szerepkör

A fényképen egy kislány áll, a kert közepén. Rózsaszín, fodros ruhácskában, arcán teli vigyorral. Kezében egy játék babát szorongat. Barna, gyűrű göndör haja az arcába hullik. A háttérben látszik a fehérre festett fa kerítés vonala, a zöld gyep, egy kerti asztal sarka, és egy fekete-fehér színű kutya hátsó fele. Itt voltam öt éves. Ez volt az első kép ebben a városban. Ekkor költöztünk ide. Apa katona volt, és iderendelték az egész osztagát. Mi pedig anyával és a nővéremmel természetesen követtük ide. Bár ne tettük volna…

A gyerekkorom egészen jó volt. Remek iskolákba jártam. Sosem bántottak, vagy közösítettek ki a színem, vagy a vallásom miatt. A tanulmányi átlagom is jó volt, csupa négyes-ötös. Szerettem gyerek lenni. Még emlékszem, hogy anya és én, a nővéremmel minden délután a szomszédos játszótéren voltunk, aztán pedig arra, hogy tinédzserként sokat lógtam ott a barátaimmal. Kivettem a részem az iskolai programokban is, szinte mindennek én voltam a szervezője, a nővérem pedig általában az a személy volt, aki megnyerte a versenyeket, vagy a bálkirálynői címet, stb. Nagy jövő állt előttem.

Ezen a képen két nőt látok. Dehogy nőt, két lányt. Az én szememben örökké kislányok maradnak. Bőrük sötét kreol, amit az anyjuktól örököltek. Az anyjuk egy imádnivaló afrikai nő volt, igazi raszta hajjal, és széles orral. Az apjuk egy jóravaló fehér férfi. Akkor ismerkedtek meg, amikor az apjuk kiküldetésben volt Afrikában. Az egyik lány alacsony, a bőre egy lehelettel világosabb a testvéréénél, és a haja hosszabb. A kezében egy hátitáskát fogott, egyszerű farmer volt rajta, és fehér póló. Azt hitte ezek lesznek élete legjobb évei, és milyen igaza volt. A mellette álló hölgyemény arcán a mosoly nem teljesen valós. Átöleli a húgát, mint féltett kincset.

Azt csak én tudom, hogy amikor ez a kép készült, mit súgott a fülembe Artemis. Azt mondta mosolyogjak, és akkor hamarabb túl esünk ezen a fényképezkedés dolgon. Akkor kezdtem az egyetemet. Szociális munkás szakon tanultam, két évig. A diplomáig nem jutottam el, de erről majd később. Az a két év csodás volt. Sok új emberrel ismerkedtem meg. A nővéremmel laktam egy szobában, és találkoztam életem szerelmével.
A képen, amit most a kezemben tartok ugyanaz a lány van. Vékony, madárcsontú teste egy nyári ruhába van csomagolva. Előtte áll a világ legjóképűbb férfija. Féltérdre van ereszkedve, a kezében egy piros bársony dobozkát tart, amiben egy gyémánt gyűrű csillog. A háttérben a tavon kacsák úsznak, a nap beragyog mindent, a padokat, az embereket, akik arra jártak akkor, és a nővérem árnyékát.

Ő készítette rólunk ezt a képet. Rólam, és Hugh-ról. Már egy éve jártunk, és olyan szerelmesek voltunk, hogy azt nem lehet szavakba önteni. Mindketten vallásos családban nevelkedtünk, ezért megbeszéltünk, hogy a szüzességünk elvesztésével várunk az esküvőig. Vele akartam leélni az életem. Az egész kibaszott életem. Ő volt a fény, ami kivezetett engem a sötétségből, és megvédett mindentől, amitől féltem. Az esküvőnk napja augusztus 22.-ére esett. Meghívtuk a szűk családot és a barátainkat. Minden olyan tökéletesen alakult, egészen addig amíg ki nem derült, hogy a vőlegény késésben van. Akkor indultam a keresésére. A tő partján, valamivel messzebb a ceremónia helyszínétől régi, ütött-kopott nyaralóházak álltak. Lassítottam a lépteimen. Attól féltem, hogy megcsal, de sokkal rosszabb dologgal szembesültem. A vőlegényem két ház között feküdt, a nyakán két apró pötty piroslott. Rá volt ragadva az alvadt vér. Aztán elájultam. Nem emlékszem semmi másra, csak arra, hogy egy pocsolyába sikerült zuhannom, és a hófehér ruhám barnára színeződött a sártól. Feltápászkodtam a könyökömre, odapillantottam ahol az imént még a vőlegényem feküdt, de  a teste már nem volt ott. Megráztam a fejemet. Olyan volt, mint egy rossz álom.

Nincs több kép. Nincs több fénykép az életemről. Azért, mert nem hagyom, hogy többet készítsenek. Miért akarnám dokumentálni azt, hogy ahogy a porhüvelyem tengeti a mindennapjait. A vőlegényem eltűnése, vagy halála, vagy nem tudom, hogy milye után apácának álltam. A közeli templomban dolgozom, adományt gyűjtök, egyszer-egyszer még gyóntatok is, külön papi engedéllyel. Éjjel pedig vadászom. Nagyvadra. Szörnyetegekre. Olyanokra, akik bántották a vőlegényemet. Akik elvették tőlem a boldog élet lehetőségét. Magamat képeztem, és mégis ki gyanakodna egy apácára?
Felveszem a kardot, amit még apámtól kaptam. Elvileg egy nagyon híres kard, valami letűnt korból. Dísznek adta, de én másra használom. Végighúzom a pengén a szarvasbőr törlőkendőt. Még mindig van rajta egy-két alvadt vércsepp.
- Ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy, Uram! - suttogom, és kilépek a lakásom ajtaján, bele a veszélybe, bele az éjszakába.