Elküldésének ideje -- Szomb. Jún. 20, 2020 9:07 pm
Nem erőltetem rá a véleményemet, nem akarom bizonygatni a saját magam igazát, saját magamról. Elvégre, ki más is ismerhetne jobban engem, mint én magam? Hosszú ideig egyedül voltam, és, ha az ember magányos, kénytelen saját maga legjobb barátja lenni. Még akkor is, ha utálja magát, ha fél magától, ha ólomsúlyú a szíve, a lelke, ha titkon, magának is alig bevallva, azt kívánja, bár ő maga is bent égett volna a tűzben. Mert bizony, saját magammal így, vagy úgy, de szembe kellett néznem, minden egyes nap, és bármennyire is fájt önnön szemeimbe nézni, megtettem. Volt időm gondolkozni, volt időm megismerni magamat. És ez később sem változott, nem sokakat engedek közel magamhoz, már csak azért sem, amiért olyan életet élek, amilyet. Nem érti ezt mindenki, nem mondhatom el bárkinek. Tudom, mert megpróbáltam. Megpróbáltuk. Aztán néhány év boldogságot-, és néhány hónap civódást követően szomorú véget ért az a kapcsolat is. Mint a legtöbb, legyen szó barátiról, vagy romantikusról. Néha tényleg elhiszem, hogy talán tényleg jobb nem kötődni olyanhoz, aki nem ért, aki nem ismer engem – a valódi lényemet -, aki nem érthet meg, aki nem része a világomnak; hogy talán tényleg jobb nem szeretni, hogy a szeretet, a szerelem tényleg csak hülyévé és gyengévé tesz, elvakít és megbénít. Az én szívem, azt hiszem, már kővé vált, és már csak pár karátos, és nagyon-nagyon kicsi, ezért nagyon-nagyon kevés embernek van hely odabent. - Mindennek ellenére – mármint amit gondol, és amit mond – sem vonom vissza az imént tett kijelentést – biccentem kissé oldalra a fejemet. Nem tudom, hogy lesz-e alkalma rájönni arra, hogy mekkorát téved velem kapcsolatban, vagy, hogy az mégis mihez vezetne, ha vezetne bármihez, vagy bárhova is. Mindenesetre makacsul kötöm az ebet a karóhoz, és ezt valószínűleg ő is látja rajtam, annak ellenére is, hogy szavakkal nem támasztom alá az állítást. Nem szívom vissza, nem keresek kitérőt, nem keresek kiskaput, hogy hogyan is kell értelmezni a szavaimat, mert úgy kell őket, ahogyan elhangzottak. Nem ítélkezek. End of story.– Kösz – replikám arra irányul, hogy milyennek hitt korábban. Bosszantó és idegesítő. Nem teszek úgy, mintha ő lenne az első, aki ilyen jelzőkkel illet, nem sértődök meg. Inkább legyek elviselhetetlen akként, aki vagyok, és utáljanak azért, amilyen valójában vagyok, semmint, hogy olyasvalakit kedveljenek, vagy szeressenek, aki amúgy nem vagyok, ami nem más, mint egy fröccsöntött porcelánbaba, csak azért, hogy a világ azt a takaros, kedves, finom nőt lássa, akit látni akar. Oh, nem.– Ne keverd össze a munkát a magánélettel, Jason. A sikátorban éppen a munkámat végeztem, itt pedig nem vagyok más, csak egy nő a tömegből – hanyag eleganciával rándítom meg a vállamat, és az előttem lévő italba kortyolok. – Én sem haragszom, hogy beleavatkoztál a dolgomba, és megzavartál munka közben, nyugi – vonom fel a szemöldökömet, viszonozva a mosolyát. – Végighesszeltem? – kerekednek el szemeim, és már-már leeső állal, vigyorogva, játékosan boxolok a vállába. Aztán elgondolkozom. Egyrészt azon, hogy komolyan kérdezi-e, hogy valóban érdekli-e, vagy ez is csak a vicc része volt? Ennek ellenére válaszolok. – Talán akkor, amikor kvázi vakon követtél – ilyen egyszerű, és bonyolult ez. – Persze, sejtettem, hogy nem vagy rossz ember, hiszen segíteni akartál. Csak, tudod, a bizalom törékeny dolog, és az emberek általában túl óvatosan bánnak vele. Persze, érthető, hiszen manapság kevesekben lehet megbízni, főleg D.C-ben. De a bizalmat általában bizalommal szokták honorálni – és éppen így van ez a hűséggel, és a szeretettel (beszéljünk bármely válfajáról), meg még egy csomó dologgal és érzelemmel is. Tudom jól, hogy a haraggal, és a bosszúval, és egyébbel is így van ez, de az én véleményem az, hogy a szemet-szemért elvet követve a világot előbb-utóbb elvakítaná a gyűlölet. És akkor mégis ki látná a fényt; a jót, a szépet? - Őszintén szólva tényleg meglepett ez a könnyedség, amivel fogadtad – vonom össze a szemöldökömet. – A sokéves átlagot nézve nem ez a jellemzőbb, jobb, ha ennyiben maradunk – húzom el a számat. Kérdését hallva kedvem lenne azt válaszolni, hogy a nagymamám jóslatai mindig ilyen hatással voltak rám – kezdetnek. Meg aztán ott van az anyám, és az ő pálfordulása. Tiszta és egyértelmű válaszokat azóta sem kaptam egyik asszonytól sem, csak arra hagyatkozhatok, ami az én fejemben él. – Persze – bólintok lassan, komoly ábrázattal. Mondhatnám azt, hogy majd elmúlik, hogy majd minden szépen a helyére kerül szép lassan, idővel, csak türelmesnek kell lennie, hogy minden rendben lesz, de hogyan tehetném? Honnan tudhatnám? Csak remélhetem – ahogyan ő is. Az életben vannak dolgok, amikre... néha egyszerűen nincs válasz. - Nem is tudom, mihez kezdenék nélküled – forgatom a szemeimet, csibészes mosolyra vonva ajkaimat. Aztán felteszi a kérdést, amire egyébként számítottam, csak nem éppen ebben a kontextusban. Értelemszerűen, ha már így alakult a dolog, ahogyan, segíteni szeretnék neki, és nem csak abban, hogy kijusson a városból, ha már úgy döntött, hogy marad, hanem abban is, hogy eligazodjon a természetfeletti világában. Van mit tanulnia, és van miről beszélnünk, és Jason egészen olyannak tűnik, mint, akinek nincs nagyon senkije sem, akire számíthatna – legalábbis nem ebben az ügyben. Aztán, persze, nem tudhatom, hogy egészen idáig kivel találkozott rajtam-, meg azon a másik hölgyön kívül, akit az imént már említett. A szívem azt diktálja, hogy nem hagyhatom magára, az eszem pedig azt, hogy tényleg nem kellene belerángatnom őt ebbe az egészbe, annál jobban, mint, amennyire már így is bevonódott. Háborúban állnak, mint mindig. - Tökéletes – felelem elmosolyodva, nyugtázva, hogy megint az a pár karátos kődarab nyert, az melyik olyan vehemensen pulzál, amely éltet, amelyet az ösztönök és a megérzések hajtanak. Amelyik még keresi a jót, és jót akar. Amikor már felvettem a kabátomat, a magam részénél valamivel több pénzt az asztalra teszek – nincs vita, megígértem, hogy meghívom egy sörre, így is teszek, és a borravalóval sem vagyok fukar. - Áh, ártalmatlan vagyok. Mi baj lehet? – felelem, kacér mosolyra görbült ajkakkal. – Meg különben is, eléggé messze lakom innen – nem, mintha tudnám, hogy ő hol lakik, de én az outskirtsben, egy csendes városrészben, egy harmadik emeleti téglalakásban, oda pedig csak metró, vagy busz visz. – Szombaton találkozunk, Jason. Jó éjszakát! – odakint az eső már csak csepereg.
Elküldésének ideje -- Szer. Jún. 10, 2020 10:33 am
To: Kalina
- Ha annyi száz dollárosom lenne, ahányszor ezt a mondatot nők szájából hallottam, amit aztán ők maguk cáfoltak meg, akkor nem kéne fájnia a fejemnek a megélhetést illetően - válaszolom Kalinkának mikor kijelenti, hogy ő nem ítélkezik senki felett. Persze tudom, hogy nem lehet ugyanazt a kaptafát ráhúzni mindenkire, és talán ő tényleg más, de az fix, hogy a nők roppant nyakatekerten vannak összerakva következetesség tekintetében. - Volt már jó néhány nő az életemben, akik egy-egy tulajdonságomat elbűvölőnek és sármosnak tartották, hogy aztán néhány héttel később pont ezeket a tulajdonságaimat vágják a fejemhez, méghozzá nem éppen pozitív kicsengéssel. És az exem is egy volt ezek közül a nők közül. Úgyhogy de, pontosan annyira rossz volt - tárom szét a kezeimet, de ennyivel le is zárom a témát. Nem fogom a házasságom összes szarságát kiteregetni senkinek nagyjából két órányi ismeretség után. Másrészt eléggé kétlem, hogy vevő lenne arra, hogyha saját magam helyett vele nyalogattatnám a lelki sebeimet. - Úgyhogy lehet, hogy igaz a mondás, miszerint mindig vannak kivételek, amik erősítik a szabályt, de inkább ne tégy efféle kijelentéseket, és így legalább egyikünk sem bánhatja meg - mosolygok rá Kalinára. - Szerintem az emberek alapjáraton skatulyáznak be másokat és ítélkeznek felettük. Én ilyen vagyok, és nem is tagadom le - vonok vállat. - Ugyanakkor ha tévedek, azt mindig el is ismerem, és veled kapcsolatosan pontosan ez a helyzet. A sikátorban, néhány percnyi ismeretség után iszonyúan bosszantónak és idegesítőnek tűntél, most pedig itt ülünk egy-két ital mellett, beszélgetünk, és mintha egy teljesen más nőt látnék, mint ezelőtt két órával. Az a nő egy robot volt, egy jégcsap, céltudatos és kemény, egy Macskanővel ötvözött G.I Jane. Mióta beléptünk a bárba, azóta egy határozott nő társaságában vagyok, aki tisztában van az élettel, a nehézségeivel, de bátran felveszi a kesztyűt, és pont emiatt, vagy épp ennek dacára mégis gyönyörű, kedves és segítőkész. Pedig meg mertem volna esküdni, hogy ha nem is üldözés közben, de a felbukkanásomkor megfordult a fejedben, hogy engem is eltégy láb alól. Nyugi, nem haragszom érte - teszem hozzá őszintén, és felvillantok egy apró vigyort. Tény, hogy úgy tűntem fel, mint aki odateleportált, ő pedig vészesen szorongatott helyzetben volt, ember legyen a talpán, aki ebben a helyzetben, akár a pánik által hajtva is, különbséget tud tenni jó és rossz között. - Most már csak arra lennék kíváncsi, melyik pillanatban változott meg az irántam való véleményed. Hacsak... - vágok elgondolkodó arcot, aztán bólogatni kezdek - hacsak akkor nem, amikor végighesszeltél az akció végén. Elég meggyőződ benyomást tehettem rád - állapítom meg, aztán nevetve felemelem a kezem, a megadás jól ismert pózában. - Jól van, jól van, ne lőjj agyon. Csak viccelek, ha esetleg nem lenne egyértelmű - könyökölök le újra az asztalra, aztán elgondolkodva figyelem Kalinát. - Fogadok, hogy most megfordul a fejedben, hogy a körülményekhez képest mennyire nyugodtan fogadom a meglehetősen megrázó valóságot. Pedig még talán soha nem volt ekkora zűrzavar idebenn, és millió kérdésem van, amik egyfolytában kergetik egymást - kopogtatom meg a halántékomat. - De azt hiszem, ezeknek a feltevését inkább máskorra halasztom. Bőven elég emészteni valót kaptam az elkövetkező néhány napra. Voltál már olyan szituációban, amikor azt remélted, hogy olyan infó birtokába jutsz, ami majd napfényt nyit a homályban, aztán a végeredmény pont az ellenkezője lett, mert még nagyobb káoszt okozott benned? - kérdezem. - Ha ismerős a helyzet, akkor tudod, hogy érzem magam most. Úgyhogy igen, rengeteg dologra lennék majd kíváncsi, de a legokosabb, ha elnapolom a faggatózást. És köszönöm, hogy nyitva hagyod nekem a lehetőséget a városból való kilépésre, de egyelőre azt mondom, nem áll szándékomban élni vele. Ha elmennék innen, ki mentené meg az életedet ha ismét bajba kerülsz? - cukkolom kicsit Kalinát. Azt hiszem, ha bármikor is hajlandó lesz még találkozni velem, ebben a kérdésben - miszerint mennyire volt ura a helyzetnek - soha nem fogunk egyetérteni, és ez remek alkalom az ugratásokhoz és csipkelődésekhez. Tulajdonképpen ha belegondolok, fel is tettem a nagy kérdést, ergo nemsokára alighanem megkapom a választ, fogom-e még látni valaha. Oké, felkészültem mindenre, arra is, hogy nyilván röviden, tömören de a lehetőségekhez képest kíméletesen - vagy kíméletlenül, ki tudja? - de el leszek utasítva. Meg is tudnám érteni. Alig ismerjük egymást. Egy kissé már idősödő ex-zsaru vagyok, aki havonta egyszer bundát hord és négy lábon szaladgál az erdőben. Olyan vagyok, mint egy öregedő, kissé igénytelen cowboy a préri közepén a múlt századból, vagy mintha épp a Pokol angyalai motoros bandába tenném le a belépő vizsgámat. Szeretem a Marlborót, a sört, a motoromat és a country zenét, ezen kívül se házam, se egzisztenciám. Egyedül az választ el a hajléktalanoktól, hogy hála D'Vorah-nak, van hol lehajtani a fejemet. A kellemes meglepődésem éppen ezért nagyobb, minthogy palástolni tudnám, mikor ahelyett, hogy elhajtana a fészkes fenébe, némi hezitálás után rábólint a közös program alternatívájára. Ráadásul vagy gondolatolvasó, vagy tényleg egy húron pendülünk, mert az összes lehetőség közül, amit felsoroltam, magam is a vidámparkra voksoltam volna legszívesebben. - Ez remek - nyugtázom a választ, és erőteljesen igyekszem a minduntalan a képemre kívánkozó széles vigyort visszafogni, még mielőtt teljesen pszichopatának tűnnék, vagy azt hinné, mindjárt magam alá húgyozok a boldogságtól. - Akkor szombaton. Délután 5 óra megfelel? - elvégre ő a nő, legyen a döntés joga az övé. Miközben a válaszra várok, előbányászok néhány bankjegyet a kabátom zsebéből, és az asztalra rakom őket - ugye tényleg nem gondolta, hogy engedem, hogy ő fizessen? - Nos, tudod szeretnék azzal a megnyugvással távozni innen, hogy baj nélkül elérsz hazáig, nem támad meg senki, és te sem ölöd meg útközben a fél várost, ergo... - köszörülöm meg a torkomat - tolakodásnak vennéd, ha hazakísérnélek?
Szavait hallva megvonom a vállamat. - Nem vagyok ítélkezős típus – felelem. Mert én aztán rohadtul tudom, hogy az életben vannak olyan dolgok, eljön egy pont, amikor már tényleg, komolyan, kurvára mindegy, hogy mit csinál az ember, csak történjen valami. Érezzen. Vagy érzéstelenítsen. Így, vagy úgy, de legyen valami, ami kitölti azt a hatalmas, sötéten tátongó, mindent elnyelőnek tűnő feketelyukat, ami a szívében, a lelkében burjánzik, pulzál. Legyen valami, ami feledtet, ami másfajta érzésekkel tölt el – nem pedig csendben fojtogat csupán, titokban. Mert ennél a láthatatlan béklyónál, ennél a veszett állat módjára való vergődésnél bármi jobb. Akármi. Van, akinél egy-egy kiadós edzés segít, futás, box, úszás, másoknál az, ha addig isznak, amíg az élet újra – még, ha csak átmenetileg is – szép és boldog nem lesz, megint mások inkább rombolnak és pusztítanak. Én az utóbbi típusba tartozok. Amikor az anyámnak szánt szándéka volt megölni engem, és elárulni az apámat, a családomat, amiért én cserébe felgyújtottam őt – legalábbis ezt akarom hinni, hogy azon az éjszakán a lángok martalékává vált a boszorkány -, valami megtört bennem. Valami összetört a szívemben, vagy talán a szívem maga tört össze. A tulajdon anyám, az életemre tört. Megöltem a tulajdon anyámat. Miféle szörnyeteg tenne ilyesmit? És akkor, azok után bezárkóztam, és elzárkóztam a világ elől, az emberek elől, az apám elől, a barátaim elől, a tanáraim elől; hideg és érinthetetlen lettem. Mindenkitől eltávolodtam, és mindenkit ellöktem magamtól. Mindent felégettem magam körül. Önvédelem volt ez – és egyben az ő védelmüket is szolgálta. Mert, hát, ha egyszer megtettem, ha egyszer képes voltam rá, mi a garancia arra, hogy többször nem fordulhat elő velem ez? Az erőmet elzártam, hosszú-hosszú hónapokig egyetlen egyszer sem használtam a bennem lakozó mágiát. Soha. Semmire. Úgy gondoltam, hogy veszélyes. Hogy én teszem veszélyessé; a lényem, az, aki én vagyok, akivé váltam. És olyan valakivé váltam, akiket régebben gondolkodás, kérdés nélkül megöltem volna. Olyan sokáig éltem ebben a zsibbadt, tehetetlen, kétségbeejtő állapotban, míg egy nap olyan dühös nem lettem magamra, az anyámra, az apámra, és úgy nagyjából egészéből az egész rohadt világra, az életre, az életemre, hogy újra szabadjára engedtem a poklot: felgyújtottam egy erdő kisebb szegletét. A dühöm hamar átcsapott megbánásba, és aggodalomba. És minél idegesebb lettem, a lángok csak egyre magasabbra csaptak, a füst pedig feketére színezte az eget. Mire a lublini tanárok észrevették a pusztítást, és megjelentek a helyszínen, a tűz szinte kialudt. Eloltottam. A gondolatommal, az akaratommal. Akkor jöttem rá, hogy veszélyes a mágia, ha rossz kezekben van, ha rosszul, rosszkor, és rosszra használják. Nem szabad elfojtani, mert szabadjára engedve az a sok, el nem használt energia megállíthatatlanná válik. Mindent elsöprővé. Pusztítóvá. Ez volt a második lépés az ember felé, aki ma vagyok. Az első anyám megölése volt. - Mindenki máshogy dolgozza fel a meghatározó eseményeket az életében, és ez minden, csak nem jelentéktelen, vagy átlagos – folytatom a gondolatmenetet. Nekem egyszerű dolgom volt: nem beválogattak, hanem vadásznak születtem – és boszorkánynak. Bár azt én sem tudom, hogyan emészteném meg, ha például beharapna egy vérfarkas, vagy megmarna egy vámpír. Nem tudom, hogy hogyan és miképpen dolgoznám fel azt, hogy a lényem egyik legmeghatározóbb része – a mágia – kihunyna, s e gondolatra a gyomrom öklömnyire rándul. - Tortával nem szolgálhatok, és nem vagyok biztos benne, hogy tartanak itt süteményeket, afféle helyettesítőnek – félig komoly ábrázattal mondom, halovány félmosolyra húzott ajkakkal. Nem véletlen, hogy igyekszünk titokban tartani a világunkat a halandók előtt. Védtelenek a rájuk leselkedő veszéllyel szemben – legalábbis a többség. Törékenyek és képtelenek az önvédelem annak a formájára, amely megvédhetné, megmenthetné őket a rájuk leső veszélytől. Jobb, ha édes tudatlanságban élnek, a maguk egyszerű világában, amelynek napjait az teszi ki, hogy felkelnek, dolgozni mennek, bevásárolnak, vacsorát főznek, megnézik az esti híreket, lefekszenek, alszanak – és másnap mindez kezdődik elölről. Jobb, ha vakon járnak köztünk, legalábbis azt hiszem. A világ és a volt felesége közötti párhuzam hallatán újra elmosolyodok. - Csak nem lehetett olyan rossz – biccentem kissé oldalra a fejemet. Máskülönben nem tetszett volna meg annyira, hogy megismerje, megszeresse és elvegye. Azt pedig most inkább nem firtatom, hogy egészen pontosan mi volt a válóok. – De szép is – teszem azért hozzá. – Persze, nem akarok rózsaszín felhőkről, szivárványról, meg égből hulló cukorkáról áradozni, mert tényleg kegyetlen tud lenni a világ, de... csodás is. Olykor – elég csak a természetre gondolni, az égbe nyúló hegyekre, az erdőkre, az azúr színű tengerekre és óceánokra, a lankákra és a fjordokra – példának okáért. Nem vagyok afféle optimista életszemléletű ember, de a szépet én is meglátom abban, amiben lehetséges. Tulajdonképpen ilyesfajta válaszra számítottam tőle a távozását – egészen pontosan a maradását – illetően, nem lep meg, hogy így döntött, sorsszerűnek tűnik az, hogy itt van ő is. E gondolatra halványan elmosolyodom. - Az ajánlatom nem egyszeri – teszem hozzá, amolyan lapszéli jegyzetként, biztosítva őt afelől, hogyha ilyen jellegű tervei lennének, egyetlen szavába kerül, hogy segítsek neki elhagyni a süllyedő hajót. – De rendben, elfogadom, és tiszteletben tartom a döntésedet – amúgy is, mi lenne, ha nem így tennék? Felnőtt ember, azt tesz, amit akar. Pár másodpercig csak némán ülünk, egymás szemébe nézve, míg én a válaszára várok, ami kisvártatva megérkezik. - Köszönöm, hogy bízhattam benned – lehet, hogy érzelgősen hangzik, de manapság sajnos nagyon-nagyon kevés ilyen emberrel találkozhatunk. És ez a bizalom abban az adott pillanatban nagyon sokat jelentett, mert az életemre is törhetett volna – de valamiféle furcsa, belső érzés, vagy amolyan hatodik érzék azt súgta, hogy nem tenne ilyesmit. – Hm – elmosolyodok, és lesütöm a pilláimat. – Én sem vagyok a modern, nőies nő etalonja, ha ez megnyugtat. Nem azokat szeretem, amiket a többi nő, és nem azt teszem többnyire, amit ők. És egyszerű vagyok, mint egy darab kő – vonom meg a vállamat. Ez persze nem azt jelenti, hogy többnek, vagy jobbnak tartom magamat más nőtársamnál, sőt... éppen csak arról van szó, hogy más vagyok, mint ők, más neveltetésben részesültem, más életet élek, és ezáltal nem lehetek olyan sem, mint ők. És ez nem egyenlő azzal, hogy különleges vagyok, vagy annak tartom magam, oh, dehogy! Éppen ellenkezőleg: fekete báránynak, kívülállónak. - Igen? – összevont szemöldökkel nézek rá a lélegzetvételnyi szünet alatt, amit tart. – Ó – először csak ennyit tudok kipréselni ajkaim résén, aztán halványan elmosolyodva hallgatom tovább, és nem azért, mert vicces, amit mond, vagy ahogyan mondja, vagy nevetségesnek tartom őt magát. – Hm – nem az ajánlaton, vagy a felkérésen gondolkozom ez alatt a pár másodperc alatt, míg iszok egy-két kortyot a whiskeyből, hanem eszembe jut, hogy én amúgy még soha életemben nem voltam vidámparkban. Az apám mindig is elfoglalt volt, az anyám pedig túlontúl komoly, hogy ilyen helyekre vigyen engem. Tulajdonképpen alig pár olyan emléket tudok felidézni magamban, ami felhőtlen volt, és vidám, és mindhárman részesei voltunk. - Szívesen segítek neked, amiben tudok, a legjobb tudásom szerint. És, ha tényleg nem kell haza kísérjelek – kiiszom a poharam maradék tartalmát -, akkor találkozzunk szombaton a vidámpark bejáratánál.
Elküldésének ideje -- Szomb. Jún. 06, 2020 2:39 pm
To: Kalina
Egész felnőtt életemben kedveltem a bárokat, mert tökéletes kikapcsolódást tudnak nyújtani, és azzal az előnnyel is járnak, hogy mindig találni egy-két magányos, társaságot kereső nőt. Igaz, szerintem többet örököltem apám arizoniai, déli mentalitásából és génjeiből, mint amennyit eddig sejtettem, mert általában előnyben részesítettem az olyasféle helyeket, mint amilyeneket a filmekben látni az országutak szélén: egy falmelléki kis fogadó, ahol folyik a sör, öreg cowboyok és az országutak kamionos vándorai találnak átmeneti megnyugvást a bárpult vagy a biliárdasztal mellett, és ahol Johnny Cash vagy Alan Jackson dalai szólnak a viharvert, özönvíz előtti wurlitzerből. Persze az sincs kizárva, hogy ezekben a bárokban azért éreztem jobban magam, mert nem volt olyan meredek a téma, mint amibe most Kalina által vezérelve ugrottam fejest. Az efféle meglepetések eléggé negatív irányba tudják lendíteni az ember hangulatát, ehhez kétség sem férhet. - Nem azt mondtam, hogy ki akarom ütni magam, ne aggódj, nem kell hazáig támogatnod. Gyanítom, hogy ez eléggé aláásná a renomémat a szemedben - válaszolom őszintén. Nem, a detoxra semmi szükség, legalábbis jelenleg. Ha majd hazaérek, lehet hogy máshogy fogom gondolni, és kiütöm magam, hogy legalább addig ne gondoljak arra, hogy el fogom veszíteni minden maradék józan eszemet. Azt hiszem kezdem megérteni a hajléktalanokat, akik a legutolsó fillérjeiken is piát vesznek, hogy aztán bemaxolva fetrengjenek valahol. Mindig arra gondoltam ha ilyesmit láttam, hogy fel nem foghatom, miért nem kajára költenek, vagy tiszta ruhára és hasonlókra, de most már kezdem sejteni, hogy addig amíg az öntudatlanság állapotában vannak, nem kell azon agyalniuk, hogy a létezés perifériájára kerültek. Talán még szép álmaik is voltak. Szebbek, mint a valóság. - Hát most kicsit úgy érzem magam, mint amikor Harry Potterral közölték, hogy létezik a varázsvilág - dünnyögöm, mert látom Kalina arcán a meglepetést, hogy elég gyorsan, és különösebb ellenkezés nélkül tudomásul veszem a vámpírok és hasonló természetfeletti lények létjogosultságát. Azért annyira nem egyszerű ez az egész, néhány percig erősen hezitálok azon, hogy életem legostobább viccét járatják velem éppen, de miután D'Vorah is felvázolt már néhány dolgot a washingtoni népesség összetételét illetően, kénytelen vagyok tényként kezelni, hogy Kalinának eszében sincs szórakozni velem. Ha most mégis kiderülne, hogy ez csak egy ízléstelen és kibaszottul idétlen tréfa, ambivalens érzéseim volnának. Egyrészt elmondhatatlanul dühös lennék, másrészt viszont tagadhatatlan lenne a megkönnyebbülésem, bár félek, hogy ez a vágyam olyan, mint a lányoknak egy randevú azzal az Alkonyatos bájgúnárral: hiú ábránd. Követem alkalom szülte partnerem tekintetét, amellyel az ablakon túli világot pásztázza, és fogalmam sincs, hogy ez valamiféle hipnózis, vagy önszuggesszió-e, de az eddig eléggé feszült idegeim és izmaim most érezhetően lazulni kezdenek. Persze az sincs kizárva, hogy az emlékek segítenek: a kinti eső ugyanis végigfolyik az ablakon, és a neonreklámok, meg az elsuhanó autók lámpáinak fényei prizmaszerűen és sejtelmesen ragyognak át az üvegen, nekem pedig a karácsony jut eszembe róla, a régi gyerekkori karácsonyok, amikor anya lámpafüzérekkel rakta körül a házat, jutott belőle a szobám ablakára is, és minden este elalvás előtt sokáig néztem puha, villogó fényüket. Most úgy érzem, mintha az akkor érzett biztonság és nyugalom áradna szét lassan a megtépázott idegrendszeremen, és nem azt mondom, hogy jelenleg buddhista szerzetes módjára a nirvánába képzelem magam, de már elmúlt az a vágyam - ami az elmúlt percekben erősen noszogatott - hogy vagy ordítva rohanjak ki innen, vagy szétverjek mondjuk néhány széket, amolyan feszültséglevezető jelleggel. - Érdekes és ismeretlen világ? - visszhangzom aztán Kalina szavait felhorkanva, mikor visszatérek az átmeneti révedezésből. - Ez egy marha finom megfogalmazás. Részemről azt mondanám, hogy veszélyes, rideg és roppant idegesítő. Pont, mint a volt feleségem - kortyolok bele a whiskybe, majd lassan bólogatni kezdek, miközben Kalina arról beszél, hogy némi szerencsével ugyan, de ki tudna juttatni a városból. - Köszönöm a felajánlást. Komolyan. De nem megyek én innen sehová - szögezem le. - Egyszerűen azért, mert nincs hová mennem. Átszeltem az egész Államokat, hogy eljussak ide. Nyakamba vehetném a világot, de saját magam elől nem futhatok el. A bennem lévő farkast mindenhová magammal viszem. És amúgy is, mi arra a biztosíték, hogy más városban, a hétköznapok leple alatt nem ugyanez megy? - tárom szét kissé a karjaimat. - Szóval, ha már itt vagyok, akkor nem húzom fel a nyúlcipőt. Egyébként sem szokásom a megfutamodás. Most sem lesz. Nem hiszem, hogy mindenkinek pártállást kéne foglalnia a Nagy testvér ellen, vagy mellette. Kimaradok ebből az egészből, élem a saját kis nyomoronc életemet, és ennyi - koppantom le az üres poharat az asztalra, mintha ezzel tennék pontot a monológom végére, aztán elgondolkodva nézek Kalinára, mikor visszalövi felém az imént feltett kérdésemet, ami arra vonatkozik, hogy tulajdonképpen miért nem nyuvasztottuk ki egymást kölcsönösen. - Azért mentem oda a sikátorban, mert bajban voltál és segíteni akartam - mondom végül némi gondolkodás után. - Igaz, utána már fogalmam sem volt róla, hogy mibe keveredtem, de... azok után, hogy megmentettelek, miért akartam volna ártani neked? Egyébként is volt bennem egy megmagyarázhatatlan érzés, hogy bízhatom benned, ugyanúgy ahogy te is bízhattál bennem. Lehet, hogy néha bundát hordok és nem angyalszárnyakat, mocskos a szám, és az is fix, hogy nem rólam fogják megmintázni a kékvérű úriemberek típusát, de egyenes faszi vagyok, és tudom, hogy mi a becsület. Egyébként is, ritka nagy barom lennék, ha képes volnék ártani egy ilyen gyönyörű nőnek, mint te - teszem hozzá, és minden szavamat komolyan gondolom, de az utolsó mondatomat meg aztán pláne. - Nos, azok után hogy így összehozott bennünket az élet, és tisztáztunk bizonyos dolgokat, nekem már csak egy kérdésem lenne. Tudom, alig másfél órája ismerjük egymást, semmit nem tudsz rólam, úgyhogy ha a válaszod nem, tökéletesen megértem, csak... - tartok néhány másodpercnyi szünetet, hogy megrágjam a következő szavakat, mielőtt kibökném őket - szóval, arra gondoltam, hogy innentől hogyan tovább? Mert ugye oké, hogy már tudom, mi van a városban, de csak kéne valaki, aki az elején kissé segít eligazodni a dolgok sűrűjében. Meg aztán neked is jól jönne a társaságom. Talán. Vicces vagyok, és szórakoztató, igaz most nem olyan körülmények között találkoztunk, hogy ez kiderüljön - irgalmas isten, ilyen szánalmas szöveget még életemben nem adtam elő. Szégyen. De ha már belekezdtem, végigcsinálom, legfeljebb utána visszamegyek a sikátorba, és néhányszor falba csapdosom a fejemet. - Arra vagyok kíváncsi, hogy lenne esetleg kedved találkozni újra velem? És nem kimondottan akciós lövöldözés közben. Nem is tudom... - vonok vállat kissé tanácstalanul - elmehetnénk egy moziba, vagy vacsorázni. Sőt, a közelben láttam egy vidámparkot is, és szerintem tökéletesen igaz, hogy mindenkiben él az örök gyerek - vigyorgok egyet. - Persze, csak ha van hozzá kedved - teszem hozzá, bár azt hiszem a nemleges választ már most borítékolhatom. Idegen vagyok, csóró vagyok, ja plusz vérfarkas. Kb annyi esélyem van labdába rúgni, mint egy bagolynak megtanulni az Ave Mariát.
Azt mondják, hogy a Föld majd jégbe fagy, vagy lángokba borul; így jő el mindünkért a végzet, az utolsó óra. Persze, ha egy kicsit eltávolodunk a jövendölésektől, meg a jóslatoktól, és realista szemmel nézünk a nagy egészre, mind beláthatjuk, és elismerhetjük, hogy voltaképpen, így, vagy úgy, de az ember, csakis az ember egyedül tehet az egészről. Szerintem még mielőtt bármiféle, globális katasztrófa – például egy meteor becsapódása, vagy óriási tenger-, és földrengések – áldozatai lennénk, a világ, amit ismerünk, ahol élünk, és, amiről azt hisszük, urai vagyunk, tényleg, komolyan a tűz martalékává fog válni. Tűz és vér. Egymásnak feszülő nézetek, szócsaták, melyek tettekké lényegülnek, harcok, csaták, háborúk. Testvér a testvér ellen, lány az anyja ellen, fiú az apja ellen. Mert, mióta világ a világ, és az ember tudatára ébredt, azt hiszi, ő a csúcsragadozó, minden predátorok predátora, a világ ura – és nagyobbat nem is tévedhetnénk. Ékes példa erre Bastien, akit szintúgy az emberek teremtettek, és alkottak, és, aki most éppen úgy viselkedik, mint egy mindent elpusztító, bekebelező atomrobbanás utózöngéje, egy mérgező felhő, ami Washingtonra telepedett, és mérgezi, napról-napra, és csak egyre jobban beeszi magát a rétegekbe, a repedésekbe, az emberek bőre alá, a húsukba, a csontjaikba. Sokszor megfordul a fejemben az, hogy voltaképpen Bastien sem egyéb, csupán áldozat. Az emberek áldozata, a tudósoké, akik ezt tették vele, a körülményeké, amik miatt így döntöttek, a Sorsé, amiért éppen ő lett az, akit kiválasztottak kísérleti alanynak. Hogy képes lennék én, vagy bárki más meggyőzni arról, hogy csak azért, mert emberek egyetlen csoportja ezt tette vele, nem mind rosszak, nem mind gonoszak, azt nem tudom. És vajon elhinné, ha ezt mondanák neki? Vajon el tudná engedni a gyeplőt, fel tudna emelkedni a képzeletbeli trónusról? Vagy már túlságosan megszédítette, megőrjítette a hatalom, és a forrongó gyűlölet? Azt hiszem, ezekre a kérdésekre csakis ő tudna válaszolni. - Remélem, tudni fogod, hogy nekem hova kell eltámogatnom majd téged, ha hazaindulunk – sejtelmes mosolyra görbül ajkam szeglete, szavaim lágyan vágják a feszültségtől nehéz levegőt. Kiiszom a második üveg sör, utolsó három kortyát, míg a pultos kihozza a szépen metszett kristálypoharakat, a sötét, borostyán színű whiskey-vel. - Igen – bólintok erélyesen. – Komolyan? – kérdezek vissza, arra utalva, hogy elhiszi. Amennyire én emlékszem, nem túl hosszú pályafutásom alatt ez még egyszer sem ment ilyen egyszerűen korábban. Ezért is lep meg ennyire. – Nos, igen, sok pénzen veszélyes dolgokat lehet venni. Vagy alkotni – legyen szó szuperkatonákról, atombombákról, vagy egy újabb, akár világméretű háborúról. Nem kell sok az egészhez, csak egy aprócska lökés. Nem kerüli el a figyelmemet, hogy a farkasok említésekor minden figyelmét nekem szenteli – talán még az italába sem iszik bele. - Álljunk meg egy pillanatra – vágok bele a szavába, már megint, sokadszorra a rövid ismertségünk során. – Neked nem kell itt maradnod. Rendben, papíron, hivatalosan igen, maradnod kell, nem mehetsz innen sehova. De én nem szeretnélek belekeverni ebbe az egészbe – őszintén mondom, és komolyan gondolom; hideg, zord pillantásom az ő vad, borostyánjait keresi. – Nem könnyű, de el tudom intézni, hogy a városhatáron kívülre kerülj. Élve – teszem hozzá nyomatékosan. Egy kicsit remélem, hogy beleegyezik, mert nem tűnik olyannak, aki szörnyűséges halált érdemelne, majd egy jelöletlen sírt. Ezzel ellenben viszont nagyon is úgy tűnik, mint, aki nem maradna ki egy ilyen kaliberű szabadságharcból. - Érdekes, és ismeretlen ez a világ – tekintetem az utcára réved. Eleredt az eső, a fénypászmák megtörnek az ablakon legördülő esőcseppeken, és úgy ragyognak, mint miriádnyi, ragyogó drágakő. – És még így sem láttunk nagyon sok mindent, elképzelhetetlen dolgokat, és nem ismerünk mindent – megvonom a vállamat. – Apró, sötétben tapogatózó, mulandó kis porszemek vagyunk, örülhetünk, hogy az időjárás változásait előre meg tudjuk jósolni – ingatom meg a fejemet. – Érthető, ha így éreztél, érzel, több hasonló esettel is találkoztam, és nekem elhiheted, nem mindegyik ért boldog véget. Furcsa dolgokat tud produkálni az emberi agy, és lélek, ha valami ilyesmi változás következik be az egyén életében – nem untatom a részletekkel, nem mesélek elállatiasodott emberekkel, vagy éppenséggel farkas bőrbe bújt halandókkal, akik a világ minden pénzéért sem tértek volna vissza az előző, leszabályozott életükbe. Utóbbi esetben a jobbik verzió az, amikor erdőket járó, szelíd bestiákká lényegülnek; a rosszabb, amikor embervérre szomjazó fenevadakká lesznek. Szavait hallgatva, valamilyen oknál fogva elszomorodok egy kicsit. Elvégre kevés szomorúbb dolog van – a természetben is -, mint egy falkátlan, magányos farkas. Vérfarkasként sem lehet egyszerűbb, pláne akkor, ha valaki nem önszántából választja ezt az életet, és nem maga vállalja azt, hogy ezzel egyedül meg is birkózik. Fejének mozdulatát lesütött pilláim sátrán veszem észre, és ráemelem tekintetemet. Még mielőtt válaszolnék, a nem is olyan régen rendelt whiskeybe kortyolok. - Buffytól nem is állhatnék távolabb – nézni ugyan sosem néztem, de hallottam róla, mindenki hallott róla, még a magamfajták is, akik az életük első ötödét egy elefántcsonttoronyban töltötték. – Tudod, ez nem olyan egyszerű, hogy minden természetfelettit megölök, gondolkodás nélkül, mint valamiféle gyilkoló gép, ami az utamba kerül. Ha így lenne, mennyivel lennék több, vagy jobb Bastiennél, vagy a hozzá hasonló elnyomóknál? Miért harcolnék ellene? – teszem fel a költői kérdést. – Tudod, a családom már párszáz éve ténykedik a világban, és idővel rá kellett jönniük, hogy nem mindig, és nem feltétlenül az a halandó, legyen egy egyszerű földműves, gróf, király, hadvezér, miniszterelnök, vagy király, a jó, aki pénzt kínál egy szörnyeteg megöléséért cserébe. Így a kódex, ami szerint élek, kimondja, hogy a legfőbb feladatunk ezen a planétán nem más, mint, hogy megteremtsük, és fenntartsuk az egyensúlyt halandó és természetfeletti között. Te pedig, ne sértődj meg, de nem tűnsz veszélyesnek. Legalábbis nem a nagy egészre, a nagyobb jóra nézve. Miért is kellene kibeleznem téged? – újabb korty a whiskey-ből. – Egyébként meg odaadtam a fegyveremet. Ha veszélyesnek ítéltél meg, tulajdonképpen te is lelőhettél volna engem. Miért nem tetted?
Az emberek, köztük én is, nagyon sokszor élnek át elmondhatatlanul rossz dolgokat. Menekülnek. Üldözik őket. Néha emberek, néha mások - démonok, szellemek, ijesztő lények. Elrabolják, megverik, megkínozzák őket. Leesnek egy magas épület tetejéről. Földrengést, atomtámadást élnek túl, végignézik, ahogy elpusztul a világ. Aztán a végén elakadt lélegezettel, verejtéktől csapzottan riadnak fel, kipattannak a szemeik, és néhány pillanattal később megkönnyebbült legyintéssel veszik tudomásul, hogy mindaz ami történt nem valóság volt, csak egy rémálom. Igen, ez egy kimondottan kecsegtető opció, és részemről is reménykedem valamiféle ilyen végkifejletben, bár a lelkem mélyén tisztában vagyok vele, hogy ez az egész csak nevetséges önáltatás. Különös, de még csak eszembe sem jut kételkedni Kalina szavaiban. Vagyis, inkább úgy fogalmazok, hogy amit az első körben viccnek vagy átverésnek tartottam, kezd hihetővé, vagy legalábbis elfogadhatóvá válni, és ennek az alátámasztására én magam vagyok a bizonyíték. Ha létezem én, mint félig ember, félig szörny, miért ne lehetnének mások is? Miért ne élhetnének a mindennapok leple alatt vérszívók, meg a jófene tudja, milyen lények? Kicsit olyan ez, mint mikor egymásra csúszik két párhuzamos dimenzió, és a két világ elválaszthatatlanul egybemosódik. - Oké, azt hiszem, nekem ehhez kissé erősebb támasz kell - rázogatom a fejem úgy, mint a kutya, akinek víz ment a fülébe, aztán felemelem a kezem, és két whiskyt rendelek. Az egyiket persze Kalinának, ha esetleg nemet mond rá, felhajtom azt is szívesen, nem fog kárba veszni. - Tehát - fektetem két alkaromat az asztalra, és igyekszem feldolgozni azt az információhalmazt, ami az elmúlt percekben rám lett ömlesztve. - Szóval azt mondod, hogy ezek az izék... a vámpírok léteznek, és a ez egész kormánykísérletként kezdődött. Röhej, mert simán elhiszem. Nem vagyok a nagy összeesküvés-elméletek megszállottja, de szerintem csak a hülye nem hiszi el, hogy azok odafenn - bökök a plafon felé, ami jelenleg az ország vezetőit hivatott jelképezni - nem csinálnak egy csomó szarságot. Bár ha engem valaki korábban kérdez, akkor az ufókra voksoltam volna, vagy egy vírusra, ami kirobbantja a zombi apokalipszist és mind meghalunk. De amit mondtál, még a legvadabb elképzeléseket is felülmúlja - csóválom a fejem még mindig a totál döbbenet állapotában. Az vessen rám követ, aki egy legyintéssel felül tudna emelkedni mindazon, amit most megtudott. Az eddig sem elhanyagolható figyelmem viszont csak fokozódik, amikor a farkasokra kerül sor. Nagyjából úgy hallgatom Kalinát, mintha valaki abban a szerencsében részesülne, hogy megkapja a totális igazságot az evolúció hiányzó láncszemét illetően. - Egyszer, pár napja már valaki nagy vonalakban megemlítette nekem ezeket a dolgokat, de az a csaj... - körözök mutatóujjammal a halántékom mellett, D'Vorah-ra utalva - ergo azt hittem, flepnis vagy csak szórakozik. De hogy már tőled is ugyanezt hallom, simán elhiszem. Kénytelen vagyok. Igaz te nála többet mondtál, mert ő csak futólag érintette a témát, és ennyire nem fejtette ki, mibe is másztam bele azzal, hogy a városba jöttem. Szóval... - veszek nagy levegőt, mert lehet, hogy most egyetlen jól irányzott csapással kidöntöm magam alatt azt a bizonyos jelképes fát - akkor szerintem azt is tudod, legalábbis sejted, hogy én mi vagyok - fürkészem Kalina tekintetét, és tökéletesen sikerül belőle kiolvasnom a választ. - Aztabüdös - reagálom le a dolgot már csak ennyivel. - Figyelj, esküszöm neked, hogy még sokáig én sem hittem el. Néha még most sem hiszem. Az ember alapvetően racionális lény, és nem férnek bele a világába ilyen szarságok. Ha személyesen van valaki érintve, na akkor meg pláne nem. Próbáltam egy csomó értelmes indokot keresni, hogy teszem azt, annyi rohadt dolgot láttam zsaruként, hogy valamiféle PTSD szindróma lett a vége. Aztán meg azt, hogy talán lycantrópiás vagyok, tudod amikor valaki agyában megborul egy alkatrész, és az illető farkasnak hiszi magát. Úgy viselkedik, olyan dolgokat tesz, de valójában persze nem az. Aztán amikor másodszor találtam magam reggel a Seattle melletti erdőben, egy szál farokban fetrengve az avaron, akkor már muszáj voltam elhinni. Ja, eddig kétszer történt meg velem - teszem hozzá gyorsan, csak szimplán az igazság végett. - Sokáig azt hittem, én vagyok az egyetlen. Vagyis, egész pontosan, a második, mert az első az a dög volt, amelyik megmart. Még azzal sem vagyok tisztában, hogy az istenben lehet ezt normális ésszel felfogni, vagy túlélni - bámulom komoran az asztal fáját, majd felemelem a fejem, és újra belenézek Kalina szemének kékjébe. - Ha kinyírtad azt a kutyát... izé, farkast a sikátorban, engem miért nem? - kérdezem őszinte kíváncsisággal. - Miért nem belém bökted azt a kést? Zsaru voltam, és bármi is vagyok most, a logikám még működik. Olyan profizmussal csináltad az egész dolgot, hogy nyakam teszem rá, hogy nem ez volt neked az első. Valamiféle vadásznak gondollak, na persze lehet hogy tévedek, szóval olyannak, mint a Buffy-ban a vámpírvadász, akinek az a küldetése hogy kinyírjon minden vérszívót, démont meg hasonló lényeket. Eszerint engem már ki kellett volna belezned, most pedig itt iszogatsz velem, békés kettesben. Miért? - kérdezem újra, és tényleg kíváncsi vagyok a válaszra. Azt sem zárom ki, hogy ez lesz életem utolsó itala, csak valami oknál fogva engem kíméletesebben akar majd lemészárolni. A nőket alapjáraton sem lehet kiismerni, nem még egy ilyen felfoghatatlan szituációban.
Ehhez a ponthoz még nem igazán értem el soha, senkivel – nem, nem a sörözésre gondolok, vagy arra, aminek eztán kellene következnie, ha egy hollywoodi giccs-film főszereplői lennénk Jasonnel. Egészen a mai napig bezárólag egy kezemen meg tudom számolni, hogy mennyi embert avattam be abba, ami valójában a világban zajlik, hogy ki-, és mifélék veszik körül őket, és, amiről amúgy nem is tudnak sokan. Minden esetre ez mindig egy igazán sarkalatos pontja a hosszabb-rövidebb ismertségeknek, ugyanis az ember lánya soha nem tudhatja, hogy mindaz a sok ostobaságnak tűnő dolog, amit kiejt a száján, amit elmesél a vele szemben ülőnek, mit vált majd ki belőle. Őrültnek néz majd? Viccnek hiszi az egészet? Rettegni kezd? Ő őrül bele a tudatba? Rettegésben fog élni, feszületet, meg ezüst kést fog szorongatni, bárhová is menjen? Senkinek sem szánok olyan életet, amiben minden múló szívdobbanással, rettegve a háta mögé kellene pillantania, csak, hogy megbizonyosodjon róla, hogy tényleg, komolyan nem követi egyetlen sötét árnyalak sem. Az ilyen nem teljes élet. Szóval nem áll szándékomban senkit sem belerántani a saját világom, szurokfekete bugyraiba. Nem való ez az élet mindenkinek. - Az vagyok – bólintok erélyesen -, főleg, ha tudom, hogy nekem van igazam – vonom fel a szemöldökömet, és mosolyodok el. Ha tudná, hogy mire vagyok képes, ha tudná, hogy a semmiből képes vagyok megidézni a földi poklot, akkor bizonyára elhinné azt is, hogy – még, ha nem is úgy tűnt – uraltam a helyzetet és a szituációt. Ettől függetlenül nem vagyok kevésbé hálás, még akkor sem, ha ezt nem ismerem be nyíltan. Vagy éppenséggel sehogy sem. Vitatkozhatnánk egyébként erről napestig, akkor sem engednék a magam igazából. - Az attól függ – mozdulatának tükörképe az enyém -, hogy mihez kell ügyesnek lennie – nem vagyok sem prűd, sem hülye, természetesen tudom, hogy mire gondol Ő. Nekem nem feltétlenül az jutott eszembe, mint neki, legalábbis nem abban a kontextusban, ahogyan neki, hogy mégis hogyan-, és miképpen tudnám kellemesen megcirógatni a tökeit – neki, vagy bárkinek. Zárakat nem igazán tudok feltörni, például, de cserébe, mint, ahogyan azt a mellékelt ábra prezentálta már nem is olyan régen, a tőrökkel jól bánok. És, oh... nem is látott még kést dobálni. Meglepően gyorsan tudok tárat cserélni, vagy egy íjat kivenni a tegezből, ha arról van szó. De, példának okáért, egészen jó hobbi-szakács vagyok, és a szeletelést, a darabolást, a kockázást már-már tökélyre fejlesztettem a saját szintemen. Nem hiszem, hogy bármelyiket is prezentálnom kellene a közeljövőben, éppen ezért nem is hiszem, hogy több szóra érdemes a téma. Aztán meglátjuk, hogy Jason feszegetni akarja-e a határaimat, vagy sem. - Hát, ez az – világítok rá. – Nem is azt kérdeztem, hogy latino vagy-e, vagy sem, sőt... nem, mintha többé, vagy kevesebbé tenne, ha az lennél – vállat vonok. – Értem – kortyolok a sörbe, miután elmesélte dióhéjban a sztorit. – Élőben is biztosan szép a vidék – tűnődök hangosan. – Mármint annak, aki a nyers és zord szépséget is tudja értékelni – merthogy az én szemem előtt nem az óceán, meg egy turista paradicsom lebeg, hanem sokkal inkább a sivatag, és a hegyvidék, míg a szem ellát, kaktuszok, meg alacsony, száraz fű, a távolban az égbenyúló ormok oltalma alatt elterülő, aprócska, csupaszín falu, a főtrén cseppnyi templommal – és mellette a kocsmával, természetesen. Aztán, még mielőtt Bastienről és a hordájáról kezdenék beszélni, meg a terveiről, a sikereiről, és a mészárszékről, amivé D.C. vált, mióta ő ül a képzeletbeli trónon, sikerül meggyőznöm magamat arról, hogy így, vagy úgy, de valahogyan biztosan feledésbe merül majd mindaz, amit mondok. Ha más nem, bolondnak néz. Ha nem, akkor majd talán kellően berúg. Ha mégsem, akkor még mindig dönthet úgy, hogy neki nem kell ebből a sok szarságból, és maga mögött hagyja a puskaporos hordót, amin most olyan önfeledten üldögélünk, mintha minden a legnagyobb rendben lenne a világban. - Igen – nyugtázom szavait, melyek a vámpír korára vonatkoznak. Aztán csak figyelem, amíg összeszedi a gondolatait, a vonásait fürkészem, és valamiféle megmagyarázhatatlan oknál fogva legszívesebben megragadnám a kezeit, felhúznám ültéből, kirángatnám a kocsmából, és valamilyen úton-módon kijuttatnám a városból – ha akarja, ha nem. Fuss, menekülj, amíg még tudsz, amíg még van hová – ezt akarom mondani, de csak a nyelvemre harapok. – Hát... – jönnek a kérdések, és a felvetések, hogy ez csak egy komolytalan vicc, és most a fél ország rajta röhög – meg ki tudja még kik fognak a YouTube-on, ha felkerül majd -, de az a vicc, hogy ez nem vicc. És legszívesebben én is nevetnék. Röhögnék kínomban. – Amennyire én tudom, az volt, kormány kísérlet. Eleinte csak kicsivel jobb, erősebb, gyorsabb katonákat akartak, aztán a kísérletek egy természetfeletti lénnyel gazdagították a világot. Jason, Bastient tudósok és boszorkányok vámpírrá változtatták – tudom, hogy hihetetlennek hangzik, tudom, hogy egy címeres idiótának tűnök most, de talán az volna a legjobb, ha nem hinne nekem, és itt hagyna, és valahogyan sikerülne átjutni a modern, amerikai vasfüggönyön. – A farkasok, igen... – megingatom a fejemet, és keserű mosolyra rándul ajkam szeglete, miközben az üres üvegem címkéjét piszkálom. – Tudod, az emberek szeretnek szörnyeket, és szörnyűségeket kreálni, mert akkor ő maguk kevésbé tűnnek szörnyűnek – a szemeibe nézek, keresem a pillantását. – Bastien kiszabadult a börtönből, ahol újjászületett, ahol teremtették, és majdnem mindent és mindenkit elpusztított, akinek köze volt az átváltozásához. Ezután pedig szépen lassan embereket és természetfelettieket gyűjtött maga köré, megszilárdította a hatalmát, és most ő Washington teljhatalmú ura. A kormány újra a boszorkányok segítségét kérve, eredeti vérfarkasokat is bevonva létrehozta a saját farkasait, akik fellázadtak, amikor a kormány az eredendően természetfeletti farkasokat kiirtotta. És azóta nincs megállás a lejtőn – nagy port kavartak az események, nyilvánvalóan én sem tudom pontosan, hogy mi, hogyan történt a falak zárt rejtekében, vagy éppen a föld alatt, vagy volt bárhol is a laboratórium, csak nagyvonalakban azt, amit tudnom kell. És azt biztosan tudom, hogy az egyensúly, amiért olyan vehemensen, megállíthatatlanul, eltántoríthatatlanul küzd a családom, és ezzel egyidejűleg én is, felbillenni látszik. Az események olyan hévvel robognak a bizonytalan jövőbe, ami jelenleg nem sok jót ígér, mint egy fékeveszett, irányíthatatlan mozdony. Opálszínű íriszeimmel az ő whiskey lélektükreibe nézek, és próbálok kiolvasni belőlük valamit.
Ma este a szokásos férfi vadászösztön által hajtva mászkáltam az utcán, ergo kerestem valamit, amit vagy megihatok, vagy megdughatok. Ehhez mérten most úgy érzem magam, mintha hirtelen rám ereszkedett volna valami baszott nagy ködfelhő, de akkora, hogy még a farkamat se látnám meg ha előkapnám, és csak tapogatózok ide-oda, remélve hogy nem térek le az útról, hogy belehemperedjek az árokba, vagy nem találkozok semmi olyannal, ami úgy csapna pofán, hogy egy hétig azt se tudjam, melyik bolygón létezem egyáltalán. Az arcon vágás persze megtörtént, bár nem fizikai értelemben véve, sokkal inkább azáltal a kisebbfajta sokkélmény által, amelynek nem olyan régen a részese voltam. A sörterápia sikerrel segít abban, hogy újra szilárdnak érezzem a megdöbbenés által megingatott talajt a lábam alatt, csak az az istenverte köd nem akar még feloszlani, mert még mindig fogalmam sincs, hogy igazából mi az isten történik körülöttem. Szóval összegezve a ma este eddig történteket szerintem mindent kipiálhatok a listán: a meghökkenést, a totális zavarodottságot meg az akciójeleneket is, megfejelve némi malátamámorral. Gyanítom, hogy ha a szar szarni tudna se nézhetne ki szarabbul, mint jelenleg én. - Te aztán makacs nőszemély vagy, szívem - csóválom meg a fejem vigyorogva, mikor Kalina újfent nyomatékosan kijelenti, hogy szó sem volt semmiféle életmentésről, de nem ám, ő aztán remekül uralta a helyzetet. Tőlem aztán folytathatjuk ennek a taglalását az idők végeztéig is úgy, hogy nekem közben egy tizednyit sem fog emelkedni a vérnyomásom, róla ezt már nem állítanám bizton, és nem nagyon fűlik hozzá a fogam, hogy közelről megismerkedjek magam is azzal a késsel, amellyel nemrég annak a nyomorult kutyának a belsejében matatott. Aztán a vigyorom kiszélesedik a következő szavai hallatán. - Hm... - fordítom kissé oldalra a fejem - vegyem ezt célzásnak, hogy ügyes a kezed? - kérdezem kajánul. Tisztában vagyok vele, hogy a megjegyzéseimmel erősen rázogatom a pofonfát, de a fenébe is, egy kis ugratásba meg egy ártatlan flörtbe még senki nem halt bele, nem igaz? Aztán csodálkozva felvonom a szemöldökömet, amikor szóba kerül - képes volt egyetlen szót beleégetni az agyába, hihetetlen - az az időszak, amikor Mexikóban jártam. - Miért lennék én latino? - kérdezem kissé értetlenül. - Attól, ha te elmész nyaralni mondjuk Olaszországba, még nem leszel digó. De ha annyira kíváncsi vagy rá, egy bűnügyi nyomozás során jártam ott, tudod afféle amerikai-mexikói kooperáció volt ez. Aztán megtetszett a vidék, meg persze a tequila, és még néhányszor magánemberként is visszatértem, ennyi az egész - ja, aztán meg menekültem, mert végigpróbáltam egy kis falucska minden fellelhető nőjét, legalábbis azt, aki hagyta magát, és a magukból kikelt pasijaik meg családtagjaik szó szerint kapákkal és kaszákkal üldöztek át a határon. Szeretem az izgalmas életet, de akkor egy kicsit tényleg sok volt a jóból. - Csak nyugodtan szépségem, elő a farbával! - biztatom kissé Kalinkát, mikor látom, hogy a Bastiant illető kérdésemen kissé elgondolkodik, nagyjából úgy, mintha azt taglalná magában, hogy ha kiböki nekem az igazságot, akkor bolondnak fogom-e gondolni, és meg leszek róla győződve, hogy valahol kinn van egy ember aki őt keresi, egy nyugtatólövedékkel, meg egy baszom nagy lepkehálóval, vagy éppen simán szemberöhögöm majd, mert ugratásnak fogom tartani a szavait. A válasz persze megérkezik, csak éppen nem oszlatja el azt a bizonyos ködöt, sőt még sűrűbbé teszi. - Szóval a pasas száz éves - állapítom meg - feleslegesen - csak ez elég jó időhúzás ahhoz, hogy átrágjam magamban a hallottakat. Nem hiszek Kalinának, vagyis pontosabban neki hiszek, de abban hogy az a Bastian még mindig az eredeti Bastian, abban nem. Fix, hogy itt valami titok lappang, amivel még talán a város lakói sincsenek tisztában. Csak akkor kapom fel a fejem, mikor elhangzik az a rejtélyes szóösszetétel, hogy "azzá tették, ami". - Öhm... - emelem fel a kezem nyitott tenyérrel, mintha csak azt mondanám, hogy "stop". - Mi a fenét jelent, hogy azzá tették? Mivé? Hallhatatlanná, mint a hegylakót? - hű, ez az egész sztori egyre kuszább. - Mi ez, valami istenverte kormánykísérlet? Vagy kandi kamera? Vagy pszichológia vizsga? Oké, tőlem jöhet a pezsgő, integetek is a kamerának ha kell, sőt bizonyos fokú vetkőzésre is hajlandó vagyok a nézettség kedvéért - vigyorgok, mert most már totálisan biztos vagyok benne, hogy ez az egész csak egy vicc. Washington D.C lakóinak humorérzékét még a jelek szerint szoknom kell. Épp beleiszom a sörbe, amit prüszkölve ki is köpök, félig beterítve vele az asztalt, mert ekkor olyan kijelentés hangzik el Kalinka szájából, ami úgy ér engem, mint egy fejenvágás. - Vagyis...tehát... az a farkas... - kapkodok levegő után, és mikor a köhögőrohamnak vége, lekönyökölök és olyan közel hajlok Kalinához, amennyire az asztal fája engedi. - Mit tudsz te erről az egészről? - kérdezem visszafojtott lélegzettel, és ezúttal figyelmen kívül hagyom a pillantást, amit az előbb vetett rám. Van amikor a flört fontos dolog, de azt hiszem az a téma, amire most a beszélgetés kanyarodott fontosabb. Ha ezt letárgyaljuk, és végre megtudom a tökéletes igazságot önmagamról is, visszatérhetünk a dolgok kellemesebb részéhez. Feltéve persze, ha a végére nem fogok belebolondulni a valóságba.
Elküldésének ideje -- Szomb. Május 23, 2020 10:25 pm
Réges-régen a természetfeletti jelenlét mindennapos volt a világban – legalábbis ott, ahonnan én jövök. Az intézményben, Lublinban, van egy aránylag nagy könyvtár, nem csak hétköznapi könyvekkel, sőt, ha őszinte akarok lenni, a normális könyvek, a klasszikusok, a young adult írások vannak kisebbségben. Ellenben a régmúltból ránk maradt, írásos feljegyzésekkel, amikből több száz, meg száz pihen a teremben, ha nem ezer, meg ezer. Emlékszem, milyen volt először belépni oda, voltam vagy hét-nyolc éves. A teremben kellemes, meleg fény honolt, a levegő pedig száraz volt, mégis tiszta. Az egyik hátsó ablakon – ahonnan telente hideg napsugarak szöktek be – volt egy hajszálvékony repedés az üvegen. Volt néhány asztal, olvasólámpákkal, és vörös, bársonyhuzatos székekkel. Felérhetetlen magasságokba emelkedő, tömörfa polcos szekrények, melyeken, szorosan, egymás mellett sorakoztak a könyvek, a régiek gerincén cirádás betűkkel-, az újakon letisztultabb stílusban a szerzők (ha ismertek), és a művek címei; olyan sok van belőlük, hogy egy tűt sem lehetne két kötet közé beerőltetni. Évszázadok-, vagy akár ezredek tudása, emlékei, történetei, az őseim élete, a családom történelme, egyszeriben életre kelt előttem, felemelkedtek a sárgás, keményen sercegő papírról, ereikben vérként csörgedezett a tinta, és meséltek... ott, ahonnan én jövök, régen hemzsegtek a természetfelettiek. Olyanok, amiket manapság mindenki csak legendának-, vagy mesebeli lénynek hisz. Különböző féle-fajta sárkány-alakúak, szirének, fojtólidércek, kikimórok, strigák, griffek, óriások, küklopszok, lidércek; és még sorolhatnám. Kiskoromban mindent le akartam győzni: azt játszottam, hogy már én is nagy vagyok, és erős, az apám kiköpött mása, korom legjobb vadásza, és feltett szándékom volt megölni az összes szörnyeteget, és megszabadítani a világot a vérengző fenevadaktól. Nem értettem, hogy az elődeim miért nem tették ezt? Miért nem végeztek az összes bestiával? Mert hagyták őket élni – az értelmeseket, azokat, amelyek nem jelentettek veszélyt az emberiségre, azokat, amelyek veszélyesek voltak, de békében éltek, távol a civilizációtól. Beletelt pár évbe, mire sikerült megértenem, az apám vezetett rá. A farkast sem ölöd meg, amíg békésen járja az erdőt, ugye, Kalina? Az oroszlánt is hagyod, had vadásszon a területén. Nem ártatlan, fegyvertelen emberekre – más állatokra. Miért lenne ez másképp a szörnyetegekkel? És vajon tényleg mind szörnyeteg, vagy csak az emberek aggatták rájuk ezt a cseppet sem nemes jelzőt? Elvégre... mi, szánalmas kis halandók, voltunk azok, akik utakat, falvakat építettek, várakat és városokat emeltek oda, ahol egykoron a természet uralkodott, a maga törvényei szerint. Persze, mindig vannak, és voltak kivételek, olyan természetfeletti lények, akik azért élnek, hogy gyilkoljanak, akik vérre szomjaznak, akiknek kielégíthetetlen az éhsége, a szomja, amelyik abban leli örömét, hogy gyilkoljon, legyen az bármi, vagy bárki. Az ilyenek miatt alakult meg a kompánia a 13. században, azért, hogy ezektől megvédje az embereket. És aztán rá kellett jönniük, hogy bizony, bizony, az emberektől is meg kell védeni az ártalmatlan szörnyeket. Az ember persze csak bajt okoz. A családom nagy, de nem annyira, hogy mindent, és mindenkit megvédjenek és megmentsenek, hogy mindig, mindenhol ott legyünk, ahol és amikor szükség van ránk. Nem véletlenül váltak mostanra legendává, vagy mesévé azok a lények, rémségek, amik régen megkeserítették az emberek mindennapjait: az ember elpusztította őket. Mert az ember mindent elpusztít, amit nem ismer, amitől fél. Szavait hallva majdnem félrenyelek, kézfejemmel törlöm meg a szám sarkát, mielőtt válaszolnék: - Nem jutottunk volna idáig, ha hagyod, hogy végezzem a dolgomat – azt hittem, hogy ezt már megbeszéltük párszor. – Hah! És ez még csak a jéghegy csúcsa, a felét sem láttad annak, amire képes vagyok – dőlök kissé felé ültemben, ajkam szegletében játszadozó mosollyal. – De úgy hiszem, neked is vannak még rejtett képességeid. Mexikó, mi? Nem tűnsz oda valósinak – töprengek hangosan. Nem, mintha jártam volna már Mexikóban, és tudnám, hogy pontosan milyenek is a mexikóiak, vagy az ott élők életstílusa, vagy életvitele. Kicsit abban bíztam, hogy őrültségnek fog hangzani az egész, és akkor majd őrültnek is titulál, vagy azt hiszi, hogy csak egy vicc az egész, és majd keresni fogja a kandikamerát, de a nagy büdös helyzet az, hogy úgy ragaszkodik a feltett kérdéseire adott válaszaimhoz, mintha rossz helyre nyúltam volna, és egy őrző-védő kutya fogai csattantak volna a kezemen, és nem ereszt, nem enged – sem engem, sem a témát. Komolyan azt fontolgatom, hogy vagy leitatom annyira – már persze, ha ez lehetséges -, hogy holnapra az egész csak egy szeszmámoros álomnak tűnjön, vagy... szerzek valamit attól az alkimistától, amitől majd elfelejti ezt az éjszakát – a férfit, ahogy fojtogat, az utcákat, a sikátorokat, a parkot, a farkast, a kocsmát, engem; tehát úgy nagyjából az egészet. Kósza tincset tűrök a fülem mögé, míg a faasztal erezetét nézem: tucatnyi, apró mélyedés, melyek párhuzamosan futnak egymás mellet, néha egymásba torkollnak, örvényt képeznek. Nagy levegőt veszek, és a férfi szemébe nézek. És, még mielőtt bármit is tennék, vagy mondanék, a sörbe iszok. - Na, jó, figyelj... ez lehet, hogy egy kicsit meredeknek hangzik, de Bastien az a Bastien, aki volt is már a harmincas években. Nincs utódja, nincs egy copycat, aki a bőrébe bújt, és eljátssza, hogy ő az első, az egyetlen és az eredeti Bastien. Az a férfi több, mint száz éves. Nem tudok sokat arról, hogy hogyan, és miképpen tették azzá, ami, de - lélegzetvételnyi szünetet tartok. – Elhiszed, ha azt mondom, hogy átváltoztatták? Valami teljesen mássá, idegi szinten, az alapokba nyúltak bele. És azt elhiszed, hogy az a kutya a parkban nem is kutya volt, hanem farkas, és egyben ember, és Bastient követte életében? – nem vagyok az a kertelős típus, jobb, ha ennyiben maradunk. A reakcióját látva, és hallva pedig majd eldöntöm, hogy beadok-e neki valamit, amitől elfelejti ezt az egész őrületet, amibe keveredett, vagy sem. A kérdés, mennyire fog kiröhögni. A sörbe kortyolok, és elmosolyodok. - Sejtettem... – egy szívdobbanás erejéig lesütöm a pilláimat, aztán újra ráemelem a tekintetemet.
Elküldésének ideje -- Szomb. Május 23, 2020 3:01 pm
To: Kalina
Az apám Arizonából származott, csak fiatal felnőttként került Seattle-be, de azt a valódi, déli stílusát sosem tudta, és nem is akarta levetkőzni. Olyan volt, mint a filmekben az öreg, bölcs falusi farmerek, akik a végigdolgozott nap lezárásaképpen kiülnek a verandára egy üveg sörrel a kezükben, és elmondhatatlan békével a lelkükben fürkészik a természetet. Nem beszélnek, ritkán szólalnak csak meg, de ha mégis, a szavak örökre beleégnek azoknak a lelkébe, akik hallják, mert ezredévek bölcsessége rejtőzik ezeknek a mélyén. Igen, pontosan ilyen volt az öregem, még gyerekkoromban is. A kedvenc foglalatosságunk az volt, hogy minden vasárnap délután kiment a garázsba matatni a szerszámok között, néha horgászbotokat szerelt össze, mert horgásztúrára készültünk a közeli tavakhoz, néha fúrt-faragott, barkácsolt, én pedig ott ültem egy régi, szúette ládán, és semmi mást nem csináltam, csak figyeltem őt, mert még a legapróbb mozdulatából is a nyugalom és a biztonság áradt felém. Persze beszélgettünk is, és mindig mondott apám valamit, amivel vagy elgondolkodtatott, vagy megnevettetett, vagy a kettő együtt. Anyám annyira nem rajongott ezért a garázsos vasárnap délutánokért, mert időfecsérlésnek tartotta, és mikor egyszer a kelleténél is tovább elkísérte apámat a garázs felé megtett útján anyám zsörtölődése - amit persze soha nem gondolt komolyan - az öregem cinkos jókedvvel rám hunyorított, és azt mondta nekem: "jegyezd meg Jase, hogy a nők őrületbe kergetik az embert. Vagy megőrülsz értük, vagy megőrülsz tőlük, de megbolondítanak. Egyszer te is rájössz majd, amikor vakon és süketen loholsz egy lány után". Hát, váratott a dolog néhány évet magára, de persze apámnak igaza lett. Volt már nő aki után úgy mentem, mint akit elvarázsoltak, és most is ez villan fel az eszemben, mikor ellenvetés nélkül hagyom, hogy Kalina átvegye az irányítást, és jámboran baktatok a nyomában miközben kikecmergünk a parkból. A bár, ami előtt megállunk összehasonlíthatatlanul jobban tetszik az előbbi helyszínnél, valószínűleg azért, mert nem kapcsolódnak hozzá sokkoló élmények, legalábbis egyelőre. Belépve megkapjuk az italunkat, aztán helyet keresünk a hátsó traktus közelében, ahol már kevesebben tartózkodnak, és a zajok is némileg halkabbnak tűnnek itt, bár lehet hogy csak a becsapós akusztika számlájára írható az egész. Bárhogy is, a legkevésbé sem bánom, hogy nincsenek a közelünkben fültanúk, mert valami azt súgja, hogy ehhez a beszélgetéshez, amire készülünk, nincs is szükség rájuk. Amikor az első korty sör a torkomat éri, végre tökéletesen bebetonozza alattam az elmúlt fél órában kissé megingott talajt, legalábbis fogalmazzunk úgy, hogy míg az előbb a sikátorban csak bootolnom sikerült, mostanra visszajutok a "system perfect run" üzemmódba. Ideje is volt. Ahogy annak is, hogy végre megtudjam, mi ez az egész. Igaz előbb még Kalina felajánlja a tegeződést, amin ismét meglepődöm, bár ezúttal remekül palástolom, de hezitálás nélkül bólintok rá az ajánlatra. - Azok után, hogy megmentettem az életed, és végighesszeltél a sikátorban, azt hiszem ez a minimum - biccentek. - Igaz, amikor idáig jutok a nőkkel, a következő felvetés, hogy nála vagy nálam, de esetedben eltekintek ettől, mert láttam mire vagy képes fegyverrel - vigyorgok pimaszul, és hagyok Kalinának némi időt, hogy ő is lenyeljen néhány kortynyi sört, és ettől átmenetileg még replikázni sem képes. Gyanítom szerencsémre. De nem tehetek róla, ha szép nőt látok, képtelen vagyok befogni a pofámat. És tagadhatatlan tény, hogy alkalom szülte partnerem az igencsak dögös kategóriába tartozik. Aztán eljutunk odáig, hogy felteszem neki a nap kérdését, és kíváncsian várom a választ, amitől remélhetőleg sikerül rendet rakni a fejemben jelenleg lévő totális káoszban. Kalina legalábbis úgy tűnik otthon van annak tekintetében, mi az isten is történik ebben a városban, és erősen kétlem, hogy egy bármilyen random járókelőnek ilyen nyíltan nekiállhatnék, hogy ugyan már, de valljon nekem arról, mi az istenbe másztam bele akkor, amikor átléptem Washington D.C határát. Erre nem is kell sokat várnom, és a kétkedésem Kalina beszámolóját - annak valódiságát - illetően nőttön nő, és mikor befejezi a nagyjából felskiccelt "Ki kicsoda" albumot, egyben felhajtom a sörömet. Szükségem is van rá, hogy addig összerángassam a mindenáron szétszaladni akaró gondolataimat. - Várj egy kicsit szépségem, mert valamit nem értek - törlöm meg aztán a számat kezem fejével. - Oké, erről a Lucienről nem tudsz. Semmi gáz, nem ismerhetsz mindenkit, ennek a kérdésnek majd utánajárok másképpen. De ami Bastiant illeti, szerintem valami hiba csúszott a mondandódba. Egy kissé zavaros a történet. Azt mondtad, a harmincas években kezdte el kiépíteni az uralmát. Ha nagyon hamvas fiatalon, mondjuk húsz évesen kezdett is neki a gengszterkedésnek, akkor is most száz felett kéne járnia az illetőnek - végzek villámgyors fejszámolást. - Ez lehetetlen. Elhiszem, hogy régen félelmetes volt a fickó, de egy százon felüli vénség már közel sem lehet túl félelmetes. Sem túl hatékony. Vagy félreértettelek? Ő indította el a haccacárét, és aztán valaki átvette tőle? Tudod, mint a király meg a fia a mesékben, vagy mint a régi görög jósdában, ahol a papnőt halhatatlannak hitték, pedig csak okosan átadta a maszkját és a tapasztalatát az utána jövőnek. Bárhogy is, de ha már túljutottunk az első alkalmon, amikor végigmértél, megteheted újra, és ezek után kérdezd meg ismét, hogy vajon melyik oldalhoz fogok tartozni, a meghunyászkodókhoz, vagy a lázadókhoz - vigyorgom el magam, és közben a pult felé intek, jelezve, hogy újabb kört kérek Kalinának, meg magamnak is. Remélem nem hiszi, hogy engedem, hogy ő fizessen. Férfi vagyok, és lehet, hogy nem vet fel a pénz, de a büszkeségem sosem engedné, hogy egy nő pénzén potyázzak.
Elküldésének ideje -- Szer. Május 20, 2020 9:50 pm
Amikor felkeltem a földről ültemből, és már az üzenetet írom a boszorkánynak, csak akkor gondolkozom el azon, hogy vajon tényleg jó ötlet volt-e belerángatni ebbe az egészbe a férfit. Jó, ami tény, az tény: nem igazán kellett rángatnom, tulajdonképpen jött magától is. A választás az ő kezében volt, és ő döntött úgy, ahogyan. Ez persze nem mentesít engem a felelősség alól, elvégre rosszabbul is végződhetett volna a mi közös kis... kalandunk. Akármennyire is erősködök, magamban belátom, hogy nem lett volna szabad ilyen nagymértékben a vak szerencsére bízni, nem, hogy az én életemet, de egy szerencsétlen, mit sem sejtő emberét sem. De, ami megtörtént, az megtörtént, változtatni nem lehet, az idő visszapörgetése pedig nem áll hatalmamban. De megtenném-e, ha igen? Semmissé tenném az egészet? Ajkam szegletében féloldalas – már-már bocsánatkérő – mosollyal figyelem a férfi vonásait, a tekintetét, ami a semmibe réved, majd vissza a farkasra, a bokorra, oszt, és szoroz, és fogalma sincs arról, hogy mi történt vele az imént. Illetve, egészen pontosan, minek is lett a részese az által, hogy segített nekem. Azt pedig még nem is sejti, hogy ezzel az adósává váltam – ez nem afféle szabály, éppen csak így diktálja a lelkiismeretem és az a francos kőszív. Mosolyom csak akkor szélesedik kissé, amikor megszólal – persze, a szemforgatás nem maradhat el. - Rendben, látom, nem vesztettem el teljesen – mármint az események sűrűjének, szövevényes hálójában. – Késő bánat, eb gondolat – hanyagul kacér vállrándítás, és sanda vigyor görbül arcomra. És csak eztán nyújtom neki jobbomat, hogy ezzel végérvényesen visszarángassam ebből a katartikus, álomszerű eseménysorozatból, amibe beleszaladt – szó szerint. Nem szeretem a puhány kézfogásokat, de van egy olyan érzésem, hogy az övé is van olyan erélyes – nem vérkeringés elszorítós -, mint az enyém. - Örvendek – és ezúttal komolyan cseng a hangom, és komolyan gondolom azt, amit mondok. Végtére is, nem lehet olyan rossz ember az, aki bajba jutott hölgyeknek segít, nem igaz? – Akkor most megmutatom – mármint nyilvánvalóan a kocsmát. – Értem – hümmögök. – Tudja, hogy meddig marad? Nem egyszerű a ki-bejárás... – gondolom, ez neki is feltűnt, amikor átlépni készült a város határát. - Azt nem ígérem meg, hogy ma éjszaka bejárjuk az egészet – egyrészt, nem hiszem, hogy lehetséges volna, másfelől nem feltétlenül egy kensington gardensi sétagalopp volt az este első fele; vannak emberek, akik éjszaka szeretnek aludni. – De ez a hely szerintem tetszeni fog önnek – és már majdhogynem rákacsintok, de persze nem. Úgyhogy el is indulok, hogy átvezessem Jasont a szűk, sötét kis utcákban, amik egyenesen egy szélesebb, jól megvilágított, kellemes hangulatú környékre vezetnek. Ez a buli negyed egyik vége, nem olyan sűrű, mint a gócpont, de itt is találni igazán jó helyeket. Nem azt mondom, hogy ez a pub a törzshelyem, de eddig itt fordultam meg a legtöbbször, ha kollégákkal, vagy új-régi barátokkal be akartunk ülni valahova. Nem a legnívósabb, és nem a legdrágább hely a városban, ennek ellenére a fiatalok csak ritkán, kis létszámban fordulnak meg itt, viszont a hangulat mindig kellemes, még akkor is, ha a washingtoni ír közösség – akiknek viszont ez a törzshelyük – ünnepel, és garatra öntős, földig lerészegedős bulikat tartanak. - Vero nihil verius – vágom rá élből a latin szavakat, egy bólintás kíséretében. – Értettem – és ezzel kérek Jasonnek egy üveg Guinness-t, magamnak pedig egy O’Hara’s pale ale-t, majd, amikor megkaptuk a folyékony kenyeret, követem a férfit a pub egyik hátsó sarkába, ahova már nem jutnak el olyan élesen a beszélgetők zsizsegése, sem a játékosok nevetése, vagy sűrű anyázása. Az ír kocsmadalok pattogó ütemben szólnak, és váltják egymást, de nem olyan hangosan, hogy az, aki társalgást szeretne folytatni, ne tudjon. - Szóval? – kérdőn nézek rá, míg én kevésbé férfiasan, egy sörnyitóval pattintom le a kupakot az üveg szájáról, majd beleiszok, és várom, hogy Jason összeszedje minden gondolatát, és kérdését az üggyel kapcsolatban, ami felmerült benne – ami, feltételezhetően, nem kevés, de sok. – Egészségünkre! – mozdulatom az övének a tükörképe. – Szerintem – vágok a szavába újfent – elértük azt a pontot, hogy tegeződjünk, mit gondolsz? – mármint... komolyan. Beletenyerelt a munkámba, aztán megmentette az életemet, aztán segített megölni a vérfarkast, amiért én most elhívtam sörözni, és most itt vagyunk. Mikor, ha nem most? Minden figyelmemet neki szentelem, és megjegyzek mindent, amit mond, és kérdez. - Bastien Monagham – egy egészen kicsit közelebb hajolok hozzá, mert itt nemigen kedvelik a vámpírt, így a hangom is halkabban cseng, mint ezidáig - Washingon D.C. kormányzója, ha nagyon nyersen és szögletesen akarunk fogalmazni. Az 1930-as években kezdte megszilárdítani a hatalmát, amit 2012-ben sikerült is véghezvinnie. Azóta ő, a tanácsa, és a követői, vagy emberei, vagy nevezd őket úgy, ahogy akarod, uralják a várost. Sokak vére szárad a kezeiken, és sok szenvedés és félelem generátorai – ez a rövid verzió, első körben talán elég ennyi, de biztos vagyok benne, hogy nem úszom meg ennyivel, mert az egykori zsaru nem elégszik meg ennyivel. – Lucient passzolom – ingatom meg a fejemet. – Ami a városban megy, az nem egy bandaháború, Jason. Itt vagy behódolsz, vagy meghalsz – egy korty szünetet tartok. – Vagy ellenállsz a rendszernek, és harcolsz ellene – a ravasz, sokatmondó, rókavigyor valószínűleg elárulja, hogy én melyik oldalon állok. – A nyugodt életet nem itt fogod megtalálni. Legalábbis nem most – számat elhúzva iszok az ale-ből.
Szerintem nincs olyan ember a földön, aki mentálisan tökéletesen ép és egészséges lenne, és bizonyos vélekedések szerint, aki rendőrnek megy, az meg pláne híján van a megfelelő értelmi képességeknek. Több mint húsz éves nyomozói pályafutásom alatt én is garmadával kaptam a fánkevős, meg elmeállapotra vonatkozó vicceket, bár lehet, hogy ebben van is valami, mert amíg én példának okáért utálom az édes tésztákat, a kollégáim néha egy dobozzal is képesek voltak bepofázni az irodában. Szóval, summa summárom, zsaruként soha nem éreztem magam igazán hülyének - legfeljebb egy-egy ügy kapcsán tehetetlennek, ami talán még rosszabb verzió - most viszont erőteljesen hajlok afelé, hogy nekem tényleg elmentek otthonról. Legalábbis marha közel állok hozzá. Ez az egész éjszaka egyre inkább hasonlít ugyanis egy szürreális álomra, arra, amelyikből az ember felébredve röhög egy jót, viszont amikor ez a morbiditás már a valóságban is jelen van, az hogy hívják? Kezdődő elmebajnak? Persze, a lelkem mélyén tisztában vagyok vele, hogy ilyesmiről szó sincs, bár ki tudja, talán jobb lenne. Elborult elmével esetleg könnyebb elviselni azt, hogy képletesen élve egy szartengeren hajókázom, egy olyan tutajon, amelyet csak az isten tart össze, és amelynek eresztékein keresztül átszivárog a matéria. Így hát azt hiszem, nem megy csodászámba, hogy néhány pillanatig totálisan lefagyva állok, míg alkalom szülte társam olyan természetességgel intézkedik, mintha mindennapos dolog lenne nála, hogy baszom nagy kutyák ugrálnak rá bokrokból, akiket egy jókora bökővel hatástalanít. Igaz, ehhez én is kellettem, már megint. Alig egy óra alatt két életmentés: szerintem vezetem a statisztikát. Csak arra figyelek fel a bárgyú merengésből, amikor a szépség talpra kecmereg, majd végighordozza a pillantását rajtam, tetőtől talpig. - Ha tudtam volna, hogy most egy ilyen mustra következik, esküszöm előtte zoknit tömtem volna a gatyámba - jegyzem meg, visszanyerve a teljes lelki egyensúlyomat. Ideje, hogy végérvényesen túltegyem magam ezen a kutya-témán. Oké, tény hogy ez a dög akkora volt, mint egy kisebbfajta borjú, és érzéseim szerint valami rohadtul nem stimmelt vele, de istenem, akkor is egy kutya. Vagyis volt. Nem annyira különleges a dolog, mintha egy t-rex csörtetett volna elő a bozótból. És mintha csak demonstrálni akarnám a stabilitásom megtalálásának tényét, megrázom a lány felém nyújtott kezét. - Jason vagyok - mutatkozom be végül, mert az eddig történtek tükrében erre még nem volt idő, másrészt eddig simán kinéztem belőle, hogy akár engem is lepuffantana, akkor meg nem oszt, nem szoroz tisztában van-e azzal, kibe is eresztett bele egy lövedéket. - Ír kocsma? Nem, nem ismerem - rázom a fejem. - Igazság szerint a város szinte még egy részét sem ismerem igazán. Csak pár napja érkeztem - jegyzem meg, miközben hagyom, hogy partnerem kifelé vezessen a parkból, népesebb hely felé, egész pontosan a főutcára. Legalábbis valami hasonlóra. Ránézésre, így kívülről legalábbis nem tűnik rossznak a hely, ami előtt megállunk, bár az igazat megvallva, most mindegy lenne nekem, hová megyünk, a lényeg, hogy le tudjak hajtani egy italt. Vagy kettőt-hármat. Nem vagyok alkoholista, de vannak olyan pillanatok az életben, mikor szükség van mentális érzéstelenítésre, és ez most pontosan olyan. Belépve sem múlja alul a várakozásaimat a hely. Hangulatosnak, sőt nívósnak tűnik, nem olyan talponálló kocsma, ahová a hajléktalan csövesek szoktak bejárni, hogy összekoldult fillérjeiken vegyenek maguknak némi mámort. Normális hely, normális alakoknak. Bár lehet, hogy ilyen téren én kilógok a sorból. - Fogalmam sincs, milyenek az írek, egyet sem ismerek, de annyit tudok róluk, hogy inni marhára tudnak - címzem a szavaimat Kalinának, miközben szemügyre veszem a kínálatot. - Legyen akkor egy Guinness, a sörök királya. Kérem - teszem hozzá, nehogy már valami orbitális tahónak gondoljon, aki híján van mindenféle udvariassági formuláknak. Nem vagyok én sültparaszt, csak éppen eddig mindig olyanokkal hozott össze a sors, akikkel azoknak kellett lennem. Keresünk egy üres asztalt a bár hátsó traktusában, a kellemes félhomályban, felpattintom a sörösüveg kupakját, a levegőben ügyesen elkapom, és belekortyolok a nedűbe. Esküszöm, ez most tényleg úgy kellett, mint fuldoklónak a bármilyen szippantásnyi levegő. - Szóval... - kezdek bele, igaz még nem nagyon tudom, hogy fogalmazzam meg a kérdéseimet. Azért mégsem illendő ajtóstól rontani a házba. Jelképesen sem. - Akkor igyunk a mai sikeres éjszakára... bármiről is szóljon ez a diadal - emelem meg Kalina felé az üvegemet, aztán egy újabb kortyot követően elgondolkodva nézek rá. - Áruljon el nekem valamit, mert van valami, amit nem értek. Egész pontosan, totálisan semmit sem értek, de elsősorban az érdekelne, ki a fene az a Bastian? Két napja vagyok a városban, és akárhol fordultam is meg eddig, bárki akivel szóba álltam azt tudakolta, burkoltan vagy kevésbé burkoltan, hogy Lucien vagy Bastian embere vagyok-e. Mégis mi ez itt, egy istenverte bandaháború? Mert ha igen, akkor én rohadtul ki akarok maradni belőle. Mióta szögre akasztottam a jelvényemet meg a fegyveremet, a csendes, nyugodt életet keresem. Eddig még nem találtam meg.
Elküldésének ideje -- Szomb. Május 16, 2020 9:24 pm
Azért azt be kell vallanom, hogy adott némi megkönnyebbülést a tudat, és az az aprócska, de igencsak lényeges információ, hogy a férfi rendőr. Ha nem az volna, akkor is magammal hívtam volna, és reméltem volna – csak és kizárólag az ő érdekében -, hogy velem tart, velem ugyanis, így, vagy úgy, de nagyobb az esélye, mint egymagában D.C. kihalt utcáin, és sikátoraiban, annak fényében, hogy Bastiennek több embere is van, nem csak ez az egy. Azt persze már rég tudjuk, és tudja mindenki, hogy ebben a rendszerben vagy egy fogaskerék-, vagy csavar vagy, vagy pedig egy idegesítő kis porszem, vagy légy. Utóbbitól persze nem feltétlenül kell azonnal megszabadulni, fel lehet ajánlani egy békés együttműködést is. Viszont nekem van egy olyan sanda gyanúm, hogy a férfi nem az az elnyomó típus, nem tűnik túl simulékonynak, sem olyasvalakinek, aki ész nélkül, sok pénzért követne valakit, akinek a szándékai nem, hogy nem tiszták, de egyenesen rosszak a nagy egészre nézve. Szóval summa summarum, neki jobb, hogy itt van velem, mint egyedül, nekem meg, nos... nem annyira, de megtűröm, ha biztosan tudhatom, hogy nem lesz baja. Ennyivel mégis csak tartozok neki, nem igaz? Minimum, nem is kérdés. Arról inkább ne beszéljünk, mert napokig vitatkozhatnánk róla, hogy vajon túlságosan nagy bizalmat fektettem-e belé, vagy sem azzal, hogy a kezébe nyomtam a pisztolyt. - Sajnos azt nem tehetem meg. Kötelességeim vannak – hanyag eleganciával rándítom meg a vállamat, és észreveszem a lámpák borostyán fényében a lélektükreiben megcsillanó hazafiasság vad tüzét – ez pedig megmosolyogtat. Könnyen beszélek más hazájáról, mert ez a puskaporos hordó nekem nem egyéb, csupán egy átmeneti szálláshely, egy pont életem térképén, megálló, semmi több. A munka hozott ide, a munkám miatt vagyok itt, de, ha vége ennek az egésznek, Bastien teljhatalmának, elnyomásának, uralmának, ha letaszítottuk a képzeletbeli trónjáról, egy perccel sem maradok itt tovább; ahhoz túlságosan hiányzik a vén Európa. A szűk, macskakövekkel kirakott utcácskák, az ódon épületek, a csendes kávézók, a bohém utcazenészek, a fenséges kastélyok és paloták, a végeláthatatlan pusztaságok, és a hegyek ölelése, az erdők zúgása, a tenger illata, az időtlenség örök moraja, ami az épületek falaiban zúg. Persze, tudom jól, hogy mindezen szentimentális baromságok nagy részét-, vagy éppenséggel túlnyomó hányadát itt, Amerikában is megtalálom, ha akarom – de nem akarom. Nekem ez az ország nem a hazám – és most mégis őt szolgálom. - Ne szólítson így – vágok közbe, miközben ő beszél, ügyet sem vetve arra, hogy esetleg vele párhuzamosan szólalok meg, vagy a mondatom eleje félbeszakítja az övének a közepét. Nem kikérő hangnemben mondom neki, hanem színtelenül és unottan. Nem vagyok a szívecskéje, édes meg pláne nem; zárjuk le így és itt. – Már megköszöntem – az én mozdulatom a férfiének a tükörképe, én is széttárom a két kezemet. – Annak ellenére is, hogy volt egy tervem, amibe beletenyerelt – és ezzel ennyiben hagyom, mert dolgom-, illetve immár dolgunk van, és nem érünk rá feleslegesen tépni a szánkat, felesleges diskurálásba mélyedve, amikor mindketten tudjuk, hogy igazam van. Összegzését hallva bólintok, és újra, aztán cöccögve megingatom a fejemet. Hát, miért nem bízik bennem? Hm? Ezt akarom kérdezni, miközben vállainál fogva megráznám – persze, mindezt csak elméleti síkon -, csak, hogy észhez térjen. Én a kezébe adtam a pisztolyt. Nem lenne nehéz dolga, ha éppenséggel elpattanna, és inkább úgy döntene, hogy belelő a lábamba, vagy a karomba, aztán elmenne kocsmázni, és Mexikó emlékére legurítana egy-két-sok tequila shotot. De én, valamiféle érthetetlen, és megmagyarázhatatlan oknál fogva bízok benne annyira, hogy odaadjam neki azt a rohadt pisztolyt... tényleg nem vagyok normális, most már rájöttem, tudom, milyen koloncot vettem a nyakamba. De, akkor... ő miért nem bízik meg bennem? Csak egy kicsit. Tudom, hogy éppen egy túlzottan is szorongatott helyzetben futottunk össze, és nem voltam éppen a helyzet magaslatán, de tudtam, hogy mit akarok csinálni, és már azon voltam, hogy végrehajtsam a tervemet. Nemes egyszerűséggel felgyújtottam volna a tagot, és fejbe lövöm, és valószínűleg már rég a sörömet innám az egyik közeli kocsmában, vagy egy kád, forró vízbe merülnék el otthon, egy pohár, testes, vörösbor társaságában – de nem! Mert még mindig itt talpalunk a sötét, kihalt parkban, egy vérfarkas után kajtatva, mint egy elbaszott, tragikomikus Sherlock és Watson feldolgozásban. - Nem fogja megtámadni, nem hagyom neki. Megvédem magát – sanda vigyorra rándul ajkam szeglete, mert, bevallom, egy kicsit bele akarok taposni az egójába. - Szerintem megegyezhetünk abban, hogy ez nem a megfelelő hely, és időpont arra, hogy fantáziáljon. Inkább, nem is tudom... koncentráljon – most rajtam a sor, hogy felvonjam a szemöldökömet, és szabad kezem mutatóujjával megkocogtassam a halántékomat. Amikor a bokorhoz közelítek, szinte érzem a rám szegeződő, hitetlenkedő pillantásait, de nem érdekel. Tudom, zsigeri szinten, a csontjaimban, hogy itt bujkál a férfi, és azt viszont csak sejthetem, hogy már rég nem emberi alakjában bujkál az aljnövényzet sötétjében. Az a pár másodperc, hosszú perceknek hat a bestiával farkasszemet nézve, viaskodva vele. Egy gyorsan tovatűnő gondolat csupán, hogy a férfi esetleg lefagyott, nem tudja, mit tegyen, vagy éppenséggel már le is lépett – de azonnal elszégyellem magamat, hogy ezt hiszem róla. Főleg akkor, amikor a lövések áthasítják az éjszakai csend, sötét fátylát. Nem hezitálok, nem gondolkozok, nem tökölök; ösztönszerűen, erőből szúrom az alakváltó szívébe az ezüst pengét. Kihúzom a vérfarkas teteméből a kést, aztán, míg felkelek a hideg betonról, nyugtázom meglepettségét. Hát, ja... errefelé nem túl gyakoriak a farkasok, ugye-ugye? Aztán ez az egy mégis itt volt, és ez rohadtul nem véletlen – ezt most már neki is észre kellett vennie. - Én nagyon bíztam magában, és, hogy nem kamu ez az... – végignézek rajta, talán most először, valósággal és szégyentelenül végigmérem. – Imázs – előveszem a telefonomat, hogy rövid és velős üzenetet írjak a boszorkának. – Olyasmit, igen – bólintok. – Nem marad itt, nyugodjon meg – biztosítom újfent valami felől, és most már aztán tényleg, komolyan kiérdemlek némi bizalmat. Tudom, hogy nem régóta ismerjük egymást, de nem csak ő tett le valamit az asztalra, azt hiszem... IsmeretlenIsmerős.exe has stopped working; vagy legalábbis ezt olvasom le az arcára kiülő tanácstalanságból, és enyhe fokú zavarodottságból. Türelmesen várok, nem sokáig, vissza akarom rángatni az itt és mostba, még mielőtt teljesen elvesztem – ő meg a józan eszét. Jobbnak látom, ha nem maradunk itt tovább; Bastien embere halott, a tetemről gondoskodnak, nincs itt más teendőnk. Egy villanásnyi ideig úgy néz rám, mintha csak valamiféle gaz lennék a virágoskertben, amit ki kellene tépni és elhajítani – ennek ellenére mégis rábólint. Nagy sóhaj szökik ki ajkaim résén. Nem egészen vagyok biztos abban, hogy tudnia kellene a természetfeletti létezéséről, lehet, hogy jobb lenne, ha kimaradna ebből az egészből, és élné a megszokott életét, a megszokott medrében. Nem áll szándékomban belerángatni a hozzám hasonlók életébe. - Rendben, megegyeztünk – felé nyújtom a kezemet, hogy végre kezet is fogjunk, itt a kezem, nem disznóláb, ha már a formális bemutatkozás elmaradt. Apropó...– És, ha már itt tartunk – utalok a kézfogásra -, Kalina – aztán én is elmosolyodok szavait hallva. – Úgy tűnik, a férfiaknál is beválik. Van innen nem messze egy ír kocsma, egészen széles skálán mozgó sörválasztékkal, a Shamrock’s. Ismeri? – és a választól függetlenül elindulok ki a parkból, az utcára, aztán egy másikra, és egy sikátoron átvágva meg is érkezünk egy egészen központi helyre a városban. Az utca itt fény-, és színárban úszik, és bábeli zűrzavar uralkodik, nevetések csorognak végig a kiömlött sörrel együtt a térkövek repedéseiben és illesztéseiben. A kocsma fölött élénkzöld, neonfényben izzik a neve, és egy négylevelű lóhere villog mellette. - Itt is vagyunk – a hely egyébként nagyon autentikus, a tömörfa ajtónak míves, rézkilincse van, és odabent hajópadló fekszik el a lábunk előtt, a pult mellett magas, karcsú lábú székek, mögötte pedig a szeszes italok bőséges választéka. Van pár darts tábla, és két csocsóasztal is a helyiség hátsó felében. A falakon ír zászlók, koboldok, vörös hajú nők és férfiak, együttesek poszterei, és ír uralkodókról készült portrék replikái. – Szóval? Mit iszik?
Elküldésének ideje -- Hétf. Május 11, 2020 4:48 pm
To: Kalina
Úgy hittem, hogy aktív rendőr koromban már annyi szürreális, vagy horrorisztikus dolgot láttam, hogy nekem aztán már tényleg nem lehet újat mutatni. Ott volt például a srác, aki betört valahová, csakhogy időközben hazajöttek a tulajok, ő pedig bemászott az ágy alá. Aztán lebukott, mert mikor a férj mesélt egy viccet, nem csak a feleség, hanem ő is röhögni kezdett. Vagy említhetném azt a házkutatást, amikor minden négyzetcentiméternyi vízszintes felületen valami szexuális játékszert találtunk a kollégáimmal, néha olyat is, amiről még az én tapasztalatommal sem tudtam megtippelni, mire vagy inkább hová való. De ide tartozhat akár az a fickó is, akit a folyóból kellett kimentenem, mert két madártollat a kezébe véve felmászott a híd tetejére, és kijelentette, hogy repülni fog. Igaz, ez bejött, bár inkább zuhanásnak mondanám amit sikerült kiviteleznie, és azt ugyan nem említettem a jelentésemben, de miközben partra vonszoltam a seggét, néhányszor még nevelő szándékkal a víz alá nyomtam, hátha kitisztul tőle az agya. Szóval, meg voltam róla győződve, hogy láttam én már mindent, és mindenféle szarságot, de ilyesmire - mármint véres akciójelenettel kombinált kergetőzésre a belvárosban - komolyan nem számítottam. Azok után meg pláne, hogy visszavonultam a rosszfiúk szinte megszállott hajszolásától. Gondoltam, ha már a sorsom így alakult, hogy fentről nem bőségszarut, hanem egy lavórnyi ürüléket zúdított a nyakamba valami felsőbb hatalom, jobb ha egy másik városban kezdek új életet, teljesen tiszta lappal: ehhez mérten szinte a második éjszakán sikerült beletalpalnom egy olyan akcióba, ami emlékezetben és érzelmekben visszarepít kicsit a múltba. Azt mondják, mindenkinek van keresztje, úgy tűnik az enyém ez. A tagadhatatlan és ellenállhatatlan sármomon kívül, természetesen. Bármilyen fürgén is talpalok a lány után, csak a parknál érem utol, és miközben szusszanunk egyet, nemcsak arra van némi idő, hogy fegyvert nyomjon a kezembe, hanem egy percnyi eszmecserére is a másikunk viselkedését, vagy éppen elmeállapotát illetően. Megkockáztatom, hogy kölcsönösen nem vagyunk elragadtatva egymástól, mármint én meg vagyok róla győződve, hogy kissé túltolja azok korlátokat, amelyek egy rendőr lehetőségeit határozzák meg, ő meg láthatóan a háta közepére kíván engem, és szerintem egy rossz szó, vagy mozdulat elég lenne ahhoz, hogy célpontot változtasson, és most nekem kelljen majd menekülni előle. Magamban úgy döntök, hogy rohan a tököm még egyszer, ha akar, nyúvasszon ki nyugodtan, mert ahhoz már öreg vagyok, hogy maratonfutást rendezzek Washington D.C közepén. Mindenesetre a megvilágosodás pillanata egyszer csak felcsillan mindkettőnk előtt. Remélem a tény, hogy egy csapatban játszunk nyom annyit a latban, hogy még ha csak rövid időre szólóan is, de képesek legyünk együttműködni, mert arra simán rátennék ezer dollárt, hogy a hölgy felém táplált nem túl szívderítő érzéseit javarészt a sértett önérzet generálja. Oké, felfogom én, hogy presztizskérdés meg női büszkeség, meg rendőri öntudat és blablabla, a többi marhaság, de ettől függetlenül tagadhatatlan tény, hogy megmentettem a formás kis fenekét. Nyelje le és dolgozza fel. Nem dől össze ettől a világ. Csak beszédesen megforgatom a szemeimet, mikor közli, hogy neki nem kell haza. - Költözzön egy lakatlan szigetre - közlöm vele blazírtan. Nem akarok most nagy erkölcsi előadást tartani a hazaszeretetről és hasonló dolgokról, de a fenébe is, amerikaiak vagyunk, nem? Persze, ennek nem abban kell megnyilvánulnia, hogy még a mellére is csillagos-sávos lobogót tetováltat, de ez a szülőföldünk. Tisztelni és becsülni kellene. Ragaszkodni hozzá, nem úgy beszélni róla, mint valami kellemetlen, "megtűröm" jellegű dologról. Amikor pedig tovább dumál, és erővel igyekszik meggyőzni róla, hogy ő aztán tényleg a helyzet magaslatán állt, kezdem úgy érezni, hogy szükségem lenne vagy egy pofa italra, vagy egy-két idegcsillapítóra, hogy érzéstelenítsem a szürkeállományomat. - Édes szívem - veszek egy nagy levegőt, mert nem szeretném azon felhúzni magam, hogy minden érvem falra hányt borsóként pereg le róla. - Tőlem aztán mantrázhatja ezt egész életében, de akkor is lássa be, ha egy perccel később érek oda, maga már szállóvendég lenne a patológián. És igen, simán kinyírta volna magát. A belváros közepén, vagy hol. Ugyanúgy, ahogy most maga készül erre - dünnyögöm, aztán széttárom a két kezemet, nagyjából olyan módon, mintha azt mondanám, feladom a meddő vitát. Főleg olyankor, ha a beszélgető partnerem kissé elfogultabb önmagával szemben, mint ahogy kellene. - Jól van - emelem meg a fegyvert egy kissé. - Tehát nem kell kilyuggatnom, csak ha rám támad, megvédeni magam. Ergo kilyuggatni. Tőleg fogalmazhatja bármilyen szépen, a végeredmény ugyanaz - vonok vállat, aztán mikor az élénk fantáziámra tesz megjegyzést, kajánul elvigyorodom. - Oh, ha még tudná, mennyire élénk - vonogatom a szemöldökömet pofátlanul. - Főleg bizonyos tekintetben, és körülmények között - na kisanyám, ezt értsd úgy, ahogy jólesik. Szabad a pálya. Látom, hogy kinyitja a száját, és sejtésem szerint valami olyasféle visszavágásra készülhet, amit biztos, hogy nem teszek majd zsebre, de a közeli bokorból hallható mozgolódás elveszi tőle a replikázás lehetőségét. Közelebb merészkedik a zaj forrásához, amit kissé egykedűen nézek. Ugyan mégis mi ugrana ki belőle, egy falkányi kísértet? A következő pillanatban azonban sikeresen belém fagy a cinizmus, amikor akkora farkaskutya veti magát elő a csalitosból, mint egy kisebbféle hegyomlás, és a másodperc tört része alatt fogait csattogtatva teperi maga alá a lányt. Megdermedek a teljesen szürreállis támadás tényétől, de az ösztön gyorsan felülírja bennem a döbbenetet. Elég egyetlen pillanat ahhoz, hogy lássam, ideje ismét a grál lovag szerepében tündökölnöm, mert ha nem mozdulok meg, a lánynak reszeltek - így hát felemelem a fegyvert, és elsütöm. Kétszer egymás után. A kutya nyekken egyet a testébe csapódó lövedékektől, ugyanekkor a lány egy jókora bökővel szíven szúrja. Egy vonyítás, egy rándulás - és aztán az állat elnyúlik a betonon, vérrel terítve be a környezetében mindent, a lány ruhájának egy részét is. - Aztakurva... - szólalok meg, még mindig a történtek hatása alatt. Szerintem ha egy dinoszaurusz csörtetett volna elő, akkor sem lepődhettem volna meg jobban. Ezt pedig tetézi, hogy a város közepén kezdtem lövöldözésbe. Szép éjszaka, azt el kell ismernem. - Kivételesen azt hiszem, egyetértünk. Én sem hittem volna, hogy lőni fogok - szedem magam össze nagy nehezen, és figyelem, ahogy a lány előveszi a telefonját. - Remélem valami gyepmestert hívott, vagy a közegészségügyet, aki összeszedi majd ezt - bökök a kutyára. - Nem igazán lenne jó ötlet itt hagyni a park közepén heverni - teszem hozzá, miközben konstatálom, hogy a lány nagyjából olyan könnyedséggel kezeli a történteket, mint amikor valaki tíz deka felvágottat kér a boltban. Kezdem magam kissé úgy érezni, mint aki a film felénél ül be a moziba, és nem igazán érti, mi a fene is zajlik éppen. Egy férfit kergettünk... és igen, éreztem rajta valamit, egy különös, megmagyarázhatatlan érzést a közelében - ne finomkodjunk, mikor az öklöm az orrával lépett kölcsönhatásba - de ezt az érzést sem tudom igazán hová tenni. Most pedig a pasas helyett közös erővel kinyúvasztottunk egy jól megtermett kutyát, miközben az üldözött delikvens már árkon-bokron túl járhat. Vagy talán... most én vagyok, aki téved? A dolgot irányítását aztán a lány veszi át, és ezt jelenleg a legkevésbé sem bánom, mert nálam beáll az a szökőévente előforduló állapot, amikor fogalmam sincs, hogy mit mondjak, vagy mit tegyek. Végül a merengéssel kombinált értetlenkedésből a felhangzó invitálás ránt ki. Első körben lendületből szeretném elküldeni ezt a nőt a fenébe, mert úgy érzem ma éjszakára ennyi elég volt belőle, de egy szempillantás alatt meggondolom magam. Ha az előbb rohadtul vágytam egy italra, hogy letompítsa az agyamat, akkor most végképp rám fér. - Legyen, elfogadom - dünnyögöm végül. - Egy feltétellel. Mutassa meg nekem az irányt a történtek sűrűjében, mert azt hiszem, pillanatnyilag úgy el vagyok tévedve, mint Jancsi meg Juliska abban a baszott nagy erdőben. Szóval, világosítson fel arról, mi a fene volt ez az egész. Egyébként vigyázzon - vigyorgok egyet - mert lenyúlta a szövegemet. Általában én szoktam italmeghívással indítani a nőknél, és mindig beválik. De egye fene, ha most maga akarja átvenni az irányítást, és levenni engem a lábamról, nincs ellenvetésem. Hová megyünk?
Elküldésének ideje -- Szomb. Május 09, 2020 8:08 pm
Őszintén szólva, halvány fogalmam sincsen arról, hogy a férfi, ez a drága jótevő, miért avatkozott bele ebbe az egészbe. Ha külső szemlélőként nézem a helyzetet, akkor azt is mondhatnám, hogy én vagyok a rosszfiú, én vagyok az, aki annak a szerencsétlen férfinek – vérfarkasnak – az életére törtem. Bastien-, és az emberei szemében, a magamfajta lázongó ellenállók vagyunk a rosszak, a gonoszak – ahogyan az emberek is. Felsőbbrendűek vagyunk, többek, jobbak, mint a halandók – legalábbis fizikailag mindenképpen. Nekem is be kellene állnom Bastien mögé a sorba, ahogy a hozzám hasonló, természetfeletti legjavának. Elvégre... ők, Bastienék, azokat akarják elnyomni, akik évszázadokon-, ha nem évezredeken át elnyomták őket, irtották őket, vadásztak rájuk, mutogatták a relikviáikat – bundákat, levágott fejeket, fogsorból készült nyakláncokat, és máglyán elégetett testük hamvadó tetemét. Bastien szemében én valószínűleg csak egy ostoba vagyok, aki azokat védi, akik a felmenőit lemészárolták, akár az állatokat. Én azonban máshogy látom. A családom, a vérvonalam arra szentelte fel az életét, hogy egyensúlyt teremtsen a világban. A mi feladatunk elpusztítani a gonoszt – legyen az bármiféle, vagy fajta. Ha ez a semmirekellő nem vérfarkas volna, hanem ember, akkor sem lennének mások a szándékaim. Akkor sem volna egyéb, csak egy pénzéhes bérenc, erőszakos gyilkos, aki a vérben, a fájdalomban leli örömét, és mindezek után két markát tartva várja a jussát, a mocskos pénzt, amire mások vére tapad. Bastien talán árulónak tartja a családomat, engem, és a hozzánk hasonlókat. Én, saját magunkat, afféle gátnak tartom, olyasvalaminek, ami féken tartja a hömpölygő folyót; villámhárítónak, ami magába szívja, és elvezeti a feszültséget. Voltaképpen én egyik oldalon sem állok – és egyszerre mindkettőn. Nem vagyok szörnyeteg – de biztosra veszem, hogy van olyan, aki valamiféle pokolszökevénynek tart, démoni entitásnak, akinek az a célja, hogy minél több trófeát aggathasson ki a nappalija falára a kandalló fölé. Valahol tehát a kettő között egyensúlyozok, egy kifeszített kötélen. A férfi, az új – de mindenképpen csak átmeneti – társam ezt persze nem érti. Hogyan is érthetné? Fogalma sincs az egészről, nem sejt semmit sem, és ez jól is van így – ezért hazudok neki; kegyességből. - Én nem is vágyok a hazára – ingatom meg nemlegesen a fejemet, kissé felvonva egyik szemöldökömet. Azt persze nem is tagadhatnám – és éppen ezért nem is teszem -, hogy minden bizonnyal mindannyian jobban járnánk, ha ez a vándor lélek irányítaná D.C.-t, semmint az a felfuvalkodott vámpír. Türelmet még csak nem is színlelve hallgatom végig a mondandóját. Ha biztosan tudnám, hogy természetfelettivel állok szemben, akkor sem avatnám be most azonnal a vérfarkassal közös-, ugyanakkor rövid történetünkbe. Ő rosszat tett, én pedig ki akarom iktatni ezért – mint egynémely társával ugyanezt már megtettem. Nem tenném, ha adnának más esélyt, ha nyitottak lennének a változásra, a körből való kilépésre; a jóra. De nehéz szót érteni azzal, aki pénzt kap a rosszért, s a jóért később aztán már nem kapna semmit. Lépésről-lépésre haladunk a célunk felé, amikor belekezdtünk, pontosan tudtuk mindannyian, hogy ez nem lesz valamiféle könnyed sétagalopp; nagy-, és nehéz falat legyűrni ezt a modern hadsereget, amit Bastien gyűjtött maga mellé, ehhez kétség sem fér. De a türelem nagy erény – legalábbis az apám szerint. Én pedig... némileg eltér a habitusunk, jobb is, ha ennyiben maradunk. - Ő persze megölhetett volna a város közepén, vagy majdnem közepén, vagy mit tudom én, hol – vonom meg az egyik vállamat, és bár nem emelem fel a hangomat, a vádló él parazsasan szikrázik minden kimondott szavamban. – Félreértett – emelem fel a kezemet, hogy megállítsam a szófosásban -, nem azt várom el, hogy lyuggassa ki, sőt, tulajdonképpen nincsenek is elvárásaim, elvégre abban sem lehettem biztos, hogy majd a nyomomba szegődik, nem igaz? Az a pisztoly – állammal a fegyver felé bökök – azért van magánál, hogy, ha esetleg eldurvulna a helyzet, akkor meg tudja magát védeni. De nem fog, erről biztosíthatom – szögezem le határozottan, és teljes eltökéltséggel a hangomban. – Az már csak grátisz, hogy maga is rendőr, és valószínűleg nem a vakvilágba fog lövöldözni – nem mondom, és nem mutatom ki, de iszonyatosan zavar, hogy még mindig itt toporgunk a park vaskapuja előtt, mint két szerencsétlen, a harmadik félnótás meg már valószínűleg árkon-bokron túl van, és kicsúszott a kezeim közül, így tehát nem is töröm magam tovább, hogy megértse, mert valahol tudom, hogy úgy sem fogja ilyen rövid idő alatt. Félig-meddig kérdésnek szánt félmondatára csak röviden biccentek. Aztán a többi, kiejtett szavára, és az elborult sztorira, amit kitalált, már csak mosolygok, és halkan nevetek. - Magának aztán nagyon élénk a fantáziája – szemem sarkából pillantok felé. Nem zavartatom magamat, hogy esetleg a parkban bujkáló fenevad megjelenik, ilyen, vagy olyan formában. Ha még itt van, akkor biztosan hajtja a bosszúvágy – meg a vadászat ösztöne, ami már sajátjává vált. Nekem pedig feltett szándékom előcsalogatni, legyen bárhol is. – Túl sok romantikus vígjátékot nézett, vagy olvasott – teszem hozzá -, az élet ennél egyszerűbb – és egyben bonyolultabb is, de ezzel a hajmeresztő gondolattal már nem fárasztom inkább. Válaszát hallva felkapom a fejemet, és már szóra nyitom a számat, hogy odavágjak neki valami igazán epés megjegyzést, de ebben a bokor leveleinek zizegése állít meg. Na, nem a mozdulatban, amivel arra veszem az irányt, csupán a beszédben. A bokor nagy, és sűrű, és éppen két lámpaoszlop között van, félúton, így a vérfarkas teljesen láthatatlanná válik számomra. Egészen addig, amíg ki nem ugrik a bokrok között. Az ágak fájdalmasan reccsennek, az állati alakját felvett férfi mancsai a mellkasomnak préselődik, fájdalmasan nyekkenek a betonon. A pisztolyom csövével ékelem ki a két összecsapódni akaró állkapcsot. A bestia leheletének szaga az orromba kúszik, nyála az arcomra, a mellkasomra cseppen, füleit hátracsapva morog a képembe. Egy egészen hosszú másodpercig úgy hiszem, hogy a férfi eliszkolt, vagy nem tudja, hogy most mi tévő legyen. A támadóm talán észre sem vette, csak azzal van elfoglalva, hogy állkapcsa a nyakamon csapódjon össze, hogy a forró, mély nyílt sebbe vájja a fogait, a húsba tépjen, és kiszakítsa belőlem az életet. Ez alatt a hosszú másodperc alatt összegömbölyödök az állati test alatt, hogy lerúgjam magamról, és készülök a lövésre, amit egyenesen a két szeme közé fog majd kapni – csakhogy valaki újfent megelőz. Méghozzá a társam. Ő lő bele először. Egyszer biztosan, talán kétszer is, nem is igazán hallom, mert e pillanat tört része alatt kapom elő az ezüst késemet, és szúrom a szívébe. Egyszer. Nagyon mélyre szalad a penge. Fordítok rajta egyet, mire a válasz elhaló nyikkanás. A fogak szorítása enyhülni kezd, és ezt kihasználva tépem ki közülük a pisztolyt – nem élvezetből, kegyelemből lövök a koponyájába. Azt akarom, hogy gyors halált haljon. A lehető legfájdalommentesebbet. Lelököm magamról az nehéz, élettelen testet, a vére a betonra ömlik, egy részét a ruhám szívja fel. - Nem gondoltam volna, hogy tényleg lőni fog – vallom be neki, amikor már felkeltem a betonról. Még mielőtt bármit mondanék, vagy tennék, a telefonomat elővéve írok egy rövid, és velős üzenetet a családom egyik üzletfelének: az alkímiában jártas boszorkányok hasznát veszik a természetfeletti részeknek, vérnek, mi meg megvesszük tőlük a számunkra hasznos főzeteket. – Jöjjön, menjünk innen. Meghívom egy sörre – mellette állok meg, és fejemmel a park kijárata felé intek.
Elküldésének ideje -- Pént. Május 01, 2020 2:06 pm
To: Kalina
Az emberek, ha meghallják a "hős" szót, szinte rögtön valami képregény- vagy filmszereplőre asszociálnak, aki harcol a világ megmentéséért még a túlerővel és a végeláthatatlan gonoszsággal szemben is, derékig ellenségei tetemeinek halmában állva, lobogó szemöldökkel, vihartól tépett mellszőrzettel fordul szembe a méltatlan gazokkal. Mit fordul? Forog! Mert körös-körül támadnak az álságosak. De persze a végén diadalmaskodik az igazság, a főhős véres-fáradtan, de dicsőségesen, élete szerelmével a karjaiban romantikusan távozik a ragyogó naplemente felé. Így működik a filmekben - ez nagyjából olyan köszönőviszonyban van a valósággal, mint én az exfeleségemmel. A valódi élet hősei mi vagyunk: rendőrök, tűzoltók, orvosok, és sorolhatnám azokat a szakmákat, ahol az élet mentése az elsődleges cél. Ergo így én is hősnek érzem magam, ahogy beleavatkozom a kissé eldurvult akciójelenetbe, és megmentem a szorongatott helyzetben lévő hölgyike életét. Szempillarebegtetős hálát várok, a csodálat feltétel nélküli megcsillanását a szemeiben, ehelyett kapok olyan ledorongolást, hogy kis ideig köpni-nyelni sem tudok. De még csak túlzottan méltatlankodni sem, mert mire befejezném a mélységes felháborodásom kifejezésére tett próbálkozásaimat, ő már ott sincs, szaporán az előbbi támadója után ered. Én meg - némi hezitálás után - utána talpalok, azon morfondírozva közben magamban, hogy az élet tényleg kiszámíthatatlan, de a nők még kiszámítathatatlanabbak. És ez egy olyan örök igazság, amit halálom után még a sírkövemre is rá fogok vésetni, okulásul a következő generációknak. Igazán kár, hogy nem volt túl sok lehetőségem kifejteni a mondandómat, mert körvonalaztam volna, hogy amennyiben ez valami szadomazo szerepjáték akart lenni, és abba rongyoltam bele, nullára vágva vele a kezdődő egymásra gerjedést, akkor mély elnézésem érte, amiért megzavartam az idillt. Igaz, ez a teóriám végérvényesen megdől, mikor a nagy futóverseny végeztével, a park kapujához érkezve a lány olyan természetességgel húz elő egy pisztolyt, mint a háziasszonyok a szatyorból egy kiló kenyeret a bevásárlás végeztével. Ráadásul a markomba nyomja, körítve némi instrukcióval. Egy pillanatig meghökkenve forgatom a fegyvert a kezemben, mert átfut a fejemen, hogy ha ez tényleg szerepjáték, akkor már túlságosan komoly, és részemről oké, ha bárki szeretne egy hármas felállást, de azt jobban kedvelem extrém körülmények nélkül, ráadásul úgy, hogy az a bizonyos harmadik egy nő. Viszont jobbnak tartom befogni a számat, és ezt az egész véleményemet magamban tartani, mert egyrészt a lány kezében is megvillan egy pisztoly markolata, másrészt abból, amit eddig láttam simán feltételezem, hogy vannak még a kabátja alatt olyan ütő-vágó és szúró dolgok is, amelyek igencsak fájnának, ha rajtam próbálgatná őket. Tévedtem. A nyelve is jó alaposan fel van vágva, legalábbis szurkálni mesteri módon tud vele. Méghogy a haza nem lehetne jobb kezekben? - Nálam legalább biztos kézben lenne - morgom kissé sértetten. - A maga előbbi helyzetét tekintve viszont ez önről kevésbé mondható el - teszem hozzá, a szemeimet forgatva hogy aztán fenn is akadjanak, mikor kiadja a "gyorsan és tisztán" utasítást. Oké, ez most már tényleg kezd sok lenni a jóból. Meg az őrületből is. - Magának elmentek otthonról? - kérdezem elmondhatatlan döbbenettel. - Nem lőheti le csak úgy a város közepén, vagy viszonylag közepén, vagy mittudomén hol, mint egy veszett kutyát! Az előbb a sikátorban már megpróbálta felgyújtani, mi az istent csinált előtte, lelocsolta benzinnel? Oké, mindegy is... most meg közli, hogy ha felbukkan, ki fogja lyuggatni. Ráadásul tőlem is ezt várja el. Ha maga tényleg zsaru, akkor tudnia kell, hogy akármit is követett el, JOGAI vannak, úgyhogy rám ne is számítson... - ahogy közeledem a mondat vége felé, úgy beszélek a falnak, egész pontosan a hölgy hátának, mert simán faképnél hagy, és a fegyvert felemelve elindul, mint G.I Jane. - Mire is használjam a láthatatlanságomat? - zsörtölődöm félhangosan, bár szerintem így is meghallja, igaz nem reagál rá. A sztori kezd egy kissé olyanná válni, mint valami film, ahol kiosztják a jó zsaru - rossz zsaru felállást. Legszívesebben egy velős káromkodás kíséretében a földhöz vágnám a pisztolyt, aztán sarkon fordulva kiszállnék ebből az egész őrületből, de jobbnak látom mégis követni a lányt, már csak azért is, hogy megóvjam attól az orbitális hülyeségtől, amit elkövetni készül, nevezetesen hogy szemrebbenés nélkül nyuvassza ki a menekülő pasast a park bejáratnál. - Szóval nehézfiú - szólalok meg ismét, mikor úgy kezdünk lopakodni befelé a keskeny csapáson a fák és bokrok között, mint a kommandósok, közben a menekülő útvonalának biztos jeleit keresve. - Tudja, csak azért, mert magából azt is kinézném, hogy a férje a fickó, és azért üldözi fegyverrel a kézben, mert nemet merészelt mondani a vacsora utáni mosogatásra - ironizálok, aztán a kérdésére, amit nekem címez, csak vállat vonok, bár ő ezt nyilván nem látja. - Azok után, hogy belerondítottam a... khm... légyottjába a pasassal, szerintem az első golyót én kapnám magától, ha most lazán elsétálnék. Mellesleg ha kíváncsi rá, mostanra talán már nem amiatt a szerencsétlen flótás miatt vagyok itt - préselem ki összeszorított fogaim között, miközben a szemem a régi rutin szerint scanneli a környéket. A legközelebbi bokorból jövő zajokat viszont ő hallja meg, és arrafelé veszi az irányt. Készenlétben tartom a fegyvert, bár kétlem, hogy szükség lenne rá. Legalábbis a tapasztalatom azt mutatja, hogy az üldözöttek ritkán bújnak el efféle helyeken, mert minimális védelmet ad. Ha tippelnem kéne, hogy mi fog előmászni az ágak közül, akkor egy kóbor macskára tenném le a voksomat, esetleg egy hajléktalanra. Vagy akár egy esti séta közben túlzottan egymásra pörgött párra, akik nem bírták kivárni a hazatérést, és most itt áldoznak a szerelem oltárán. Bárhogy is, lesz itt meglepetés rendesen amikor meglátják a fegyveres Miss Végzet Asszonyát, amint éppen rájuk szegezi a pisztolyt.
A magamfajta nincs hozzászokva ahhoz, hogy kirángassák az irháját a szarból, amibe keveredett. Nem arról van szó, hogy, ha és amennyiben segítségre van szükségem, nem számíthatok senkire sem, hanem arról, hogy az én fajtám nemigen jár kézen fogva szörnyűséges, kegyetlen, fékeveszett, gonosz bestiákra vadászni. Ott vagyunk egymásnak, nem lökjük félre a másik, felénk nyújtott, segélykérő kezét, nem hagyjuk egymást egyedül, de alapvetően szólóban dolgozunk. Mindenkinek – nekem, neked és neki is – meg kellett tanulnia kimászni a szorult helyzetből. És ez, jelen pillanatban, a szó szoros értelmében szorult helyzet – eljön egy pont, amikor azt hiszem, hogy meghalok, ha nem a nyakamat töri el a férfi, akkor nemes egyszerűséggel megfulladok. Az utolsó mentsváram a tűz, ami addig nem szunnyad, amíg én sem - éppen ezért igyekszem nem elveszteni az eszméletemet -, és a férfi meglepettsége, amit ki fogok használni, hogy a két bordája közé, egyenesen a szívébe mártsam az ezüst tőrt. Aztán a meglepetés, csak úgy, a semmiből, felbukkan – mindkettőnk nagy megrökönyödésére. Hallom, ahogy a hús, húsnak ér, csont, csontnak csapódik, talán reccsen, ha más nem, az áldozatom orra, vagy állkapcsa törik el. Pár pillanattal később meg legszívesebben én vernék bele a falba – vagy a megmentőm arcába, még én sem tudom eldönteni a pillanat hevében. Egészen közel húzom magamhoz, majdnem összeér az orrunk, érzem a leheletének melegét az arcomon, két, mézbarna íriszébe vájom az én fagyos kékjeimet, felváltva, egyiket, a másikba. Egy újabb szemvillanásnyi ideig újabb gondolat, ötlet fogan meg a fejemben, mégpedig az, hogy épp úgy, ahogy ő feltűnt, a semmiből, úgy én is épp ilyen hanyag eleganciával fejelem le. És ez az érzés, és gondolat akkor erősödik fel bennem igazán, amikor meghallom a szavait. - Maga ezt nem érti – ingatom meg a fejemet. – Fogalma sincs az egészről – mert, bizony, bizony, nem akarok feltétlenül udvariatlan lenni, vagy éppenséggel pofátlan, de ha az idegen nem jelenik meg, és nem adja elő a gáláns lovag szerepet, akkor az a szarházi már rég a saját vérében sülne. Egészen a csontjaiig marnának a lángnyelvek, és zabálnák fel a férfi testét. Ehhez képest a vérfarkas már eltűnt a sarkon... éppen ezért nincs sem időm, meg amúgy kedvem sem magyarázni, sem reagálni a szavaira; éppen csak a szemeimet forgatom, mielőtt futásnak-, és a vérfarkas után erednék. A park míves vaskapuja előtt is csak azért állok meg, hogy a férfi szusszanhasson egyet, mielőtt még a végén kiköpi a tüdejét. És, persze, hogy felvértezzem a ránk leselkedő-, már nem is annyira óriási veszélyforrásra. Abban bízok, hogy talán a vak tyúk is talál szemet-elv alapján, ha az újdonsült társamnak az életét kell mentenie, akkor majd képes lesz leadni egy olyan lövést, ami megállítja a fenevadat. Legalább addig, amíg közbe nem lépek. Ha már úgyis ennyire hősködni akart, akkor most itt a remek alkalom, hogy megmutassa, milyen fából faragták, hogy valójában mennyire kemény... Félreértés ne essék, nem áll szándékomban az idegen férfit életveszélybe sodorni, ellenben van egy olyan sanda gyanúm, hogy a vérfarkas társai akár a közelben is lehetnek, és akár a nyomunkban is. Hé! Tulajdonképpen lehet, hogy nagyobb az esélye úgy, hogy velem tartott, mintha ment volna az útjára. Nem kell ismernem, vagy viselkedéselemzőnek lennem, hogy tudjam, ő épp annyira nem bízik az én képességeimben, mint én az övéiben – és, talán, ez jól is van így. Elvégre, mióta is ismerjük mi egymást? Öt perce? Mikor a kezébe nyomom a fegyver markolatát, szavai nyomán bal szemöldököm egy egészen kicsit magasabbra szökken, de csípőből reagálok: - Miért, mit gondolt? – még az ajkam is egy ravasz rókavigyorra rándul, és figyelem, ahogy az ezüst lőszerrel töltött tárat veszi szemügyre. Talán nagyon gyorsan átsuhanó, sötétben, árnyakban bujkáló, alig észrevehető elismeréssel az arcán? Ohó, szóval zsaru. Így már minden értelmet nyer: a hősködés, az alig észrevehető aggodalom, a futás (amiben amúgy nem fáradt el), a pisztoly szakszerű szemrevételezése, meg úgy nagyjából-egészéből az egész lénye. Amit, mióta is ismerek? Immár hét perce? - Remek. A haza nem is lehetne jobb kezekben – hangom némi szarkasztikus élt hordoz magában. Aztán becsmérlő, zárójeles megjegyzésén halkan és röviden nevetek, miközben belököm magam előtt a kapu egyik szárnyát, mely nyikordulva enged minket utunkra. – Bagoly mondja verébnek... – nézek hátra vállam fölött a férfire, még mindig mosolyogva a címkén, amit rám aggatott. Most már hét és fél-nyolc perc ismertség után... - Ha egy mód van rá, akkor gyorsan és tisztán – felelem blazírt képpel, miközben a park magas, karcsú lámpáinak sárgás fényében haladunk az úton, pontosan ott, ahol percekkel ezelőtt a vérfarkas is járt. A járdát formásra vágott, tömött bokrok-, és tölgyfák szegélyezik, egy-egy kuka tömzsi, hengerteste bukkan csak fel időnként, valamint padok – némelyik támlájába beceneveket, dátumokat és monogramokat véstek. És a társam újra megszólal. Nagy levegőt veszek. Elhúzom a számat, amíg még nem látja. - Kegyetlen embereknek dolgozik, és hasonlóan kegyetlen dolgokat tesz meg nekik pénzért – vázolom fel röviden és velősen a sztorit, immáron a férfire nézve, a félhomályban keresve pillantását. Tulajdonképpen maffia-ügy is lehetne. – Egyébként, ha már a kérdezősködésnél tartunk, akkor miért segít egy vadidegen, washingtoni rendőr macának az éjszaka kellős közepén? – komolyan érdekel a válasza, de, még mielőtt megkaphatnám, csendre intem, mert mozgásra leszek figyelmes a szemem sarkából, de nem látom a hang forrását a bokrok takarásában. Ezért közelebb megyek.
Ha őszinte akarok lenni magamhoz, visszanézve a múltamra azt kell hogy mondjam, egész eddigi életem alatt a bűn olyam mélységeit láttam, amit más talán elképzelni sem tud, és tettem olyat, amire nem vagyok büszke. Sokszor gondolkodás nélkül mentem bele a legdurvább helyzetekbe is, mert az ösztönöm hajtott, és nem mindig arra, amerre az eszem. Ezért sok hibát követtem el, és egy rakás szar dolgot tettem. Van az a helyzet, mikor összebalhézik a szív és az agy: az utóbbi ilyenkor letrappol a mellkasom közepébe, hogy nagyfiú módjára megmutassa ki a főnök, de a szív megkínálja egy körbepörgőrúgással, így aztán az ész megsértődve és duzzogva mászik vissza a koponyámba. Tulajdonképpen ha belegondolok, ez a mostani pontosan egy ilyen helyzet, mert már megint sikerült akaratom ellenére olyasmibe belefutnom, ami mocskosul nem tartozik rám. Pár pillanatig tart csupán, amíg felmérem a helyzetet, miközben egy belső hang éppen leordítja a fejem és cibálja a hajam, hogy hagyjam a francba az egészet, de egy laza pöccintéssel bannolom az idegesítő pofázást a koponyám mélyén. Helyette inkább a tettek mezejére lépek, és bevetem a legegyszerűbb, mégis leghatásosabb fegyvert, amit az embernek adományozott a természet: az öklömet. Szép ütés volt, és hatásos. Érzem a bütykeimben, ha nem tudnám, hogy képzelődöm, még azt is mondhatnám, hogy egy reccsenést is hallottam körítésként. Na persze az sem kizárt, hogy a pasas törött orrának hangja vert echót az ujjaimon. Bárhogy is, de a férfi nekirongyol a falnak, aztán lecsúszik, és közben úgy pislog rám, mint a leszidott kisdiák a tanárra. Tipikus csúszómászó viselkedés: egy nővel szemben nagyfiú, de ha magánál erősebbel találkozik, telibe vizeli a gatyáját. Száz és száz ilyet láttam rendőri múltam folyamán, és azt hiszem, jobban utáltam őket a többi bűnözőnél. Ha valaki mocskos dolgokat csinál, legyen benne annyi gerinc, hogy felemelt fejjel vállalja érte a felelősséget, meg a jól megérdemelt jutalmat amit kapni fog, és ne hunyászkodjon meg, mint egy megvert kutya, vagy mint egy csatornába szorult patkány. Az a néhány másodperc viszont, amíg figyelmemet a nő felé fordítom épp elég a támadónak ahhoz, hogy lábra küzdje magát, és menekülni kezdjen. Az első néhány tántorgó lépés után kissé sikerül visszanyerni az egyenesúlyát, mert csakhamar eltűnik a szemünk elől. Igazából nem tudom, de talán ez a jobb verzió: berángathattam volna az őrsre, hogy bevarrják egy időre, de akkor teliholdkor lenne meglepetés. Meg vérengzés is. Ha attól tartottam, hogy a megtámadott nő össze akarna esni, vagy esetleg a mellkasomra borulva zokogna egy kiadósat, akkor el kell mondanom, hogy hatalmas tévedés áldozata vagyok. Vet rám egy nem éppen kedvesnek tűnő pillantást, aztán megragadja a kabátomat, magához húz, és egy szürreálisan morbid pillanat erejéig azt hiszem, hogy meg akar csókolni. Hála az égnek tévedtem: bár hogy mennyire könnyebbülhetek meg nem tudom, mert olyan kioktatást kapok, hogy beletelik néhány másodpercbe, mire a meglepetéstől megtalálom a hangomat. - Értem - bólintok aztán egyet. - Pont úgy festett, mint aki marhára uralja a helyzetet. Mondja, hogy néz ki akkor, amikor éppen szarban van? - teszem fel a kérdést. - Egyébként nagyon szívesen. Nem kell ennyire hálásnak lennie - teszem hozzá kissé cinikusan, mert úgy csinál, mintha nem az életét mentettem volna meg, hanem én támadtam volna rá. Bár szerintem az utolsó szavaimat meg sem hallja, mert nekiiramodik, és a menekülő pasas után indul. Nekem nem marad más, mint elgondolkodni rajta, vagy vajon ő az őrültebb, vagy én, bár alighanem saját magamra kellene voksolnom, ugyanis egy sóhajtást szabadjára engedve követni kezdem. Nem mintha nem lenne jobb dolgom, mint random akciókban részt venni, de látva, hogy az előbb sem volt a helyzet magaslatán, nem fűlik hozzá a fogam, hogy a holnapi újságok címlapján lássam a hulláját - pedig ha rátalál a támadójára, és újfent összeakaszkodnak, látok rá reális esélyt. Szóval vehetjük úgy, hogy szerény személyemben most testőrt kap, mielőtt a dolgok visszafordíthatatlanul elfajulnának. Akkor sikerül utolérnem, mikor megáll a sikátor végén, a három irányú elágazásnál. A filmekben ilyenkor szokták feltenni a nagy kérdést: "és most hogyan tovább?" Nekünk ilyen dilemmával nem kell szembesülnünk, ugyanis a vércseppek úgy mutatják nyílegyenesen a nyomvonalat, mint a sárga köves út Óz birodalmába. Épp javasolni szeretném, hogy talán rám hagyhatná a dolgot, de még el sem jutok odáig, hogy kinyissam a számat, amikor egy fegyver markolatát érzem a tenyeremben, és ekkor kezd körvonalazódni a fejemben, mi is történik körülöttem. - Azért mondhatta volna, hogy maga is zsaru - veszem át a pisztolyt, szakszerű mozdulattal emelem ki a tárat, ellenőrzöm a töltényeket, és csattintom vissza a helyére. Jó, technikailag nézve persze én már nem vagyok rendőr, de a lényegből ez mit sem von le. - Több mint húsz évig kergettem a rosszfiúkat, úgyhogy ne aggódjon, tudok fegyvert használni. Mellesleg ha még nem mondtam volna, maga egy ritka idegesítő és bosszantó nőszemély - teszem hozzá, mintegy lábjegyzet gyanánt. - Jól van, magaé az ügy. Hogy szeretné csinálni? - fordítom a fejemet a nő felé. - Egyébként megköszönném ha beavatna, mit művelt ez a fickó, hogy ennyire lelkesen üldözi.
A cigaretta tényleg megöl. A hajók elsüllyednek. A virágok elhervadnak. És az élet megy tovább – veled, vagy nélküled. Ez egy afféle örökérvényű igazság. Magát a Halált nem tudod átverni, hiába próbálod. És egy nap nem csak a füledbe fog suttogni, hogy ’élj, élj, mert jövök’, nem csak a hátad mögött fog állni, a nyakadba lihegve, hanem bizony egyszer tényleg eljön majd érted is, rászorít a torkodra, mígnem az utolsó, elhaló lélegzeted el nem hagyja a testedet. Azt persze legvadabb álmaimban sem hittem volna, hogy a Halál tényleg, komolyan, teljes, hús-vér valójában fog elém állni, és ellopni azt a kevés, amúgy is vészesen fogyó levegőmet. Még a tudatomnál vagyok, úgy próbálom kinyomni a vérfarkas szemét a puszta kezem egy-egy hüvelykujjával, arca bőrét végigszántom körmeimmel, lábaimmal próbálok nekifeszülni, megrúgni őt ott, ahol a legjobban fájna neki, de úgy festhetek a karjai között, mint egy groteszk, félig-meddig életre kelt rongybaba. Nem sokszor történt ilyen, vagy ehhez rettenetesen hasonló eset, rövid életem során, de megtanítottak arra, hogy hogyan, és miképpen kell viselkednem és cselekednem egy ilyen jellegű szituációban. Tiszta fej, egyszerű gondolatok, amik a menekülésre irányulnak. Megpróbálom ellökni magamtól az egyik kezét, s úgy kibújni a szorításból, ami egy halandónál működne, de a vérfarkas még így is erősebb, és jobbak a reflexei, gyorsabb egy normál embernél. Félnem kellene, de nem teszem, e helyett kitartón keresem a menekülő utat, minden természet adta erőmmel azon vagyok, hogy még az előtt szabaduljak, hogy egyáltalán kábulatba essek – mert akkor aztán már édes mindegy lesz. Újra vissza kell szereznem a kontrollt, és a kezembe venni az irányítást. Csak erre tudok gondolni. Nem lehet, hogy ilyen csúfos kudarcot valljak, hogy ilyen rondán, és ilyen jelentéktelenül legyen végem, és ezzel együtt a feladatomnak is, amit én tűztem ki, saját magam elé, és, amibe én, én egyedül voltam az, aki belerángatta a többi Krakowskát és Krakowskit. Van ebben valami fájdalmasan őszinte, de mindig is úgy hittem, hogy mindaddig, amíg nem halok meg, az életnek, a Sorsnak terve van velem. És valahogy nehezemre esik elfogadni a tényt, hogy talán itt, és most mindennek vége. Leállok. Higgye csak azt, hogy felülkerekedett, gondolja azt, hogy feladtam, akkor talán még a szorítása is enyhülni fog. Helyette a tűzre koncentrálok: nem látom, de érzem. Olyan, mint egy lassan csordogáló folyam, keskeny ér; ahogy a vér az érfalaimnak feszül, úgy nyalogatják a nyelvek a betont. Alattomos kígyó módjára kúszik a férfi felé, feltett szándéka – szándékom – nadrágján felmászni, és a döbbenetét kihasználva, levegő után kapni, hogy az ér is oxigénnel teljen, s lángokba borítsa a vérfarkast – hogy aztán bordái közé szúrjam, egyenesen a szívébe a színezüst kést. És ekkor jelenik meg a másik ismeretlen férfi. Úgy indul meg felénk, hogy azt hiszem, a farkas kebelcimborája, és azért érkezik ilyen nagy vehemenciával, hogy a támadóm segítségére legyen. Elvégre, másodpercek kérdése, és lángra kap. Nem veszítem el a fegyelmemet és az önuralmamat, nem hagyom, hogy két ilyen semmirekellő vadállat megállítson abban, amire készülök – hosszú távon. Ők csak élő, lélegző akadályok, amiket le kell gyűrni, hogy elérjem a célomat. Ezt, és ehhez hasonló gondolatok cikáznak a fejemben. Felkészülök a következő csapásra, az érkező felől. Ami aztán elmarad. Ahogy az idegen erővel fordítja maga felé, már mozdulok is, kibújok a már nem is annyira szorító kezek közül, a hüvelykujjai felől. A tüdőm hirtelen telítődik, bordáim alkotta ketrecének feszül, a szívem pedig hevesen kalapál, mint egy szabadjára engedett ragadozó – egészen idáig észre sem vettem, hogy hogy zakatol, hogy küzd, hogy ereimbe pumpálja a vért. Valóságos fájdalommal telít el az amúgy éltető levegő. A fülemben lüktet a vér, a dobhártyám a szívem gyors ütemű dobbanásaival pulzál együtt. Egész testemben reszketve nézek fel a férfire. Egyik szemöldökömet felvonom szavai hallatán, de nem kérdezek vissza. Sőt, ami azt illeti, megfordul a fejemben az is, hogy csupán szája mozog, és a valóságban más szavakat formálnak ajkai, ez az egész, szürreális történet nem egyéb, csak a képzeletem groteszk játéka, furcsa kivetülése. Mielőtt válaszolnék, a földön ülő férfire vetem pillantásomat, a lángok a magasba csapnak, a vérfarkasban viszont veszett állat módjára tombol az élniakarás ősi ösztöne: feláll a fal segítségével, annak támolyogva, és úgy löki el magát, hogy a sikátor másik irányába fusson, vissza a külvárosba, ahonnan jött. Megragadom a segítőm kabátját, az sem érdekel, hogy úgy tornyosul fölém, mint valamiféle hegyomlás, magam felé rántom, a szemeibe nézek, és kimondott szavaimmal egy időben elcsitulnak, majd eltűnnek a lángok – mintha csak a föld nyelte volna őket. - Köszönöm – ez persze nem igazi köszönetnyilvánítás, inkább csak foghegyről vetem oda -, de ura voltam a helyzetnek – sziszegek a képébe. – És maga beleavatkozott – csak most engedem el, ujjaim nyomán halkan nyikorog a bőrdzseki matériája, majd hátrálok pár lépést, felveszem a fegyveremet a földről, mielőtt hátat fordítanék neki. Minden jel arra utal, hogy Ő nem Bastien oldalán áll – és mindenki, aki Bastien ellen van, az velem, velünk van. És ez által, legalábbis jelenleg, potenciálisan veszélyben. – Mire vár, tapsra? – és a támadóm után eredek. Nagyon ajánlom neki, hogy tudja tartani velem a lépést, mert egyrészt ez a minimum azok után, hogy milyen rondán beletenyerelt az ügyembe, másrészt pedig most nincs időnk arra, hogy elmagyarázzam neki azt, amiről még nem is tudom, hogy nem tud. Később pedig talán megköszönöm neki úgy, ahogy azt abban az esetben illik, ha valaki megmenti az életedet, hogy megmentette az életemet. Előnyünk van a bestiával szemben, gyanítom, az ütés, és a falnak csapódása után azt sem tudja, hányadikán van elseje, pláne nem azt, hogy merre van az előre. Tántorog. Néha lopva a betonra pillantok: vér, kisebb-nagyobb cseppek, részleges cipőtalp-lenyomatok, ujjakra tapadt vér nyomai hosszanti sávban a falakon. - Nem mehetett messzire – megtorpanok a hosszú sikátor végén, ahol az út három további irányba folytatódik. A férfi pedig a park felé szaladt sietett (nem egyenesen), legalábbis a vércseppekből nyilvánvalóan ez következik. A kezébe nyomom a pisztolyt, benne az új, teljes tárral. Azt hiszem, neki nagyobb szüksége van rá, mint nekem. - Remélem, használt már ilyesmit, ha már Mexikóban héderelt - és további kérdés, vagy kérés nélkül lépek be a park míves, kétszárnyú vaskapuján.
Úgy mondják, az embernek mindig joga van ahhoz, hogy ne vegyen részt olyan helyzetekben, amikben nem szeretne. És ez nem gyávaság, hanem a döntés szabadsága. Arról már viszont tudtom szerint nem szól a fáma, és nem született hasonló bölcsesség, amikor az ember akarata ellenére van belekényszerítve egy olyan szituációba, amit nagyjából a háta közepére kíván. Szóval, bárki is böfögte ki magából ezt a roppant elmés fenti gondolatot, kiegészíteném azzal, hogy ezt a fajta kényszerhelyzetet nevezik kőkemény szopásnak. A különbség a játék, és a játszma között a szabályokban van. A játék önfeledt, a saját szabályaink szerinti szórakozás, mi döntünk a miértjéről és hogyanjáról, a játszma ezzel szemben kötött előírások szerint zajlik, ahol nem a játékmesterek, csak a táblán tologatott, és néha feláldozható bábok vagyunk. Az ember különös lény. Illúziókat alkot, és ezek menedékében éli az életét. Már gyerekkorban elkezdődik, a "mi leszel, ha nagy leszel" kérdésre adott válaszokkal. Űrhajós, csillagász, profi baseball-játékos, és még hosszan sorolhatnám. Mindenki azt hiszi, hogy ezek csupán a gyermeki elme korlátok közé még nem szorított vágyai, pedig valójában a genetikailag belénk kódolt káprázatkeresés kivetülései. Mintha már egészen a megszületésünk pillanatától kezdve menekülnénk a vágyaink illúziójába a kőkemény valóság elől, amiknek idővel csak a célja változik, de a lényege nem. Aztán egyszer az élet gondol egyet, és úgy dönt, hogy két ököllel vág a képünkbe, és rombolja szét a vágyainkból és ábrándjainkból épített világot, mi pedig ott maradunk benne, vak égi pályákon bolyongva reménytelenül, egyedül. A valóság néha szilánkokra törik körülöttünk, mint a tükör, amelybe ököllel belevágtak, és már csak eltorzult önmagunkat látjuk benne. Mint a csodacső, egy gyerekkori emlékem, amely még néhány évtized távlatából is élénken él bennem. Egyszerű henger volt, amelybe ha ember belenézett, csodálatos minták rajzolódtak a szeme elé, és ha megrázta, a kép mindig változott. Mindig mást mutatott, mindig szemet gyönyörködtetőbb lett, színesebb, harsányabb. Hajtott a kíváncsiság, hogy megtudjam, miért, a dolgok mélyére akartam látni, hát feláldoztam a kíváncsiságom oltárán - szétszereltem. Foncsorozott üvegdarabok, színes papírszeletek hullottak elém, és nem álltak össze képpé soha többé. Úgy bőgtem, hogy zengett a ház. Az ember aztán férfikorba lépve már leszokik a folyékony melankólia megnyilvánulásairól. Nem azért, mert nem elég macsós, és férfiatlan, hanem mert rájön, hogy úgysincs semmi értelme. Mégis, min változtatna? Ha az a bizonyos felsőbb hatalom - nevezzük bárhogy, Istennek, energiának, univerzumnak, ahogy jólesik - darabokra morzsolja a mindenki egyéni életére szabott, külön bejáratú csodacsövét, az ember előtt már csak két választás áll: az egyik, hogy ellene feszül a sorsának, fogcsikorgatva küzd, megmutatva, hogy megtörni meg lehet, de legyőzni nem. A másik megoldás szerint pedig megtalálja a módszert, hogy kiszálljon ebből az őrült körforgásból: még idő előtt, és örökre. Én a küzdelmet választottam. Nem tudom, hogy van-e értelme egyáltalán, de még érzek magamban hozzá erőt. A hangsúly azon van, hogy MÉG. Tudom, sokan menekülésnek, gyáva megfutamodásnak tartanák, hogy átszeltem az Államokat azért, hogy máshol, és máshogy kezdjek új életet - az én szememben egy esélynek tűnt. Fogalmam sem volt róla, hogy épp az ellenkezőjét értem el vele: mint a hegymászó, aki a csúcs közelében belekapaszkodik egy kőbe a feljebbjutás érdekében, hogy aztán ezzel a kővel a kezében hulljon le a mélybe. Velem pontosan így történt: álmomban sem gondoltam volna, hogy abból a viszonylagos biztonságból, amelyben Seattle-ben éltem, egyenesen Washington poklába sétálok bele. Persze, felpattanhatnék a motorom nyergébe, hogy vissza se nézzek, de a dolgok szépséghibája ezúttal két részből áll: az egyik szerint önmagamat magammal vinném, bárhová is megyek. Mégis, hogyan futhatna el bárki is saját lénye elől? A másik ok már triviálisabb, és rajtam kívül álló: hogy a jelek szerint a városba bejutás megoldható, a kifelé út viszont minimális eséllyel kecsegtet, mint az Eagles által megénekelt Hotel Californiában, ahol csak a becsekkolás lehetséges, és a vendég örök időkre a hotel foglya marad. Végeredményben morbid dolog ezt kijelenteni, de mindezek ellenére mégsem panaszkodhatom. Nem lett könnyebb az életem, de nem lógok a semmiben. Igaz, ha döntenem kellene, hogy ez az eshetőség, vagy a jelenlegi helyzetem a jobb, nem tudnám rá megadni a választ. A pénzem még tart - valameddig legalábbis - és hála a D'Vorah-hal történt találkozásnak, nem kell rendszeresen egy padon éjszakáznom a város legeldugottabb parkjában. Szóval nézzük mindennek a pozitív oldalát. És persze, neki köszönhetem azt is, hogy legalább kaptam némi felvilágosítást arról, hogy amit elmebajnak, vagy lidércnyomásnak tekintettem, igazából a valóság képlékeny, mégis kemény lenyomata: elfogadtata velem - ha nehezen is - az átváltozásom tagadhatatlan tényét. Szeretek sétálni az éjszakában, gyönyörködni a fényeiben. Csak járkálni céltalanul, belemerülve a gondolataimba, mintha minden egyes megtett lépéssel az új életem egy-egy darabját illeszteném a helyére. Szeretem a sötétséget - a nappali fényben minden olyan tiszta, és egyértelmű. Az árnyak között, a sikátorok sarkainak fekete létében feloldódni érzem magam. Az éjszaka lett a menedékem a megőrülés és önpusztítás elől. A külső szemlélő számára ez a város is olyan, mint bármely másik. Az idegen nem lát a színfalak mögé, és nem látja azt a világot, amelynek létezését csak hagymázos agyszüleménynek lehet tekinteni, pedig létezik. Ha bárki átutazóban áthajtana itt, annak ez a város nem különbözne a sok száz másik amerikai várostól: fogj egy kockát, tökéletesen egyforma oldalú kockát. Egyik oldal egy drugstore, a másik egy felhőkarcoló, a harmadik neonreklámok ömlesztett tömege, a negyedik egy bevásárlóközpont, vagy épp mozi, és így tovább. Ismételd meg ezt a kockát százszor minden irányban, és megkaptod a nemzet fővárosát. Ez Washington DC. Hallom, ahogy a lépteim koppannak a sikátor betonján és a csendben. Kedvelem ezeket a békés pillanatokat, amikor egyedül vagyok, csak én és a gondolataim. Volt egy festő, aki megfestett egy képet, tele különös fényekkel, és elnevezte Na-Conxyplannak. Később aztán beleőrült a saját festményébe, és abba, hogy soha nem érheti el a saját nirvánját. Szóval, az éjszaka az én külön bejáratú Na-Conxyplanom. Megállok, cigarettát lökök ajkaim közé, kattan a gyújtó a kezemben, a füst keserűje marja a torkomat. Épphogy leszívom az első slukkot, mikor meglepődve kapom fel a fejemet: fény tűnik fel a sikátorban, nem messze tőlem. Noha a forrását nem látom, mert eltakarja az előttem álló sarok, de tudom, hogy ez nem az utcalámpák fénye, valami más. Mintha tűz lángolna fel hirtelen, a semmiből: olyasféle, amelyet hajléktalanok gyújtanak, hogy aztán a vashordót körbeállva melengessék mocskos, a hűvöstől elgémberedett tagjaikat. Az ösztönös kíváncsiság hajt előre, mikor eldobom a cigarettát, és kilépek a sötét sarok mögül, hogy ezzel a mozdulattal megszűnjön körülöttem a nyugalom, és átadja a helyét egy akciófilmbe illő jelenetnek. Fiatal nő teste préselődik a falnak, félig már ernyedten, és egy fickó két keze kulcsolódik a torkára. A nő halk hörgése és nyüszítése, kétségbeesett küzdelmének tanújelei a levegőért, összekeverednek a férfi állatias, morgó hangú lihegésével. A tűz pedig vékony sávban lángol a betonon, már kisebbedő lángokkal, mint a filmekben a meggyújtott benzinvonal, amely kijelöli a végigfutó lángok útját a felrobbantani kívánt autóig. Nem gondolkodom, szinte ösztönösen cselekszem, talán a rendőri múltam nyoma tör belőlem ki anélkül, hogy esélyem lenne visszafogni: három jókora lépéssel érek oda a viaskodó pároshoz. Megragadom a férfi vállát, magam felé fordítom, és mire feleszmélne, máris keményen csattan az öklöm az arca közepén. Felnyög a hirtelen döbbenettől és fájdalomtól, majd győz a visszaható erő: elengedi a lány torkát, hátrál néhány lépést, mígnem az ütés okozta lendülettől nekitántorodik a sikátor szemközti falának, és seggen ér földet. Feje koppan a téglafalon, orrából vékony érben megindul a vér, az én öklömben pedig életre kel valami különös bizsergés, olyasfajta, amit az első éjszakán a bárban is éreztem - mint mikor a mágnes két különböző pólusa kölcsönhatásba lép egymással, és megérzi a pozitív töltés a negatívat, úgy érzem meg én is a bizonyosságot, hogy a férfi fajtámbeli. Ha most teliholdas éjszaka lenne, nem csodálkoznék túlzottan a támadás tényén, igaz akkor én sem lehetnék a két lábon járó Grál-lovag. Így viszont, ember alakban csak olyan okát látom ennek a szürreális támadásnak, amelyre volt zsaruként támaszkodhatom: nemi erőszak kísérlete, rablás, vagy a kettő így sorban, egymás után. - Utoljára akkor láttam ilyen tűzcsíkot, mikor Mexikóban azt pisáltam egy üveg kígyópálinkának köszönhetően - dörgölöm meg az ujjaimat gépiesen, ügyet sem vetve a két irányból felém sugárzó, meglepett tekintetekre. - Lehet, hogy nem rólam fogják megmintázni a becsület meg tisztesség szobrát, de nem vagyok az a fajta, aki tétlenül nézi, hogy efféle patkányok nőket támadjanak meg és bántalmazzanak - címzem szavaimat a földön ücsörgő fickónak, aztán a nő felé fordulok, és felé nyújtom a kezem. - Jól érzi magát, hölgyem? - lépek közelebb, és szemügyre veszem a nyakát, ahol vöröses foltok jelzik, hol voltak néhány másodperccel ezelőtt a pasas ujjai, és azt is, hogy nem bánt a lánnyal kesztyűs kézzel. - Ez elég csúnyán fest - dünnyögöm, ugrásra készen várva, hogy ha a lány úgy dönt, hogy nem tartják meg a lábai, még idejében elkaphassam, mielőtt a koszos betonról kellene összekanalaznom.
Szokták mondani a halandók, a nálam sokkal idősebbek és bölcsebbek, hogy szégyen a futás, de hasznos. Ha másra nem, időnyerésre mindenképpen jó; ezt meg az iskolában tanították - nem a vasárnapiban, ennyit elárulhatok. És azt is megtanították az iskolában, annakidején Lublinban, hogy a speciális felszereléseink nélkül esélyünk sincs legyőzni egyetlen bestiát sem. Az általunk ismert, természetfeletti lények erősebbek, gyorsabbak és sokkal-sokkal kifinomultabb érzékekkel rendelkeznek, mint mi, törékeny kis emberek. Nem hiába az a sok kiképzés, hogy tudjuk tartani velük a lépést, hovatovább, hogy egy lépéssel mindig előttük járjunk, hogy ismerjük őket annyira, hogy a faji sajátosságaikból adódó, ösztönszerű cselekedeteket le tudjuk követni, és pontosan tudjuk, hogy mi fog következni. Nyilvánvalóan senki sem tökéletes – én sem, még, ha fáj is beismerni, és, oh, bassza meg, nagyon fáj. Néha történnek dolgok, ballépések, túlgondolások, óvatlanságok, merészségek. Bármennyire is tagadom, emberibb vagyok, mint azt bárki is gondolná, mint, ahogy én magam gondolnám. Vigasztalhatnám magamat azzal, hogy én voltaképpen mindent tökéletesen csináltam, éppenséggel ez az egy istenverte vérfarkas jobb, mint az összes többi, vagy tényleg, komolyan van egy harmadik szem a tarkóján – de nem, és nincs. Nem a szívem árult el, azt ugyanis megtanultam kontrollálni, hanem az, hogy túlontúl türelmetlen voltam, hirtelen és heves – elkapkodtam. És, még az előtt, hogy egyáltalán lőtávolságba került volna a vérfarkas, észrevett, és parádésan ügyes és gyors mozdulattal tért ki emberi alakjában is a lövéseim elől, hogy aztán felém iramodjon. Én meg csak akkor vártam ki, de akkor már késő volt. Ő pedig túl közel volt hozzám. A golyó pedig csak a bal vállát súrolta, aztán egy másik bele is fúródott a vállába, a harmadik pedig az oldalát érte csak. Mielőtt futásnak eredtem volna, megégettem: tenyeremből lángnyelvek törtek elő, és megzabolázhatatlanul vágtató ménes módján söpörték el az emberi bőrben rekedt farkast. A férfi hátra lépett, kezeit az arca elé emelte, elfordult, de így is a húsába martak az akaratomra vad vehemenciával lobbanó nyalábok. A ruhái lángra kaptak, a kabátját a földre dobta, és maga mögött hagyta, hogy a nyomomba szegődjön. A hónaljtok tártartójából előhúzom az egyik tartalékot, és futás közben töltöm újra a pisztolyt. Általában nem puskákkal dolgozok, mert kevésbé egyszerű és gyors vele a mozgás, számomra nem egyéb, csupán egy nehezítő tényező – mindenféle tekintetben. Elnyújtott, gyors lépteim visszhangot vernek a szűk, mocskos kis utcákban, amik a külvárost kötik össze a belvárossal. Volt még valami, amit megtanítottak az iskolában, mégpedig az, hogy mindig mi irányítsunk, és ne hagyjuk, hogy a kontroll akár egyetlen percre is kicsússzon a kezeink közül, és úgy szökjön ki ujjaink között, mint a homok. Ennél rosszabb aligha történhetne egy vadásszal; hagyni, hogy a prédája uralkodjon fölötte, és ő irányítsa az események folyását. És e gondolat nyomán állok meg, mintha csak egy láthatatlan falba ütköztem volna, s ugyanezzel a lendülettel pördülök meg tengelyem körül, hogy a felém iramodó férfi szemeibe nézzek. Az a baj a magafajta elvakult követőkkel, fanatistákkal, hogy imádják a rendszert, amiben élnek, valósággal dagonyáznak az általuk követett idea mocskában, mint a disznók, és senki, és semmi sem állíthatja meg őket - sem a nyers erő, sem a józan ész. Pénzért persze sokakat meg lehet venni, de gyanítom, Bastien ennél okosabb, máskülönben már rég elverte volna az összes vagyonát. Nem ismerem még egészen, de iszonyatosan okosan intézi a dolgait, és úgy forgatja vissza a megszerzett pénzt a saját ’vállalkozásába’ – ami nem kisebb intézmény, mint maga Washington D.C. -, mint egy igazi üzletember. Félnem kellene. Itt, és most, azért, ami felém tart, robog, megállíthatatlanul, mint egy elszabadult mozdony. Félnem kellene a holnaptól, mert, amikor felkel a Nap, Bastien már tudni fogja, hogy újabb embere végezte be általam. Egy nap véres bosszút fog állni, mert nem hagyhatja, hogy egy magamfajta, jelentéktelen kis porszem, a gépezetébe kerülve felőrölje a rendszert, amit olyan gondosan építgetett; megfélemlítéssel, rablással, csalással, vérrel és életekkel kikövezve az útját. De a zsarnoki hatalma – mint sok társának, vagy elődjének, szerte a világban – nem más, csupán illúzió. Igen, egy hatalmas, rettenetes árnyék, ami sötéten magasodik fölénk, mindent elborít, és bekebelez, de nem legyőzhetetlen. Szinte biztosra veszem, hogy Bastien is tökéletesen tudatában van annak, hogy a hatalom voltaképpen nem a gazdagok, a papok, vagy a kormányzók kezében van, hanem ott, ahol az emberek hiszik, hogy van. Nekem pedig eltökélt szándékom megdönteni az emberek jelenlegi hitét, és Bastien tróntermét a kriptájává tenni. E gondolat mentén izzik fel a tűzfal előttem, melybe beleveti magát a vérfarkas – csakhogy nem torpan meg. Átlendül. Olyan gyorsan, hogy csak a lábába tudok belelőni, mire hangosan ordít. Csak még dühösebb lesz. Csak még erősebben fonódnak rá ujjai a nyakamra. Annyira erősen, hogy nem kapok levegőt, a tűz már nem ég olyan erővel, mint az imént, de kígyó módjára kúszik a férfi felé. - Meguntad a fogócskát, szivi? – recsegi a képembe a vérfarkas, és nevet. Az egyik téglaház mocskos falának préseli testemet, én pedig titkon azon vagyok, hogy utolsó leheletemmel kicsúsztassam övem hüvelyéből az ezüst tőrt, és a húsába mártsam. A másik férfi megjelenése a kontroll teljes hiányának ékes példája.
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
