Madison && Caroline

i think you are my half-sister

Igyekszem biztosítani Maddiet arról, hogy nem volt nekem rossz életem és nem szenvedtem hiányt semmiben attól, hogy az apja (vagyis ezek szerint az apánk) nem volt rám kíváncsi. Leszámítva, hogy az anyám még kiskoromban meghalt, volt mellettem egy olyan apa, akire minden kislány vágyik. Ha valaha is sejtette, hogy nem az ő gyereke vagyok (már pedig, erre meg van az esély, hiszen ezek szerint már úgy jöttek össze, hogy anyám terhes volt), soha nem éreztette velem, hogy ne szeretne úgy, mint a saját gyermekét. Végtére is, teljesen mindegy, hogy ki a vér szerinti apám, az számít, hogy ki nevelt fel születésemtől fogva, nem?
-Lehet, hogy amennyiben nem lett volna az anyám mellett senki, segített volna, de talán tudta jól, hogy van egy párja és így inkább nem akart bekavarni. Nem tudhatjuk, hogy ezeken a leveleken kívül beszéltek-e bármiről is. Lehet, hogy találkoztak vagy akármi. Kár lenne emiatt megváltoztatnod azt, amit az apádról eddig gondoltál, hiszen belőled is remek nőt nevelt!- hívom fel a figyelmét egy pár apróságra, hiszen ezeket sem szabad elfelejteni. Én minden esetre nem neheztelek az apjára -apámra-, akárhogyan is történt ez az egész, de abban igaza van, hogy amennyiben ez másképp történt volna és mondjuk árvaházban nőttem volna fel, biztos, hogy nem lennék ilyen elnéző.
-Persze, hogy értelek és én is, maximum csak emiatt érzek egy kis haragot, hogy nem tudtam róla, hogy van egy testvérem. Egyke vagyok, mindig vágytam rá, hogy legyen tesóm, erre most harminc éves fejjel kell megtudnom, hogy van is.- kúszik szomorkás mosoly az arcomra, hiszen mennyivel másabb gyerekkorom lett volna, ha Maddieről már akkor is tudok. Meg lehetett volna ezt az egészet simán oldani, leszámítva, hogy talán Maddie anyja nem tapsikolt volna örömében, ha kiderül, hogy a férje gyereket csinált egy másik nőnek. De hétvégente összejárhattunk volna, mi tesók meg ilyenek. Mindegy is. Nem is gondolok ebbe bele inkább, mert már úgyis mindegy. Felnőtt emberek vagyunk mindketten.
Egyetértően bólogatok, ahogy Madison arról kezd beszélni, hogy az esély meg van arra, hogy tényleg testvérek vagyunk, mert hasonlítunk és fel is idézem magam előtt az általa felhozott emléket. Elég vicces jelenet volt, de így jobban belegondolva...
-Lehet, hogy az apád is elcsodálkozott elég rendesen. Talán, meg is fordult a fejében, hogy mi van, ha én vagyok a szeretője lánya?- ráncolom a homlokom elgondolkodva, mert még ez sem kizárt. Ha tudott róla, hogy van valahol egy lánya -mit valahol? Ebben a városban!- akkor talán meg is fordult a fejében azon a napon, hogy nem véletlenül az én vállamat kocogtatta meg. Minden esetre érdekes jelenet volt és az biztos, hogy hasonlítunk egy picit Maddievel.
-Nem tudom Maddie. Én is csak ennyit derítettem ki. Fogalmam sincs, hogy az apám tud vagy sejt-e erről bármit is, úgyhogy nem kérdeztem meg tőle. Inkább ezeket is lenyúltam titokban, nehogy megtalálja.- intek a levelek felé és nem is tudom mi lett volna, ha nem én találom meg őket. Vajon, az apám szólt volna erről? Azt hiszem, mindenképp. Tudja, hogy mindig is vágytam tesókra. Nem hiszem, hogy elvette volna ezt tőlem, ha megtalálja a leveleket. Ha pedig sejtette is, hogy nem ő az apám, lehet, hogy semmi egyebet nem tudott erről az egészről. Talán azt se tudja, hogy ki az igazi apám.
Ahogy Maddie felegyenesedik és közli, hogy ez fontos, aprót biccentek felé, de a tekintetem még mindig azt sugallhatja, hogy mennyire sajnálom, hogy ilyen pocsék hírekkel kell őt zargatnom. Mintha nem lenne szegénynek így is elég baja.
-Rendben, csináljuk.-határozom el magam majd mielőtt neki látnánk ennek, próbálok megtudni egyet s mást a családjáról, de mikor közli, hogy az apja már meghalt és van egy öccse is -aki ezek szerint talán az én öcsém is- őszintén elcsodálkozok és talán egy picit el is szomorodok, bár ezt leginkább az apja miatt érzem. Jó lett volna, ha sikerül tőle megtudni pár dolgot.
-Sajnálom, hogy az apád már nem él.- húzom el szomorkásan a számat.-Viszont azt nem tudtam, hogy van egy öcséd is?- lesek rá csodálkozva, mert ez valahogy soha nem került szóba, bár gondolom nem véletlenül, hiszen alapból közli, hogy jó ideje nem látta. Talán, nincsenek valami jó viszonyban vagy fene tudja. Most erre inkább nem kérdezek rá, mert épp elég mára, hogy ezt a sebet felnyitottam és még meg is szórtam egy kis sóval.
Egyre jobban izgulok, ahogy Maddie előszedi a szükséges holmikat, hogy mi lesz az eredmény, pedig az még odébb van, hogy megkapjuk még akkor is, ha egy kollégája szabad és lesz olyan rendes, hogy gyorsan megcsinálja nekünk.
-Én is örülnék neki.- vigyorodok el és őszintén jól esik, hogy ezt mondja, még akkor is, ha most fenekestől felforgattam az életét. Pedig, számítottam arra is, hogy elküld a fenébe. Na jó, igazából annyira nem is, mert nem olyannak ismertem meg, aki így reagálna bármire is. Nem véletlenül voltunk mi jóban, hiszen mindig is kedves, egyenes ember volt én pedig szeretem az ilyeneket.
-Rendben, csináld csak.- tartom oda a karom, miután feltűrtem a pólóm ujját, miközben ő felteszi azt a kérdést, amin én már azóta kattogok, hogy ezt az egészet megtudtam. -Fogalmam sincs, Maddie. Talán az lenne a helyes, ha elmondanám neki, hogy mit találtam de az is lehet, hogy ő is tud róla, csak nem akarta elmondani... nem tudom. Most még elég friss ez az egész. Talán, idővel kitalálom, hogy mihez kezdjek ezzel.- sóhajtok egyet fáradtan, mert ezen a téren totális a tanácstalanság. Az még oké, hogy összeszedtem a bátorságom ahoz, hogy Madisonnak elmondjam ezt, de az apám... mi van, ha nem is sejtette, én meg jól összetöröm a szívét?
Ahogy Maddie végez, odafogom pár pillanatra a gézlapot a tű helyéhez, majd rá is húzom a pólót, ami így valamennyire ott is tartja, hogy közben már azzal tudjak foglalatoskodni, hogy Maddietől is vért vegyünk.
-Erős a gyanúm, hogy sejtett ő valamit már akkor, amikor összejött az anyámmal vagy az is lehet, hogy előre közölte vele, hogy "hé, terhes vagyok ám!", hiszen, ha utána számolok... szóval tudnia kellett, hogy nem voltak együtt több, mint kilenc hónapja, amikor megszülettem, nem?- vonok vállat tanácstalanul, mert annyira azért nem tartom hülyének az apámat, hogy erre ne figyelt volna fel. Inkább az lehet itt, hogy tud róla, hogy nem az ő gyereke vagyok, csak nem akarta tönkre tenni bennem ezt a képet azzal, hogy ezt közli velem. Sajátjaként nevelt és talán úgy is akart meghalni majd egyszer, hogy én saját apámként tekintek rá.
Miközben ezen logikázok, óvatosan leveszem a szükséges mennyiséget Maddie véréből, hogy aztán az üvegcsét lezárjam, felcimkézzem és letegyem a másik mellé az asztalra. Rémes, hogy ilyen apró dolgok mennyi mindent meg tudnak változtatni.
-És mit fogunk mondani a kollégádnak? Vagy jobb, ha eláruljuk az egészet, mert akkor talán jobban igyekszik majd?- vigyorodok el, mert az talán elég ösztönző lenne majd a tagnak, ha tudja, hogy személyes ügyről van szó, mert gyanítom, ő is kedveli Maddiet annyira, hogy szívesen segítsen rajtam. Nem hiszem, hogy lenne bárki a világon, aki ne szeretné.

Madison && Caroline

i think you are my half-sister

Nem igazán tudom eldönteni, hogy a szolid beszélgetésünk a melóról jó felvezetés volt-e akomoly témához, ami utána következett, de végtére is semmilyen" haditervem" nem volt, amikor felkerestem Maddiet. Rögtönöztem, hiszen hiába is akartam volna előre megírt forgatókönyv szerint cselekedni, azt nem tudhattam, hogyan fog reagálni.
Kiborult. Naná, hogy kiborult, hiszen engem is sokkolt ez az egész, de látva, hogy mennyire felrúgtam ezzel az apjáról alkotott képet, majd' meghasad a szívem.
-Nem tudhatjuk, hogy mi történt, azt sem, hogy miért. Igazából én nem haragszok rá, amiért lemondott rólam, mert egy remek férfit hívhatok így apának.- próbálom vigasztalni, hiszen nem veszítettem lényegében semmit. Remek gyerekkorom volt -leszámítva az anyám halálát- és később épp az a férfi nevelt és adott meg mindent, amire valaha szükségem volt, aki talán nem is az igazi apám.-Arról viszont fogalmam sincs, hogy az apám tud-e erről. Azt hiszem az után jöttek össze, ha jól számolgattam, hogy a szüleink közt volt az az affér, így az is lehet, hogy a sajátjának hisz. Végtére is, az is vagyok.- pislogok Maddiere tanácstalanul, mivel rajtunk áll, hogy ezek után mihez kezdünk ezzel az egésszel. Nem akarom teljesen felforgatni se az ő, se az én életemet, de tudnia kellett erről. Így éreztem helyesnek, mert mégis csak a testvérem ezek szerint.
Látva azonban, hogy mennyire ideges, már nem is érzem annyira jónak ezt az egészet. Szegény teljesen kiakadt és bár nem zúdítja a nyakamba azt a mérhetetlen dühöt, ami belőle árad, attól még látom rajta és érzékelem. Ehhez még Lia szuper képessége sem kell.
-Ne gondold rossz embernek egy rossz döntése miatt. Végtére is, titeket védett ezzel a döntéssel és hidd el nekem, ha azt mondom, hogy nem szenvedtem hiányt semmiben. Hibáztak a szüleink, de attól még mi jó emberek lettünk, tehát annyira borzalmasak csak nem voltak, nem?- mosolyodok el gyengéden, de nem akarom túltolni sem ezt a "vigasztalós" dolgot, mert van, akin ez nem segít ilyen helyzetben. Nem tudom, hogy Maddie elgondolkodik-e azon, amit mondtam neki, de nagyon remélem, hogy emiatt nem fogja megutálni az apját.
Végül megcsörren a mobilja, ami egy kicsit kizökkent minket a sokkból, de a reakciója alapján úgy sejtem, hogy a telefon sem szolgáltatott neki jobb híreket. Nem is nagyon szólok semmit a káromkodására sem, mert őszintén szólva, én ennél sokkal cifrábbakat is mondtam, miközben otthon töprengtem ezen az egészen. Ő még elég szolid volt.
-Én is gondoltam erre, mert ez lenne a biztos. Az is lehet, hogy valamit nagyon félreértettem, aztán meg majd foghatom a fejemet, hogy nem a te apukádról van szó.- sóhajtom a fejemet csóválva, miközben a halántékomat masszírozva elkezdek fel-alá járkálni mint ahogy azt ő is tette percekkel ezelőtt. Nem tudom, hogy miért gondolják az emberek, hogy ez segít, de ösztönből jön.
-Eszemben sincs ellenkezni, szóval mehetünk, de jó máskor is, ha esetleg más dolgod lenne. - biccentek a telefonja felé, hiszen minden bizonnyal rossz hírt kapott az imént -megint-, vagy valami fontos dolga lenne. Gondolom. Én ilyen esetekben szoktam hasonlóan reagálni egy egy hívásra. -Ezen a pár napon, már nem múlik semmi.- próbálok ismét nyugodt hangsúllyal hatni rá, de mielőtt azt hinné, hogy csak okokat keresek, hogy miért ne csináljuk meg, gyorsan hozzáteszem.-Van most bent valaki, aki ezt meg tudja nekünk oldani?- pillantok rá kíváncsian, de közben az izgatottság már kezd is eluralkodni rajtam. Mi lesz, ha tévedtem? És mi lesz, ha nem? Jelenleg Maddie nem úgy tűnt, mint aki el van szállva a hírtől, bár azt is megértem, hogy az aljában való csalódás kellőképpen lelombozza. Semmiképp sem egyszerű helyzet ez.
[color=plum]-Egyébként, ha szeretnéd mindez maradhat köztünk, még akkor is, ha pozitív lesz az eredmény. Nem szeretném, hogy kiakaszd a családod. Valószínűleg én sem fogok rákérdezni, hogy "apa, amúgy tudtad, hogy nem is te vagy az apám?"- mondom úgy, mintha az említett személynek tenném fel a kérdést, de tudom, hogy erre sose lennék képes. Ha tud róla, akkor attól félne talán, hogy másképp tekintenék rá, ha én is tudomást szeretnék erről, ha pedig nem, akkor egy világ dőlne össze benne. Part helyzet. Épp elég, hogy a mi életünk fordult fel fenekestől Maddievel.

Madison && Caroline

i think you are my half-sister

Elmosolyodom, hiszen örülök annak, ha jól van, bár a külseje nem ezt sugallja. Nem, mintha gond lenne vele, csak egyszerűen látszik rajta, hogy túlterhelt és fáradt, ami úgy általában igaz az egészségügyben dolgozókra. Nem bántam még meg soha, amiért én inkább halottakkal foglalkozom, mert ott legalább annyi teher lekerül az ember válláról, hogy valakinek az élete függhet tőle. Ha nem vagy elég gyors, ügyes, okos, meghalhat a beteg és ez egy frusztráló gondolat, ami folyamatosan ott kattogna az agyamban.
-Sajnos, öregszünk.- vigyorodok el, bár ezt leginkább csak poénnak szánom, mert azért annyira borzalmasan öregnek nem érzem magam és szerintem Madison se. Egyszerűen csak szüksége lenne egy kiadós pihenésre és utána újra a régi lenne.
-Azért nem mindig olyan nyugodt, mert van, hogy a rendőrségnek dolgozunk, ők meg szeretnek siettetni, de lényegében annyival mindenképpen nyugodtabb, hogy a páciensem már úgyis halott.-vonok vállat, majd folytatom.-Bár a te hivatásodban meg épp ez a szépség, hogy életeket menthetsz.-mosolyodok el lágyan és áldom Maddiet, amiért ilyesmikről neki láttunk beszélgetni, mert egészen megnyugtat, azonban amint eszembe jut újfent, hogy miért is jöttem, az idegesség visszatér. Úgy érzem magam, mint egy szappanopera főhősnője, hiszen azokban szoktak ilyen váratlan és tökre abszurd fordulatok lenni. Mégis, mekkora esély volt erre az egészre?
-Igen. Valószínűleg unalmasabb lenne az élet. Leginkább előjegyzett betegek lennének, semmi sürgős eset..- értek vele egyet, hiszen egy jól menő magánkórházban már valóban jóval nyugodtabb lehet az élet, azonban, ahogy Maddiet megismertem ő talán épp azt élvezi, hogy pörgés van és feszült helyzetek. Az adrenalin dolgozik az emberben, csak aztán jönnek az ilyen pihenős időszakok, amikor lenyugszik és rádöbben, hogy mennyire fáradt. Igazság szerint nagyon sajnálom, hogy ilyen állapotban és helyzetben kell zavarjam, de tekintve, hogy úgyis folyton dolgozik, soha nem lenne alkalmas időpont.
-Ne aggódj. Majd' kicsattanok, olyan egészséges vagyok.- mosolygok rá és itt már kezd is kiülni az arcomra a jó kedv helyére az aggodalom. Szerintem érzékeli is, mert már ő is sokkal feszültebben néz rám, kíváncsian, aggódva, mert elképzelni nem tudja szegény, hogy mi a francot akarok mondani. Bezzeg, ha majd megtudja.
Ennek ellenére, ahogy neki látok a sztorinak, már hangot is ad a kíváncsiságának, de vajon, ha tudná, hogy mit fogok közölni, akkor is így tenne? Akarja ő ezt tudni? Még mindig nem tudom, hogy jó döntést hoztam-e, mert fenn áll a veszélye annak, hogy a fejemhez vágja a leveleket és közli, hogy nem kér belőlem, ami lássuk be, még nekem is elég szarul esne. Így is pocsék a tudat, hogy nem is az apám lánya vagyok, de ettől függetlenül úgy fogom szeretni életem végéig, mintha az lenne. Nem változtat semmin ez a levél, melyet épp átadok Maddienek.
A döbbenet fokozatosan ül ki az arcára onnantól, hogy a címzettet megnézi odáig, hogy a levelet is elolvassa, a végére pedig már egészen dühös. Igen, leginkább azt látom rajta, a dühöt, de nagyon remélem, hogy ezt nem irányomba érzi, mert igazság szerint én nem tehetek semmiről. Na jó, maximum az az én hibám, hogy ezzel most előhozakodtam, mert el is titkolhattam volna. Végül aztán felteszi mégis azt a kérdést, amire számítottam is.
-Ezek alapján nagyon úgy tűnik, de mivel az anyám már nem él, az apám meg valószínűleg nem tud erről és nem is szeretném, hogy tudjon, így nem tudtam utána járni, hogy igaz-e.- magyarázkodok gyorsan, miközben nekem is könnyek gyűlnek a szemembe, de nekem leginkább amiatt, amit Maddien látok. Nem akartam ilyen pocsék perceket okozni neki, de tudnia kell.-Minden esetre, mielőtt bármit is csinálnék, előbb neked akartam megmutatni, hogy tudj róla.- sóhajtom a kezeimet tördelve, melyekre le is pillantok idegesen és erőnek erejével próbálom rávenni magam arra, hogy abba hagyjam. Nem szeretek idegeskedni és amúgy is, csak elvonja az ember figyelmét a dolgokról. Nem tud ésszerűen gondolkozni, már pedig nekünk most át kell gondolnunk, hogy mi ez az egész és, hogy mihez kezdünk vele.
-Azt hiszem, igaz lehet. A szüleim elég hirtelen jöttek össze. Az anyám már terhes volt velem, amikor összeházasodtak, szóval... könnyen lehet, hogy nem is az apám az apám.- vonok vállat, hiszen az elmúlt pár napot azzal töltöttem, hogy ezeken töprengtem és próbáltam válaszokat találni a kérdésekre, de nem sikerült.-Pár napja tudom csupán, de nekem is mérlegelnem kellett, hogy elégetem ezeket a fenébe és elfelejtem az egészet, vagy elmondom neked.- nyelek egy nagyot, hiszen itt jön az, amikor Maddie vagy azt mondja, hogy bár hagytam volna békén a francba és elégettem volna tényleg a leveleket, vagy azt, hogy kár lett volna.
-Aztán úgy döntöttem, hogy jogod van tudni erről. Jogunk van tudni, hogy testvérek vagyunk.- halkul el egészen a hangom, mert bár nekem ez valahol öröm is, hiszen mindig vágytam egy tesóra, ugyanakkor Maddie világát, talán apró darabokra törte.

Madison && Caroline

i think you are my half-sister

Nem mondhatnám, hogy szeretek várakozni, mert általában rühellem, ha egy helyben kell toporognom bármilyen okból is kifolyólag, most azonban egészen hálás voltam, amiért Maddie késett. Legalábbis az első pár percben ezt éreztem, mert abban reménykedtem, hogy így majd sikerül valamennyire összeraknom fejben, hogy mit és hogyan akarok majd neki mondani, de tévedtem. Egyre rosszabb és rosszabb monológok ugrottak be, de mit is vártam amúgy? Fél éjszaka azon agyaltam, hogy közölhet az ember egy ilyen hírt a másikkal úgy, hogy az ne sokkolja. El kellene már fogadnom talán, hogy sehogy. Ez is az a tipikus sebes dolog: minél gyorsabban le kell tépni a tapaszt, hogy ne fájjon sokáig.
Annak ellenére azonban, hogy ezt így elhatároztam, tisztában vagyok vele, hogy ennek is meg kell adni a módját. Nem rohanhatom le Maddie-t azzal, hogy "Szia! Csak azért jöttem, hogy szóljak, hogy valószínűleg apud megcsalta anyudat az én anyámmal és hát... szóval tesók vagyunk!". Nem. Ezt így nem lehet, de akármennyire is próbálok belegondolni, hogy fordított esetben én melyik verziót fogadnám jobban, nem jutok semmire. Valószínűleg mindenképp sokkolna a hír, mint ahogy sokkolt is, amikor rátaláltam ezekre a levelekre. Még mindig nem sikerült felfognom igazán, hogy mindezt titokban tartotta az anyám. Ha most nem pakolunk a cuccai között, hanem mondjuk kidobunk mindent válogatás nélkül, talán sosem derült volna erre fény.
Azon is sokat töprengtem, hogy vajon akarná-e ezt Maddie tudni, de ahogy megismertem, leginkább afelé hajlottam, hogy igen. Minden bizonnyal szeretné tudni, hogy van még egy testvére. Kedves, csupa szív nő, úgyhogy attól nem félek, hogy nem kedvelne ilyen hírek után, csak nem szeretném felrúgni az eddigi életét.
Aztán eljön a pillanat. Maddie megjelenik én pedig elmosolyodom annak ellenére, hogy milyen durva hírt kell vele közöljek. Már, csak amiatt is, mert munkaruhában van, ami azt sugallja, hogy egyrészt pár perccel ezelőtt még dolgozott, másrészt pedig, hogy sietett. Én is mindig rohanok.
-Persze, jól vagyok. Na és te? Hogy bírod?- állok fel a helyemről és bár eszembe jut, hogy megöleljem, végül nem teszem. Jóban voltunk régebben, de azért annyira nem, hogy most így hirtelen ölelgetni kezdjem. Furcsán venné ki magát.-A pihenőszoba jól hangzik.- mosolygok továbbra is és már veszem is magamhoz a táskám meg a kabátom, hogy követhessem az említett helyiség felé. Útközben persze válaszolok készségesen a kérdésére, ami már csak azért is jó, mert legalább addig is eltereli picit a figyelmemet arról, hogy mennyire izgulok.
-Egy magánkórháznál vagyok patológus a város másik felén. Ott nincs ekkora mozgás, mint itt.- sandítok rá, bár nem tudom mennyire díjazza a morbid humoromat, ami az évek során már egészen belém ivódott. Másképp, talán nem is bírnám, csak úgy, ha nem veszem halálosan komolyan. Nem lelkizhetek mindenkin, aki az asztalomra kerül, mert abba belerokkannék.
A szobába érve aztán Maddie villanyt kapcsol, én meg futólag körbe nézek, leteszem a cuccomat, majd háttal neki állva még pár pillanatig, a kezemet tördelve agyalok. Számára úgy tűnhet, mintha a szobát venném alaposabban szemügyre, mert az egész nem tart fél percig sem.
-Jajj, dehogy. Minden rendben van velem, legalábbis legjobb tudomásom szerint nincs semmi bajom. Nem ilyen ügyben kerestelek fel, ez... inkább személyes ügy.- sóhajtom, majd a táskámért sétálok és kezembe veszem a leveleket, de még nem adom át neki, csak lehuppanok velük az egyik székre és keresem a megfelelő szavakat.
-Ami azt illeti, elég sokat töprengtem azon, hogy egyáltalán zavarjalak-e ezzel, vagy temessem el az egészet, de végül arra jutottam, hogy megérdemled, hogy tudd.- nyelek egy nagyot, majd folytatom.-Azon is sokat gondolkoztam, hogyan közöljem, de tekintve, hogy mi a hivatásunk, szerintem te is úgy állhatsz a rossz hírekhez, hogy jobb minél egyértelműbben és minél gyorsabban elmondani őket, szóval...- lesek fel rá, majd lepillantok a levelekre és azt hiszem, szemmel látható, hogy nem igazán tudom mit mondjak. Pedig velem ilyesmi nem sűrűn szokott előfordulni. Mindig tudom, hogy milyen helyzetben mit kell mondani.-Szóval, a minap kipakoltuk az anyám cuccait a padlásról és találtam valamit.- sóhajtok egy nagyot, végül úgy döntök, hogy szimplán csak átadom a leveleket. Az elsőn már láthatja is majd az apja nevét, melyben anyám ír neki, hogy terhes lett. A következő az apja levele, ami a válasz volt erre, hogy nem akarja tönkre tenni a családját és lényegében ennyi az egész, de amilyen rövidke leveleket ezek, annál súlyosabb híreket tartalmaznak.
Ajkaimat rágcsálva figyelem, ha elolvassa őket és próbálok valamit leolvasni az arcáról.

Madison && Caroline

i think you are my half-sister

Az élet néha igazán furcsa fordulatokat képes produkálni. Egyik napról a másikra képes olyasmi történni, ami aztán fenekestől felforgatja az egész életedet és, csak azon töprengsz, hogy ez most a kész átverés show vagy tényleg a valóság.
A minap például az apám felhívott, hogy be akarja építeni a padlást, ám ahoz előbb ki kell onnan dobálni mindent, amit csak lehet. Mondanom sem kell, hogy az édesanyám holmijainak nagy része a mai napig ott porosodott, így az első teendő mindenképpen az volt, hogy átválogassuk. Azaz válogassam, mert az apámnak idő közben dolga akadt, de igazából nem is bántam, hogy magamra maradtam ezzel a különös feladattal.  Furcsa volt egy olyan ember cuccai közt kutakodni, aki már huszonhárom éve meghalt, az emléke pedig olyannyira megkopott, hogy már az arcát sem tudom felidézni magam előtt. Csak a hangja. Arra emlékszem, mert minden este énekelt nekem valami dalt.
Azt azonban sosem említette, hogy az apám valójában nem is az apám. Már pedig abból a két darab levélből, ami az egyik doboz legaljából előkeveredett, ez derült ki. Remegő kézzel, potyogó könnyekkel olvastam el újra és újra azt a levelet, amit az anyám küldött a férfinak, majd az visszaküldte és írt is mellé egyet, miszerint nem akarja a családját tönkre tenni egy kaland miatt, de reméli, hogy jól vagyunk. Mi a fene?
Amikor a padlásajtó kinyílt, a leveleket riadtan a zsebembe gyűrtem és a szemeimet törölgetve pillantottam fel az apámra. A picsogásomat kimagyaráztam azzal, hogy nehéz ez az egész pakolászás, a levelekhez pedig nem nyúltam egészen addig, míg haza nem értem. Ott aztán kibontottam egy üveg bort, és olyan sokszor végig olvastam a leveleket, hogy már kívülről fújom őket.
A legrosszabb -avagy a legjobb?- az az egészben, hogy a férfi nevét ismerem. Orvosi körökben elég ismert és ami a legdurvább, hogy a levélben említett lányát, akinek az életét nem akarta felbojgatni, szintén ismerem. Mi több, rezidensként elég jól összebarátkoztunk vele, most pedig engem ért a megtiszteltetés, hogy mindezt közöljem vele. Vagy talán nem kellene? Majdnem egész éjjel ezen vacilláltam. Az én idegeimnek amúgy is mindegy, szép lassan biztosan feldolgoznám ezt, de vajon Madison életét is fel akarom forgatni? Aztán arra jutottam, hogy joga van tudni erről. Joga van tudni, hogy van egy húga, aki történetesen én vagyok. Igazság szerint, nekem egészen tetszett a gondolat, hogy van egy testvérem, így végül a kórházba a következő héten már egészen magabiztosan sétáltam be, hogy aztán a büfében ücsörögve várjam Maddiet, ahogy megbeszéltük.
-Szia!- mosolyodtam el ahogy megjelent és az első gondolatom az volt, hogy ez a nő a testvérem. Vagy legalábbis a féltestvérem. -Vége a műszakodnak? Igazából, jobb lenne valahol máshol beszélnünk. Nyugodtabb helyen.- pillantottam a falon lévő órára és nagyon reméltem, hogy nem kell túlóráznia. A telefonban, csak annyit mondtam, hogy találkoznunk kell, mert valamiről beszélnem kell vele, de az orvosi pályán nem mindig vannak fix műszakok.-De, ha még nem végeztél, szívesen megvárlak itt!- Talán van még dolga most is, de remélem, hogy nem. Nem akarom felidegesíteni úgy, hogy utána majd még dolgoznia is kelljen.