• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •

hi mom, i'm back

Megrovó pillantására bizonyos megnyilvánulásom után, csak felvonom a szemöldökömet. Amolyan kihívóan, ami mindig több szót provokált ki, amúgy nyugodt anyámból. Most azonban nem azért vagyok itt, hogy felborzoljam a kedélyeket, – örülök egyenlőre, hogy minden olyan kellemesen alakult elképzeléseimmel ellentétben, ahogy - így hamar elengedjük mindketten a dolgot.
Visszatérve a székembe más témák felé nyúlok. Megmondom őszintén, egyáltalán nem lep meg Cleva említése. Elvégre édesanyám legrégebbi kapcsolatai közé sorolható. Biztos vagyok benne, hogy ha lenne is valami a világon, ami szétválasztaná őket, annak valami nagyon, nagyon gonosz történésnek kell lennie… Az már jobban meglep, hogy mit oszt meg ezzel kapcsoltban velem.
Nem is leplezem efféle gondolataimat, sőt, szavakba is öntöm azokat. Arra sem számítok, hogy ez annyira nagy dolog lenne, amit anyám megpróbálna eltitkolni előlem. Soha nem osztott meg velem semmit magától arról a tevékenységéről, amit az Elsőkkel szokott intézni. Ha viszont kérdeztem valamit, akkor képességeihez mérten mindig válaszolt nekem.
Most összehúzott szemekkel figyelem őt, és jegyzem fel a kis jeleket, gesztusokat, amik egyértelművé teszik számomra, hogy anyám erősen hárít.
Ez megakaszt egy pillanatra. Rosszul esik, de azt hiszem nem igazán róhatom fel ezt neki. Elvégre két évig semmilyen kontaktusban nem voltunk. Bár az érzéseink egymás felé ugyanolyan erősek, mint bármikor voltak, és a fogadtatás kedves volt irányomban… azt hiszem itt mutatkozik meg leginkább, hogy nem volt ez az egész eltűnés a részemről bántódás mentes. Ez kissé elszomorít, de nem hagyom, hogy védőpajzsaim mögül kiszivárogjon reakcióm.
Egy pár másodpercig elmélázom azon, hogy tovább nyomom anyámat információért. Aztán végül elvetem az ötletet – elvégre lesz még bőven időnk összeülni és beszélgetni. Nem kell mindent egy alkalommal letudnunk… ahogy nem is akarom rögtön rázúdítani a dolgaimat Nickkel és az egész elhatározásommal kapcsolatban. Úgyhogy hagyom, hogy ő tovább terelje a témát más irányba.
Lágyan elhangzott szavai hallatán felnézek rá, pillantásunk összekapcsolódik. Én magam is jobban ellazulok, ezúttal nem erőltetés oltárán és sóhajtok egyet.
- Természetesen… tudom – mondom, ahogy hátra simítok egy hajtincset az arcomból. – Azt viszont neked is meg kell értened, hogy amióta képes vagyok rá, hogy megvédjelek… ugyanúgy tudok aggódni Érted.
Nem tudom miért vagyok feszült a következő kijelentésem után, de mégis megkönnyebbülök, amikor csupán egy szóval reagálja le a kijelentésemet. Azt, hogy miért érzek egy csipetnyi csalódottságot a könnyű kapitulációjával kapcsolatban teljes mértékben ignorálom.
Egyszerű kérdésére csak megrázom a fejemet, mert nem bízok a saját hangomban. Annyira van csak energiám, hogy minden fronton kordában tartsam az érzelmeimet előtte, és a gondolataimat meggátoljam a kuszaságtól, ami általában övezi őket – és hogy valahogyan meggátoljam a mérhetetlen szomorúságot, ami a lelkemet lengi körbe. Azonban nem fogom még ezt sokáig bírni, főleg, ha elkezdek róla akármilyen cenzúrázott verzióban beszélni.
Hirtelen olyan hihetetlenül fáradtnak érzem magam. Lelkileg úgy érzem, mintha leszívtak volna teljesen az elmúlt pár órában. Vagy hétben. Hónapban…
Utolsót kortyolok a teámból, majd egy kedves mosolyt vetek anyám irányába. Lassan felemelkedem a kedvenc fotelemből és egy huncut szemöldök emelintéssel kiegyenesítem a ruháimat, lerázom róluk a nem létező port.
- Ha nem bánod, akkor most távoznék – mondom kissé fennkölt hangnemben, csak hogy cukkoljam. Szinte ösztönösen bújok vissza régi szerepembe, amit kapcsolatunkban töltöttem be mindig is. Majd visszaformálódom normális felnőtté és úgy folytatom: - Nagyon fáradt vagyok és még ki kéne pakolnom. Majd még beszélünk. Ígérem!
Vetek felé egy utolsó bíztató mosolyt, majd sarkon fordulva elindulok régi szobám felé, reménykedve, hogy képes leszek később betartani a szavamat.


₪

• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •

hi mom, i'm back

Felhorkantok.
- Láttalak elégszer végigcsinálni ezt, hogy én magam is el tudjam végezni – mondom magabiztos hangon, majd a vállam fölött visszanézve rá elvigyorodom.
Ezzel egyáltalán nem hazudtam. Rengetegszer néztem végig, ahogy anyám a legnyugodtabb tempóban rakott nekünk össze ugyancsak így egy csészét. Nem számított én magam mennyire voltam éppen felbőszülve valamin. Mindig számíthattam rá, hogy ő ott lesz és meghallgatja, amit mondani akarok. Olykor ellát bölcs tanácsaival is, vagy hagyja, hogy magamtól jöjjek rá a következő lépésemre. Ez mindig hiányzik, amikor távol vagyok tőle…
Hát persze. Majdnem hangosan is kimondom, amikor kiválasztja mit szeretne inni. Nem is tudom pontosan miért kérdeztem meg. Talán én magam is elgondolkoztam rajta, hogy változott-e valami a nőben. Úgy tűnik, hogy minden maradt a régi továbbra is. Így van az is, hogy természetesen magamnak a csokoládét választom.
Ha fentebbi nem is, sok minden más viszont megváltozott bennem. Nem vagyok ostoba. Tudom, hogy anyám látja ezt rajtam – akármennyire is próbálok nem gondolni erre. Elvégre a kérdése sem volt véletlen… de a továbbiakban sem tervezem megválaszolni a dolgokat.
Amikor Ő megválaszolja a kérdésemet a polgármesterrel kapcsolatban viszont nem tudom tovább tartani a pókerarcomat. Muszáj, hogy elvándoroljon a tekintetem, így a teámnak szentelem a figyelmemet. Beleszippantok egy mélyet a gőzölgő illatokba, egyúttal erőt gyűjtök magamba. Elég hosszú ideje csinálom már ezt, ahhoz, hogy sikerüljön is a kis terelés. Összeszedem magam és újra képes vagyok anyám szemeibe nézni. Nem reagálok a mosolyára, bár jó látni sápadt vonásain valami ismerőset és meleget.
- Cleva? – kérdezem és hagyom, hogy szemöldökeim összefussanak homlokomon. – Mégis mi lehetett valami olyan fontos, hogy visszahívjon téged a tengeren túlról? – Kérdésem őszintén meglepődött. És most már igazán kíváncsi vagyok. Nem számítottam, hogy rögtön valami ilyen érdekesbe fogok futni újra találkozásunkkor.
Ezúttal Ő intézi felém a kérdését, mire az összes izom megfeszül a testemben. Aztán másodpercekkel később el is engedem magam. Bár nem akarok újabb veszekedést szítani, nem bírom megállni, hogy ne másoljam le a mozdulatait. Mosoly kúszik az arcomra, és arcvonásaim teljesen ellágyulnak.
- Nem, anya, nem kell aggódnod miattam – mondom és ezúttal nem hazudok. Aztán engedek egy kicsit szorosan tartott érzéseimből és nyíltan pillantok éjkék íriszeibe. – Sok minden történt… nehéz lenne így egyszerre összefoglalni, de… találkoztam valakivel.


₪

• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •

hi mom, i'm back

Nyugtató hangja, ha lehet, még nagyobb nosztalgia hullámot áraszt bennem, mint a megszokott környezet. Bár ahogy idősödtem egyre kevesebbszer kerestem anyám ölelő karjait. Azonban néha-néha még nekem is jól esik az ilyesfajta gondoskodás. Az év többi napján nem igazán tudok mit kezdeni a hasonló érzelmi kinyilatkoztatásokkal… most viszont már szükségem volt erre. Mindazok után, ami történt Nickkel… energiát gyűjtők abból, ahogy anyám vékony karjai szorosan húznak mellkasára. Beszívom illatát és igazán otthon érzem magam. Mintha el sem mentem volna…
Még később a szalonban ülve is ezen merengek. Kezemmel nyugodtan simogatom a fotel karfáját, mintha csak az ismerős tárgy tapintása képes lenne elűzni minden rosszat, ami az elmúlt időszakban történt. Észre sem veszem, hogy egy őszinte gyengéd mosoly húzódik az arcomon, amíg anyám első kérdése rá nem fagyasztja azt. Arcvonásaim megkeményednek és élesen felnézek rá. Arcát kutatom. Természetesen nem látok rajta semmilyen ítélkezést – nem is tudom igazán visszaidézni miért is voltam annyira ideges, mielőtt átléptem volna a házunk ajtaját. Orcáin, szemeiben olyan sziréni nyugodtság és gyengéd sugallás ül, mint mindig. Szinte semmit sem változott.
Ez mégsem nyugtat meg most a jelenlegi szituációban. Veszek magamhoz egy-két percet, hogy átgondoljam pontosan mit is fogok mondani. Nem akarok vele rögtön először indulatosan beszélni. Így a legegyszerűbb és leggyakoribb eszközömhöz nyúlok:
- Nem tudom miről beszélsz – hárítok, majd következő kérdését, hogy merre is jártam a két év alatt ismét kitérő válaszokkal illetem.
Tekintetem közben elvándorol alakjáról és a szobát kezdem ismét vizslatni zavaromban. Bár rosszul érzem magam, biztos vagyok benne, hogy anyám is tisztában van azzal, hogy ha erőszakkal próbálkozna is – amit természetesen soha nem tenne -, akkor sem tudna kiszedni belőlem semmit, amit nem akarok. Abban is reménykedek, hogy nem turkál különösebben a csapongó érzéseim között.
Nyugodtabb hangulatban dőlök hátra a fotelemben, amikor kecsesen tovább libbenve magáról kezd beszélni. Tekintetem alakját vizslatja. További szokott gesztusokat követek, aztán arcára csusszan pillantásom. Talán nekem nincsen olyan hihetetlen érzékeny képességem, mint anyámnak a különböző hangulatok megítéléséhez, aurák megfejtéséhez, azt viszont még én is látom, hogy valamit Ő hallgat el előlem.
- Szóval csak a megszokott – kommentálom az összefoglaltakat egy halovány, cinikus mosolyommal. – Örülök, ha tényleg nem volt semmi érdekes, ami fel tudta volna bolygatni az elmúlt éveiteket. Az unalmas az jobb, mint… - egy pillanatra elakadok, majd vasmarokkal elszorítom minden vadul kikívánkozó érzelmeimet és nyugalmat erőltetek magamra – ha valami borzasztó történt volna.
Hangom már szinte teljesen neutrális és pillantásom követi az anyámét. Szinte tökéletes színjáték, mintha tényleg mi sem történt volna. Mintha nem szakadna szívem minden egyes pillanatban újra és újra ketté. Elvégre anyám lánya vagyok. A fájdalmunk nem a világnak szól.
Még.
Könnyedén felállok ülőhelyemről és a nem messze álló szekrényhez lépek, ami megvan töltve szinte csurranásig teás kellékekkel. Elkezdek összerakni magunknak egy-egy csészényit. Mozdulataim óvatosak és kimértek. Megcsodálom az újonnan beszerzett darabokat, aztán finoman magam elé helyezem őket. Öntök az ott elhelyezett kancsóból vizet, majd a két csésze fölé helyezem a kezeimet. Lehunyom a szemem és csak egy pár másodpercnyi koncentráció szükséges, hogy azt a kevéske teát felmelegítsem, míg már füstölögni nem kezd. A pirokinézis nem a legerősebb képességem, de ennyit még én is el tudok végezni.
- Rózsakertet vagy csokoládét? – kérdezem, feltartva a két teafűszereket tartó kis tégelyt.
Mikor megkapom a választ befejezem a teák elkészítését és visszatérek anyámhoz. Lehelyezem elé az egyik csészét egy kanalat csúsztatva az aljra, majd magamhoz véve a sajátomat visszasüppedek a fotelembe. Pillantásom visszatér anyám alakjához és nem veszem le róla, miközben a teámat fújkálom.
- Bár elgondolkodtató, hogy mi lehetett az a halaszthatatlan teendő, ami visszahívott téged ily sebesen – mondom egyszerűen. Félredöntöm a fejemet. – Elvégre tudjuk mennyire nem szereted, amikor így megzavarják az utazásaidat… nem is tennéd meg mindenkiért, ha nem gondolnád, hogy nagyon fontos. – Hallgatok egy kicsit, hogy hátha meg akarja esetleg tagadni a szavaimat, majd magam elé helyezem a bögrém a dohányzóasztalra. – Mi történt? – Nyelek egyet, majd még erősebb pórázon tartva minden rebbenő kis gondolatomat, szinte teljesen hűvös, érdektelen hangon kérdezem: - Csak nem esetleg Mr. Monaghamhez van köze?


₪

• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •

hi mom, i'm back

Kissé – rendben, eléggé - ideges vagyok, ahogy itt toporgok az ajtó előtt, mintha nem is ide tartoznék. Fogalmam sincs milyen fogadtatásra számíthatok, így gondoltam egyszerűbb, ha már az elején túl esünk ezen. Kitudja, hogy egyáltalán anyám hajlandó lesz-e visszafogadni magához, ennyi idő után. Persze, ismerem annyira, hogy tudjam, hogy megbocsájtó lesz a távolságtartásommal kapcsolatban… de ismerem a kis rezdüléseit is, arcának minden mozzanatát, és ha bármilyen szinten azt látom rajta, hogy nem örül nekem, akkor fogom magam és vissza- Valahova elmegyek. Megoldom. Meglepődötten jövök rá, hogy semmilyen B tervet nem találtam ki ezúttal. Annyira reménykedtem benne, hogy jól alakul ez a találkozás.
Merengésemből a nyikorduló ajtó hoz ki. Minden porcikám megfeszül, ahogy felnézek, és szinte már előre látom magam előtt a gyengéd mosolyt keretező fekete fürtöket. Helyette kisebb sokként ér, amikor megpillantom Marcust. Megjegyzése teljesen visszaránt a jelenbe és hirtelen újraindul a világ. Mintha ő is benn tartotta volna velem a lélegzetét.
- Hm – vágok egy gúnyos arcot. – Nézzenek oda, ki játssza már megint anyám komornyikját – csípek vissza és egy újabb hatalmas nosztalgia hullám rohamoz meg.
Nem egyszer volt hasonló szóváltás közöttünk Marcussal az elmúlt években, de természetesen mind jóindulatú. Vagy hát a legtöbb. Hasonló megszólalásaimat viszont kifejezetten az ilyen játékos szócsatákra tartogattam, mert nem igazán lehetett más fogást találni az emberen. Többször viccelődtem anyám felé is, hogy Marcus szinte már undorítóan tökéletes. Így hát nem maradt más számomra, mint Victoria felé irányuló elhivatottságával cukkolni. Bár máskor nem beszéltem erről egyikőjükkel sem, remélem, soha nem vették komolyan.
Marcus most vet rám egy cinkos mosolyt, ahogy köszönt. Én magam úgy teszek, mint aki pukedlizik, mire megforgatja a szemeit. Aztán beljebb tessékel és én fogom a kis (nagy) csomagomat és behúzom magam után. Tekintetem közben végigcikázik a belsőtéren és rögtön melegség áraszt el a látványra. Most, hogy túl vagyok az első kör izgalmon, kezdem elengedni magam annyira, hogy igazán otthon érezzem magam újra.
- Jó itt lenni – jegyzem meg egy mosollyal, amekkora kitelik tőlem.
- Sokáig elvoltál… - jegyzi meg a férfi csendesen, miközben segít megszabadulni a kabátomtól.
Már éppen válaszolnék erre valamit, de rögtön el is felejtkezem róla, amikor meghallom a hangját. Megint megfeszülök, aztán tekintetem lassan felkúszik a bejárattól nem messze lévő lépcsőre, majd megállapodik alakján.
- Anyám - ejtem ki halkan a szót.
Pillantásommal szinte iszom a látványát, mint a szomjazó, aki napok óta nem jutott vízhez. Egyszerre olyan érzés, mintha már vagy 10 éve nem láttam volna és egyben mintha csak tegnap váltunk volna el. Ami leginkább összeszorítja a szívemet az a leplezetlen, hihetetlen nagy öröm, amit az arcvonásain vélek felfedezni. Amikor pedig kitárja kezeit, úgy érzem, mintha áram csapódna belém, testem megrándul. Olyan, akár ha téli álomból ébrednék fel, ahová Nick halálakor helyeztem magam. Most visszatér belém az élet és nem tudom tovább türtőztetni magam. Ahogy anyám lassan felém lépdel, én nekiiramodok és karjaiba vetem meg, majdnem feldöntve mindkettőnket.
- Anya… - mondom megint, de ezúttal hangom elhal a végére, és a sírás kerülget.
Legszívesebben bőgnék most, mint egy gyermek, ahogy ráébredek, hogy amióta Nick elhagyott egész végig erre a pillanatra vágytam. Hogy az anyukám megvigasztaljon.
Azonban nem akarom, hogy túlságosan aggódni kezdjen értem, így azt a pár csepp könnyet, ami kiszökik beledörzsölöm a köntösébe. Közben szorosan ölelem magamhoz, ameddig engedi.
- Sajnálom – motyogom, amikor elenged.
Nem nézek rá, mert nem igazán tudom, hogy hogyan kezeljem ezt a helyzetet. Hirtelen a bizonytalanság és kellemetlen érzések gúzsba szorítják a testemet. Nem tudok mit kezdeni a végtagjaimmal, így elkezdek babrálni a bőröndömmel. Amitől rögtön meg is fosztanak.
- Ó, köszönöm szépen! – mondom Marcusnak, aki hamarosan magunkra hagy minket.
Vetek egy óvatos pillantást anyámra, de próbálom megzabolázni mind az arcmimikámat, mind a gondolataimat. Nem igazán szeretem, amikor kiterjeszti rám az erejét, még ha tudom is, hogy sokszor nem képes megállni. Erről már több vitát is folytattunk és… tény, hogy én meg tipikusan olyan fajta vagyok, akinek az érzései sokszor vadul tombolnak, vagy… ahogy anyám fogalmazott egyszer, egyszerűen csak túl hangosak ahhoz, hogy ignorálni tudja őket. Ez roppant bosszantó tud lenni, főleg, amikor kisebb voltam és nehéz volt hazudni anyának, ha valami rosszat csináltam. Mostanában már inkább azért nem szeretem, mert… úgy érzem, az agyamban turkál, még ha tudom is, hogy soha nem tenne említést arról, pontosan milyen hullámokat kap el a radarjával.
Zavaromat könnyedén megtörve Victoria elkezd a szalon felé terelni. Óvatos léptekkel követem őt. Kell egy pár perc, míg összeszedem a gondolataimat, hogy hogyan is akarok ehhez hozzá kezdeni. Az továbbra is biztos, hogy nem akarom az egészet hirtelen rázúdítani. Úgy érzem még én sem emésztettem meg ezt, vagy járok közel ahhoz, hogy pontosan behatároljam hogyan is vagyok… Így addig nem akarok beengedni senkit az érzéseimbe – ami, mint említettem, anyával nehéz lesz. Helyette pillantásom körbejáratom az ismerős környezeten. Ismét felfedezem kedvenc festményeimet a falon, vagy egy-egy növényt, amit én helyeztem el bizonyos helyeken. Aztán besétálunk a kétszárnyú ajtón az említett szalonba és nem habozok, rögtön egy fehér fotelbe süppesztem magam.
- Nos – köszörülöm meg a torkom, mert gondolom anyám még mindig várja a választ kérdésére – erre-arra, mindenfelé – hárítok, ami nem feltétlenül hazugság, csak nem éppen a teljes igazság. – Mesélj előbb te! – mondom lelkesebben. – Mi történt veled az elmúlt két évben? Tudni akarok mindenről! – Utóbbi mondatom kisebb bűntudatot kelt bennem, így lekonyuló szájsarkakkal hozzáteszem: - Sajnálom, hogy nem írtam. Minden olyan… zavarosan telt az elmúlt időszakban. Akartam küldeni neked levelet. Elkezdtem vagy tucatszor, de végül mindig arra jutottam, hogy érdemesebb lesz élőben megvitatnunk a dolgokat.


₪

• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •

hi mom, i'm back

Kilépve a taxiból figyelmemet rögtön megragadja az impozáns ház, ami a birtokunkat uralja. Önmagában is egy lenyűgöző látvány és mindig lélegzetelállító vizuális képet tár az ember szeme elé, de ha lehet akkor az őszies táj leple alatt még lehengerlőbb. A karizmatikus sötét tégla, miből a falak állnak össze és a vörös fa, ami az ablakokat és ajtókat szegélyezi tökéletes összképet alkot a környező lehullott levelekkel. Bár még csak délután négy óra van már sejtelmes szürkület borítja a környéket így a bent felkapcsolt lámpák hívogatóan ragyogják be az épületet.
- Váó! - szólal fel mellettem egy mély hang, mire összerezdülök. - Ez aztán nem semmi hely!
Szinte teljesen elvesztem a gondolataimban egy pillanatra és megrohamozott a nosztalgia. Ritka jelenség mostanában...
Hátrafordulok és mai sötétkék pillantásomat a sofőrre vetem, aki éppen igyekszik kiemelni a börőndömet a hátsó csomagtartóból.
- Köszönöm! - szólok oda, ahogy átveszem tőle a táskám fülét, majd visszapillantok a vállam felett régi otthonomra. - Igen, tényleg lenyűgöző.
- Család látogatóba? - kérdezi, ahogy lezárja az autót és rám pillant. Meleg barna tekintete kedvesen méreget.
Elmosolyodom és bólintok.
- Meglátjuk hogy alakul és attól függ mennyi ideig maradok...
- Az biztos, hogy én már csak a kilátás miatt maradnék - kacsint rám, majd elfogadja a fizettségét és megpöccinti nem létező kalapját. - Boldog halloweent!
- Hátborzangatót - válaszolok egy őszinte mosollyal, de az valahogy mégsem éri el a szememet.
Amint gondolataim ebbe az irányba indulnak, eláraszt a szomorúság, mint egy hatalmas hullám. Mintha állandóan a gyász és keserűség tengerén utaznék, csak néha-néha sikerülne felülemelkednem a víz fölé, hogy egy kis levegőt vegyek. Elfogadjak egy kis normalitást, majd ismét visszamerüljek a sötétségbe és magányba, amikor már nem bírom tovább.
Azonban nem várathatom ezt a pillanatot tovább. Hamarosan már nem leszek többé egyedül az érzéseimmel... a kérdés csak az, hogy ezúttal milyen fogadtatás vár rám.
Visszafordulok a magasztos kúria felé, mi egyszerre ridegen nagyszerű és melegen hívogató. Egy otthon. Egy szelet az életemből.
- Ideje indulni... - motyogom magamnak, majd kihúzom a vállaimat és felemelem az állam.
Azzal nekiindulok a kanyargó, kövezett útnak, ami a bejárati ajtóhoz vezet. Tekintetem ide-oda táncol az ablakok között reménykedve és egyszerre félve, hogy elkapok egy éjfekete üstököt. Végül sehol nem látok senkit, és egy pillanatra elbizonytalanodom, hogy rosszkor jöttem. Mindenesetre már nincs más teendőm, mint kideríteni.
Magam után vonszolom nehéz bőröndömet, pedig nem sok mindent csomagoltam magammal... Hihetetlen, hogy az ember mennyi mindent képes felhalmozni az élete során mégis milyen kevéssé számítanak az ilyen dolgok, amikor odajut, hogy mi igazán a fontos az életben...
Sóhajtok egyet, majd megrázom a fejem, ahogy az ajtó elé érek. Megpróbálom lepergetni magamról ezeket a nyomasztó, fárasztó gondolatokat és a jelenre koncentrálni. Bár hirtelen felindulásból történt, hogy újra itt vagyok, már az úton eldöntöttem, hogy egyelőre nem akarok édesanyámnak beszélni arról mi történt. Lesz időnk eljutni oda később is... remélem.
Mélyen szippantok a csípős levegőből a tüdőmbe, majd felemelem a kezemet és megragadva a bronz kopogtatót határozottan megrántom azt háromszor. Magamra cibálok egy régi, ismerős mosolyt a repertoáromból, ami szélesre húzza ajkaimat. Csak mert tudom, hogy anya ezt szereti rajtam a legjobban.
Egyszerre bájos és egyszerre vad.


₪