Flavia & Victoria

Az álmok sosem hagyják, hogy elfelejtsd honnan jöttél, kinek köszönheted az életed. Az emberek azt vallják hogy a gyermek Isten ajándéka. Mi pedig azt, hogy Isten a természet ajándéka. Ahogyan a gyermek is. Onnan érkezik és oda távozik egyszer majd vissza, még akkor is ha némelyek igyekeznek megbontani is a természet törékeny egyensúlyát.
- Nekem miért nincsen anyukám, Maringa?
Vékony, hat éves forma hang. Én vagyok. A nevelőanyám, az évek barázdáit büszkén viselő hamuszürke arcú cigányasszony csak mosolyog, vénséges kezével a fejem búbját simogatja. Hajamból kihullik az út során beletűzött pipacs és búzavirág, megrezzen a nyári melegben, a cseresznyefákról szedett két mosolygó cseresznyepár, ami a fülemben hintázik függő gyanánt.
- Neked is van anyukád, de a természet visszahívta őt.
- De találkozhatom majd vele egyszer….ott a természetben?
- Persze. Mindig veled van.
Elhittem. Mert el akartam hinni, mert könnyebb volt azt gondolni, hogy ott van, semmint, hogy örökre véget érjen a kettőnk közötti, soha el nem kezdődött kapcsolat. Oly sokszor kutattam őt, oly sokszor meg akartam bizonyosodni a jelenlétéről, később az erőmet hívtam segítségül, de anyám sosem válaszolt.Egy idő után azt gondoltam nem szeret, hogy nem is voltam soha fontos neki, talán Maringa csak vigasztalni akart, amikor azt mondta, hogy az anyám mindig velem van, és velem is lesz. Később értettem meg, hogy az erőre gondolt. A képességre, amelyben ő is ott rejtezett, amit minden bizonnyal tőle kaptam, és amellyel sokáig nem tudtam még bánni sem. De a világ, amely dacból szembemegy az egyensúllyal, mely hatalmát a káoszból látja örökkön felemelkedni, szétrombolta az én világomat is. Elpusztítva az otthonomat, elpusztítva a szeretteimet, és a férfit, akinek lelkében melegségre leltem. Aki biztonságot adott nekem abban a káoszban ami gyakorta magával ragadott. Talán ha gyermekem lett volna….ha lett volna valaki aki megmarad, aki bizonyítéka lett volna annak, hogy mire voltunk mi ketten képesek, akinek arcmásában viszont láthattam volna őt, mint egy tiszta tükrű tóban….talán minden másképpen lehetett volna. Akkor lett volna értelme a bolyongásomnak, a menekülésemnek, majd visszavonulásomnak. Úgy éreztem a természet elárult engem, mindent elvett tőlem, és cserébe semmit nem adott.
Évtizedeken át csak viharokat hagytam magam mögött, világot cibáló szelet, fák között mardosó jeges fuvallatokat, tél derességét csókoló fagyot. Kopogó orkánokat, bármerre jártam csak pusztítani vágyott a fájdalmam, aztán szépen lassan lecsendesedett bennem, nem hagyva mást csak az ásító ürességet ott legbelül. Embernek hazudtam magam. Egynek közülük, és reménnyel és hittel vérteztem fel őket a tanítás által. Ez volt az egyetlen ami még életben tartott. Meg a remény, hogy talán nem vesztünk oda mindannyian. De a válasz nélkül hagyott évtizedek alatt ez a remény egyre inkább fogyott mint a gyertya viasza, míg a végére már csupán megszokás volt. Az életemhez tartozott.
- Mi a célom a világban, Maringa? Miért kaptam az erőt?
- Hogy védelmezz!
- De kit?
- Bárkit és mindenkit!
Egy napon magam mögött hagytam a cigánykaravánt, ahogyan később a covent is, amely végső füstös sóhajával még szürkére festette a felkelő nap vörösétől terhes eget. Akkor láttam utoljára Long Island-et, akkor láttam utoljára a helyet ami fontos volt nekem. Washington csupán egy állomás, egy kényszer szülte hely. Nem az otthonom, csak egy város ami befogadott és amely elrejt, ki tudja meddig. Talán egy napon meg akarok majd öregedni, talán egy napon én is múlni akarok, hagyni akarom, hogy az idő elvégezze azt amit a mágia olyan nagyon visszafog jelenleg. Talán az lesz az én hattyúdalom. Ám mielőtt ez megtörténne, ezen a kissé tavaszias februári délután rá kell majd döbbennem, hogy ha eddig nem tudtam mi pontosan célom a világon, akkor most választ kapok rá. Hamarabb semmint gondolnám.
A fákon a hazug napsugarak hatására már megjelentek az első rügyek, én pedig visszafelé tartottam egy összejövetelről, amin gyakorta részt vettem mostanság. Olyan nők, akik nem tudták feldolgozni a gyermektelenségük kudarcát. Istent okolták, pedig ehhez neki semmi köze. A természet groteszk és érthetetlen tréfája volt. Vagy nagyon is érthető csak éppen ők nem ismerték az okokat. Meg én sem.
Egy játszótér mellett elhaladva egy pillanatra odavezettem a tekintetem, a kevés jelenlévőt megnéztem magamnak. Az egyik padnál  egy kislány kimerülten kortyolgatott a palackból, kimelegedve pihegett. Mosolyogva emeltem meg  a mutatóujjam és egy apró szellővel hűsítőleg simogattam át a homlokát. Észre sem vették, de mégis jobban és kellemesebben érezte magát utána. Tovább haladva befordultam a játszótér sarkán, és egy kisebb előparkkal szegélyezett óvoda előtt haladtam el. Másodpercek alatt rossz érzésem támadt. Nem tudom honnan jött. Talán a levegőnek más volt az illata, talán a szél félve kapott a ruhám alá, talán a fák másképpen koccantották össze kopár ágaikat. Az egyik padon egy öt éves forma kislány üldögélt. Maga mellett tartva színes kis hátizsákját, kezében buborékfújó, azzal eregette a színes gömböcskéket az ég felé. Közel s távol nem volt egy felnőtt sem. A rossz előérzetem nem csillapodott. Sietve néztem körbe, majd a korábbi útirányon változtatva egyenesen a kislány felé indultam. Rápillantottam, mire ő is rám nézett.
- Szia! Le akarsz ülni? - kérdezte, de már nyúlt is apró kezeivel a zsákja után, hogy odébb húzza.
- Szia! Köszönöm.- foglaltam helyet, majd a saját táskámat az ölembe húztam és innen oldalról figyeltem az apróságot. Nem látszott rajta semmi más, csak az önfeledt gyermeki szórakozás, ahogyan számtalan szivárvány színű buborékot fúj az ég felé.
- Hűha, nagyon ügyes vagy! Mi a neved? És merre….merre van az anyukád….vagy az óvónénid?- érdeklődtem óvatosan, mire a kislány felém nyújtotta a buborékfújót.
- Megpróbálod?
- Hát nem is tudom, nem vagyok olyan ügyes mint te. De lássuk!- vettem át a fúvókát, belemártottam a folyadékba, majd az ég felé emelve elfújtam én is jó pár buborékot. Aztán hunyorogva elmosolyodtam, megemeltem finoman a kezem és körbe rendeztem a buborékjaimat, majd forgatni kezdtem őket, közben az ég felé szálltak. A kislány elképedve bámult utána, majd visszavette a fújókát.
- Azta! Megtanítod egyszer majd ezt nekem is?- bólintottam. Úgysem értené meg még az egyéb magyarázatot.
- Amúgy Sophie vagyok és az anyukámat várom. Yvonne, az óvónénim itt hagyott, azt mondta el kell mennie, de majd jönnek értem és elvisznek az anyukámhoz. Te jöttél elvinni engem az anyukámhoz?- nézett rám érdeklődve, mire csak megráztam a fejem.
- Nem. Nem én. De….figyelj rám Sophie! Itt maradok veled amíg a mamád ideér, jó? Egyébként Victoria vagyok.
- Csinálsz megint gyűrűs táncoló buborékokat?- nyújtotta át megint  a kislány a holmit. Játékba kezdtünk, de talán tíz percig sem tarthatott, amikor az út túloldaláról két határozott léptű alak közeledett felénk. Fél kezemmel szinte ösztönösen öleltem át a kislányt, pillantásom fogva tartotta a közeledőket. Láthatóan nem tetszett nekik a látvány, hogy a kislány nincs egyedül, ahogyan azt is pontosan tudták, hogy sem az óvónéni, sem az édesanyja nem lehetek. Ki Sophie és miért akarják elhurcolni? Határozottan jöttek tovább, az egyik intett, hogy jobban teszem ha elengedem a gyereket, én azonban még mindig és kitartóan öleltem. A rémült kislány közelebb bújt.
- Kik ezek a bácsik, Victoria?- súgta rekedten, a félelem ott rezgett benne. Tudtam, szinte a zsigereimben éreztem, hogy nem most találkozik ilyen helyzettel életében először, de nem nagyon érti mi történik vele.
- Bárkik is legyenek, nem bánthatnak.
Az erőmet nagyon ritkán és nagyon kevés idáig használtam már hosszú évtizedek óta. Tudtam, hogy ha megérzik ki vagyok, hogy mire vagyok képes, többé nem lehetek biztonságban. Ha egyszer felfedem magam, akkor már nem rejtőzhetek tovább ahogyan eddig. Értelmet kaptam Maringa szavai, ahogyan értelmet kapott annyi minden a számomra. Az erő nem azért tölt ki, jár át, hogy elnyomjam, hanem ha szükség van rá akkor használjam.
Lehunytam a szemeimet. Kiürítettem a gondolataimat, a lelkem a levegőben táncolt, az univerzumot öleltem át, kértem a természet segítségét. Beleolvadtam a föld burkába, meghaltam és újjászülettem minden elemben, a tűzben lángra kaptam, hogy a vihar ereje csillapítson, és a víz csobogásában kapjak újra erőre. A fák ágai vészjóslón kezdtek egymáshoz koppanni, olyanok voltak mint ruhájukat hátrahagyott, hatalmas védelmező őrszemek. Kavargó szélgyűrűt vontam a kislány és közém, amelyen átjönni senki nem jöhetett, a mágia védte előlük. Azok elől aki ártó szándékkal közeledtek volna. Mikor kinyitottam újfent a szemeimet úgy világított, oly kéken, akár az azúr égbolt eső után.
- Bárki küldött benneteket menjetek vissza és mondjátok meg neki, hogy rossz időt választott. Sophie itt marad velem.- a szél erősödött körülöttük, a kavargó örvényen át még nem láttam, ahogyan egy döbbent és rémült nő közeledik felénk. Addig nem is fordítottam rá különösebb figyelmet, amíg a két érkező látva, hogy nem várt akadályba ütköztek nem távozott. Minden bizonnyal jelentik majd a megbízójuknak, ahogyan azt is, hogy van egy eddig ismeretlen boszorkány a kislány mellett. Felfedtem magam, de már nem volt visszaút. Fejemet hirtelen az érkező nő felé kaptam, és még erősebbé tettem magunk körül az aranylón örvénylő vihargyűrűt. Világító kékjeim haragvón és fenyegetőn villantak az újabb érkező felé. Egészen addig tartottam a varázslatot amíg Sophie fel nem kapta a fejét az érkező asszonyra és meg nem hallottam a megkönnyebbült felkiáltását.
- Anya!- leugrott mellőlem, és mindent hátrahagyva kitört a szélgyűrűből, hogy az édesanyja felé fusson. Lassan hagytam alábbszállni a mágiát, hagytam, hogy elolvadjon a szél, aranyporként terüljön el a füvön. A szemeim sötétje újra visszanyerte eredeti színét, és kérdőn pillantottam az érkező nő felé, aki eddigre már félve, de mégis valamiféle megkönnyebbüléssel ölelte magához  a kislányt. Nem szóltam még, nem akartam ezt a meghitt pillanatot megtörni, csak csendesen, mosolyogva figyeltem csodaszép kettősüket.
- Anya! Gyere, ő itt Victoria. Megvédett a fekete öltönyös bácsiktól. Láttad mit csinált? Láttad anya?- izgatott volt a hangja, és amikor közelebb rángatta a mamáját biccentettem a nőnek köszöntésemként.
- Üdvözlöm hölgyem. Victoria vagyok.
Nem kérdeztem, hogy miért akarják a kislányt elvinni, nem kérdeztem kik voltak ezek. Én csak segítettem. Mert ez a dolgom. Ha pedig akarja, úgyis elmondja. Amit el kell. Ami rám tartozik a történetükből.