-De szar kifogás volt. - Nevetek föl megint, egy kicsit megrángatva Esmond felsőjét, persze nem azzal a szándékkal, hogy rám figyeljen, inkább azért, mert még mindig nem állok biztosan a lábaimon, annak ellenére, hogy elég indok lenne a kijózanodásra ez a szituáció, nem igaz? Csakhogy én ténylegesen annyi tequilát ittam meg ma este, a limuzinos pezsgőről nem is beszélve, hogy kész csoda lenne, ha nyolc óra múlva nem lennék pont ugyan ilyen ittas állapotban, mint most.
A fejemet megtámasztom rajtad, úgy nevetek tovább, ahogyan arra gondolok amikor először evett nálunk az apa által elkészített vacsorából, amikor apára rájött, hogy reformosítja az étkezésünket és többé nem cornfalkes bundába mártott csirke lesz sült krumplival vasárnap ebédre hanem mindenféle furcsa, megnevezhetetlen dolog. Emlékszem rá, hogy alig bírtad lenyelni, aztán rohantál is a mosdóba, pedig az még csak nem is volt olyan borzalmas.
Minden olyan borzalmasan gyorsan történik tudod? Elvesztem az időérzékemet, ahogyan az események csak pörögnek egymás után, és mire újra föleszmélek, Esmond csak úgy térdel ott, mint aki mindjárt idehány mindent, amit az este elfogyasztott. - Biztos? Biztos nem úszhatom meg haragudás nélkül?- Húzom magammal, remegős, kocsonyás léptekkel, de természetesen nem vágom a fejéhez, hogy semmi joga haragudni, elvégre tényleg nem az apám. Nem vagyok akkora seggfej, hogy ezzel nyaggassam, amikor ilyen nagyon menő mutatványokat végez, minthogy a klub bejáratánál - hátsó bejáratánál? - vérgömböket idéz meg. Bambán bámulom, mert tudod én még sosem láttam ilyet, és szerintem te sem, mármint komolyan, pislogni is alig merek, nehogy köddé váljon az a gömb. A kezemet fölemelem, hogy hozzáérjek, ebben a pillanatban nagyon-nagyon szeretném tudni, hogy buborék-efektusként működik-e és az érintésem nyomán szétpukkanna, vagy nem hatná meg a dolog, de esélyem sincs, a mozgásom túl lassú és akadozó. - Megmásítom a véleményemet. A Bosszúállókból nem Thor vagy hanem a Vörös Boszorkány! - Vigyorodok el nevetősen, közben meg elég hitetlenkedve bámulok a felsőmre, valahogy próbálok rájönni, hogy ez miként lehetséges, de mint már említettem tényleg nem vagyok a helyzet magaslatán, és miközben én ezen gondolkozom Esmond szó szerint végigrángat a klubbon, pedig nekem táncolni van kedvem, a zene ritmusára még mozgok is, és még odaüvöltök egy tagnak, hogy legközelebb hozzon elég tequilát, mielőtt kiérnénk az épületből.
Élve a barátságunk előnyével bevágódom az anyós ülésre, azzal játszom, hogy az ülést a számomra legmegfelelőbb pozícióba juttassam, valami társalgásba is keveredek Jamesszel, aki lányokról beszél, meg, hogy meg kellene ismételnünk még egyszer, de egy ponton csak hangosabbra veszem a zenét, hogy az előadóval együtt énekelhessünk mind ahányan vagyunk, és hát tudod tényleg seggfej vagyok, mert még csak arra sem veszem a fáradtságot, hogy rákérdezzek Esmondnál zavarja-e a dolog. Téged zavarna, ha túl jó kedvű lennék? Halkabbra vennéd a zenét és arra utasítanál, hogy maradjak csendbe? Ha ezt tennéd, úgy gondolod nem próbálkoznék újra? Persze, hogy próbálkoznék, most is azt teszem, ha Esmond lehalkítja a zenét én csak újra felhangosítom, miközben azt üvöltöm, hogy csak lazíts.
Végül azért hazaérünk, az emlékeim a hazaútról tényleg csak ennyiben merülnek ki, meg abban, hogy borzalmas vihogás tör rám ahogyan settenkedni próbálunk, Esmond keze ott van a szám előtt és csak botladozunk, én legalábbis nehezen jutok el a szobáig, éveknek tűnik, amíg odaérünk.
- Milyen zenét hallgassunk? - A ház egyébként csendes némaságába hangosan hasít bele a hangom, ébresztő élénkséggel ugrok oda, hogy bekapcsoljam az iPodot, közben eszembe jut az is, hogy apáék alszanak és hogy este van, de nem tudok vele eléggé foglalkozni. Elvégre azzal sem foglalkozik senki, hogy nekem semmi kedvem még aludni. - Ú, ez jó lesz! - Vigyorodom el, ahogyan rányomok a kiválasztott zenére, az pedig elég hangosan kezd ahhoz szólni, hogy az én arcomra egy hatalmas, részeg mosoly kússzon.
- Mit csinálsz?! - Igyekszem túlüvölteni a zenét, és elhessegetni Esmond kezeit amik igen serényen kezdik gombolni az ingemet. Összeráncolom a szemöldökömet, mert tudod nem vagyok arra felkészülve, hogy hozzám érjen, vagy legalábbis nem így és nem éppen a mellkasom meg a hasam érintve.  - Most nekem is le kell vetkőztesselek? - Ráncolom össze értetlenül az orrom, miközben az ingem a földön landol.
Tudod van ennek a helyzetnek egy nagyon érdekes visszhangja? Ott kong bennem valahol, csak éppen nem tudnám megmondani, hogy hol és pontosan mit indít el, de valamit elindít, és ettől a valamitől szinte képtelen vagyok gondolkozni, helyette úgy teszek, mintha nem ütött volna szöget a fejemben az, ahogyan Esmond ujjai óvatlanul érintették a bőrömet, mintha attól az érintéstől nem szédültem volna még jobban meg. - Nadrág? - Kérdezek vissza. - Nem tudom kibontani az övemet, túl trükkös. -Esetlenül próbálkozom vele.
Hogy kerültünk a fürdőbe? Ugye te legalább figyeltél helyettem? Mert számomra bizonyos képkockák kiesnek, mint például ez. Csak igyekszem elhúzódni a vizes érintések elől nevetve, fröcskölve, hogy végül kómásan, kábán csillogó szemmel üljek fel a pultra. - Nem tudom, nem én takarítok. - A fogkefék felé pillantok és tudod rögtön szemet szúr, hogy az a fogkefe nem Esmondé és az enyém, hanem Gináé és az enyém, és ettől hirtelen a világ egy sokkal rosszabb hellyé változik. Az arcomról lefagy a mosoly és kedvem lenne csak ordítani és ordítani, ököllel verni a csempét amíg a fájdalom annyira élessé nem válik, hogy elmosson minden hazugságot. - Van egy cigid? Tudom, hogy van!- Pillantok föl szédelegve, hamis mosolyt eresztve. Tudod az ilyen pillanatokban, mint ez, amikor a valóság túl nehéz, ilyenkor muszáj rágyújtanom, muszáj a marihuána által ígért hazugságba menekülnöm, amin még látod ez az állapot sem enyhít, és tudod én nagyon próbálkoztam nem Ginára gondolni, hogy mennyire elbaszott egy játékot játszom vele, de csalfa módon nem enged el. Gina nem enged el. - Egy cigi és ígérem lefekszem aludni! - Kérlelő pillantással hajolok közelebb, szédelegve meg koordinálatlan mozdulatokkal, igyekezve meggyőzni Esmondot, hogy a saját bulim afterpartyján vagyok, aminek mindjárt vége.

- Oké…… apa. – Forgatom meg a szemeimet, de ebből ő semmit sem láthat, nyilván, csak a hangomból hallhatja ki a nevetős élt, egy kicsit rá is markolok még jobban a felsője szélére, mert tudod a nevetéstől elkezdek dülöngélni. - Emlékszel arra, amikor először rúgtam be, és neked kellett kimagyaráznod apánál a dolgot? – Nevetek föl újból, a fejemet meg egy kicsit meg is támasztom Esmond tarkója és a háta találkozásánál, úgy nevetek tovább. - És emlékszel, hogy mennyire féltél, hogy apa haragudni fog, amiért úgy mentünk haza? Te akkor be voltál rúgva egyáltalán? Mindegy is, emlékszel, hogy belelöktelek a medencébe, és senki nem tartotta viccesnek a dolgot, csak én, és hogy apa azt mondta, hogy másnap jól le fog baszni? – Kicsit odafúrom még jobban a fejemet, mert itt irracionálisan erős az Esmond-illat, ami nem is tudom, hogy igazából innen miért eredhet, de innen ered, és hát tudod, annyira otthon illata van, miközben annyira nem olyan, mint otthon, szóval pont tökéletes ahhoz, hogy kedves emlékek jussanak róla az eszembe. - Megvárták, míg hazamész és képzeld… - Taktikus csöndet tartok, közben pedig ötletem sincs arról, hogy tudja miről beszélek. - Nem is basztak le. El tudod ezt képzelni? – Nevetek föl még jobban, még hangosabban, még elevenebben még jobban közelebb fúródva, mintha azt feltételezhetném, hogy nem ismered a szüleimet eléggé ahhoz, hogy tudd ténylegesen nem basznak le bizonyos dolgokért. Például azért, hogy hétfőn berúgok, kedden pedig délig alszom, vagy azért, hogy ilyen faszságokat csinálok. Ismeri őket, meg aztán én is ismerem Esmondot, és, hogy otthon nem fog jelenetet rendezni, apáék előtt biztosan nem. Vagy ha igen, akkor az elég kínos lenne, mert akkor apáék is nekem esnének, és azt ő sem akarhatja. Ugye nem? Mert akkor a házba megint olyan síri csend költözik majd, mint mikor elvesztettem azt a nagyon fontos meccset. Persze Esmond ezt nem tudhatja, vagy legalábbis nem az igazi okát annak a mosolyszünetnek, neki azt mondtam, hogy apa elvesztett egy fontos megbízást inkább ne is feszegesse a témát. Apa persze semmilyen fontos megbízást nem veszített el, de vagy napokig nem szólt hozzám utána, nem is napokig talán hetekig nem volt hajlandó a vacsoránál több időt együtt tölteni, míg a végén annyira kínossá vált a légkör, hogy apa megpuhította.
- Az órám? – Pillantok ki a csuklómra, ahol tényleg nincs ott az órám, pedig az az óra egészen sokat ér, nagyon-nagyon sokat. És persze az egy dolog, hogy megvettem volna belőled ezt a szar helyet, de azért ingyen nem adtam volna oda. - Szerezzük vissza!! – Lehet, hogy egy kicsit hangosan ordítom el magamat ahhoz képest, hogy Esmond füle itt van szinte a szám mellett.
- Jesszus, jól van már.. – Húzódom arrébb ahogyan elhesseget, és hát tudod, sokkal kényelmesebb lett volna közelebb maradni hozzá, mint eltávolodni, mert így megint magamra vagyok utalva és megint nem érzem magamat a helyzet magaslatán, olyannyira nem, hogy mire felfoghatnám azt, hogy mi történik, valaki felképel, de olyan igazi, atyai pofonnal, ami után rögtön égni kezd a pofán, és kicsit bele is fejelek az aszfaltba, de nem annyira, hogy bármi komolyabb bajom legyen tőle. Minden csak úgy történik, mintha kívülről bámulnám az eseményeket. Már beazonosíthatatlan az, hogy mi történik, egyszer a földön fekszem, majd megint valaki felránt, és pofátlanul kezd elegem lenni ebből. A tekintetem Esmondot keresi veszettül, mert tudod, ha ez a pillanat az utolsó az életemben, akkor ebben a pillanatban nem is szeretnék mást, csak belebámulni Esmond megnyugtatóan kék szemeibe.  Megnyugtatna, segítene átlendülni a pillanaton, csakhogy a tekintetünk szinte össze sem akad, cserébe vér csöpög rám valahonnan, amitől ösztönösen pfújogni kezdek, a fehér ingemből meg ebből a kabátból soha a büdös életben nem fog kijönni. Persze jobb ez így, mintha az én vérem áztatná, meg jobb, mintha a feje rám robbanna a tagnak, egy percig tényleg attól rettegek, hogy agyvelő borítja majd be az arcomat, becsapódik a számba meg az orromba és mindennek agyvelő íze lesz.
Lerázom magamról a tag kezét, adrenalintól túlfűtve indulok csak meg Esmond felé, akinek hirtelen olyan badass stílusa lett, hogy komolyan elhiszem neki, hogy holnap le fog baszni. És tudod mit? Még csak haragudni sem tudok rá miatta, mer kibaszottul igaza van, még ha eddig ki sem mondta. Nem kellett volna azokért a tequilákért erősködnöm.
- Esmond? – Állok meg mellette, a kezem a karja alá csúszik, hogy felrántsam a földről, az események egészen kijózanítottak percekre, elegendő percekre ahhoz, hogy ott teremjek mellette és megpróbáljam felrángatni. - Gyere már haver! – És csak húzom és húzom magammal, addig, míg el nem indul, míg nem sikerül egészen a karja alá bújnom, hogy ő támaszkodhasson rám, ha szüksége van rá, de tudod ez így elég vicces, mert nekem körülbelül öt lépés után visszatér a részegségem és annyira rossznak érzem ezt a helyzetet így, hogy végül csak kibúvok alóla, és zsebre vágott kézzel némán dülöngélve igyekszem nem beleborulni valamelyik konténer mögé. - Húzzunk innen el a picsába. – Nevetek föl elhessegetve a gondolatot, hogy a legjobb barátom olyan, mint az a szaros film, amiben a gyerek megölte a szüleit a képességével. Az is valami ilyesmi volt nem? Még a címe sem jut eszembe, csak az, hogy mekkora faszság volt, és hogy mennyit röhögtem rajta, de közben nem is olyan vicces, ha Esmond is pont arra képes. De tudod melyikről beszélek ugye? Arról, amiben a Bad Guy volt a főcímdal a stáblista alatt és amire popcornt zabáltunk Esmonddal meg apával.  - Haragszol? – Pillantok oldalra végül hosszúnak tűnő percek múlva, amik valószínűleg nem voltak többek pár másodpercnél.

Kérlek, kérlek, kérlek. Visszhangot ver a fejemben Esmond hangszíne, és egy másodpercre tényleg össze is szorítom az ajkaimat, hogy egy rövid ideig semmilyen hang se akarjon kijönni belőlem, csak tudod ebben az állapotban nem éppen tudok ráébredni arra, hogy mit csesztem el. Mármint konkrétan nem mondtam semmi rosszat, igazából mondhatjuk azt is, hogy szinte meg sem szólaltam, de aztán Esmondnak mégis valamivel komoly baja van, én meg akárhogyan is próbálkozom, nem tudok ráébredni, hogy miben hibáztam. Tudod túl részeg vagyok.
Segítenél? Nem? Kösz, kösz szépen.
Felsóhajtok, mielőtt találkoznék a nedves betonnal, és egész kényelmesen le nem feküdnék. Tudod lehet, hogy elbírnék itt aludni, persze nem most, hanem hosszú percek múlva, amikor minden lecsendesedik és megnyugszik. Kicsit meghitten is pislogok a füstös égboltra, kár hogy nem látszanak a csillagok, mert ha látszanának, mindenkit lenyűgözhetnék az asztrológiai tudásommal. Jó lenne, mi? Csakhogy valaki felránt, feltép, vagy nem is tudom mit csinál pontosan, de végül két lábra érkezem, és szeretném neki megköszönni, csakhogy szerintem egy kicsit túl erősen szorongat, mármint komolyan belesajdul a nyakam vonala, és ugye emlékszel, hogy azt említettem, hogy nem éreztem ahogyan a rücskös aszfalt felszakítja a tenyerem bőrét? Na, hát ezt megéreztem, és egyáltalán nem kényelmesnek hat, inkább olyan idegborzolónak, amitől szeretne ösztönös félelem fészket verni benned.
Összerezzenek, ahogyan a tag csontjai reccsennek, és rá szeretnék kérdezni arra, hogy vajon ez normális-e, de ez biztosan nem az a pillanat, hogy én bármit is lét jogosultan kérdezgessek a nagyok játszmájában, úgyhogy inkább befogom, pedig elhiheted ez nagy szó, kicsit sem jellemző rám, de hirtelen Esmond kisugárzása olyanná változik, akivel nem érdemes baszakodni, úgyhogy inkább én is csak csendben várom, hogy mi fog történni.
A tag meg végre elenged, és tudod, lehet, hogy egy kicsit beledőltem abba  kényelmetlen szorításba, mert legalább egyenesen tartott, de most újra magamra vagyok utalva, és hiába nézek úgy Esmondra, hogy abból értenie kellene, hogy a most az nem most lesz, szerintem nem hatja meg. Szerinted sem? Akkor jó.
Én esküszöm, hogy nagyon próbálok koncentrálni, hogy a lépéseim biztosak legyenek és egyenesek, de anélkül nem megy, hogy a kezeimet két oldalra fel nem emelném, és mint aki valamin nagyon egyensúlyozik, úgy közeledem. Néha megingok a képzeletbeli lécen, amin haladok, kicsit ki is dőlök, a külső talpélemre, de végtére is elég gyorsan jutok el Esmondhoz, rámosolygok, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, és bekanyarodok mögé. Egészen közel, hogy a felsője két szélébe markolva kapaszkodhassak az oldala mentén.
Tudtad, hogy Esmondnak mindig olyan illata van, mintha percekkel ezelőtt lépett volna ki a zuhany alól? Hogy mindig frissnek hat a parfümje és a tusfürdője közti összhang? Mintha direkt tervezné így? És tudtad, hogy ettől olyan nagyon igazi, sajátos illata van, ami tökéletes összhangot produkálva évekkel ezelőtt hozta létre az Esmond-illatot? Amit ennyi év után csukott szemmel is felismernék? És tudtad, hogy ez az illat nem olyan erőszakosan mászik az orrod alá, mint az én parfümjeim, hanem sokkal barátságosabban akar meghódítani? Pont úgy, ahogyan ő, lágy szelídséggel.
- Most futni fogunk? - Súgom Esmond felé egészen közel hajolva a füléhez, mintha rajta kívül senki nem hallaná, amit mondunk. - Csak mert szerintem nem fogok tudni messzire futni. - Vallom be még halkabban. - De megpróbálhatjuk. - Ezt körülbelül úgy mondom, mintha bármit is szólhatnék ebben a helyzetben, amibe tulajdonképpen én küldtem magunkat, de hé, csak egy kurva üveg tequilát kellett volna adniuk.

- Tudod mit nem hiszek el James? - Az egyik kezemet átdobom a fiú vállán és egészen nagyon rá is támaszkodom, érzem ahogyan az arcomba liheg, a leheletének keserű füst és fűszeres tequila illata van, olyan, amitől az ember azt gondolja, hogy egy mézeskaláccsal beszél. - Több, mint ezer dollárt fizettünk azért a szaros VIP teremért, és három üveg tequilánál nem lehet többet venni. Elhiszed ezt? - A számnak pontosan olyan íze van, mint amilyen illata Jamesnek, érzem a fahéj eszenciáját a naranccsal keveredni, érzem, ahogyan a tömény alkohol végigégette a torkomat, a fejembe szállt, mindent beborítva mézeskalács ízzel és illattal.
A lábam azért a zene ritmusára mozog, ahogyan a fejem is. A testem szeretné elfelejteni, de az agyam képtelen tovább lépni. Kibaszottul kattog, legalább még egy üveg tequilára lenne szüksége, hogy teljesen megszakadjon köztünk az összeköttetés. James felnevet, hátba vereget és arra kér hogy hagyjam, csakhogy egy ponton túl már semmit nem lehet hagyni, és tudod, ha valakinek olyan mocskosan sok pénze van, mint amennyivel én idejöttem szórakozni, az el is szeretné költeni. A helyemben te is kiakadnál. Képzeld csak bele magadat, képzeld el, hogy egyetlen egy üveg választ el a tökéletes kielégüléstől. Belenyugodnál? Hagynád elúszni? Megtennél minden érte, hogy megkaparinthasd?
- Oké, oké, oké. - Emelem a magasba a két kezemet, mielőtt a pultra támaszkodnék. - Odaadom a Blancpain órámat, ha kaphatok még egy üveget abból a tequilából.- Csitítva fordulok James felé, a keze a kabátomba kapaszkodik, alig bírom elhessegetni. - Az órám többet ér, mint a szaros kócerájod. Meg tudnám belőle venni ezt a szart. Meg kellene vennem tőled ezt a szart, akkor legalább lenne elég pia mindenkinek. -Ha végig tudtam volna gondolni, hogy mi fog történni, vagy milyen következményei lehetnek annak, ha neki állok kötözködni a taggal, akkor valószínűleg nem állok neki, de, mint említettem, az órám tényleg többet ért, mint a klub a legjobb napjain, és már tényleg totálisan szét voltam csúszva.
Szóval ha tudtam volna, hogy percekkel később itt kötök ki a sikátorban, akkor valószínűleg nem megyek bele, de hát nem tudtam, és már kibaszott késő volt visszakozni vagy kihátrálni a helyzetből.
A hűvös levegő egészen csípi a szememet, fázósan dugom a kezeimet a Ralph Lauren kabátom zsebébe, éppen elmerengve azon, hogy vajon hány ütést tudnék ilyen állapotban kibírni, hogy jobb lenne-e mihamarabb elájulnom, hogy apa mit fog szólni, ha ki kell hagynom a hétvégi meccset, mert valószínűleg agyon vernek, vagy sokkal rosszabb dolgokat tesznek velem. És tudod mire gondoltam még? Rá. Kibaszott érdekes mi, az életed utolsó pillanatában, szétcsúszva, elázva nem tudsz másra gondolni csak a szomszéd srácra a szobádban a kedvenc babzsákodban. És ennél tudod mi érdekesebb? Ha meg is jelenik.
- ESMOOOOND!- Kiáltok bele a sikátor csendjébe, elnyújtva a magánhangzót, részegen, örömittasan.
Megingok a lábaimon, meg el is mosolyodom. - Azt hittem, hogy nincs kedved ma bulizni. - Szűkítem össze a szemeimet, úgy próbálom kivenni a félhomályban az alakját, mielőtt felszaladna a szemöldököm.
Hova megyünk? Miért megyünk? Miért nem maradunk?
Te mennél? Ha így szólnának neked? Ha a másik hangjába olyan ideges feszültség szorulna, mint akkor Esmond hangjába? Odasétálnál hozzá?
Én mennék, csakhogy a lábaim nem akarnak mozdulni, túl nehezek és túl ruganyosak, meg aztán ez a tag is úgy terem itt, mintha egy gyorsított felvételt pörgetnének előttem. Egészen bele is szédülök.
- Jókor jöttél. Most fogom megvenni ezt a szar helyet. El tudod képzelni, hogy három üveg tequilánál nem adtak többet? Pedig még a Blancpain órámat is felajánlottam nekik. - Meg-megrekedek a mondat közepén, felén, minden második szaván, a nyelvem össze-össze akad, és fókuszálnom is nehéz, de végre, a lábam megmozdul és csak egy óvatlan dülöngélős lépést tudok tenni, amitől hirtelen sokkal közelebb kerül hozzám a retkes, nedves aszfalt, mint amennyire szerettem volna. Felhorzsolódik a tenyerem, ahogyan támaszkodom, ez holnap biztosan fájni fog, de most még csak érezni is alig érzem. - Jaj. Azt hiszem elégég berúgtam. - Sóhajtok föl, még csak meg sem érezve a helyzet súlyosságát, s úgy fekszem el a földön, félig bele egy tócsába, fölbámulva az égre, mintha ez után nem kellene kidobni azt a Ralp Lauren kabátomat.