Mint egy tütüben táncoló pocok bohócsapkában és lasszóval a kezében – rázom felé hitetlenkedve a fejemet, közben mosoly bujkál az ajkam lusta szegletében; ez csak neki szól, meg annak, hogy minden gödörből kikapja a seggemet egy szempillantás alatt, amit én ások meg, jó mélyre, meg jó keményre, hogy aztán belelökjem saját magam. Igazi ínyencség vagyok, nemde?
Az apját szidom, látszik a helyzet groteszkségéből, hogy egy pillanatra sem kel a védelmére, csak egy apró változás tűnik fel a szeme kanyarulatában, mint mindig, ha róla beszélünk. És ilyenkor Esmond egy misztikus alakká változik a szememben, valakivé, aki most is elhúzza a száját, de ennél mélyebbre nem tudsz ásni, mert bebetonozza magát. Én meg valahogyan sosem gondolkozok el azon, hogy két ember kell ahhoz, hogy egy harmadik lehessen, a fogam inkább az ajkamba mélyed, minthogy a családi pöcegödörben áskálódjak.
- Azt ne mondd, hogy a likvidálás miatt nézel rám így – hördülök fel a rám meredő, macskaszerűen összehúzott szemekre. Komolyan gondoltam. Komolyan gondoltam? Nagyjából ezen vacillálhatunk mindketten. – Mi lenne, ha inkább ennek a kontinensnek a színéről tűntetnétek el? Végtére is… - szívom be az ajkamat -, nem ajándékozott meg nemi herpesszel, vagy valami fasza nevű betegséggel, csak éppen egy kurva vérfarkas lettem miatta – legyintek olyan nagylelkűen, mintha éppenséggel „baszdmeg” Joanne bőrét mentettem volna meg. Vagy talán tényleg így tettem?
Sok titulust szereztem már magamnak (személyes kedvencem a hímkurva), de gyilkos nem vagyok.
Aztán megint olyan szavak gördülnek az ajkamra, ami miatt mondjuk ha gyilkos nem is, de öngyilkos szívesen lennék és annyira belelendülök az önsajnálatba, meg abba, hogy csúnyán nézek a világra, hogy észre sem veszem, Esmond számára mennyire kellemetlen a téma. Ezen még inkább felpörgetem magam, lehúzom az italomat, meg beleiszok undorító módon egy, a pulton heverő alkoholos üvegbe is.
De kiderül, hogy csak valamelyik mosószert kevert ki benne és a csapba köpöm. – Ha legközelebb női pultost akarnék felvenni – mondom két öblögetés között -, bassz nyakon – még arra sem figyelek fel, hogy a poharát a pultra csapja, vagy arra, hogy a kedélye hirtelen meredek zuhanásba kezd.
- Akkor kérlek szépen elővarázsolod a pult alól neked valami igazán keményet, és nem, nem azt, amire gondolsz, neki ma szabadnapja van – rázom meg a csípőmet, miközben kézfejemmel törlöm a számat. Látom a válla ívéből, hogy feszült, hogy ez ingoványos telep és valószínű, hogy cicaharc lenne abból, ha tovább feszegetném a témát. Pedig félreértés ne essék, én szívesen nyávognék arról, hogy Vegyész ekkora meg akkora gyökér, hogy a földbe döngölném, közben meg arról álmodoznék, hogy hogyan döngölhetném meg úgy istenigazából.
Helyette Joanne-t szidom, mert az mindig jó téma, Esmond a pultra könyökölve hallgat. Miért érzem úgy, hogy mindig totálisan kiborítom?
Ja, talán viselkedni kellene. Ám a téma megkomolyodik, mire kibököm, hogy mi az, ami igazán bánt, ő meg oldalra biccentett fejjel mered rám, amitől pont úgy néz ki, mint egy maszatos barna szemű kiskutya… aki mindjárt a kezedbe harap az őszinteségével.
- Fogalmam sincsen, hogy miért jöttek – dörgölöm meg az orrnyergemet és kifújom a levegőt a számon. Semmi relaxációs oka nincsen. – Tudom – meredek nyíltan a szemébe, néhány pillanatra engedem, hogy lássa azt, ami az állandó mámor mögött van, ami feszes és szürke, meg néhol fekete és elég mély, hogy ne akarj az aljára nézni.
- Nem engedheted, hogy Opal… a húgom megtaláljon – nyalom meg az ajkamat és félrenézek. Hogy miért? Mert takarni akarom, hogy szégyellem magam. Hogy csúfosan otthagytam, hogy a szívébe martam, ezzel a sajátomba is, hogy az ikrem, mégis elvágtam a minket összekötő fonalat. – Nem tudom, mit tegyek…
És ezerszer könnyebb lenne az ő szívfájdalmát hallgatni, hogy tudjam, legalább nem egyedül vagyok elbaszott.

Az alakja elmosódottan csúszik bele a pörgésembe, minden egyes fordulatnál olyan, mintha újra meg újra lejönne azon a kibaszott lépcsőn, aztán egyszercsak az utolsó fordulatnál már leér rajta, a közötte lévő lépések meg kimaradnak. És ekkor leállok a pörgésben – mármint, a székben valón, mert a „másik fajta” a lételemem -, majd a pult mögé vetem magam.
Köszönése, mint mindig; olyan kedves, hogy majdnem berosálok, a hola-t is csak ő tudja úgy mondani, hogy ne forgassam meg azonnal a szemeimet. Kétszer.
- Jaj, ne ájulj már így el, magad is nagyon jól tudod, hogy az ágyban ennél sokkal vadabb mutatványaim vannak – rázom felé a fejemet, ahogyan felvont szemöldökkel reagál az ugrásomra. Egyszer tényleg kézen állásban… Elvágom ezt a gondolatfonalat, mert nem minden részlete tűr nyomdafestéket a lepedőmnek. Ujjaim automatikus módon a megfelelő pohár után vándorolnak, jobban ismerem a bárpultot, mint a női testet – már pedig azzal is elég közeli kapcsolatban állok -, reflexszerűen töltöm ki az italt és pöckölöm lustán Esmond felé, aki formás fenekét az egyik bárszékre kényszerítette.
- Más extrát nem kérsz bele? – biggyesztek rá egy borzalmasan ronda napernyőt, közben gondolkozom, hogy mi jót tudnék ajánlani neki magamon kívül extrának… Hát, tény, hogy én vagyok a leglogikusabb választás, de a nyelvemre harapok, hogy ezt ne sziszegjem oda neki. Helyette mondok mást, egy bizonyos baszd meg Joanne-ről, Esmond nincsen képben, gondolatnyi idő kell neki, hogy megakadt mondatát folytatni tudja. – Az, az a Joanne, életem megrontója, szűz virágom leszakajtója... ja várj, az Angelina volt – pörgetem a szavakat, mire ő a poharat kocogtatja dupla adagért könyörögve. Tudatosul bennem, hogy ehhez a témához nekem is innom kell, nem elég a szokásos bódító zöldanyag.
Magamnak is töltök egyet, gin tonikot, tonik nélkül, borzalmas napernyővel. Vagyis, a napernyőt a fülem mögé teszem, pillantásom végig kúszik az ismerős arcon, mászna a pult alá, ha engedné, de a fantáziámra hagyatkozva egészítem ki azt, amit nem látok.
- Mindig szét vagyok csúszva – ráncolom az orromat a kacagására, azért egy lusta félmosoly megjelenik a bajszom alatt, most én kocogtatom meg az ő poharát jelezve, hogy kérését parancsként teljesítettem. És nem, nem csúszott semmiféle por a körmöm alól a poharába, mert habár elég sokszor gyakoroltam, a drogos bűvészmutatványok még nem mennek. – Akkor ijednél meg, ha egyben látnál, mindenféle mellékhatás nélkül. Kiábrándító lehet – rázom felé cinkosan a fejemet, szívesen megmutatnám neki a reggeli látképet, de túl sok illat kavarog rajta és körülötte, én pedig nem bonyolódok bele kettőnél több tagból álló kapcsolatba.
Ujjaim a pulton dobolnak válaszát várva, látom, ahogyan a tekintete irritált pillantással igyekszik elnémítani őket. Néhány percig idegein táncolva folytatom, aztán abbahagyom. Hálája jeléül keze az enyémre simul; belerezzenek a baráti érintésbe, pillantásom az övébe mélyed.
- Apád egy fasz, tisztában vagyok vele – se elnézést, se semmi, csak egy kis szemforgás és stikában a kezem kihúzása az övé alól, mert nem tudok mit kezdeni az ilyen finom érintésekkel. Zsebre kell őket rakni, vagy mi? – Meg kell próbálnod. Sőt, igazából már azon is gondolkoztam, hogy likvidálni kellene azt a nőszemélyt… Az mennyivel lenne drágább? – biccentem éppen úgy oldalra a fejemet, ahogyan ő teszi.
- Baszd meg, Joanne, ez is a te hibád – sziszegem az ajkaim között, ahogyan olyan ajánlatra emelem a poharamat, aminek az árát nem is tudom, a szememet forgatom, Esmond meg csak lustán rezzegeti a vállát, mint akinek nincsen jobb dolga. – Mi problémáid lehetnek neked, szépfiú? Azt ne mondd, hogy szerelmi, mert esküszöm, a székeddel együtt raklak ki innen – kortyolok bele az italomba, hüvelykujjamat fenyegetőzve rázva felé, mintha kettőnk közül nem ő lenne az, aki fél másodperc alatt egy ujjrándulás nélkül megölhetne. Titan Ambrose Veszély Archdeacon.
- Fogalmam sincsen, apám kerülgeti a leveleiben az említését, mint a forró kását. Lehet, hogy valami új pacsuliját akarja bemutatni, de öregem, eddig sosem tette be Washingtonba a lábát... – kapaszkodok meg a pultban, körmeim a fába vájnak, olyanra gondolok, amire nem kellene, rágódom, hogy elmondjam-e vagy sem, most ujjaim helyett a lábam jár ütemtelen táncot a földön. És közben – a lehető legrosszabb döntés részemről – Esmond arcát fürkészem, hogy mennyire megbízható-e.
- De a húgom itt van vele.  

Éjfélre kattog az óra, cigaretta lóg ki a számból – igen, most a füves fajta -, szinte elengedhetetlen tartozékom, néhányan meg sem ismernének a bagósok jól meghatározható mozdulata nélkül, ahogyan egy újabbat slukkolok.
Megdörgölöm a szemem, már bánom, hogy a fehér zacskó kint maradt, most szükségem lenne egy extra adag porba fojtott koffeinre. Mindezt csakis azért, hogy az a kis tacskó biztonságban jöhessen ide, még egy takarító se húzzon előtte nedves csíkot és Ivan se lobogtassa a frissen mosott bőrtangáját az öltözőből kifelé menet. Vagy a középső ujját.
Nem tudom, hogy ma melyik szívességemért jön; azért, hogy varázserejével fájdalmat korbácsolhasson az ereimbe, kényszertáncra véve a vénáimat, esetleg szépfiúi szolgáltatásaimért – félreértés ne essék, neki CSAK az arcom kell, ritka finifalat, ugye? Habár jól megy közöttünk az adok-kapok, nincsen nyoma, mert se bank, se zöldhasú nem kell hozzá, elég csupán néhány szó, papírformába burkolt információ és máris nyert ügyünk van.
Persze húzza a száját, ha nekem kell valami, pedig esküszöm, csak jó környékre küldeném, azokhoz, akik nem füvet, hanem jobbat vesznek, mert XXXXXL-es pénztárcájuk van. Pedig ma én vagyok az, aki SMS-nek álcázott randit beszél meg vele egyenesen a bárba; ugyanis fülembe jutott, hogy a kibaszott Joanne-t látta valaki a városban, és ki más tudhatná ezt jobban, mint a Moray-klán?
Még egyet slukkolok – túl citrusos íze van most ennek, kaparja a torkomat, fejbe kólint a hatása, talán kicsit meg is pofoz, pont annyira, hogy kétkedve nézzek rá; talán Vegyész duruzsolt valamit a jointomba? Úgyhogy biztos, ami biztos alapon nyomom el, kivételesen nem a pultra – hékás, nem otthon vagyok -, hanem egy hamutálba, meghagyva a végét.
Aztán hallom, ahogyan fentről léptek dobbannak, előbb érzem meg az ajtón behasaló illatát – gyanta, cédrus, némi kölni -, minthogy őt meglátnám. Eszeveszett forgásba kezdek a bárszéken, ezer fordulatszámon pörögve, tényleg lehet, hogy volt ebben valami kis extra, nem csak sima marihuána.
- Hola, Esmond – biccentem felé a fejemet, ahogyan a pörgésben elmosódott alakja leér a lépcsőn egyenesen a bűnbarlangba. Aztán leállok a pergésben, lendületből vetem ki magam a székből, a pult mögött landolva. – Megkínálhatlak valamivel? – intek végig kezemmel a bárpult mögött elterülő italsor színes választékán. Esme ötlete volt, hogy rakjuk őket árnyalatonként; habár csak basztattam érte és szivárványkának neveztem, be kell valljam, hogy tetszik.
- „Baszd meg” Joanne a városban van – mondom neki egy poharat az ujjaim között pörgetve, lusta macskaként hajolva a pultra és végig mérve őt. Tipikusan az az ember, akinek bedőlsz, mert a külseje becsap és úgy átver, hogy azt sem tudod, merre van az előre és merre a hátra. – Vagy legalábbis ezt beszélik ebben a kibaszott városban, de tudod, mennyire adok a pletykákra, szóval érdekelne, hogy apád mit tud erről – körmeim a pulton kopognak, igyekszem leplezni, mennyire fontos ez az információ, hogy a farkas már robbanna belőlem ki, egyenesen a világba, morgással borítva be mindent. De csak kopogok. És még ez is frusztrál, arról nem is beszélve, hogy mennyire kurvára szétverném Vegyész fejét. Már úgyis van egy „baszd meg” Joanne az életemben, belefér egy „fulladj meg” Oakley is bőven.
- Mi az ára? – kérdezem szűkszavúan, nem célozva semmire; Esmond az egyetlen, aki előtt talán a legnyíltabb lapokkal játszom, aki kegyeskedve részesül csak a szokásos flegma stílusból, mert van benne valami, amitől szűkölve másznék be a legsötétebb polc alá – és ez tetszik.