Az egész egy hatalmas katyvasz bennem, olyan nagy és olyan erőszakos katyvasz, hogy nem is tudom mit kezdjek vele vagy éppen magammal, szóval leginkább az egyetlen és legkézenfekvőbb dolgot választom: nekiesek Esmondnak. Ezerszer egyszerűbb és kényelmesebb rajta levezetni a feszültséget, mint magamban rendezni és ott keresni a hibát. Ha okolhatok mást is, miért ne tenném meg? Tökéletes módszer arra, hogy nagyjából sose kelljen csalódnom saját magamban, és tökéletesen nem is fair. Özönvízként zúdítom Esmondra az összes gondolatomat, és egészen sokáig tudnám is folytatni, ha éppen nem szólna rám. Olyannyira meglep, hogy a mondat közepén akadok meg, néma meglepődöttséggel bámulok rá. Esmond valahogy a kettőnk kapcsolatában mindig is a kedvesebb fajta volt, aki csendben tűrt minden kirohanást az évek során, türelmesen hallgatott vissza minden puffogást, minden anyázást és vergődést. Ezért is lep meg ahogyan belém fojtja a szavakat. Hosszan és némán bámulom meglepődöttségtől megszeppenve, aztán csak konokul szorítom össze az ajkaimat, sértetten pillantok el róla, megfogadom, hogy egy kurva szót sem fogok hozzá szólni a nap hátralévő részében, hogy büntetem majd végig, csak hümmögök és rángatom a vállamat olyan flegmán, amennyire éppen csak tudom - és hidd el, baromira jól értek hozzá!!! - sóhajtozom majd elégedetlenül és fancsali képet vágok, olyat amitől az embernek alapvetően az élettől is elmegy minden kedve. Gyerekkorom specialitása ez a hozzáállás, apák mindig is kedveskedéssel és hízelgéssel próbálták feloldani én pedig valahogyan beleszoktam abba, hogy kedveskedést és hízelekdést is várjak el akárhányszor rossz kedvem támad, vagy éppen megsértődöm bizonyos dolgokon. Sosem kellett nekem hátrálnom, bocsánatot kérnem, vagy igazán vállalnom a felelősséget a szavaim súlya alatt, egyszerűen apáék mindig szemet hunytak a pofátlanságom felett, cserébe én száztíz százalék energiát fektettem az edzéseimbe, a meccseimbe és megnyertem nekik minden meccset.
Összeszorítom a fogaimat, nem is pillantok Esmond felé, túlságosan szarul esik minden szava, úgyhogy csak megrántom a vállamat egyfajta jelzésként, hogy nem érdekel a dolog. - Jól van... - Akkor szállj ki, ezt akarom mondani, csakhogy Esmond megelőz, hallom ahogyan nyílik a BMW ajtaja. Pofonvágásként ér. A nyakam oldalán rángatózni kezd egy ér, és esküszöm fel tudnék robbanni. Rezzenéstelenül tűröm, hogy arcon pusziljon, a bőröm égni kezd az ajkai érintése alatt, a világ legnehezebb dolga nem félrefordítani a fejemet, hogy a szánk összecsússzon. Ég miatta a szám is, de csak markolom a kormányt és úgy rántom meg a vállamat, mintha az egészet leszarnám. - Ja. Persze. - Futó pillantást vetek rá. - Csá. - Tolom vissza a napszemüveget a szemem elé, és a gázra lépek, és tudod mit? Vissza sem nézek, egészen James házáig hajtok a megengedett sebességet rég túllépve.

A helyzet az, hogy magamat is nagyon megleptem, olyan nagyon, hogy hirtelen olyan érzésem van, mintha meztelenül állnék megannyi ember előtt, akik aztán ítélkezhetnek, csakhogy a megannyi ember most éppen egyedül Esmondban teljesül ki, övé az ítélkezés joga, és hirtelen nem is tudom, hogy mit szeretnék jobban: elítélő, sötét pillantásokat, vagy inkább megértést. Mondjuk bármit, csak nem pont ezt, még akkor sem, ha én sem igazán tudok mondani semmit, mert ettől, hogy ő sem igazán képes mondani bármit, az egész annyira elcseszetté válik, hogy a legszívesebben könyörögnék, hogy felejtsük el. Az igazság az viszont, hogy annyira kényelmetlen és kellemetlen a légkör- még akkor is, ha az érintése kedvessé válik, izzik tőle a bőröm, az arcom meg fájdalmas fintorba szalad, ahogyan a napszemüvegemet a fejem tetejére tolja, érzem, hogy a rövid tincseimbe akad a szemüveg nyerge, de még csak meg sem nyikkanok miatta - , hogy hiába próbálnánk igazán elfeledni, valószínűleg végig itt lebegne kettőnk között, és tudod ebben az egészben az a legborzalmasabb, hogy elbasztam. Inkább csupa nagybetűvel: ELBASZTAM, és tudod hiába próbál Esmond szépíteni, hiába mond olyanokat, hogy féltékeny volt, hogy rám gondolt, hiába telepszik ettől egy másodpercnyi kellemesen bizsergető érzés a gyomromba, hiába kapnának miatta szárnyra pillangók ezrei odalent, a vallomását egy tökéletes de követi, és tudod, apa szerint, vagyis hát biztosan nem ő mondta először ezt a világon, de én tőle hallottam először: minden ami a de előtt hangzik el, a kötőszó kimondása után értékét veszti. És tudod ez annyira belém égett, hogy miközben baromira örülnöm kellene annak, hogy Esmond mindig is Gina helyében szeretett volna lenni, az egészet elmossa az, amit utána mond. És az egésznek olyan érzése van, mintha éppen szakítanánk, pedig még soha, senki nem szakított velem, sosem éreztem még, hogy milyen, amikor finoman visszautasítanak, de az a visszautasítás is egészen a lelkedig hatol. Mondjuk ez most pontosan olyan, összeszorítja a mellkasomat, satuba fogja és nem akarnék mást, csak szabadulni ebből a helyzetből, abból, amit én teremtettem, amibe én kényszerítettem magunkat. Az egésze egy nagyon finom, szinte kellemes visszautasítás, ami azért jött létre, hogy tulajdonképpen ne érezzem rosszul magamat tőle, de én csak pocsékabbul érzem magamat, mint azelőtt. Még a pillantását sem bírom állni, a tekintetem fázósan kapom el, a fogaimat meg úgy szorítom össze, hogy véletlenül se csússzon ki semmilyen káromkodás, vagy ide nem illő megszólalás. Felképeltek, szinte érzem az arcomon égni a tenyérlenyomatot, már csak arra kellene rájönnöm, hogy ő tette, vagy én adtam a pofont. - Ne aggódj, nem fordul elő még egyszer. - Vágom hozzá egészen dühös undoksággal, fellengzősen, védekezés gyanánt. Erőszakosan koncentrálok rá, hogy kiűzzem ezt a szakítós érzést a mellkasomból, úgyhogy leginkább csak próbálom magamat feltüzelni. Oroszlánnak érzem magamat, akinek muszáj támadnia a gladiátor szurkálására, még akkor is, ha a végén így is úgy is meg fog halni. - Elbasztam jó? Engedjük csak el inkább, mert nem segítesz azzal, ha rébuszokban beszélsz, amikor úgy is tudod, hogy túl hülye vagyok ahhoz, hogy megértsem. - Forgatom meg a szemem türelmetlenül, és tudod ezen a ponton én le tudnám zárni ezt az egészet, kisebb-nagyobb sikerrel tudnék úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, vissza tudnék menni Ginához és talán folytatni is tudnám a színjátékot. Sosem vallanám be neki, hogy mi történt, ezek után biztosan nem, Esmondot meg félgőzzel kerülném, mindig is kínosan ügyelve, hogy még véletlenül se hozzam föl ezt a témát, csakhogy ő rákérdez valamire, amire nem akarom hogy rákérdezzen.
Felé pillantok egy olyan 'ez most komoly' pillantással, mielőtt türelmetlenül és végtelenül dühösen fel nem sóhajtanék. - Miért lenne kézenfekvő rád gondolni? Hmm? Csak azért, mert meleg vagy? Vagy azért mert a legjobb haverom? Nem emiatt kellene a legkevésbé kézenfekvőnek lennie? Nem ezért kellene pornó színészekre gondolnom, vagy Zac Efronra? - Vonom föl a szemöldökömet értetlenül, ez az egész csak baromi kínos és olyan vallomást kellene tennem, ami miatt éppenséggel a barátságunk is tönkre mehet, talán még ennél is jobban. - Szerinted mi a faszért gondoltam rád, miközben Gina leszopott? Azért, mert éppenséggel három nappal azelőtt voltál nálunk medencézni? Vagy mi? - Ráncolom dühösen a szemöldököm. - Elég megalázó, hogy ezt gondolod rólam egyébként. Hogy kihasználnálak, vagy... nem is tudom, hogy erre mi a jó szó. Hogy azt gondolod, hogy csak azért gondolok rád, mert meleg vagy és a legjobb barátom. - Vakarom meg dühösen a fejemet. Borzalmasan érzem magam, még mindig olyan ez az egész, mintha éppen szakítanánk, még mindig rendesen szorongatja a mellkasom, úgyhogy azért, hogy enyhítek a kulcsért nyúlok, újraindítom és amint felbőg a motor, csak várakozóan felé pillantok. - Figyelj, baromi éhes vagyok szóval lehetne, kérlek, hogy mondjuk ezt reggeli közben beszéljük meg? - A hangom egészen ellágyul és valahogyan nagyon próbálok úgy nézni Esmondra, mint azelőtt, hogy bevallottam volna a mocskos kis titkaim, de nem tudom, hogy mennyire sikerül.

Csak felszalad a szemöldököm a magasba, ahogyan az autó leáll, a pillantásom eléggé értetlenül követte le a mozdulatsort, mintha szükségem lenne némi időre ahhoz hogy értelmezzem a történteket. Leállt az autó, és nem lefullasztottam - ami valljuk be, elég nehéz lenne egy olyan járművel, ami éppen üresben van -, a rádió leáll, a fények elalszanak és egy pillanatig tényleg nem fogom fel, hogy mi történik. Az autó leállt, ami azt jelenti, hogy nem megyünk sehova. Nem megyünk sehova, ami azt jelenti, hogy valami nem oké, mert hát ugye azt beszéltük, hogy elmegyünk enni. Valami nem oké, ami azt jelenti, hogy rendesen elbasztam a dolgokat. Egyébként erre a következtetésre legalább egy perc alatt jutok el, ekkor visszabámulok Esmondra a napszemüvegem mögül, a szemöldököm meg kérdőn emelkedik meg.
Pökhendin szusszanok föl, amikor velem egyetért, hogy igazán nem kell bocsánatot kérnem, a fejemet elfordítom, és úgy markolok rá a kormányra, mintha amúgy ketyegne a kocsi és arra várna, hogy a gázra tapossak. Az ajkaimat összepréselem, az arcomról lefagy a mosoly, az előbbi könnyed hangulatom tovaszáll, a gyomromba kényelmetlen érzés költözik, szinte meg kell erőszakolnom magamat, hogy a fejemet visszafordítsam Esmond felé miközben a monológját mondja. A szám kiszárad tőle és legalább úgy érzem magam, mintha gyomorszájon térdelt volna. Legszívesebben visszacsinálnék mindent, visszacsinálnám egészen tegnapig, nem mentem volna el még abba az átkozott klubba sem, akkor soha nem jutottunk volna el ideáig és bennem nem kavarogna mindez.
Az ösztönös reakcióm az lenne, hogy dühöngeni kezdek, káromkodok és mártírkódom egy kicsit, de visszafojtom az összes dolgot, és igazából csak dühösen szuszogok, mereven előre bámulva. - Jézusom. - Nyögöm ki végül egy hatalmas sóhajjal, kicsit undok hangnemben. Olyan érzésem van, mintha Esmond direkt támadott volna meg, és hát mindketten tudjuk, hogy ösztönösen védekezem mezekre a dolgokra.- Nem leszel a célkeresztemben... - Forgatom meg a szemeimet türelmetlenül, amit persze Esmond nem láthat. A lábam idegesen kezd el rángani, ezek után biztosan nem akarok semmit sem mondani, csak ülnék itt végtelenségig, amíg valamelyikünk meg nem unja, amit minden valószínűség szerint ő unna meg, én sokáig bírnám a játszmát.
Veszek egy nagy levegőt, hosszú ideig tartom bent a tüdőmben, erre az egészre azt sem tudom, hogy mit mondjak, elvégre semmilyen jó magyarázatom nincsen a dologra, nem is nagyon szerettem volna megmagyarázni úgy soha, vagy hát nem is soha, de leginkább nem most, rögtön utána, amikor még magamban sem tudtam helyretenni semmit.
Elkezdek szöszölni, odanyúlok az autó érintő-képernyőjéhez, előtte persze gyújtást adok, aztán csak úgy keresgélni kezdek rádióadók között, találomra az egyik hagyom, mintha ez most annyira nagyon fontos lenne háttérzenének, pedig még csak az alkalomhoz sem illő, ismeretlen DJ szetteket játszanak, amitől egy buliban egészen biztosan kiakadnék, most viszont nyugtató. - Nem jó ötlet... oké. - Ismétlem vissza dühös csalódottsággal, baromi nagy szükségem lenne arra, hogy minden egy kicsit olyan legyen, mint régen, hogy a mély vízbe ugorva ne nyomjanak rögtön le, hogy fuldokolva kelljen levegőért kapkodnom. - Nem tudom. - Rántom meg a vállamat passzív-agresszív módon, direkt nem fordulva felé, jogtalanul érezve, hogy kettőnk közül engem támadunk.- Azt éreztem, hogy meg kell tennem. - Rászánom magam végül, odafordítom a fejemet, de nem vagyok hajlandó a szemüveget bármerre is mozdítani. - Elég sokszor éreztem már ezt egyébként. Azt hiszem elég régóta fojtogatott, vagy hát nem is tudom. Elég sokszor gondoltam erre, miközben Ginával smároltunk.Elég sokszor gondoltam rád egyébként máskor is. - Nyomkodom dühösen az érintős kijelzőt, mintha létszükséglet lenne, hogy beállítsam a basszus és magas hangok rezonanciáját. - És akkor jöttél ezzel a faszsággal, hogy elköltözöl a picsába és azt éreztem, hogy vagy most, vagy soha, de... a reakciód alapján a soha opció sokkal megfelelőbb választás lett volna. - Fojtogat és én esküszöm, hogy mindjárt elhányom magamat. Már vagy ezer éve nem voltam ilyen rosszul érzések miatt. - Kínos, de ez van. - Legalább úgy rántom meg a vállamat, mintha éppen arról kellene döntenem, hogy szezámmaggal szórt bucit szeretnék a hamburgeremhez vagy natúr, magtalan buci lenne ideális.

Az, hogy Esmond végül is bevallja, hogy neki is hiányzom simán lehetne egy utolsó lökés a szakadék felé, egy utolsó, de igen határozott lökés, ami pont ott talál el, pont olyan mértékben, ahol majd az egyensúlyom vesztve, többé már nem leszek képes visszadőlni előre, lábujjhegyen kikísérletezve. Csak belök, beránt, és én pedig zuhanni kezdek, hatalmas erővel, és tudod mindig is féltem ettől a zuhanástól, féltem, hogy milyen érzés lesz, mert habár imádtam a repülőkön megszokott fel- és leszállásnál érző pillanatot, amikor a gyomrod egészen a torkodig száll, vagy a hullámvasutakon érzett hasonló érzést, ettől valahogyan mindig is nagyon rettegtem. Nem tudnám megmondani, hogy miért, egyetlen épeszű indokot sem tudnék mondani, de azt hiszem a legtöbb ember hasonlóan nem tudja megfogalmazni, hogy amitől fél, attól miért retteg olyan nagyon. Csak féltem, torokszorítóan, és habár egészen biztosan Esmondé az utolsó döfés joga - a félelem, hogy bármikor elveszthetem, pedig még csak nem is volt igazán az enyém - nem ő lökdösött el egészen a szakadék széléig. Ha akarnám sem tudnám visszaidézni, hogy ki, mikor és milyen mértékben kényszerített hátrálásra, csak abban vagyok nagyon biztos, hogy az utóbbi hónapokban, vagy években, akárhányszor pillantottam hátra, mindig egyre kevesebb és kevesebb választott el attól, hogy a peremre kerüljek.
Most pedig zuhanok, és tudod mit? Kibaszott jó érzés. Éppen csak elnyílnak az ajkaim, a tekintetünk összeütközik, jéghegyek találkozása is lehetne, mielőtt visszaránt, és tudod abban a pár másodpercben dőlt el igazán minden, hogy a végén, amikor a vízbe esek, akkor fuldokolnom kell, vagy a felszínre kerülhetek-e.
Esmonddal csókolózni mindennél felszabadítóbb, a lélegzetvétele lágyan cirógat, kellemesen izgat, feloldja a görcsös nyomást a hasamban, közben meg gyorsabb ritmust diktál a szívemnek, alig bírom tartani vele a lépést. Bizseregnek tőle az ajkaim, forrósodni kezd körülöttünk a  levegő, a nyakamon apró libabőr bontakozik, a hasam tövében meg könnyed szorítás, amitől csak megkönnyebbülten szusszanok bele a csókunkba. Meg sem tudnám mondani, hogy mikor éreztem utoljára így magam, hogy mikor nem kellett csókok közben pornókat felidéznem magamnak, meztelen férfi felsőtesteket, hogy hányszor gondolkoztam csókok közben teljesen más, oda nem illő dolgokon, hogy milyen gyakran kellett erőszakos figyelmet fordítanom, hogy a nyelvem miként mozduljon Gináé fölött, hogy a fejem pontosan milyen szögben álljon az övéhez képest, hogy meddig kell elszámolnom, hogy a mellére ráfogjak és, hogy vajon közben tudok-e eléggé másra gondolni? Most semmire sem kell gondolnom, nem kell figyelmet fordítanom ilyen apróságokra, egyszerűen csak beleveszhetek a pillanatba, hagyhatom, hogy a hullámok engem is beborítsanak, hogy Esmond szorító keze legyen az egyetlen ami a valóság talaján tart.  Visszaszorítok megerősítő éllel, a combom beleremeg az érintésébe, és tudom, annyira nagyon jól tudom, hogyha nem húzódnék el, hogyha nem szabnék gátakat, özönvíz szerű áradással öntene el minket a bennem eddig elnyomott érzelmek és kívánságok nehéz víztömege.
Kapkodom a levegőt, a nadrágom meg olyan kényelmetlenül szorít, hogy a beszólására csak egy gyilkos pillantással tudom jutalmazni. Nyilván elviccelné, nyilván lágyan, édesgetően, csakhogy ez nem éppen a tökéletes pillanat, mert ha bár borzalmas nagy megkönnyebbülés számomra is, hogy a farkam tényleg fel tud állni, közben a mellkasom szorítani kezdi valami, valami amitől igazából mindig is féltem, amitől meg akartam kímélni magamat és Ginát. Nem ezt érdemelné, nem tőlem, vagy nem pont így.
Megdörzsölöm a homlokom, miközben állásba emelkedem, kívülről fogok rá a nadrágomra, hogy helyre rakjam  a dolgokat odalent, hogy kényelmesebb legyen és, hogy ne kelljen Ginára gondolnom. A tekintetem visszatalál Esmondra, kíváncsi félelemmel, igazán minden rajta(m) áll vagy éppen bukik. - Oké. - Felelem néma lemondással, sietősen összekapkodva minden cuccomat, lekapok egy karórát a polcról, aztán úgy távozom, mintha a bent lévő kérdések egyszerűen fojtogatnának. Odakint a szobám ajtaja mellett a falnak dőlök egy pillanatra, hatalmas kő szakadt le a szívemről, egyszerűen megkönnyebbültem tőle, olyannyira megkönnyebbültem, hogy hirtelen fogalmam sincs, hogy mi lesz képes a földön tartani.
Lesietek a lépcsőn, a cipőmet felkapom, baseball sapkát húzok és napszemüveget, lekapom apa cabriójának a kulcsát, erőszakosan kényszerítem magamat, hogy ne gondoljak semmire, miközben leengedem a kemény tetőt és kitolatok a garázsból. Dudálok egyet sietős türelmetlenséggel, pedig a feszültség fojtogat. Mégis elég csak egy pillanat, a szemem pofátlanul kap végig rajta a napszemüveg jótékony takarása alatt, az arcomra ezer karátos mosoly kúszik.  - Figyelj... - Türelmetlen bőgetem a motort, amíg beszáll a kocsiba, az arcomon mégis engesztelően lehengerlő mosoly pihen. - Nem fogok bocsánatot kérni. - Elmenekülök a napszemüvegem nyugodt rejtekhelye mögé, ahonnan én láthatok igazán, Esmond mégsem fúrhatja a tekintetét olyan mélyen az enyémbe, meggátol a vékony üveg, ami lilára festi a világot körülöttem. - Szóval először kávé? Aztán reggeli? vagy hajtsunk valami drive-ba, ahol mindkettő van egyszerre? Aztán? Akarod, hogy elvigyelek lakásokat nézegetni, vagy... - meggyőzhető lennél-e magyarázatokkal,  veszekedésekkel, fölényeskedéssel, bunkóskodással csókokkal?
A be nem fejezett kérdés úgy lóg közöttünk a levegőben, mintha ezt a furcsán kellemetlen, de közben nagyon is felszabadult pillanatot csak az én vallomásom törhetné meg, ami akárhogyan is nézzük, leginkább csak akkor fog megtörténni, ha Esmond kierőlteti belőlem. Úgyhogy, azt hiszem sok sikert!

Most akkor egészen szívesen versenyeztetném magamat Esmond apja ellen, hogy akkor melyikünk is a nagyobb pöcs, és legalább száz dolgot tudnék felhozni magam mellett, de egészen biztos vagyok abban is, hogy Esmond legalább százegy dolgot tudna felhozni ellenem és a legtöbbel még csak igazán nem is versenyezhetnék, mármint komolyan, hogy győzhetném le az apja előnyeit, amit csak azzal szedett össze, hogy öregebb nálam? Meg persze nem feltétlenül kellene életcélnak lennie, hogy pöcsebb legyek, mint az apja, mert az a végén azt eredményezné, hogy Esmond mondjuk engem is annyira utálna, mint az apját,és tudod ebben a pillanatban semmi rosszabbat nem tudok elképzelni annál, mint hogy ő gyűlöljön vagy folyton csak menekülni akarjon, úgyhogy végül nem versenyeztetem magamat az apja ellen - még akkor sem, ha egészen biztos vagyok benne, hogy simán a nyomába érhetnék - helyette csak vigyorogva rántom meg a vállamat, mintha nem is bánnám annyira, hogy seggfej vagyok az esetek többségében.
- Jó, de csak azért utálsz vele játszani, mert elverlek benne. - Nevetem el magamat, mert a legfőbb igazság az, hogy én azért szeretek Fifázni, mert az az egyetlen, amiben biztos vagyok, hogy nem fog elverni, minden másban legalább ugyan annyi esélye van ellenem, mint nekem őellene, és hát tudod kölyökkorom óta sportolok versenyszerűen, de még azóta sem sikerült rendesen megtanulnom veszíteni. A legtöbb esetben rendesen elkap az idegbaj, ha bármelyik autóversenyzős vagy nem tudom milyen játékban bárki leelőz, így hát megmentve magamat a fájdalomtól - meg az ellenfelemet a vergődésemtől és dühkirohanásaimtól - leginkább lekorlátoztam a repertoárt az egyetlen olyan játékra, amiben tényleg igazán jó vagyok. - De mindegy, akkor választhatsz te valamit.. - Teszem hozzá, mintha minimum baromi hálásnak kellene lennie ezután a kijelentésem után, ami akárhogyan is nézzük baromi nagy szó a önzőség koronázatlan királyától, aki éppen egy kicsit félrelépett a trónja mellől, hogy Esmondot megbékítse. És ez azért elég nagy szó, vagy csak lehetséges, hogy annyira elszoktunk már egymástól, hogy a súrlódásaink majd egyre gyakrabban megtörténnek és a végén nem marad semmi, ez pedig elég gyötrelmesen hangzik ahhoz, hogy kihátráljak a megszokott szerepemből.
- Mi? - Kérdezek vissza, mintha a gondolatmenetemből rántott volna ki, nekem meg nem jutott volna el a tudatomig, hogy mit is kérdezett, de az van, hogy igazából tudom, hogy mit kérdezett, nagyon is jól hallottam, egyszerűen csak nem vagyok rá hajlandó válaszolni, és hát tudod, ez apával is jó taktika. Az emberek általánosságban nem szeretik ismételgetni magukat, így hát remélem Esmond sem teszi, főleg, hogy olyan bambán bámulok rá, amennyire éppen ez lehetséges aközben, hogy lesokkolt a terveivel. Kicsit azt hiszem rosszul is esik, leginkább azért, mert váratlanul ér és még csak köpni-nyelni sem tudok miatta, elvégre soha nem gondoltam volna, hogy ez meg fog történni, és tudom, most megint egy fasznak tartasz, amiért nem gondolkozom előre, elvégre Esmond felnőtt ember és hamarosan mondjuk nekem is el kellene költöznöm - addig legalább van még négy évem és esküszöm neked, hogy nem leszek rest kihasználni - így hát várható volt, hogy előbb vagy utóbb meg fogja tenni ezt a lépést, csak valahogyan én abban bíztam, hogy ez inkább utóbb lesz, mint előbb.
Aztán meg hirtelen úgy érzem, hogy ez az egész valamiért az én hibám,hogy van beleszólásom, és hogy változtathatok majd rajta bármivel is, de az igazság az, hogy szar barát vagyok. Örülnöm kellene, támogatnom és már minimum a telefonom böngészve újabb opciókért, de én még csak arra sem vagyok képes, hogy rendesen rámosolyogjak, helyette úgy markolom a kezét, mintha ezáltal akadályozhatnám meg benne. A tekintetünk összetalálkozik nekem meg hirtelen összeszűkül a gyomrom meg kiszárad a torkom, el fog egy túl bizalmas érzés, amit biztosan be tudnék azonosítani, elég lenne csak a simogatása által kiváltott bizsergető érzésre koncentrálnom, ami egyszerre nyugtató és mindent felgyújtó. - Bassza meg Gina. - Most foghatnám arra, hogy nem tudom, hogy mit csinálok, hogy dühös vagyok és mindenképpen itt akarom tartani, foghatnám arra, hogy haragszom az egész világra, de egyszerűen nincsen komolyabb indokom annál, mint hogy már ezer éve meg akarom tenni. Esmond mágnesként vonz közelebb, és mire föleszmélek, már áthidalom kettőnk között a távolságot anélkül, hogy bármit is végiggondolnék - a gondolatok bennem leginkább csak gátakat szabnak, ez pedig már annyira fojtogat, hogy egyszerűen képtelen vagyok tovább bent tartani - kicsit jobban rámarkolok a kezére, egészen megszorítom mondjuk úgy a legrosszabbra számítva, csakhogy amikor  a szánk összeér bennem minden olvadni kezd, minden, amit valaha is erőszakkal nyomtam le. A másik tenyeremet a tarkójára csúsztatom, hogy még véletlenül se tudjon elhúzódni, pedig a csókom borzalmasan esetlen és puhatolózó, de közben meg annyira jól esik, mint semmi más. Elfelejtek hirtelen mindent, a világ egyszerűen leszűkül rá és rám és csak nem akarom, hogy vége legyen, mert most, hogy végre semmit sem kell erőltetnem, nem kell megjátszanom, hogy kívánok valakit, nem kell másokra gondolnom, hogy felizguljak, mert mindez csak magától történik, és mire újból feleszmélek már a nadrágom szorít, pedig kurvára nem csináltam semmit azon kívül, hogy megcsókoltam. Elhúzódom, és egyszerűen csak nem tudom, hogy mit mondjak, pedig biztosan kellene mondanom valamit, valami magyarázatot, de végül is, hogyan lennék képes megmagyarázni az egyszerre legjobb és leghülyébb döntésemet a világon? - Khmm. - Kezdek bele torok köszörülve egyszerre keresve és kerülve Esmond pillantását. - Akkor...ööö... menjünk? - Lehet, de csak lehet, hogy mondjuk ez nem számít magyarázatnak, de hátha Esmond megelégszik vele. Kérlek elégedj meg vele.

Imádkozom, hogy Esmond ne kényszerítse ki belőlem még egyszer azt a bocsánatkérést, mert így is minimum apával is lesz egy köröm, bár őt azért mégis csak könnyebb megpuhítanom, meg ő akkor sem fog igazán haragudni, ha bocsánatot sem kérek, és oké, lehet, hogy amúgy Esmond sem haragudna, elvégre volt már jó pár éve hozzászokni ahhoz, hogy szívesebben fulladok bele a saját nyálamba,mint hogy rendesen elnézést kérjek a faszságaimért, de ez azért mégis csak más helyzet. Valahogyan furcsán rezegteti a levegőt, néma nyomás nehezedik a vállamra, szinte fojtogat. Olyan érzésem van tőle, mintha ezen állhatna vagy bukhatna minden, és hát hiába gondolom, hogy bocsánatot kérni teljes mértékben felesleges, azért mégis csak úgy gondolom, hogy a barátságunk megér minimum évente egyszeri meghunyászkodást. Úgyhogy csak átölelem, valamiért belső kényszert érzek rá, hogy egy kicsit is közelebb kerüljünk egymáshoz, meg aztán hirtelen nagyon kezd hiányozni Esmond és az, hogy időt töltsünk együtt. Régen minden egyszerűbb volt, a mozdulatoknak és tetteknek nem volt nehéz súlya, nem lehetett belefulladni egy pillantásba és nem kezdtünk el egymástól úgy távolodni, mintha folyó sodorna el mindkettőnket.
Esmondnak egyébként mindig baromi jó illata van, így hát önkéntelenül veszek egy nagy levegőt, amikor a karjai elindulnak, hogy valami estelen ölelésfélében kössünk ki, ami egyrészt borzalmasan kényelmetlen: nem vagyunk elég közel ahhoz, hogy mondjuk a karjaink kicsit szorosabban fonódjanak össze és csak ellent kell tartanom neki, hogy még véletlenül se simuljon össze a mellkasunk< másrészt meg a világ legjobb helyének tűnik hirtelen: Esmondot ölelni ezerszer könnyebb, mint Ginát valaha is volt, ettől pedig csak még szarabb társnak érzem magamat.
Kicsit megkönnyebbülök, amikor elhúzódik, mert ha túl közel van, túlságosan kétes és elbizonytalanító gondolatok úsznak a gondolataim közé, olyanok, amiket mindig is elnyomni próbáltam, és amiről taktikusan sosem vettem tudomást, hülyének tettetve magam inkább úgy tettem, mintha a jeleket észre sem venném.
Nyelek egy nagyot, ahogyan újra megölel, és hát tudod csak másodpercek választanak el attól, hogy mondjuk nagyjából az összes ellenállásom feladjam és váll rántva  csináljak valami hülyeséget, amivel csak úgy elbasznék mindent magunk körül. Miért tud így mosolyogni? És miért nem tudom kiverni a fejemből?
- Jó, de tudod, hogy rám számíthatsz és, hogy a csillagokat is képes lennék lehazudni. - Húzom hamis félmosolyra a számat, a mellkasomban a keserűség mindent elnyom: Esmond még csak nem is tudja, hogy az egész életem szinte egy nagy hazugság. - De ejtsük a témát. Aludj ma itt és verj meg Fifában. Vagy legalább próbálkozz. - Kihívóan felhúzom a szemöldököm, úgy sem tudna megverni, képtelenség lenne. Mestere vagyok annak a játéknak, baromi rég játszottunk már együtt és valamiért kétlem, hogy otthon azzal foglalatoskodna, hogy a Fifa 2020 tudását a tökélyre fejlessze. - Jézusom, végre valami izgalmas. El sem tudod képzelni, hogy amúgy mennyire kibaszottul elegem van abból, hogy az életem megint a versenyszezonról szól. - Fintorodom el megfeledkezve róla egy kicsit, hogy még csak Esmondnak sem mondtam el, hogy mennyire de mennyire unom már ezt az egészet. Csakhogy egészen könnyű megfeledkezni dolgokról, ha az embernek a legjobb barátja annyira hiányzik, hogy  megkönnyebbülés minden vele töltött perc, és tudod, bármit szívesen csinálnék vele, tényleg bármit, de egyszerűen csak leolvad az arcomról a mosoly, amit megszólal. Mintha világok dőlnének össze bennem. Egyenesen pánikba esek, lesütöm a pillantásom, és erőlködöm rajta, hogy ne vágjak olyan fejet, mint akit most vertek pofán. Csak baromi nehéz úgy tennem, mintha nem hatna meg, ha nagyon is rosszul érint a dolog, úgyhogy csak ráharapok a nyelvemre, olyan erősen, hogy már attól félek átharapom, így fogva vissza az ösztönös reakcióimat. - Ööööö. - Kezdek bele Esmondot méregetve. - Szívesen elmegyek veled. Úgy rántom meg a vállamat, mintha semmiség lenne, csakhogy pont olyan érzésem van ettől az egésztől, mintha bármelyik pillanatban elveszíthetném. - De őszinte leszek, és... hát.. szóval én nem akarom, hogy elköltözz. - Nem mintha számítana, hogy én mit akarok ebben a helyzetben. - Mármint egyszerűen nagyon hiányzik, hogy együtt töltsünk el időt, hogy hülyüljünk vagy csak szívjunk egy füves cigit. És asszem eléggé eltávolodtunk egymástól, vagy hát nem tudom.. és oké ebben én is eléggé hibás vagyok, mert egy csomó mindent el se mondtam, de... - Ülök le mellé az ágyra, kicsit közelebb a kelleténél, az egyik lábamat meg úgy fektetem kettőnk közé, mintha éppen törökülésbe készülnék ülni, a térdem véletlenül hozzá ér, de még csak el sem akarok húzódni. - De biztos vagyok benne, hogy nincs pénzed itt venni lakást, kibaszott drága az ingatlan a környéken, ez meg azt jelenti, hogy beköltözöl a belvárosba, ami legalább húsz perc forgalom nélkül, ergó nem fogsz olyan sűrűn kijárni ide, és egyszerűen csak elmúlik ez az egész.. - Felpillantok eléggé megrémülve. Még el sem kezdődött. Még csak nem is tud semmiről. - Nem akarom, hogy ne legyél többé a legjobb barátom és tudom, hogy erre azt fogod mondani, hogy vissza jössz majd meg, hogy én is mehetek, de mindketten tudjuk, hogy nem tennénk meg. Az időbeosztásunk teljesen szétcsúszna, lekoppintós üzeneteket küldenénk, havonta egyszer találkoznánk és semmit nem tudnánk mondani egymásnak. - A tekintetem belemélyesztem Esmond kék szemeibe, egyszerűen nem tudnám elviselni, ha nem lenne itt, ha nem tudnám, hogy bármikor írhatok neki és percek múlva már mindketten kint leszünk. - De nyilván támogatni foglak benne, csak szeretném, ha tudnád, hogy.. szóval, hogy ide is költözhetsz. Osztozkodhatunk a szobán, vagy tudod mit, átköltözhetek a vendégszobába is. Apáék nem bánnák, és igazából mindig is azt terveztük, hogy ideköltözöl majd. -  Meggondolatlan vagyok, mániákusan keresek egy kapaszkodót, közben észre sem veszem, hogy már a kezét szorongatom, csak a mondandóm végére tűnik föl, akkor pedig nagyon, úgyhogy zavartan húzódom hátrább elengedve a kezét, megszakítva azt a megnyugtató érzést, hogy a térdem nekinyomódhat minden gond nélkül.

Vágok egy pofát Esmond megszólalására, amit persze még véletlenül sem láthat hiszen taktikusan elmenekültem az esetleges kiskutya szemek elől, és inkább háttal állva kezdtem el öltözni - meg nyilván ennek más taktikai okai is voltak -, de közben olyan dühösen rángattam magamra  az alsónadrágomat, meg olyan dühösen nyomtam be a fiókot, hogy abból sejthető legyen mennyire olaj volt a tűzre, hogy rávilágít a pöcs stílusomra.
Igazából sokáig tudnék még puffogni, és tudod mit? Baromira jól is esne, ha még legalább egy tíz percig némán csapkodódhatnék, meg dühösen fújtathatnák és mondhatnám a magamét, de visszafordulva a tekintetem pont beleütközik Esmond hatalmasra nyílt, baromi kék és baromi vonzó tekintetébe, meg az egész látványába, ahogyan az ágyamban fekszik, és hirtelen csak elkezdem rosszul érezni magamat, amiért ennyire fasz voltam vele.
Összerezzenek én is, ahogyan a bögre ketté hasad, a tekintetem előbb az összetört tárgyra siklik, aztán meg felé kérdőn, de csöppet sem dühösen, vagy ha dühösen is, hát nem emiatt dühösen. Inkább semmit sem akarok neki erre mondani,a magam részéről tök szívesen kisétálnék, hogy ő itt én meg valahol máshol lehiggadjak, de az ajtó becsapódik az orrom előtt, amitől megint összerezzenek, és csak értetlenül bámulok rá, mert tudod hirtelen eszembe jut, ahogyan tegnap térdre kényszerítette azokat a tagokat, és legszívesebben csak elhátrálnék, védekezően felemelt karokkal, de aztán eszembe jut az is, hogy Esmondról beszélünk, Esmondról akinek egy nagyon cuki lány kutyája van, akit az éjszaka közepén is felhívhatok, nem fog kinyomni, úgyhogy nem csak sértő lenne, ha elkezdenék parázni tőle, hanem megalázó is. - Jól van már! Bocs... - Nyögöm ki az ajtónak támaszkodva, a mellkasom előtt összefont karrokkal és csak úgy méregetem, mint aki kurvára nem is sajnálja az egészet, és tudod eddig a pillanatig ez tényleg egy olyan bocs volt, ami csak olaj lehet a tűzre, de amikor az apukáját kezdi emlegetni, csak megenyhülnek a vonásaim, és az undok arckifejezés helyett őszinte sajnálattal pislogok párat. Felsóhajtok, és a hajamba túrok, mielőtt az arcomat dörgölném végig a tenyeremmel.
- Jó tényleg fasz voltam veled, ne haragudj. - Ez ezerszer őszintébbnek hangzik, mint az előbbi, direkt veszekedést generáló bocsánatkérésem, még lépek is egyet közelebb a szomorú szemek szomorú tulajdonosa felé, és ténylegesen elszégyellem magamat, amiért ekkora, világi nagy paraszt voltam.
Tétován lépek felé párat, ahogyan az arcát a kezébe temeti, óvatoskodva meg elég esetlenül átölelem, nem szorosan, inkább csak a kelleténél egy kicsit közelebb húzva, és egy kicsit megpaskolgatom a hátát, mielőtt az államat megtámasztanám a vállán. Elég helyet hagyok kettőnk között, hogyha akarja, akkor ki tudja húzni a kezeit közülünk, tekintve, hogy baromi kényelmetlen és egyoldalú így ez az ölelés, de ha ki se húzza a kezét, akkor is megérdemlem, hogy ne öleljen vissza, pedig nem is szeretnék mást, csak egészen közel bújni. Mondjuk annyira közel nem, hogy a farkam is felálljon tőle, na de érted, mondjuk közelebb.
- És igen lehet, hogy tudom, hogy mi a bajom, és... én még csak nem szeretném elmondani, oké? - Ellágyítom a hangomat, meg visszafogom, hogy kedvesnek hasson meg ne legyen már túl hangos, ha a szám ilyen közel van a füléhez. Nagyot kell nyelnem, a saját pólóm illatán felül még érzem a tegnapi parfümjének az illatát, amitől egyszerre csak furcsa érzés telepszik belém, és emlékszel, hogy említettem, hogy mindig olyan illata van, mint aki most fürdött le? Most is pont olyan, csak szippantok még egyet belőle, mielőtt elhúzódnék, és ha a keze még mindig ott van az arca előtt, akkor finoman lefejtegessem a makacs ujjakat onnan, aztán meg a vállára helyezzem mindkét tenyerem, ha meg már nincsenek ott, csak egyszerűen a vállaiba kapaszkodom. - Menjünk el, szerezzünk rendes kávét és valami rendesen szenny kaját, aztán menjünk át hozzátok, és álljunk oda apád elé, oké? Elmondjuk, vagyis elmondom, hogy az egész baromira az én hibám, és hogy baromira én rángattalak bele, hogy kiütöttem magamat, erre a haverom téged hívott, hogy szedj össze, mert eszméletlen voltam, jó? Nem kell tudnia, hogy nem így történt, de így talán kevésbé fog haragudni, vagy nem tudom. Ha szeretnél maradhatsz egész nap nálunk és xboxozhatunk, vagy csak kocsikázhatunk egész nap. Itt is aludhatsz, és apád elé állhatunk holnap is. -A tenyereimet felfuttatom Esmond arcára, viccesen összenyomva a száját, és olyan engesztelően mosolygok rá, amennyire csak tudok, csak közben a tekintetem lecsúszik a szájára, a tökéletesen ívelt ajkakra, a kivillanó fehér fogakra, és hirtelen a mosolyom lefagy, mert tudod elkap az az érzés, hogy baromira meg kellene csókolnom. Hogy baromira meg akarom csókolni.
Sietősen húzódom el zavart tekintettel, védekezően összefonva a mellkasom előtt a karjaimat, és csak úgy félek a szemébe nézni, mert akkor tényleg meg kellene csókolnom. Hátrálok egy óvatosat, és csak félszegen, óvatosan pillantok rá. -Ugye tudod, hogy nekem elmondhatsz bármit? Ha baj van otthon, vagy akármi... - Köszörülöm meg a torkomat, kínosan ügyelve arra, hogy a pillantásom a tengerkék szemekbe ragadjon, ne pedig a szájához akarjon hozzátapadni.

Ettől a mondattól egy pillanatra furcsán akad bennem a levegő, de tényleg csak egy pillanatra, de talán elég időre ahhoz, hogy kínos csend telepedjen rám, amitől csak meg kell köszörülnöm a torkomat, aztán meg elfintorodnom nevetősen, mintha ez csak egy vicc lenne, és nem tudnék miatta ezernyi gondolatot előhívni, mert hát tudod Esmond és én mindig is kicsit olyanok voltunk, mint a borsó meg a héja, és ez éveken át tökéletesen működött, csak aztán egy ponton - és már megmondhatatlan, hogy melyiken - bennem teljesen más érzéseket keltett, amikor félmeztelenül süttette magát a medencénk mellett. Na és attól a ponttól, már többé nem akartam ugyan az a borsó lenni, aki körül ő a héj, vagy hát érted, egy kicsit teljesen mást akartam tőle is, meg magamtól is. És itt basztunk el mindent – jó igazából én, de nem egyszerűbb egy kicsit rá is fogni? – itt kezdődött el minden. Mint például, hogy az ilyen beszólásokon nem tudok már őszintén nevetni, még csak válaszolni sem tudok rendesen rájuk. Szóval most is csak megforgatom a szemeimet, meg megrántom a vállamat, közben meg egészen arra koncentrálok, hogy ne képzeljem el, ahogyan a kezét a farkamra helyezi. Tudod milyen kicseszett nehéz ez? Végül is, igazad van, honnan is tudhatnád? Te valószínűleg semmit sem érzel Esmonddal kapcsolatban, bezzeg én, akinek van egy barátnője, ezernyi mocskos gondolatba tudnék belefulladni.
- De nagyra vagy magaddal.. – Vigyorodom el Esmond felé fordulva, elhessegetve a kéretlen gondolataimat róla. Csak a szemöldököm szalad föl, ahogyan becsúszik egészen a paplan alá, és hát baszd meg, hogy lehet valaki ennyire de ennyire vonzó, miközben éppen csak az orra, meg a nagyon kék szemei látszanak ki? Felsóhajtok, de aztán el is nevetem magamat, hitetlenkedve, amiért ilyen kínos helyzetbe hozta magát, egy kicsit ki is nevetem, de tudod, hiába csinálok úgy, mintha semmit nem mozdított volna meg bennem az ajánlata, csak magamnak hazudok. Meg neked, csak te éppen nem hiszel nekem.
Némán összepréselődő ajkakkal hallgatom ahogyan elég szolidan, tudod olyan Esmondosan, de visszautasít, és ettől kellemetlenül csavarodik össze a szívem, le is sütöm a pillantásomat, aztán a karját is elengedem csalódottan, még a nyelvemmel is csettintek lemondóan, hogy aztán a következő mondata hallatán a z ütő is megálljon bennem. - A legjobb barátom vagy, nem a kibaszott pszichológusom... nem fogod a lelkemet elemezgetni... – Rázom meg a fejemet sértetten, bunkó módon még a karjaimat is összefonom a mellkasom előtt, és csak kitartóan bámulok más irányba, összevont szemöldökkel meg türelmetlenül. Még csak az kellene, hogy Esmond tudomást szerezzen a titkaimról, akkor aztán nem lenne takaró, ami mögé elbújhatnék. – Jó mindegy, majd megoldom magamnak. – Úgy rántom meg a vállamat, mintha semmiség lenne az egész, de azért elég sértettséget viszek a hangomba ahhoz, hogy a viagrára tudjak gondolni a lelki gondjaim helyett.
Dühösen mászom ki végül az ágyból, sóhajtozva, de még csak azt sem tudom eldönteni, hogy kettőnk közül kire vagyok igazán mérges. Lehet, hogy nem is dühös vagyok, hanem felfegyverzetlen erre a csatára. Az egész olyan, mintha Esmond hirtelen nagyon bele akarna mászni a legrejtettebb titkaimba, amire én természetesen kicsit sem vagyok felkészülve. - Jó, tök mindegy. Hagyjuk az egészet, és felejtsd el, jó? Majd megoldom. – Ginát is meg a másik gondomat is, elvégre eddig is mindig megoldottam valahogy, nem?
Háttal állva neki, meg a köntös jótékony takarása alatt végül magamra rángatok egy alsónadrágot, arra meg egy melegítőt, aztán úgy öltözöm tovább, mintha itt sem lenne, és oké, tudom, hogy ez instant parasztság, de most nem tehetek róla, hogy pont a legérzékenyebb pontomon taposunk mindketten. Én elmondtam valamit, amit sosem szerettem volna megosztani senkivel, pláne nem vele, de aztán mégis bizalmat szavaztam neki, vagyis inkább nekünk, és erre ahelyett, hogy mondjuk csak annyit mondott volna, hogy „oké Franco, szerezzünk valamit és vigyük el Ginát moziba”, inkább boncolgatni kezdte. És tudod mi a legrosszabb az egészben? Hogy igazából ő csak pont úgy viselkedett, ahogyan a legjobb barátok viselkednek, és én még csak azt sem tudom megmondani, hogy miért bánt mindez.
- Szóval titkolóztál. – Vágom hozzá még mindig dühösen, visszafordulva felé abban a pillanatban ahogyan a fejemet átdugom a pólóm nyakán. - És érted, én erre sosem mondtam semmit. Titkolózz csak, ha ettől jobb. Legyél itt ilyen, otthon meg olyan, mert végül is mit számít, ha te közben jól vagy? Sosem boncolgattam a titkaidat, tiszteletben tartottam végig, te most miért akarod az enyémeket fejtegetni? – Húzok magama egy pulcsit is türelmetlenül, aztán csak dühösen sóhajtok egyet, a kezeimet a nadrágom zsebébe nyomom, hogy fölényesen meg még mindig vérig sértve rábámulhassak. – Elmegyek valami normális kaját szerezni, jössz, vagy maradsz? –

Egyikükre sem nézek rá, amíg elbájcsevegnek, helyette taktikusan és nagyon kitartóan bámulok a függönyre, mintha azáltal, hogy figyelmen kívül hagyom mindkettőt, legalább az egyikük eltűnne. Tudod az van, hogy apa nagyon jó arc, - a legtöbb esetben, leginkább akkor amikor nem a teniszről van szó - nem fog megsértődni azon, hogy balfaszkodok vele. Persze tesz egy-két megjegyzést, de még csak a vállamat sem mozdítom rájuk, megvárom, amíg az ajtó becsukódik mögötte, akkor aztán persze visszafordulok Esmond felé és a reggelim felé, de elég hamar megunom az egészet, és csak dühöngeni kezdek. Más esetben persze felvidítana a kajacsata lehetősége, el is nevetném magamat, de most csak ugyan olyan bambán bámulok, mint eddig. Aztán megszólalok, és hiába hittem azt, hogy ettől majd az egész könnyebb lesz, hogy a hatalmas súly legördül a mellkasomról, Esmond csendje alatt inkább csak még nehezebbé válik. Tudod az van, hogy az ember egy ilyen vallomás után vár valamit, nem tudnám pontosan megmondani, hogy mit, de biztosan nem ilyen ítélkezően nehéz csendet - ami oké, lehet, hogy csak azért ilyen ítélkező, mert én kitartóan bámulom a bögrémben a tejet, és még véletlenül sem pillantok föl Esmondra - amitől még csak azt is megbánom, hogy egyáltalán megszülettem. És tudod ezen az sem segít, amit Esmond mond. Sőt, egy kicsit még mélyebbre lök ebben az egész szarban, amitől csak még idegesebben bámulom a bögrém, és még inkább nincs kedvem semmit sem mondani, mert hát lehet, hogy van igazságalapja annak, amit mond. Ha szépen sorjában végigzongorázom az elmúlt hónapokat, vagy inkább éveket, pontosan vissza tudnám vezetni a dolgot arra, hogy mivel kezdődött, hogy mikor vált az egész egy kínos teljesítmény orientált kényszerré, és hogy mikor volt az a pont, amikor Gina teste már egy kicsit sem volt elég. Emlékszem a pillanatra, amikor az olasz tengerparton Gina arra kért, hogy világítsak rá szerintem ki a legdögösebb a parton, és hát tudod akkor, abban a pillanatban egyik monokiniző nő sem fogott meg annyira, mint az a férfi a bárpultnál, és ettől nem csak akkor, hanem azóta is borzalmasan érzem magamat. Leginkább persze Gina miatt, aki a tökéletesség mintapéldánya, akiért férfiak ezrei lennének képesek ölni, aki mellett tökéletesen mutatok, aki tényleg minden értelemben véve tökéletes. Csak hát tudod, van amikor ez már nem elég. És nekem már nagyon nem elég.
A pillantásom a kezünkre csúszik, érdekes, hogy Esmond érintése nehézségek nélkül képes velem elfeledtetni Ginát, nem igaz? Tudtad, hogy a karomra simuló keze alatt bennem ezernyi szikra lobban föl egyszerre, furcsa érzéseket kiváltva bennem? Tudtad, hogy az egész testem kellemes libabőrbe burkolózik, amiből soha nem lehet eleget kapni? És tudtad, hogy ez ellen semmit sem tehetek, pedig annyira próbálkozom?
Nem mozdulok, csak egy túl elégedett sóhaj szakad föl a mellkasomból, betudható lenne Esmond engedő ajánlatának. Hosszan bámulom csak a kezét a karomon, annyira megnyugtató és közben annyira helytelennek tűnik, de túlságosan jól esik, ahhoz, hogy elhúzódjak, úgyhogy csak elég elkínzott fejjel - Gina miatt, nyilván, nem az érintés súlya alatt - pillantok föl Esmondra. - Figyelj, tudsz nekem szerezni valamit? Amitől Gina leállna a kérdezgetéssel, meg ezzel az egész 'ugye csak átmeneti ez az egész Franco?' 'nem kívánsz már?' ' csak lazíts és ne gondolj semmire' 'csinálhatjuk úgy, ahogy te szeretnéd' szöveggel. Viagra, vagy valami drog? Nem számít mennyibe kerül, oké? - Fogom könyörgősre a pillantásom, a szabad kezemmel erőszakosan fogva rá a csuklójára, hogy ha elhúzódna, akkor se sikerüljön. Egy másodperc múlva persze enyhítek a szorításon, a bőre megoldja, ahogyan a tekintete is. Izzó kékség, beszippant és nem ereszt. - Nem hívnád el valahova? Ginát? Szinte folyton velem van, és fogadni mernék, hogy vagy már száz üzenetet írt, szerintem nemsokára itt is lesz. Kérlek Esmond! Gina nagyon bír téged, vagy.. menjünk hárman valahova, jó? Mint régen! - Az ujjaim kérlelően simítanak végig Esmond alkarján, de tudod aztán végül ott is maradnak, merthogy a kérlelése túl csak szimplán baromi megnyugtató kitapintani a kidudorodó ereket, lágyan simítani végig rajtuk. Végül enyhítően kortyolok bele a tejembe, még el is mosolyodom Esmond felé fordulva, és olyan hetykén rántom meg a vállamat, ahogy az a helyzethez képest lehetséges. - Nem kell azért mesélned magadról, mert nem áll föl a farkam. - Nevetek föl kínosan. - Nem tudom hány éve vagyunk barátok, de biztos jó okod volt rá, hogy titkolózz. - Egy kicsit odaszúrósan mondom azért, mert hát nyilván baromira zavar a dolog, de ez van. Egy ponton túl biztos képes leszek elfogadni majd.

- Kivéve, amikor kihívlak egy Fifa meccsre, és "véletlenül" pont akkor kell hazamenned. - Rázom meg a fejemet nevetve, és tudod, hirtelen baromra elkezd hiányozni, hogy Esmond minden áldott nap itt lógjon, mint régen. Azok az idők, amikor a szüleim már egy kicsit az ő szülei is voltak, az ágyam meg egy kicsit az ő ágya is. Napokat töltött itt, és csak órákra ment haza, heteket beszélgettünk át, pedig csak egymással voltunk, és ez valahogyan annyira hiányozni kezd, hogy nem tudok semmit sem csinálni, csak bámulni a plafont.
- Baromi korán van. - Nyögök föl panaszosan, mert ugye emlékszel, hogy azt mondtam imádok aludni? Tudod nálam a reggel biztosan nem ilyenkor kezdődik, és ettől csak még inkább vissza szeretnék aludni, de hát elég éhes vagyok,meg Esmond is baromira hiányzik, pedig itt fekszik mellettem. Úgyhogy inkább felnyitom a szemeimet, mielőtt az álom szédülve nem kezdene el magához húzni, és csak helyeslően bólogatok, menjen csak nyugodtan, bár tudom, hogy apa akkor is hozott volna bármit, ha küldök neki egy üzenetet, de hát ha Esmond menni akar, menjen csak.
Kiszáradó szájjal figyelem, ahogyan a felsőm felcsúszik a hasán miközben nyújtózkodik, a kelleténél tovább is bámulom az így szabadon marad bőrfelületet, hogy aztán nagyon is zavartan pattanjak ki az ágyból és meneküljek a fürdőszoba nyugtató magányába. Tudtad, hogy Esmond baromi izmos? Nyilván nem tudtad, sosem hord nagyon feszülős dolgokat, amikben az ember hosszan bámulhatná a kidolgozott testalkatát. És azt tudtad, hogy a testének gondolatától annyira forrni kezd a vérem, hogy hideg vizet kell a tusolóból magamra engednem, hogy kijózanodjak? Hogy a homlokomat a csempének kell támasztanom, és mély levegőket vennem? Hogy Ginára kell gondolnom, hogy lenyugodjak? Hogy el kell képzelnem a testét ahhoz, hogy kimászhassak a zuhany alól?
Mire visszatérek a szobába, Emond már az ágyon ül, sajtot majszol és olyan fejet vág, amitől szusszanós nevetést hallatok. Bemászom én is az ágyba, bár én határozottan a takaró alá, mert ugye én csak egy köntösben vagyok, és azért elég kényelmesen szeretnék fetrengeni, átnyúlok az ölébe, és csak kitörök egy darab sajtot a tömbjéből. Hümmögve kezdem el rágcsálni, miközben azon imádkozom, hogy apa nehogy csak kenyeret meg vajat hozzon föl hozzá, mert akkor ki kell ugranom az ablakon.
- Nyilván gondoltam, csak.. nem tudom. Mindegy, hagyjuk. - Rántom meg a vállamat úgy, mintha nem számítana, hogy Esmond nem mondta el, de közben meg azért eléggé számít, tudod? Mármint azért én azt hittem, hogy vagyunk annyira jó barátok, hogy el merje mondani, de látod, nem akarta, és ettől a gondolattól csak egészen bambán és egykedvűen nyelem le az utolsó sajtfalatot. Nem kellene nagy ügyet csinálnom belőle, mert már egy ideje szinte semmit sem mondunk el egymásnak, de közben meg ettől is olyan borzalmasan érzem magamat, hogy amikor Esmond visszakérdez, csak megrántom a vállamat. Egy percig arra gondolok, hogy ha ő ekkora pöcs, akkor én miért ne lehetnék még nagyobb? Miért ne csinálhatnék úgy, mintha semmi bajom nem lenne?
Apa közben kopogás nélkül löki be az ajtót, én meg elég gyilkos pillantással bámulok rá ahhoz, hogy felemelje a szemöldökét értetlenül, de tudod nem is igazán apára vagyok mérges, nézd meg milyen halál jó fej, direkt Esmond kedvenc karamellás tejét csinálta, de én mégis csak rajta vezethetem le legálisan a feszültséget. Aztán persze beszól, hogy kemény volt-e a buli, én meg csak felsóhajtok egy olyan sóhajjal, ami inkább erőltetett, mintsem természetes és letépek egy nagyobb darab croisstantot és úgy bámulok rá, mintha bármikor a torkomon akadhatna. - Kösz Apa, mehetsz.. - Bökök a fejemmel az ajtó felé türelmetlenül, és még el is bámulok róla, hogy akkor érezze, hogy ki is mehetne akár. Nem tudom mennyi ideig van még bent, de miután kimegy, akkor is csak némán rágom tovább a saját reggelimet, aztán megint megrántom a vállamat, mert tudod én még mindig azon a témán rágódok, hogy hogyan mondjam el a legjobb barátomnak, akit gyerekkorom óta ismerek, hogy amúgy kurva szar vagyok az ágyban? Mert érted, egyszerűbb lett volna, ha ő elmondta volna, hogy milyen kis trükköket tud, de így olyan az egész, mintha nekem sokkalta nagyobb szükségem lenne az ő barátságára, mint neki az enyémre, és ettől az egész borzalmasan kínossá válik. Úgyhogy csak türelmetlenül ciccegek egy sort, mielőtt dühösen vissza nem dobnám a letépett croissant darabot a tányéromba.  -Utálom ezt a szart... - Igazából nem is utálom, mert tudod én is eléggé szeretem ezt a kombinációt, de most elég dühös vagyok Esmondra is ahhoz, hogy egy kicsit felé is szurkálódjak, holott kicsit sem az ő hibája, hogy hát tudod..
Hosszan bámulok magam elé végül mielőtt megszólalnék, de aztán amikor megszólalok már nem is vagyok dühös, inkább csak megalázkodó és meghunyászkodó, elvégre mégis csak Esmond az, aki itt fekszik mellettem, aki értem jött, mégis kinek mondhatnám el, ha nem neki?  - Gina és én.. - Köszörülöm meg a torkom zavartan. - Szóval elég szarul mennek a dolgaink, mert nem tudom, lehet, hogy sok füvet szívtam mostanában, vagy nem tudom, de egyszerűn csak.. - Nyelek egy nagyot, aztán sóhajtok, a fejemet meg a tenyereimbe temetem. - Érted egyfolytában csak mászik rám, és egyfolytában ezen kattogok, érted? Szóval konkrétan egyfolytában.. átjön, és már csak arra tudok gondolni, hogy mi lesz este, és ezen elkezdek rágódni, ezért berúgok, és elszívok egy cigit, vagy kettőt, vagy hármat, és Gina meg aztán nem is akar beszélgetni, vagy nem is tudom.. nyilván az én hibám és nem az övé... - Nevetek föl kínomban, de közben nyilván nem nézek rá, csak a kezemben szorongatom a tejes poharat, hogy végig ne borítsam az ágyon. - Inkább felejtsd el, jó ? -

Nem tudom, hogy pontosan mire kelek föl, csak arra eszmélek, hogy oldalra fordulva Esmond nincsen már az ágyban, úgyhogy nyögök egyet, a tenyereimmel megdörgölöm a fejemet, és azon kezdek el gondolkozni, hogy vagy nagyon korán van és ő már régen lelépett, mert horkoltam - amit amúgy ténylegesen szoktam, amikor be vagyok rúgva, de hát most nem tehetek róla, ez van - vagy pedig kibaszott késő van, úgyhogy azért lépett le.
Oldalra nyúlva kezdek el tapogatózni az éjjeliszekrényen a telefonom iránt, mert tudod mindig ide rakom, ha valaki alszik velem, más esetben persze a párnák és takarók nyelik el. Lehet, hogy most is  a párnák és takarók nyelték el. Teszek egy kósza kísérletet arra, hogy megpróbáljam megtalálni, de tudod nem annyira érdekel a hülye telefon, igazából csak azt akartam megnézni, hogy mennyi az idő, meg írni egy WhatsApp üzenetet Esmondnak, hogy jöjjön át, ha van ideje, de ekkor visszalép a szobába, én meg eléggé megkönnyebbülök, pedig nem is éreztem, hogy eddig feszengtem volna.
Lapos pislogással nézem ahogyan lerak mellém egy nagy pohár üdítőt, ekkor tudatosul bennem az is, hogy mennyire nagyon-nagyon szomjas vagyok, de mielőtt kiemelkednék az ágyból visszabámulok rá.
- Azt hittem, hogy elmenekültél. -Emelkedem föl egy félig ülő és félig fekvő pozícióba, hogy inni tudjak. Egy húzásra majdnem meg is iszom a pohár egész tartalmát, de azért az aljában hagyok egy kicsit még szűkösebb időkre. - Mennyi az idő? - Csúszom vissza az ágyba a takaró alá, hogy a hátamon fekve még visszacsukhassam a szemeimet. Tudod, még vissza bírnék aludni, hogy legalább estig itt fetrengjek, pedig esküszöm neked, hogy Esmond csodákat művelt és a fáradtságon kívül körülbelül semmi bajom sincs - jó oké, mindjárt éhen pusztulok - de soha nem vagyok jó passzban, amikor fel kell kelnem. Tudod én az a típusú ember vagyok, aki nagyon későn fekszik és aztán soha nem akar felkelni.
- Nem tudod, hogy apa csinált valami reggelit? - Dörmögöm nagyon álmos és nagyon rekedt hangon, mielőtt nyögdécselve nyújtózkodnék és felülnék az ágyon. - És ha írok neki egy üzenetet, akkor szerinted hoz nekünk? - Támaszkodom meg a karjaimon mielőtt kimásznék az ágyból és szó szerint elvánszorognék a fürdőszobáig, ahol aztán mindenféle lényeges reggeli rutin elvégzése mellett még arra is veszem a fáradtságot, hogy bemásszak a zuhany alá, és jó tudom, hogy szerinted bunkóság lehet fél órákra eltűnni a fürdőszobában, miközben vendégem van, de azt nem gondolod, hogy sokkal nagyobb parasztság lenne büdösen visszafeküdni mellé?
Mivel nem hoztam magammal váltó ruhát, és hirtelenjében kényelmetlennek érezném kimenni egy derékra tekert fürdőlepedőben, ne kérdezd, hogy miért, mert én is tudom, hogy legalább ezerszer öltöztünk már át egymás előtt, de attól még igen is feszélyez a dolog legalább azóta, hogy Ginával nem működik köztünk minden, úgyhogy inkább csak köntösbe öltözöm és úgy bújok vissza az ágyba sokkal frissebben és vidámabban.
- Miért nem mondtad, hogy shaolin mester vagy? - Vigyorodom el egészen Esmond felé fordulva, felkönyökölve és közelebb csúszva az ágyon a takaró alatt. - Ha tudom, hogy ilyen mutatványokra vagy képes, kevésbé baszogatlak volna. - Lököm meg a fejét kedveskedően, mielőtt elkomolyodnék. - Nem bízol bennem? - Szegezem egészen a tekintetébe a saját tekintetemet. - Csak mert sosem mondtad, hogy ennyire menő vagy, és baszki, én még elhittem, hogy kettőnk közül én lehetek a vagány srác. - Dőlök vissza csalódott ciccegéssel a saját párnámra.

Csak elnevetem magamat, mert nevetni mégis ezerszer könnyebb, mint nem nevetni ezen az egészen. - Most mi van? - Kérdezek vissza félmosollyal, Esmond úgy bámul, mintha valami nagyon furcsa dolgot látna, még le is kell néznem, hogy történt-e bári változás a testemen, ami miatt ennyire meg kellene szeppennie, de mire igazán föleszmélek, már ott állunk a fürdőben, a fény egy kicsit elvakít, én hunyorgok, kibámulom az elektromos fogkefémet a szájából, és csak magasba szalad a szemöldököm, ahogyan újból slukkolok a cigarettába.
- Biztos? Pedig nem lennél tőle ilyen görcsös. - Mosolyodom el hátrabiccenő fejjel, lehunyt szemekkel. Hagyom, hogy a füst csak úgy kavarogjon bennem, mielőtt kifújnám, és tudod van ebben valami kicseszettül szomorú, nem éppen tudnám megmondani, hogy mi, de eléggé elszomorít ahhoz, hogy a mosoly végül leolvadjon az arcomról és csak bámuljak magam elé bambán, lassan kibontakozó hányingerrel Ginára gondolva, meg arra, hogy mennyire de mennyire próbálkozik, minden egyes nap én meg még arra is képtelen vagyok, hogy legalább úgy fogjam meg a kezét, mintha soha sem akarnám elengedni.
- Nem tudom elképzelni, hogy ennél bármi gyötrelmesebb legyen. - Pillantok Esmond felé, de tudod nem éppen a cigarettára gondolok és arra, hogy lassan tényleg mindent szét fogok hányni, hanem leginkább azt próbálom elképzelni, hogy pontosan hol rontódott el minden. Melyik volt az a pont, amikor mát nem volt elég Gina, amikor már nem volt elég izgalmas a pólóját lehúzni, amikor már az érintései többé nem voltak olyan kellemesek, sokkalta inkább frusztrálók és kényszerítők, mint minden egyes teniszedzés, ahol nincs más, csak a labda, az ütő meg én és az a borzalmas érzés, amitől csak egyre idegesebbnek és idegesebbnek érzem magamat minden ütés után. Felsóhajtok, a fejemet biccentem csak félig oldalra, a jobb kezem hüvelykujja egy biztató like jelet küld Esmond felé.
Csak nézem a mögötte becsukódott ajtót, bambán bámulom a tökéletesre mázolt keretet, és nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy pontosan hogy nézett odakint, miután az ingem gombjait kibújtatta. Nagyot nyelek, keserű gombóc fojtogat, el se tudom dönteni, hogy sírni van-e kedvem, üvölteni vagy nevetni, csak némán szenvedek, úgy szugerállve az ajtót, mintha ezzel visszaidézhetném ide Esmondot, mintha emiatt bármi megváltozhatna, mintha emiatt kevésbé lenne fájdalmas Gina gondolata. Csak hát tudod, Gina mellé mindig bekúszik valaki másnak is a gondolata, sokkalta édesebben és izgatóbban, sokkal nevetősebben és sokkal könnyedebben. Kényszer nélkül, lusta mozdulatokkal, bénán kivitelezett deszkás trükkökkel, késő éjszakai pizzával, hangos nevetéssel, napokig játszott videó játékokkal.
Elfelejtek mindent amit Esmond kért, szóval mikor nyílik az ajtó - látod, lehet, hogy nekem is vannak eltitkolt mágikus képességeim, nagyon akartam, hogy megjelenjen, erre meg is jelent -  még mindig ott ülök a pulton az elégett cigarettámmal, véresen egy korty nélkül. Persze ekkor eszembe jut, de csak megrántom a vállamat összeráncolt szemöldökkel. - Megállítottad az időt? Esküszöm, hogy kettő másodperce mentél ki azon az ajtón. - Fintorodom el egy hatalmas sóhajjal, tekintetem érdeklődve szalad a lábos felé - vagy fazék, vagy üst, vagy tál, és igen, jól gondolod, nem tudom megkülönböztetni őket - közelebb hajolva belepillantok érdeklődve, és ha kicsit jobban az elememben lennék, akkor most megkérdezném tőle, hogy komolyan egy gyertyán főzött kibaszott levessel akar-e meghánytatni, de hát elég szarul vagyok, úgyhogy csak a fogmosó poharamért nyúlok és megtöltöm vízzel. Kicsit kilötyögtetem, mire a számhoz emelem, undortól fintorogva döntök el legalább három pohárral, amíg ő ténykedik, és a végére már totálisan úgy érzem, hogy nem kell ide varázslat se, sem pedig Esmond, ez a sok víz mindent ki fog nyomni belőlem.
Hátra felé döntöm a fejemet máris öklendezve, erőszakosan visszanyelve mindent. Lehunyt szemmel igyekszem koncentrálni, hogy ha lehet ne sugárban jöjjön ki az elfogyasztott piamennyiség, egyenesen telibe kenve mindent. - Jól vagyok. - Fakó mosollyal kacsintok rá, egy pillanatra még én is elhiszem, hogy tökéletesen vagyok itt a fürdőszobában Esmonddal, nem pedig egy folyton pörgő körhintán.
Beleköpök, lehet, hogy egy kicsit bele is hányok a tálba, nem tudnám megmondani, mert egy ponton túl észveszejtően kezd el hasogatni a fejem, mintha valaki egyszerűen belülről akarná kinyomni a szemeimet. Ezzel párhuzamosan elég szomjas is leszek, remegni kezdek és tényleg úgy érzem, hogyha kettő másodpercen belül nem jutok a WC közelébe, akkor nagyon nagy bajok lesznek.
Végül eljutok oda, valószínűsíthető, hogy Esmond segítségével, a fejzúgás, forgó gyomor és a kiszáradás érzése közepette képtelen vagyok bármire is emlékezni azon kívül, hogy mennyire sok minden tud belőlem kijönni, és hogy mi a faszért ittam ennyit. Legalább félpercenként nyögöm be panaszosan, hogy én itt biztosan meg fogok halni és hogy a kurva életbe. És tudod mire gondolok még baszki, arra, hogy Gina helyett mindig Esmond van itt velem, hogy az illata alattomosan kúszik be két öklendezés és káromkodás közé, magabiztosan keres helyet magának mellettem és hogy soha, de soha nem akarom, hogy elmozduljon innen, még akkor sem, ha a helyzet amúgy túl intimnek számít és megalázónak. Egy kifordított világban ez tökéletes pillanat lenne, és tudod mit? Ez itt is lehet tökéletes nem?
-Soha többé ne engedd, hogy ennyit igyak. - Dőlök végig a padlón, amikor már úgy érzem, hogy vége a rohamnak, a kezeimmel a fejemet takarom el, legalább már nem sajog, kicsit még zúg, de határozottan jobb. Nem tudom, hogy mennyi ideig fekszek ott, vagy, hogy közben Esmond mit csinál, de bizonyos idő elteltével, amikor már nagyon álmosnak érzem magam valahogyan elvonszolom magamat a mosdóig, ahol legalább ötször mosom át a fogaim, eltüntetve a keserűen undorító ízt, aztán valahogyan az ágyig is eljutok, vagy eljutunk, én már csak arra eszmélek, hogy a takaró megnyugtatóan nehezedik rám, a zene abba maradt és mély sötétség ereszkedik ránk.
- Ébren vagy? - Súgom túl álmos hangon a sötétben, Esmond felé fordulva az ágyon. A kezem kinyúl, tapogatózva kúszom egy kicsit közelebb, hogy a kezem bele tudjon ütközni a mellkasába, vagy éppen a karjába, de nem elég közel ahhoz, hogy érezzem a leheletének a csiklandozását. - Kösz. Kösz mindent. Jövök neked egyel. - Motyogom még pont azelőtt, hogy az álom jótékonyan rántana egy még sötétebb helyre.

Nagyon béna és nagyon részeg táncmozdulatokat teszek miközben Esmond vetkőztet, vagy legalábbis nagyon serényen mozgatja az ujjait az inggombok fölött, olyan gyorsan, hogy egy ponton túl már nem is tudom követni. Az én világom belassul, és csak bambán vagyok képes bámulni magunk közé, kényelmetlenül feszengve az esetleges érintések alatt. Mikor lett ennyire más egy összefeszülő bőrfelület érzése? Miért lett ennyire más? - Pedig jól menne, olyan vagyok, mint egy villám! - Vigyorodom el, mégsem teszek egyetlen kósza mozdulatot sem annak érdekében, hogy Esmondról lekerüljön a felsője, helyette inkább a saját ruháimtól szeretnék megszabadulni. Egy sort baszakodom az övvel mielőtt arra kérném, hogy segítsen, aztán meg megint felnevetek. - Miért használsz ilyen szavakat, amikor tudod, hogy részeg vagyok? - Biccentem félre a fejemet, a kezeimet meg csalódottan eresztem le, tudod tényleg nagyon trükkös ez a drága öv, még csak nem is sikerülne kibontanom, ha Esmond nem szánna meg. Olyan gyorsan csinálja, hogy konkrétan el kell rajta gondolkoznom, hogy nem valami X-men-nel van dolgom, tudod azzal a nagyon gyors fiúval, akinek nem fog eszembe jutni a neve sem most, sem pedig máskor. Pedig, ha tudnád, hogy Esmond és én hányszor néztünk szuperhősös filmeket, akkor el sem hinnéd. Van egy sanda gyanúm, hogy lehet abból a filmből szabadult, kissé kétkedve is bámulom, mert hát ki tudja, de aztán hamar elfelejtem ahogyan bemegyünk a fürdőbe.
Ott aztán letuszakolom magamról a nadrágomat, hosszú és kényelmetlen feladat: előbb a gombok - miért kell olyan nadrágokat gyártani amin egy helyett legalább három gomb van? -, aztán a tárcám és a telefonom előbányászása - ez utóbbi triplaszaltót is bemutat, éles koppanásokkal földet érve - aztán maga a nadrág leküzdése. A combomig tolom, aztán egyik lábammal rálépek a másik szárára, közben persze majdnem átesek saját magamon, de végül sikerül megszabadulnom a szörnytől és vele együtt a zoknijaimtól is, úgyhogy csak felülök a pultra.
- Nem vagyok olyan részeg, csak rájátszom! - Ágálok rögtön, mert tudod ebben a pillanatban Esmond fogkeféjének a hiánya nagyon belém hasít, olyannyira, hogy le is kell sütnöm a tekintetemet, és hiába próbálok nagyon magabiztosan ülni itt, majdnem leborulok. Éppen időben dőlök hátra azért, hogy ne történhessen meg. - Ne, ne, ne, ne, ne! - Emelem föl a kezeimet védekezően. Csak detoxvarázslatot ne! Rajtad végeztek már ilyen varázslatot? Hát, addig örülj, amíg nem. Borzalmas, gyötrelmes és még annál is ezerszer rosszabb. Fájdalmas és gusztustalan és nagyon erőszakos. Körülbelül egy másodpercig gondolkozom ezen, mielőtt Esmond engedélyt adna, úgyhogy lekászálódom a pultról, hogy aztán a nadrágom zsebét kezdjem újra és újra áttúrni.
- Meg is van! Te nem kérsz? - Húzok ki egy szálat, közben meg visszaülök az eredeti pozíciómba, a hátamat meg a fejemet a hideg tükörnek döntöm, a cigarettát pedig a számba helyezem és jó mélyet slukkolok.
Körülbelül a felénél járhatok, amikor elkezdek berosszulni tőle. Tudod mire gondolok, ugye? Amikor a gyomrodban érzed, hogy nagyon nem tett jót neki ez a pár szívás, és a torkodat többé már nem a nikotin keserűsége marja, hanem egy sokkal mélyebbről jövő marás. Még a fejem is megfájdul, de én azért serényen szívom tovább, féloldalas pillantásokat vetve Esmondra.
- Jól van. Akkor csináld most. - Úgy sóhajtok föl, mintha eddig azért könyörgött volna, hogy hadd csinálja meg azt a varázslatot, pedig Esmond nyilván nem könyörgött, nekem pedig egyre jobban kezd hányingerem lenni tőle, és ha már választhatok, akkor inkább azt választom, hogy bruttó negyven percig a WC kagyló fölött kell görnyednem, mint az egész éjszakás ide-oda rohangálást. - De aztán menj ki, jó? - Sütöm le a pillantásomat egészen zavarban, mintha Esmond sosem látott volna még betegen, mintha soha, egyszer sem kellett volna eltámogatnia egy mosdóig, vagy éppen fölkaparnia onnan, csak hát tudod, hirtelenjében nagyon zavarni kezd, hogy így láthat, de nem tudnám megmondani, hogy miért. Biztosan, mert túl sok mindent kértem tőle az utóbbi időben. Biztosan csak azért.