Az elmúlt évek sok dologra megtanították, különösen arra, hogy senkire nem számíthat, csak saját magára, és alapvetően egyedül kell boldogulnia - oké, azért ő is tudja, hogy mennyivel könnyebb ez egy nagy kupac pénzzel, amit a szülei a kitagadása mellé ajándékoztak neki, nincsenek ezzel kapcsolatban illúziói. Álszentnek nem érzi magát ettől, inkább úgy fogja fel ezt az egészet, hogy a szülei, az egész elcseszett családja nem dobná utcára. Ez is valami. De érzelmi oldalról szinte semmit sem kapott kamasz kora óta, és ezzel nehéz mit kezdenie… nehéz volt legalábbis, mert most Te itt vagy, és úgy érzi rád számíthat. És ettől különösen boldog. Persze ez is, mint minden szappanbuborék kipukkad egyszer, és amikor megöleled, tudja, ez a pillanat most jött el. Visszaölel arra a néhány pillanatra és érzi, ahogy repedezni kezd belül - van az a hang, amikor az üveg elpattan, az a félreismerhetetlen hang most ott visszhangzik Jerome mellkasában.

Hirtelen nem tud mit mondani, mit kezdeni az egésszel, mert szemmel láthatólag téged egyáltalán nem hat meg, hogy éppen kirakod őt. Éppen ezért csak egy másodpercig bámul téged, aztán tovább tollászkodik a tükör előtt ő is, mielőtt elindulna a fürdőből. - Biztos - csak ennyit motyog az egész helyzetre, New Yorkra, meg a szüleid ötletére. Érti ő, csak váratlanul érte. De ezzel még tudna valamit kezdeni, ha nem azt látná rajtad, hogy nem érdekel ez az egész - az ölelést leszámítva, az pont olyan elkeseredettnek tűnt, mint ahogy éppen ő érzi magát. Még visszaszól neked, amikor már öltözködni indul: - Akkor megyünk reggelizni? - úgy tűnik az egész nem is fontos, pedig Jerome éppen összetörik, szilánkokra hasad szét, mint az üvegpohár, amikor földet ér. Elpislogja a rossz érzéseit, nem akarja, hogy lásd őket…

Nem, Esmond ezalkalommal sajnos nem viccelődik. Neki is egy kicsit beletörik a szíve, de kezdi úgy gondolni, hogy jobb lesz ez így. Kérdés, hogy kinek, ugyebár… ha már egyikőtöknek sem. A szüleinek biztosan, akiktől órás hegyibeszédeket hallgatott végig a családi tradíciók fontosságáról és arról, hogy mennyire letért az útról, mióta egyedül hagyták a városban. És Franconak is biztosan, aki látni se bírja és két mondatot nem képesek érdemben váltani. Meg talán jobb lesz így neked is – legalábbis szerinte – legalább nem kell a bajaival foglalkoznod. Mint mondta, a lehető legjobbkor és a lehető legrosszabbkor jöttél az életébe. Ha korábban vagy később kezdtetek volna el randizni – randiztok? Tulajdonképpen sosem lett kimondva és még sosem voltatok randin, szóval mondjuk összejárni – akkor olyan nagyon sokat tudott volna adni magából. Most viszont csak úgy érzi, jobbat érdemelsz annál, amit ő tudna adni. Gondterhelten sóhajt, ahogy feléd fordul és oda is lép. Nem is gondolkodik, egyszerűen csak átölel. Tudod, mikor ölelte meg utoljára bárki rajtad kívül? Hát régen. Azt gondolta, hogy semmi mást nem akar egy ölelésen és azon a finom reggeli péksüteményen és tejeskávén kívül, de kezd rájönni, hogy igazából csak túl akar lenni ezen az egészen, a New York-i első hetekkel, hónapokkal együtt, hogy már ne hiányozzon neki innen semmi. Te sem. Aztán ellép, mint mi sem történt volna, a haját igazgatja a tükörben.

- Egy időre New Yorkba kell költöznöm. – Egy időre. Érdekes megfogalmazás. Ha néhány hétről lenne szó, akkor nem ölelt volna ilyen kétségbeesetten, mielőtt végképp ellök magától. Átvitt értelemben, és kicsit szó szerint is. – Bocsi, nem tudom mi volt ez az ölelés. – Hirtelen zavarba jön a saját szentimentális viselkedésétől, néha érti, miről papol az anyja. Zavartan meg is vakargatja a fülét és félre pillant. De a tükörben is téged lát, szóval nincs vele előrébb. Másodpercek alatt viszont összeszedi magát, és már egészen máshogy néz rád, hűvösebben. – A szüleim úgy gondolják, hogy mindenkinek jobb, ha New Yorkban csatlakozom a családi vállalathoz. Én pedig azt hiszem, igazuk van. – Elvégre semmi nincs már, ami itt tartsa, ugye? Szóval akkor fini péksüti, jöhet?

Persze hogy telhetetlen! Rólad van szó. És Jerome egészen odáig van érted, és baromira hiányoztál neki, amíg elvoltál, a teliholdig meg csak kevés időtök maradt. Szóval éppen mindent akar belőled: az illatod megrészegíti, megnyugtatja és el is varázsolja - bár ha megkérdeznéd, biztosan azzal viccelődne, hogy Te műveltél vele valamit a képességeiddel. Egyszerűen csak boldog, és ha netán kiderülne, hogy elvarázsoltad, az sem érdekelné, mert Te csináltad. Szereti érezni rajtad azt a pimasz ellazultságot, ami újabban előjön belőled, ha együtt vagytok, és ami átragad rá is, amitől olyan nevetségesen boldognak érzi magát.

A kezét nyújtja, vizesen és az első lemondó megjegyzésedre fintorogva rázza meg a fejét, mintha nem lenne hajlandó elfogadni ezt a választ, és nem is nagyon hiszi, de amikor folytatod, elneveti magát és magához ránt, hogy aztán el is felejtse, miért állt be a zuhany alá, helyette teljesen neked szentelje a figyelmét, amint hozzá simulsz. Minden mozdulatából süt, mennyire kíván téged, minden csókból, nyögésből, érintésből, morgásból. Egészen megőrjíted. Hát persze, hogy telhetetlen, ha rólad van szó! És Te még csodálkozol, hogy a vonásaidat veti a papírra, vagy hogy egy ágyban akar veled aludni?

Törölközés közben hallgatja a duruzsolásodat a pékségről, amit ismer ő is, és bőszen hümmög a szavaidra, egészen addig így is van ez, amíg meg nem változik az illatod, ami eddig nehéz és fűszeres volt, mint mindig szex után, ám most hirtelen formálódik át valami mássá, feszültség gyűlik benne, ő pedig felpillant rád, miután leöblítette a fogkrémet az arcáról. - Miről? - kérdez vissza, mert őszintén: kurvára nem tetszik neki ez a felvezetés, és ha poénkodsz vele, ezért még tuti számolni fog veled; de van egy olyan érzése, hogy nem viccelődni akarsz, az nem is lenne túl jellemző rád.

Elneveti magát egy – miért vagy ilyen telhetetlen? – megjegyzéssel, amikor olyan levakarhatatlanul veted rá magad hátulról, mint az a légy Mike Pence fejére az interjújában (akinek egyébként Karennek hívják a feleségét, ami róla is sok mindent elmond), de Esmond szereti azt a legyet, mivel nem szereti Mr. Pence-t, szóval ne is törődj vele, hogy épp egy légyhez hasonlított, mert ebben az esetben végülis jó értelemben is vehető. Meg hát valahol az ő gondolatai is pont ilyen csapongók lehetnek most. Túl sok minden jár a fejében. Jó is és rossz is, a legtöbbje körülötted gomolyogva. Kedvel Jerome, nagyon kedvel téged. A lehető legrosszabbkor és a lehető legjobbkor jöttél az életébe. De ezt már te is tudod, nem? Tudsz Titanról, tudsz az Oakkal való konfliktusáról – és hogy annak ellenére is elment érte – csak Francorol nem igazán.

A tükör előtt bíbelődik, meg kávé után szájvízzel öblöget, mikor kinyújtod neki a kezedet a zuhany alól. Láthatod rajta, hogy először egy egészen fura pillantást kapsz. Rád néz, aztán a vízsugárra, megint rád, mire kiköpi a mosdókagylóba a szájvizet és megszólal. – Reggel hidegvízzel zuhanyzom. – Egészen úgy mondja, mintha épp elutasítana, hogy kösz nem, de már szemtelenül el is neveti magát kicsit az orra alatt és a kezedet megfogva belép a zuhany alá. – De nem szexelek hideg víz alatt. – Szóval igen, van kedve csatlakozni, és igen, tudja, hogy mit akar, nem kell kerülgetni a forrókását.
Hozzád simul, megcsókol, közben magához ölel és hozzád is dörgölőzik a csípőjével. Érezheted minden mozdulatán, hogy nem siet sehová. Szeretné kiélvezni a testedet, de azért az időt sem akarja húzni. A falhoz szorít, újra megcsókol, a kezébe vesz, ahogy te is őt… A többi pedig nem titok. Forró és izgató, ahogy mindig.

Nem is olyan sok idő múltán már nagyot ásítva törölközik a tükör előtt, és arról fecseg, hogy hol kellene reggeliznetek. Merthogy van az a fancy kis kávézó a közelben, ahol nagyon drága, de nagyon-nagyon finom péksüteményeket árulnak, prémiumlisztből készül, meg minden. De mire megtörölközik, valami megváltozik, a csípője köré tekeri a törölközőjét és gondterhelten fordul feléd. Eddig is érezhetted, hogy valami nyomasztja, de azért valljuk be… Esmondtól ez elég megszokott, mondhatni alapállapot. Mindig nyomasztja valami. – Jerome… Beszélnünk kell valamiről. – Reggeli után még jobb lenne, mert amúgy tök éhes, de így is jó, hogy már dugtatok egyet.

Látja ám rajtad, hogy semmi megbánás nincs benned az egésszel kapcsolatban, de nem érdekli. Jól sült el a dolog, és éppen kibaszottul örül, amiért a lakásában ébredt, veled. Mert igazából ez a lényeg: melletted ébredt, kétszer is - részletkérdés, hogy ez pontosan hogyan is történt. A válaszodra elneveti magát, tudja, hogy mindent mindig kézben tartasz, és azt is tudja, mi az, ami ennyire nem tiszta és világos az életedben, az illatodból már számtalanszor rájött, de igazán nem piszkál miatta. Szereti, hogy olyan végtelenül ártatlannak tűnsz első pillantásra, és hogy utána milyen gyorsan kapcsolsz át valami egészen másba. Szereti, hogy ilyen erős vagy. Szereti, mert ebből átragad rá is egy kicsi, amikor vele vagy.

Az asztal felé pillant, különösebben nem érdekli a dolog, most már legalább ez tudja képzelni, mitől fáj a combja. Az a tény sem különösebben foglalkoztatja, hogy esetleg láthattod a rólad készült portréját, mert bár nem annyira verte nagy dobra, de rajzolgat, és hát… tulajdonképpen nem ez az első rólad. Mondjuk nem kérdezed, ő meg biztos nem most fogja az orrodra kötni, hogy rajzokat készít rólad. Valahol - és ezért nem foglalkoztatja a dolog - természetesnek veszi ezt, és ennyi. Más kérdés, hogy az idő nagy részében is Te töltöd ki a gondolatait, és amikor nem üziztek, akkor szinte észre sem veszi, és már megint a szemeidet skicceli fel. Jerome igenis művész beállítottságú, és mondthatná, hogy jó modell vagy, de azért elég egyértelmű, miért csinálja ezt.

A puha sóhajból tudja, hogy megnyert magának, és mielőtt elhúzódik az orrát még a bőrödbe fúrja: - Nem mondtam, hogy nem komoly - nem megy túl messzire, éppen csak annyira hogy ihasson a kávéjából, aztán ártatlanul pislog rád, szinte értetlenül, de láthatod, csak játszik. - Nem tudom miről beszélsz - mire ezt kimondja már széles mosoly ül az arcán, az alsó ajkát beharapva néz rád, és éppen megjegyezné, azért biztosan jobb volt itt, mint a kanapén, de addigra Te már olyan közel vagy, hogy a nyakába csókolsz, aztán az ajkaira, amit viszonoz is, hogy elfelejti mit akart mondani. Igen, ezt tényleg meg tudná szokni. Igazán.

Látja a mű-szomorúságot rajtad, és nem bírja ki, hogy ne nevessen rajta - mire Te is nevetsz, amit úgy szeret, és amit egyre többször hall és lát és ennek örül. Gyorsabb vagy mint ő: megissza a maradék kávéját a bögrét hanyagul az éjjeliszekrényen hagyja, aztán kimászik az ágyból és nyújtózkodik egyet. Ezek után viszont alig pár lépésből utolér, és hátulról átkarolva, a nyakadat csókolva lépked a fürdő felé a szobából. Te meg érezheted, mennyire könnyen meggyőzhető, hogy együtt zuhanyozzatok. És hacsak nem forogsz ki az öleléséből, Jerome még véletlenül sem enged el, élvezi, hogy szabadon garázdálkodhat a testeden még mielőtt beállnátok a víz alá. A fürdőben aztán elereszt, ha nem marasztalod, és beállítja a vizet, ledobja az alsónadrágját és már vizesen nyújtja ki a kezét feléd: - Már meleg a víz - másik kezével hátra simítja a szőkésbarna tincseit, és amint újra közel tud magához az ajkaidra veti magát, és csókolni kezd.

Jól sejted, hogy azért használja ilyen természetességgel, ilyen apróságokra a mágiáját melletted, mert megbízik benned. Ezen eddig ő sem gondolkodott el igazán, ez olyan… szimplán csak így van. Amibe még inkább nem gondol bele – hálistennek, mert akkor lehet, hogy kereket oldana – hogy valóban olyan ez az egész köztetek, mintha a lelkitársát találta volna meg. Az első perctől kezdve nem kell feszengenetek egymás mellett – jó, az eleje döcögősen indult, gyerekként meg felnőttként is, de az most részletkérdés – ő olyan természetesen kezeli a te vérfarkaslétedet, mint ahogy te az ő mágiáját. Nagyjából ismeritek egymás családi hátterét, ami mindkettőtök esetében kevés emberről mondható el. Arról nem is beszélve, hogy Esmond újonnan nem azért lóg állandóan a telefonján, mert dolgoznia kell, hanem mert a te üzeneteidet várja… Hát nem édes?

- Tudom… – Kicsit elszégyelli magát és részben egyet is ért veled, de megbánás az nincs a mogyoróbarna szemeiben. Látni, hogy megint jönne azzal az indoklással, hogy megesett rajtad a szíve. Ismerheted már ennyire Esmondot, hogy hiába adja sokszor a kemény fejvadászfiúcskát, kenyérre lehet kenni. De úgy nagyon. Hát elég volt rápislognod kettőt és máris nem volt képes a garázsba zárni. De inkább valami menőbb szóhasználattal közli veled ugyanezt, ahogy magabiztosan mosolyodik el. – Szeretek kockáztatni. Egyébként is, kézben tartottam a dolgot. – Azzal már a kúriában szembesülhettél, hogy Esmond gyorsan hoz meg nehéz döntéseket is és bár civilben egy valóságos kis cukor, warlockként igencsak a heavy hitter-ek közé tartozik.
Amikor felhozod, hogy fellöktél valamit… hát elég érdekes a reakciója. Elsőre nem ugrik be neki, de amikor igen, akkor láthatóan zavarba jön. Elgondolkodik és rövid ide-oda hümmögés után az asztal felé bök, amin a rajzaid vannak, csak úgy láthatóan a földről felszedve és odapakolva, nem olyan szépen rendezetten, mint ahogy előtte voltak. – Nekiugrottál az asztalnak, amikor ki akartam menni. – De ennél bővebben nem kommentálja. Mintha nem is látta volna a rajzaidat, de azért összerakhatsz egy sejtést.

A csókjaiddal ’’sajnos’’ azonnal sikerül megpuhítanod. Az elsőnél még van egy kis ellenállás. A vállára érkező másodiknál már érezheted, ahogy lazul, amikor pedig a harmadik csókocska a nyakába érkezik, jól esőn sóhajt bele. Még a szemeit is lehunyja, ahogy futólag elmosolyodik. – Ne csináld ezt. Most komoly dolgokról van szó. – Tényleg aggódott amiatt, hogy bántana téged, mert veszélyt jelentesz rá. De hát ez van, kenyérre kened a közelségeddel. – Vagy inkább te akartál kényelmesen aludni velem, hm? Mert én kényelmesen ellettem volna a kanapén is. – Incselkedik, aztán leteszi a lattéját az éjjelire, a bögréjének már csak két kisebb korty van az alján. Feléd fordul és most ő hajol oda, ahogy a nyakadba, meg az ajkaidra csókoljon.
- Tényleg rád férne az a zuhany… De nem akarom, hogy az én lelkemen száradjon, hogy magányosan érzed majd magad. – Lebiggyeszti az ajkát és úgy pislog fel rád megjátszott szomorúsággal, de mihelyt meglát bármiféle mosolyt felőled, ő is elneveti magát, és már el is fordul tőled, leveti a takarót magáról és kimászik az ágyból, egyértelmű jelét adva, hogy szeretne csatlakozni hozzád reggeli előtt. Persze csak ha… nem baj.

Megmosolyogja, amikor elengeded a bögrédet és az csak türelmesen lebeg előtted. Szereti, amikor varázsolsz, egészen le van tőle nyűgözve - mondjuk mindentől le van, amit  csinálsz, de ez részletkérdés -, és azt különösen szereti, hogy nem félsz használni mellette a képességeidet a mindennapok során sem. Az egy egészen más helyzet volt a Chesterfield kúriában, hisz megtámadtak titeket, de az ilyen kis apróságokat kifejezetten szórakozottan szokta figyelni. Tetszik neki a gondolat, hogy megbízol benne ennyire, mert ő ezt ennek tekinti. Legalábbis mindaz alapján, amit a boszorkányokról és varázslókról tud.

- Nagyon jól - a mosolya cinkosan szélesedik ki, amikor visszakérdezel. Őszintén szólva, az elmúlt pár óra után akkor is kisimult lenne, ha nagyobb tortúra lett volna az átváltozás számára, elvégre itt vagy. Ez most neki mindent kárpótolna és kárpótol is. Tulajdonképpen először aludtatok együtt. - Bár az eléggé meglepett, hogy itthon tértem magamhoz. Ha előre szólsz, biztos lebeszéllek róla - megrázza a fejét, mert úgy érzi, feleslegesen nagy kockázatot vállaltál emiatt, még akkor is, ha az erőddel egészen könnyedén kordában tudod őt tartani. De ez nem változtat azon a tényen, hogy akárki szembe jöhetett volna, vagy megijedhetett volna a részben idegen helytől és szagoktól. Szóval nem, Jerome biztosan nem támogatta volna ezt az ötletet, viszont már megtörtént és egyáltalán nem bánja.

Belekortyol a kávéjába, miközben várja a válaszodat és azt latolgatja, vajon tényleg hajlandó lennél-e maradni reggelire is. Ettől függetlenül figyel rád, és érti is amit mondasz. A kérdésedre pedig felelne is, de ekkor magyarázkodásba kezdesz, ő meg csak csendesen kuncog egy sort. Szereti, hogy ennyire a magadénak érzed a teliholdas éjszakákat, végtelenül sokat jelent neki, hogy a szabadidődet és az energiáidat rá, és csak rá áldozod. - Örülnék neki - mormogja csendesen, kicsit szégyenlősen, miközben felemeli a kezét és végig simít a válladtól a karodon. - Egyébként egyre több minden van meg, de inkább csak foszlányok. Illatok az erdőből, a Te illatod… meg a hangod, emlékszem rá, hogy sokat beszéltél nekem. És valamit fellöktem, nem? - a mogyoróbarna tekintetedet figyeli, míg válaszol, aztán a végére összeráncolt szemöldökkel pillant körbe. Van a fejében valamilyen fura hang, meg ami azt illeti kicsit fáj az egyik combján egy pont, mintha nekiment volna valamilyen bútor sarkának.

A halott állatkák említésére ő is elneveti magát, de hát valószínűleg a farkasa neked akart kedveskedni, ki gondolta volna, hogy Te meg nem fogod értékelni az elejtett pockot?! Bezzeg ha valami fancy bonbonnal állt volna eléd, biztos nem zavartad volna el. A hangod azonban elkomorul, amire felkapja a fejét, és csendesen hallgat, aztán egészen közel csúszik hozzád, a válladra csókol, először lejjebb, azután kissé feljebb, felles rád, és amennyire eléri a nyakszirtedet ott is puhán simogat az ajkaival. - Ne haragudj, nem akartalak sem megijeszteni, sem bántani - mormogja félig a bőrödbe, aztán újra a kávéjával kezd foglalkozni, legalábbis addig, míg egy nagyot nem kortyol belőle. - Csak azt akartam, hogy kényelmesen aludj - oldalra billenti a fejét, úgy figyel, aztán vállat von, mintha csak azt mondaná, na mindegy. Érezheted ebből a mozdulatból, hogy szó sincs arról, nem érdekelné, tényleg csak neked akart jól, ám nyilvánvalóan négylábúként elég nehezen tud kommunikálni veled. Szóval tényleg sajnálja a dolgot.

Álmoskán, de figyelmesen hallgatja, amit a lattéjáról felsorolsz neki. Rögtön bele is kortyol és máris több élet költözik a tekintetébe az első korty, éltető koffeintől. Akkor is ilyen lelkesen kortyolna bele, ha szimpla kávét kapott volna feketén, de így azért mégis csak jobb. És hát elég jól esik neki, hogy emlékeztél rá.
- M-hm. – Csak hümmögve válaszol, mert épp nem rád figyel, hanem arra, hogy kényelmesebb helyzetbe tornázza magát. Elengedi a bögréjét, az pedig látszólag magától lebeg tovább a levegőben, épp ott, ahol hagyta, amíg ő feltúrja egy kicsit a párnáját és fentebb ül ő is, húzva magával a takarót. Na, így már sokkal kényelmesebb. Olyan természetességgel veszi ismét a kezeibe a bögrét, mintha szimplán téged kért volna meg, hogy tartsd kicsit és egy újabb korty után pillant rád. Ebből is látszik, hogy biztonságban és kényelmesen érzi magát veled, hogy ilyen nyugodtan használja az erejét előtted. Pedig a legelején veled sem így volt. – És te? Egészen kipihenten festesz. – Nem mintha a külsődre akarna megjegyzéseket tenni akkor sem, ha ez nem így lenne. Bár mit ne mondjon, egy zuhany rád férne, de egyelőre ezzel sem kezd el piszkálódni. Mindkettőtöknek szüksége van arra a koffeinre, mielőtt egy szalmaszálat is keresztbe tennétek, ez egészen egyértelmű. Legalábbis magából indul ki.

Amikor viszont felteszed a kérdésed, láthatóan el kell gondolkodnia. – Tudod, minden telihold alkalmával egyre kézelfoghatóbb a változás. Hogy is tudnám ezt megfogalmazni… – elgondolkodik egy másodpercre, miközben lustán a lattéját kortyolgatva keresi a megfelelő szót – egyre inkább látni az értelmet a szemeidben. Hogy tényleg ott vagy. – És ezzel a felvezetéssel jön a furcsálló visszakérdezése. – Tényleg nem emlékszel semmire? Talán el kellene kezdenünk dolgozni a kapcsolaton közted és a farkaséned között. – Hát nézd már, milyen édes. Fel sem tűnik neki, hogy már megint miket beszél. Pedig komolyan, gondolja, segítene. Túlzás lenne azt mondani, hogy kötelességének érzi, hisz egyáltalán nem kötelesség. Inkább hasonlítható ahhoz, hogy úgy érzi, ez az ő dolga is. Persze akkor eljut a tudatáig, hogy ez azért nem így van. Látni is, hogy kellemetlenül érzi magát, és hozzá kell tennie. – Persze csak ha szeretnéd. Én szívesen…

- De ha ez megnyutat, most nem hoztál oda egyetlen szerencsétlenül járt nyulat meg pockot sem, hogy megmutasd. – Neveti el magát. Merthogy a legutóbbi teliholdnál épp ez volt a módi, hogy mindenféle kedves ajándékokkal igyekeztél elhalmozni őt, amikor vissza-visszatértél a köreidről. Szerencsére csak kétszer történt meg, valószínűleg érezted te, hogy Esmond úrfinak nem igazán tetszenek a halott állatkák. Nevetséges, hogy még így, a farkasformáddal szemben is igyekezett udvarias maradni, hogy ne bántson meg… de azért valahogy csak a tudtodra kellett adnia, hogy rossz kutya, nem szabad! Aztán komolyabban veszi a témát és már bohóckodás nélkül folytatja. – Igazából… volt egy pillanat, amikor megijesztettél. – És itt azért hallhatóan inkább téged félt, mint magát. Nem is csoda, te is tudhatod miért. Ha azokra az alkalmakra nem is emlékszel, amikor vérfarkasként fogott vissza és csillapított le, hát a kúriában történtek még igen elevenen élhetnek az emlékezetedben. Ahogy a hely minden mágiája ellenére letépte az ajtókat, ahogy hezitálás nélkül roppantotta össze a boszorkányokat, amikor azok veszélyt jelentettek rátok. – Rám morogtál és elém ugrottál, amikor ki akartam menni a kanapéra. És tudom, hogy csak jót akartál, de az első másodpercekben nem úgy tűnt. Majdnem megtámadtalak… – Aggodalmasan csóválja meg a fejét, hogy ha tovább megy, akár árthattatok is volna egymásnak.

Úgy tűnik nem is kell olyan nagyon győzködnie, akármennyire is húzod az agyát azzal a félreérthető mozdulatsorral, érzi az illatodon és hallja a szívdobbanásaidból, hogy nem mész Te sehová sem, ő pedig elégedetten figyeli, ahogy néhány perc múlva mosolyogva dőlsz vissza a párnára, egész hozzá simulva, Jerome pedig automatikusan ölel át, miközben visszakérdez, és amíg hallgatja a válaszodat, hagyja hogy elhelyezkedj és hozzád bújik. Elmotyog egy sajnálomot, mert nem akar gondot okozni neked a családoddal szemben, de azért kihallja a szavaidból, téged ez az egész nem igazán foglalkoztat. A nyakadba csókol, míg helyezkedsz a karjai között, aztán ahogy elalszol, percekkel később ő is követi a példádat.

Órákkal később ébred, ám mivel Te még mélyen alszol a lehető leghalkabban mászik ki az ágyból, hogy ne ébresszen fel. Útközben felkap egy alsónadrágot, és úgy indul a konyhába, ahol álmosan, a szemét dörzsölve áll neki a kávéfőzésnek. A földön heverő tányérok, amiben víz és ételmaradék van, először meglepik, aztán megmosolyogtatják, mert rájön, valószínűleg Te adtad neki, amíg farkas formában volt melletted. Egészen úgy működtök egymással, mintha már évek óta együtt lennétek, pedig csak néhány telihold választ el az első, felnőtt találkozásotok óta.

A tányérokat elpakolja, a hűtőből előveszi a növényi tejet, amit újabban miattad tart itthon, maga miatt sosem vett ilyesmit, de mióta beléptél az életébe, és egyre több alkalommal keveredtek a lakására is… hát nem ezen múlik, amikor bevásárol. Magának tesz egy kiskanál cukrot is a kávéjába, aztán felpakolja a bögréket egy tálcára, és elindul vissza a hálóba.

- Jó reggelt - a hangjában benne van, hogy ehhez azért kurvára hozzá tudni szokni, mármint egyrészt a látványodhoz, másrészt ahhoz, hogy kávét főz, neked. De ez még számára is csak nagyon halványan fogalmazódik meg, így aztán közelebb lép hozzád, és átadja a neked szánt bögrét, ezzel együtt felsorolva, hogy készült az ital, csak mert kíváncsi, jól emlékezett-e. Aztán a saját kávéjával bújik vissza az ágyba, hozzád hasonlóan ülve csúszik melléd. - Jól aludtál? - kérdezi még mielőtt belekortyolna a lattéjába. Még nem egészen ébredt fel, de a koffein majd segít ezen, semmi kétsége efelől. - Rendesen viselkedtem az éjjel? - folytatja aztán kíváncsian, mert tényleg érdekli, történt-e valami említésre méltó szerinted, azon kívül, hogy nem volt hajlandó kiengedni a kanapéra.

- Egyszer el kell kezdeni. – Úgy félig pajkosan, de inkább keserédesen jegyzi meg. Örül, hogy most aludtál, annak még inkább, hogy farkasként ilyen gyengéd vagy vele és biztonságban érezheti magát melletted – így számára is kellemesebben telnek a holdtölték, mintsem küzdenie kellene veled és egy fenevaddal bezárva lennie órákon át az erdős területen – de azért az egészről mégis csak az jut eszébe, hogy két éven át milyen sorsod volt. Hogy éjszakákat kellett eltöltened egyedül, a sötétben, dühösen, talán rettegve. És ezért is tér vissza hozzád minden egyes telihold alkalmával. Szeretné, hogy szabad legyél. Meg hát valljuk be… nagyon kedvel. Ha nem akkor érkeztél volna az életébe, amikor, már rég hivatalosan randizgatnátok. Csakhogy nehéz időszakban csöppentél a mindennapjaiba. Nehezebb, de mindenképp jobb így. Bár ő nem beszél róla, te pedig nem feszegeted – és milyen jól teszed! – minden rezdülésében érezheted, hogy mennyire szüksége van rád. Így, ’ismeretlenül’ is.

Álmosan figyel téged, követi a mozdulataidat, és úgy tűnik, hogy esze ágában sincs tiltakozni azellen, hogy maradjon még. Különösen, miután a vállára csókolsz. Nem csak amiatt, mert kifárasztotta a telihold, hanem azért sem, mert jó hatással vagy rá. Különös, de úgy nyugtatja meg a jelenléted, ahogy semmi más nem képes. Először nem válaszol, csak felül – Esmond elég huncut tud lenni, talán kifejezetten direkt csinálja, hogy azt hidd, tényleg távozni fog – és az éjjeli felé nyúl. De nem a telefonjáért, hogy szedje a cuccait, hanem a pohár vízért, amit odakészített. Iszik néhány kortyot, majd a világ legédesebb mosolyával dől vissza az ágyba, lehetőleg minél közelebb hozzád. Hagyja, hogy fentebb húzd rajta a takarót és láthatóan nagyon kényelmesen helyezkedik el a puha, meleg paplan alatt. – Jól hangzik. A tegnapi alkalom különösen kimerítőnek tűnt… Tudnék még aludni. – Nem indokolja, hogy miért, viszont ha rákérdezel, akkor megosztja veled a tényleges okát. Hogy a koven nem akarja, hogy ilyesmire fecséreljen a közösből, ezért csak a saját erejére támaszkodhatott. A fecsérlés helyett persze egy sokkal diplomatikusabb szót talál. Okos fiú ő és nem akarja, hogy rosszul érezd magad, mert tényleg nem egy nagydologról van szó. Számára semmiképp.

Hátat fordít neked, a karjaid közé bújik, és rövid fészkelődés után megtalálja magának a tökéletes helyzetet, ahogy a legkényelmesebb számára. Percekbe sem telik és hallhatod a szuszogásán, hogy már vissza is aludt. Tényleg nem kellett neki sok. Néhány órával később ébred, amikor a nap sugarai már kellemesen szűrődnek be az éjszakai sietségben hanyagul behúzott függönyök között. A hátára fordulva nagyot nyújtózkodik, és jól esően nyöszörög is hozzá egy sort, mielőtt kinyitná a szemeit. Igazából fordulna is a másik oldalára, hogy tovább szunyókáljon kicsit, de akkor megérzi a friss kávé illatát. Hát, mint a cápák a vérre, úgy emeli fel ő is a fejét, hogy honnan jöhet ez a finom illat. Tudja ő, hogy rossz szokás reggel kávézni, de imádja. Pont, mint ahogy telefont nyomkodni is rossz szokás lefekvés előtt, hát ez van. A finom illatot pedig hamarosan követi a látványod, ahogy egy tálcával közeledsz. Kidörzsöli az álmosságot a szemeiből és mosolyogva ül fel. – Jó reggelt. Újra… – Kávéztatok már együtt, akkor épp ecsetelte, hogy ő mindig 1:1 arányban növényi tejjel issza a kávéját, édesítő nélkül. Ha erre emlékeztél, akkor nagyon fog szeretni.

Kicsit eltávolodik, amikor megriadsz, nem akart megijeszteni, így inkább teret ad neked, hogy körbe pillanthass, és realizáld a helyzetet. Látja mennyire fáradt és álmos vagy, jobban mint eddig, de ennek számtalan oka lehet, így aztán nem kezdi el boncolgatni a dolgot. Helyette csak csendesen figyel téged, ahogy kicsit magadhoz térsz, de érzi rajtad, hogy ez most az a fajta köztes állapot, amikor még könnyedén vissza tudsz süppedni a kényelmes öntudatlanságba.

- Lehet, de még sosem aludtam teliholdkor - mondja mintegy megerősítve az iménti bókját, mert bár nem emlékszik arra melyikőtök aludt el előbb, azért azt tudja, hogy képes volt elszundítani melletted. És azért ez elég nagy dolog. Jó hatással vagy rá, amit sose gondolt volna… meg úgy egyáltalán azt sem, hogy találhat olyasvalakit, mint Te, aki hajlandó egy szobában lenni vele, miközben ő éppen négylábú formát öltött. Elenged, teret had neked, aztán felnyomja magát, hogy megtámaszkodhasson a karján, a fejét a tenyerével tartja meg, és kicsit meglepetten pillant rád, aztán elmosolyodik.

- Most sem hagynám, hogy a kanapén aludj - ugye nem gondolod komolyan, hogy őt zavarja ez az egész? - Úgyhogy nem kell bocsánatot kérned - teszi hozzá, mert ez zavarja egy kicsit. Ha már ennyit foglalkozol vele, az a minimum szerinte hogy nem a kanapén kell aludnod, mint valami vendégnek, aki csak beesett hozzá. Meg hát lassan, de azért kezd ám beléd esni, egészen és reménytelenül, szóval nem, egyáltalán nem problémás a számára, hogy az ágyában alszol, sőt kifejezetten meg van elégedve ezzel a gondolattal. A kérdő pillantásodra egészen picit megemelkedik az egyik szemöldöke, aztán rájön mit akarsz tudni tulajdonképpen, ám ő még egyáltalán nem akarja, hogy elmenj. Élete első igazán szabad teliholdja után különösen boldog, amiért még itt vagy vele. - Mit szólnál, ha aludnánk még pár órát, aztán csinálok valami reggelit, utána meg ha szeretnéd, haza doblak, hmm? - kérdezi egy kicsit közelebb csúszva és a válladba csókol, s ilyen közelről néz fel rád, kérlelően, egészen édesen, és a szavait megerősítve feljebb húzza rajtad a paplant, a szája sarkában pedig játekos mosoly bujkál, miközben ő maga is bebújik a takaró alá.

Te szereted hallgatni, ahogy beszél, ő pedig szeret beszélni hozzád. És mindezt annyira figyelmesen teszi. Egyoldalú társalgást folytat, hiszen tudja, hogy nem tudsz válaszolni, és legjobb esetben is csak érzed, amit mond, vagy hát azt, ahogy mondja. Épp ezért mondhatni csak csacsog. Semmi jelentőségteljesről nem beszél, csak beszél, hogy beszéljen. Te pedig figyelmesen hallgatod őt, és ez mindkettőtöknek jól esik. Van köztetek egy igazán különleges harmónia, ami egyszerűen vagy van, vagy nincs két ember között. Számotokra pedig olyan természetesen jön – főleg ilyen alakban – hogy az már szinte természetellenes. Na de mindez ide vagy oda, azt láthatóan nem veszi túl jónéven, hogy úgy előugrasz. Hirtelen szigorodnak meg a vonásai, és már felvenné a védekezőállást – márpedig Esmondról tudhatod, hogy ő mindig támadással védekezik, és egy rettentően veszélyes warlock tud lenni, ha akar – megugrik a szívverése, ám a rajzaid még azelőtt a földre hullanak, hogy konfliktus alakulhatna ki a hirtelen megmozdulásod nyomán. Követi őket a mogyoróbarna tekintetével és egészen megdöbben, ahogy meglát magáról egy rajzot. Elengedi a párnáját, csinálj vele, amit akarsz, ő pedig csak lehajol és felveszi a papírlapot. Alaposan szemügyre veszi, de nem fűz hozzá megjegyzést, mindent visszatesz a helyére és egy egészen elvarázsolt mosollyal mászik be az ágyba, megadva magát. Hát meg kellene zabálni, hogy örül magának. Szerencsére most túl fáradt hozzá, hogy tovább gondolja, mert akkor lehet, inkább kínosan érezné magát.

Máskor felébredne bármilyen neszre. Nem arról van szó, hogy Esmond nem jó alvó – igaz, néha fel szokott ébredni éjszaka, de általában nyugodtan átalussza az éjszakát, kivéve persze az utóbbi hónapokban… amikor minden túl stresszes és rémes időszakon megy át – de azért elég könnyű felébreszteni. Most viszont annyira el van fáradva, hogy még csak azt sem veszi észre, hogy mozgolódni kezdesz és kikecmeregsz mellőle az ágyból. Nem észleli a csontok gyors roppanását. Talán akkor kezd egy kicsit kiemelkedni az álmából, amikor visszamászol mellé. Amikor pedig lágyan magadhoz öleled, hirtelen riad fel. Szinte érezheted, ahogy összerezzen a karjaidban, és nyilvánvalóan szüksége van néhány hosszabb másodpercre, hogy feleszméljen, mi is történik. Futó pillantással néz körbe, olyan kis álmosnak tűnik, igazán aranyos. A függönyön átszűrődő fényviszonyok alapján be tudja azonosítani, hogy késő hajnal, korareggel lehet. Aztán találkozik a te tekinteteddel az övé.
- Szia. – Álmos nevetéssel felel ennyit a kis bókra, hogy jól mutat az ágyadban. Láthatóan jól esik neki, amit mondasz és bóknak veszi, nem pedig tolakvásnak. Azt viszont még így is jól sejted, hogy a bók folytatásával átlépnél egy határt, amire ő még nem áll készen és a kacér pillanat hamar kínossá válhatna. - Azért ez ebben a formában nem igaz. Biztos vagyok benne, hogy én hamarabb aludtam el. – Felül és a telefonját keresi, amit az éjjeli felé nyújtózkodva meg is talál. Az időt akarja megnézni. Nagyon fáradtnak érzi magát, szívesen aludna még egy kicsit. Szerencsére még elég korán van hozzá, hogy ezt megtehesse, de akkor el is jut a tudatáig, hogy amúgy ez mennyire kínos számára, hogy most itt van, úgyhogy kicsit kimérten pillant rád. – Ne haragudj, én a kanapén akartam aludni, de nem engedtél. Szóval maradtam. Magadra vess. – Egyelőre se nem ül, se nem fekszik, az alkarjain támaszkodik maga mögött, és kérdőn pillant rád, hogy akkor most mi legyen? Mert ha jól vagy meg minden, akkor lehet, hogy ő menne, elvégre már nincs rá szükség.

A vízzel és az étellel van elfoglalva, de azért figyel rád, hallgatja a hangodat: szereti hallgatni, ahogy beszélsz, kellemes a hangod, és megnyugtató, az ismerős szagok között pedig a farkas is ellazul, egészen úgy viselkedik, mintha nem is fenevad lenne, hanem házikedvenc. Persze ez az egész helyzetnek köszönhető, valójában eléggé meg van szeppenve, mert nem számított arra a luxusra, hogy nem kell bezárva tölteni az éjszaka nagyobb felét. Aztán belökdös a szobájába, egészen hosszan figyeli, ahogyan bemászol az ágyba és csak azt a világító téglalapot nyomkodod, ahogy szoktad. Nem indul meg feléd, amikor hívod, csak figyel téged tovább - de jól érzed, vigyázni akar rád, ha már megadod neki a szabadságot és Te is törődsz vele, és ezt nem csak a tudatos Jerome érzi, hanem a farkas is. Ám amikor kimászol az ágyból és magadhoz veszed a párnádat felugrik ültéből, és azt az ugatásra hasonlító hangot hallatja, kicsit komorabban, de nem fenyegetően, hogy aztán eléd ugorjon. Mindezt olyan hévvel teszi, hogy meglöki a szobában álló keskeny asztalt, amiről lehullik néhány papírlap - Jerome rajzai, mindenféle vázlatok, elsősorban tetoválásnak szánt minták, meg néhány portré. A farkas azonban most nem foglalkozik ezekkel, elkapja a párna csücskét a fogaival, és úgy kezd el visszahúzni az ágy felé. Hiába a képességed, fizikailag biztos erősebb ebben a formában, és kitartó is, így aztán addig rángat, amíg újra nem vagy hajlandó az ágyon maradni. Cserébe viszont felmászik melléd, és a lábszáradra teszi a fejét, mintegy jelezve: meg se próbálj elmenni! Ha pedig nem mocorogsz, csak hallgatja a szuszogásodat, meg a szívdobbanásaidat, egészen addig, amíg el nem alszik ő maga is.

Fájdalomra riad fel, hirtelen nem tudja, hol van, és felkapja a fejét. Körbenézve realizálja, hogy Te még mellette vagy, meg azt is, hogy elmúlt az éjszaka, a Hold csökkenni kezdett, és már nem marad sokáig a vastag bundájában. Leugrik az ágyról és kimegy a szobából, a nappaliba, ott van elég helye az átalakulásra, meg talán kevésbé hallod a nyüszítését és a csontok félreismerhetetlen roppanásait. Nem kell sok idő már, egyre gyorsabb a procedúra, minél többször csinálja, de még kába, amikor magához tér a szőnyegen. Hirtelen is érti, mit keres egy szőnyegen, a sajátján. Amikor már tud fókuszálni, rájön, a lakásában van. De az nem lehet… Hogy jött volna fel ide? Felkászálódik a padlóról, és minden kétséget kizáróan rá kell jönnie, hogy bizony tényleg a lakásában van, az illatod pedig mindent beleng, tudja, hogy ott vagy, úgyhogy kissé kótyagosan, de a hálószobájába indul, úgy ahogy van, meztelenül. Elmosolyodik, ahogy meglát és egyből visszamászik hozzád az ágyba, magához húz, és átölel, de még nem szólal meg, meg felmordul, egészen úgy, ahogyan farkasként tenné.

- Köszönöm - elsőre csak ennyi hagyja el a száját, pont mint eddig is, bár most sokkal közelebb van hozzád és szinte csak odasuttogja neked. Aztán kisöpör egy tincset a homlokodból, figyeli a mozdulatot, a pillantása végül visszacsúszik a mogyoróbarna íriszeidre, és széles mosolyt villant rád. - Jól mutatsz az ágyamban - nevetős a hangja, karcos, a szemein még látszik az átváltozás megpróbáltatása, de azért fokozatosan tisztul ki a feje. Meglepően kipihentnek érzi magát, nem is érti egészen miért, aztán bevillan neki, hogy itt az ágyban tért magához nem is olyan régen. - Nem csak megszelidítettél, de el is altattál egy farkast… igazán lenyűgöző, mire vagy képes - őszinte csodálkozás cseng a hangjában, ahogy leteszi a fejét a párnára, és csak figyel téged. Szeretne minél többször itt találni téged, de ezt még nem mondja ki hangosan, nem érzi úgy, hogy ki lennél békülve egy ilyen mondattal.

Igyekszik a háttérben maradni, miközben csak aprócska mosollyal figyeli, ahogy állati formádban is felfedezet a lakásod – otthonod? Sosem kérdezte igazán, hogy minek hívod, és belegondolva, ő sem tudna válaszolni a sajátjával kapcsolatban, pedig gyönyörű helyen lakik – ő meg csak végzi a saját dolgát. Meglepően hamar sikerül a tudtára adnod, hogy szomjas vagy. Sőt, még valami maradék húst is kerít neked a hűtődből, ha arra vágynál, bár emberként holnap valószínűleg nem fogsz neki örülni, amikor nyitod a hűtőt és az ebéded keresed. Kicsit viccesnek is tartja a gondolatot, hogy ez most tök olyan, mint amikor részegen hazaesik az ember és bezabál mindent, amit másnap keres, mert nem emlékszik rá, hogy megette. Ezt el is fecsegi neked, akár érted, akár nem, csak beszélhetnékje van, hisz veled van itt. Mondjuk Esmond az esetek többségében, saját magával szemben cuki részeg. Amikor hazaesik, mindig, de mindig levetkőzik, fogat mos, és készít magának egy üveg ásványvizet az ágy mellé. Igaz, hogy a ruháit széthagyja, de sosem fekszik le farmerban, és mindig gondol a ’jövőbeli’ magára.

- Na… – Elneveti magát az orra alatt, hogy ne lökdösd már, majdnem vissza is lök, de eljut a tudatáig, hogy mit szeretnél. Nagyot sóhajtva lép beljebb a szobába, még el is motyog valami piszkálódó ’jól-van-anyát’ az orra alatt, emeli a takarót az ágy azon oldalán, amit ő most a sajátjának jelölt ki, és bebújik alá. Még nem fekszik le, csak ül a párnának dőlve kényelmesen. Korához hűen a telefonját nyomkodja. Mindig ezt csinálja elalvás előtt. Rossz szokás, de nem különösebben érdekli, legalább a kékfényszűrő be van kapcsolva már ilyenkor. Nem érzi, hogy tudna aludni, nem gondolta át ezt az egész helyzetet itt veled, vérfarkasként. Viszont sokkal fáradtabbnak tűnik, mint az előző teliholdak alkalmával. A szűk kovenen belül meg szokták osztani egymással az erejüket, ha szükség van rá, de ezt Esmondtól ma estére szépen megvonták. Érthető, hogy nem tetszik a szüleinek, hogy ilyesmire PAZAROLJA nem csak a saját energiáját, de az övéket is. Mondjuk, ha egy csinos lány lennél a megfelelő társadalmi körből – legalább a Wotton név stimmel – akkor lehet nem lenne vele bajuk, de így végképp nem látják értelmét. Nem mintha Esmond az orrukra kötötte volna, hogy mivel tölti az idejét a városban, azt viszont tudják, ha bele-belenyúl a közösbe.

Egy ponton azért eljut a tudatáig, hogy te még mindig ott ülsz és őt figyeled. Mintha várnál valamire. De mire vársz? Kicsit úgy figyeled, mintha vigyáznál rá, de neki igazán nincs szüksége ilyesmire. Legalábbis furcsa neki, hogy van valaki, aki vigyázni akar rá. – Tudod ez a te ágyad. Igazán feljöhetnél. – Célzóan megpaskolja maga mellett a helyet, bár látni a kis kényelmetlenségét. Tényleg kezdi magát furcsán érezni attól, hogy ő befoglalta az ágyadat. Hirtelen ki is mászik, felveszi az egyik puha pulcsidat és az ajtó felé indul a párnájával, hogy kiköltözzön a kanapéra. – Reggel találkozunk. – Megfordul a fejében az is, hogy lehet kisajtol még magából egy varázslatot, hogy lezárja az otthonodat, nehogy véletlenül lábra kélj.

Igazán sosem gondolta, hogy lesz majd valaki, akiben tényleg megbízhat. Nem csak azóta volt így vele, mióta az a szerencsétlenül járt vérfarkas megharapta a kötelező, házi vadászat során, hanem nagyjából kiskamasz kora óta… egész kisgyerekként még reménykedett, aztán ez elmúlt, éppen úgy ahogy a szülei számára is a remény, hogy "normális" lesz. Mert hát a családjának jórésze igenis abnormálisnak titulálta, amiért nem hetero, egyedül a nagynénje nem csinált belőle cirkuszt. Szóval Jerome senkiben sem bízott egészen mostanáig, és most itt a valóság: van olyan ember, aki megérdemli ezt a bizalmat. Ráadásul nem is akárhogy, hiszen Te egészen a legegyszerűbb lényéig tudtál hatolni, a legkevésbé sem tudatos formájában is elérted mindezt. Ezért pedig végtelenül csodál téged.

A farkas halkan nyüszög, amikor hozzá bújt, egészen közel, lecsapja a fülét, hogy az ne zavarjon téged, ahogyan a fejére hajtod a sajátodat. Érzi rajtad, hogy fontos neked, hogy legalább annyira ragaszkodsz hozzá, mint ő hozzád, és ettől őszintén boldog. És azt is érzi, hogy van benned valami más: természetfelettiek vagytok mindketten, és valószínűleg a mágia illatát is érzi rajtad, még ha nem is tudja mi az tulajdonképpen. De annyira hozzád tartozik, és őt annyira megnyugtatja, hogy beleburkolózhat az illatodba, hogy nem is akarja megfejteni mindezt. Most csak egyszerűen és vegytisztán jó. Nyugodt és békés.

Aztán ki tudja mennyi idő után mozgolódni kezdesz, majd beszélni, s bár nem érti, a fáradtságod illatából tudja, hogy ideje menni, és véget ér a szabad ég alatt töltött estéje. Ettől mindig kicsit elkomorodik, feszültebb lesz, mert tudja azt is, tapasztalatból, hogy mit jelent majd ez a gyakorlatban: ki szeretné ha bezárnák? Igaz, hatalmas előrelépést, hogy a garázst már nem szedi darabjaira, mert egyrészt kényelmesen elfárad ilyenkorra, másrészt valahogy mindig leszedálod éppen annyira, hogy igazán csak reggel térjen magához, amikor már újra emberi mivoltában van. Most viszont az izgatottságod, amit a hangodon is hall, felkelti a kíváncsiságát, és bár semmi kedve elindulni, őszintén érdeklődve követ téged, hogy vajon mit is akarsz. Ha tudná, hogy haza viszed, mármint tényleg haza, és a saját lakásában fog ébredni - mert ezt nem közölted vele korábban, és mondjuk okosan tetted, mert tuti, hogy tiltakozott volna -, akkor most egészen lelkes lenne. De így csak marad a visszafogott érdeklődése. A hangod viszont segít neki, kevésbé idegesíti, hogy nem tudja mi történik majd. Az épületben pedig követ téged - igaz nem tehetne mást, hiszen finoman presszionálod is a képességeddel, de lassan halad, ismerkedik az amúgy ismerős szagokkal, hogy aztán felérve a lakására egy pillanatig csak álljon az ajtóban, és biztosan láthatod a szemén, amikor megérti: Te HAZA hoztad. Azért körbeszaglászik, és egy pillanatra elnézegeti azt a plüssmackót, amit tőled kapott, hogy aztán visszafordulva hálásan pillantson rád, valamiféle ugatásszerű hangot hallat, amivel az elégedettségét akarja kifejezni, aztán hagyja, hogy készülődj, ő meg tovább járkál a lakásban. De ahogy hallja, hogy mozgásban vagy az otthonában hozzád siet, és figyeli, amint szerzel magadnak egy pohár vizet - rájön, hogy ő maga is szomjas, és ezt igyekszik is a tudtodra adni - már ahogy sikerül.

A háló ajtajáig követ, és amikor ott megállsz, s beszélni kezdesz hozzá, próbálja kitalálni mit akarsz félmeztelenül előtte. A fáradtságodból következtet, de az ágy azért igen ismeretlen ebben a formában számára, ennek ellenére a fejét a csípődnek dönti és előrébb tol, hogy menj már befelé. Ha tudna válaszolni egyenesen bezavarna az ágyba, bár ha tudna beszélni, ő maga rángatna a párnák közé. A farkas is belép a hálóba, de egyelőre csak figyeli, ahogy elhelyezkedsz, nem akar zavarni.

Egyikőtök sem úgy tervezte azt a karácsonyi bulit, ahogy végül kikerekedett, nem egy sötét cellában eltöltve, - te végképp nem, azt a sok szenvedést átélve, ami a farkasléttel jár – de ha őszintén kellene válaszolnia, akkor azt felelné, hogy boldog, hogy így történt. Ahogy boldog vagy te is, nem igaz? Különlegesen közel hozott titeket egymáshoz. Az alkalmi hempergés helyett kimutattad neki a fogad fehérjét, ő pedig azon nyomban megszeretett. Pedig tényleg kimutattad, szó szerint is. Aztán szépen helyre lettél téve. Még ha túlzás is ezt mondani, mindenképp megvetette benne a lábát az, hogy akár kedvelhetne is téged. És megbízhatna benned. Amennyire egy Wotton és egy Moray megbízhatnak egymásban, ugye… Nézd már, tiszta Rómeó és Rómeó történet lesz itt a végén. Csakhogy téged kitagadtak, az ő szülei meg nem foglalkoznak ilyesmivel. Legalábbis ő úgy gondolja, hogy nem foglalkoznak vele. A csúfos igazsággal pedig szerencsére még nem kell szembe néznetek, elvégre nagyon messze jár tőle a kapcsolatotok. Vagy annyira nagyon mégsem?

Figyeli a fogaidat, amikor nagyot ásítasz, ahelyett viszont, hogy szorongani kezdene, elmosolyodik. Ő maga is furcsállja, de valahogy nem kapcsol be benne az életösztön, ami máskor talán sípolna. Biztonságban érzi magát veled. Így csak gyengéden mosolyog, az ujjait pedig egy kicsit jobban a vastag bundádba fúrja. Élvezi, hogy olyan kellemes meleg árad belőled. És nem csak az, hanem valami egészen különleges is. Nem egészen tudná megmagyarázni. Volt már dolga vérfarkasokkal, ellenségesen meg barátságosan is, de sosem érezte ezt, amit most veled.

Jól érzed, hogy Esmond törődik veled. Ő pedig valahol érzi, hogy ez boldoggá tesz. Még ha nem is tudatosan van vele tisztában és nincsenek is farkasérzékei, azért valahol tisztában van ő vele. Amikor egy kicsit felbátorodik, a hatalmas fejedre hajtja a sajátját, egy kicsit még közelebb bújik, néha meg felül és csak úgy pihenteti rajtad a karját. Akár unatkozhatna is így itt, csendben, de egy percre sem teszi. Túl jól esik neki az éjjeli, hűs és friss levegő, a közelséged, a testedből áradó hő, a szuszogásod, az állatias, föld elemű szagod, ami valahogy mégis hasonlít az emberi illatodra. Aztán eljön a pont, amikor már kezdi túl fáradtnak érezni magát, mint az előző teliholdak alkalmával is. Így egyeztetek meg már az első átalakulásnál, hogy ha úgy érzi, kezd túl kimerítő lenni, akkor menTek. Neki sem akartál kényelmetlenséget, így is sokat tesz, na meg a határok lebomlását sem akartátok kockáztatni. Eddig a lakásodhoz tartozó garázsban zárt el, de most valami egészen más jár a fejében. Szeretne ténylegesen hazavinni. Nem akar bezárni. És ezt közli is veled. Vagy hát… megpróbálja elmagyarázni, hogy hazamentek, de hazahaza. Megfordul az is a fejében, hogy hazavisz magához, szívesen aludna a saját ágyában, de fél, hogy túl sok lenne az új inger a farkasodnak, és ő inná meg a levét, mert összezavarodnál és agresszívvá válnál. Nem mintha nem lenne képes megállítani, de semmiképp sem szeretne neked rosszat okozni.

Elmondja persze neked, hogy hogy tervezi az este további részét. Hogy nem fog bezárni, az már más kérdés, hogy te ebből mennyit fogsz fel ilyen állapotban. Mindig ingerültebbé válsz, amikor elindultok haza, legalábbis ő ezt vette észre. Nem tud érte hibáztatni. Sokkal, de sokkal nehezebb lehet elviselni a bezártságot úgy, hogy már megérezted a szabadság ízét. De azért reméli, hogy inkább rá figyelsz, és hogy ő lehet a horgonyod. Hiszen neki is más szaga van most, mint az előző teliholdak alkalmával ilyenkor. Kifejezetten izgatott, de nyugodt is, ha nem is érted, amit mond, érezheted, ahogy eddig. Leparkol a garázsban, hogy észrevétlenül tudjon felvinni a lakásodba, lépcsőztök, de azért igencsak megszorítja néha a gyeplőt az egyedi képességével, hogy haladjatok, és te se kóborolj el. Milyen aranyos már, hogy van kulcsa a lakásodhoz… persze csak ilyenkor, amikor nála van a táskád a cuccaiddal együtt átváltozáskor, de akkor is. Zárja mögöttetek az ajtót és itthon már azt csinálsz, amit akarsz. Óvatosan figyeli, ahogy körbe szaglászol. Rendesen jól esik neki látni, ahogy felismered az illatokat, felismered a kanapét, ahol mindig heverészel, de még azt a cuki, New York pólós plüssmacit is a fotelban, amit Esmond hozott neked. Otthon már zuhanyzott, most csak gyorsan letud egy fürdőszobai kört, mielőtt pizsi nadrágban, félmeztelenül ágyba bújna. Meg előtte azért elszöszöl kicsit. Készít magának egy nagy pohár vizet az éjjelire, még egyszer megnézi, tényleg bezárta-e az ajtót, és arról is szeretne megbizonyosodni, hogy Te rendben vagy. Sőt, a hálószobád ajtajában még meg is áll és ténylegesen megkérdezi, hogy zavar-e, ha az ágyadban alszik? Mert aludhat ő a kanapén is, mondja, de azért szívesebben aludna ágyban.

A kérdésedre Jerome egészen biztosan megrázná a fejét, de ő messzebb van annál, hogy értse a kérdésedet, a farkas pedig nem “beszéli a nyelvedet”, így aztán csak figyel téged, hátrál egy lépést bizonytalanul, mert úgy tűnik neki fel akarsz állni, ám amikor mégsem teszed, és helyet csinálsz neki a pokrócon, hezitálás nélkül fekszik le melléd, és dől neked, majd megbökdös, arra ösztönözve, hogy igenis érintsd meg, öleld át. Ebből rájöhetsz, mennyire sokat finomodott az az egyszerű vadállat mostanra. Valóban ösztönlény volt, és nélküled, a jelenléted nélkül jó eséllyel még évekig az is maradt volna, mert semmi mást nem látott ebben az átokban, mint a küzdelmet. De most minden megváltozott. Hiszen van végre valaki, aki elfogadja, a vérfarkas létét is, normálisnak veszi, sőt kedveli benne mindezt. Tulajdonképpen Te vagy az első, aki nem utasítja el emiatt - persze ez némi túlzás, mert számtalan ismerősének és alkalmi partnerének nem is kötötte az orrára a dolgot, mert úgy gondolja senkinek semmi köze hozzá, valószínűleg Te sem tudnál róla, ha nem úgy alakult volna a karácsonyotok ahogy.

Lehajtja a fejét a mellső lábaira, amikor az ujjaid már a bundáján simítanak végig, ásít egyet, egy pillanatra láthatod a veszélyes fogsort, ami veled szemben olyan ártatlan. Most jó így neki. A szíve hevesen dobog, ezt érezheted a testén keresztül is, ám ő a tiédet hallgatja. Élvezi, ahogy a fűszeres illatod keveredik a fenyőkével, a földével, az erdő nedvességének illatával. Egészen el tudna így aludni, melletted, ebben a kényelmes nyugalomban - nem is tudhatod, de még sosem aludt farkasként. Ez persze nem meglepő, hiszen mindig tombolt, amíg az elhagyatott gyárépületben be volt zárva, ennek nyomait Te magad is láthattad.

A hangodra felemeli a fejét és feléd fordul, amennyire tud. Nem érti még mindig a szavaidat, ám a hangsúlyodból arra következtet, valami kedves dologról lehet szó. A fejét a lábadnak dönti, újra hallatja azt a nyüsszögést is, amit az előbb, aztán újra téged figyel fél szemmel. A nevetésed tetszik neki, a szemén láthatod, hogy egészen olyan, mint amikor emberi alakban mosolyog rád. Nem sok mindent tud persze kezdeni azzal, hogy beszélsz neki, de szereti hallani a hangodat, azt érzi, törődsz vele, és ettől kétségtelenül boldog. Több mint két év után igazán boldog, ebben a formájában is. Tényleg elképesztő vagy, amiért ezt ennyire könnyedén elérted nála.

Szeret téged, és nem akar elmozdulni mellőled… oh, wait! Tényleg és igazán szeret a farkas, nagyon is ragaszkodik hozzád, és mivel okos fiú vagy, könnyedén összerakhatod, hogy ez az egész miből fakadhat. Mert ha Jerome nem kedvelne annyira, akkor nyilván nem lennél ennyire fontos a farkasának sem, bármennyire is képes voltál megszelídíteni őt. És valahol, mélyen, távol, talán egy kicsit örül is, hogy ezt nem tudja most kimondani, mert valószínűleg elijesztene téged, talán örökre, és abba igazán képes lenne belepusztulni. Farkasként azonban csendes, csak a szuszogása marad kettőtök között, ha nem beszélsz éppen, és bár érezteti veled milyen fontos vagy a számára, ebből talán még nem jössz rá mindenre, vagy nem fogod fel a pontos jelentését minden gesztusnak.

Valahogy mindig így képzelt el – a mindig most egyenlő az előző két teliholddal, hisz nem jártok ide túl régóta együtt –, amikor elrohantál. Élvezve a telihold erejét ahelyett, hogy szoronganál tőle, belefeledkezve a finom földi illatokba, mint a fák törzsén a moha, a burjánzó bokrok tövében a nedvesség, a hűvös esti szellő. Miközben mókusokat meg ki tudja miket kergetsz. És bár mindeközben ő csak a fátok tövében ücsörgött egy-egy rövidebb sétán vagy a teste átmozgatásán kívül, ez a tény, hogy ott vagy valahol és szabadnak érzed magad, őt is  igazán boldoggá tette. Most is így van ezzel, csak kicsit bágyadt. Ez van, amikor ahelyett, hogy sétálna egy-egy kis kört legalább ott a fa körül, csak üldögél, és a telefonját bújja. Már vagy három olyan kép szembejött vele, amit igazán tényleg nagyon nem akart látni. Kezdi túltenni magát rajta, de mégis csak megsüllyed a mellkasában a szíve, amikor lát például egy emlékposztot a néhai barátjáról. Erre még te is a szívbajt hozod rá!

Ösztönlény vagy. Érzi ő is rajtad, hogy egyre inkább kezd kialakulni egyfajta kapocs az emberi és a vérfarkas éned között, de jelenleg még szinte teljesen ösztönlény vagy. Ez pedig mindennél többet jelent neki, hiszen visszajössz. Hozzá. Nem azért, mert meguntad az erdőt és nem azért, mert elvárás volna, hogy tiszteleted tedd. Hanem azért, mert vissza akarsz jönni. Hozzá. Elmosolyodik és melegség árad belőle feléd, amikor közelítesz. Ezt a kedves kis nyüszögést, ami a hatalmas fenevadból jön, sosem tudná megunni. Ami a legszebb, hogy ugyanezt hallattad az első alkalommal is, mégis minden annyira megváltozott a hangodban és a szemeidben is azóta. Nem félelem és bizonytalanság van benne. Szimplán csak ragaszkodás és… és minden holdtöltével egy picit nagyobbacska darab abból a Jeromeból, akit ismer. Vagy hát reméli, hogy most már ismer legalább egy kicsit.

- Minden rendben? – Megfordul a fejében, hogy azért jöttél, mert valami baj van. Már ki is húzza magát ültében és a következő mozdulat láthatóan az lenne, hogy felálljon, de a közeledésed marasztalja. Kezd rájönni, hogy mit is akarsz. Az ölébe veszi a teáját és engedi, hogy leülj mellé. Meglepi, hogy még a fejeddel is bökdösni kezded, de nem hezitál túl sokáig. Felemeli a karját és bár először kissé bizonytalanul, de végül mégis félig átölel vele, az ujjait pedig a bundádba futtatja. - Mmmh… – Még ha az arcát nem is látod, egészen mosolygósan jön az a hümmögés. Kellemesen meleg vagy és ez jobban esik neki azért, mint szimplán a pokróc vagy a teája. Érezheted azonban a szíve dobogásán, hogy nagyon furcsán érzi magát. Nem teljesen hiszi el vagy fogja fel, hogy csupán néhány telihold alatt ennyit változtál. Főleg hogy ennyire ragaszkodsz.

- Tudod… nem gondoltam, hogy ilyen hamar ilyen fontos leszel nekem. Vagy hát… hogy egyáltalán fontos leszel nekem. A bulin azt gondoltam piásan dugunk egyet, aztán viszontlátásra. – Ha nem lennél farkas alakban, akkor meg sem fordulna a fejében, hogy elmondja ezt neked. De ad neki egyfajta tűzfalat az, hogy ezzel az éneddel egy egészen más dinamikában működik a kapcsolatotok. Nem beszéltek, nem érted, de érzed őt. Aztán szusszan egy furát és kínosan nevet egyet az orra alatt. – Mondjuk ez így elég furán hangzik tekintve, hogy egy állathoz beszélek. Már ne vedd magadra. – Forgatja a szemeit.

Túlzás lenne azt állítani, hogy érti mit mondasz neki, de a hangsúlyaidból, a tónusból, a mozdulataidból nagyjából rájön, nem akarsz neki ártani, és kezd ellazulni. Az illatod mentőövként öleli körbe és megnyugtatja, megszünteti a frusztráltságát. És egy kicsit ettől tisztább önmagának is a kép, egy hajszállal több kapcsolata van a farkassal, ami benne él, és akinek eddig esélye sem volt parancsolni… vagy legalább együttműködni.

Óvatosan közelít, érzi rajtad, Te sem vagy teljesen biztos abban, mire is kell számítanod tőle, és ugyanezt érzi ő is, de azért nagyon bátran közelít, hogy aztán egészen hozzád dörgölőzzön. Azért ahogy felemeled a kezedet egy lépést hátrál, nem érti mit is akarsz azzal a fél mozdulattal, oldalra dönti a fejét, úgy figyel téged, amíg térdre nem ereszkedsz előtte. Még inkább megnyugszik, hogy egy szinten vagytok, éppen ezért egy picit közelebb dugja az orrát, újra szimatol, ismerkedik veled. Láthatod rajta, hogy semmi rosszat nem akar, leginkább csak keresi a helyét, és Te vagy a legbiztosabb pont a világában, ami kicsit felfordult mostanság.

Az illatodból, a szíved hangos dobbanásaiból érzi, mit akarsz vele tudatni, még ha a szavaidat nem is érti. Tudja, hogy amikor visszaér itt leszel majd, így végül hajlandó elindulni mellőled. Futásnak ered, érzi a határokat, meg sem próbál áttörni rajta, de újra meg újra visszatér, és ellenőrzi, valóban ott ülsz-e a fa tövében. Legutóbb is ezt csinálta veled, bár lehet akkor sem tűnt fel, meg most sem, mert igen tisztes távolból figyelt. Miután megkergetett valamilyen kisebb rágcsálót, és kellően kifutkorászta magát, visszatér hozzád. Megáll, ahogy megfeszülsz ültödben, és csak akkor közelít tovább, miután rájöttél, nem fog bántani téged. Ha most tudna beszélni, biztos elmondaná, mennyire hálás neked, de talán jobb hogy csendben van, csak halkan nyüsszög, amikor melléd ér a pokróchoz, és leül veled szemben. A fejével a melletted lévő hely felé int, arra kíváncsi, odaengeded-e, s ha hagyod neki, melléd fekszik, neked dönti magát, érezheted a teste melegét, az éjszakai hidegben olyan, mint egy kályha. A fejével a könyöködet lökdösi, ha magadtól nem futtatnád az ujjaidat a szürkés bundájába, mert bár fogalma sincs mire számítson, szeretné - mindezen már egészen átüt, hogy Jerome közelebb került a "felszínhez", még ha nincs is meg az igazi kapcsolata a farkasával.

Őt nem – vagy hát őt sem – zavarja, hogy nem lehet címkét aggatni arra, amit csináltok, és amik vagytok egymásnak. Bár ahogy sok másról, ilyesmiről sem beszéltetek igazán, de számodra is nyilvánvaló lehet, hogy Esmond képtelen lenne most belerohanni, sőt még beletipegni is bármibe, amikre címkék vannak aggatva. Kezd eltűnni róla a gyász mindennemű szaga, és egyre boldogabb illata van, amikor veled lehet, de ez azért még mindig jóindulattal is csak egy törékeny béke, amit könnyen összetörhetsz egy óvatlan mozdulattal, amikor címkéket akarsz aggatni rá.

Egyébként előnyére legyen mondva, hogy kevés olyan boszorkány van, aki bezárná magát egy kicsi erdős területre teliholdkor egy vérfarkassal. Ő pedig megteszi, most már harmadik alkalommal. Az első még ráfogható volt arra, hogy megsajnált, Esmond már csak ilyen aranyos tud lenni. De három? Fontos vagy neki.

Megleped, amikor ahelyett, hogy újra elrohannál és kiélveznéd azt a két-három órácskát, amit kaphatsz a szabad ég alatt, te inkább felé közelítesz. Nem hátrál meg, de bizonytalan kíváncsisággal figyel téged. Láthatod a keze állásából, hogy készenlétben van, nem szeretné vásárra vinni a bőrét, viszont nem állít meg. Mostanra már ő is bízik benned annyira, hogy egészen közel engedjen magához, amíg már a hatalmas fejed dörgölőzik a derekának. Elmosolyodik, hallhatod, hogy izgatottan dobban meg a szíve. Emeli a kezét, ösztönösen simogatná meg a fejedet, mint egy aranyos kutyát, de megáll még a mozdulat közben és csak kínosan engedi vissza a kezét. Kétli, hogy egy büszke farkas díjazná az ilyesmit. Már csak ösztönből sem. Ti pedig még csak ismerkedtek, nem igaz? De egy kicsit mégis szeretne közelebb kerülni hozzád. Szerencsére magas srác, ezért kihúzva magát két térdre ereszkedik, így nagyjából pont egy magasságban vagytok és a gyönyörű szemeidbe tud nézni. Igen, így is gyönyörűek a szemeid. Te magad is. Ami pedig a legszebb, hogy minden teliholddal egy kicsit jobban felismer bennük téged.
- Tudod, így is megcsókolhatsz. – Viccelődik, de igazából nem lenne ellenére, ha arcon nyalnád, szórakoztatónak találná. Túl merész, le is téphetnéd az arcát egy óvatlan pillanatban, de ez valahogy nem zavarja. Biztonságban érzi magát veled. Ugye te is észrevetted, hogy a kúria óta még inkább megbíztok egymásban?

- Ki kellene élvezned a szabadságot. – Nem tudja, hogy mennyit értesz úgy általánosságban abból, amit mond, de bízik benne most már eléggé egymásra vagytok ahhoz, hangolódva, hogy ha nem is érted, mindenképp érzed. – Én itt leszek, várni fogok rád. – Kedvesen mosolyog rád, és tiszteletet is mutat a farkas felé. Viszont mindenképp elhesseget. Szeretné, hogy kihasználd a szabadságot. Most olyan vagy, mint egy antigyerek. Akit nem kiszedni kell a medencéből, mert már lila a szája, hanem belökdösni, hogy úszkáljon kicsit. De azért csak összejön. Bár így is meglepően hamar visszatérsz hozzá. Vagy nem hamar, nem tudná megmondani első blikkre, mert nem is figyelte az időt igazából, csak instán pörgetett, meg letörölte a tindert, mert rájött, hogy bár a fiókját felfüggesztette, miután veled találkozott, az app még mindig ott volt. A fa tövében ül, a kényelmes és meleg pokróccal betakarózva… és hát tudod pont van ott hely neked, hogy mellé feküdj. Igaz, mikor meglát, készenlétbe feszülve nagyot dobban a szíve, mert egészen elbambiskolt és hirtelen veszélyben érezte magát. De aztán egészen ellazul, amikor tudatosul benne, hogy te vagy az.

Fogalma sincs jelen pillanatban, hogy tulajdonképpen mit is csináltok egymással… semminek sem lehet nevezni, bár nem feltétlenül érzi problémának, amiért nem lehet beskatulyázni valahová ezt az egészet, és amúgy meg egészen jól megvagytok egymás társaságában. Van köztetek egy - Jerome számára mindenképpen - kielégítő dinamika, amiben készségesen belefeledkezik, ezért sem volt kérdés, hogy kimenjen-e érted a reptérre vagy hogy most megcsókol, mielőtt indulna. Az egész végtelenül természetesnek tűnik a számára, közben mégis dübörög a szíve a mellkasában… kész szerencse, hogy nem szuperhallásod van!

Amíg a kocsiban ültök egészen jó kedve van, és ez valójában nem szűnik meg az erdőben sem, de érezhetően feszültebbé válik. Nincs még olyan viszonyban a farkasával, hogy fogadni merjen arra, biztosan minden rendben lesz. De azért igyekszik nem bevonzani ezt az egészet, meg eleve sokat segít neki, hogy például nem mutatsz semmilyen különös reakciót, amikor felvillan a mélysárga szempár, ami jelzi, a Hold ismét átveszi felette az irányítást.

Ledobálja a ruháit az egyik pokrócra, mindenféle szégyellősség nélkül, és mire kinyitod a szemedet már a farkas áll veled szemben, aki bár nem egészen barátságos elsőre, nem akar megtámadni. Még mindig bizonytalan, de a levegőbe szimatol, egyszerre sok minden kelti fel az érdeklődését, a legélesebben mégis rád kíváncsi. Nem csak azért, mert állandó pont vagy most már harmadjára is a létezésében, hanem mert az illatodat azonnal felismeri. Legutóbb elrohant, mert nem tudott mit kezdeni a hirtelen jött térrel: a fákkal, az ágak susogásával, az éjjeli neszekkel, a baglyok huhogásával, de most már ez sem idegen. Arra is hamar rájön, ugyanott vagytok, így körbenéz, aztán rád emeli a pillantását, és lassan közelebb lép, egészen közel ha hagyod neki, és nem állítod meg a képességeiddel. Mert nagyon is élesen emlékszik az első alkalomra, és abból köszöni szépen nem kér többet. De kíváncsi rád, s hiába vadállat, ha engeded neki, a nedves orrával megszagolgatja a kezedet, hogy aztán a csípődnek döntse a fejét, mintegy jelezve, veled akar maradni.

Alapvetően otthon érzi magát a városban, épp ezért nem is gondolta, hogy olyan szüksége van a távolságra, mint egy falat kenyérre. Túl sok minden történt az elmúlt hónapok során. Pont instán olvasott a minap egy posztot, ami valahogy úgy szólt, hogy nem gyógyulhatsz ugyanabban a környezetben, ahol megbetegedtél. Mentális egészség terén, nyilván. Utólag már érzi, hogy neki is el kellett egy kicsit szabadulnia a várostól. És be kell vallania, hogy egészen izgalmassá tette a helyzetet az, hogy végig üzizhette a New York-i tartózkodását Jerommal. Ő volt az, akinek szelfiket küldött, amikor nagyon ráért, meg vagy ezer képet a Central Parkban játszó mókusokról és kutyákról. Meg a patkányról, amit az utcán látott. Igaz, utána bevallotta, hogy csalt egy kicsit, mert pont elszaladt volna, úgyhogy meg kellett egy fotó erejéig ragadnia a képességével, de utána engedte is tovább. Huncut fiú ez az Esmond.

A csini kis lakásáról leérve az utcára, behuppan melléd az autóba. Meg is mosolyogja, egészen izgatott, ahogy eszébe jut, hogy legutóbb akkor ült az autódban, amikor felvetted őt a reptéren néhány napja. Mert bár nem adott neki hangot – egyikőtök sem, hisz sosem beszéltetek igazán a kapcsolatotokról, bármi is legyen ez köztetek, elvégre még egy nyomorult randitok sem volt, csak két átalakulás, egy dugás, meg egy elcseszett kúriai mentőakció – de nagyon pezsdítőnek találta, hogy te vetted fel a reptéren, mikor visszajött a kis üzleti útról. Érted, hívhatott volna egy taxit, de te kérdés nélkül ajánlottad fel neki, hogy felveszed és hazaviszed. Ő meg azonnal belement. Még csokit is hozott neked New Yorkból!

Szóval bármi is ez köztetek, te csókkal köszöntöd, ő pedig készségesen viszonozza. Cukin, de azért a helyzet komolyságához mért szolidsággal mosolyog rád. - Hát, részt vettem ma két meetingen, de délután aludtam is egyet, szóval rendben leszek. Te készen állsz? – A kérdése inkább költői, nyilvánvalóan csak udvariasságból kérdez vissza, hisz már előre tudja a válaszodat. Mármint azt a válaszodat, ha őszinte akarnál lenni.

Hasonló ártatlansággal mosolyog rád, amikor már az erdőben, a fátok tövében átnyújtod neki a termoszt. Mint egy kisgyereknek karácsonykor, úgy csillan fel a szemében a kérdés, hogy ’nekem?’. Egy rövid köszönet kíséretében elfogadja a termoszt, de már ő sem húzza az időt a szemeidet látva. A tekintete megszigorodik és bólint, jelezve, hogy ő készen áll. – Sok sikert. – Elmondja most is, mint ahogyan az előző két alkalommal is, onnantól pedig hagyja, hogy te végezd a dolgod, ő is végzi a sajátját a mágikus határok felhúzásával. Nem kell hozzá sok minden, mert tegnap már előkészültetek. Mire ő kinyitja a szemeit, már te is farkasként állsz méterekre tőle. A szemeidbe néz, nem mutat bizonytalanságot, kimértséget annál inkább. Még mindig készen áll, hogy elkapjon, ha nekitámadnál. Már egészen összeszoktatok, de még mindig nincs azzal teljesen tisztában, hogy mennyit is jelent ő neked, különösen így, farkasként. Mondjuk legutóbb csak fogtad magad és elrohantál. Most mi lesz?

Egy hónap telt el, és újra a teliholdnál tartotok, bár az elmúlt évekhez képest, most sok minden megváltozott Jerome számára. Kezdjük azzal: jöttél Te és azonnal levetted a lábáról, és nem elég, hogy irgalmatlan jó veled a szex, meg remekül elvagytok azon túl is, de még a szabadságot is átadtad neki. Olyasmit, amiről álmodni sem mert egyetlen holdtöltekor sem. Tulajdonképpen tökéletes vagy a számára, és azóta hogy kiszabadultatok abból az elcseszett kúriából, azt is tudja, hogy kölcsönös a vonzalom a Te részedről is… neked meg valószínűleg fogalmad sincs ennek mennyire örül, bár egyre inkább az arcára van írva. Most is téged vár, az autójában ül és dobol a kormányon, a rádióban éppen a Blinding Lights szól, és ő halkan énekli a refrént, amikor kinyílik az ajtó és Te behuppansz mellé. Ennyi felszabadultnak még sosem érezte magát az átváltozása előtt alig néhány órával. Mély lélegzetet vesz, beszívja az illatodat, amitől érzi hogy a benne élő farkas izgatottan mozdul, és ő hallgat az állatra, vagy a vágyaira, bármelyik is legyen a kettő közül, s közelebb hajol, megcsókol, egy pillanatra a homlokodnak támasztja a sajátját, egészen úgy, ahogy a farkas énje is tette veled már a legutóbbi teliholdnál, és ezzel letudja a köszönést, aztán beindítja az autót, hacsak nem marasztalod.

- Hogy vagy? - a hangja izgatott, érdeklődő, de azért feszült is, ami nem olyan meglepő, hiszen mégiscsak egy tortúra előtt áll éppen. Sok mindenben megkönnyítetted a dolgát, de azért az átváltozás fájdalmát nehéz csillapítani, elvégre minden csontja eltörik és újra összeforr egyetlen éjszaka során többször is. Ez azért nem egy élmény. Más kérdés, hogy már egészen hozzá van szokva ehhez az egészhez, és persze sokkal jobban viseli, mint mondjuk egy éve. A legnagyobb változás viszont, hogy a farkasát képes vagy megnyugtani és kezelni a fenevadat. Már kezdi kapisgálni, hogyan lehetséges ez, mert látta a gyakorlatban egy párszor a képességeidet, de ettől még mindig egészen döbbenetes eredménynek tartja ezt. És mindenféle értelemben varázslatnak tekinti, hogy erre képes vagy.

Nem telik túl sok időbe, míg ahhoz az erdős résznek a közelébe értek, ahol legutóbb is helyet “csináltál” neki, és ő leparkolja az autót, majd a csomagtartóból egy sporttáskát húz elő, amiben két pokróc van, igazából neked, mert még mindig elég hideg van éjjel, és egyszer már szétfagytál a kedvéért karácsonykor, meg egy termoszban tea, egy nagyon kevés whiskyvel. Ha már Te gondoskodsz őróla, ezt érzi a minimumnak, és sajnálja, hogy legutóbb ez nem jutott eszébe. Kezdi érezni magán, hogy lassan elveszíti az emberi tudatát majd és végleg a Hold hatása alá kerül, de még annyi időtök bőven van, hogy elérjetek ahhoz a fenyőfához, amit legutóbb Te választottál ki táborhelyednek. Jerome előszedi a pokrócokat, majd ahogy a kezedbe nyomja a termoszt, már sárgán villannak fel a szemei.

- Lassan elkezdődik… Kész vagy? - kicsit fáradt a hangja, egész máshogy szeretne veled lenni, mondjuk egy normális randin. De most megfogadta magának, ha ezen az éjszakán túl van, akkor elhív végre, és ragaszkodni fog hozzá, ha el kell utaznod, ha nem. És amúgy meg kurvára reméli, hogy igent mondasz rá, mert rohadt hülyén érezné, magát ha nem, de ugye ezt nem csinálnád meg vele?