Körülbelül azt kapom, amire számítok: Remus krokodilvigyorral fogad – időnként nem tudom eldönteni, hogy kedvel-e, vagy azt kedveli, hogy mennyire nyomorult vagyok –, Romulust és Bartie-t már az illatuk alapján beazonosítom – elvégre Miminek hála az ő ruhájukban jártam ki a farkaslétem első pár hetét –, az elénk jövő nővért meg Esmének tippelem, bár azt hiszem, velem konkrétan soha senki sem közölte, hogy van egy Esme nevő nővérük per húguk per apacs helikopterük, éppenséggel csak a hihetetlen intuíciómnak köszönhetően sikerült kikövetkeztetnem, hogy az „Esme” név szintén egy testvért takarhat.
Torokköszörülés ide vagy oda, nő kezébe szatyrot csak nem adok – ez vajon szexista gondolat? –, aztán diszkréten halálra rémülök Romulustól – ő vajon az a báty, aki eltöri a gerincemet, vagy az apjuk helyett majd puskával fenyeget, ha a kishúga haja szála is meggörbül? és ugyebár GÖRBÜLT, szóval IZÉ –, hát nem adok semmit neki sem, mi több, a gyanakvó méregetés hatására a szatyrokat felső vonalát egészen az orrom hegyéig tolom, hogy úgy lessek ki mögülük, mint aki itt sincs.
De sajnos itt vagyok – szevasz, taxis gyerek, Remus vagyok, oké, tutira nem kedvel –, hát most Esme után én is megköszörülöm a torkomat – uramisten, ugye nem gondolja, hogy ez amolyan beoltós torokköszörülés? –, és engedelmesen beviszem a szatyrokat Romulus sarkában oda, ahová ő viszi a többit, amit Mimitől vett el – lássuk be, ez a meglapulásnak nem a legjobb formája –, aztán elfogadom, akármit nyomnak is a kezembe, és megköszörülöm a torkomat megint – légyszi, Esme, ne vedd magadra!
– Amúgy Zachary vagyok – jegyzem meg nyomorultul, de azt már nem teszem hozzá, hogy nem vagyok taxis – mi van, ha Mimi azt mondta nekik, hogy csak a taxissal jön? kérlek, Mimi, mondj már valamit –, és jobb híján lehúzom azt, amit kaptam.
Említettem már, hogy szarul bírom a piát?
Erre a gondolatra úgy megijedek – mintha NEKEM újdonság lenne –, hogy ha Mimi előhozza is a vodkát, heves tiltakozásba kezdek, mert nem akarom megalázni a testvérei előtt.
Mármint érted, ha már egy fél épületet rárobbantottam, ez a legkevesebb, nem?

Vetek egy olyan 'de én nem vagyok ember' pillantást Romulusra pont akkor amikor egy kicsit belefejelek az üvegablakba, de nekem mindig is bejöttek az ilyen dolgok, szóval csak testvériesen felröhögök és már készülök is arra, hogy visszaadjam, csak mondjuk egy fokkal erősebben, egy kicsit jobban koppanósabban, amitől mondjuk LEHET, hogy kitörne az üveg, amikor Romulus olyan furcsa hangsúllyal mondja a szavakat, hogy elfelejtem megütni szóval csak értetlenül bámulok rá.

- Meghívtam Marjoryt. - És kivételesen nem azért, hogy Romulus idegeit basztassam. - Aki nem mellesleg a csajom. - És még nem döntöttem el, hogy amúgy akkor megsértődjek amiért olyan hangsúllyal mondta a nevét, vagy inkább csak engedjem el, úgyhogy megrántom a vállamat, egy olyan 'miért ne lehetne ez a legjjobb karácsony'-féle rándítással és elgondolkozom, hogy akkor adjam-e vissza neki azt az atyait, ahogyan az előbb terveztem, vagy várjak hozzá nagyobb közönséget de erre meg nyilván nyílik a bejárati ajtó és mire esélyem lenne sunyi módon lekeverni egy kurva pofont, már el is lép.

Én meg csak rábámulok Bartiera.

Aztán én is kimegyek az előszobába.

- Én nem fogok segíteni bepakolni, ellenben! - Elvigyorodom és a taxis fiú elé lépek. - Szevasz Taxis gyerek, Remus vagyok. - És itt vetek egy pillantást Mimire egy olyan 'akarod, hogy megnehezítsem az éleetd'-fajta pillantást: simán megjegyezhetném, hogy a taxis fiú nem is taxival jött, ergó nyilván nem is taxis; vagy, hogy milyen erősen érződik rajta Mimi szaga; vagy hogy megjegyezhetném, hogy milyen jó buli volt múltkor, de inkább csak közéjük furakodom roppant tapintatos módon, rákacsintok Romulusra, és átkarolom a taxis gyereket. - Pont jókor, most készültünk betépni. - És itt rábámulok Esmére. - Mivel, Esme elbaszta az időbeosztást vagy nem is tudom mit baszott el, de valamit igen, mert és ezt Mimi neked mondom nem is akar beengedni a konyhába Romuluson kívül senkit, pedig érted én csak segíteni akartam, úgyhogy  nagyjából csak egy jó adag marissal tudunk jóllakni de hát hé, ki mondta, hogy ez olyan rossz lenne? - És megbámulom Romulus távolodó alakját meg egy kicsit húzom is beljebb a taxis fiút. - Boldog Karácsonyt nyomoroncok! - És megtorpanok vagy éppenséggel torpanunk a tojáslikőr környékén, ha ugye a taxis gyerek még mindig nem rázta le magáról a karomat. - Mimi, hozol egy kis vodkát? - Pillantok oda úgy, hogy tudom végülis nem mondhat nemet ha nem akarja, hogy kikotyogjam az összes, mocskos kis titkát és ez, na ez teszi a Karácsonyt tökéletessé.

-Karácsony van Remus, ilyenkor kedvesek az emberek – és meg is ajándékozlak egy atyai nyakon lendítéssel, amint mellém érsz, mert szegény srácnak tök szar lehet, hogy ilyenkor is dolgoznia kell. Szeretnék még egy kicsit leskelődni, hogy vajon miket hozott Mimi de aztán Remus olyan idétlenül nevet, mint amikor tud valamit, amit senki más nem, bár lehet csak már most betéptek Bartieval, csak nem szóltak. Hirtelen pedig nem is tudom melyik esik rosszabbul.

- Hívja be? – azért a kedvességnek is van határa!! – Ez családi karácsony Remus, ennyi erővel meghívhattad volna valamelyik kettyós csajodat is. Vagy mondjuk Marjoryt – akit amúgy én is meghívhattam volna, de nem tettem, mert nem tudom fel vagyok-e készülve arra, hogy az egész családommal összeeresszem. Vagy ő mennyire lehet felkészült az egész Eastaughffe családra. Meg mert mondjuk még mindig kicsit meg vagyok rá sértődve.

-Miért lenne az? – nézek itt nagyon gyanakodva és nagyon felvont szemöldökkel Remusra, mert az ő szájából ez inkább fenyegetésnek hangzott, mintsem valami örömteli dolognak. A tekintetem Remus karjára siklik aztán lerázom magamról, mert közben már Esme megelőzött pedig én akartam az lenni, aki Mimi segítségére siet, de Remus túlságosan könnyen el tudja terelni a figyelmem azzal, hogy … mindennel.

Tehát valamikor akkor érkezem amikor Esme megköszörüli a torkát és már éppen megjegyezném, hogy ilyen se volt még, hogy Mimi érjen ide utoljára de akkor meglátom, hogy mindenki majdnem sír és egy kicsit én is tökre kellemetlenül érzem magam, mintha valami nagyon személyes dologba csöppentem volna szóval csak ráteszem Esme vállára a kezem.
- Most akkor még ott fogtok álldogálni vagy  - jó ez se sikerül különösebben kedvesre, de erről is csak Remus tehet, mert elültette a bogarat a fülemben, hogy élete legjobb karácsonya lesz – Mármint ja, dobjatok ide valamit és ö – itt most Mimire nézek majd a srácra, majd megint Mimire, hátha tudunk már gondolatban is kommunikálni aztán észreveszem magam is és elveszem a kezem Esme válláról is – Majd mondom Remusnak, hogy eggyel több teríték kell – azzal a lendülettel elveszem a csomagok egy részét és  - ha ez lehetséges – még gyanakvóbban méregetem a srácot, mint az előbb Remust. De aztán inkább csak felsóhajtok, mert tökre nem úgy néznek egymásra, mint egy taxis és az utasa, ami csak és kizárólag azt jelenti, hogy Mimi már nem csak fanficeket olvas a neten és a srác nem CSAK egy taxis srác.  
- Bartie tölts még egy kör piát, csak most kettővel több főre! – kiáltom még az ajtóban aztán még egyszer visszafordulok felétek – Boldog karácsonyt! – még egy mosolyt is valahogy sikerül az arcomra varázsolni, ami azonnal el is tűnik ahogy elfordulok tőletek és már összevont szemöldökkel rengeteg scenarioval az agyamban lépkedek a konyha felé, hogy kipakoljak a zacskóból.

Ez már most egy olyan nap, amikor minden második dolgot, amit szeretnék kimondani, inkább megtartok magamnak. Ebbe beletartozik minden olyan dolog, amit Remusnak akarok mondani - kezdve azzal, hogy ne legyen már ekkora istentelen faszfej, folytatva azzal, hogy persze, felőlem ő is megcsinálhatja a krumplipürét, csak akkor vállalja fel, ha ma (s)nem lesz normális főtt étel az asztalon, meg megtartom magamnak azt a félmondatot is, hogy "meg foglak ütni", meg azt a kismonológot is, hogy haver, én tudom a legjobban, hogy nem vagy életed minden ébren töltött pillanatában ekkora sunyi kis rohadék, MUSZÁJ PONT MOST??
Mindehhez képest sokkal kevésbé para, ahogy Remus és Romulus úgy stalkolja az érkező Mimit az ablakból, mint két igaz nagymama - még egy második gondolat -, meg az is, hogy feltérdelek a kanapén, megtámaszkodom a támlán, és onnan kukkolok én is.
Ja. Nincs ebben semmi furcsa. Nagytestvéri kötelezettségeknek teszünk eleget.
Közben azért nem mulasztok el lyukat égetni Remus tarkójába a pillantásommal, meg a homloka közepébe sem, amikor az ajtónyitás végre-valahára érkező hangjaira elsőként pattanok fel, és pont úgy nézek rá, hogy "mostfejezdeztbe, mert gecire gyanús vagy, MÁR MEGINT", nem mintha szerintem ilyenkor Remus ne tudná holmi pillogások nélkül is, mit gondolok, vagy mire kérném, ha pazarolnám a levegőt olyanokra, hogy megpróbáljam helyrerakni. Minek, attól csak rosszabb lenne.
- Épp időben! Ments meg tőlük, megőrjítenek - üdvözlöm Mimit előre szaladva az előszobába, egy olyan mosollyal, hogy biztos lehessen benne, egyáltalán nem túlzok, mert a mosolyom egyáltalán nem őszinte, de mondjuk ő sem úgy néz ki, mint aki boldogan és kisimultan érkezik a "szent" családi karácsonyra, szóval a fájdalmas mosolyom hamar elkopik, és megint a számra harapok. Nem fogom lerohanni azzal, hogy "mi a baj". Egyelőre örülök, ha nem félvállról kommunikál velem - a fiúkat bezzeg ezzel nem lehet vádolni, ott szívják a véremet nyíltan úgyis, ahol lehet, és még csak azt sem mondhatnám, hogy ez a büntetésem, mert mindig is ezt csinálták.
- Várjatok, segítek bepakolni, adjatok oda valamit - teszem aztán hozzá valami tétovasággal, most akkor nem tudom, hogy a srác tényleg a "taxis gyerek"-e, pont olyan arcot vág, mint Mimi, állapítom meg, ahogy kettejük között ing a pillantásom, és hát... megköszörülöm a torkomat.

Most akkor bizonygassam tovább, hogy nem vagyok puhapöcs, amikor a nyakamba kapaszkodsz, én meg erre elsírom magam? Gyors, kapkodó sírás ez, hogy minél előbb túlessek rajta – nem azért, mert nem érdemelsz meg már maradéktalanul minden őszinteséget, hanem mert nem akarom, hogy a tesóid még mindig leskelődjenek az ablakból, és amint beérünk, azt kérdezgessék, azért hívtad-e be a taxis fiút, mert megsajnáltad, hogy elsírta magát –, és hogy ne basszam el a karácsonyodat IS.
És hát nyilván annak is szól, hogy semmi másra nem volt szükségem szerintem már évek óta, csak erre a három szóra. Minden rendben lesz. Azt hinnéd, hogy semmibe sem kerül kimondani, hányavetiséggel odalökni bárki elé, azt hinnéd, hogy ez a támogatásnak a lehető legolcsóbb és legkevésbé odafigyelős formája, de nekem tényleg csak ennyi kellett volna bárkitől.
Finoman fejtelek csak le magamról, kicsit könnyáztatta, kicsit piros tekintettel nézek rád, de nem kérdezem meg nyolcvanadjára is, hogy bemehetek-e veled, hogy szeretnéd-e, hogy elmenjek, csak néhány pillanatig fogom még a kezedet, töltekezem a jóleső melegségeddel, mindazzal a minnie-séggel, ami Mimi létedre vagy, aztán behajolok a csomagtartóba, összekanalazom a citromot, beledobom az egyik zacsiba, visszaveszem a kezembe a csomagokat, amiket nem tudom, hogy mikor tettem le – talán magyarázkodás közben? –, aztán biccentek, és azt hiszem, végre bemegyünk a többiekhez.
Mindenesetre előre engedlek, mert nem biztos, hogy készen állok arra, hogy a családod darabokra cincáljon. Nem mintha már sokat kéne tenniük az ügy érdekében, mert kábé máris cafatokban lógnak az idegeim, kavicsokká morzsálódott az önérzetem, a méltóságom meg... Na, az soha nem is volt.

TNem, Zach, emiatt nem fogom megbocsátani, hogy nem kísérheted suliba a gyerekeinket! (Talán ugrottam kicsit az időben, és amikor majd az egyik más sulis lesz, a másik meg még csak ovis, akkor nekem két helyre kell elmennem minden reggel, és az egyik mindig el fog emiatt késni, mert egyébként sem erősségem a pontosság, vagy túl korán érkezem, vagy túl későn, hát nézz ránk, a többiek már tuti isszák a nyomorult tojáslikőrt, és meg még mindig NEM ÉREM EL A KIBASZOTT CITROMOT!)
A gyerekeinknek majd mindig te csinálod a teát, ha már mással úgysem lehet téged megbízni, nekem meg egy életre elegem lett a rohadt citrusfélékből, mert amikor megcsap a bőrük illata, mindig az jut majd eszembe, amikor apa bevallotta, hogy regisztrált szexuális ragadozó. MIT FOGOK MONDANI A KÖLYKÖKNEK, amikor elsírom magam a zöldségesnél?
Meg amikor nem te hozod el őket oviból? Suliból? Egyetemek közelébe mehetsz?
- Ühüm - veszem tudomásul az első félmondatod, aztán úgy állok ott – arra várva, hogy felszáradjanak a kurva könnyek a szivárványhártyámról, erre te jössz ezzel az egész kálváriával, én meg… most kellene kételkednem? -, mintha legalábbis gyomorszájon rúgtak volna – na, nem összegörnyedve, inkább csak görcsbe rándult belsőszervekkel, a fájdalomig feszülő izmokkal, még több, és csak egyre több könnyel -, némán, elnyíló ajkakkal, úgy festhetek, mint aki nagyon mondana valamit, de fogalma sincs, mit, és amúgy tényleg nincs, mert ---
Mit lehet erre mondani?
Ha elmesélném a saját gyerekkorom címszavakban, az úgy tűnne, mindenképpen versenyeztetni akarom a szörnyűségeket, és persze én jönnék ki vesztesként az ügyből, mert hiába haltam bele majdnem többször is, valójában sosem buktam akkorát, mint te. És ezen a ponton, valahol ott az értednél csezsem vissza a csomagtartóba a kezemben tartott szatyrot, miközben anélkül bólintok, hogy a szemedbe tudnék nézni – segítene az rajtad, ha bőgnék? NA UGYE! -, és pont addig várok ki, pont addig mérlegelek, amíg be nem fejezed, és mivel tényleg kurvára nem tudok mit mondani, csak felnézek rád végül, csak bólintok helyeslően, majd totál önkéntelenül – mondom, nem tudom, mit mondjak, ezen meg tökre nem kell gondolkodnom – pipiskedem lábujjhegyre, és fonom a nyakad köré a karjaimat.
Fátyolos hangon suttogom a nyakadba, hogy minden rendben lesz.

Érzékelem, hogy milyen agresszívan kutakodsz a csomagtartóban, és FÉLEK, és aztán, tudod, Mimi, az van, hogy amikor felém fordulsz, és könnyektől látom csillogni a szemedet, akkor még jobban elkezdek FÉLNI.
Nem nézhetnél inkább megint olyan csúnyán, mint az előbb?
Bizsereg az ujjaim hegye, mert szeretnélek megölelni, megnyugtatni, hogy nem lesz semmi baj, mert az olyan lányok, mint te, még csak azt sem érdemlik meg, hogy elguruljon a citrom, nem hogy azt, hogy az olyan faszfejek, mint én, veszélyt hozzanak rá, a családjára, a munkahelyére és a barátaira is EGYSZERRE.
Ja, meg igen, a lényeget kihagytam, hogy azt meg nyilván nem értékelnék, ha regisztrált szexuális bűnözők ölelgetnék őket közvetlenül azután, hogy bejelentették, hogy regisztrált szexuális bűnözők.
– Nem csináltam semmit – mondom csendesen, tagoltan, nem a bűnösök hadarásával, és nem is úgy, mint aki el akarná bagatellizálni az ügyet. – Tizenöt voltam, középiskolás, az amerikai focicsapat vélhetően addigi legbénább hátvédje. Mindenkivel jóban voltam, pontosan olyan voltam, mint egy átlagos jock egy átlagos tinifilmből, leszámítva, hogy nem voltam bully. – Az a bátyám volt, és leginkább a négy fal között meg velem szemben, de ez most nem tartozik ide. – A barátnőmet vártam az egyik meccs után, amikor a semmiből a szemembe világított egy rendőrnő egy zseblámpával, megkérdezte, hogy mit csinálok, nyilván rám hozta a frászt, szóval elkezdtem hebegni-habogni, a társával együtt a földre tepert, és bevittek az őrsre. Bent töltöttem az egész éjszakát, másnap reggel kiengedtek, de én még akkor sem tudtam, hogy mi történhetett, egészen addig, amíg vissza nem kaptam, és nem fogadott egy üzenet a barátnőmtől, hogy egy mocskos féreg vagyok, és soha többé nem akar látni, a Facebookom meg tele volt mocskolódó üzenetekkel és posztokkal arról, hogy remélik, hogy meghalok. A családom...
Folytatnom kellene, tudom, de szúr a szemem, mert bár címszavakban fogalmazok, még Kalinának sem meséltem el soha ennyire részletesen, hogy mi történt. És nem, azt hiszem, nem most akarok belemenni abba, hogy milyen érzés az, amikor mindent, de mindent megpróbálsz megtenni azért, hogy olyan lehess, mint a bátyád, de eleve vesztes pozícióból indulsz, a szüleid pedig úgy kapaszkodnak az első lehetőségbe, amikor megszabadulhatnak tőled, mintha legalábbis mindennap szánt szándékkal keserítetted volna meg az életüket. Pedig te csak éppen egy kicsit voltál más. Egy kicsit kedvesebb. Egy kicsit nagyobb igénnyel a szeretetre. Egy kicsit gyengébb. Egy kicsit kiscsikóbb, egy kicsit nyomoroncabb. Sokkal semmibb.
Megdörzsölöm a homlokomat, és már nem bírom állni a tekintetedet, mert szégyellem magam, mert mintha megint előttük lennék, mintha megint előttük kellene bizonygatnom az igazamat, pedig minden gesztusukkal azt üzenik, hogy nem kíváncsiak rá. Hogy nem kíváncsiak rám.
– Nem akarták, hogy botrány legyen. Nem akarták, hogy nyomozás legyen, nem akarták, hogy tárgyalás legyen, nem akarták, hogy... – Elcsuklik a hangom, de nem fogok sírni, mert már nem vagyok tizenöt, már nem vagyok egy puhány kis pöcs – ö, de? –, de nagyon formálódik a gombóc a torkomban. Nyelek. Visszanézek rád, és próbálok mosolyogni. – Egyszerűbb volt hagyni, hogy elítéljenek, tudod? Felkerült egy plecsni a nevem mellé, ami most már örökké ott lesz, de nem zárhattak be, mert fiatalkorú voltam. Nem mehettem vissza a suliba, szóval elküldtek Lengyelországba a vadászklán helyi főhadiszállására, hogy...
Hogy úgy tehessenek, mintha nem is léteznék.
– Érted – préselem ki magamból. És nagyon szeretném megfogni a kezedet, és nagyon szeretnék könyörögni, hogy higgy nekem, és nagyon, nagyon szeretnélek megölelni, és azt mondani, hogy nem lesz semmi baj, de miért érdekelne ez téged jobban, mint őket?
– Sosem tudnék bántani senkit – teszem hozzá, és azt hiszem, ezt például te sem tudnád megcáfolni. Hiszen ott voltál, és láttad, mi történt, amikor megpróbáltam.

Tehát ezzel azt mondod, hogy ha a gyerekeink – a szigorúan elméleti gyerekeink, akik ugye eleve meg sem születnek, sőt még csak meg sem fogannak, ha fogod magad, és annak rendje és módja szerint elhúzol a naplementébe, amikor majd a jófej vadász rokonaid kimentik az irhádat MEXIKÓBA valami fehér-homokos tengerpartra, míg én itt maradok a posványban, ebben a büdös, nyirkos városban, a nem büdös, nem nyirkos, de legalább csilli-villi új Nymph-ben - elkezdenek óvodába járni, akkor majd nem bízhatlak meg azzal, hogy ugyan kísérd már el őket reggelente, vagy hozd el délután, mert nem mehetsz az ilyen intézmények x méteres körzetébe?
Lebiggyed az ajkam, a csomagtartó felé fordulok, és a zabos feleségek zabos puffogásával kezdek kotorászni benne, mintha a világ végét jelentené a tény: a kurva citrom kigurult a zacskóból, és elgurult egészen be, a hátsó ülés mögé, én meg kicsi vagyok, kicsi és törékeny, és dühös, és a kurva citromnak a kurva anyját, nyilván arról is ő tehet, hogy te, bazmeg, te regisztrált szexuális bűnöző vagy, biztos ő viselkedett túl kihívóan!
Áldozathibáztatás, tudom, de hát ő csak egy kibaszott CITROM! Eh, Zach!
- Oké - sóhajtok, úgy sóhajtok, hogy nehogy magadra vedd, nem úgy, mintha fel akarnék robbanni, kedvesen sóhajtok, kétségbeesetten, a sírást elkerülendő, aztán megint könnytől csillognak az íriszeim, amikor feléd fordulok. AZ A ROHADT CITROM! - hallgatlak, magyarázd meg. - És kérlelőn fürkészem az arcod, mert hiszem, hogy meg tudod magyarázni, mert hiszem, hogy ez nem ilyen egyszerű, mert hinnem kell, ha most nem akarom elfogadni, hogy egy faszfej miatt omlott össze a munkahelyem, halt meg a főnököm, és kockáztattam a saját testvérem életét is. Mert nem akarok ekkorát csalódni.
Nem benned, sokkal inkább magamban.

Igazából lehet, hogy ezt a bejelentést nem a nagyon drága alkoholokkal teli szatyor kivételének időpontjára kellett volna időzítenem – hanem úgy mondjuk 2047. febuár 29-re, ÉS IGEN, ha azon merengtek, hogy 2047 nem is szökőév, akkor NAGYON JÓL GONDOLJÁTOK –, és már húznám is össze magam nagyon kicsire, mert azt várom, hogy majd a földre kúrod az egészet, de nem, inkább csak a mellkasomnak lököd, de olyan erővel ám, hogy a tüdőmbe szorul a levegő, de még csak köhinteni sem merek, meg amúgy is lélegzetvisszafojtva várom a reakciódat--
A: hívni fogod a rendőrséget
B: segítségért kiabálsz
C: tökön rúgsz, aztán B, aztán A
de nem teszel semmit, csak úgy nézel, ahogy kizárólag te tudsz nézni a világon, Mimi, olyan minnie-sen. Most kiderül legalább, hogy a testvéreid – Remusszal ellentétben – tartanak-e tőled, mondjuk meggyőződésem, hogy Remus semmitől sem fél, mert nem tudja, mi a félelem, meg nem tudja, mi a veszély, meg gyanúsan nem is tud semmi mást sem.
Hallod, Mimi, hívd be a taxis fiút is!
Felnézek, és meg is látom a kaján vigyorát, aztán kétségbeesetten visszanézek rád, azt akarom mondani, hogy igazából még nyugodtan mondhatod nekik, hogy TÉNYLEG taxis fiú vagyok, és--
– Az lesz, amit te akarsz, Mimi – vágom rá gyorsan, és még eléd is lépek, ha esetleg anélkül akarnál besietni, hogy legyen lehetőségem reagálni – bár a „blokkolom a kis szöszke útját” protokoll annyira nem működik most, hogy már TUDOD, hogy regisztrált szexuális bűnöző vagyok –, tehát mégis teszek egy bizonytalan lépést hátra, ha már úgyis leálltam keringőzni a szatyrokkal.
– De... várj még egy percet, kérlek, megmagyarázom, csak engedd, hogy megmagyarázzam – hadarom utána, és tényleg jó lenne, hogyha nem úgy kellene találkoznunk a családoddal, hogy mindvégig meg vagy győződve afelől, hogy egy utolsó szemétláda vagyok, az emberiség legmélyebb szennye, meg minden ilyesmi, mert akkor--
NOS, akkor kábé olyan lesz a karácsony, mint az összes karácsonyom tizenöt éves koromig, és hidd el, Mimi, hogy azok baromira nem voltak jó karácsonyok.

Ha esetleg felmerülne benned, hogy rám keresel a neten
jaj, bazmeg.
Ezen a ponton egyenesedem ki a csomagtartóból, kezemben egy zacskóval, meg egy kosárral, amiben drága alkohol van, szóval nagyon, nagyon remélem, Zach Sssmith, hogy nem pornóztál, vagy ilyesmi, mert különben ---
akkor ne lepjen meg, hogy regisztrált szexuális bűnöző vagyok.
Résnyire szűkülnek a szemréseim – mintha így képes lennék a szó legszorosabb értelmében átlátni rajtad, és kideríteni, hogy akkor most viccelsz-e, vagy esetleg csak VICCELSZ, mondd, hogy csak pornóztál, ha valami nagyon gáz fétises cuccban, az sem baj -, ledermedek, fürkészlek néhány röpke másodpercig, aztán egészen egyszerűen a kezedbe nyomom, amit már kivadásztam a csomagtartóból, mielőtt úgy döntenék, hogy bírod te, és rád akasztanék még egy zacskó cuccot. Jó, most, ha már védtelen vagy, elnyílnak az ajkaim ---

Hallod, Mimi, hívd be a taxis fiút is!

majd engedelmesen összeszorulnak, mert elszorul a torkom, és megtelnek könnyekkel a szemeim, amikor megint elkap a sírhatnék. És nem azért, mert regisztrál szexuális bűnöző vagy, és ezért hirtelen rettegnem kellene tőled, hanem mert regisztrált szexuális bűnöző vagy, és mondhattad volna előbb, bár én is kérdezhettem volna előbb, de hát honnan is tudhattam volna? Mármint érted, mondhattad volna, hogy „áh, nem, nincs semmi” ahelyett, hogy lebaszod ide a kocsi mögé a bombát, én meg azt sem tudom hirtelen, mit szokás az ilyesmire mondani. Nem hiszem, hogy etikett az ehhez hasonló vallomások kezelésére, de – ha ezek után neked, meg a bűnlajstromodnak nem is - ennek biztosan utána fogok nézni az interneten.

- Remélem nem erőltettem rád ezt az egészet - nem a szexuális bűnözőséget, de azt hiszem, nem kell túlragoznom, hogy értsd - én csak azt akartam, hogy ne töltsd egyedül a karácsonyt, pedig tudtam, hogy kellemetlen lesz. Ha gondolod, visszaviszlek, vagy elviheted a kocsit, vagy - igazából szeretném, ha bejönnél, ha nem kellene tényleg egyedül, a démonaid társaságában tölteni az ünnepet - ezzel nem azt mondom, hogy nem örülök, ha maradsz, mert örülök, de kínozni sem akarlak. Lehet, hogy ezt hamarabb kellett volna mondanom? - Úristen, lehet, hogy egyszerűen nem mertél ellenkezni?

csak röhögve húzom le azt a dupla adag tojáslikőrt miközben a konyháról beszélünk és olyan cinkos pillantást vetek Romulusra, mintha ő is benne lett volna, pedig csóró baszki csak lecsúszott a világ legjobb csajáról: most nehogy mind engem hibáztassatok, vele aludt és még csak HOZZÁ SEM NYÚLT, szóval ja ezen a ponton el kezdek azon gondolkozni – megint -, hogy Romulus lehet nem is a nőkre bukik, aztán rápillantok Esmére, felidézem Marjory arcát és azon kezdek el gondolkozni, hogy vajon Romulus azért nem feküdt le Marjoryval, mert a két lány nem hasonlít egymásra? - Jól van, megígérem, hogy ebben a konyhában nem szedek fel semmilyen csajt helyetted. – Kaján vigyorral dőlök csak hátra, mert hát hé, Esme, Romulus és én biztosan TUDJUK MIRŐL VAN SZÓ, és a kurva életbe, hogy lehetek ekkora mázlista? Hogy lehet ilyen ütőkártya a kezemben? HOGY?

Elő is húzom a telefonomat, hogy küldjek egy roppant mód előnytelen szelfiet magamról meg egy roppantul előnytelen, sunyi képet a család összes tagjáról külön, egyenként Marjorynak és nagy kegyesen oda pötyögjem neki még mellé, hogy  ’na, tojáslikőrtől bebaszni? ’ és küldök még vagy ezer kérdőjelet hozzá, hogy biztosan jól átmenjen az üzenet. Mármint oké, szerintem ez egy halál egyértelmű meghívás, de Mimi nincs itt, hogy megkérdezzem erről, szóval ahelyett, hogy elkezdenék ezen rágódni, csak előhúzok egy cigit a farzsebemből és rágyújtok.

- De ez Mimi hangja volt. – Kontrázok rá én is miközben slukkolok egyet, a füstöt meg magam fölé fújom és végső elkeseredésemben – hogy mi okozza ezt a  keseredést azt magam sem tudom – arra gondolok, hogyha nagyon szar lesz ez a karácsony, akkor felgyújtom a fát. - Mi? Kurvára remélem, hogy nem ad neki jattot. – Hát mire tanítottam Mimit, ha nem arra, hogy ne fizessük túl az embereket, akik a munkájukat végzik?

Azért mégis csak odalépkedek Romulus mellé, hogy megnézzem a taxis fiút és ha a helyzet úgy hozza jól ki is nevessem, de az ablakhoz érve igazából nem látok taxis fiút meg taxit sem, csak azt a srácot, pontosabban A SRÁCOT és ettől csak nevetni kezdek, hitetlenkedve meg meglepődve.
- Azt a kurva… - Vihorászok egy sort, bassza meg még egy ütőkártya a kezemben: LEHETNE ENNÉL JOBB ESTÉM? Egy kicsit el is húzom a függönyt, hogy kopoghassak az ablakon. Hangosan és amint a kiscsikó és Mimi idepillant vadul integetek. - Hallod Mimi, hívd be a taxis fiút is! – Üvöltöm hangosan, hogy biztosan meghallják kint – na meg bent - és látványosan kacsintok, csakhogy tudják, hogy lakat a számon. Legalábbis egy darabig. - Hát ez lesz életem legjobb karácsonya. – Vigyorodom el és még Romulust is átkarolom. Most komolyan ennyire jó gyerek voltam az idén?

-Te most ténylegesen a milfekre izgulsz? – érdeklődöm Bartie felé fordulva – Mármint oké, hogy minden hormonzavaros tinédzsernél előfordul, hogy kiveri a tanárnőkre de most komolyan? – átfut az agyamon, hogy most akkor ezért szokott olyan sokat eltűnni Bartie, mert igazából már összeszedett valami sugarmommyt akit nem mutathat be nekünk, mert hát valljuk be, Bartienál BÁRMI megtörténhet.

Szóval a fa díszítése most tökre másodlagos dolog lesz, mert közben még az is kiderül, hogy legalább 3 órát várni kell a pulykára, ami most egy kicsit lehoz az életről, mert azért azt hittem, hogy ennél gyorsabb lesz – vagy csak Esme nem tudja, hogy pontosan mennyi időt vesz igénybe, de mivel még mindig nem tudom pontosan hányadán is állunk így nem fogom megkérdőjelezni a tudásást. Még.
- Igazad van Remus – bólintok egyetértőn, szóval majd Mimire vár a többi dolog mert késik, meg mert így nem fog hisztizni bár lehet azért fog hisztizni, mert késik és még nincs kész a fa, de hát miért is telne el egy Eastaughffe karácsony Mimi-hiszti nélkül? Ugye, nem lenne az igazi – Szóval akkor most még ihatunk – persze Bartie TE pont nem nem ihatsz, míg szépen ki nem bontod a sok csomót a fényfüzéren, ami miatt most kicsit se érzem magam köcsögnek. Bár ugye csinálhatnád azt, amit valószínűleg Remus csinálna, ha megkérném: leszarná. És valljuk be azért túlélnénk egy karácsonyt a tökéletes égősor nélkül is.

- Hát nem tudom Bartie, ha ez a karácsonyi ajándékod, akkor azért várjuk meg vele Mimit is meg az ajándékozást – vigyorgok Bartiera és mivel még tökre jó kedvem van így Remus is dupla likőrt kap, meg igazából mindenki dupla likőrt kap, és tökre leszarom a csettingetést, de egy apró gyilkos pillantást azért küldök Remus irányába, hogy aztán megdicsérhessem Esme kötényét meg felajánljam a szolgálataimat a konyhában.

- Hát nem tudom Remus, azok után, hogy képes vagy három hetes sajtszószt mindenféle fintor nélkül megenni nem hiszem, hogy valaha is ennék abból, amit te csináltál – húzom el a szám majd lehajtom a likőrt, egy aprócska fintor kíséretében – Meg egyébként is ja, a konyha tiltott zóna a számodra még egy jó ideig – teszem hozzá és gondolok itt arra, amikor a konyhában éppen megzavartam a Remus-Marjory pettinget. Még mindig élénken él bennem a kép Remus szakadt alsónadrágján keresztül kivillanó testrészeiről meg a bűntudatos Marjory arcáról. Akinek egyébként azóta nem voltam hajlandó visszaírni semmilyen platformon.

- Ez nem Mimi hangja volt? – kapom fel a fejem és sétálok az ablakhoz, ahonnan tökéletes rálátás nyílik a bejáratra és tökéletesen látom, hogy Mimi éppen a csomagtartóból veszi ki az ajándékokat.
- De ez Mimi.  Jajj, nézzétek a taxis gyerek még a csomagokat is segít neki kipakolni. Remélem azért ad neki majd egy kis borravalót – azzal ennyivel le is tudom a kémkedést a függönyön keresztül, hogy öntsek egy újabb kör likőrt, ezúttal Miminek is.

Nem csövelhettem örökké a Nymph megmaradt, de jócskán ingatag, bekormolt felében, de azért úgy hat-hét napig mégis csak ment, na.
Egy ponton már nem tudtam amúgy, hogy Bartie, Remus vagy Romulus ruhái vannak-e rajtam – valahol már egy ismeretlen lányszag is megcsapta az orromat, de persze nem voltunk éppen Mimivel abban a viszonyban, hogy megkérdezhessem, van-e esetleg egy számomra ismeretlen lánytestvére –,
(bár azt hiszem, hogy a Marjoryval való megismerkedésemet követően úgy összességében nem volt indokolt bármiféle nőnemű egyedről beszélgetnünk)
tehát csak elfogadtam a tényt, hogy lehet, hogy egy nárciszillatú kéztörlő lesz az utolsó emlékem a gyengédségről. A Nymph megmaradt, de jócskán ingatag, bekormolt felében. Víz nélkül. Étel nélkül. Agorafóbiásan úgy, hogy hiányzik a fél tető.
Ha lehetséges lenne, hogy még jobban sajnáljam magam, mint addig, hát megtenném, de szerintem az már fizikai és spirituális képtelenség.
Szóval, amikor megjelentél kocsival, akkor beharaptam az ajkamat – mert rettegtem, hogy valaki visszajött, hogy JOBBAN megöljön, bár HÉ, fogadni mernék, hogy senki nem gondolná azok közül, akik meg akarnak ölni, hogy egy félig szétbombázott épületben ÉLEK, szóval ez végül is ultra jó cover, nem? –, némán segítettem, amiben tudtam, némán elnyomtam a pánikrohamomat, ami az autón kívül kerülgetett, és némán megkönnyebbültem, ahány pakolás- és pánikroham után visszaülhettem az autóba, ami melletted furcsán otthonosnak tűnt.
NA JÓ, talán nem FURCSA, hogy otthonosnak tűnik valami, ami nem ingatag, nem bekormolt, meg úgy relatíve meleg és kényelmes is, különösképp a történtek után, de szerinted merek én szólni egy szót is a történtek után?
Az az igazság, hogy már csomószor bocsánatot kértem, de valahogy egyik sem tűnt elég meggyőzőnek, szívhez szólónak vagy elfogadhatónak, hát azóta, hogy beszálltam melléd a kocsiba, próbálom magam rávenni, hogy megint megkövesselek, de nem jutok egyről a kettőre, mert a nagymonológ helyett csak egy kurvanagy gombóc formálódik a torkomban. Mondanám amúgy, hogyha a bátyám látná a balfaszoskodásomat, akkor nyilván már kurvára lepofozott volna, de HÉ, ő AMÚGY is megtette volna, szóval--
...és akkor ez az a terület, ahová nem engedem a gondolataimat, hanem eléjük vetek egy rohadt nagy STOP-táblát, és egészen addig megálljt parancsolok nekik, amíg erőt nem gyűjtök majd ahhoz, hogy felhívjam Kalinát.

Tulajdonképpen olyannyira elvagyok melletted a síri csendben, a meleg autóban, hogy kegyetlen ergya érzés, amikor végül leállítod a motort, szigorúan kifújod az orrodon a levegőt, aztán kiszállsz, és rám csapod a kocsiajtót. Mert hogy ez azt jelenti, hogy nekem is elő kell csomagolnom magam a járműből – visszanyelek két pánikrohamot –, és már-már felsikítok, amikor hozzám szólsz.
Jó, hát VÁRATLANUL ÉRT, na.
– Ömm...
Megdörzsölöm a kézfejemet.
– Hát, ha esetleg felmerülne benned, hogy rám keresel a neten, akkor ne lepjen meg, hogy regisztrált szexuális bűnöző vagyok.
...ééés BOLDOG KARÁCSONYT MINDENKINEK. Khm.

Igazából kibaszottul zabos voltam rád.
(Még most is zabos leszek, ha arra az éjszakára gondolok, sőt akkor is, ha arra a másikra, ami miatt zabos voltam rád, mi több, amiatt is, ha csak arra gondolok, hogy mennyire zabos voltam rád.)
Napokig – most mondd, hogy gyenge vagyok, igen, mondd a szemembe, leszarom, bár, ha leszarnám valószínűleg nem lennék emiatt is zabos, még így fejben sem, miért vagyok én ennyire gyenge? - azt hittem, hogy sosem fogom megbocsátani a dolgot, hogy te engem átejtettél szándékosan, hogy ez valami ördögi terv volt – jó, ezt amúgy nem néztem ki belőled, mármint nem azért, mert nem talállak elég okosnak az ilyesmihez, de nem tűnsz elég gonosznak és elvetemültnek, bár itt jegyezném meg, vadásznak sem tűntél –, hogy ez az egész, ami történt, amivel Remust is bajba kevertük, amivel veszélyeztettük az életét, valami olyasmi, amin nem tudok átlépni.
Aztán valahol a nyolcadik bánat-fánk, a második slukk marihuána – tudod milyen nehéz volt úgy tarhálni Bartie spaglijából, hogy közben ne avassam be véletlenül a történtekbe? –, meg a második üveg borban középtájon tartott négyórás sírás-szünet közepén rájöttem, hogy nem csövelhetsz örökké a Nypmh megmaradt, de jócskán ingatag, bekormolt felében, és nem is haragudhatok rád mostantól halálunk napjáig, mert ---
(Na, bazmeg, ettől amúgy még jobban kellett bőgnöm, csak mondom.)
mert téged másodszor próbált megöletni a saját családod.
Tudom, persze, az első nem is úgy volt, de Mercer? Tényleg? Mi mi volt az a küldetés, ha nem a halálos ítéleted?

Mondhatjuk persze, hogy emiatt már nem vagyok zabos.
Amit azért túlzás volna állítani, de lássuk be, ha ilyen családom lenne, mint neked – a Papa persze többször megpróbált kinyírni, nagyjából olyan elegáns, közvetett módon, ahogy téged is elsőre, csak ő nem váltott a sikertelenség okán direktebb módszerekre –, én sem vágnék fel a vezetéknevemmel. Főleg nem, ha egy magamfajta mentette meg az életed, és utána egy magamfajta adott neked menedéket.
Aki egyébként ---
NEM SÍRUNK.
Megdörzsölöm a szemem, mert azért csak csiklandozzák a könnyek, majd visszafonom az ujjaim a kormányra. Autót béreltem, mert venni nincs pénzem, és azt a sok szart, amivel figyelemelterelésként - a saját, meg a ti figyelmetek elterelés végett is - készültem, eszemben sem volt tömegközlekedéssel ideszállítani.
Tehát nem vagyok rád annyira zabos, hogy ne sajnáljalak ezért az egész kálváriáért, szóval visszafogom magam, és amikor nem jut eszembe semmi faszság, amiről súlytalanul cseveghetnénk, csak befogom a számat. És összeszorítom a fogaim. És igyekszem nem bőgni.
Sóhajtok, ahogy lassul az autó, aztán akkor is, amikor leparkolunk a ház előtt, és elnémul a motor. Még kivárok pár másodpercet, közben nem nézek rád, mert ---
Azt mondtam már, hogy bőgnöm kell?
Szóval inkább utána sem nézek rád, csak kilököm az ajtót, eltopogok a csomagtartóig, felnyitom, és ha közben kimerészkednél a járműből, hát kotorászás közben még azért felteszem a kérdést, ami egész úton foglalkoztatott, de mit lehet tenni, úgy tűnik a bátorságom a belvárosban hagytam.
- Van még valami, amiről tudnom kellene, mielőtt bemegyünk? - Tudod, hogy ne érjen még több meglepetés. Majd várok kicsit a válaszodra, mielőtt a kezedbe nyomnék két szatyrot, meg egy  piával teli kosarat.
Hátha a csörgés előcsalja a vadakat, és befoghatom őket segíteni.

Azért remélem, hogy nem azt várjátok itt mind, hogy az ÉN szépérzékem támadjon fel, hogy ÉN áldozzam be magam annak érdekében, hogy azok a kígyó alakú izék rendes sorban, szépen kerüljenek fel a fára, mert tudjátok nekem az is megfelelt volna, ha a teraszra állított tuját behozzuk és csak úgy csúcsdísz nélkül elkereszteljük fenyőnek, odaképzeljük, hogy mennyire kibaszott szép és úgy teszünk, mintha igazi karácsonyfánk lenne igazi díszekkel. A magam részéről én felaggatok ezt-azt a fára bárminemű koncepció nélkül, csak olyan 'essünk-már-túl-a-faszba-rajta' alapon, sóhajtozom is közben meg szenvedek is látványosan, tulajdonképpen szúrós pillantásokat küldök Esme felé: csak meg ne merjen szólalni, hogy valami hibádzik az összképben.

- Szerintem hagyjunk Mimimenk is egy kicsit díszíteni. Amúgy is mindig ezért hisztizett. - És a magam részéről köszönöm szépen mindent megtettem az ügy érdekében: legalább felakasztottam vagy húsz díszt a fára mindennemű zokszó nélkül ( és igen, minimum dicshimnuszba foglalják majd a nevem miatta ) tökre megérdemlem, hogy levágódjak Bartie mellé néha-néha vetve rá egy kiskutya pillantást, hátha előkerül valami a zsebéből vagy hát fasz se tudja, hogy honnan.

- Ha lehetne mondjuk én rögtön duplát kérnék a likőrből. -Kicsit csettintgetek is az ujjammal, hátha Romulus karácsonykor is idegbe hozható és hátha egy kicsit jobb szórakozást nyújt, mint nézni őt meg Esmét elvonulni a konyhába. - Ó Bartie, neked van kedved krumplipürét csinálni? - Utánzom elvékonyított hangon Esmet. - Vagy ez ilyen privát buli ahova csak Romulus van meghívva? Most akkor a konyha ilyen tiltott zóna nekünk, földi halandóknak? - Ezt már nem vékonyítom el, csak érdeklődve, angyali mosollyal az arcomon tudakolom tőlük. Tudjátok mit? Lehet izgalmasabb ha egyszerre mindkettőtöket idegesítelek. Valamelyikőtök csak felkapja a vizet.

Remus azért most kiérdemel egy igazi, megsemmisítő pillantást, még ha csak röviden is: egyrészt, nyaljon sünt, hívja az anyjának inkább valamelyik nőjét, ha kérhetem, ne szándékosan engem vágjon ott, ahol még fáj is, meg aztán meggyőződésem, hogy Mimire igenis kurvára jobban oda kellett volna figyelnie valakinek, amíg én nem voltam itt. Csak ugye, én nem voltam itt egyáltalán, úgyhogy nem igazán élhetek (az egyébként jogos) kritikával.
Mindenesetre ez az egész most félelmetesen emlékeztet arra, amikor még minden egyes napot sülve-főve együtt töltöttünk, és egészen biztos vagyok benne, hogy amikor kamaszok voltunk, ti sokkal irritálóbbak voltatok, mint most, de én meg eléggé elszoktam tőletek, mintha nem egészen találnám már köztetek a helyemet, úgyhogy inkább befogom, amikor úgy érzem, csak valami gáz hülyeséget tudnék mondani.
Csak széttárom a karjaim röviden, mind Remusra, mind Romulusra reflektálva, ha ez a kollektív döntés, hogy nem aggódunk és Mimi úgyis ideér vacsoráig, hát mérsékelt lelkesedéssel behódolok a döntésnek, és még csak pofákat sem fogok vágni - Persze, még legalább három óra - mondjuk sejtem, hogy ez a kijelentés minimum két felhördülést fog eredményezni, mert ezek az éhenkórász seggfejek már a pudingra is rámentek, meg a süteményekre, és hol van még a pulyka attól, hogy teljesen átsüljön és megpuhuljon? Sehol, srácok, pont ott.
- Szóval addig inkább igyatok - hátha attól kedvesebbek is lesztek, gondolom én egy kissé gonoszkodó mosoly mögött, és félig feltápászkodom, hogy elvegyek én is egy pohár tojáslikőrt, félig a kanapén térdelve emelem a fánkra, meg rátok, és hát a fánál még ti is szebbek vagytok, szóval ha ezt gondolom, akkor képzelhetitek, milyennek tartom a fát, főleg, miután Bartie kezelésbe veszi, de _nem_fogok_beleszólni. Azért sem - Boldog karácsonyt, nyomik - csak felhajtom a tojáslikőrt, leöblítem egy kis sörrel, abszolút rémes és borzalmas kombó, és bár lehet, hogy máskor nem próbálnék meg én berúgni a leggyorsabban, de egy kicsit furcsa nekem ez a karácsony, úgyhogy nem fogom bánni, ha már ott tartunk, hogy én a kötényemben táncikálva visítok hangosabban, mint Mariah Carey, vagy Brenda Lee, míg a konyhában tökölök a konyhában, ti meg itt benn fulladoztok a röhögéstől.
- Nahát köszönöm - csippentem meg a kötény szélét, és bár félig állva, félig térdelve nyilván nem lehet pukedlizni Romulus felé, mondanám, hogy tök irónia-mentesen, de sajnos nem, viszont azért megrottyantom a térdemet, mintha, mielőtt visszaborulnék ültömbe - Kösz, egyelőre megvagyok, majd ha kész van, segíthetsz felszeletelni - tiszta idill, mi? - De persze, ha van kedved, majd kell csinálni krumplipürét is.

-Mariah-hoz még nem érzem magam elég részegnek – mármint most nem arról van szó, hogy amúgy le akarom inni magam pont karácsonykor, pont a családommal (bár egészen valószínű, hogy az este végkimenetele majd ez lesz). Ez csak egy ténymegállapítás, hogy Mariah Carey-hez inni kell. Mint ahogy Kid Cudi albumai meg betépve az igaziak, a tequilához só és citrom kell (véletlenül sem narancs és fahéj!), a sültkrumplihoz ketchup, a hotdoghoz mustár és még sorolhatnám.
- Bartie, ez igen – vigyorgok rá meg a diótörő figurára, amit felakasztott mielőtt még megtalálnám Mimi angyalkáját – Ezt meghagyhatjuk majd Miminek, hogy felakassza ahova csak szeretné – mondom és félrerakom aztán meg igyekszem nem annyira látványosan egyetérteni Bartieval, mert tényleg tök csúnya az angyal és már akkor is tök csúnya volt, amikor még mindkét szárnya megvolt.
- Nem tudom, lehet – a másik dobozra nézek, amire Remus mutat és máris egy apróbb fintorra húzódik a szám – Igazából nincs türelmem kibogozni az egészet – vonom meg a vállam, aztán eszembe jut Mimi meg, hogy külön megkért, hogy ne csak belevágjam a dobozba hanem próbáljam szépen feltekerni, meg lehet külön kéne tárolni a girlandot meg a fényfüzért, de akkor se volt kedvem ilyennel foglalkozni szóval most egy nagyon(tényleg csak nagyon!) picit megkönnyebbülök, hogy még nincs itt – Mondjuk amúgy Bartie – itt jelentőségteljesen rápillantok – Mivel olyan szuperül felakasztottad azt a díszt a fára így biztos vagyok benne, hogy te vagy a legalkalmasabb a fényfüzér meg a többi szar szétszedésére – ezt pedig igyekszem úgy előadni, hogy tényleg úgy tűnjön megtiszteltetés és kiváltság,  hogy Bartie ülhet a doboz mellett és káromkodhat percenként a bogozás közben.
- Azért a vacsoráig csak ideér – vonom fel a szemöldököm és Remusra majd Esmére nézek majd megint Remusra, mert átfut az agyamon egy gondolat, miszerint Remus tudhat valamit – Az még úgyis sok idő, nem? – itt már újból Esme felé nézek elvégre ő a pulykafelelős meg kaja felelős meg felelőségteljes felnőtt a csapatban.
- Ha tojáslikőr el is fogyna biztosan találunk még valamit a Papa dolgozószobájában – vonom meg a vállam és közben már a kis asztalhoz lépek, hogy töltsek mindenkinek egy pohár likőrt és odaadjam mindenkinek a sajátját – Jól áll ez a kötény – szigorúan csak futólag végignézek Esmén – Ha kell segítség a konyhában, csak szólj.

Ha most engem kérdeztetek volna, hogy beleettem-e a pudingba, akkor minden bizonnyal rávágtam volna, hogy MÉG JÓ, ki ne enne bele egy pudingba, ami kiszúrja az ember szemét és már messziről ki lehet szagolni, hogy ezerszer jobb, mint amit a Néni csinált, de hát engem meg sem kérdeztetek, pedig azt hiszem két kanállal is betömtem, úgyhogy csak rávigyorgok Romulusra, meg elpillantok Bartie felé és már nem is tudok arra gondolni, hogy akkor most bűnbánatot kellene-e mutatnunk azért, mert voltunk olyan jó arcok, hogy megkóstoltuk, nehogy Esme beégjen itt mindenki előtt a szar pudingjával, vagy éppenséggel ki kellene állnom amellett, hogy igenis minimum hálálkodnia kellene, hogy megkóstoltuk. Mert mi van ha tényleg szar lenne? (Nyilván nem az, de értitek, honnan kellett volna tudnunk, ha senki nem kóstolja meg?) Úgy tennénk, mintha finomnak érződne? Úgyhogy kissé sértetten csak megrántom a vállamat, még a feltételezés is megbotránkoztató, már hogy a faszba ne maradna estére?

- Még mindig jobb, mint Whitney Houston-t hallgatni vagy Mariah Carey-t. - És olyan szívesen levágódnék a fotelba, tudjátok, csak hogy rágyújtsak egy spanglira és élvezzem, hogy nem az ' All I want for Christmas is you'-t kell hallgatnunk valami végtelenített, másfél órás verzióban, közben meg csak hallgatnám, ahogyan veszekedtek, keresitek a puding gyilkost, nevettek, meg egymás agyát húzzátok, mert akkor pont olyan lenne, mint gyerekkorunkban, csak épp a Papa nem állna az ajtóban, hogy elküldjön minket aludni. Eskü hiányzik egy kicsit.

- Én is? - Húzom el a számat, de azért odacammogok Romulus és Bartie közé, hogy a dobozból előkotorjam a legocsmányabb díszeket, a csillogós, hülye formájú darabokat, amiket kikönyörögtünk még hosszú évekkel ezelőtt, amiket meg is vettünk, de szinte soha nem engedték, hogy a fa elejére akasszuk, a fa valahogyan mindig úgy fordult, hogy az ocsmány lila, hupikék és sárgás arany gömbök, csillagok és lelógó vízcseppecskék a fal felé forduljanak. Szóval én odaakasztom, ahol a leglátványosabb az összes. - Amúgy előbb nem a fénysort kellett volna rátekerni? Meg azt a faszom kígyót? - Bökök a fejemmel a másik doboz felé, ahol a girland és a fényfüzér összetekeredve vár arra, hogy valaki kibogozza.

- És mit szeretnél ANYA mit írjunk Miminek? Akadjatok már le róla... Max nem marad neki csak csont meg kihűlt krumplipüré. - És leszek olyan jó arc, hogy feláldozzam magam az oltáron: szívesen megeszem Mimi részét is, egy cseppet se aggódjatok. - Egyébként meg remélem nem ez az összes tojáslikőr, mert az életben nem rúgunk be tőle. - És itt azért jelentőségteljesen rápillantok Bartiera, hogy ugye majd két fogás között kiszökünk-e az előszobába stikában felszívni valamit.

Az összepréselt szám remélem, azt mondja "agyon ütlek titeket", a tekintetem meg azt, hogy "a kurva életbe is, feladom, nyertek", végül széttárom a karjaim, aztán megtörlöm a kezemet a kötényben, amit eleve csak a kedvetekért kötöttem fel. Pontosabban szólva, a kedvetekért öltöztem fel rendesen, és azért kötöttem kötényt, hogy ne a semmirért öltözzek fel, miután rájöttem, hogy akkor járunk legjobban, ha én csinálom meg a vacsorát, vagy a pulykát legalábbis, mert... kell ezt magyarázni? Ha már azt mondtuk, lesz vacsora, gondolom jó lenne, ha tényleg lenne vacsora.
- Csak lehetne, hogy maradjon valami estig desszertnek? - pont úgy beszélek, mintha az anyátok lennék, amikor én senki anyja nem akarok lenni, az mindig nagyon ment mindenkinek, hogy ezt váltsa ki belőlem, és hát tudjátok, ilyenkor nem kell gondolkodnom azon, miért léptem le. Ti sem akarnátok az én anyám lenni, szóval...

Mielőtt még bármi mást mondhatnék, becsipog a telefonom, vagyis eltelt húsz  perc, locsolgathatom a madarat megint (remélem, úgy néz ki, mintha tudnám, mit csinálok, egyébként meg csak imádkozom, hogy jó legyen, vagy ha nem annyira jó, megmentse, hogy rengeteg bourbon van a mázban, amivel megkentem), szóval legalább egy öt percre kivonhatom magam a forgalomból, ami egyébként pont jó arra, hogy magamban azt mantrázzam, minden tök oké, minden a legnagyobb rendben, nincs ebben az egész családi idillben semmi furcsa és nem fog összebalhézni senki senkivel.
Hátha bejön. De azért nem teljesen számítok rá. Elvégre még alig értem vissza, szerintem még nem volt alkalma mindenkinek eldönteni, be akar-e nekem olvasni bármi miatt, vagy nem. A családi ünnepek meg nem arra valók, hogy az ilyesmit letudjuk?

Azért előkapok egy sört a hűtőből, azzal találok vissza a fát bámuló csapatotokhoz, ledobom magam Bartie mellé, galádul bordán könyöklöm, amiért Mimi angyalkáját fikázza, Mimi emlegetésére meg ránézek az órára a telefonon, de azért persze úgy teszek, mintha a pulyka miatt tenném, nem Mimi miatt.
- Én csinálom a kaját, szóval akárhogy is, ez a ti resztortotok, "éljétek ki a kreativitásotokat" - mondom egy picikét galád mosollyal, ahogy kényelmesen félig lecsúszok a kanapén, a térdeim közé szorítom a sörösüveget, a telefonomról végre leakadok és magam mellé dobom, és megfogadom, nem szólok bele, hány pohár tojáslikőr, vagy rum, vagy akármi után és hogyan fogjátok feldiszíteni ezt a szerencsétlen fát.
- Azért valaki nem dob Miminek egy üzit, hogy merre jár...? - aki nem én vagyok, de csak azért, hogy ne érezze azt, épp csak megjöttem, aztán máris a nyakán lógok. Csak egy kicsit sandítok célzatosan Remusra.

-Esküszöm, hogy nem ettem bele a pudingba, kérdezd meg Bartiet úgy őrzi, mint valami nemzeti ereklyét – próbálok  tök komolyan és kicsit felháborodottan Esme-re nézni és véletlenül se Remusra, hogy aztán nehogy elröhögjem magam, mert természetesen beleettünk a pudingba de az a reggel elszívott cigaretta után volt egy órával, amikor a kaja flash is beütött szóval Esme igazán hálás lehetne, hogy nem ettük meg az egészet. Csak egy-egy kanállal. Jó, lehet több volt, mint egy kanál. Szóval, hogy ne haragudjon annyira egy aranyszínű boát is Esme nyakába akasztok miközben azt hiszem ötödik alkalommal szólal meg Brenda Lee – Rockin’ around the christmas tree-je.

Persze nem gondolom, hogy ezzel át lehetne vágni Esme-t, mert azért mégiscsak ismeri Remust meg engem is, de most nagyon látványosan igyekszünk elfoglaltnak tűnni a fadíszítéssel. A fa mondjuk lehet nem ezt mutatja, de ez is csak azért van, mert nem egyszerű megegyezni, hogy melyik díszek hova kerüljenek és vicces lenne-e kis ekis meg füves tasakokat random felakasztani a fára. Szerintem kicsit az lenne.

-Most pedig kérlek hagyd, hogy kiélhessük a kreativitásunkat Remusszal – azzal bekapok még egy mézeskalács figurát és beletúrok a dobozba, amiben azt a csomó régi díszt tároljuk – Nahát nézzétek, Mimi angyalkája is megvan még – emelem fel a félszárnyú figurát amit Mimi saját kezűleg készített, csak aztán azt hittük, hogy jó ötlet verekedni a fa közelében és vagy én vagy Remus, de az is lehet, hogy Bartie leverte a díszt a fáról majd valaki rálépett és letört a szárnya, amit hiába próbáltunk visszaragasztani nem sikerült. Mimi nem is szólt hozzánk többet azon az estén.

- Egyáltalán hol van Mimi? – kérdőn nézek Remusra, mert nagyon nem illik rá, hogy késik a családi karácsonyozásról (főleg, hogy ez az ELSŐ karácsonyunk évek óta, ahol mindenki jelen van) – Bár, ha belegondolok, hogy tavaly mennyire elsózta a pulykát lehet jobb, ha azt a részt Esme intézi – jegyzem meg – Amúgy szerintem nem egyenes a fa – állok meg előtte – Szóval … még egy kis tojáslikőrt? Vagy csak egy kis rumot? Hátha egyenesebb lesz.