Máris szimpatikusabbá válnál neki, ha olvasni tudna a gondolataidban és így azzal is tisztában lenne, hogy mennyire ki nem állhatod te is a hundredes vámpírokat. De annyira végülis nem kell bevetnie a nem létező legilimens képességeit, mert már a megszólalásodból is egészen kijön, hogy mit gondolsz. Ő meg csak egyetértően elhúzza a száját. Igazából már így is sokkal, de sokkal több időt fecsérelt az elmúlt hónapokban arra a bagázsra, mint szeretett volna. De tudod mit furcsáll még, ha már a gondolatoknál tartunk? Kezdesz neki baromi ismerőssé válni. Az ismeretlenül ismerős, alapjaiban megváltozott, mégis sokat sejtető illatod elfeledett szorongást korbácsol fel benne.
De azért még mindig az foglalja le a leginkább, hogy
annyira dögös vagy!

Az az apró anyajegy az ajkad felett különösen tetszik neki, a sejtelmesen kivillanó tetoválásaidból pedig imádna többet látni. Na de! Ahhoz képest, hogy odakint a vámpír társaságában szeme sem rebbent, most itt rád már egészen máshogy pislog. Nem most jött le a falvédőről, igen egyértelműen sugallod felé, hogy őt akarod, ami még tetszene is neki, de ezen a ponton megszólal az a kis vészcsengő a fejében. Sosem voltak igazán ellenére a kalandok, ha épp szabad volt, mint a madár, de most, hogy jobban belegondol, mindenkivel volt legalább egy felületes, néhány szóból vagy látásból ismerjük egymást viszonya, ha nem több. De rólad semmit nem tud.
Annyira dögös vagy.
De Karácsony van!
Még ha Szilveszter lenne, persze. De pont Karácsonykor legyen bánatában olyan rossz, amilyen rossz egyébként nem is szokott lenni? Na nem azért, nem is kell messzire menni, ott van Titan, vele is csinált bőven cifra dolgokat, de őt mégis csak ismeri. Te azonban nem adsz neki több időt, hogy ilyeneken pörögjön – nem hogy máson pörögne, mi? – a karjaid a vállaira csúsznak, az ő ádámcsutkájáról pedig visszatükröződik, hogy erre mekkorát nyel. Még jó, hogy ott van a kezeiben a tequilás üveg, legalább tud mit szorongatni zavarában. Nem mintha nem ő kezdte volna az egészet, mikor mögéd hajolt az italért. De! Az mégis csak a te hibád volt, minek álltál úgy be elé. Ugye, ugye.
A kérdésedre nem válaszol, csak szemtelen mosollyal figyel téged, a tekintete pedig le-le csúszik az ajkaidra, akaratlanul is egyértelmű jelét adva annak, hogy nagyon is tetszik neki a figyelem. Szemtelenül figyel, a mosolya mégis olyan… keserédes, nem az igazi. Keserédes, hisz próbál ő némi jókedélyt magára erőltetni most, hogy már nincs egyedül – a Drew féléket nem fogja társaságnak tekinteni – de azért mégis csak karácsony van, és mégis csak lehetne valahol egészen máshol, ha nem úgy alakulnak az utóbbi hetei, hónapjai, mint ahogy.

Végül az alkarodért nyúl a vállán és lefejti magáról, hogy a rögtönzött bárpult felé forduljon. Nem feltétlenül utasít el, de három sör után nem fog a farkadra ülni, mintha puszipajtások lennétek. Hát nézd már, milyen kis úrifiú. A pultra teszi az üveg italt is, miközben lecsavarja a kupakot fel sem néz, de két pohár repül be mellé, amibe majd tölthet, tölt is, csak utána néz fel és néz körül. – Hol a citrom? Só? – Pillog rád ártatlanul. Mármint ’’ártatlanul’’. Hisz tudod, hogy szokták ezt a szórakozóhelyeken. Egymás nyakáról nyalják le a feles előtt.

A kötekedő vámpír nem riasztja meg, cseppet sem, fel is villantja a sárgás szemeit, amikor megjegyzést tesz rád, de egy elégedett vigyoron kívül nem is foglalkozik már tovább a vérszívóval. Nincs meglepődve, ha így felszívta magát, hallott egyet smást a Moray fiúval kapcsolatban, de nem így képzelt el. Tulajdonképpen ahogy ezt összerakja, az első gondolata: szívesen megnézné, ahogyan Drewt a földhöz vágod, de ennek nem ad hangot. Csak utánad fordul, aztán beér, hogy előre engedjen. Kétségtelenül átgondolta, kivel akar bulizni, és akármit mondjon bárki a többi jelenlévő közül, Jerome már eldöntötte, rád kíváncsi és veled akar foglalkozni. Csak veled. És ahogy tovább méreget téged, miközben már a pultnak támaszkodva hallgatja a válaszodat, elégedetten veszi tudomásul, hogy nincs ellenedre, amiért úgy néz rád. Aztán kinyögöd, amit már úgy is tud, mert a kint hisztériázó vérszívó hangosan hirdette a problémáit hónapokkal ezelőtt valamelyik estén vagy éjszakán, így aztán mindenki is megismerte a sztorit, még ha nem is érdekelt senkit sem. Legalábbis őt kurvára nem érdekelte, és pont ezért csak táncolt, valami mély, ütemes számra, aminek a lüktetése magával ragadta.

- Velük nem nehéz összetűzésbe keveredni - neveti el magát, mert tudja miről beszélsz, mármint most nem konkrétan, hanem inkább úgy általában a százas csipet-csapat kapcsán, akik olyan végtelenül elégedettek magukkal. Nincs is igazán jóban velük, nem is igazán kíváncsi rájuk, de az estéit nem akarja elbaszni felesleges konfliktusokkal; rajta nem az agresszivitásban testesül meg a farkasléte...

Aztán ez az egész hirtelen egyáltalán nem számít már, mert olyan nagyon közel hajolsz, amire tulajdonképpen nem is számított, és forró leheletedtől égnek állnak az apró pihék a nyakán. Az illatod, a testedből áradó hő úgy vonzza, mint még soha senki korábban, így nem olyan meglepő, hogy ahogy közeledsz hozzá nem csak a tekintete követi a mozdulataidat, hanem a feje is fordul, így aztán a halántékod vagy a füled alatti finom, puha részen érezheted, amint mély lélegzetet vesz, majd amikor eltávolodsz egy elégedett hümmentés hagyja el a torkát. Minden szólhatna akár a piaválasztásodra is, mert igencsak szereti a tequilát, de akkor az íriszei a kezedben tartott üvegre fókuszálnának… de ő egyenesen téged figyel, még mindig úgy néz rád, vagy még olyanabbul, és az arcán terpeszkedő mosolyban bujkál valami játékosság. Nem csak a figyelmét nyerted meg magadnak, hanem fel is hergelted, és tudja, jó estéje lesz.

Rád nevet. A pillantásából nem nehéz kiolvasni, hogy bejössz neki, és élvezi, hogy megnyert magának ő is. Bár általában, ha valaki szóba áll vele, utána már nincs nehéz dolga fenntartani a kialakult kapcsolatot és kíváncsiságot, de nem akarja elbízni magát. Közelebb lép hozzád, hogy aztán karjait kinyújtva megtámaszkodjon a vállaidon. Ennél tovább jelenleg nem menne, nem akarja elrontani, mert szeret flörtölni, különösen veled.

- És ha véletlenül fel akarnálak szedni? - kérdezi végül cseppet sem burkoltan. A hangja csendesebb, kicsit karcosabb, a fényes, barna szemeidet figyeli, a pillantása akaratlanul is lecsúszik a szépen ívelt ajkaidra. - Kérsz citromot is? - ez már a piára vonatkozik, ám ez nem jelenti azt, hogy ne incselkedne veled tovább minden rezdülésében. Talán még senki nem kérdezte olyan szexin, búgó hangon tőled azt, hogy a tequilához akarsz-e citromot, meg persze sót, mint ő. Vagy inkább tisztán innád? De a szemeid, azok a mogyoróbarna íriszek, ismerősek neki, s elkezd motoszkálni a fejében: ismeritek egymást valahonnan… régről...

Egészen megilletődik, amikor a legújabb ismerőseként csak úgy belépsz közé, meg a vámpír közé. Meglepődik a fenét, meghökken. Felszalad a szemöldöke, és ha nem állnál neki úgy félig háttal, akkor te is láthatnád, hogy Esmond bajban van a helyzettel. Most akkor neki mit kellene csinálnia? Hagyja? Szoljon kozbe? Érte nem szoktak csak úgy kiállni. Nem mintha szüksége lenne rá se lelkileg se testileg, de akkor is. Sőt, általában ő az, akinek be kell állnia mások elé. Vagyis nem általában, hanem mindig. Esmond erős boszorkány, és a barátait anyatigrisként védi. Akkor is, ha azok ''nem érdemlik'' meg. Márpedig ebben a természetfeletti lakta kígyófészekben képzelheted, mennyi dolga van neha, ha abból indulsz ki, hogy a barátai barátaiért is így kiáll, és a barátainak a barátai is jómódban nevelt pöcsedékek. Ez a másik pöcsedék itt veletek szemben is hasonlo miatt pattog. Hát, közvetetten.

- Meg kéne gondolnod, hogy kivel bulizol, bazdmeg. – Úgy tűnik, jó hatással vagy a vámpírra. Mondd csak, tart tőled valamiért? Neked beszél, miközben egyértelműen a melletted álló fiúra céloz. A vámpír nagyon megérdemelné, hogy Esmond kellően kicsinyes legyen ahhoz, hogy itt helyben felmossa vele a padlót - felizgatna? -, de valóban annyival jobbnak érzi magát ennél a Drew fazonnál, hogy ezen a ponton inkább csak teljes mértékben ignorálja. El tudod ezt hinni? Tessék, fordulj meg, nézz rá. Látni fogod te is, hogy egyenesen úgy néz a fazonra, mintha fájna neki leereszkedni az aranytrónról a pórnép közé. Pedig Esmond cuki. Csak nem bírja a hülyéket. A szájából persze kelletlen szusszanás hangzik el, és pont ilyen kelletlenül pillant rád azokkal a nagyon szép, mogyoróbarna – bár ezekben a fényviszonyokban inkább feketés – szemekkel. Végül az orrán röffenve nevetős hangot ad ki, ahogy újra a vámpírra néz, szimplán hátat fordít és elsétál. Bízva abban, hogy te követed őt oda, ahova elindultatok, a többiek meg leszakadnak rólatok. De nem csak követed, még meg is előzöd, mintha otthon lennél. De hát most beszéltétek meg, hogy ő itt végülis új, nem?

- Ez… – Nem is tudja, hol kezdjen bele. Ez elég hosszú, mondaná, de csak egy sóhaj lesz belőle, ahogy kifújja a szájában lévő cukorkától mentolos levegőt. Nem szeret rágózni, - mert ugye az nagyon környezetszennyező, egyszer olvasta és azóta nem rágózik, bár mást meg csinál, szóval nála is elég szelektíven megy ez a környezetvédelem, - de olyan kicsi cukormentes SMINT mindig van nála. – Még tavasszal volt velük – márpedig ha ismered a vámpírsrácot, akkor feltételezi, hogy érintőlegesen azt is tudod, kiket ért ’’velük’’ alatt, főleg, ha ilyen körökben lógsz – egy kis összetűzésem. – És ha tudod, ki az a ’’velük’’, akkor azt is tudod, hogy a The 100 Clubbosok nem szoktak kicsi összetűzésbe keveredni. Nagyjából az egyetlen szerv, akik előtt meghunyászkodnak azt Bastien meg a bagázsa, de egyébként semmit nem hagynak megtorlás nélkül. Főleg, ha valaki a területüket fenyegeti. Tudod, hogy van ez, van a vámpírok vezette szórakozóhelyük, szinte mellette a motel, ahol lányokat futtatnak, meg egyéb förtelmes dolgok. Meg itt van Esmond, akivel az egyik viszonylag újonc vámpírjuk nagyon próbált kakaskodni, de valószínűleg most már örül, hogy nem járt sikerrel a kötekedés. – Igazából nem is nekem. – Úgy tűnik, hogy hirtelen leomlanak a kimért falak. Nem tud ellene mit tenni, tetszik neki, hogy úgy nézel rá. Még többet akar a figyelmedből. Olyan régen kapott már ilyen jellegű figyelmet bárkitől. – Nehany baratom osszeakasztotta veluk a bajszat, mert reszegen nagyon batrak voltak a Hunderdban. Kellett a… Drew haverjainak egy kis rasegites, hogy elengedjek a dolgot.

Kozben meg nyilvánvalóan csinálod azt, amit csinálsz, ezért ő sem restelli kihasználni a tálcán kínáltakat. A Karácsony ténye kissé lelombozza azt, amit te felkorbácsolnál benne egy hétköznapi buliban, meg az is, hogy az utóbbi idők során egészen el kellett szoknia a… másokkal való hetyegésről. Most meg még valahogy nem zökkent vissza abba az állapotba, amikor kedvére tehetett azt, amit akart. Érted, úgy is hűséges volt valakihez, hogy együtt sem voltak. Persze nem bánja. Megpróbálták, nem ment. Most már csak helyre kell hozniuk a károkat a barátságukban. De ez se nem tartozik rád, se nem a te bajod. Szóval ha már így elállod az útját, közelebb lép – úgy NAGYON közel – érezheted a forró leheletét a fedetlen nyakadon, ahogy elnyúl melletted és kezébe veszi a tequilas üveget. Amikor pedig megszerezte, szimplán hátrébb lép, vissza tisztes távolságra, ahol eddig volt.
- Ha nem ismernélek jobban, azt hinném, hogy fel akarsz szedni. - Persze nem ismer, epp ezert mondja. Flortol veled. Kozben tovább méreget, végig szántja a vonásaidat a tekintetével. Észrevehető, hogy ezen a ponton leginkább csak arra próbál rájönni, hogy miféle alomból származol. Ezen a bulin alig vannak emberek. Olyanok meg végképp nincsenek, akiket szerető család várna otthon. Utóbbi nem annyira foglalkoztatja, mindenkinek megvan a maga oka, hogy miért lófrál itt karácsony estéjén. De vajon mi vagy te?

Valami érzékelhetően megváltozott, ahogyan az íriszeid az övéire fókuszáltak, nem csak benned, Jerome-ban is, ettől pedig csak még kíváncsibbá válik, a mosolya kiszélesedik és bár a tábortűz fénye mellett ez nem különösebben látszik, a szeme mélyén felizzik a vágy, hogy megszerezzen magának. Abban jelenleg még nem biztos mennyi időt akar veled, csak azt tudja, kellesz neki. Látja a kutató pillantásodon, mennyire igyekszel megfejteni, miért néz rád úgy - mert pontosan úgy figyel téged, mintha itt helyben neked akarna esni, de megnyugodhatsz, nem szeretné, hogy közönségetek is legyen, úgyhogy ilyesmit biztosan nem fog csinálni. De attól még a szempárban nem oldódik fel az érdeklődése irántad, és igen, ennek köze van ahhoz, hogy belelátott a tinderedbe. Ugyanis utál találgatni mások beállítottságáról, és szereti megkönnyíteni ilyen apróságokkal az életét. A válaszodra kiszélesedik a mosolya.

- Akkor csak nekem vagy új - mondja és egy pillanatra sem veszi le a pillantását rólad, ráadásul van a szavaiban valamiféle elégedettség, ami elsősorban annak szól, hogy szóba állsz vele. Ahogy bemutatkozol neki, és elmosolyodsz, attól kissé meglágyulnak a vonásai, mert tudod, van valami a mosolyodban, amitől úgy érzi őszintén jó kedve lesz. Mondaná, hogy megijeszti ez az érzés, de valahogy tökéletesen normálisnak és magától értetődőnek érzi az egészet, s tudja, órákig képes lenne a vonásaidat bámulni, amikor mosolyogsz, mert végtelenül édesnek tartja az összes ráncocskát a szemed, a szád és az orrod körül, jelenleg pedig az zavarja a legjobban, hogy ezeknek csak egy részét láthatja a rossz fényviszonyok miatt.

Meg az is kurvára zavarja, hogy elvonják a figyelmedet, és bár mogorván a többiek felé néz, nem szól közbe, mert nem szeret belekeveredni más dolgaiba. Persze ha nem muszáj… mondjuk ha tovább provokálnának, biztosan elküldené az illetőt a picsába, mert nem szereti az indokolatlan erőszakot. Elég erőszak érte őt az életében eddig is. A cigarettáját elszívta időközben, s pont a hamutál szélén nyomja el a csikket, amikor a kérdésed megtalálja, és ettől visszaköltözik az arcára a mosoly.

- Szívesen - feleli szinte azonnal, majd feláll és megvár téged is, hogy aztán kezében a maradék sörével elinduljatok befelé. A vámpírsrác a mozgolódásotokon felbuzdulva indult meg felétek, mire Jerome eléd lépve megállítja, mert nincs kedve az effelé baszakodáshoz. - Drew, nyugi már, bulizunk - csak a fejével int a vérszívónak, hogy menjen, és ha van egy kis esze a félig halott agyával, akkor morogva arrébb áll. Nem fogja tönkretenni sem a Te, sem pedig Jer estéjét egy seggfej, annál izgalmasabb dolgokat is csinálhattok együtt. A kis közjáték után előre enged a kissé romos ház bejáratánál, hogy aztán a konyha és az alkoholutánpótlás felé vegyétek az irányt.

- Szóval mi baja van veled? - kérdezi érdeklődve, és nekidől a pultnak, így a sörök, egy üveg tequila, vodka, bor és miegyebek majdnem teljesen eltűnnek mögötte. De ne értsd félre, nem így akarja kikényszeríteni a választ, mert ha nem akarnál válaszolni, akkor hagyná az egészet a francba. Sokkal inkább azért csinálja, hogy közelebb kelljen lépned, és egészen közelről belélegezhesse az illatodat, ami édes és kicsit fás, és kurvára bejön neki.

Egy másodpercre láthatóan elakad a szava, amikor rád néz, mert te úgy nézel rá. Ráadásul eddig nem realizálta, hogy mennyire jó pali vagy, csak azt érezte, hogy jó az illatod. Tényleg, baromi jó az illatod, milyen parfümöt használsz? Persze pont ugyanebben a mifasztakarsz tónusban szólt volna hozzád akkor is, ha tisztában van az imént említettekkel, de nem volt vele tisztában, úgyhogy nézd el neki, hogy pislognia kell néhányat. Úgy érzi, megpattan a levegőben valami, amikor összetalálkozik a tekintetetek. Mitől lett ilyen meleg hirtelen? Vesz is egy épp csak észrevehetően érdekesebb levegőt, a felcsúszott pulcsiujját visszahúzza az órájára, a kék szemeidről az ajkaidra villan a tekintete, miközben beszélsz, majd vissza fel.
- Nem vagyok új. – Furcsállva válaszol, és mihelyt kimondja, máris nem biztos benne, hogy ez volt a legértelmesebb válasz, amit adhatott. Gondolkodva húzza össze a szeme sarkát, már-már szúrósan mered rád egy hosszabb másodpercig, mielőtt kicsit elnevetné magát. Tudod, megvan az a tipikus ’’lesett!’’ pillanat. Benne az zajlott le éppen, hogy a társaság egy részével máskor is vegyült már, nem csak úgy idecsöppent. Nem mondaná magát újnak, sem a városban, sem itt. De aztán elkezd érni benne a dolog és máris rájön, hogy igen. Ő új és magányos. Ettől egy része el is szomorodik, ahogy pedig újra megszólal, ez részben kiül az arcára. – Mármint, ismerek itt néhány arcot, de általában más jellegű házibulikban lógok. Vagy a Nymphben. – Valakinek hogy megeredt a nyelve. Ő maga sem érti, hogy miért ad el hirtelen ennyi információt, de nem is különösebben érdekli, ha őszinték akarunk lenni. Felmerül benne a kérdés, hogy miért nézel így rá? Csak nem? Nem takargatta a telefonja kijelzőjét, amíg pöccintgetett. Nem szégyelli sem a tinderezést, sem azt, hogy meleg, igazából mindkettőre nagy ívben tesz. Szóval biztos benne, hogy láttad te is, nemnőket nézegetett – jó, néha szokott, csak úgy kíváncsiságból. Azért nézel így rá, hm?

- Esmond. – Kezet nyújt ő is, és örömmel nyugtázza, hogy épp olyan puha a bőröd, mint neki. Szereti, ha valakinek puha a bőre. Sokat elárul. Az európai akcentusodról nem is beszélve – persze lehetnél éppen kanadai is – ezer közül is kiszúrná a franciát. Baromi szexinek tartja, szóval tessék, megkaptad, amit akartál: tiéd a figyelme. Illetve lenne, de hiába mosolyog rád a bemutatkozásnál – ugye látod te is, hogy milyen édesek a vonásai, amikor mosolyog? – máris a tábortüzet körül vevők követelik a társaságát. – Hé, Moray! - És nagyon úgy tűnik, hogy legalább egyiküket ismeri, mert a mosolya szinte azonnal lefagy és kelletlenül, sőt egyenesen mogorván pillant feléjük. – Nekünk még van egy kis elintézni valónk! – Majd a vámpírsrác a mellette álló felé fordul és még számotokra is éppen hallhatóan hozzáteszi. – Lószart, nem mer ellenem kiállni. A múltkor csak valami szerencséje volt. - Esmondot láthatóan nem hozza túlzottan lázba a kihívás. Kellemetlenül érzi magát, de egy cseppnyi félsz sincs a tekintetében, leginkább csak szánalom. Egy gondolat vetődik fel benne, mégpedig az, hogy mi a picsáért kell mindig felbukkannia valahol egy The 100 Club-os vámpírnak, meg egy ’’jézusom…’’ szusszanás hozzá.

A vámpírt válasz és figyelem nélkül hagyja, úgy néz vissza rád. Őt most te érdekled igazán. Ha pedig nem kezdenek el még jobban kötekedni, akkor innentől végképp levegőnek nézi őket. - Kezd fogyni a söröm. Van kedved bent meginni valamit? - Ha megkérdeznéd, akkor jó eséllyel el fogja neked mondani, hogy mi ez az egész. Valószínűleg még jót is tenne neki egy sor szitkozódás – hacsak nincs jobb ötleted a feszültség levezetésére – elvégre egy egészen tavaszig visszanyúló sztori van mögötte, amit már rég szeretett volna lezárni.

Utálta a karácsonyt, meg minden más ünnepet, mert ezek mind-mind a családjára emlékeztették, arra a családra, ami kinézte és elzavarta, mert más volt, majd mássá is vált. Minden ilyen alkalommal érzett valami kellemetlen szúrást a mellkasában, de folyton elhessegette ezt az érzést, hisz tulajdonképpen nem akart visszatérni a Wotton-birtokra. Végre önmaga lehetett, végre nem kellett azzal a kényelmetlen, viszketeg megfelelési kényszerrel együtt élnie. Mégis az ünnepekkor hiányoztak a szülei, hiába is küldték el, hiába mondták, hogy a vérfarkasok átkával nem maradhat közöttük. De ahelyett, hogy siratná a második karácsony alkalmával is, hogy éppen csak ki nem tagadták, jó szokásához híven szórakoztatja magát, jelen esetben egy rögtönzött bulival, ahová az elsők között kapott meghívást, hogy aztán tovább adhassa az este hírét, olyanoknak mint ő maga is volt: számkivetetteknek, kívülállóknak. Ránézésre nem idevaló, még úgy sem, hogy a szervezők a haverjai, és bírja ezeket a barmokat, mert még sosem csalódott bennük, ismeretlenül sem, nem úgy mint a rokonaiban. Ennek ellenére, látszik rajta, hogy máshonnan jön, más körülmények közül, de az elmúlt két évben jól asszimilálódott új környezetéhez, amit szeret, és ahol elfogadják, úgy ahogy van. Ez pedig megnyugtató érzés, mégis valahogy üres.

Sörös üveg az egyik kezében, cigaretta a másikban, szétnyíló kabátja és inge alól kivillan néhány részlet a mellkasán díszelgő tetoválásból. Lábait kényelmesen feldobta a rögtönzött kültéri nappali asztalára, ahogy a kanapén elterpeszkedik, és csak bámult a tábortűz lángjai közé.

Legalábbis egy darabig biztosan ezt teszi, aztán a hangoskodás megzavarja, figyeli, ahogyan a többiek fogadásomat kötnek, egymást túlharsogva, az egyik srác int neki, de csak rázza a fejét, most nincs kedve beszállni. Fáradtnak érzi magát és nehéznek, pont mint a teliholdas éjszakák előtt… de nem tulajdonít neki igazán nagy jelentőséget. És amikor Te megjelensz, főleg elengedi ezt az érzést, mert téged még sosem látott egyik bulin sem, pedig majd minden nap egy washingtoni partiban lóg, csak hogy feledni tudja a családja árulását. Szar az élete… de már elfogadta, cserébe viszont könnyű megszokni az alkoholgőzt, a fű nyugtató, édes illatát, meg a forró, izzadt test súlyát a sajátján.

Leülsz mellé, és egyből szemet szúrsz neki, meg az a sok apróság, ami jól mutatja, Te is egy másik árkategóriából való vagy, és őszinte kíváncsiság ébred benne irántad, miközben észre sem veszed, és a tinderrel babrálsz, igaz, hozzád sem szól, egyelőre csak méreget. Pár perc múlva aztán felé fordulsz, és a hangod mosolyt csal az arcára. Van benned valami, ami a többi srácban itt nincs, és ez tetszik Jerome-nak, bár kurvára valószínűtlen, hogy ezt direktbe közölje veled, még akkor sem, ha elég szabadszájú.

- Te új vagy… Mi hozott éppen ide? - hangja karcos, különös fény csillog a szemébe, ahogy megszólít, a benne bujkáló farkas vadászna, ha átváltozhatna most, de így egészen más módon kívánja Jerome csillapítani a szörnyeteg éhségét, és a saját vágyait is, ha esélyt kap majd erre. Beleszív a cigarettájába, majd megnyalja az alsó ajkát, míg benn tartja a füstöt. Megtámasztja a sörét a combjával az ócska kanapén, és feléd nyújtja a kezét: - Jerome vagyok - enyhén francia akcentussal ejti ki a nevét, ahogy bemutatkozik, mindezt azért, mert itt akar tartani, mert kíváncsi.

Karácsony. Ójaj, érdekes témakör. Mondhatná, vagy hát szívesen mondaná, hogy ezt az ünnepet is túlértékelik, de hiába nem volt egy ’’normális’’ ünnepe gyerekkora óta, Esmond számára semmi ilyesmi nincs túlértékelve. Az utóbbi években a legtöbb karácsonyt Milleréknél töltötte, mindig izgalommal – és Blake főztjétől némi félelemmel – telve várta. De nem idén. Olyan sok minden történt. Milleréket Franco miatt kifejezetten kerüli, hisz tudja, hogy a legjobb barátja látni sem akarja. Nincs senkije. És hova jön, akinek nincs senkije? Hát ide.

Esmond hiába tűnik első blikkre úrifiúnak, könyékig benne van az illegális ismertségi körökben is, így kötött ki épp itt. Csak nem képzeli bárki, hogy otthon ülne mekis sültkrumplit tömve, mikor itt is tömheti magába a sört és még társasága is akad hozzá? De hiába issza már a harmadik kört, valahogy nincs meg az a hatás, amit várna. Tudja ő, hogy a hangulata a felelős miatta. Meg igazából elvan így is. A buli helyszíne tökéletesen tükrözi a jelenlévők mibenlétét. A város északnyugati részén, egy erdősebb területen foglaltak be a szervezők egy régi erdei házat, nyaraló lehetett. Olyan tipikus lepukkant, két szintes faház, mindenfelől utólag összeszedett, használt bútorokkal. Van egy terasza is, amit csak három lépcsőfok választ el az avaros földtől, oda is ki van baszva egy kanapé, oda huppan le Esmond random a nagyon helyes srác mellé – bár ezt ő most még nem is figyeli, csak le akar ülni. A mozdulat közben előhúzza a farzsebéből a telefonját, hogy ne utólag a seggéből kelljen kiszednie azt. Először görget vagy három ujjsuhintásnyit instán, tényleg csak úgy megszokásból, aztán megnyitja a tindert. Két korty között mindig unottan pöccint ide-oda néhányat. Hát, mondjuk ez nem teljesen igaz. Nem ide-oda pöccintget, leginkább csak balra, pasikat nézeget és mindenkit balra húz. Miért ilyen béna mindenki? Vagy talán nem is azok. Csak ő van ilyen hangulatában. De annyira meg nem lehet szar hangulatban, hisz olykor felnéz, előre, ahol a ’’tisztáson’’ rögtönzött tábortüzet csináltak és ott kakaskodnak körülötte a magukat nagyon keménynekképzelő fiatalabb természetfelettiek, pénzben meg egyebekben fogadva, hogy ki tudja lenyomni a másikat, szóval felnéz és – kicsit túl felnőttesen – jót nevet rajtuk az orra alatt, mielőtt visszatérne a telefonja kijelzőjéhez. Igen, ez egy olyan buli, ahol mindenkit szívesen látnak. Minden kitaszítottat. Épp ezért olyan jó.

Ahogy máskor sem, most sincs feltűnő ruhákban. Fekete farmert és fekete garbót visel, rajta sötétkék dzsekivel, meg fehér tornacipővel. Első blikkre nem tűnik ki a tömegből. Aki viszont figyel a részletekre, annak hamar feltűnhet, hogy Esmond annyira nem is idevaló. A kabátján ott van a pici Hermès hímzés, ahogy pedig a telefonját maga előtt tartja, a ruhái ujja kicsit felcsúszik, és kivillan az ezüstszínű, vagyont – nem kisebb vagyont, tényleges vagyont – érő órája, amit a szüleitől kapott az egyik születésnapjára, a körmei tiszták, a bőre ápolt, őt pedig a szokásos elegáns és gyengéd parfümillat lengi körbe füge, ilang-ilang és szantálfa jegyekkel. Nem drága, olyan negyvenöt dollár egy üveggel, de Párizsból szokta rendelni, mert máshol nem kapható és ő ezt nagyon szereti, meg nagy válogatós is.

Aztán rezegni kezd a telefonja, Franco egyik apukája hívja. Mindig nagyon jól kijött Blake-kel, de hogy őszinte legyen, most ő az egyik utolsó, akivel beszélni szeretne. Nem nyomja ki a telefont, de lenémítja, és úgy, még miközben csörög, visszacsúsztatja a kabátja zsebébe. Hátra dől, újabbat kortyol a söréből, és csak ekkor kerül igazán a látóterébe a srác, aki mellette ül és őt figyeli.
- Igen? – Mit szeretnél? Mit nézel?