Az egyetlen gyermekem vagy, akit mindennél jobban szeretek. A vér nem köt minket össze csupán egy megmagyarázhatatlan, elválaszthatatlan kapocs, mely az első találkozásunktól fogva létre jött. Az egyik utazásom során találkoztam veled. Kétségbeesetten kerested a szüleidet, pár héten keresztül ment ez, mikor a gyámügy elakart venni, hogy intézetbe vessenek. Legnagyobb szerencsédre az anyádnak vallottam magam, így elkerültük a felesleges procedúrákat. Onnantól fogva nem volt vissza út, magamhoz fogadtalak, alig múltál 5 esztendős. Megsajnáltalak, legalábbis ezt mondom neked minden alkalommal, mikor felbosszantasz. Pedig azaz igazság, hogy megszólalásig hasonlítasz a kislányomra, akit végleg elvettek tőlem a salemi boszorkányperekkor. Ahogy neki, neked is egészen korán megmutatkoztak a képességeid, így a taníttatásod kibővült az általam szervezett magán órákkal is. Makacs vagy és az akaratod bármi áron végig viszed. Nem érted miért maradok semleges abban a természetfeletti káoszban, amiben élünk. Ahogy azt sem érted miért nem engedek teret a boldogságnak, ami tárt karokkal vár rám Marcus képében. A kapcsolatunk harmonikusnak nevezhető, már amikor nem megyünk egymás idegeire. Olyankor pár éles szóváltást követően össze pakolsz és eltűnsz hetekre vagy hónapokra. Sosem kérdem hol jártál, mikor vissza térsz. Mindig vissza jössz hozzám drágám. Rég elhagytad a gyermekkort, de számomra mindig is az a kislány maradsz, akinek esti meséket olvastam. A végsőkig elmennék érted, ugye tudod?  

A pb és név csak egy ötlet a részemről. Egy jól működő anya-lánya kapcsolatot képzelek el kettejüknek. Szeretném, ha Lilly segítene kibillenteni Victoriát ebből a semleges állapotból. Az, hogy merre már csak rajtad áll.
Nagyon várlak!