Gyanakodott a lányka, ami teljesen rendjén való reakció volt, elvégre csak úgy beletapostam az elképzeléseibe, meg a furcsa, perverz szórakozásába, hogy magára szabadítson néhány természetfelettit. De ez nem tart sokáig, hiszen arra képeztek ki, hogy pillanatok alatt tökéletes alibit és hátteret alakítsak ki önmagam számára, éppen annak megfelelően, ahogyan azt az adott helyzet kívánta. Megkeseredik a barátságos mosoly az arcomon a megjegyzésére. Mindezt persze nem azért tettem, mert leleplezne, sokkal inkább ezzel adva a tudtára, hogy jogosnak tartom sajnálatos módon a felvetését…

– Sok minden nem jól működik a városban – vontam most meg én a vállamat, egy pillanatra átszalad némi rosszallás az arcomon, hiszen hogyan is érthetne Lidiya egyet a város irányításával ebben a pillanatban. Én persze egész máshogy láttam a helyzetet. A rengeteg zavargás nem Monagham rendszere okán történt, hanem pont annak ellenére… a természetfelettiek is emberek voltak egyszer, és a gondolkodásmódjuk nem változott meg néhány agyar és karom növesztésével. A túl nagy szabadság pedig mindig anarchiába torkollott, mert valójában az emberek többségének szüksége volt keretekre, hogy ne veszítsék el a kapcsolatot a begyöpösödött valóságukkal. Barbaráról sem gondolkodtam másként. Különben nem csinálna egy pitéző kellős közepén ekkora cirkuszt.

– Hmm… mindenkinek van vesztenivalója szerintem – a hangom keserű volt, kissé hitetlen, mintha valóban sokat tudnék arról, mi az igazi veszteség, a tekintetem kiüresedett egy pillanatra, mintha egy valódi katona emlékei játszódnának le előtte, arra gondolva milyen volt a csatatéren, milyen megpróbáltatásai voltak akkor és mai napig a PTSD utolsó tüneteiként, majd megrázkódtam, mintha valóban kirázott volna a hideg arra gondolva, hogy egy ilyen fiatal lány azt mondja nincs vesztenivalója. Szomorúság ült a szemembe, mert olyan hihetetlennek hangzott mindez. A pupilláim mélyén ott ült a kérdés: miért? Mindezt persze olyan precizitással, hogy a kislánynak mindez tökéletesen valós. Nem lehet képes átlátni az álarcon, hiszen csak Thea és Leta, aki ismerte a trükkjeimet, meg még néhány jobb begyűjtő. Biztosan sajnáltam volna Barbarát, ha nem lett volna túl gyanús, hogy ő az első valódi csodabogár, akit elkaphattam.

Szórakozott és hálás mosollyal vettem át a pincérnőtől a pitémet, amiből egy falatot a villámra szúrtam. Elégedett hümmögéssel konstatáltam, hogy valóban a város egyik legjobb pitéje volt ez, ahogyan ezt hallani lehetett a Patties-ról. Barbara kérdése nem lepett meg, sőt már egészen készültem rá:

– Ez nem olyan mint Orwell 1984-e, hogy a Nagytestvér figyel – jegyeztem meg kissé szarkasztikusan, mint aki számtalanszor mondta volna már el, hogy egyáltalán nem hasonlít az utópikus történetekre, amit olvasni lehet, meg filmeken látni. – Valójában a helyadatokra figyelünk elsődlegesen, amit minden közösségi média felület nyilvánosan kezel, és csak akkor szólunk bele, ha a rutin ellenőrzésnél megkérdőjelezhető dolgot látunk a térfigyelőkamerákon – magyaráztam tökéletes nyugodtsággal. Olyan nagyon nem álltam messze amúgy sem a valóságtól, már csak azért sem, mert a Walton valóban ezt a módszert alkalmazta, az én elképzeléseim nyomán, de persze erről igen kevesen tudtak, és biztosan nem Barbara volt az egyike ezeknek az embereknek. – Jelenleg is fejlesztjük a lehetőségeket, hogy azok ne ütközzenek bele a városlakók jogaiba. Nincs szükség több problémára – mondtam tökéletes adva a kormányzathoz és a várost irányító apparátushoz hűséges, de bizonyos helyzeteket nem értő ex-katonát.

Mondhatnám, hogy meglepett ahogy odavakkantott nekem a célpontom, de valójában simán kinéztem belőle azt a fajta hálátlanságot, ami azonnal tükröződött is rajta. Még hogy ne avatkozzak bele… egy röpke pillanatra megfordul a fejemben még az is, szarok az egész tervre, meg arra mekkora lebaszást kapnék a bázison Letától, csak simán elkapom és behurcolom a doktornő laborjába, itt és most. De mindez egyetlen villanásra sem fut át az arcomon, mert hosszú évek alatt megtanultam mindig aprócska mimikai izmomat irányítani. A tekintetem átsiklik Barbara Lancasterre, hogy aztán újra a fiatal vámpírra villanjon, aki nem tudja, kinek a dolgába piszkított bele. Gondolatban pedig, amíg elkotródott a vérszívó társaság, eljátszottam azzal a kielégítő képsorral, ahogyan hátulról megragadom a fekete tincseket, hogy aztán keményen beleverhessem a pitéző asztalába a csinos kis fejet, amikor most már kedélyes mosollyal az arcomon fordultam a nő felé. Jól kiszámított mozdulatsorom következő momentuma, hogy látványosan lelohadt a mosolyom az értetlen és rosszalló kérdésére. Hálátlan kis picsa… ha így meg tudnám állapítani, ránézésre, hol az a nyomorult hullám alakú heg vagy anyajegy rajta, itt helyben kiütném. De a torkomban felgyülemlő ellenszenv és düh továbbra is rejtve marad, hogy aztán kevésbé bájos hangon felelhessek a kérdésére, ahogyan bárki más tenné a helyemben.

– Gondoltam nem árt, ha nem nyírnak ki még valakit passzióból – vontam meg a vállamat, végig mérve a nőt, jól láthatóan azon gondolkodva, hogy rosszul vagy jól tettem-e, hogy kisegítettem. – De ha gondolod, visszahívom neked őket – a szemeimet kissé összehúztam, gúnyos kis él jelent meg a hangomban és a szám szélein is. Aztán a megjegyzésére egy gyorsan múló félmosolyba rándultak az ajkaim… hogyne lennék ijesztő, csak te még nem tudod, hogy a legrosszabb rémálmod vagyok.

Végül csak bemutatkozott – nem mintha szükségem lenne ilyesmire, hogy tudjam minden adatát –, én pedig vettem a bátorságot, hogy leüljek az asztalához. És akkor, elhangzott tőle egy mondat, ami zene volt füleimnek, mert imádtam, ha az éppen aktuális szerepemet az áldozat fantáziájához igazíthattam. Általában Lidiyaként rendfenntartónak adtam ki magamat, de bolondítsuk meg ezt a receptúrát a nő kérdésére adott válasszal.

– Úgy nézek ki, mint egy vámpír? – kérdeztem vissza, egyáltalán nem rejtegetve a tényt, hogy egyszerű halandó voltam: túl könnyű lett volna kiderítenie, hogyha erről hazudtam volna. Arcomon újra kedves mosoly jelent meg, ami tökéletesen őszintének látszott kívülről. – Katona voltam, most pedig biztonságtechnikus a Walton Corp.-nál, vagyis az egész város biztonságát őrzők egyike vagyok – mondtam teljes természetességgel, de persze tudtam, hogy ez nem lesz elég az új „barátnőmnek”, hogy békén hagyjon, így folytattam: – Az okosabbikkal már volt dolgom az erőfitogtatásai miatt nem egyszer. Igyekszünk a vállalatnál megoldani, hogy ne kerüljön senki összetűzésbe a természetfeletti városlakókkal – a hangsúlyom arról árulkodott, hogy begyakorlott válaszról van szó, mintha már sokszor kellett volna ezt elmagyaráznom másoknak. A céget pedig olyan sokféleképpen tudtam felhasználni, hiszen Washington D.C.-ben már akkor is jelentett valamit, mielőtt megváltozott volna a város helyzete. Könnyen lekövethető információ morzsa, ami hitelesebbé tesz bármilyen sztorit.

– Miért húzgáltad az oroszlán bajszát? – kérdeztem meg végül, mintha tényleg érdekelt volna, pusztán szakmai szempontokból, miért akarta lecsapoltatni magát. Azon kívül, hogy nem hagyhattam, hogy szárazra szívják nekem, még lehet jobban is jártam volna, ha az a két ostoba megtette volna nekem ezt a szívességet. Közben egy pincér jött én pedig rendeltem egy szelet áfonyás pitét, mintha abszolút mellékes dolog lenne, hogy mi elkezdtünk beszélgetni. Mondjuk mellékes dolog is volt.

Hetek óta csak az adatokat gyűjtöttem, mert kivételes nem volt egyszerű dolgom. Egyből megtetszett a dolog. Hogy ezt a feladatot teljesen tudatosan kaptam, vagy Leta csak belenyúlt, arról fogalmam sem volt, mert elvileg a célpontról annyit tudott, amennyit az első információk alapján én mondtam el neki. Mindez azonban részlet kérdés volt, és mostanra zöld lámpád kaptam, hogy mehettem terepre. Az elmúlt pár napban pedig semmi mást nem csináltam, csak megfigyeltem az alanyt. Az eddigi legfiatalabb célpontom volt a szinte már fekete hajú, nem kifejezetten karakteres arcú, alacsony nő. Nem mintha ez bármin is változtatott volna. Ha azt az utasítást kaptam volna, hogy iktassam ki, szemrebbenés nélkül megtettem volna. Ám ennél jóval izgalmasabb macska-egér játéknak ígérkezett a helyzet, aminek kifejezetten örültem. Az első nagyobb feladat természetes az volt, hogy igazoljam a nő kilétét, vagyis kellett a hullám alakú anyajegyről bizonyíték.

Néhány nap alatt kiderült, sokat járkált a külvárosban a célpont, és előszeretettel tért be az egyik pitézőbe, amelynek nem volt kifejezetten nagy forgalma. Ez nekem jó hír volt, könnyű volt szemmel tartani. A mai nap viszont más volt, éreztem a levegőben, és bár nem különösebben akartam ezzel a megérzésemmel foglalkozni, ott motoszkált a fejemben, a gondolataim között, hogy valaki el fog csesződni. Egészen sokáig nem is igazolódott a balsejtelmem, ám a pitézőnél megváltoztak a dolgok.

Könnyedén dőltem az autómban hátra, miközben a Barbara nevű nőt figyeltem. Semmi különösen nem történt, bár kávé helyett most pitét is vett magának, és a szokásos helyei egyikére ült le. Mindez nem volt kifejezetten kiugró tény az eddigiek alapján, de azért feljegyeztem. Nagyon is körültekintő voltam a jelentéseim készítésében, ez volt persze Leta minimum elvárása is, de nekem ezt nem kellett tanítania vagy magyarázni. Már akkor nem örültem, amikor a vámpírok és vérfarkasok kis csoportja beszambázott a Patties-ba. Egyrészt sose volt szerencsés, ha a célpont közelébe vadbarmok keveredtek, márpedig ez a társaság az volt, ismertem őket; másrészt azt is tudtam, és nem is kellett sokat várnom, hogy drága Barbarám kinyissa a száját, és éles megjegyzéseket tegyen a csipet-csapatra, akik lepakolták magukat hozzá. Nem kellett hallanom semmi, hogy egyértelmű legyen, rohadtul beleköptek a levesembe. Nem fogom hagyni, hogy pár seggfej természetfeletti elbassza az én melómat.

Kurva életben, a telefonomat felkaptam az anyós ülésről a táskámmal együtt, és kiszálltam a kocsiból. Nem terveztem és nem is kellett volna még kontaktusba kerülnöm a célszeméllyel, de szükség törvényt bont alapon… én is jobban szerettem huzamosabb ideig megfigyelni az alanyokat, ám nagyon úgy nézett ki, hogy nincs választásom, mert egyik fél sem volt képes befogni a pofáját.

Valószínűleg a legjobb pillanatban nyitottam ki a pitéző ajtaját, a kis csengő megszakított mindent, majd ahogy az első lépést megtettem a kemény legények csapata felé, azok felpattantak.

– Mi lenne, ha máshol rontanátok a levegőt?! – a hangsúlyomból kiderült, hogy ez nem kérés, hanem utasítás volt, a kis slepp pedig össze is kapta magát. Kivéve egyet, ő új fiú lehetett, és le se tagadhatta volna, még így emberi formában sem, hogy egy koszos korcs. – Azt mondtam, tünés! – ekkor már a célpontom asztala mellett álltam, és a hangom nem tűrt egyetlen pillanatnyi ellentmondást. A szemeim dühtől villogtak a kölyökre, aki nem tudta kivel húzott ujjat, és az egyik vámpírra villantottam a tekintetemet, jelezve, hogy világosítsák fel a haverjukat rohadt sürgősen; azonban ezt Barbara nem láthatott ugyan, mert háttal fordultam neki. Végül a dühöt egy pillanat alatt levarázsoltam a vonásaimról, s megfordultam a tengelyem körül.

– Remélem minden rendben, és szokás szerint csak a szájuk volt nagy – kedélyesebb hanghordozással intéztem a lány felé a szavaimat, miközben előhúztam az egyik személyiségemet. – A nevem Lidiya – nyilván furcsa lehetett volna olyannak, aki tudta, hogy ezt a nevet használtam valóban, de a név kulcsfontosságú volt, és ha valakinek a bizalmába akarsz kerülni, hát erről igazán kár hazudni. Annyi minden másról is lehetett. Kezet nyújtottam a célpontnak, ezzel kezdetét is vette a játék.