- Világosíts fel, mi a pontos kifejezés arra, amit nem műveltél - nevetős hangon fordul hozzád, amikor fennakadsz a szóhasználatán, és ezt "finoman" a tudtára is adod, éppen ezért szándékosan visszaismétli a szavaidat. Nem pimaszságból hivatkozott így a képességeidre, csupán sosem mozgott olyan körökben, ahol megtanulhatta volna a boszorkányokat nem sértő fordulatokat. Mert hát ez a gondja többek a Wotton famíliának a Moray klánnal: a mágia megléte. Az ő családjában egyszerű halandó mindenki, aki nem, azt jobb esetben elüldözték mint Jerome-ot, de korábban ilyen esetben egyszerűen préda lett a szerencsétlenül jártakból. Személy szerint egyik végkifejlettel sem volt megbékélve… és azzal sem, hogy csak érdekből egymásnak eresszenek két tíz év körüli gyereket. De ezekbe a dolgokba nem volt beleszólása soha, most pedig örül, amiért megszabadult az örökösi címétől, mert nem vágyik ilyen jövőre. Szóval az egész, hogyan is fejezhetné ki magát kérdéssel bajban van, éppen ezért a neked intézett szavaiban nincs semmilyen él, csak egyszerűen kíváncsi.

Miközben már kifelé haladtok a raktárépületből, igazán sikerül megdöbbentened: ki akarna egy vérfarkassal összezárva lenni egész éjszaka. Oké, ez a mostani rövid volt, de nincs is telihold, és persze, Te szabad égboltra gondolsz meg fákra, porhanyós földre a talpa alatt, de nyilván mellette lennél. Még ha nem is tudnád megtenni ezt, magát a gesztust is baromira értékeli, mert senki nem segített eddig neki ebben az egészben, és nagy szüksége lenne valakire, akitől tanácsot kérhet vagy legalább beszélhetne a hold átkáról. Mindig is hitt a szavak erejében, abban ha hangosan kimondunk valamit, annak jelentősége van.

- Hirtelen milyen keresztapásra vetted a figurát - jegyzi meg szórakozottan, s bár ezzel elüti az egész beszélgetés élét, a szemeiben láthatod, hogy beleegyezik. Amúgy is jönne neked eggyel a ma estéért, bár nyilván másfajta kárpótlást tudna elképzelni, ha rajta múlna, ám sok mindent lehet elmondani Jerome-ról, de azt hogy hülye lenne, nem igazán. Meg sem fordul a fejében, hogy elutasítson téged, meg az alku rá eső részét. Már csak azért sem, mert ez azt a praktikus lehetőséget is magában rejti, hogy újra láthat majd.

Nem várt igazi választ, mert nyilván ő is tudja, olyasmit kérdezett, amihez semmi köze, meg amúgy is… gyakorlatilag idegenek vagytok egymásnak. De azért sokatmondóan pillant rád, már odakint, ahogy az autója felé sétáltok, és ezzel a tekintettel nyugtázza is, hogy igen, a sárm mindenképpen meg van, és le sem akarja tagadni, mennyire lehengerelted vele. A pénztárcádban csak simán nem akar turkálni, de sejti, hogy van bőven belevaló is, azonban egyáltalán nem érdekli mindez veled kapcsolatban.

Figyeli, ahogyan végig kutatod a zsebeidet, majd megvárja, amíg átadod a kulcsokat. Egész forrónak érzi a bőrödet és a sajátját is egy hosszúra nyúló pillanatig, amíg szinte megáll az idő, és a pillantása találkozik a tiéddel. Bennakad a lélegzete, alig észrevehetően elnyílnak az ajkai. Tudod, Te vagy az első, aki egészen képes kizökkenteni és zavarba hozni. Megköszörüli a torkát, ahogy elhúzod a kezed, és megkerülöd az autót.

Nem adja át neked a volánt, annyira nem merítette ki ez az egész mint általában szokta, ami részben neked is köszönhető, mert lenyugtattad a farkast. Nem kérdez különösebben semmit sem, csendesen zötykölődtök végén a város utcáin, amíg nem szólsz, hol álljon meg. Egyetlen fontos dolgot akarna, a telefonszámodat, de Te gyorsabban tűnsz el a kocsijából, mint ahogy ő tűnt el előled a buliban. De ne gondold, hogy ennyivel megúszod majd: kellesz neki, és igazán szeretne egy olyan alkalmat, amikor a benne tomboló vadállat nem zavar meg titeket. Éppen ezért, ahogy néhány sarokkal arrébb lerakja az autóját, és felmászik a lakásába, az első dolga, hogy beüti a neved az instán…

Ha közölnéd vele, hogy a családod mindig lenézte az ő családját, a legkevésbé sem lepődne meg. Tulajdonképpen akkor lenne meglepődve, ha ennek az ellenkezőjéről hallana. Túl fiatal volt még akkor, hogy kövesse vagy az orrára kössék az eseményeket, de ez akkoriban valahogy ott lebegett, hogy a két család között nagyon hamar megromlott a viszony. Vagy sosem volt igazán jó, csak a két főágnak éppen jól jött, hogy van két hasonló korú fiúgyermek – hasonló korú, mert ugye ez volt a lényeg, hogy Moray uraság leckét adjon a fiacskájának… rajtad keresztül.
Manapság persze már eléggé felhígult a klán is, annak idején valóban fejvadászatból éltek, hírhedt boszorkányok népesítették soraikat, de a második világégést követő években ez megváltozott, és ők is reformálni kezdték a soraikat. Esmond nagyapja megalapította a MorCorps Internationalt, ami mára egy nagy nemzetközi vállalattá nőtte ki magát, a vagyonuk nagyja innen jön, a fejvadászat pedig leginkább az alsóbb körökben zajlik, a tradícióiknak hódolva. De ez most téged nyilván nem érdekel, ahogy őt sem.

Te felöltözöl, ő pedig közben már valahol ott tart, hogy hú de megenne egy mézeskalácsot, vagy inkább kettőt, amit egy üveg pezsgővel fog leöblíteni, ha hazamegy. De nem abból, amit Blake küldött neki, mert abból már csak egy van és azt el akarja tenni emlékbe. Szóval ilyen sefülesefarka gondolatokból rántod ki, amikor válaszolsz. – Nem ’’műveltem’’ semmit. – Mert mi máson akadna fenn, mintsem azon, hogy nem tetszik neki a szóhasználatod, ezt pedig a tudtodra is adja azzal, ahogy megnyomja azt a szerencsétlen szót. Ettől függetlenül egészen szívesen hangzása van. Hidd el, szívesen tette. De ezt valószínűleg te is tudod. Ha más nem, a farkasod kiszagolta volna a hátsószándékait jó eséllyel, és akkor egyikőtök sem lenne ilyen ellazult a körülményekhez képest.

Azzal meg ne aggódj, saját magát is meglepte, hogy veled fogja tölteni a következő teliholdat. És valljuk be, ez többet jelent annál, mint amit szimpla szavakkal kifejezel most. Hiszen vérfarkas vagy, ő pedig valami egészen különlegeset akar adni neked. Szabadságot, a farkasléted során először.
- Nem élhetsz örökké vasajtók mögé bezárva. Valahol el kell kezdened. – Látod, ilyen ez a Moray fiú. Még az is ott vibrál a levegőben, hogy ezzel vesz elégtételt a múltban történtek miatt. Ezzel szúr oda, hogy tessék, én vagyok az erősebb - legalábbis jelenleg, bizonyos szempontból ő. Megmutathatná ő máshogy is, de Esmond nem kicsinyes, ezt láthattad már a buliban is azon, ahogy a vámpíros dolgot kezelte. Egy bizonyos szint alá nem süllyedne, semmilyen értelemben.
Összefeküdne veled, persze, ezer örömmel. Ugyanakkor nem ismer téged és nem bízik benned, de ennyit hajlandó megadni, még ha nem is teljesen ingyen. – Ha egyszer nekem lesz szükségem szívességre, akkor majd leróhatod. – Hisz nagy előnyt jelenthet, ha az embernek – boszorkánynak… fejvadásznak – jónéhány olyan személy van kéznél, aki valamilyen szinten tartozik neki.
- Pénz és sárm? – Vállvonással kíséri a válaszát, ami olyan félig kérdés, félig kijelentés. Már csak azért sem veszi komolyan a kérdésedet, mert kihallja, hogy nálad is van ott a többletjelentésből. Ő meg nem úgy szaladgál, hogy fűnek fának dalol a képességéről, így jelenleg szépen betett az SKH kategóriába, ahogy sokan másokat. Közben kicsit el is neveti magát, hisz nem komorkodni akar itt. A válasza meg végülis valahol helytálló. Van pénz, meg van sárm is, attól függetlenül, hogy nem erre irányult a kérdésed.

- Ohh. – Tudod, az az ’’igen, el is felejtettem’’ féle oh. Ő is megáll, amikor már az épületen kívül a kezedet nyújtod a kulcsodért. Előbb a jobb kabátzsebéhez nyúl, utána a két farzsebéhez, az arcára van írva az a viccesen frusztrált ’’hová tettem’’ kifejezés. Végül a bal kabátzsebéből húzza elő, büszkén megrázza fejmagasságban a levegőben, amiért megtalálta, és csak az után nyomja a tenyeredbe. Ugye te is érzed, ahogy egy másodpercre megfagy és szikrákat vet körülöttetek a levegő, amikor a bőrötök egymáshoz ér? Még úgy is forró, hogy jéghideg a keze. Ő érzi, a kellemes értelemben véve kicsit bele is fagy a pillanatba, ahogy a kezeitekről a szemeidbe csúszik fel az ő mogyoróbarna tekintete is. Ám mielőtt túlzottan elkalandozhatna, hirtelen elhúzza a kezét és mintha mi sem történt volna kerüli meg az autódat, hogy beüljön az anyósülésre, ha már nyitva van.
- Biztos jól vagy? Vezetek, ha szeretnéd. Nem szeretném egy fába csapódva végezni, pour être honnête. - Amire végül természetesen nem kerül sor. Sőt, a hazaút meglehetősen nyugodtan telik, Esmond számára már-már kínosan. Még ha ez a minimum is, azért értékeli, hogy hazaviszed. Vagy hát, majdnem haza. Másfél utcával hamarabb teteti ki magát. Hát nehogy már kiadja, hogy hol lakik. Az mondjuk még így is kiderül, hogy viszonylag egy környéken laktok, a város méreteit tekintve mindenképp. Ezt az információt mosolyogva nyugtázza el magának, viszont olyan hamar kíván jó éjt és távozik, hogy ha akarnád sem lenne esélyed elkérni a telefonszámát. Akarod őt? Hát had kéresse már magát egy kicsit a fiúka.

Sok mindent hallott már rólad, sok mindenki szájából, de ezeket ő sosem vette egészen komolyan, már csak azért sem, mert az első információi a családján keresztül érkeztek, akik nyilvánvalóan megjátszott kedvességgel meséltek a családodról társaságban, egyébként meg valamilyen szinten lenéznek titeket, mert úgy működtök, ahogyan. Jerome szerint ehhez mondjuk pont kurvára senkinek nincs köze, és mindig is azzal érvelt a kedves rokonainak, hogy ennyi erővel az a hobbivadászat, amit időről-időre művelnek, egészen nevetséges… éppen ezért ő saját magát sosem tartotta igazi vadásznak. Persze kiképezték, tudja mivel és hová kell szúrni, és ölt is már életében, de nem a klasszikus értelemben vett “terepen”. A Wotton-birtok biztonságában mégis csak kicsit más ez az egész, mint csak úgy, valahol a nagyvilágban, ahol mondjuk ott hagyta volna a fogát két éve, mert nem lett volna senki, aki leszedje róla azt a szerencsétlenül járt vérfarkast és az ő birtokukon kötött ki. Szóval nem, ha megkérdeznéd, milyen vadásznak gondolja magát, azt felelné semmilyennek, pedig tudja, hogy a családneve összeforrt ezzel a fogalommal.

Visszatérve rád: tényleg nem hitt eddig semminek, mert saját szemével akart megbizonyosodni az állítások valódiságáról, ám az a helyzet, hogy sokkal érdekesebb vagy, mint az valaha gondolni merte. Mármint itt vagy vele, kvázi ismeretlenül, kimentetted a buli környékéről is és valahogy még le is tudtad nyugtatni a zaklatott vadállatot. Mert azzal tisztában van, hogy mennyire zavarodott az átváltozásokkor. Most pedig mindent beborít az illatod, az az édeskés, fás illat, amibe olyan könnyen bele tudna feledkezni, miközben az ajkai a testedet becézik, de ezt a képet most elhessegeti maga elől, mert tudja, az a pillanat elmúlt akkor és ott, amikor felvillantak a sárga szemei.

Mosolyba rándul a szájának vonala, amikor felemlegeted újra, hogy elvert téged, amikor kicsik voltatok, ezzel a gesztussal pedig igazat ad neked. Egyrészt mert tényleg felnőttetek, másrészt meg mert látszik rajtad, hogy mennyire ura vagy annak az erőnek, ami a tiéd. Ellenben Jerome-mal. Szó szerint megfordult a helyzet, és úgy érzi, ha most kéne verekednetek, simán lenyomnád, azonban ezt nem kezdi firtatni, nem látja okát. Végül aztán elneveti magát, immár újra ruhában, és a tarkóját dörzsöli, ahogy egészen vidám hangon piszkálódsz vele egy kicsit. Azt már észrevette, hogy a matrac helyet változtatott, és nyilván a mágiádnak is köze volt hozzá, mert a porlepte földön semmilyen húzásnak nincs nyoma, de őszintén szólva fáradtabb annál, hogy firtatni kezdje az ok-okozatokat most.

- Nem tudom, hogy érted el, de arra emlékszem, hogy lenyugtattál - kezdi, de igazából nem tudja, miért is mondja ki ezeket a szavakat. Persze kíváncsi is arra mi történt, valójában azonban csak annyit akarna mondani: - Köszönöm, bármit is műveltél - böki ki végül aztán elindul végre kifelé a hideg épületből, könnyed mozdulattal nyitja az ajtókat, amelyeken áthaladtok, ami azért nem olyan egyszerű a tűzzáró ajtók esetében, de hát akiben egy farkas szunnyad, annak van elég ereje ehhez is. De ahogy utoléred az ajánlatod reményt kelt benne, újra, és azt össze tudja rakni, hogy amíg nem volt magánál, addig is tetszhetett neki az ajánlat. Megáll és szembefordul veled, fürkészve figyel téged. A lehetőség, hogy ne bezárva kelljen lennie, ráadásul nem is egyedül rettentő csábító, ám egy dolgot nem egészen ért. Illetve kettőt, de a második kérdés háttérbe szorul jelen pillanatban.

- Velem töltenéd a következő teliholdat? - a hangján hallatszik, mennyire meg van lepve, meg az is, hogy örül ennek a lehetőségnek, de erre egyáltalán nem számított. Azt hitte, a legdöbbenetesebb az lesz a mai estéjében, hogy lenyaltad az alsó ajkáról a citromot, aztán azt, az átváltozás, majd pedig a tény hogy segítettél neki és még vele is maradtál. Erre azt mondod, a következő alkalommal hajlandó lennél kordában tartani őt. - Most már áruld el, pontosan mi a képességed? Hogyan szelidítettél meg? - az utolsó, rövid kérdésben van valami más is, ami nem a mostani helyzetre utal, ezt érezheted a hangjában bujkáló nevetésből, miközben kitárja előtted az utolsó vasajtót is, amit aztán a többivel ellentétben gondosan visszazár, hogy ne mászkáljon csak úgy be ide.

A kocsitól alig pár lépésre megáll melletted és kinyújtja a kezét feléd: - A kulcsot visszakapom? - kezd egy kicsit újra ellazulni, már nem olyan sebezhető, mint néhány perccel ezelőtt, újra normálisnak érzi magát és ez visszabillenti. De azért veled szemben már sosem lesz olyan rámenős, mint a buliban volt, mielőtt nekiálltatok tequilázni, elvégre Te éppen az imént láttad a lehető legsebezhetőbb formájában - átalakulás közben. És ezen nem is szeretne változtatni, még ha meg is tehetné, akkor sem. Örül, hogy éppen Te voltál mellette.

Udvarias fiú ide vagy oda, azért alaposan megbámulja a segged, amikor csak úgy felállsz és arrébb sétálsz a ruháidhoz. Próbál ő nem feltűnő meg azért némileg empatikus lenni, elvégre most vagy túl egy fizikailag és mentálisan is baromi megterhelő átváltozáson, de belülről azért az ajkába harap, amíg a szemeivel követ és arra gondol, hogy ha megfordulnál, tuti eleredne az orra vére. Fordulj meg! Ne, inkább ne.
Aztán már kicsit olyan ’’most erre mit mondjak’’ feje van a kérdésed hallatán, miközben ő is feláll. Annál többet valóban nem tudna, amit már egyébként is kimondott, nem volt szíve itt hagyni. Esmond híre attól függ, hogy éppen kit kérdezel meg. Ezer arcát ismerhetnéd meg, ami azt illeti, attól a faszfej vámpírtól fél füllel már sokat hallhattál róla, na de azért annak a bandának nem igen lehet adni a véleményére. És nem csak azért nem aggódik, mert szereti saját magával is elhitetni, hogy magasról tesz rá, ki milyen véleménnyel van róla – Morayként egyébként valóban kellene, elvégre közel sem királykisasszonyokból tevődik össze a családja – hanem már csak azért sem, mert te sokkal értelmesebbnek tűnsz annál, minthogy bármit benyelj, amit eléd tolnak. Szóval a híre sok mindentől függ, de te most a valódi Esmonddal találkozhattál. Azzal, aki neveltetés ide vagy oda, még egy fenevaddal szemben is képes gyengéd és törődő lenni, ha arra érdemesnek találja. Viszont tudja azt is, hogy nem bagatellizálhatja el a kérdésedet, mert valahogy látja, még ha nem is érti, de látja, hogy neked ez mennyire sokat jelent. Úgyhogy lassan nagyot sóhajt és csak olyan aranyos lassúsággal megvonja a vállát.
- Mégsem hagyhattalak egyedül karácsonykor, nem? – Hallja ő, hogy még ez sem tényleges válasz, szóval hozzátesz mást is, már komorabban. – Lehet, hogy annak idején még simán elvertél, de felnőttünk, és mint látod, egy karcolás sincs rajtam. – Vagyis te is összerakhatod, hogy Esmond nem a város boszorkánykezdeményei kategóriába tartozik, hanem edzett warlock a fiatal korához képest. Te pedig bizonyára edzett vadász vagy, a veled történtek ellenére is, így hiszi, hogy pont neked nem kell magyaráznia.

Amikor azzal jössz, hogy hazaviszed, előbb az órájára pillant. Megfordul a fejében, hogy talán még a buliba is visszamehetne, de amilyen hamar jön a gondolat, úgy megy is. Eltelt az idő, belőle meg kiment az alkohol is, ezen a ponton már teljesen felesleges lenne visszamennie. – Ami azt illeti, eléggé átfagytam. Valaki befoglalta a matracot. – A valakit feltűnően kiemeli, Jerome farkasvalójára célozva. De a srác ha még nem is emlékszik a történtekre, ha tényleg van esze és szemügyre veszi a helyiséget, akkor könnyen összerakhatja a képet. A matrac nem ott volt, de nincs húzásnak nyoma. Helyette van ott egy vonal, az egyik oldalán Esmond illata összpontosul, a másikon az övé. Az már egy másik kérdés, hogy hogy vette rá farkaskát, hogy még csak eszébe se jusson átlépni azt a vonalat. Igaz, ez egyáltalán nem csak az ő érdeme, hanem legalább annyira Jeromé is. Ezen a ponton úgy érzi, hogy ezzel a másik nincs tisztában. Hogy milyen csodás volt állati alakban is. Különös, de értelem és gyengédség volt a szemeiben, amire Esmond olyannyira nem számított, hogy úgy gondolja, valószínűleg csak odaképzelte. Hajlamos olyasmit belelátni az emberekbe, amiket csak szeretne, hogy ott legyenek. Talán ezért volt – van? – annyira belebolondulva Francoba is, és pontosan ezért nem működött. Mert egy elképzelést szeretett, valakit, akit bálványozott a saját fejében. De a dolgok nem működtek.

Megvárja, hogy kinyisd az ajtót, aztán ő is követ téged. De valamit még úgy érzi, muszáj megosztania veled az autód felé tartva. És nem, nem azt, hogy milyen baromi dögös, ahogy erővel nyitod a vasajtókat és legalább ilyen erővel őt is a falhoz szoríthatnád! - Egyébként öhm… – Eddig le volt maradva három lépéssel, de most beér és kicsit olyan fejet vág, mintha a szülőnek kellene beszámolnia arról, hogy megettek öt kiló gumicukrot a gyerekével, miközben az rá volt bízva és hát bocsika. Elvégre tudja, hogy ingoványos talajon jár, nem feltétlenül van hozzá köze, de! Megembereli magát és már határozottan folytatja, ’’széles vállakkal’’. – Tudom, hogy nincs beleszólásom, – meg valószínűleg nem is emlékszel, elvégre látta, hogy nincs túl jó internetkapcsolat közted meg a fenevad valód között és hát ez sem az ő dolga – de megígértem, hogy a következő teliholdat nem kell ide bezárva töltened. – Addig pedig nincs is túl sok idő, ha jól emlékszik harmincadikán lesz. Az alig egy hét. Hát hopszi. Lehet, mindketten jobban jártak volna, ha Jerome tényleg egy vadállat farkasként, Esmond meg nem kezd el itt állatvédő szervezetet játszani a szemeibe nézve. Mert hát jaj szegény cukimuki farkaska bezárva, magányosan…

A lehető legnagyobb mértékben leped meg a jelenléteddel, mert őszintén nem számított rá, hogy itt leszel, mikor magához tér. Apró részletek derengenek neki, de ezek olyan homályosak és elmosódottak, mintha álmodott volna. Szeretne emlékezni az egészre, de olyannyira nincs összhangban a benne lakozó fenevaddal, hogy erre esélye sincs. Hogyan is lehetne összhangban a farkassal, ha egyszer önmagával sincs egészen rendben… mármint érted, a szülei csak elküldtél a francba, miután megharapta egy vérfarkas és még fizettek is neki ezért. Ha lett volna munkája, és nem az úrigyerekek életét élte volna korábban, nem fogadta volna el az "örökségét", meg persze ha nem érezte volna úgy, hogy jogos kárpótlást kap, legalább egy egészen kis részben. Mert sok mindent elveszített két éve, egyetlen dologgal lett csak több az élete: a korlátok nélküli, önfeledt szabadsággal. Ami persze nem csak a bulikból áll, hanem a puszta tényből, hogy azzal lehet, akivel csak szeretne. És ahogy betakarod a kabátjával, azért rájön, hogy nem is olyan rossz, amiért így alakult ez az este, persze lehetett volna jobb, de valamiért az az érzése, hogy jól megvoltatok addig is, amíg ő négylábon járt.

Aztán, ahogy magához tér, és Te is válaszolsz neki, meg ahogyan végigfut a pillantásod rajta, elneveti magát. Némi fáziskéséssel. De ezt betudhatjuk az átalakulásnak, ami megzavarja és kissé kimeríti mindig. Ennek ellenére azonban nevet, tetszik neki a válaszod, és visszaköltözik a tekintetébe az a játékosság, amivel tequilázás közben is találkozhattál.

- Köszönöm - csendesen, őszinte hangon mondja mindezt, hiszen végtelenül hálás és boldog egyszerre, amiért vele maradtál. És ettől egy kicsit beléd is szeret - bár talán mindenki így, ilyen elvarázsolt lenne, ha egyszer olyan nagyvonalú volt valaki vele, mint most Te -, és ez az érzés most egészen átmelegíti, pedig amúgy rohadtul fázik. Libabőr fut végig a testén, miközben feltápászkodik és egyáltalán nem szégyellős módon elsétál előtted - márpedig az a kabát nem sok mindent takar belőle, a formás kis hátsóját végképp nem - és elkezd öltözködni. A visszakérdezésedre fordul újra feléd, és bár valószínűleg nem látod, egy pillanatig elgondolkodik, hogy tényleg meg akarja-e kérdezni tőled, miért rizikóztál. Megmarhatott volna, megölhetett volna; hirtelen nem is tudja eldönteni egy boszorkány esetében melyik a rosszabb.

- Miért maradtál velem? - bukik ki belőle a kérdés, mert túl kíváncsi… egyre kíváncsibb rád, és most már nem csak azért mert tudja ki vagy, vagy mert olyan elképesztően dögös vagy és azóta hogy ma este észrevett azon járt az esze hogy le akar szopni, hanem mert annyira érdekled Jerome-t Te magad. Egyszer talán majd elmondja neked, hogy Te voltál az egyetlen, aki úgy érzi, őszintén kedves volt vele az elmúlt két évben, amikor a legnagyobb szüksége volt erre. A válaszodat türelmesen várja míg felöltözik és zsebre dugja a kezeit, mert az ujjai már elgémberedtek a hidegtől. - Haza viszlek… Biztosan átfagytál már - mondja aztán, majd kinyitja a helyiség ajtaját, s elindul vissza, azon az útvonalon, amelyen érkeztetek is.

Akadt már dolga vérfarkasokkal állati formában, az élete során nem is kevés, mindenféle okokból. De amikor legutóbb ténylegesen összezárták egyel, az talán tizenéves korában volt. Össze sem lehetne hasonlítani a mostani alkalommal. Ott valóban veszélyben volt, veszélyben is érezte magát. És tudja, hogy te is veszélyes vagy, hogy épp úgy árthatnál neki, mint ahogy ő neked, mégis egyetlen egy dolgot tudna kiemelni, ha kérdeznék: csodálatos vagy. Az egymás iránti érdeklődésetek pedig valamiféle kimondatlan alkut köttet köztetek. Nem ártotok a másiknak, csak vagytok. Együtt, karácsony este, kicsit tulajdonképpen úgy, ahogy megbeszéltétek az italozás közben: csak hogy ne kelljen egyedül lennetek. Egy része talán még élvezi is, hogy veled lehet. Persze, rengeteg rossz érzés kavarog benne, ezzel a helyzettel kapcsolatban, meg mással is, fasz kivan mindennel, hideg van, itt van egy állattal egy picsasarki raktárépületben, hiányoznak neki Millerék, borzalmasan bántják a Francoval történtek és legszívesebben őt hívogatná nonstop… de azért összességében mégsem bánja ezt itt most teljesen. Egy részének kifejezetten jól esik, ha érted. Ez a nyugalom. Nem kell beszélnie, nem kell úgy tennie, mintha minden rendben lenne, nem kell boldog-kibaszott-karácsonyt kívánnia senkinek, és mégsincs egyedül. Még akkor sem, amikor egyedül akar lenni, hisz rászólsz, jelzel neki. Miközben tiszteletben tartod az általa megszabott határt.

A visszaalakulás aztán olyan gyorsan történik, hogy kissé megrökönyödve nézi, most nem olyan finomkodó, mint az átváltozásnál volt. Szinte már meztelenül fekszel ott, mire végre észbe kap. Amikor először úgy igazán felsóhajtasz, ő már ott van és a földön hagyott dzsekiddel takar be, hogy meg ne fagyj itt a hidegben. Egészen ösztönös nála ez a mozdulat. Nem akar tolakodni a tekintetével sem, pedig ó hidd el, hogy imádná felfedezni minden porcikádat. Kínosan ügyel rá, hogy ne tegye, de azért emberből van… akarva sem tudná megakadályozni, hogy kicsit elkalandozzon a tekintete. Legalább csak úgy futólag, végig rohanva a formás belsőcombodon majd fel. Aztán vissza a valóságba, mielőtt túlzottan megtetszene neki, amit lát. Pedig túlzottan tetszik. Ad neked bőven időt, amennyire csak szükséged van, hogy ténylegesen magadhoz térj. Addig ő meg sem szólal. A kérdésedre bezzeg már elmosolyodik, olyan kis nevetősen.

- Csak szeretnéd. – Szemtelenül válaszol és pont olyan kétértelműen, mint ahogy te is feltetted a kérdést. Nem tudja, hogy szándékos volt-e vagy sem, de nem is érdekli, ő magaslabdának vette. És igencsak briliánsnak találja a saját válaszát, olyan kellemest a hasznossal alapúnak, mert akár úgy ment volna el a buliban, akár így itt, hogy itt hagyja, mindkettőre megfelelő válasz, hogy csak szeretnéd. Aztán némileg modorálja magát, visszavesz és már normálisan válaszol, ahogy feláll és helyet adva eltávolodik tőled. - Nem lett volna szívem itt hagyni. – Lehet nem kellene ezt mondania, elvégre a Moray klán tagjait és a szíveket legfeljebb akkor emlegetik egy lapon, ha valami ocsmány varázslatról van szó, hát így most rontja az imidzsüket, egy szalmaszálat nem tesznek keresztbe ingyen. De Esmond más. Valóban nem lett volna szíve itt hagyni. Még ha gondolt is rá, hogy oké, az autóban megvárja, lehet még alszik is egyet, netán visszamegy a buliba, ez abban a pillanatban elillant, hogy a farkas éned szemeibe nézett. Arról nem is beszélve, hogy a farkasod alig három óra alatt jobban megkedveltette magát, magad vele, mint ebben a pofátlanul dögös emberi formában hetek alatt tudtad volna. Nem is tudom, mit szoktak ilyenkor mondani. Legyél hálás? – Mit miért? – Von vállat, mintha érteni sem akarná a kérdést.

Mintha csak értené mi történik, úgy figyeli a rezdüléseidet a termetes állat, és úgy tűnik, mostanra egyrészt rájött, hogy Te vagy az erősebb, másrészt hogy nem akarsz ártani neki, ráadásul kifejezetten érdeklődni kezd irántad, s amikor közelebb jössz és letérdelsz elé, kíváncsian, de óvatosan és lassan nyújtózkodik feléd. Minél jobban meg akarja ismerni a szagodat. Valamiért, nem tudja miért, biztonságosnak véli, ezért is fekszik olyan nyugodtan előtted, legalábbis nyugodtabban, mint ahogy eddig viselkedett. Halk szavaidra nyüsszent egyet, mintegy helyeselve a megjegyzésedre, bár Jerome továbbra is valahol távol van, azért mégis csak ő az egy másik formában, még akkor is ha most zavarodott, s nem igazán van kapcsolata a külvilággal farkasként.

Felemeli a fejét, ahogy felkelsz, és érdeklődve figyeli, ahogy a matrac felé mész, aztán arra ülsz le, ami szemmel láthatólag nem igazán érdekli. Maga a tény, hogy használatba vetted a helyét. Csak figyel téged, hallgatja a neszeket, amelyek felőled jönnek, a szuszogásodat, a kabátod anyagának surlódását, a szívverésedet. Érez téged, minden rezdülésedben, és érzi, hogy mennyire kényelmetlenül érzed magadat. Aztán amikor felkelsz és felé lököd a matracot, felpattan, és hátrál néhány lépést, mert nem érti, hogyan csinálod, de most nem támad, elvégre a matracról van szó, és nem érzi, hogy fenyegetnéd ezzel. Végül a matracot is megszaglássza, mikor az újra a földön van, és egészen vakkantásra hasonlító hangot hallat, majd leheveredik az ágybetétre. Élvezi, hogy az illatod olyan puhán megült a felületen, mert tetszik a farkasnak, amit érez. Most először nincs egyedül, most először kedves vele valaki…

A hangodra aztán újra felfigyel, fülei és a feje is mozdul, láthatóan érzékeli, mit mondasz, de igazából nem tudja elképzelni sem… mármint Jerome értené, de a farkasa még sosem látta a szabad égboltot, sosem érezte a mancsai alatt a földet, csak az épület vasbeton, porló padlóját, és ezért egyszerre válik kíváncsivá, s kissé szorongóvá és elveszetté is, de az elszántságról a szemedben arra következtet, hogy jó dolog lenne. Lassan telnek a percek, és néha felkel, körbe sétál a lepusztult helyiségben, a vonalat nem lépi át, de azért időről-időre megáll előtte, téged figyel ilyenkor, és ha azt látja nagyon el vagy veszve újra hallatja azt az ugatásszerű hangot, hogy kizökkentsen. Nem azért hogy vele foglalkozz, inkább csak hogy ne lásson olyan szomorúnak. Mert ő egészen örül most már neked, amiért vele vagy. Hosszú idő óta Te vagy a legizgalmasabb, akivel találkozott… bár ez nem nehéz, hiszen Te vagy az első is. De azért értsd ezt a dolgot jól!

Épp kezdené jól érezni magát - mert ugye a farkas nem fázik a bundája alatt és nem tudja, hogy Te meg igen, bár ha tisztában lenne vele és hagynád neki, hogy közelebb menjen hozzád, odabújna hogy melegítsen téged -, amikor remegni kezd, de nem a hidegtől, nyüszíteni kezd, amikor elkezdődik a visszaalakulása. Meglepően gyorsan történik minden szempontból: ennél jóval több ideig szokott a farkas a felszínen lenni, és maga a folyamat is nagyon gyorsan történik visszafelé is. A matracon fekszik, amikor magához tér Jerome. Fájdalmas sóhaj hagyja el a száját, és ahogy fellöki magát rájön, hogy ott vagy. Kikerekednek a szemei, mert nem számított rá, hogy itt leszel, és hirtelen nagyon zavarni kezdi, amikor rájön, meztelen, pedig néhány órával korábban még nem érzett hasonlóan. Aztán átfut rajta egy kellemetlen nyomás, vajon bántott téged? Meg se tud szólalni ettől a fojtó érzéstől, de aztán megcsapja az illatod és ez mindent megváltoztat: megrázza a fejét, kicsit megnyugszik, sóhaj hagyja el az ajkait ismét, de ez olyan, mintha csak azt mondaná "jól van", aztán vissza emeli a tekintetét rád.

- Azt hittem, elmentél - mondja csendesen rád mosolyogva, furcsa melegséget érez, most hogy realizálja vele voltál végig. Az illatodból tudja, így volt. - Miért…? - kezdi a kérdést, aztán nem tudja hogyan fejezze be, de biztos benne, hogy érted, mire akar kilyukadni. Eddig is kíváncsi volt rád, azonban most már egyenesen meg akar ismerni és meg akarja érteni, miért kockáztattad a varázserődet.

Esmond egyetlen másodpercig sem gondol szörnyetegnek. Hiába te kapsz felé, tudja, hogy ő a hibás. Nem feltétlenül az elővigyázatosságáról híres. Ha valamit el kell intéznie, általában jön, bumm-bumm, és megy. Már a buliban együtt tequilázva is észrevehetted, hogy alapjáraton is igen karakán kiállása van. Egyenes háttal, kissé felszegett állal, és azokkal a nagyon szép szemekkel, amikből ha cukorkaság tükröződik is, szubmisszivitás a legminimálisabban sem. Egy ilyen ki-a-nagyobb-kutya helyzetben a te farkasénedre sem tudott volna máshogy nézni. Egy részében nyugtalanságot kelt a helyzet, nyilván. De ő azért mégis csak Esmond Moray. Nem szarral gurigázik. Kivéve, ha Francoról van szó, akkor olyan, mint egy utcára dobott hűséges kutya, de az megint egy másik kérdés.

Mikor már ’’lenyugodtál’’, látja, hogy mit akarsz, a vonal elé térdel ő is a saját térfelén, a kezeit nyugalmi állapotban tartja az ölében, tenyereit lazán a combjain pihentetve – persze bolond lenne vakon bízni egy idegenben, egy idegen farkasban pláne, ezért készenlétben áll bármelyik pillanatban, elvégre a legféltettebb kincse forog kockán, de szerencsére erre nem lesz szükség úgy tűnik – és gyengéden figyel téged. Hasonló kíváncsisággal, mint ahogy te dugod oda az orrod és szaglászol a levegőbe. Közel jön, hogy te is jobban érezhesd őt, az illatán kívül a testéből áradó hőt is. Érdekled őt. Igazán érdekled. Megleped az intelligenciáddal még ilyen elködösült formában is. Mellette pedig érti, hogy miért akartál elbújni a világ elől. Hogy miért zárod be ide magad minden holdtöltekor. Hiszen félsz, bizonytalan vagy, ettől pedig rémesen agresszív is. Az ösztöneid hamar holttesteket hagynának a nyomukban. És őszintén csodál. Sokat elárul neki rólad az, ahogy farkasként viselkedsz. De lát ott mást is. Végtelenül magányosnak tűnsz, az ő szíve pedig ebbe egy kicsit belehasad. Ő is az. De könnyebb egyedül magányosnak lennie, mintsem másokat is annak látnia. – Te sem gondoltad, hogy így fogod tölteni a karácsonyt, mi? Hát én sem. – Kedvesen szólal meg, kicsit mintha egy gyermekhez beszélne, és óvatosságból igazán halkan is. Mikor végül megtalálod a helyed és lefekszel, akkor enged fel kicsit ő is.

- Jól van, ez könnyen ment. – Megkönnyebbülten sóhajtja ki a szavakat, miközben óvatosan ő is eltávolodik és leül a fal mentén a matracra, a hátát megtámasztva, a lábait pedig törökülésbe vetve. Úgy pásztáz a szemeivel, mintha a világ minden ideje a tiétek lenne itt és most. Figyel téged, ahogyan te is figyeled őt. Nincs benne tolakvás, sőt, egészen bensőséges érzete van. Mintha szavak nélkül kommunikálnátok. Az érzékeid ilyen formában persze különösen ki vannak élezve, ő is tudja, hogy bizonyára kiszagolod, hogy mit érez és hallod a szívverését is, hogy épp nyugodt-e vagy sem. Ami azt illeti, frusztrált. Az arckifejezése is kissé citromba harapott. Mindig rosszul érzi magát valami miatt. Most épp amiatt, hogy ő leült ide a Te matracodra, te meg a földön fekszel. Odaadná, de így is tökre hideg van. Végül nem dilemmázik rajta túl sokáig. Lassan feláll, ezalkalommal már ügyel rá, hogy akkor mozduljon, amikor épp figyeled és ne arra kelljen felkapnod a fejed, hogy valami megmozdult. Feláll, telekinézissel a matracot finoman átcsúsztatja a talajtól épp csak elemelkedve a te térfeledre, ő pedig visszaül a földre. Ülhetne épp a kabátjára is, de így is hideg van, szétfagyna, ha le kellene vennie.

- Megígérem, hogy a következő teliholdat nem kell négy fal közé bezárva töltened. – Nem ismer, egyetlen rossz emléke van rólad, mégis komolyan gondolja. Nem biztos benne, hogy a szavait érted-e, sőt, valószínűleg nem, de biztosra megy azzal, hogy érezd. Hogy érezd a hangján a fák illatát, a hűvös éjszakai szellőt a dombok között. Láthatod a szemeiben, ahogy már most a megoldáson pörög, ahogy forognak az agykerekek abban a csinos kis fejében. Ha elvisz a város szélén egy kisebb erdős területre, amit mágiával lezár, hogy se ki, se be, akkor te is biztonságban lennél és mások is biztonságban lennének tőled. Persze, ő kimerülne, ha jól akarja csinálni, de szabad lehetnél, talán életedben először. Mármint így, farkasként. Olyan legyőzötten és beletörődve fekszel itt, hogy nem tudja elképzelni, hogy valaha engedted-e szabadon magad. És ez borzalmasan szomorúvá teszi.

Az idő azonban telik, elvagytok egymás mellett és egymástól függetlenül is. Nem kel fel, nem hagy itt, még egy környi sétára sem, de láthatóan fejben valahol nagyon messze jár. Vagy fél óráig bámulja ugyanazt a pókhálót az egyik felső sarokban, olykor nagyokat sóhajtva. Érezheted rajta, hogy valaki nagyon hiányzik neki. És valamit nagyon bán. Néha rád néz, hozzád szól, semmi érdemlegeset nem mond, csak a hangját hallatja felületes semmiségekkel. Senki nem várná el tőle, hogy így nézzen egy vadállatra, és mint tapasztalhattad, meg lenne az ereje ahhoz is, hogy összeroppantson, te mégis gyengéd tekintettel találkozhatsz, és egy kicsit talán úgy érezheted, hogy nem vagy egyedül. Olykor az órájára pillant. Eltelik egy óra, kettő, olykor pötyög valamit a telefonján, válaszol egy-egy kellemes ünnepeket üzenetre. Végül pedig arra kapja fel a fejét, hogy az eddigi nyugalmi állapotodból, ami hol fekvés volt, hol kis körbe járkálás, most feltűnően máshogy, zavartan kezdesz mocorogni. Ilyen hamar eljött volna az idő?

Egy vadállatnak, amelyik fél és zavarodott, nem jó a közelében lenni. És persze minden más lenne, ha Jerome tudná irányítani a farkasát, ha eszénél lenne, de ő ilyenkor még csak a sarokban bújik meg egy sötét helyen, és semmi másra nem képes, csak várni, várni hogy vége legyen. Összehúzza magát, a térdei közé hajtja a fejét és a fájdalomtól, a minden csontját megkínzó átalakulástól megtörik. Így teret nyer a benne élő szörnyeteg, ami a fiúhoz hasonlóan csak élni akar és túlélni. Ráadásul most talán rosszabb mint egyébként, mert nem érezte a Hold hívását ő sem, csak előrángatta valami, és ez nem tetszik neki sem.

Te persze meglepően jól kezeled a helyzetet, a hibáid ellenére is, amit a vérfarkassal vétesz, ám ez nem olyan meglepő, hisz Te magad mondtad, zártak már össze efféle fenevaddal. A hangod azonban a bundásnak nem ismerős, nem jelent neki semmit, és a karjaid emelkedése számára nem barátságos vagy nyugtató, sokkal inkább fenyegetés. Eleve magasabb vagy nála, ami egy állatnál szintén bekapcsolja a védekezési ösztönöket, így támad, harapni akar, egyértelműen neked megy. Tulajdonképpen ez nem meglepő, talán téged sem lep meg, a farkast azonban a megálljt parancsoló szorítás annál inkább, és próbál kitörni belőle. Egy darabig biztosan, hogy aztán egy nyikkanással adja meg magát, amikor földre kényszeríti az erő, amit nem ért és csak annyit tud, hozzád van köze. A sötétben nem láthatod túl jól, de behúzza a farkát, amivel kifejezi a megadását, mert rá kell ébrednie, ellened nem győzhet. De ez nem jelenti, hogy a bizalmába fogadott volna, csak azt, hogy jelen körülmények között elfogadja, Te vagy az erősebb, ha úgy tetszik, az alfa. Nem veszi le róla a pillantását, de mintha értené mit akarsz, a porba húzott vonalra pillant, majd vissza rád.

Ahogy elengeded újra négy lábra áll, ám most már nyugodtabb, nem morog és nem is vicsorog rád, csak óvatosan közelebb lépked, az egyik mancsát körültekintően a vonal elé helyezi a saját térfelén. Lehet hogy Jerome nincs igazán jelen, de mégiscsak ő a farkas, a fiúnak pedig van esze. Az állat beleszimatol a levegőbe, rád kíváncsi, ismerkedik egy darabig, és valahogy ellazul, ezt még Te is érzékeled, a sötétben is. Felismer. Ismerős neki az illatod, bár nem tudja honnan, s ha nem tartana tőled, meg az erődtől, talán még közelebb merészkedne, hogy jobban körbeszaglásszon, de így nem teszi, nem is meri. Így hát lefekszik a földre, vigyázva a vonalra és a távolságra, mellső mancsaira fekteti nagy fejét, de továbbra is téged figyel, mert tudja csak ketten vagytok. Most már nem fog bántani, de azért jobb, ha nem teszel hirtelen mozdulatokat, mert a bizalma még mindig nem a tiéd.

Szeretné befogni a füleit. Még számára is elviselhetetlen végig hallgatni azt, ami történik. Pedig csak hallgatja, nem nézni, és végképp nem ő megy keresztül rajta. Ilyenkor akaratlanul is a boszorkány tudatába kúszik a kegyetlen ’’mi lenne ha’’. Mi lenne, ha vele is ez történne? Ha a lénye legfontosabb részét, a mágiáját örökre elveszítené, és még a teliholdakkal is meg kellene küzdenie. Mindig úgy gondolta, hogy nem volna rá képes és nem akarna rá képes lenni. Többek közt ezért is becsüli benned azt, hogy te képes vagy rá. Hiába mondanád, hogy persze, képes vagy, hisz nincs más választásod. Mindig mindenkinek van más választása. Mindig ott a penge vagy a karó a végső választásként. Biztosan van olyan is, aki élvezi a vérfarkas létet és annak előnyeit, aki ura és partnere a benne élő fenevadnak, aki nem egy kiszolgáltatott ember többé. De te sosem voltál az. Vadász voltál, és nívós vadászból egy ilyen lénnyé lenni… egy ilyen társaságban, ahol úgy tűnik még megbecsülésed is van, hát le a kalappal. Ezért is érdekled annyira. Kíváncsi rád. Kíváncsi rá, hogy tudna-e kedvelni. Kíváncsi rá, hogy mennyi mindenben hasonlítotok, és mennyi mindenben különböztök. Ennek pedig csak úgy adhatja meg az esélyt, ha most itt marad és kitart melletted. Meg hát, van egy befejezetlen ügyetek egymással, egymáson. Az más kérdés, hogy mihelyt elmúlik a tequila maradék hatása vagy a helyzet okozta adrenalin löket, az ő kíváncsisága is némileg megcsappanhat majd, mert megint a legjobb barátján fog keseregni, meg Milleréken. Legalábbis jó esély van rá.

Tényleg gyönyörűnek talál. Látni viszont rajtad, hogy félsz, hogy sokkal inkább ’’legjobb védekezés a támadás’’ alapon olyan a testtartásod, amilyen, nem pedig a büszkeségtől. Amikor a fenevad éned fogai rá villannak, nem hátrál meg. Összeszorítja az ajkait, nyel egyet, és csak az orrán át szuszog. Nem akar bántani, de Esmond nem egy félszeg srác, ha fenyegetik. Úgy van vele, hogy talán mindkettőtöknek jobb lesz, ha hamar megtanulod, hol a helyed. Ha megtanulja az állat.
- Jerome, nyugodj meg. – Esélyt akar adni a megbékélésnek, nyugtatólag emeli maga elé a kezeit derék magasságba, és nyilván ez a második hibája a viselkedését illetően. Azzal, hogy megmozdul, hogy feléd emeli a kezét, csak olajat önt a tűzre, te pedig már rá is kapnál. A vonásai azonban rögvest megszigorodnak, egyik kezét ökölbe szorítja, ezzel pedig a te tested is gúzsba köti, miközben a másikat leengedi maga mellé. Ennyire van szüksége, egy ’’kézfejnyi erőre’’, hogy megállítson egy ereje teljében lévő farkast. Képzeld el a többit. – Ne haragudj. – Neki sem esik jól, amit tesz veled, hogy átveszi a tested felett az irányítást, ezért igyekszik a lehető leggyengédebben tenni. Ha nem küzdesz ellene, nem okoz fájdalmat. De hát mondhatod egy vadállatnak, hogy lazulj el, nem?
Leültet téged és addig nem enged el, amíg hajlandóságot nem mutatsz a csillapodásra. Közben ő is féltérdre ereszkedik, némileg egyenlővé téve kettőtöket. Butaság lenne ilyen kiszolgáltatott és nehezen védhető testhelyzetbe engedie magát, de mint észrevehetted, számára ez nem fog gondot okozni. – Vajon tudod, hogy mennyire csodás vagy? – Ha nem is értenéd mit mond, biztosan érezheted, mert a szavak épp olyan simogatóan jönnek, ahogy szánja őket. Akarja, hogy tudd. A másik kezével húz egy csíkot a levegőbe a föld felé mutatva, az érintését telekinézissel nyújtja meg, hogy épp az a vonal rajzolódjon a koszos földre. Ott a határ. Végül lassan leengedi a másik kezét is, nem tart már úgy téged sem. Szabad mozgásteret kapsz, amíg nem próbálod meg átlépni a kettőtöket biztonságosan elválasztó vonalat. Próbálja úgy a tudtodra adni, hogy te is megértsd. És türelmes lesz.

Nem lepődik meg igazán, hogy elhúzódsz tőle, mert ez nem ugyanaz, mint a buliban, és ezt ő is tudja, ez az egész nem is annak szól, ami ott történt köztetek, és tudja, hogy nem is érted, miért akarja megfogni a kezedet, miért csókol a szádra… mert fél, és a tény, hogy egyelőre csak Te tartod vissza az elkerülhetetlen átváltozástól, igazán sebezhetővé teszi. Mert minden alkalommal összetörik, úgy ahogyan a csontjai is. Éppen ezért a flegma stílusoddal sem foglalkozik, mert valahol azt is megérti, hogy neked sem könnyű. Mármint ki akar egy vérfarkas mellett lennie az átváltozása idején - egy olyan átváltozaskor, ami messze nem a természetéből fakad. Mosolyra rándul a szája, amikor azt feleled, zártak már össze hozzá hasonlóval, és ezen nincs meglepve az alapján, amit a családodról lehet tudni, de attól még nem örül az ötletnek, hogy legalább a szobából nem akaródzol elmenni. De nincs ideje és felesleges energiája győzködni, így csak némán rád hagyja az egészet, a képességeid alapján úgy is ő fogja a rövidebbet húzni, még akkor is ha már nem lesz emberi tudatánál. Az sem érdekli, hogy figyeled-e őt vagy sem, csak teszi, amit tennie kell, ahogyan mindig, mielőtt elkezdődne ez az egész.

A csontok törése betölti az üres szobát, a testében visszhangzik, a fájdalom őrjítő, számára mégis ismerős és megszokott. Már rutinos az átalakulásban, hiszen jó néhány telholdon van túl, de még soha senki nem volt jelen egy alkalommal se. Ebben Te vagy az első, és reméli, hogy Te túl is éled ez a furcsa estét. A földön fekve hagyja magát, már nem ellenkezik a farkassal, és bár néha hallhatsz nyögéseket, mindez csak idő kérdése, és csak a vadállat marad belőle, amely hatalmas, zavarodott, és épp úgy fél, mint Jerome az átváltozás előtti percekben. Ő az, és még sem. Szűkölve fekszik a padlón az ezüstös bundás állat - bár a rémes fényviszonyok között azt nyilván nem tudod megállapítani, milyen színe is van, és tulajdonképpen mindegy is.

A farkas ott van tőled alig néhány méterre, és téged figyel, de talán nem jó ötlet tőled egy vadállat szemébe nézni olyan mélyen, mint Te teszed, mert az állatoknál ez a kihívás jele, küzdelemre való felhívás, fenyegetés. Így nem olyan meglepő, hogy a farkas kivillantja fogait és rád mordul, de még kivár. Felméri milyen esélyei lennének veled szemben, mert az állat még nem tudja ki vagy, neki csak ellenfél vagy, ami veszélyt is jelent számára. Feléd lép egyet, határozottan, és szemmel láthatólag azt várja, hátrálj meg. Megtennéd? Jerome biztos benne, hogy nem, ugye jól sejti - kár hogy ő most nincs igazán jelen. A farkas még mindig morog… aztán támadásba lendül és feléd kap.

A fél szemét még így is az úton tartja, csak futólag pillant rád, amikor válaszolsz a nem túl kellemes kérdésére. Ő meg csak olyan ’’oké’’ jellegűen hümment rá egyet és nem megy bele mélyebben. Segít neked még úgy is, hogy ott lebeg a feje felett az átverésnek a lehetősége, de azért a bizalmát nem osztogatja úgy, mintha cukorka lenne. - Talán annak is eljön az ideje. – Na tessék, mégis csak hozzáfűzi, hogy oldja az autóban eluralkodó feszültséget, valami kis félig szemtelen éllel és akaratlanul is tovább gondolja, hogy vajon milyen szerepet játszana veled. Aztán megérkeztek, bementek, ő pedig tudja, hogy lassan ideje elengednie téged. Nem bánja, kezdett elfáradni így a mindenféle figyelem megosztással, tequilázás után, egy vérfarkas átváltozását visszatartva. Persze, persze, erre is jó a képessége, de nem ez a fő funkciója.

Amikor megérzi az ujjain az érintésedet, rögtön el is húzza a kezét, még mielőtt megfoghatnád. Nem feltűnően húzódik el, inkább csak úgy fordul, hogy a kezeitek eltávolodjanak, majd követ téged. Már nem a buliban vagytok és ő is teljesen átzökkent egy másik mentalitásba. Ezek után talán az sem túl jó ötlet, hogy idegenként megcsókold. Esmond nem egy kisfiú már, akinek pátyolgatásra van szüksége, és a tekintete alapján neki sem áll szándékában pátyolgatni téged.
Ha nem lenne ilyen nyomasztó a hangulat, akkor bizonyára neki is jobb kedve lenne és máshogy reagálná le az őt óvó szavaidat – hisz tényleg nagyon kedvesnek tartja, hogy nem szeretnél kockáztatni – de így a kimért tekintetet hirtelen egy röffenés szerű kacaj dönti meg, ahogy kiszalad a levegő előbb az orrán, majd az ajkain is, de tényleg csak úgy szolidan. Tudod, mint amikor valaki olyan faszságot – akarom mondani abszurd dolgot – hall, hogy nem hisz a fülének. Jó srác ő, de néha azért előjön a felfuvalkodottabb Moray oldala. Tényleg nem akar kinevetni, főleg ebben a kiszolgáltatott helyzetben nem, de hát na. Fogjuk rá, hogy csak kínosan érzi magát. Az mindig mentség, nem? Olyankor furcsán tudnak reagálni az emberek. Ő azonban nem hagy lógva, kihasználja még azt a kis időt, amíg veled állhat szemben, hogy a nem túl gáláns reakciót szavakkal egészítse ki, már sokkal gyengédebben. – Minden rendben lesz, Jerome. Nem ez az első alkalom, hogy összezárnak egy farkassal. – Belegondolva, valóban az lenne a logikus lépés, ha ő most távozna, nem teljes egészében, hanem legalább a szobából. De nem teszi.

Azt még végig nézi, ahogy elkezded kigombolni az inged, a telefonja fényszórója nem közvetlenül rád irányul, sőt lentebb is vette a fényerőt, a tekintete azonban simogatva követi a gombokat megszabadító ujjaidat. Ezt követően viszont már nem kérdés számára, hogy mit csináljon. Még a szemeidbe pillant, aztán kérdés nélkül fordít hátat, hogy előbb levetkőzhess, majd… elkezdődhessen. Bizonyos értelemben magadra hagy, de ezt ő saját magában úgy ítéli meg, hogy erre van szükséged. És számára is roppant kényelmetlen lenne végig nézni az egészet. Nem az ő helye. Persze, látott már ilyet, kellett már végig néznie, ahogy ’’otthon’’ minden bizonnyal neked is. De ez egy olyan intim folyamat, hogy egyszerűen nem kíván a részese lenni. Ez a te dolgod. Érted, vécére is egyedül megy az ember. Jó, kivéve bulikban a lányok, de ti már se buliban nem vagytok, hát lányok meg végképp nem vagytok, szóval érted a logikáját.

A csontok reccsenésére neki is görcsbe szorul a gyomra, a körmeivel meg az ujjait birizgálja mellékcselekvésként. Már rég túl van az ilyen érzékenységein – nem volt más választása –, de tizenévesen, amikor először kellett ilyet végig néznie, a két órával előtte elfogyasztott uzsonnája a padlón kötött ki. Meg kis híján ő is. Borzalmas lehet átélni, de hidd el, akkor végig nézni, meg most végig hallgatni sem jobb. Hagy neked időt, amennyi kell. Akkor fordul csak meg, amikor már a ’’tarkóján érzi’’ a vadállat szuszogását. Amikor már biztos benne, hogy nem veled, hanem egy másik veled van bezárva ide a szobába. Halkan vesz mély levegőt, mielőtt megfordulna. Az egyik lábfejével negyed fordulatot, majd a másikkal hozzáadva a másik negyedét, hogy végül a farkasalakoddal találja szemben magát. És tudod mi az első gondolata?

Gyönyörű vagy.

De nem szól, nem is tesz semmit. A tekintetedbe vési a sajátját, felmér téged, ahogy te felméred őt. A mágiáját pedig készenlétben tartja, hogy ha támadóan lépnél fel – amire valljuk be, nagy esély van -, még azelőtt megragadhasson, hogy esélyed lenne egy lépést is tenni. Nem bízik benned, és nyilvánvalóan nagyon jól teszi. Elvégre te sem bíztál magadban, nem hiába vagytok most itt.

Látja, hogy nincs sok kedved ehhez az egészhez, és hát kurvára meg is érti, mert neki sincs, a különbség csak az, hogy Te választhattál volna, elsétálhattál volna, magára hagyhattad volna, neki akkor meg kellett volna küzdenie a farkasával, akit előhívott ma valami, pedig nincs még itt az ideje ennek. Az ujjaid érintése jól esik neki, a gondolatai akaratlanul is arra kanyarodnak, mit műveltetek volna abban a szobában, ahogy a kutató, tapogató ujjaidra koncentrál. Szeretne visszamenni oda, szeretné, ha ő megúszhatná az átváltozást, de erre szemmel láthatólag nincs lehetősége. És akkor rájön, az ujjaid nem csak a kockáira kíváncsiak: kellemes zsibbadás árad szét benne, amitől egy rövidke időre elmúlik a görcsös fájdalom is. Nincs most ereje felesleges kérdésekre, de később, ha már újra önmaga lesz, rá fog kérdezni, hogyan vagy erre képes, mert korábban nem találkozott még hasonlóval sem, és azért lássuk be, két év alatt látott már érdekes dolgokat ebben a városban. De hozzád hasonlóval sem találkozott… nem csak a varázserőd miatt, úgy egyébként is - nyilván néztél már tükörbe, szóval nem kell magyarázni, és most nem is nagyon tud ezzel foglalkozni, miközben a kocsihoz értek. Nem mintha tervezett volna vezetni, eleve, nem állt szándékában hazamenni, csak fényes nappal másnap, de most esélye sincs, hogy elfuvarozza magát, így hatalmas kérés feléd, hogy mindezt megtedd. Reméli, majd kiengesztelhet, ha jobb állapotban lesz, meg még szóba állsz majd vele mindezek után.

Az autóban uralkodó feszült csönd egy kicsit Jerome-ot is zavarja, de leköti a figyelmét az átváltozás, így amikor - talán - félig viccelve megszólalsz mellette, keserűen elneveti magát, majd kissé dühösen fújja ki a levegőt. Nyilván nem csak neki stresszes ez az egész, elvégre egy vérfarkast presztrálsz éppen, szóval egy kurva szava nem lehet, amiért megfordul a fejedben, hogy csak szivatnának téged, de erről szó sincs.

- Hidd el, ha szerepet játsszanék, azt mindketten élveznénk - hiába van szarul, a hangjában azért ott bujkál még valami abból a játékos évődésből, amit tequilázás közben is tapasztalhattál. Nem verne át, ilyesmivel semmiképpen, nem akkora poén saját magával kicseszni, mert hidd el, nagyon szívesen cserélne most bárkivel, hogy veled abban a szobában elveszhessen, benned…

A gyártelep, ahová elnavigál téged megnyugtatja. Nem szereti ezt a helyet, de legalább el tudja zárni a benne szunnyadó farkast, amikor szükséges, és most örül, hogy nem az erdőben kell kibírnia ezt az egészet. Kikászálódik a kocsiból és meg akarna szólalni, hogy elmehetsz, ha nem akarsz vele maradni - hiszen ő úgy véli, senki nem maradna mellette az átváltozásakor, már csak azért sem, mert egy szörnyeteg szabadul el ilyenkor - de Te világítani kezdesz és így előre lépked, kissé gyenge lábakon, és az erejével kinyit egy tűzzáró ajtót, amely már el van rozsdásodva és be is van ragadva, Biztos benne, ha rajta tudsz segíteni, Te magad is ki tudnád nyitni, így visszalöki, miután már az épület belsejében vagytok. Odabenn sötét van, csend, mint mindig. A kezed után nyúl, mert ha már itt vagy vele, nem fog úgy tenni, mintha ez nem érdekelné. Nem kell sokat menni, hogy egy másik ajtóhoz érjetek, amit szintén belök, s odabent még a telefonod vakujának fényében is látszik, hogy használják a helyiséget. Egy elgyötört szivacsmatracon kívül nincs sok minden odabent. Visszafordul hozzád, és azon gondolkodik egy pillanatig, hogy mit is mondjon neked, megpróbáljon-e elküldeni még egyszer, vagy sem, ám végül csak közel hajol hozzád, és egy apró csókot nyom a szád szélére. Leveszi a kabátját és lerúgja a cipőjét, majd hátrál tőled néhány lépést.

- Nem szeretném megkockáztatni, hogy bajod legyen, úgyhogy vidd el a kocsit, ha gondolod - mondja, de érezheted, hogy nem akar elküldeni, nem akarja, hogy azt hidd, hálátlan lenne, csak még soha sem segítettek neki ebben az egészben. És soha nem volt senki jelen egyetlen átváltozásánál sem, így nem tudja mi történne, ha valaki a közelében lenne. És ezzel szeretné kifejezni azt is, hogy engedd el őt, hagyd megtörténni az elkerülhetetlent, mert abban igazad volt az erdőben, hogy minél előbb adja meg magát a farkasnak, annál gyorsabban lesz túl rajta. Csak hát nagyon nehéz elengedni az emberi tudatot. Lassan szívja be és fújja ki a levegőt, miközben tovább vetkőzik - kurvára nem így akart jobban megismerkedni veled, de nyilván Te sem így gondoltad még egy szűk órával ezelőtt az estét. A gerincébe hasító fájdalomtól aztán térdre kényszerül, egyik ökölbe szorult keze a betonpadlóra csap tehetetlenségében. Amikor felemeli a fejét már nem egészen önmaga, a sötétsárga tekintet már nem emberi. Ha már Te sem szabsz kereteket, akkor az átváltozása lassan végbemegy, s meghallhatod az első csontok reccsenését.

Valóban, fogalma sincs róla, hogy mennyit jelent neked az, hogy most veled van. Sőt, ha az a faszfej Drew vérfarkas lenne és vele történne mindez, még neki is segítene. Ő már csak ilyen. A különbség inkább ott van, hogy míg őt jó eséllyel bevágná a csomagtartóba és mások biztonságát tartaná szem előtt, addig veled igazán odafigyelő. Rád miattad vigyáz. Pedig megtehetné azt is, hogy szimplán kiszorítja az oxigént az agyadból, hogy itt összeess, és ne legyen rád több gondja. Van benne valami szürreális bizalom feléd – szürreális, hisz csak most találkoztatok. Az nem mérvadó, hogy gyerekkorotokban kétszer összeengedtek titeket. Akkor sem lenne az, ha játszani tették volna, így meg pláne nem, hogy nem játékról volt szó, ugyebár. De sokat elárulnak neki a rezdüléseid, az eddigi megnyilvánulásaid. Kíváncsi rá és kíváncsi arra, hogy vajon mi kerekedhet ki ebből. Barátság? Szövetség? Ellenségek? Persze, bárminek megvan az esélye, ő pedig meg akarja adni az esélyt. Meg amúgy is, mi más dolga lenne? Az, ami eddig: semmi. Üldögélhetne a teraszon a sörével meg olyan savanyú arckifejezéssel, hogy rossz ránézni – pedig azért elég jó ránézni, nem? – néha a tindert pörgetve, néha meg az instát. Jó, lett volna dolga, igencsak kellemes, de ahhoz kellettél volna te is, szóval ezen a ponton nem releváns. Szóval nem, nem tudja, hogy milyen sokat jelent ez neked, ezért a köszönömödet sem reagálja le különösebben.

- Persze. – Te hirtelen összerándulsz, ő pedig a túlsó kezével a hasfaladhoz kap, hogy megtartson. Ebben a helyzetben kissé pofátlan is az, ahogy az ujjai a kemény hasfaladra simulnak, hisz érezni rajtuk némi kutatást is. Nem lehet hibáztatni, ki ne lenne kíváncsi a helyében arra, hogy mi van az ing alatt? Legalább ennyi jusson neki, ha nektek már nem juthat több. Másrészt, az érintése nyomán zsibbadás fut át a testeden, ellazítva az izmaidat ott, ahol épp fájna. Emiatt neki jobban kell tartania, mert érezheted, ahogy a lábadból is kimegy kicsit az erő, de legalább ellazulhatsz néhány percre a görcsök helyett. El sem tudod képzelni, hogy most mennyire gyengéd veled. El is léphetne, és úgy irányíthatná a lépteidet a parkolóig, mintha a marionettje lennél. De ilyet nyilván nem fog veled tenni. Legalábbis addig, amíg meg nem támadod nem áll szándékában.
A közeli parkolóban aztán kérdőn pillant rád. Láthatóan elgondolkodik azon, hogy ez biztos jó ötlet-e. – Hát nézd már, milyen jófiú. – Talán jobban járnátok, ha valakit megkérnétek – vagyis adnátok neki egy százast – hogy vigyen el. Ittatok, te egyértelműen nem vezethetsz, ő vezethetne, de rád is kell figyelnie. Végül kelletlen sóhajjal, de a kulcsodért nyújtja a kezét. Legyen, szorít az idő. Meg már csak kizárásos alapon is, mert ő uberrel jött. Ma már nem tervezett vezetni.

- Tudod, ha ez valami béna szerepjáték lenne vagy Drewékkal akartok megszivatni, még elmondhatod. – Már az út felénél járhattok, amikor megszakítja a fojtogató csendet. Bár lehet csak számára az, neked meg jól esik. Nem lehetne eldönteni, hogy most viccel, a figyelmed akarja elterelni, vagy tényleg komolyan mondja, amit mond. Talán mindhárom egyszerre. Meg hát, kicsit a saját figyelmét is el kell terelnie. Ebben a hosszas csendben akaratlanul is az kezd lüktetni a fejében, hogy mi van, ha ugyanez Francoval is megtörténik más farkasok társaságában? Akkor mi lesz vele? – Mert mindjárt ott vagyunk, és ha ez ott derül ki, az kurvaélet, hogy nem teszitek zsebre… – A mondat folytatása helyett csak feszülten vesz egy levegőt és a cuki orrán fújja ki sóhajszerűen. Esmond egy aranyos srácnak tűnik, de háromszor olyan félelmetes ereje van, mint bármelyik másiknak, aki szembe jönne veled DC utcáin. Nem akarjátok felmérgelni, hidd el. Szerencsére erre nem fog sor kerülni, meglátja majd ő is. Elég feszkós most ez neki, hogy vezetnie kell, ivott már, és közben a figyelme felét rád kell összpontosítania, meg arra, ami a szervezetedben zajlik le.
Amikor végre megérkeztek, kicsit huppanósan, de behajt teljesen a lepukkant gyárépületig, onnantól pedig hagyja, hogy te vezesd, ő meg majd világít a telefonja vakujával.

A jelenléted sokat jelent neki, még ha ez nem is látszik most. És bár nem hiszi el teljesen, hogy nem lesz semmi baj, elvégre önmagában az elég nagy gond, hogy őt is érinti ez a furcsa járvány, ami a városban terjedt, azért igyekszik nem teljesen reménytelenül rád nézni. Mert sokat jelent neki, hogy törődsz vele, a múltatok ellenére is, mert azt is teljesen megértené, ha nem jöttél volna utána, ha félnél tőle, a kontrollálhatatlanságától… de úgy tűnik, nagyon is határozott vagy a jelen helyzetben, amire nagy szüksége van. A szavaidon pedig nincs ideje gondolkodni, mert gyorsabb a folyamat, mint normális - mintha az egész rendben lévő lenne - esetben, csak azt fogja fel, hogy képes vagy lelassítani az egészet. Nem tudja mivel érdemelte ki, hogy segíts rajta, de most különösen örül a veled való találkozásnak. És belemegy a dologba, így rád támaszkodva felkel, és nem is törődik most a hangsúlyoddal, jobban érdekli, hogy eltűnjön innen, és ehhez rád van szüksége. Úgy érzi levegő szakad a tüdejébe, nem tudja és nem is érdekli mit csinálsz, de a remegés enyhül a testében, a feje sem lüktet annyira, és ezzel együtt a pánik is csökken. Visszamosolyog rád, sok mindent szeretne mondani, de ehelyett csak egy köszönömöt nyög ki, amiből kiérződik, mennyire hálás neked, amiért vele vagy. Senki nem tette ezt meg érte az elmúlt két évben, és bár ezt Te nyilván nem tudhatod, neki mindent jelent.

- Van egy régi raktár, nincs messze innen, oda szoktam behúzódni teliholdkor, ott biztonságosan át tudok változni. Segítenél eljutni oda? - szólal meg aztán kissé nyúzott hangon. Az ötlet is, hogy olyan helyen lehet, amit ismer és ahol nem bánthat még véletlenül sem senkit szintén segít, hogy kevésbé legyen feszült, és bár nem tudja, pontosan hogyan tudod lenyugtatni, abban most már biztos, a raktárig melletted ki fogja bírni. Azonban a teste felett már nem uralkodik teljesen, görcs rántja össze, fájdalmasan nyög fel, de aztán ha segítesz neki, elindul vissza az erdőben, egyenesen a parkoló autók felé. Nincs jól, de lényegesen jobban van, mióta itt vagy és használod rajta az erődet… Jerome pedig ezt összeköti az illatoddal, azzal az édeskés és fás aromával, ami körbeleng. Ott kavarog benne minden, az elcseszett karácsony este, a helyzete, a múltatok, az irántad érzett vágya, hála, a biztonság, amit most adsz neki és amit jelentesz is a számára. A kocsik mellett állva rád bízza, hogy a sajátodba akarod-e beültetni vagy az övét választod, utóbbi esetben a zsebéből előszedi a slusszkulcsot és átadja. Aztán ha Te is beültél a volán mögé, elmondja hová kellene elvinned, ő pedig átöleli magát, pont mintha csak fázna, pedig erről szó sincs: küzd a nyomás ellen, ami a testét feszíti, ahogyan a benne élő farkas ki akar törni. Behunnya a szemét, teljesen rád bízza magát, mert tudja, hogy komolyan mondtad, nem hagynád egyedül. Észre sem veszi, amikor a válladra dönti a fejét, és ha nem ellenkezel, akkor a nagyjából húsz perces út során, így is marad, mert ilyen közel a nyakszirtedhez mélyen belélegezheti a bőröd illatát ami most olyan fontos neki.

Az számára már egy egészen biztató jel, hogy csak úgy ott hagytad, ott hagytál mindent és elrohantál a közeli erdő mélyére. Mert ez azt jelenti, hogy nem akarsz ártani senkinek, még csak véletlenül sem. Meg hát valószínűleg azt sem akarod, hogy úgy lássanak. Kiszolgáltatva, kifordulva önmagadból, kénytelenül átadva az irányítást a vadállatnak. Esmond egy ragaszkodó srác, nem fog csak úgy magadra hagyni ezzel az egésszel. Ha telihold lenne, akkor talán. Nem képzeli magát lovagnak fényes páncélban, nincs hőskomplexusa sem, nem akar mindenkit megmenteni, a telihold pedig sajnos ’’természetes velejárója’’ a vérfarkas létnek. Csakhogy ebben nincs semmi természetes, ami most veled történik. Neki meg hogy őszinte legyen, már a töke tele van ezzel az egész természetfeletti polgárháborúsdival. Az apja megmondta neki, hogy ne ártsa bele magát. Hogy amíg nem kapnak megbízást, addig nem avatkoznak bele. De van az a helyzet, amikor nem hajlandó hátat fordítani. Az apja a családfő, de nem ura és parancsolója.

- Nyugodj meg. Nem lesz semmi baj. – A helyzethez képest ő maga meglepően nyugodtnak tűnik. Persze ha nem az lenne az egyedi képessége ami, akkor ő sem lenne ilyen nagylegény, de ha nem is ura a helyzetnek és ha tudja, hogy az átváltozást nem is állíthatja meg, le fogja tudni lassítani. Nem azzal nyugtat, hogy nem fogsz átváltozni. Hanem azzal, hogy nem lesz semmi baj. Ha átváltozol, akkor sem. – Nem tudom megakadályozni, de le tudom lassítani a folyamatot. De talán jobban járnál vele, ha engednél az ösztönnek és belelöknéd magad. – Mert akkor hamarabb túlesnél rajta. Ezen a ponton pedig rád bízza a döntést. Ha az átváltozás mellett döntesz, akkor feláll és elhátrál, helyet adva a folyamatnak, bár fogalma sincs, hogy meddig fog tartani. Ha pedig küzdeni akarsz ellene, akkor segíteni fog. A vérfarkasoknak kiugróan magas a testhője és a pulzusa is, ő pedig képes teljesen lelassítani a vérkeringésedet, csillapítani a hevesen verő szívedet, és kicsit lehűteni a szervezetedet, ezzel kitolva az átváltozás kezdeti szakaszát.
- Miattam ne aggódj, nem vagyok már nyolc éves, tudok vigyázni magamra. – Talán most nem erre a tónusra lenne szükséged, amit sikerül megütnie, mégis egészen szemrehányóan jönnek a szavak. Szóval ha amellett döntöttél, hogy lassítsátok le a kontrollálhatatlan átváltozást, akkor felsegít és utána sem enged el, ha nem állsz túl biztos lábakon. Te viszont érezhetsz némi enyhülést. Mintha olyan sokáig próbáltad volna benn tartani a levegőt, hogy már úgy érezhetted, szét fog robbanni a nyomástól a fejed, aztán hirtelen kiengedheted és végre éltető oxigénhez jutsz. Némileg érezheted a tested csillapodni, de az inger azért nem szűnik meg létezni. – Mégis mit gondoltál, most foglak egyedül hagyni, amikor megbeszéltük, hogy végre nem kell egyedül tölteni a karácsonyt? – Aranyosan mosolyog rád, még ha nem is az igazi ez a mosoly, azért próbálja emelni az… esemény hangulatát. És bár továbbra is ott van valamiféle szálka a hangjában a gyerekkorotokban történtekre visszanézve, meg erre az egészre, hogy a hálószoba helyett az erdőben dekkoltok, Esmond mégis csak Esmond, nem szokása hátat fordítani senkinek.

Nincs ideje magyarázkodni, gondolkodni, mert tudja, mennyire végzetek volna mindenkire, aki jelen van. Néha úgy érzi, az is jobb lett volna, ha félhalott vérszívóvá változott volna, akkor legalább nem lenne veszélyes mindenkire. Márpedig benned végképp nem akar kárt tenni, meg úgy általában véve senkiben sem, hisz mi a jó abban? Még arra a szerencsétlenül járt farkasra se tudott haragudni, aki megmérgezte és aki miatt átalakult valami mássá, mert ő meg csapdába esett és nyilvánvaló volt, hogy a Wotton-birtokon meg fog halni. Így is meghalt, de teljesen érthető hogy ki akart baszni azokkal, akik hobbi vadászatot rendeztek a bundájára. Még a nevét sem tudhatta meg… pedig Jerome szerette volna tudni, ki adta át neki a hold átkát, szerette volna megsiratni.

Rá sem néz a kinti társaságra, csak elrohan mellettük, de biztos benne hogy mindannyian látják rajta mi történik, így meg sem próbálja senki megállítani. De hát úgy sem fordulna vissza, nincs idő bocsánatot kérni mindenkitől, magyarázatot adni, mert messze kell kerülnie tőlük, mindenkitől. Aztán majd jobb lesz, ha már nem ropognak a csontjai, ha már csak szűkölni fog a sötét fák között egyedül, ha már nem lesz eszméleténél. Még a hideg sem érdekli, csak az, hogy eltűnjön szem elől. Menekül és igazából ez az, amit a legjobban gyűlöl a jelenlegi helyzetben, amikor az átváltozás a hold béklyói nélkül is bekövetkezik, mert el kell menekülnie előled is, pedig semmi mást nem szeretne jobban csak behúzódni veled abba a szobába, és kizárni minden mást, hogy elveszhessen a bőröd illatában.

Az egyik fa tövében kénytelen megállni, lüktet a feje, dobol a füle az adrenalintól. Fél. Leguggol, a hátat a fának támasztja, miközben a nyakához szorítja összekulcsolt kezeit és kapkodja a levegőt: már nincs sok vissza, hogy az egész folyamat kezdetét vegye. Aztán lépteket hall, felkapja a fejét, méregsárga szemei rád villannak, és még fel sem fogja, hogy Te vagy az, már el is kiáltja magát.

- Tűnj innen! - persze valójában nem akar elzavarni, mert nem akar egyedül lenni, ebben az állapotában a magányt viseli a legnehezebben. Aztán felfogja, tényleg felfogja, hogy Te vagy ott, alig méterekre tőle, és újra rád kiabál: - Esmond, menj innen! - a tarkójára szorítja az ujjait, de ettől persze semmi nem változik. Elvesztette már az időérzékét, így meglepi, amikor egy pillanattal később már mellette vagy és a hangod olyan közelről érkezik meg hozzá. Kétségbeesetten próbálna távolodni tőled, de a fatörzs rossz tulajdonsága, hogy nem lehet átlépni rajta, így szinte remegő hangon tesz egy utolsó kísérletet, hogy elküldjön: - Menj el, kérlek! - nem néz rád, nem akarja, hogy ez most történjen vele, nem akarja hogy így lásd, mégis kimondatlanul is hálás, amiért mellette vagy most. A kérdésedre csak némán, összeszorított szemekkel bólint, már egész testében remeg, de az érintésedet nem utasítja el.

- Hová? Esmond, nem érted?! - tulajdonképpen ő nem érti, mit akarsz, mert nem hinné, hogy meg tudnád állítani az egész folyamatot, és nem akar bántani, és most már nem csak magát, de téged is félt. Ennek ellenére, annyira nem tud ellenkezni, hogyha felhúznád onnan a földről, akkor sikerülne, és elindulna veled bárhová, mert túlságosan leköti az átváltozás és annak minden velejárója, az egyre növekvő fájdalom, ahogy eluralkodik rajta a benne lévő vadállat.

Ha beszélnétek róla, valószínűleg mindkettőtök számára világossá válhatna, ami egyébként is az, hogy mindketten a szüleitekhez kötő toxikus, elismerésre vágyó kapcsolat miatt cselekedtetek úgy, ahogy. Az megint egy más kérdés, hogy ez mennyire egyenlőtlen is volt. Hidd el, ma már nem lenne az. De ma már nem is lépne bele egyikőtök sem az ostoba atyai óhajokba, nem igaz? Jó, jó, te nyilvánvalóan nem. De Esmond sem. Eleget bizonyított már, a klán teljes értékű tagja és az esetenkénti belviszályokat leszámítva – amiket csírájában fojtanak el – tiszteletben tartják az örökösi státuszát is. Tulajdonképpen már csak egy gyereket kellene csinálnia a vérvonal tovább vitele miatt, de ezzel azért lesznek problémák. Egyelőre nem zaklatták ezzel, ráér. A szülei is a nyolcvanhoz közelítenek, ő meg a húszas évei elején jár.

A lépcső alján már elengedi a kezed és szimplán sétál előtted, tudva, hogy követed őt. Semmilyen értelemben véve nem így tervezte a karácsonyestéjét, de majd kesereg ezen holnap. Szorongás helyett most csak izgatott, hisz már mindjárt ott vagytok a szobánál. Jó lesz kizárni az egész szedett-vedett társaságot – nem mintha bármi baja lenne velük vagy lenézné őket, de azért mégis csak jobb a ’’sajátjaival’’ vegyülni, ehhez pedig te közelebb állsz. Talán te állsz hozzá a legközelebb, hisz hasonló lehetett a neveltetésetek, a társadalmi státuszotok is. Ami neked elvileg már nincs, de volt.
Az viszont már nem hangzik túl jól, amikor megüti a fülét a sajnálkozásod. Ha valaki ezzel kezd, hogy ne haragudj, az már rég az elutasítás jele lesz. Le is lassít, megáll, nemértőn fordul hátra, de ekkor te már lépésekkel mögötte álldogálsz, ő pedig hirtelen méregsárga szemekkel találja szemben magát a kellemes zöldek – vagy kékek? ezekben a fényviszonyokban nehéz lenne meghatározni – helyett.

Szóra nyitná az ajkait, de te már ott sem vagy. Esmond okos fiú és egyébként is benne van a természetfeletti velejében, ezért másodperceken belül kapcsol. A vámpírok égési sérülései, a farkasok kontrollálhatatlan átváltozása, minden összefügg. – Picsába. – Ennyit nyom ki az ajkai között, ahogy leesik neki, és már utánad is indul. Ez szól a… kellemes esti kalandjának, ami most szépen odalett, meg a kialakult helyzetnek is. A házból kiérve, a hundredesek még mindig ott hesszelnek a tűz körül, ő pedig célba veszi Drew-t, akinek az arcán már sokkal inkább bizonytalanság van, mint a magára erőltetett menőzés. – Láttad Jerome-t? Merre ment? – A vámpír pedig pofázás helyett irányt mutat, ’’arra’’. Ők is tudják, hogy mi történik. Illetve hogy mi történhet. Na mi van, hirtelen mégis csak jó, hogy itt van Moray, akinek legutóbb állítólag csak szerencséje volt?

Épeszű boszorkány nem menne sem utána, sem a közelébe egy átváltozás alatt lévő vérfarkasnak. A mágia elvesztése még a halálnál is ezerszer rosszabb lehetőség. De ő egyrészt bízik a képességeiben, másrészt meg ha ilyesmiről van szó, a kelleténél általában bevállalósabb. Nem fog magadra hagyni vagy mások épségét kockára tenni, elvégre nem tudja, hogy mennyire vagy ura magadnak farkas formában. De ha az lennél, bizonyára nem rohantál volna úgy el, nem?
Hosszas erdőben való lődörgés után végre megtalál az egyik vaskos fa tövében gubbasztva, a sötétben világítóan sárga szemeiddel. Látja, hogy küzdesz és el sem gondolkodik rajta, hogy vajon tartsa-e a távolságot. Szinte odafut és leguggol hozzád, ha hagyod, a kezét a válladra teszi. Tél van, hideg van, a leheletetek látványosan ütközik egymásnak így idekint éjszaka, de most az időjárás érdekli a legkevésbé. – Nem tudod irányítani, ugye? – A kérdésével egyértelműen azt akarja felmérni, hogy veled is az történhet-e, ami a városban manapság oly sokakkal. – Gyere, menjünk. Nem foglak magadra hagyni.

Utál emlékezni, ezért azzal a ténnyel sem foglalkozik, amivel nagyon is tisztában van, hogy ártott neked gyerekkorotokban. Egyenlőtlenül és elvakultan. Mert akkoriban még hitt az apjának, és bármit megtett volna azért, hogy elégedett legyen vele a férfi. De ezt az egészet nem akarja előhúzni, mert azzal szürke zónába kerülne, Te is, és a - hanyadik tequila is volt ez? - rövidezés bódító, édes hatására már kezdi magát elég könnyűnek érezni. Nem rúgott be, csak olyan "jól van", melletted különösen. És kurvára bejössz neki, és ezért sem akar azzal a néhány gyerekkori alkalommal foglalkozni, mert az már nagyon rég volt és megváltoztatok, teljesen. Ezt még rólad is ki meri jelenteni, akár hangosan is, mert bassza meg, rohadtul szexi vagy, ahogy cinkos mosollyal ingatod a fejedet, miközben ő maga újratölti a poharaitokat.

Felpillant rád, amikor realizálja, távolodsz tőle. Nem erőltetné rád magát, így megáll a mozdulatban és felpillant, kivár egy kis ideig, tényleg csak pár másodperc az egész, amikor végül úgy döntesz nincs vesztenivalód, ha csókcsatát vívsz egy farkassal. Ő pedig nem áll ellent, nem kezd csikicsuki játékba, csak hogy húzza az agyad, mert rohadt egyszerű a képlet: bejössz neki, láthatóan neked is Jerome és ha csak rajta múlna már rég csak kettesben lennétek. De van olyan gavallér, hogy rád bízza ezt a kérdést, és helyette élvezi, ahogy kicsit vadabbul, kicsit játékosabban beleharapsz az ajkaiba, amire ő is hasonlóan reagál. Elégedetten mordul az ajkaid közé, épp mielőtt elhúzódnál, s széles mosoly jelenik meg az arcan a karcos nevetésedre, amitől újra látja azokat a kis ráncokat, amik úgy tetszettek neki korábban is.

- Mégis ezt dobta a gép - válaszolja kicsit flegmán, de a hangjából kihallhatod, hogy nem érdekli ez az egész. Te persze kurvára felcsigáztad, és ez nem csak a viselkedésében nyilvánul most már meg, de nem fogja a szívére venni, hogy nem terveztél vele, hiszen pont ez a lényeg, nem? A meglepetés és a szikra, ami köztetek pattog. Lehúzza, tisztán az utolsó felest, a kérdésedre pedig csak bólint, és hagyja, hogy magaddal húzd az emelet felé, fel a lépcsőn, és baromira elégedett éppen a helyzettel. Ám valami vagy valaki nem szeretné, hogy a karácsonya jól teljen. Tompán érzi, ahogy a benne élő farkas mozdulni kezd, viszont nem akar törődni vele, mert veled akar foglalkozni, meg azzal hogy megszabadítson a ruháidtól. Már az emeleti folyosón jártok, amikor Jerome megáll és egyetlen hosszúra nyúló pillanatig arra gondol, nincs is telihold, amikor megérzi, hogy el fog szabadulni a pokol.

- Ne haragudj - nyögi ki, ahogy rád néz, és tudja hogy nem kell majd különösebben magyaráznia semmit sem, mert a sárga szemek figyelnek téged egy pillanatig, egészen addig, míg hátra arcot nem csinál, és le nem rohan a lépcsőn, ki a házból az erdőbe, mielőtt még elkezdőne az átváltozása…

Ne aggódj, ha feltennéd a köztetek lebegő kérdést, ő sem tudná megválaszolni, hogy miért ragadt köztetek ez a bosszantóan ellenállhatatlan szikra annak ellenére is, hogy kiderült, ki kicsoda. Hiszen te vagy az, aki valahol nyolc éves korában agyrázkódásig verte és a karját törte a szüleitek óhajára. Valószínűleg egyikőtök sem így emlékszik rá, de a körülményekhez képest Esmond vézna kisfiúként is jól helyt állt. A gyengéd természete mellett mindig szörnyen akaratos volt. Például még ilyen szülők mellett is olyan bátor volt, hogy miután nem volt hajlandó vacsorát enni – a mai napig undorítónak találja a céklát – hat perccel az asztal letakarítása után desszertet követelt az anyjától. Pedig tudod, fegyverkereskedők, meg mindenféle fejvadászok ide vagy oda, a legfélelmetesebb Moray mindig Mrs. Moray volt és lesz. Szigorú és karakán nő. Mondanom sem kell, hogy desszertnek egy tál céklát kapott, amit sírva evett meg, de ez egy másik történet.

És hidd el, ő is meglepődik, amikor az ajkaidról csókolja le a citromlevet, nem csak te. De ha félretesszük azt, hogy karácsonyeste van, akkor mégis csak egy buliban vagytok, méghozzá egy lezüllöttebb fajtában. És hát te… nézz magadra, dög vagy. Érzi a tenyere alatt, ahogy a mellkasod megkövül, és nem emelkedik vagy süllyed tovább, egy részének tetszik, hogy ezt váltja ki belőled. Mi mást váltana, hisz olyan puhák az ajkai és olyan kellemes a nyelve érintése. Ő meg már olyan rég volt bárkivel! Franco egyébként is utálja, elbuktak. Akkor ezen a ponton nem mindegy? Kihez legyen hűséges, a levegőhöz?

Lecsapja a felesét, te pedig már töltesz is. Elneveti magát és a fejét csóválva figyeli – még mindig kicsit a csók, meg most már kicsit az alkohol hatása alatt – elvégre, ha ilyen tempóban italoztok… hogy is szokták ezt mondani: abbú’ baj lesz. Bezzeg amikor te csókolod – csókolnád – meg, már nem tetszik neki annyira. Legalábbis elsőre. Ahogy közeledsz, ahogy az ajkaitok épp csak egymást súrolják, ő rögvest hátrébb húzza a fejét és úgy néz rád, mint aki ki tudja miféle arcátlanságra készül és szégyellje össze-vissza magát! Nem mindig egyértelmű, hogy Esmond fejében mi zajlik le, olykor még számára sem. Miért is érzi hirtelen zavarban magát? Nos azért, mert te csókolod meg, nem pedig ő dönt. Ez mégis csak a ’’te területed’’, nem pedig az övé. Mármint érted, ez a hely, ez a népség. Pedig kurvára nem figyel titeket senki. A társaság fele részeg, a másik felének meg piros az orra a kokaintól, meg ennek a kettőnek a metszete. Úgyhogy végül nem csak enged, hanem egyenesen az érintésedbe dől. Ez a csók ugyanolyan érzéki, de már nem olyan gyengéd, ha rajta múlik. Az ajkaidba harap, kicsit megszívja, mielőtt ismét a sajátjaival simogatná. Bele is szusszan a csókba és valami fura kacaj-szerűséggel húzódik el. Túl szürreális ez az egész. És nem zavarja.

- Nem biztos, hogy veled akartam találkozni ma este. – Ez a válasza a köszöntésedre meg arra, hogy már nem vagytok egyedül, miközben koccintás nélkül húzza le a saját tequiláját. Legalább őszinte. Ugyanakkor kellően szemtelen is ahhoz, hogy ne bántson meg, te meg ne vehesd véresen komolyan, amit mond. Bár be kell vallania, csalódna, ha ezen felhúznád az orrod. Nem olyan srácnak tűnsz. - Miért nem folytatjuk ezt a bulit kettesben? – Ezen a ponton mindketten ugyanoda akartok kilyukadni nem? Fent meg biztosan akad még szabad szoba. Züllött népség az itteni, de szobákat senki nem foglal be random lazulásra, mert mi van ha másnak kell, ugye. Van még tisztesség a világon. Úgyhogy ha nincs ellenvetés, egyik kezében az ujjai közé akaszt két üveg sört, a másik keze ujjait meg a tieiddel akasztja össze és úgy indul meg a lépcsők felé.

Látja rajtad, hogy élvezed, ahogyan a szája és a nyelve végigsimít a bőrödön, és bár megváltozott a felállás köztetek, de mindez nem tudja eltörölni azt a vibrálást, amit Te is érzel, ugye? Jerome nagyon szeretné, ha így lenne, főleg azután, hogy a kijelentésére válasz helyett töltesz neki egy újabb felest, ennek pedig kurvára örül, mosolyra is görbülnek az ajkai. Tudod, utálja ha sajnálják… eddig ő volt itt a kitagadott aranyifjú, legalábbis azoknak, akik tudták róla, mit keresett itt, na nem a hundredes vérszívó banda tagjai, az ő orrukra biztos nem kötne ilyen infókat magáról, amúgy sem bírja elviselni őket, rövid távon sem. De téged nem csak elvisel - illetve elviselne mondjuk vízszintesben, de nem itt, nem ezzel a társasággal együtt, mert biztos nem hinnéd el neki, de elég szégyellős, mondjuk nyilván nem veled lenne az… főleg nem azután, hogy hirtelen mit művelsz vele. Egyszerre lepődik meg és válik annyira izgatottá, hogy szinte meg sem tud mozdulni, amikor olyan nagyon közel kerülsz hozzá. Ahogy a nyelved összetereli a citromlevet a száján egy pillanatra, talán még neked is feltűnik, benn reked a levegő a tüdejében, és egyáltalán nem ellenkezik, amikor az ajkaid az övére tapadnak, és hosszan csókol vissza, puhán, enged neked, és ez még kicsit őt is meglepi, de Te nem tudhatod, hogy nem így szokott lenni. De most idomul hozzád, szabad keze pedig közelebb húz, ujjaim belekapaszkodnak a kabátodba, és egy pillanatig még maga mellett tart, mielőtt elhúzódnál. Mert akar. Még és még. Egyszerre kavarog benne sok minden, és olyan sebességgel, hogy hirtelen egyiket sem tudja megfogni és körvonalazni. És ahogy téged figyel, a nyakadat, amint magadba borítod a tequilát, nem is nagyon akar gondolkodni.

A válaszod rántja vissza egy fantáziaképből, ami a csókod hatása, amitől még mindig bicseregnek az ajkai. Megijeszthetné, hogy ennyire rövid idő alatt ilyen nagy hatással vagy rá, de valahogy fel sem merül benne, hogy aggódjon ilyesmin. A szavaid tulajdonképpen nem lepik meg, mármint őszintén, szerinte itt mindenki azért van itt, hogy ne legyen egyedül az évnek éppen ezekben a napjaiban, de azért azt értékeli, hogy kimondod, vagy olyan bátor és őszinte, hogy kimondd ezt, amit olyan nagyon félnek mások hangosan megfogalmazni. Még kicsit ő is. Tölt egy újabb kör tequilát magatoknak, és csak fél szemmel figyeli az áttetsző italt, mert nem akar lemaradni semmiről… belőled.

- Akkor arra, hogy már nem vagyunk egyedül - mondja és beleharap a fanyar gyümölcsbe, majd közelebb lép hozzád, hogy megszakadjon az a kis távolság is közted és közte. Nem vesztegeti felesleges mozdulatokkal az időt, csak az ajkaidat keresi a sajátjaival és onnan folytatja, ahol Te abbahagytad az imént. Forrón csókol meg, ugyanakkor finoman, vágyakozón. Szeretne belőled minél többet és többet, ám elijeszteni sem akarna, ezért hacsak vissza nem tartod, elhúzódik végül tőled, hogy magába borítsa a tequilát, ám nem megy túl messzire tőled. Ujjai még mindig a kabátod cipzárja körül táncolnak, persze nem itt akar vetkőztetni - a szemével már úgy is megtette - csak jól érzi magát. Veled.

Turelmesen varja a valaszodat, elvegre latja, hogy fog ő valaszt kapni. Meg hat arra is kivancsi, hogy mire keszulsz a citrommal. Most, hogy tudja ki vagy, be kell vallania, hogy elegge frusztralod. Nincsenek jo emlekei, kulonosen abbol az idobol. Az erintesed viszont baromi jol esik neki. Az ajkaid meg inkabb. De aztan láthatóan megleped a válaszoddal, ennyire erős dologra így hirtelenjében nem számított, de itt is kiütközik a különbség közte, meg teszem azt Drew-ék között. Ő jó nevelést kapott. Nem bámul meg és semmiféle szánakozás nem ül ki az arcára. Így három sör, meg egy nyilvanvalo kozos pont után elkezdi jól érezni magát a társaságodban. Főleg, hogy abból a hat százalékos kézműves sörből ivott, amit ő hozott egy rekesszel. Kitelt volna száz rekesszel is, - főleg tekintve, hogy a vámpíroknak sokszor és sokat kell innia – de Esmond azért messze áll az ostobától. Az egy dolog, hogy van pénze, de nem ide fogja szórni, hogy utána mindenki jól rászokjon arra, hogy ’’majd Moray hoz’’, mint a városi galambok. Visszakanyarodva a lényeghez, meg a problémádhoz: nem akarja hallani ezt a keserű élt. Az egy dolog, amikor ő szomorú, de azt ritkán tudja kezelni, amikor mások szomorúak körülötte. Úgyhogy bármiféle verbális válasz helyett már fordul is félig vissza a pulthoz, hogy neked újabb kört töltsön, a sajat poharat is megfogja, majd visszafordul feléd, a negyed citrommal a kezében.
- Ugye nem azt akarod mondani, hogy ezalkalommal is erősebb vagy nálam? – Most, hogy verfarkas lettel. Apró mosollyal teszi fel a kérdést, kicsit magára irányítva az ostorcsapást, hogy te jobban érezd magad – Esmond már csak ilyen néha –, miközben a citrom levét az alsóajkadon keni el, cseppet sem titkolva, hogy mire készül. Néhány másodpercre pillant csak fel a szemeidbe, mielőtt bűnösen közel hajolna. A szemeit lehunyva csókol meg, hosszan, gyengéden, és jól esően. Mintha valóban csak az lenne a cél, hogy a citromlevet terelgesse a nyelve alá. Csakhogy kozben egeszen hozzad is simul, a tenyerével a mellkasodon. Ha ilyen tempóban tequiláztok, ez úgy is bekövetkezett volna, inkabb letudta most. Amikor pedig elválik tőled, már szemtelen mosollyal csapja le a torkán a saját italát. A csókja már csak azért is merész, mert az utóbbi hónapokban az eddiginél is jobban tartottak nem hogy az emberek, hanem egyenesen mindenki a vérfarkasoktól. Sokan osztják azt a véleményt, hogy jelenleg a vérfarkas harapás a legveszedelmesebb. Elvégre mindenkitől képes elvenni valamit. Az emberektől az emberségüket, a vámpíroktól a létezésüket, a boszorkányoktól a legféltettebb kincsüket. Erre itt van Esmond és konkrétan lekap. Az ő tekintetében egy cseppnyi félsz sincs. Persze azt nem tudhatod, hogy a főképessége milyen biztonságot ad neki. És ad neked is.

Meg hát, ő mindig is vonzódott a sérült srácokhoz. Azokhoz, akikhez talán nem kellene. De talán épp azért, mert valahol ő is sérült. A puccosflancos, Moray-örökös rétegek alatt. És ha valóban az vagy, akinek mondod magad – mármint nyilván az vagy – akkor te is pontosan tudhatod, hogy ez így van. Hisz nektek kettőtöknek nagyon hasonló gyerekkora lehetett. Különböző, de borzalmasan hasonló, legalábbis másokéhoz képest. A többi huszonéveséhez képest, aki szembejön veletek az utcán és az ittlévőkhöz képest is, akikkel együtt töltitek a siralmas karácsonyt. Szóval nem kell bemutatni a Moray neveltetést, ugye? Farkastörvények között nőtt volna fel. Csakhogy anno tíz éve, az ide költözés sok nem várt jót is hozott az életébe. Megismerkedett egy kisfiúval a játszótéren, akinek két apukája van. A kisfiú hamar a legjobb barátja lett, Millerék pedig valóban a családjává váltak. Ő cserébe a legerősebb védvonal köztük és a természetfeletti között. A haláláig menne értük, egyetlen kérdés nélkül. Amikor a szülei követeltek és kiképeztek, amikor ők örökösként bántak vele, akkor Millerék gyerekként kezelték, mondhatni a saját fiukként. Ott valóban gyermek lehetett. Játszhatott, nevethetett, hibázhatott és szerethetett. És ez elmondhatatlanul sokat számít, sokat tett hozzá ahhoz, amilyen férfivá végül vált. Persze, persze, fiatal, de akkor is férfi. Vajon te megkaptad azt, amit neki sikerült? A válaszod tulajdonképpen nem számít, hisz látja azt a magányt a szemeidben, amit a sajátjaiban is minden alkalommal lát, amikor esténként fogmosásnál a tükörbe néz egy hosszú nap után.

Közben persze eljut a tudatáig a kérdésed is, és nagyot sóhajt. A poharát már nem olyan jókedéllyel teszi le, mint ahogy felemelte. Amikor a hóhért akasztják, ugye. – A vállalat központja New Yorkban van, – gondolhatsz itt a tényleges, bejegyzett nemzetközi cégükre, meg a tradicionális fejvadász bizniszre is – én meg itt. – Mondhatnád, hogy köszönjük, Captain Obvious, de ahogy te sem szeretnéd pont most a vérfarkasléted részleteit fejtegetni, úgy nyilvánvalóan ő sem akar a családi dolgaiba mélyebben belemenni. Nem fogja neked azt mondani, hogy ''szakitottak'' a legjobb baratjaval es mivel naluk szokta tolteni a karacsonyt, igy nem szivesen ment volna oda. Van eleg problemajuk nelkule is, legalabbis o igy gondolja. Szóval rakd ki magadtól az információmorzsákat, hogy örökösként ő felel a washingtoni megbízásokért. Viszont belegondolva, abban valóban igazad van, hogy ő a család ’’igazgyöngye’’, elvégre a főágnak, ami jelenleg az édesapja vonalán száll le, ő az egyetlen örököse. Nincs testvér, aki átvehetné a képzeletbeli, fából és sárból készült koronát.
- Ami azt illeti, nem tudom miért vagyok itt. Azt hiszem csak nem akartam egyedül lenni karácsony este. – Az nem érdekelné, hogy téged vagy másokat ámít, de magának nem szeret hazudni, ezért kendőzetlenül és sebezhetően színt vall neked is. De hisz mindenki ezért van itt, nem? Vallás meg annak a hiánya ide vagy oda, a karácsony ilyen hatással tud lenni az emberre.

Van benned valami, ami megmagyarázhatatlanul vonzza őt - és igen, biztosan hatással van rá a benne élő farkas, ami az elmúlt két évben mindent meghatározott az életében, de ezzel ő nem törődik, mert mindig is nyílt volt, és ennyire egyértelműen kifejezte magát, amit persze Te nem tudhatsz róla. Ennek ellenére az az érzése, hogy nincs ellenedre, amiért ilyen közel vagytok egymáshoz, alig néhány centire. Neki nyilvánvalóan semmi kifogása ez ellen, sőt ha rajta múlna, lehet már ez a távolság sem állna fenn, azonban megállítja magát, meg az éhes farkast, és nem kap le. Pedig olyan kurva kívánatosak az ajkaid és olyan rohadtul szexi vagy, az illatodról meg már ne is beszéljünk!

Aztán amikor végre összerakja magában a mozaik apró darabkáit, és leesik neki, tulajdonképpen ezer éve ti már találkoztatok, egészen kicsiként, egyáltalán nem jó körülmények között, és egyáltalán nem úgy ahogyan kellett volna. Enyhe túlzás hogy ismernétek egymást, hiszen nem barátkozni találkoztál vele annak idején, de azért mégsem számított arra, hogy itt fogtok újra egymásba akadni. Persze mindennek meg van az a kurva nagy hátránya, hogy elpattan valami… ne értsd félre, baromira bejössz neki, és nem is fog leszakadni rólad, mert hosszú ideje Te keltetted fel a figyelmét igazán, de legyünk őszinték: a bármi-belefér-a-ma-estébe nyilvánvaló módon a sok-minden-benne-van-az-estébe kategóriába csúszott át. Ám valahogy nem sajnálja ezt az egészet, ezért is van az, hogy édes mosolyt villant rád, amikor szúrós, szinte figyelmeztető módon villantod rá a szemeidet, le se tudná tagadni mennyire tetszik neki, hogy így reagálsz. Ez persze furán hangozhat, de tudod, baromira megérti a gyanakvásodat; ennek biztos ahhoz van köze, hogy ő is úrifiú és meg kellett tanulni kiszűrni azokat az embereket, akik csak kihasználni szerették volna. Mostanra ez némiképp megváltozott, bár a neve sokat mondd egyes füleknek, azt nem szokása emlegetni mindenféle jöttmentnek mi történt vele. Te viszont nem akárki vagy!

Őszintén szórakoztatja, ahogyan eljutsz a felismerésig, és realizálod, hogy ki is ő, és hogy egyáltalán nem lehúzni akar valamivel, a döbbeneteden, melynek hangot is adsz, pedig csak újra édesen nevet, kissé karcosan. Tulajdonképpen teljesen el is felejthettétek volna egymást, de mégsem így történt, és az egész családi szarsága után nagyon szeretné hinni, hogy mindennek oka van, így annak is, hogy Te most itt állsz előtte és olyan elégedetten méricskéled, ami azért még úgy is simogatja a kis - haha - egóját, hogy ebben a pillantásba nem vegyül annyi szexuális töltet, mint a korábbiakba.

- Én se - elnyúl melletted és felkapja azt a gerezd citromot, amit néhány perce félretettél. Ám mielőtt bármit is tenne Te kérdezel, és hát Jerome esetében nem olyan nehéz beletenyerelni a kellemetlen múltba, éppen ezért nem lepődik meg, amikor neked is sikerül. Kitalálhatna valamit, vagy éppen mondhatná azt, hogy simán csak megunta a cicomás partikat - ami részben igaz is egyébként, de neked kár lenne kamuzni, úgyis kideríthetnéd az igazságot egy pillanat alatt. És amúgy is, két éve nem volt őszinte másokkal ebben a kérdésben, éppen ideje.

De mielőtt választ kapnál megfogja a kezedet és a kézfejeddel felfelé fordítja, hogy rácseppentsen néhány csepp citromlevet, majd beleszórja a sót, aztán ezt megcsinálja a saját kezén is. A puha, meleg bőröd érintése persze megteszi a hatását és nem bír ellenállni a lehetőségnek, ami miatt csak nem vágod orrba, ha már szemmel láthatólag neked is bejön. Újra megfogja a kezedet, az ujjaidnál, s úgy húzza magához, mintha kézcsókot akarna adni, ám helyette lenyalja a sót, közben az arcodat, a szemedet figyeli. Most sem éppen burkoltan közeledik hozzád, ahogyan a só elkezdi marni a nyelvét, de ez kicsit sem zavarja. Egyetlen hosszúra nyúló pillanat az egész, aztán ledönti a feles tequilát és beleharap a citromgerezdbe. A savanyú gyümölcslé lecsordul az állán, de egyelőre csak élvezi, ahogyan a fanyar íz betölti a száját… na meg a bőröd íze, amit a só sem tud elfedni.

- Vérfarkas lettem, amire anyámék problémamegoldása az volt, hogy elzavartak ebbe a fantasztikus városba - ugye érzed a hangján, milyen keserű él van benne, meg hogy mennyi elfojtott indulatot nem enged kibugyogni annak a palacknak a száján, amiben ez az egész fortyog benne. És talán mindenki lelki békéjének jobb, ha kíváncsiskodni akarsz, akkor csak három további kör tequila után teszed meg. Amúgy is a bőröd finom aromáját bármikor szívesen ízlelgeti tovább, ha hagyod neki.

- Na és Te, hogyhogy itt? - a kérdés ugyanarra vonatkozik, mert hát úgy tudja, Te lennél az egész családod féltve őrzött igazgyöngye - bár most hogy így nézegethet, megérti miért vigyáznak úgy rád.

Mindkettőtök szerencséje, hogy a farkas szította vágyaid – mert bőven rátesz egy lapáttal ugye? vagy egyébként is ennyire vonzódnál hozzá? – nem parancsolnak neked olyan ösztönösen, hogy máris letámadd. Kár lenne a karácsonyestéért, amit együtt tölthetnétek. Esmond nem egy szégyenlős fiú – illetve az, hát nézz rá, meg kellene zabálni, de ha egyszer feloldódik, akkor aztán lepedőakrobata, hidd el – de hogy visszakézből falhoz vágna, abban biztos lehetsz. Ilyenek ezek az úrigyerekek. Megvannak az igényeik. Róla legalábbis ez elmondható. A te nevedben nem beszélhet, különösen azért nem, mert egyelőre fogalma sincs róla, hogy közelibb alomból származtok, mint azt gondolná. De annak is mindjárt eljön az ideje.
Le fog esni.
Előbb még ott a poharas ’’trükk’’. Nem titkolja előled, hogy boszorkány. Sőt, a lehető legszolidabb módon adja a tudtodra. Ha valamit szeret ebben a szarveremben – mármint ne vegye magára senki, de azért néha nehéz másnak nevezni így ezt a komplett csomagot, a társaság összetétele, a jellemző helyszínek, satöbbi – akkor az az, hogy különösebb szűrők nélkül önmaga lehet. Más társaságban, ott Spring Valley-ban a gazdag gyerekek között sosem hasznalta volna az egyedi keppesseget peldaul. Nem vinné rá a lélek, hogy Francohoz vagy a barataihoz barmilyen okbol akar csak egy ujjal is hozzanyuljon. Hiába nyílt titok, hogy boszorkány, ott ő mindig is ember volt. Itt? Kivéreztette volna a vámpírt, ha nagyon nekiáll. Vagy ott van a Nymph, ahol időnként a kóceráj tulaján csiszolgatta a véridomár képességeit, a másik pedig élvezte. Es tudod veled mi mindent tenne, ha kérnéd?

Kíváncsian pillant fel rád, mihelyt belekezdesz abba a szövegbe, hogy te bizony tisztában vagy vele, ki ő. Nem is kíváncsinak nevezném azt a tekintetet, sokkal inkább ellenségesnek. Hasonlóan pillantott fel odakint a vámpírra, amikor az először hozzászólt. Ez az ösztönös reakciója. Ha valaki ezzel a dumával jön, az általában akar tőle valamit vagy épp bele akar kötni, így mondhatni értelemszerű, hogy ez az ellenséges pillantás a reakciója, amivel meghúzza mások előtt a vonalat, amit nem tanácsos átlépni. Hisz Esmondnak hiába van alapjáraton egy viszonylag jámbor természete, nagyon hamar aknára lehet lépni körülötte. És elhiheted, Morayt senki nem akarja az ellenségének, akinek van egy kevés sütnivalója is.

Szerencsére ilyesmivel nem kell foglalkoznia, hiszen csak be akartál mutatkozni neki. Először nem is mutat különösebb érdeklődést. Úgy van vele, hogy oké, köszi az infót, de igazából nem kérdezte? Mit kellene most ezzel kezdenie? Vagy fel akarsz vágni? Ismernie kellene? Már a kezében van a negyedbe vágott citrom, amikor az apátiából hirtelen kapja fel rád a tekintetét. Szúrósan vizsgálja a vonásaidat, sőt egyenesen szkenneli, ami jelen esetben nem ellened szól. Tudod, van az az érzés, amikor az embernek a nyelve hegyén van valami és egyszerűen nem jön ki és az olyan frusztráló.
De le fog esni.
- Honnan ilyen… - ismerős ez a név? Be azonban már nem fejezi, mert végre leesik. Végül is nem tartott olyan sokáig, Esmond egy okos srac, az esetek tobbsegeben gyorsan kapcsol. - Neeem. - Nem az a fajta srac, aki meglepettsegeben olyanokkal dobalozik, hogy ''na takaroooodj'', szoval csak hitetlenul bok ki ennyit, és most már egészen felismerően méreget azzal a kis meghökkenéssel. Hamarosan leteszi a citromot és teljes testtel feléd fordul, hogy alaposabban szemügyre vehessen. Egészen kikupálódtatok mindketten. Veled sem az a vézna kisfiú áll már szemben, aki annyi évvel ezelőtt. Mennyi idős lehetett Esmond? Nyolc éves? Talán kilenc? Abban a korban két év még rengeteget tud számítani. Most meg itt álltok egymással szemben, centire megegyező magassággal, panasz pedig egyikőtök izomzatára sem lehet, még így ruhástól sem.
Tudod, egészen sokáig rémálmai voltak miattad. Illetve ’’miattad’’. Téged sosem hibáztatott, hisz hasonló cipőben jártatok, később pedig bőven lapátolt még az apja arra a kupacra az edzésével és téged meg azt a két-három alkalmat el is felejtette. Most is kell neki egy kis idő, hogy majd beugorjon minden.
- Nem gondoltam, hogy… itt találkozunk? – Hozzátoldja azt a kérdőjelet, nem próbál itt macsóskodni és eljátszani, hogy pontosan tudja, ilyen helyzetben mit kellene mondania és tennie. Dehogy tudja. Vagy ha annyira macsó akarna lenni, akár be is moshatna neked, de ő már csak ilyen cuki srác. – Illene azt kérdeznem, hogy régóta élsz-e DC-ben vagy ilyesmi, de az sokkal inkább fúrja az oldalam, hogy mit keresel itt? – Itt alatt pedig nyilvánvalóan ezt a társaságot érti, ezt a bulit, a karácsony estét. És bár közvetetten, de azt már elárultad neki odakint, hogy sűrűn megfordulsz itt. Márpedig ő úgy emlékszik – és a megjelenésed is erről árulkodik –, hogy Wottonék nagyon flancosak.

Minden figyelme a tiéd, egészen megbabonázva követi a mozdulataidat, és egyáltalán nem is próbál sejtelmes lenni, ahogyan közeledik feléd. Ha egy dolgot megtanult a családjával töltött évek alatt, hát az az volt, hogy nem tagadhatja meg önmagát, még ha ez is lett volna az elvárás. És ha ismernéd, ezt persze tudnád, talán még meg is értenéd, de Jerome-nak épp az a jó benne, hogy nem ismered. Idegenek vagytok, nincsenek előítéleteitek, csak simán szerethetitek egymásban a másikat ameddig jól esik, ha van kedved hozzá - mondd csak, van? Persze ez a gondolatmenet ott bukik meg, hogy ott zakatol a fejében, honnan rémlik neki a mogyoróbarna tekinteted, ami még a rossz fényviszonyok közt is egészen elbűvöli és az apró sárgás cirmokat figyeli az íriszeidben, ahogyan a karjait a vállaidon pihenteti. A hirtelen kialakult közelségedbe egészen könnyedén bele tudna fulladni, épp úgy mint az illatodba - kurvára imádja az illatodat, van benne valami, amitől megszédül, a jó értelemben, kellemesen. Tudja, a parfümöd keveredik a puha bőröd illatával, és egészen meg kell erőltetnie magát, hogy ne támadjon le, mert azon kevesek egyike vagy, aki ilyen hatalmas benyomást tesz rá - és a fancy cuccok alatt vajon találhatna ennél is nagyobbat?

Elégedetten veszi tudomásul, egyetlen hang nélkül, hogy a tekintetem folyton egymásba akad, ahogy Te is a szájára pillogsz időről-időre. Elhinnéd, hogy nem mindig ennyire nyomulós? Ezek után biztos nem… de valahogy veled könnyű. Ösztönösebben cselekszik melletted, és nem csak azért mert a karácsonyt egy jó numerával akarja feldobni - sőt ennek ellenére teszi ezt, mert úgy érzi, melletted szabad. És ezt értsd jól!

Nem ellenkezik, amikor eltolod a karjait, fél lépést hátrál, hogy helyet adjon neked, meg a kis poharas trükködnek - szóval boszorkány vagy… és ekkor hasít belé a felismerés, az ajkai pedig kaján vigyorra húzódnak, a levegőt betölti a tequila illata. A pillantásodtól aztán a vigyora valami mássá formálódik, újra a szádra villan a tekintete, de közben már nyúl is a citromért és a sóért, mert nagyon kíváncsi mit szeretnél vele kezdeni. Közel áll hozzád, tulajdonképpen a vállaitok majdnem összeérnek, és ugyanolyan áthatóan és "ártatlanul" figyel mint eddig.

- Most jövök rá, Esmond, hogy ha már közös barátunknak köszönhetően én tudom a teljes nevedet, illene rendesen bemutatkoznom - adja át neked a tequila kiegészítőt. - A vezetéknevem Wotton - nem azért mondja, mert olyan nagyon fel akarná idézni azokat a gyerekkori elcseszett délutánokat, amikor másokkal ellentétben nem játszottak, hanem küzdöttek egymással, sokkal inkább azért köti az orrodra a nevét, mert egészen meg van lepve, hogy Te itt vagy. Karácsonykor. Meg úgy egyébként is. És hogy ilyen kurva dögös vagy. Ja és azért is, mert sose gondolta, hogy egyszer majd téged fog fűzni egy buliban.