Érezte, hogy fáradt. Szemei is lecsukódtak, néha néha, pár percre, majd úgy pattantak ki, mintha csak harangot kongattak volna a feje mellett. Érezte, hogy fáradt, de nem eléggé. Valami ismeretlen forrású energia forrongott benne, napok óta, kényszerítve őt, hogy ébren legyen.  Hiába pörgette végig az összes létező nőnemű egyedet Tinderen, hiába porolta le az összes üveget a bárban két estével ezelőtt, hiába futott több tiíz mérföldet – nem érezte azt a fizikai fáradtságot, ami behúzta volna az álmok csodás világába, elfeljtve minden bajt, minden kételyt, mindent aggályt. Sóhajtva nyomta alkarját a szemeira, hátna a nyomás, ami kényszeríti őket, hogy csukva maradjanak majd segít neki  elaludni és végre nem csak kilencvennégy percet alszik ezen az éjszakán.

Kettő perecig tartott ez a pozíció. Emlékeibe fúródott áláomfoszlányok melyekben nem tudta kinyitni a szemét, így hatalmas sóhajjal maga mellé dobta a karját, és a feketeségbe meredt. A távolból egy autó szirénája végta ketté a csendet, majd hasának kellemetlen morgása követte, még egy hatalmas sóhaj, elkönyvelve magában, hogy ma se fog aludni, kikelt a fehér pamut ágyneműből – még abból is tisztát húzott, háta az segít – és felkapva egy hosszabb pólót halkan csukta be maga után a szobája ajtaját.
A négy kutya egyenletes szuszogása valamennyire megnyugtatta, örült, hogy a saját nyugtalanséga nem ragadt át négylábű csodáira. A konyhába csak az utcai lámpa fénye szűrődött be, nem is gyújtott villanyt, ez pont elég volt neki, hogy kivegye a hűtőből a mandulatejet és a kakaóport a polcról. Bal oldalra pillantott, a fehér szobaajtóra. Elképzelte a párnán szétterülő szőke fürtöket, a halk szuszogást. Vajon Ő is szorítja a párna sarkát, ha rosszat álmodik? Vagy csak ide-oda forgolódik mint a filmekben a főhősök? A pultra telepedett, törökülésben, kakaóját kezében szorongatva.

Nem értette saját magát. Nem értette, miért ilyen fontos, hogy ez a törékeny szőkeség biztonságban legyen, mikor előtte már megannyi másik törékeny zőkeséget adott át a nem annyira törékeny szőkeségnek egy-két jó éjszakáért – vagy épp nappalért – cserébe. Fura érzés kerítette hatalmába, minden egyes alkalommal amikor meglátta, védein akarta, és talán magának akarta. Hiszen olyan, mint egy baba, gondolta minden alkalommal. A kakaós kanál hangosabban végzi a mosogatóüban, mint szerette volna, de az ajtó, a fehér ajtó nyílása elnyomja a hangot, így van ideje csak kicsit bentebb húzódni a falhoz, hangtalanul kortyolva a barna csodaszerbe – legalábbis reméli csodaszer.

A hűtő fénye újra betölti a teret, kitakarva őt, árnyékba helyezve az ajtó mögé. Sunyi és gyengéd mosoly keveréke költözik arcára, ahogy figyeli a kék szemeket, amik a teli hűtőt pásztázzák. Mániája feltölteni mindenféle jóval, vegán csodákkal, mert az éjszakai evés mostanában hatalmas szerepet kapott az életében – és mint tudjuk, éjjel nincs bolt. Halkan köszörüli meg a torkát, ahogy lerakja a bögrét, és leugrova a pultról a vékony test mögé áll.

- Én ezt ajánlom. Persze csak ha édeset kívánsz. – A selymes szőke hullámok selymessége libabőrt vonz karjára, ahogy elnyúl füle mellett, hogy kivegye a hideg csokiszeletet, és a fiatalabb elé tartja, hogy elvehesse tőle. Újra hátrébb lép, visszatér a pultra, kezei újra a bögrére kulcsolódnak. – Nem tudsz aludni? – Teszi fel a nyilvánvaló kérdést, de talán még ez is jobb, mint ha csak fel-le jár a szeme az előtte állón. Így legalább nem ijeszti el. Reméli.