Nem akartak a dolgok úgy alakulni, ahogy a filmekben szoktak. Ott a főhös simán letudja szúrni az ellenséget egy késsel, s képes arra, hogy megadja a kegyelemdöfést, még törött karral is. Én meg… nos én magam alig vártam, hogy Caroline vegye a lapot, és cselekedjen végre.
Bár az is lehet, hogy az egészet így terveztem el. Leszámítva a kartörést. Azt nem akartam! Szóval, a helyzet az, hogy épp fulladoztam a szorítása alatt, mikor Caroline végre felbukkant, s belé mártotta a kést a bordák között.
Eltalálta, s sikeresen átszúrta a húst, ám az a dög mielőtt még kilehelte sötét lelkét, a falhoz csapta, engem meg úgy állon vágott, hogy fejem a falba ütöttem, s lecsusszantam annak aljára, így kerülve a padlóra.
Egy ideig kábán üldögéltem ott, aztán épp kezemmel végigsimítottam fejemen ott ahol a falnak csapódtam, majd nyögtem párat, sajgó tagjaimmal, s lassanként feltápászkodtam.
Fejem kóvájgott az ütéstől, a karom sajgott, s már- már azt hittem menten leszakad a helyéről, de egy férfi ne panaszkodjon, pláne akkor ne, ha vadász az ember fia, és élt már át ennél borzalmasabb dolgokat is.
Odasétáltam hozzá, közben átlépve a dögöt, aztán letelepedtem Caroline mellé, s fejem a falnak vetve, lehunytam szemeim, s pihegtem ott egy kicsit.
- Sikerült… Tudtam, hogy megérted. - mosolyodtam el halványan, majd elnevettem magam, miközben megpróbáltam átkarolni, ám karomba nyilallt a fájdalom, így visszaejtettem azt az ölembe, aztán a holttest felé pillantottam. - A filmekben, ilyenkor szoktak felkelni… - vonásaim elkomolyodtak, majd felkeltem, s épp kezem  nyújtottam felé. - Mit szólnál hozzá, ha felgyújtanánk ezt a rohadt pincét? - mondtam volna csúnyábbat is, de valahogy inkább visszafogtam a kibuggyanni akaró szavakat, s ha megfogta a kezem, hát átkaroltam, s vezetgetni kezdtem felfelé, útközben megállva, és gyufát meg benzint szedve le a polcokról.
- Had égjen… aztán hozok földet, és feltöltetem a picsába ezt az átokverte helyet… - morogtam az orrom alatt.
Nem voltam babonás, sem pedig egy beszari alak, de egyre jobban kezdett érlelődni bennem a gondolat, hogy ez bizony egy elég rossz ómen, ha már minket is kiakartak nyírni ebben a pincében.
- Mit szólnál hozzá, ha megennénk azt a pitét? - kérdeztem, miközben belocsoltam a benzint, majd a kis csíkra amit locsoltam a lábunk elé, s némi idővel később, már lángolt odalent minden.
Húzós napunk volt, s legszívesebben felmondanék, bár tudtam, úgy sem bírnám sokáig, így aztán magamhoz öleltem Carolint, annyira szorosan, amennyire csak tőlem telt, s ami még elviselhető volt.
Csendben álltam ott mellette, s a szavak elhallgatásra kerültek. Nem mondtam ki amit megfogadtam magamnak. Talán nem akartam lerohanni, vagy egyszerüen csak féltem a gondolatától, hogy nemet mondana annak ellenére, hogy meginvitált, maradjak vele. Nem gyávaság volt ez, inkább csak nem tudtam mit kezdeni ezekkel az új gondolatokkal.
Letelepedés, feleség, család... megállapodás egy mindig fix helyen...

Tetszik

Szóval… a helyzet nem volt a legrózsásabb. Nem mondom, hogy nem készültem fel rá, hogy akár itt is hagyhatjuk a fogunkat, de abban tutira biztos voltam, hogy nem fogom olyan olcsón adni a bőröm.
Úgy éreztem, meg kell tennem mindent annak érdekében, hogy megmentsem őt, és túlélőként léphessen ki ebből az átkozott pincéből, amiről bizony már tudtam, hogyha túlélem ezt az egészet, akkor itt helyben felgyújtom, és vigyorogva nézem végig, miképpen válik semmivé, ez az átokverte hely.
Eddig nem sok bajom volt a vérszívókkal, de lassan kezdik megtölteni azt az igen csak rövid listát, amin az általam utált lények, és személyek szerepelnek.
Közben sok mindenről szó esett, még arról is, hogy maradjak ott vele, amibe bele is egyeztem mindennemű gondolkodás nélkül.  Talán a változatosság kedvéért. Talán azért, mert szükségem volt rá? Talán mert jobban telnek a napok, ha nem az üres lakásba megyek haza? Ha nem csak a nagyi van akire számíthatok? De nem… itt és most sem a hely, sem az idő nem alkalmas arra, hogy én ezen kezdjek el agyalni.
Miután Caroline ott volt mögöttem, és az a dög is ledobta az izgis szerszámokat, mikkel elszeretne játszadozni velünk, felvázoltam neki, hogy bizony megmentjük az életét, és hogy csak engem oldozzon el.
Mivel nem igazán kezdett el akadékoskodni, hanem csinálta tovább, így úgy gondoltam, bizony ő is hasonlókra gondol mint én.
Egy óvatlan pillanatban finoman rászorítottam kezére, megsimítva azt, már amennyire tudtam, s aztán hagytam, had tegye tovább a dolgát.
- Hősködni? Ugyan! Teljesen tisztán gondolkodok! Megmentjük az életed! Vagy te az enyémet...- feleltem, miközben ellazítottam kezeim.
Lassan a kötél engedni látszott, s lazult a szorítás. Ez az!! Már majdhogynem felkiáltottam, hogy HÁH!! már csak a siker miatt is, ám az utolsó pillanatban inkább befogtam a szám, majd gyorsan előre hajolva kivettem csizmám szárából a késem, s Caroline kezein is meglazítottam a kötelet, majd elé álltam.
- Csak maradj nyugton! Olyan ez, mint egy verseny… - bíztam benne, hogy veszi a lapot, és megérti, hogy a jelre, vagy éppen a startpisztoly eldördülésére gondolok. Eltökéltem, hogy ő lesz az, aki végez a lénnyel, én magam meg… nos én leszek a csali.
A késem gyorsan a derekamhoz rejtettem, aztán elléptem tőle, hogy meglessem a fegyverem, ám arra már nem volt időm, hogy bizony a tárat is ellenőrizzem.
Léptek zaja csendült a hátam mögött, hisz a lépcső öreg korára való tekintettel eléggé recsegett.
-Oh mily’ csalódott lettem volna, ha nem próbálkozol Robert! - duruzsolta negédesen, miközben én megperdültem, ráfogtam a fegyvert, s gondolkodás nélkül húztam meg a ravaszt, mire a következő pillanatban ujjai már a nyakamra kulcsolódtak, s csapott neki a falnak, ahol elég nagyot koppantam. - Azt hitted olyan hülye vagyok, hogy bent hagyom a tárat? - csattant fel kissé ingerülten, mintha kissé fájó pontot találtam volna el ezzel a feltételezésemmel.
A fegyvert kiejtettem a kezemből, s rászorítottam csuklójára.
- Ugyan dehogy! Annyira nem lehetsz hülye! - vigyorodtam el, miközben a szorítás erősödött, s próbáltam lehámozni magamról a kezét. Ilyenkor bizony örülne az ember fia egy kis szuper erőnek!
- Ejnye no!! Hát ilyen gyorsan megakarsz halni?! - közelebb hajolt hozzám, már-már olyannyira, hogy súrolta az intim szféra fogalmát. Egy pillanatra lehunyta szemét, s beszívta mélyen a levegőt. Elmémben egy pillanatra felrémlett az emlék, midőn nem is olyan régen, egy hasonló aberrált dög hasonlóképpen akart végezni velem. Míg ő el volt foglalva azzal, hogy vajon engedjen e vágyainak, s belém mélyessze fogait, hogy Caroline végignézhesse mint válik egyre halványabbá bőröm színe, s tűnik el az élet a tekintetemből, én hátranyúltam, hogy megszerezhessem a késem.
Első tervem az volt, hogy odadobom Caroline-nak, hogy felkapva belevághassa a bordák között, ám az utolsó pillanatban lendült a kezem megpróbálva megsebezni őt, ám mintha számított volna rá, már kapta is el karom, ami reccsent egyet, és a kés kiesett belőle.
A fájdalom élesen hasított belém. Úgy törte el a csontot, mintha egy egyszerű gally lenne.
-Rossz fiú!! - csattant fel, miközben szemei felvillantak, s szorosabban fogta a torkom, miközben elemelt a földtől, s talán kicsit jobban neki is vágott a falnak.
-Itt az idő… Tedd meg!! - talán hihette azt is, hogy neki szóltam. Talán hihette, hogy felszólítás felé. Ha figyelmét továbbra is nekem szentelte, hát akkor ennél kiválóbb lehetőség nem is lehetett volna! - Mire vársz még!!!?? - épp kezem csuklójára kulcsoltam, s vártam, bár nem a halált, igaz tisztában voltam vele, hogy csupán egyetlen mozdulat lenne, és a nyakam, mint egy apró kis ág reccsenve törne meg, s vége lenne életemnek.

Tetszik

Nem így képzeltem el ezt a napot. Nem így gondoltam arra, hogy valami romantikus dolgot csinálunk együtt. Oké persze valami pszichopata elme nyilván romantikusnak találná azt is, hogy közösen vagyunk elrabolva, s megkötözve egy olyan helyen, ahol nem is olyan régen még egy másik vadász oszladozó holtteste hevert egy székhez kötözve.  Micsoda romantika!! Bahh… talán kicsit szentimentális a fickó, s elfogultságból hozott ide ugyan erre a helyre minket.
Kicsit belegondolva, mekkora mázli volt az, hogy nem éjszakás voltam, s Caroline nem egymagában volt otthon a macskával.
Otthon… mennyire furcsa szó ez! Főleg úgy, hogy én magam is ott éltem már egy ideje mellette. Egy ágyban aludva vele, messze elkerülve a kanapét, keresve a kontaktot, hogyha másképp nem is, de legalább egy újjal hozzá érhessek, s puha bőrét simíthassam. Sosem gondoltam volna, hogy el lesz csavarva ennyire a fejem még egyszer! De megtörtént észrevétlen…
Szegény nagyon kiakadt ezen az egész szituáción, s ha tehettem volna, óvón karjaimba zárom, s bizonygatom, még ha talán nem is igaz, hogy minden rendben lesz.
Figyeltem, miképpen küszködik a könnyeivel, s próbálja azokat visszatartani, s közli, nem akar meghalni. Első gondolatom az volt, hogy ezt nem tudom garantálni, és hogy senki sem akar meghalni, de ez olyan sorozat gyilkosossan hangzott volna, így inkább valami mást mondtam.
- Nem fogunk meghalni! Kikecmergünk ebből a szarból… Egyszer elbízza magát, és… - eszembe jutott a jó múltkori alkalom ismételten, s kezdett felmenni bennem a pumpa, s akaratlanul is kicsit hevesebben vettem a levegőt, s rántottam egyet karomon, hátha az a csomó amit odakötött nekem nem volt elég szoros, ám olyan szerencsém sajnos nem volt. Akkor kaptam csak felé ismét a tekintetem, s öntött el egyfajta meglepettséggel vegyített nyugalom, mikor közölte, szeretné, hogy ott maradjak vele.
- Hogy? - még ebben a fura helyzetben is képes voltam elmosolyodni. - Maradhatok, ha tényleg így gondolod! - tettem hozzá, s a válasz engem legalábbis alaposan meglepett, hisz sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd megállapodok valaki mellett is. Futó kalandok akadtak, ám komolyabbnak készülőkkel eddig mindig megszívtam. Lásd Sarah is miképpen járt!
A beavatásos szövegemre meglepően jól reagált, amivel ismét megmosolyogtatott, a Pite említésére elnevettem magam akaratlanul is, s eszembe jutott a nagyi, és a pitéje.
- Úgy legyen! - bólintottam, aztán várakoztam, hogy odaugráljon a székkel, elég közel hozzám, hisz kezeimet már annyira sikerült megmozdítanom, hogy talán képes legyek babrálni azokkal a kötelekkel.
-Nem tudom… de nem lepne meg, ha ott hallgatózna a feljáró előtt… - morogtam, s az addigi mosoly, amit az érintése váltott ki, egyszerűen eltűnt az arcomról, s nekikezdtem a kötele piszkálásának.
Szívesen megemlítettem volna a kést a csizmám szárában, de inkább ráharaptam a nyelvemre, s magamban tartottam újfent ezt az információt, s mint kiderült, milyen remekül is tettem!
Megnyikordult a pince ajtaja, majd éles csörömpöléssel estek le az eszközök, az „izgalmas dolgok”, mikkel el akart játszadozni velünk.
-Jók legyetek!! - duruzsolta lefelé, mintha csak valami rosszcsont gyerekek lennénk, akikre apuci még benézett egy pillanatra munkába indulás előtt. Ismét egy nyikordulás, majd csattanással zárult be a lejáró.
- Azt akarja, hogy elbízzuk magunkat… hogy hanyagnak gondoljuk… hiú reményt akar kelteni a dög… - mormogtam undorral képemen, miközben ismételten babrálni kezdtem a kötéllel, majd egyszer csak abbahagytam, s megfogtam Caroline kezét, már amennyire ez lehetséges volt. -Nem oldozlak el… csak… figyelj...én… - körbehordoztam a tekintetem. - Próbáld kioldani a kötelem, én majd elterelem a figyelmét… a székeink...hát… csak csináld!! Megmentjük az életed!! - szívem hevesen dobbant, s igyekeztem nem túlspilázni a dolgot. Ám a tervem további részét nem akartam elmondani neki. Nem akartam elmondani, hogy feláldoznám magam érte, csak azért, hogy amíg én lefoglalom ő elmenekülhessen. A köteleit persze már meglazítottam, de ezt elég lesz, ha  ő maga fedezi fel, s a remek hallású barátocskánk nem tudja meg.

Tetszik

Szóval a helyzet kíván némi magyarázatot az elmém számára. Az egyik kérdés, ami nem hagy nyugodni, az, vajon miért is hív folyamatosan Robert-nek, mikor ez a név az, amit sohasem használok, s talán csak a munkahelyi nyílvántartásban szerepel úgy igazán. A következő, hogy még is mi a fészkes fenének pont ide hozott minket?
Talán ennyire szentimentális lenne, vagy éppen az a morbid módon „romantikus”, hogy bizony nekünk is itt kell megdöglenünk…
Akaratom ellenére is eszembe ötlött a kép, mikor annál a bizonyos dokknál, majdnem otthagytam a fogam, s majdhogy nem vérszívót faragtak belőlem, ami abszolúte nem akartam lenni. Ha jobban belegondolok, szinte az egyetlen olyan életforma volt, amitől kirázott a hideg, ha csak eszembe jut, hogy valamikor el is szúrhatok egy vadászatot, és bizony megeshet, hogy nem csak megölni akarnak.
Bár jelen esetben, azt hiszem ettől nem kell tartanom.
Mielőtt szóba elegyedett volna rendesen Caroline-al, betömte a számat, hogy még véletlenül se tudjak közbekotyogni a kis eszmefuttatásába. Igazán fenomenális. Befogta a szó legszorosabb értelmében a számat, így csak ümmögésekre, és morgásokra futotta tőlem.
Mielőtt felment volna az említett „izgalmas” dolgokért, kegyesen odalépett hozzám, és kivette a pecket a számból.
Vetettem felé egy dühös fintort, majd elküldtem melegebb éghajlatra gondolatban, s miután távozott, megfeszítettem karomat, hogy próbáljam leszedni magamról a béklyóim.
- Ugyan már! Ha nem így, akkor máshogyan kapott volna el… - ismételten rántottam egyet a karomon, majd a lábamon, s kicsit talán közelebb löktem magam hozzá.
Az már meg sem fordult a fejemben, hogy nem kutatott át nagy arroganciájában, így a zsebemben lévő karó bizony nem lehet mentsvár.
Körbehordoztam tekintetem a halovány lámpafényben, s bizony a fogasra akasztva ott ékeskedett a fegyvertáskám, benne a szolgálati fegyveremmel.
- Picsába… - csattantam fel. - Ne ess pánikba! Bármit is tesz, ne add meg neki az örömöt… durva lesz, de… - elhallgattam. Annyira azért nem volt jó a hallása, hogy a házból is halljon, de az még sem említettem meg, talán paranoiából, hogy van egy kés a csizmám szárában, inkább csak kezemmel próbáltam meg machinálni, hogy ki tudjam oldani a csomót, s hogy valamire jussak vele, még talán a székhez is hozzá dörgöltem, hátha akad benne egy kiálló szeg, vagy bármi amibe bele akadhatna.
Talán még egy kicsit billegtem is a székkel, hogy bizony az felboruljon, abban a reményben, hogy valami rozoga vacak, ami ettől összetörik, mint a filmekben, és úgymond szabad leszek.
-Megoldjuk. Kimászunk ebből! Mint valami beavatás… - tettem még hozzá. Morbid humor volt, s megjegyzésnek sem utolsó, hiszen egy vadász sem ilyen beavatásról álmodik. De ha ezt túléljük… akkor nincs olyan akadály amit nem tudnánk leküzdeni.
-Ha ezt túléljük… - de nem folytattam, hisz az olyat teszek, amit sosem akartam, kissé félre értelmezhető dolog. Érthetné úgy is, hogy melegnek állok, vagy éppen úgy is, hogy nemet váltok, vagy bármi egyéb elgondolást, ami végigfuthat az ember fejében. Ám én olyasmire gondoltam, hogyha ezt túléljük, akkor bizony nem szabadul tőlem, s talán olyat teszek idővel, amit nem terveztem az életembe… feleség, gyerekek, békés élet...

Tetszik

A keresés, és a kutatás kitöltötte mindennapjaimat, hiszen az eltűnések nem szűntek meg. Egyre inkább kezdtem azt érezni, hogy szélmalomharcot vívok. Valami rettenetesen nem stimmel. Valami annyira beleette magát az elmémbe, hogy egyszer s mindenkorra ott ragadt. Vajon mi lehet a célja ennek az egésznek? Vajon mire kell nekik ennyi boszorkány és varázsló? Mire?!
Gondolataimból hamar kizökkentett, mikor a macska a semmiből toppant az akták tetejére, s a frászt hozta rám. Azt hiszem Caroline-nak igaza van, s tényleg kell egy kis lazítás, mert lassan teljesen begolyózok.
-Jesszusom…. - megdörgöltem az arcomat, aztán letettem onnan a macskát.
Mindezek után belementem abba a randi napba, főleg, hogy a fenyegető üzenetek is szüneteltek. Ám mint tudjuk, az Ördög soha nem alszik, így tettem a bakancsom szárába egy kést, s helyet kapott a karóm is. Ezek nélkül soha sehová. Egyetlen lépést sem!
Kicsíptem magam, elegánsan öltöztem fel. Öltöny, nyakkendő, hisz egy elég flancos helyre megyünk, szóval egy egyszerű farmer nem lesz elég.
Szavaira elmosolyodtam, miközben a kabátom kaptam magamra a Taxi dudálása után.
- Rendben! - bólintottam, aztán viszonoztam a kapott puszit is. Az ígéret résznél úgy tettem, mintha bezártam volna a számat, s még talán el is mosolyodtam hozzá.
Nem lesz egyszerű, de igyekezni fogok, hogy betarthassam azt.
A taxihoz érve, kinyitottam neki az ajtót, hogy beszálhasson, majd én magam is beültem, s bemondtuk a címet.
Eddig nem volt gyanús semmi sem.
Ám mikor az ajtó zárja lekattant, és a fickó behúzta az utasfülkén lévő kis ablakot, s elkezdett kóvályogni a fejem, na az már gyanús volt.
Tettem pár erőtlen próbálkozást az ablak kitörésével, és aztán sötét lett…


Hideg volt. A kabátom, és a zakóm nem volt rajtam. Kábán ültem, s próbáltam megmoccanni, de a kezeim le voltak kötözve egy szék támlájához.
- Kezdtem unni a csendet Robert! - hallatszott egy ismeretlen hang a sötétből, melyen érezni lehetett a mosolyt. - Nem jó olyan embert kínozni, aki nincs magánál… és ő bizony végig fogja nézni ahogy meghalsz…
Elhallgatott.
A látásom még nem volt a legtökéletesebb, homályos volt a delíriumtól, ám a felém közeledő alakot , és a kezében tartott kést bizony ki tudtam venni.
- A picsába!! - csattantam fel, s megfeszítettem izmaim. Igyekeztem szabadulni, de a köteleim túl jól tartottak.
- Felesleges… úgy sem szabadulhatsz… - az a negédes hang, mi közvetlen közelről, a fülem mellől szólt, rángatta a bicskát a zsebemben. Próbáltam szabadulni továbbra is, ám ezzel csak annyit értem el, hogy erővel tolta neki karom a karfának, majd vágott bele a húsomba. Azt az örömet nem adtam meg neki, hogy felkiáltottam, helyette egy elfojtott fájdalmasra sikeredett nyögés hagyta el torkom, amitől elégedett mosoly költözött az arcára.
A látásom lassan kezdet kitisztúlni, s kirajzolódtak az arcvonásai, miközben a kést az ajkaihoz emelte, hogy lenyalhassa róla a vérem.
-Hogy akadna a torkodon! - csattantam fel, s ismét megfeszítettem magam, ő pedig a még alvó Caroline-hoz lépett. - Hozzá ne merj nyúlni!! - emeltem fel a hangom, s továbbra is próbáltam szabadulni.
-Nyughass!! - szemei megvillantak, miközben felém kapta tekintetét, s lekevert egy pofont, amitől felszakadt a szám, s akkor visszafordult hozzá, finoman érintve mag haját, simítva bele az ujjait. - Mellékszereplő vagy Robert… rosszkor voltál rossz helyen...itt ő a lényeg. - duruzsolta mélyen búgó hangján, aztán ellépet tőle, s ismét felém fordult.  - Élvezetes lesz a véred ontani Vadász… és nézni ahogy ismét kudarcot vallasz… -mondta, miközben közelebb hajolt hozzám, s én azzal a lendülettel fejeltem meg, mire egy újabb pofont kaptam, és a legrémesebb, hogy meg sem kellett erőltetnie magát. Aztán míg én megráztam a fejem, hogy kitisztuljon a kép, ő eloldalgott a sötétbe, s Caroline akkor ébredezett. Szívem a torkomba dobbant, hisz jól tudtam, ha nem sikerül kiszabadulnunk innen, akkor bizony nekünk is ez a rohadt pince lesz a sírhelyünk.
- Caroline…. - ennyit tudtam csak mondani, hisz a következő pillanatban mozdult a székem, s hírtelen vele szembe kerültem, aztán a mozgás abba maradt, majd nyílt egy ajtó, léptek zaja, és csend lett. - Caroline… nem lesz baj! -mondtam ezt én, akinek felrepedt a szája, s véres volt a karja, majd a következő pillanatban egy erős kéz került a torkomra, s ő kilépett a fényre.
- Micsoda fenomenális éjszakánk lesz Doktornő!! Alig vártam, hogy találkozzunk!! - búgta negédes hangon, miközben mellkasához húzta a fejem, s én jobbnak láttam nyugton maradni mielőtt még kitörné a nyakam.

Tetszik