a chance to see the real you

Moirának

- Remek! Moira – mondom egy széles mosollyal.
Máris sokkal jobb kedvem van.
Bevallom őszintén, amíg infókat kerestem a hölgyről, más interjúkat néztem vissza róla a youtube-on, úgy jött le nekem, hogy elég indifferens személy. Azonban most látni őt élőben megkönnyebbülten tapasztalom, hogy milyen kedves. Főleg, azért is megdöbbentő számomra, mert látom rajta mennyire könnyedén mozog ebben a környezetben.
Ez elgondolkodtat, miközben figyelem őt, ahogy viselkedik az étteremben. További intuícióm csak erősödik bennem, de nem mondok semmit. Nem akarok rögtön mindenféle következtetésekbe ugrani. Tudom, hogy egyes riportereknek az a stílusa, hogy minél inkább megpróbálják kiugrasztani az alanyaikból a kis ördögöt. Hogy valami igazán szaftos dolgot írhassanak utána róluk. Én nem ez a fajta ember vagyok, de az tény, hogy szeretem más oldalról megfogni ezeket a lehetőségeket.
Elmosolyodom, amikor ő is belátja ezt. Egyre inkább kedvelem Ms Willsont.
Amikor elejti a kis információt a könyvével kapcsolatban, szinte el is felejtem leírni. Annyira más dolgokon - a következő öt, tíz percen - jár az eszem. Aztán mégis eszembe jut miért is vagyok itt és hogy mi is a feladatom. Nem csak egy sima csevejre jöttem, még ha tényleg nagyon élvezem is eddig.
Miután lefirkantottam, amit akartam, tekintetem visszaszalad a hölgyre előttem. Leplezetlenül bámulom tovább, próbálva mindent megjegyezni róla. Nem csak arról szeretek írni, amit mondanak nekem… Szeretem az olvasóimnak átadni azt, hogy milyen maga a személyiség, milyen volt a szituáció, amiben találkoztunk. Igazán át akarom nekik adni a pillanatot, hogy az én szemeimen keresztül lássák az eszmecserét. Aztán levonhatják a saját következtetéseiket, természetesen, de… igen, ha lehet, egy kissé szokatlan vagyok ezen a téren.
Felvonom a szemöldököm, amikor figyelmeztet… nem is, szinte fenyegetőnek érzem komollyá merevedett arcát. Ez nagyon érdekes számomra, és próbálom minél inkább magamba szippantani a pillanatot. Le is jegyzek egy-két gondolatot a jegyzettömbömbe. Kulcsszavakat használok leginkább, amiket később olvasva majd visszaemlékszem ezekre a percekre és könnyebb lesz megírnom, amit szeretnék.
- Amennyiben valamivel kényelmetlenül érzed magad, csak jelezned kell, és azonnal leállok – mondom, majd kissé felfelé görbül szám egyik sarka. Felteszem egyik kezemet, másikat a szívemre helyezem. – Kiscserkész becsszó.
A következő pillanatban megérkezik a pincérünk is. Úgy tűnik, hogy Moira viszont nem kéri a segítségét. Érdeklődő arccal figyelem a kis tenisz meccset, ami lefolyik a kettő között. Közben elkapom a főpincér pár rosszalló pillantását is, amire majdnem megforgatom a szememet. Talán mégis csak rossz ötlet volt, hogy itt foglaltam helyet… Bár igazán szórakoztató ebben a környezetben megfigyelnem Moirát.
- Oké, első kérdés – mondom egy másik vigyorral, és előrébb csúszok a székemben, rákönyökölve az asztalra. – Mit rendeltél? Isteni az illata! És jól látom, hogy azok ott aranyszínű szemcsék benne? – mutatok rá a csészére, miközben eltátom a számat. – Nem is tudtam, hogy itt ilyet is lehet rendelni!
Talán kicsit hangosabb vagyok a kelleténél, mert több tekintet is felénk fordul. Majdnem rájuk kacsintok, de még sikerül valahogy megállítanom magam. Moira olyan kifinomult, szinte úgy ül előttem, mint egy görög szobor. Csodás és megközelíthetetlen. Rosszul érezném magam, ha miattam égne be ezek előtt a karót nyelt emberek előtt.
- Ez lenyűgöző volt, mellesleg – intek a kezemmel a pincérek felé. – Úgy tűnik, hogy kifejezetten otthon érzed magad itt. – Visszadőlök a székemben, és elgondolkodó arccal vizslatom a nőt. – Szóval mi lenne, ha esetleg mesélnél magadról nekem kicsit? Mondjuk hogyan nőttél fel? Na, persze, nem azt szeretném tudni, amit mindenki megkap, és amit az írói portfóliódban olvashatnak a rajongóid. Valami… személyesebbet. Mondjuk milyen volt a fiatal Moira? Mi szeretett volna lenni, ha felnő? Vajon most elégedett lenne azzal, ahol most vagy?
Remélem, ezek között a kérdések között semmi igazán sértőt nem fog találni. Főleg, hogy ez csupán még csak a kezdet.
Kezembe helyezem a tollamat és érdeklődve hegyezem a fülemet irányába. A saját teámról már teljesen el is felejtkeztem.

a chance to see the real you

Moirának

Éppen felnézek a teám kavargatásából – ami még mindig nem hűlt ki annyira, hogy biztonságosan kortyolhassak belőle -, amikor interjú alanyom megjelenik az ajtóban.
Talán tapintatosabbnak kéne lennem. Helyette én leplezetlenül követem őt tekintetemmel, ahogy végig halad a termen. Miközben sétál és elemző tekintetem figyelő őt, érzem, hogy régi újságírói rugóim kezdenek ismét beindulni.
Észreveszem, ahogy biccentget egy-két embernek, akit valószínűleg ismer. Ez elgondolkodtató önmagában, de megállom, hogy máris jegyzetelni kezdjek. Helyette tovább nézem őt, ahogy közeledik. Úgy tűnik, mintha nem is érdekelné igazán a környezete, vagy az emberek… mégis teljesen tisztában azzal, hogy hol van.
Érzem, ahogy eluralkodik rajtam az izgatottság. Ahogy kezd visszatérni belém az élet, ahogy rájövök, hogy ez már most egy nagyon érdekes interjú lesz. Egy érdekesnek ígérkező személlyel. Csak abban reménykedem, hogy ez a következő órában ki fog tartani.
Még akkor is, ha úgy tűnik első megítélésemre, ahogy Moira leül asztalunkhoz, mintha mindenhova kívánkozna csak ide nem. Hátradőlök, miközben pillantásom követi, ahogy elrendezkedik.
- Így van! – biccentek, majd amikor már mozdulatlanul ül, felé nyújtom a kezem a méregdrága teáskészlet felett. – Ön pedig reményeim szerint, Miss Willson. Kérem, engem nyugodtan szólíthat Julietnek! Nem kell túl formálisnak lennünk. Persze, ez csak az én véleményem.
Rámosolygok, de nem várok válaszreakciót cserébe. Helyette rögtön nekikezdek rendezgetni a jegyzeteimet. Szemeim gyorsan átfutják a sorokat, amiket eddig sebtében összeszedtem a hölgyről. Aztán ismét ráemelem a tekintetem és észbe kapok.
- Ó, nyugodtan rendeljen magának, ha óhajtja – intek a tea és csemegék felé. – Én állom, de nem akartam előre választani önnek, tekintve, hogy nem ismerem a tetszését.
Megint mosolygok, amolyan udvariasan – másra most úgy sem lennék képes, még ha így az első pár percünket tekintve kedvelem is Moirát.
Bólintok, amikor felveti, hogy vágjunk bele a dolgokba. Ezzel is csak aláírja első gondolatomat, hogy hamar szeretne túljutni ezen a találkozón.
- Természetesen – válaszolom, aztán felnézek rá. Egyenesen csodaszép kék szemeibe. Egy pillanatra elkalandozik a tekintetem, ahogy arra gondolok, hogy egyszer lemásolhatnám ezt a színt magamra is. Aztán folytatom, kezemmel az előttem lévő jegyzetfüzetre intve. – Biztos vagyok benne, hogy tisztában van már ennek menetével, és nem kell untatnom a részletekkel. Sőt, tovább mennék és azt mondanám, hogy nem is szeretnék feltétlen szokványos interjút tartani. Persze beszélni fogunk az elkövetkezendő könyvéről is, mivel biztos vagyok benne, hogy mindenki már nagy izgalommal várja a megjelenést. Mikor is lesz? A nyáron, igaz? – kérdezek és közben lepillantok a papíromra. Megvárom, hogy válaszoljon, ha szeretne és bólintok. Aztán lezárom monológomat: - Viszont, ha nem bánja én szeretnék egy kicsit mélyebbre ásni. Magát az írót jobban megismerni. Személyesebb kérdéseket feltenni. Már ha nincs az ellenére – teszem hozzá, amolyan utógondolatként.
Ismét felnézek rá szemöldököm alól, majd egy pillanatra megzavar minket a felszolgáló megjelenése.
- Szeretne valamit kérni, hölgyem? – pillant Moirára, majd egy pillanatra rám. Mint aki arra kíváncsi nekem esetleg van-e valamire szükségem, de csak az arcomba tömök egy teasüteményt. Richard – a név táblája alapján – egy kisebb homlokráncolás közepette visszapillant „vendégemre” a válaszát várva.

a chance to see the real you

Moirának

Elrendezgetem a papírjaimat magam előtt. Megigazítom a kanalamat a csésze melett. Majd kihúzom a blúzomat, hogy egyenesen és szépen mutasson. Aztán bekapok egy tea sütit, miközben kipillantok a tőlem jobbra elhelyezkedő hatalmas ablakok egyikén.
Éppen egy alanyomat várom, hogy interjút készíthessek vele, és ennél kényelmesebb helyet nem is választhattam volna erre. Ez volt az egész választásomnak a főpontja: luxus. Amiből a St. Regisben bőven akad. Úgy éreztem, hogy ez kijár nekem mindazok után, amin keresztül mentem nem olyan régen. Na, meg szarok az egészbe, hogy nem telik az újságíró fizetésemből az ilyesmire. Most erre vágyom és kész.
A fentebbi indokot leszámítva, nem akartam egy olyan helyre menni először azóta, hogy Nick... elment, ahová együtt jártunk. Egyszerűen most nem tudnám elviselni, hogy a kedvenc helyeinket látva elérzékenyüljek, vagy összeesenek a gondolataim. Nem engedhetem meg magamnak, főleg most, hogy újra munkába álltam. Azóta ez az első páciens, aki örvendezhet a kérdéseimen.
Az órámra pillantok és sóhajtok egyet. Őszintén nem tudom miért csinálom ezt magammal, hogy mindenhová 10 perccel hamarabb kell megérkezzem. Úgy gondoltam kell még az a plusz idő, hogy összeszedjem magam és rendezzem a fejemben, hogy mit és hogyan is akarok kérdezni. Túl számítottam magam.
Így hát nem marad más számomra, minthogy a teasütiket rágcsáljam és várjam, hogy kihüljön a nedü a csészémben, amíg Moira meg nem érkezik. Közben körbe vesz a tízóraival járó zsibaj, mi megtölti a teaházat. Őszintén nem gondoltam, hogy ennyien lesznek, de nyilván mások is úgy döntöttek, hogy kellemesnek tartanák St. Regis kiszolgálását ezen a szép, hűvös, de napos délelőttön.
Révületemből hevesen rezgő hang ránt ki. A telefonomra nézek, és még épp elkapom szememmel az üzenetet, amit a főnököm küldött. "Biztos vagy benne, hogy máris visszaakarsz jönni?" kérdezi. Első reakcióm lenne, hogy megforgassam a szememet, de aztán megállítom magam. Charlie nagyon jófej, és tudom, hogy csak aggódik az egészségem miatt. Nem is vagyok jól és ezzel nem fogom áltatni magam, vagy kicsinyíteni az érzéseimet... az nem jelenti azt, hogy be kell dugni az ágyba és megvárni, amíg ez elmúlik. Semmi sem fog ezen javítani, csak az, ha tovább haladok előre. Talán az segíthet, ha igazságot szolgáltatok a szerelmemnek...
Kirázom a fejemből az ilyesfajta sötét gondolatokat, és gyorsan belekortyolok a mézes teámba, míg lövök vissza egy gyors válasz üzenetet a főnökömnek.
- Ne aggódj, menni fog... - mormogom magam elé, miközben bepötyögöm a szavakat, majd teljesen lenémítom az eszközt és lehelyezem magam mellé.