Most elmesélhetnék egy történetet, miszerint felhőtlen gyermekkorom volt, mindent megkaptam, amire csak szükségem volt, boldog családban nőttem fel. De talán most az egyszer nem kellene hazudnom. Jonathan Willson, az apám katona volt, akinek a harc volt a mindene, tényleg, szó szerint. Talán nehezen emésztette meg, hogy az egyetlen gyermeke lány lett? Lehetséges. Az évek alatt egyre mogorvább és durvább lett, képtelen volt kimutatni a szeretetét felém és anyám felé. A pénzünk nagy részét alkoholra költötte, ami mámoros állapotba taszította. Olyankor egy másik ember tért haza hozzánk, akiben egy cseppnyi szeretet sem lakozott, anyát sokszor láttam kék-zöld foltokkal bármennyire is próbálta elrejteni a ruháival. Marie Willson, az anyám. Ő volt a mindenem. Kislány koromban minden este meséket olvasott nekem, mikor pedig elfogytak a könyvek együtt találtunk ki szebbnél szebb történeteket. Az ő segítségével hamar megtanultam olvasni, onnantól nem volt visszút, faltam a könyveket sorra, minden érdekelt. Esténként a könyvek világába menekültem a kinti zajoktól, apám ordibálása és anyám sírós hangja olyankor eltompultak. Legalábbis én szeretnék így emlékezni rájuk. Hogy mi történt velük? Apámat egy bevetés során fejbe lőtték. Mikor ketten maradtunk anyával kicsit fellélegeztem, úgy tűnt minden jobb lesz. De ez az állapot se tarthatott sokáig és a kislányos álmaim hamar szeretefoszlottak. Az orvosok egy évet adtak neki, semmi többet és végtére igazuk is lett. Anya csontrákban halt meg. A kórházi ágya mellett töltött idő alatt sokat tanultam az életről. Megfogadtam magamnak, hogy tanulni fogok, feljebb mászok a ranglétrán. Többet akarok adni a gyermekeimnek, mint amit én valaha kaptam. Akarom, amit akarok és nem érdekel, hogy mit kell tennem hozzá.

Önéletrajz

Jobb ha megismeri a történetet a történet mögött...

A képzelet éppen olyan mint a valóság, azzal a picike különbséggel, hogy ott mi magunk alakítjuk ki a saját világunkat, amiben bármit megtehetünk. Ha valaki a képzeletének a rabja, akkor elfeljt élni, de ha a valóságnak, akkor az a temérdeknyi pofon fogja megölni, amit az élete során kap. Éppen ezért úgy gondolom, hogy meg kell tanulnunk a képzeled és a valóság határán létezni, ha igazán boldogok akarunk lenni. A képzeletem szabadjára engedem mikor olvasok vagy írok, sokak szerint ez csak egy hobbi, de én tudom, hogy ebben az irányban szeretnék elhelyezkedni. Legalábbis tudtam egykor, mikor még nem nyomasztott a rideg valóság, gyermeki álmokat dédelgettem. De egyszer fel kell nőni, nálam ez talán túlságosan korán jött el, mikor 15 éves koromban árván maradtam. Az utca nem kislányoknak való hely, a legtöbb hozzám hasonlót kihasználtak, majd eladtak különböző célokra. Az akaratom és az eszem vitt előre, mindent megakartam tanulni. Elsajátítottam a csábítás művészetét akár egykor a gésák, megtanultam az etikett fortékyait arisztokratákat megszégyenítően alkalmazom, eme tudást. Az élettapasztalatom mellett több hangszeren játszom, egy kicsit énekelni is tudok, jártas vagyok mindenféle művészeti ágban, egyes nyelveket folyékonyan beszélek. Képes vagyok belefolyni a társalgásokba, ha politikáról vagy gazdasági ügykeről lenne szó. Ki gondolta volna, hogy ennyire kifizetődő az olvasás? Sokrétűvé tett, aminek meg is lett az eredménye. Az elit népség körében kuriózum lettem, mint egy egyedi dísz, amit meg kell becsülni. Persze ezt nem csak az eszemnek köszönhetem, hanem a vonásaimnak is, amit édesanyámtól örököltem. Az életem egyenesbe jött, mindent tökéletesnek éreztem, egészen addig míg nem találkoztam vele.

Mindannyian hozunk döntéseket. Csak aztán nehéz velük együtt élni.

Életünk nagy rendezője ül az üres nézőtéren, onnan instruál, játszatok csak gyerekek. Így, így, minél fájdalmasabban, sok legyen a hazugság, a fájdalom, a csalódás, legyen a játékban soha be nem teljesült szerelem és legyen benne csalás, rágalom. - ahogy a sorokat írok felsejlik előttem egy kép, egy arc a múlt sűrűjéből. Emlékszem az első pillanatra, mikor megláttam őt, azokra az igéző szemekre. Elegáns volt az öltönyében, úgy nézett ki, ahogy egy igazi örökösnek kell. Egyik pillanatról a másikra lobbant fel közöttünk a láng, mindent felemésztő, hevesen égő. Szerelmünk maga volt a csoda, mintha a felhők között jártam volna, a paradicsomban éreztem magam. Mit beárnyékolt a tudat, hogy sosem lehetek számára az első. Egy egyszerű szerető voltam, akit akkor hívott, mikor szüksége volt rám. Belementem a kis játékba és tettem a dolgom, mert valahol belül a lelkem legmélyén élveztem azokat a perceket, melyek megadatottak nekünk. A keresztútnál toporgok és a gondolataim telítődnek veled, mintha tenyeremet tartanám egy ismeretlen eredetű vízesés alá, és még nem tudhatom ihatok-e belőle vagy sem. De nagyon szomjas vagyok. Kifogyhatatlan vagy és édesen mérgező, a vesztemet akarod és én a tiédet. Azt kívánom mégis, hagyj magamra, ne háborgass többé, mint valamilyen szellemvilágba átkelni képtelen, rég halott szerettem. Dolgod van velem? Lezáratlan ügyünk van, el nem csókolt csókjaink vannak, be nem záruló öleléseink, befejezetlen beszélgetéseink és sajátunknak soha nem érzett és mondott otthonok?Emlékszem a házában voltunk éppen, körülöttünk futkároztak a gyermekei, kik félárván maradtak. Kedveltem őket, mondhatni szerettem az apróságokat, de nem én voltam az anyjuk. Nem léphettem annak a nőnek a helyébe, sem a gyerekek szemében, sem az övében, a fájdalom napról napra csak erősödött bennünk. Így megtennem azt, amire ő képtelen volt. Kezded hinni, hogy semmi keresnivalód nincs a közelemben, ezért olyan vagy, mintha igyekeznél kicsekkolni az életünkből, mint szállodai szobából, hátra sem nézve, az ágyneműt és törölközőt kupacba gyúrva, a hely egyáltalán semmilyen emléknyomot nem hagyott rajtad.

Amikor olvastam a történeteit, én is ott voltam. Éreztem a bor ízét, hogy mennyire finom volt. A férfival én szeretkeztem. Azon a reggelen ott ültem a kávéházban, és azon gondolkodtam, mit tartogat számomra a jövő. Vagy, hogy egyáltalán tartogat-e bármit is… Éjszaka hallottam sírni a gyerekeket. És éreztem, mennyire vágyakozom a távoli otthonom után.

Megszakítottam vele a kapcsolatot, kiléptem az elit körkből és elrejtőztem az otromba világ elől. Nem volt rájuk szükségem, ők csak megfojtottak belül, mellettük nem mutathattam meg ki vagyok igazán. Mi is rejlik bennem valójában. Így hát az otthonom kellemes, védelmező karjai között újra önmagamra találtam. Az írásban találtam meg azt az elveszett kislányt, aki mélyen bennem lakozik, aki hitt a tündérmesékben és a képzelet világában.
-…pillanatnyilag nem tudom, hogy egy ilyen könyvet hogy lehetne kiadni. Nézze, Moira: egy ilyen könyvbe senki sem fektetne pénzt.
– Egy ilyen könyvbe?
– Egy ismeretlen szerzőtől. Ennek nincs piaca. Az, aki még semmit nem tett le az asztalra, manapság nagyon nehezen talál kiadót. És ez a könyv valahogy olyan érzékeny.
– Érzékeny? Mit jelent ez?
– Hogy művészi. Finom. Igazi műremek.
– Szóval ezt a könyvet felejtsem el, dobjam el. Tudja, három… három évig írtam.
– Én csak őszinte vagyok magához. Csak elmondom, hogy mi a realitás. Legyen türelmes. Nem hívtam volna ide, ha nem hinnék magában.
Megtanultam, hogy a mai világ nem vevő azokra az értékekre, eszmékre, amiket én tudtam volna nyújtani. Hamar bele kellett törődnöm, hogy az írás nem kifizetődő, így kénytelen voltam félig-meddig visszatérni. Egyszerű papírmunkát vállaltam, ahol nem volt más dolgom csak iratokat rendezni, leveleket fogadni és küldeni.

Szegény szerelmesek vagyunk mi ketten, bűneink ott égnek beleégve a bőrünkbe, mint örökké látszó tetoválás.

Egészen addig unalmas munkát végeztem, míg nem egyik reggel ajánlatot kaptam, személyes asszisztens lehetek, nála. Ez egy hatalmas megtiszteltetés, amire egyből igent mondtam, aztán mikor letettem a telefont elgondolkodtam. Félelem költözött a szívembe miatta. Minden keresztúton ott leszel, bármit is teszek. Megjelensz, háborgatsz, fészekrakó leszel a gondolataimban és tudod, hogyan legyél hatással rám. Régen megjártuk már a szerelemhadak útját, csuklókon ott a jel, láthatatlan ezüstszálakkal kötözött össze minket, és sokkal magasabb szinten járunk, mint valaha is képzeltük.
Végzet vagy szerelem ez, teljesen mindegy, amíg az utamban állsz. A sorsom egyenesen, szabályosan haladna, de te akaratomnak engedelmeskedve, minduntalan akadályozod, útonálló vagy és hivatásos, tehetséges szívrabló. Fejezd be, amit elkezdtél. Fesd le az életünket, vagy rajzold meg, színezd ki. Most ott áll a vászon, letakarva, magányosan, befejezetlenül. Csókold el a csókod, záruljon be az ölelésed, lakjuk be az otthont, amit eddig sosem láthattunk.

*Inspiráció, forrás; Egyes idézetek, részletek a Lopott szavak c. filmből és stylemagazin egyik cikkéből származnak.