Számtalan éve nézek már horrorfilmeket, átrágtam magam az összes fellelhető vámpír-klasszikuson, és tessék, most a való élet, egy véletlen találkozáss egy bárban, meg a vérszívó nő kell ahhoz, hogy ki legyek művelve vámpirológiából. Tényleg, létező szó ez egyáltalán? Bár azt hiszem, jelenleg ez elhanyagolható probléma, sokkal inkább foglalkoztat az információhalmaz, amit Nina úgy terít elém, mint pókerparti végén az utolsóként benn maradó a nyertes lapokat.
- Értem... - hümmögök végül, mikor körvonalazza a Vámpírkrónikák című kötet "mivel tegyük el a fajtáját láb alól" fejezetét. - Na és mi a helyzet a denevérré válással? - vigyorgom el magam. Nem mintha annyira vicces lenne a téma, de ha belegondolok, kétféle képpen állhatok ehhez az egészhez: vagy kiborulok, mert azért ez az egész mégiscsak meredek, vagy poénra veszem, és igyekszem könnyedén feldolgozni, mert mást végeredményben mit csinálhatnék? A második verzió kicsit jobban fekszik nekem, szóval szépen csendben, és néhány perc alatt kiegyezek magamban a természetfeletti világ tudatomban való kibővülésével, és megrázom Nina felém nyújtott kezét.
- Akkor egyezzünk meg abban, hogy nem teszünk keresztbe egymásnak, és én ennél nem is akarok többet. Élni, és élni hagyni. Sosem voltam ellene ennek az elvnek, most aztán meg végképp nem - mondom őszintén. - Ami az előítéleket illeti, biztos bennünket illetően is burjánzanak. Mit tudom én, mondjuk hogy négy lábon folyamatosan nyáladzunk, milliónyi bolhát hurcolunk a bundánkon, és a legmagasabb hegytetőre kiülve bőszen vonyítunk a Hold felé. Nettó hülyeség. Egyiket sem vettem még észre magamon, igaz alig néhány átváltozáson vagyok csak túl. De arról biztosíthatlak, hogy két lábon, ha rohadt éhes vagyok, jobban folyik a nyálam. Nagyjából, mint Pavlov kutyájának - vonom meg a vállamat, aztán nyelek egy hatalmasat. Ezúttal azért, mert kissé megkeseredik a szám íze a puszta gondolatára is annak, hogy valaki vért igyon. Undorító. Meleg, fémes-sós ízű, szóval pfuj. De tekintettel a köztünk lévő kimondottan normális kezdeti viszonyra, ezt inkább nem hangoztatom Nina előtt, szóval lenyelem a berzenkedésemet. Igaz, ha én is az ő fajtájához tartoznék, alighanem másképp gondolkodnék az étkezés ezen válfajáról. Lehet, hogy neki egy ritka vércsoport olyan, mint nekem egy dupla sajtburger sültburesszel. És egyébként azt hiszem nincs jogom pálcát törni felette, pont nekem. Szóval lépjünk át ezen a napirendi ponton, mert tényleg nem szeretnék undorodva a padlóra köpni egyet.
Kapok egy gyorsan felskiccel történelemleckét, ami ha lehet még jobban összezavar, mint eddig. Ha nem lenne ennyire kemény koponyám, lehet már szétrobbant volna attól, amiket ma este be kellett suvasztanom a szürkeállományomba.
- Várj - emelem fel a kezem. - Én csak egy boszorkányt ismerek, ő viszont nem olyan, mint amilyennek te lefestetted őket. Ő kedves... és okos... vonzó... és gyönyörű - hallgatok el aztán. Bármennyire is lehaverkodtunk, Nina nem a pszichiáterem, sem a legrégibb öribarim, szóval lehet jobb, ha nem neki kezdek el lelkendezni Kalináról. - Amúgy a boszorkányperekről hallottam, de biztos voltam benne, hogy ostobaság. Mármint, egy rakás vakbuzgó puritán hagymázos agyszüleménye. Ezek szerint tényleg volt valóságtartalma? Mármint azt illetően, hogy tényleg boszorkányok voltak a szenvedő alanyai. Hű - vakarom meg a fejemet. Azt hiszem jobb lesz, ha most hazamegyek, és egy-két üveg sörrel a kezemben erőteljes emésztésébe fogok a ma este hallottaknak. Lesz mit.
- Figyelj, én nem fogok háborút indítani senki ellen. Mi értelme lenne? Élni akarok, és a világon semmi mást. Kihúzom magam a harcokból, sőt ezek után még a Bastian-témából is. Egyébként nem is ismerek senkit a városban, azt a bizonyos boszorkányt kivéve, így ostobaság lenne valami rosszul felfogott bajtársiasságból kiindulva odaállnom a fajtám oldalára. Jason ül, jó farkas. Nos, azt hiszem megköszönöm a társaságodat. Akárcsak azt, hogy a bizalmadba avattál. Lehet, hogy az elbeszéléseiden múlik az, hogy a közeljövőben nem dobom fel a talpam. Ezért hálás vagyok. Az italra pedig természetesen vendégem voltál. Most viszont azt hiszem, talán okos lenne elköszönnöm, otthon pedig valószínűleg fél éjjel forgolódom majd, mire helyre pakolgatom magamban a dolgokat. Viszont ígérj meg valamit: vigyázz magadra. Tényleg jó fej vagy, és kár lenne, ha te teljesítenéd be azt a sorsot, amitől engem óvni igyekeztél.

"A beszéd a félreértések forrása" - ezt még gyerekkoromban olvastam a Kis hercegben, és bár nem lett a szívem csücske a könyv, azért néhány mondata megragadt a fejemben, valószínűleg azért, mert mert vannak benne olyan sorok, amely az évek alatt elcsépelt, sűrűn puffogtatott frázissá váltak. A mostani helyzethez viszont tökéletesen passzol, és ugyan nem vagyok egy gondolatolvasó típus, abból a gyanakvó és óvatos pillantásból amit most Nina vet felém, mégis sikerül körvonalaznom, hogy mi járhat a fejében. Felnevetek röviden, igyekszem hogy ne úgy hangozzon, mint egy pszichopata kacaja, és úgy emelem fel kezem a megadás pózásban, mint aki egy pisztoly csöve előtt kénytelen álldogálni.
- Hé, nyugi - hárítom el magamtól az általa feltételezett csúnya gondolatokat. - Nem azért kérdeztem, mivel lehet a fajtádat eltenni láb alól, mert erre akarnám adni a fejem. Nem találkoztam még sok természetfelettivel, legalábbis a vérszívók családjából egyel sem, csak pár boszival, de velük sem zavartuk egymás köreit, sőt - naná, Kalina is boszorkány, és lásd, nem csak hogy jól kijövünk egymással, hanem valami alakul is köztünk. - Szimplán a kíváncsiság hajt. Olyan ez, mintha... nem is tudom, találkoznál teszem azt az ördöggel. Én biztos, hogy megkérdezném tőle, mi igaz ebből a lázadás-égből lehajítás dologból - tárom aztán szét kissé a karjaimat. - És hogy lásd, mennyire nem áll szándékomban ártani neked, szíves örömest választom a lepacsizást. A barátság-karkötőt fél órányi ismeretség után azért némi túlzásnak tartom, egyébként is másként szoktam megpecsételni a nagy haverságokat, nem csecsebecsékkel. Legalábbis a szebbik nem esetében - kacsintok Ninára kajánul, remélem még mindig veszi a lapot, hogy csak húzom az agyát, eszem ágában sincs megfektetni.
Viszont a következő szavaira kissé leesik az állam, mert ha az ember a vámpír szót hallja, azonnal előítéletei támadnak. Ahogy a jelenlegi helyzet mutatja, sokszor tévesen.
- Bocsánat - mondom teljesen őszintén. - Csak tudod, ha az ember meghallja a vámpír szót, akkor valahogy azonnal Drakulára, Erdélyre asszociál, meg arra, hogy... - emelem fel a kezem, ujjaimmal karmot formálok, és a nyakamhoz nyúlok vele, a harapást demonstrálva. - Szóval tudod. Nem azt mondom, hogy nem könnyebbülök meg kicsit, amiért nem fogom a vacsorád gyanánt végezni, csak... de most komolyan, a te fajtád eszik egyáltalán az én fajtámból? - jut eszembe a soron következő kérdés. Vagyis pont az előbb mondta, hogy ő nem támad meg senkit. Hű, azt hiszem, kissé feje tetejére állt bennem a világ, bár azt hiszem ez nem éppen csoda. Nem kezdem el cizellálni az étkezésének lehetőségeit, nem azért mert nem hajt a kíváncsiság, szerintem reggelig képes lennék faggatózni, de elég határozottan vonalat húz ilyen téren, és jelzi, hogy ne lépjem át. Oké, legyen, bár az embernek nem mindig adódik efféle alkalma, hogy kicsivel többet megismerjen abból a világból, ahová most már én is tartozom.
Erősen kétlem, hogy ha ezt a témát tovább taglalnám kapnék bármiféle választ. A filmekben a vámpírok meg a farkasok mindig ellenségek, bár ahogy ez most is bebizonyosodott, a mozira nem igazán lehet apellálni ezen viszony tekintetében. Mindazonáltal nem lennék meglepve, ha Nina kiköpne egyet, amolyan nőiesen, a puszta gondolatára is annak, hogy egy négylábú szőrös lényt vegyen a szájába.
Miközben kissé elrugózom ezen a kérdésen, elém tol egy olyan mondatot, aminek hallatán örülök, hogy most nem gyújtottam rá, mert szerintem félrenyelném a füstöt, sőt lehet hogy még a cigarettát is utána küldeném. Az emberek, mint ellenségek? Hát, legalább humora van a csajnak, azt el kell ismernem.
- Most ugye viccelsz? - értetlenkedem. - Nincs április. Miért lennének  az emberek veszélyesek ránk? Nem állítom, hogy én betéve tudom a természetfeletti kiskátét, lévén hogy kezdő kisinas vagyok, de annyit azért már megfigyeltem, hogy erősebbek, és gyorsabbak, ergo veszélyesebbek vagyunk náluk. Kétlem, hogy nem tudnánk elbánni egyszerre akár többükkel is, ha erre kerülne sor. Mégis, mi a fenét csinálhatnának ők velünk? Halálra ölelgetnek? Azt meg már csak lábjegyzetként teszem hozzá, hogy mivel néha erőteljes suttogásba fordul a társalgásunk, alighanem nem sokat tévedek ha azt mondom, hogy a legtöbbjüknek még csak fogalmuk sincs a létezésünkről. Ha valamiről nem tudsz, hogy jelenthetnél rá veszélyt?

Legyünk őszinték: a természetfelettivel kapcsolatosan abszolút laikus kezdő vagyok. Még úgy is, hogy én magam is közéjük tartozom. Végeredményben nem nagyon van senki, akitől felvilágosítást kérjek, az efféle dolgokat mégsem találom meg a világhálón, erősen kétlem, hogy rábukkannék egy "vérfarkasok Washingtonban" nevű facebook-csoportra, és mégsem járhatom végig a várost, meginterjúvolva közben minden utamba akadót, hogy ugyan árulja már el, fajilag hová tartozik. Így hát nem csak azzal nem vagyok tisztában, hogy az átváltozás és a farkaslét másoknál is úgy működik-e, ahogy nálam, hanem azzal sem, konkrétan milyenek a vámpírok és a boszorkányok. Ami a vérszívókat illeti az ismereteim jobbára arra támaszkodnak, amiket képregényekben olvastam, vagy hollywoodi filmekben láttam. Ez meg, bárhogy is nézzük, nem igazán autentikus forrás, ahogyan az sem, hogy a "boszorkányok" szót meghallva Jancsi és Julisa vasorrúja villan azonnal a fejembe. Szóval kíváncsian, és legalább ugyanennyire reménykedve várom hogy Nina közölje velem, ő is a farkasok táborát erősíti, mert így legalább lesz aki egy kissé majd mentorál és eligazít négylábú berkekben. Bárhogy is, azt nem tagadhatja le hogy nőből van, mert naná, hogy előtte szómenést kap, és körbekeríti a lényeget teljesen felesleges információkkal. A sellők környékén azért már erőteljesen felakadnak a szemeim, és kezdek úgy nézni rá, mintha vagy teljesen őrült lenne, vagy már beütött volna a pia, és félrebeszélne. Komolyan? Sellők, mint a H2O sorozatban?
- Ha ez tényleg igaz, akkor már csak a Jótündér keresztanya hiányzik, meg Óz a nagy varázsló - dünnyögöm aztán. - Mellesleg csikóhalak. Ott hordják ki a hímek a kis csikóhalakat - teszem hozzá. Na tessék kisanyyám, van itt ám műveltség! - Ami a sellőket illeti, nem is tudom, hogy csinálják, elvégre... - ja, az szopás ha valaki deréktől lefelé hal. Szóval Ninának valamilyen szinten igaza van, ennél egy fokkal jobb a farkaslét. De csak alig tizednyivel. Nekem legalább van valami a lábaim között.
- Egy sarkalatos hibája van az érvelésednek - válaszolom kissé megrágva Nina szavait. - Tudod, hatalmas a különbség aközött, ha saját akaratodból, emberként teszel egy erdőbeli kirándulást, és rohangálsz őrült módjára, vagy ha rákényszerít valami átok. Ez utóbbi azért nem éppen szívderítő. De elég a szövegből, bökd ki végre, hogy mi vagy. Hidd el, engem már nem lehet meglepni - vonok vállat.
Bang! Mintha valaki fejbevágott volna egy vasserpenyővel, kb olyan érzésem támad, amikor Nina lapot terít. A meglepetés ereje csaknem leterít a székből. Oké, sok mindenre számítottam, csak... nem pont erre.
- Tévedtem - jegyzem meg kissé bambán. - Meg lehet lepni. Nem... másképpen gondoltam - fejezem be végül a mondatot, ez eredeti szövegen kissé módosítva. Miért vettem totál biztosra, hogy ő is a fajtámhoz tartozik? - Washington tényleg olyan, mint a Borzalmak városa. Mint egy Stephen King könyv - igyekszem magamhoz térni a hirtelen sokkból. És persze az értelmi és érzelmi feldolgozás legjobb módját választom: egy italt. Amíg meg nem érkezik az asztalhoz, addig legalább van időm kissé emészteni az információt.
- Szóval vérszívó vagy - ismétlem el, a középső szót csak tátogva. Ezt annyira lehet jó ötlet hangosan kimondani egy ilyen helyen, mint a "vérfarkas" jelzőt. - Tudod, a tájékozatlanságomat jelzi az is, hogy fogalmam sincs, most mit kéne tennem. Összepacsiznom veled, vagy futnom? Sejtelmem sincs róla, a mi kettőnk fajtája hogy áll egymáshoz. Bár úgy gondolnám, hogy a természetfelettinek kissé össze kéne tartania, mint egy nagy család. Vagy nem? - morfondírozom hangosan. - Na és igaz? - hajolok kissé közelebb. - Tényleg úgy működik a dolog, mint a filmeken? Fokhagyma, feszület meg karó a szívbe? - tényleg hajt a kíváncsiság. Nem azért, mintha bárkinek is ártani akarnék, inkább úgy érzem magam, mint aki az egész életét tudatlanul élte le, és most rálel a Titkok könyvtárára. Kb így érezhette magát Ádám meg Éva az Édenkertben. - Várj csak! - ráncolom össze a homlokomat, még mielőtt Nina válaszolna. Nem azt mondom, hogy egy fenomenális intellektus vagyok, de mint említettem, a zsaruösztön az benne él az emberben kimoshatatlanul, és nem kell hozzá sok, hogy a helyére illesszem a kirakós egyik darabját.
- Az a pasas, akitől "megmentettelek" - macskakörmözök a levegőbe. - Valójában melléfogtam, még ha nem is túlzottan. Őt mentettem meg tőled, igaz? - ha most rábólint, akkor végeredményben örülhetek, hogy nem engem szemelt ki ezek után vacsorára. Bár ki tudja, lehet hogy csak arra vár, hogy kitegyem innen a lábam. Meg kellene kérdeznem, hogy a vámpírok esznek-e vérfarkast, bár elég nehéz lenne faarccal feltenni egy ilyen kérdést. Igaz, ha belegondolok, ez a helyzet már nem sokkal lehet morbidabb és észvesztőbb.

Nem azt mondom én, hogy olyan bátor, vagy éppen olyan hülye vagyok, hogy vállat vonok a veszélyre, és fejjel rohanok neki a falnak - igaz, vol már példa rá - de esküszöm nem értem ezt a fene nagy legendát, ami a számomra eddig láthatatlan Bastiant övezi. Nekem kissé olyannak tűnik a nimbusza, mint mikor a kisgyerek retteg a falon játszó árnyéktól, amiről a lámpa felkapcsolása után kiderül, hogy a fogasra dobott kabát képének vetülete. Veszélytelen. Így csak megrázom a fejem, mikor Nina szépen körbeírva ugyan, de nagyjából azt közli velem, hogy béke poraimra.
- Félreértesz. Noha úgy gondolom, hogy ez a Bastian-legenda erőteljesen el van túlozva, ettől függetlenül eszem ágában sincs felkeresni egy "helló antikrisztus" felkiáltással. De a fickó minden mondattal, amit róla hallok, egyre érdekesebbé és bonyolultabbá válik számomra, az efféle ügyekben pedig szeretek tisztán látni, és addig járni a nyomában, míg teljes rálátásom nem nyílik az igazságra. Orvosilag még nem igazolták, de biztos rejlik bennem egy jó adag mazochista hajlam. Amúgy meg lehet, hogy egy nap én leszek a város megmentője, mert mindenki számára világossá teszem, hogy a jó Bastian olyan, mint Oz, a nagy varázsló: füstfelhő meg csinnadratta közepette egyszercsak elhúzódik a függöny, és ott ül mögötte egy jelentéktelen törpe - vonom meg a vállamat. - Speciel úgy tudom, senki nem él örökké, és egyszer mindenki feldobja a talpát. És ha tévednék a maffiavezért illetően, én legalább majd tudom, hogy mibe halok bele - vigyorgom el magam kissé kesernyésen, aztán el is terelődik a szó a város réméről, hogy szóba kerüljön az én két kis történetem, és a reakciók, amiket Ninától kapok rá.
- Ja, kakastoll - bólogatok aztán. - Igaz, másképp jobban szeretem használni, elég erotikus tud lenni, amikor... - kezdek kissé pantomimszerű magyarázkodásba, de még idejében leállok, mert ha így folytatom, tényleg azt fogja hinni, hogy fel akarom szedni, amitől viszont a jó isten óvjon meg. Na nem azért, mintha Nina nem volna gyönyörű, és izgató, szó sincs erről. Csak egyrészt el kéne számolnom a mostanában eléggé aktivizálódó lelkiismeretemmel Kalinával szemben, másrészt meg ebben a rohadt városban tényleg a legutolsó saroknak is füle meg szeme van, és fix, hogy holnap reggel egy villámló szemű boszorkány állna a küszöbömön, Kalina Krakowska nevét viselve, aki nagyon fájdalmas dolgokat tenne velem. Lelki szemeim előtt megjelenik a kép, ahogy menekülök a város főutcáján, miközben ő mögöttem vágtat, és fémes kondulások közepette egy palacsintasütővel kitartóan püföli a koponyámat, mint valami Tom és Jerry epizódban. A jelenet egyszerre vicces és megalázó, szóval ki a fészkes fenének hiányzik ez? És tényleg, halál komolyan mondtam, hogy noha a válásom óta szemrebbenés nélkül vittem a nőket az ágyamba, mióta megismertem Kalinát egyszerűen nem vágyom ilyesmire. Azt ugyan még nem tudnám pontosan megmagyarázni, hogy miért, de ha így haladok, a végén még kiderül, hogy felnőttem.
Viszont ami most következik, arra nem voltam felkészülve. Még úgy sem, hogy már tisztában vagyok vele, hogy Washingtonban nem minden az, aminek látszik, és a város napfényes utcáinak leple alatt olyasmi létezik, amitől a normál ember azonnal idegösszeroppanást kapna. Nem csak, hogy Nina nem röhög képen, vagy nem húzódik el tőlem olyan tekintettel, amiben benne van, hogy az első adandó alkalommal előkapja a telefont, és hív nekem egy mentőt meg egy pszichiátert, hanem néven is nevezi a problémámat, ezen pedig eltátom a számat. Méghozzá ténylegesen. Csak akkor csukom be, mikor rájövök, hogy úgy festhetek, mint egy szellemi fogyatékos vízközpő egy középkori katedrális tetején.
- Te is....? - kérdezem ugyanúgy hangtalanul tátogva, ahogy ő tette, mert azért ez nem pont az a téma, amit egy bárban tárgyal meg bárki is. Még kezdő vagyok bundás téren, nincs bennem radar, amely útba igazít, hogy ki tartozik még a fajtámhoz. Tényleg, van ilyesmi egyáltalán? Arra már viszont elönt a méltatlankodás, amikor azt mondja, járhattam volna rosszabbul is.
- Komolyan? - horkanok fel. - Nekem ez olyan, mint valami férfi-havibaj. Csak én nem az ágyon fetrengek a hasamat markolászva, hanem lehetőleg az erdőben futkosok, miután túlestem azon a roppant kellemes aktuson, amikor minden csontom darabokra törik. Ha szerinted ennél van rosszabb, akkor vázold - morgok, és beleiszom a poharamba, még mielőtt valami nagyon csúnya hagyná el a számat. Jól is jön ez a néhány másodpercnyi szünet, mert van időm átrágni magam Nina következő kérdésén.
- Fogalmazzunk úgy, hogy el akartam menekülni, és máshol új életet kezdeni, új bőrben - mutatok magamra. - Gondoltam, hogy ehhez az Államok másik vége remek lehetőség. Csak utána jöttem rá, hogy egyik gödörből a másikba estem át. Kicsit olyan, mintha én lennék Jack Torrance a Ragyogásban, aki beköltözik egy szállóba, és csak utána jön rá, hogy szarban van, de már nem tud menekülni onnan. Hát ez van - legyintek végül, mint aki azt mondja, hogy ott egye a fene az egészet.
Akkor viszont ismét széles mosoly kúszik a képemre, mikor szóba kerül a bizalom. Ó szépségem, hát tényleg nem érted a lényeget?
- Persze hogy nem tudom, bízhatom-e benned - válaszolom. - Pont ez a jó az egészben. Hogy nem tudom, mikor vagy kinél élsz majd vissza az engem illető információval. Hogy fogalmam sincs, nem támadsz-e hátba, ha nem is most, de az első adandó alkalommal. Ez fűszerezi meg az efféle találkozásokat, te talán nem így gondolod? - vonogatom a szemöldökömet kajánul. - Viszont igazán játszhatnál fair play-t, és egyenlíthetnél. Szóval, ki vele... te is magamfajta vagy? - kérdezem kíváncsian. Ha igen, akkor be lehetne vezetni valami törzsi nyakláncot, vagy effélét, hogy az ember legalább tudja már, kivel ül le egy asztalhoz iszogatni.

- Komolyan bizony - bólogatok halvány mosollyal a szám legletében, mert Nina fanyalgása kicsit vicces. - Azt ígértem, válaszolok, de miért adjam ki magamat már az első fél órában? Hát már tényleg minden titokzatosság kiveszett a szerelemből? - ironizálok vigyorogva, bár a téma, amit Ninának szegezek nem hiszem, hogy túl vidám lenne. Igaz, halvány fogalmam sincs róla, miért olyan nagy szám ennek a bizonyos Bastiennek a létezése, azért mégsem lehet maga az ördög, a szervezett rosszfiúkból meg már elég ízelítőt kaptam ahhoz, hogy fejhangon felvisítva a szívemhez kapjak az információk hallatán. Viszont ahogy látom, ezzel szinte csak én vagyok így, mert Nina eléggé megrágja a mondanivalóját, mielőtt kibökné őket, mintha csak azon gondolkodna nagyon erőteljesen, mitől féljen inkább: attól, hogy egyáltalán ennek a fickónak a neve felmerült, vagy attól, hogy esetleg olyan dolgot köt az orromra, ami más titkokra is fényt deríthet. Nem sürgetem, vannak olyan helyzetek, amikor a türelem rózsát - jelen esetben válaszokat - teremt, így csak várok türelemmel, mire eljutunk odáig, hogy végre megszólal, és ezért magamban hálás vagyok neki, mert igazából biztosra vettem, hogy egy jókora korty itallal fogja magát kihúzni a necces helyzetből, amelybe akaratomon kívül sodortam.
- Szóval valami főgengszter lehet - sommázom végül a lényeget, és vállat vonok. - Komolyan, ezért a rohadt nagy titokzatosság? Oké, tudom hogy senki nem szeret a balhés alakokkal konfrontálódni, meg betoncsizmával a lábán ébredni mélyen a víz alatt, de a fenébe is, mindenki tudja, hogy ilyesmi létezik. És nem csak Washingtonban - tárom aztán szét kissé a két kezemet értetlenül. - Egyébként is, a ferde utakon járók előbb-utóbb mind buknak egy nagyot. Al Capone például, aki a mai napig etalonnak számít a bűnözői rétegben, tudod min hasalt el? Nem fizetett adót. Ironikus, nem? - érdeklődöm, és felhajtom a whiskym maradékát. Viszont valahol mélyen érzem - az a bizonyos áldott-átkozott hatodik érzék dolgozik bennem - hogy Nina elhallgat valamit. Valamit, ami lényeges lehet - de rendben, ez a rövid és velős válasz elég volt ahhoz, hogy megértsem, eddig feszegessem a kérdést, és ne tovább. Nem számít, Washington elég nagy ahhoz, hogy kicsit jobban megkapirgáljam ezt a Bastian-témát valaki másnál.
- Hát jó, legyen - adom meg aztán magam végül egy sóhajtással. - Azt ígértem mesélek, és ha sok mindenre nem is, de arra büszke vagyok, hogy mindig tartom a szavam. Akkor legyen elsőként a rendőri múltamból egy sztori... egyszer kaptunk egy hívást, miszerint egy nénike, nagyjából a kilencvben meg a mumifikálódás között, pánikban van, mert az udvarlója, aki elesett a második világháborúban, most visszajött, és meg akarja őt szerezni magának. A helyzet az, hogy nekünk minden riasztást komolyan kell venni, pláne ha valaki veszélyben érzi magát, kivonultunk, mire a néni közölte, hogy az exe bűbájjal él, és addigra eltűnt. Válogattunk kicsit a szitokszótárból, mert ki a fenének van kedve bolondokkal bajlódni, aztán visszamentünk az őrsre. Alig telt el néhány nap, amikor berontott a vénasszony, hogy a halott vőlegénye itt van a rendőrség előtt, mert idáig kergette! Mit volt tenni, kirohantunk, addigra persze a légies lovag bűbájjal élt és eltűnt. Akkor már láttam néhány kolléga arcán, hogy fontolgatják a néni lelövését, szóval adtam egy tippet: azt mondtam, menjen ki a piacra, vegyen egy kakast, húzzon ki három farktollat, azt tegye a párnája alá, és a kísértet eltűnik. A nyanya el is porzott a piac irányába, és gondolom működött a dolog, mert onnantól nem kaptunk olyan híreket, hogy halott szeretők zaklatják. Igaz, néhány héttel később még felkeresett minket azzal, hogy a szomszéd füstölőgépet használ a megmérgezésére, meg hogy a kert arrébb ment néhány méterrel, de kicsire már nem adtunk - vigyorgom el magam, aztán intek egy újabb ital után, és míg az megérkezik, van időm felkészülni a következő témára.
- Ami pedig engem illet... - tologatom a teli poharat az asztalon elkomorodva, könnyebb kicsit úgy beszélni, hogy most nem nézek Nina szemébe - szerintem te is pontosan tudod, hogy nem vagyok olyan, mint mások. Van egy kis... khm... problémám. Szőrtanilag - teszem hozzá, és iszom egyet. Fogalmam sincs, hogy fog erre reagálni: vajon azt fogja-e hinni, hogy hetente egyszer extra gyantázásra kell járnom, vagy sacc per kábé körvonalazza magában a lényeget. És szerintem normál körülmények között senki másnak nem mondtam volna ilyesmit, de nagyon úgy érzem, hogy ő sem az átlagos és hétköznapi kategóriájába tartozik.

Tessék, beigazolódott a mondás, miszerint a humor a legjobb vértelen fegyver. Alig negyed órával ezelőtt Nina még legszívesebben letépte volna a fejemet, és még focizott is volna vele kis ideig, most pedig még mosolyog is a megjegyzéseimen. Vagy én vagyok nagyon jó, vagy nála kapcsolt turbó fokozatra a jellemfejlődés.
- Oh, értem - bólogatok aztán a szavaira. - Egy pillanatig azt hittem, hogy azért óvatosan a kedvcsinálóval, mert ha sűrűn emlegetem az "orgazmus" szócskát, a végén levakarhatatlanul rám gerjedsz - cukkolom azzal a mentalitással, amitől a nők egyszerre forgatják a szemüket és dobják le az alsóneműiket. Viszont a következő mondatra, amit elém tol, akaratlanul is beleköhögök a whiskybe.
- Na de hölgyem... - csóválom a fejem méltatlankodó arckifejezéssel - a mocskos szája... - vigyorgom el magam a végére. Imádom azokat a nőket, akik nem játszák meg magukat. Az ágyban, párnák között sem. Bár tény, hogy Nina nem a "hazaviszem és megdöntöm" kategóriába tartozik, ergo ezt sosem fogom megtudni. - Mellesleg igazad van, fogalmazhatunk így is. Talán a "szopás" fedi a legjobban a valóságot. És igen, a lány egyébiránt tényleg imádnivaló - mosolygom el magam, ezúttal szemétkedés és cinizmus nélkül. Ez afféle mosoly, amit az ember akkor képes kiadni magából, ha valami - jelen esetben valaki - jóra gondol. - Először persze veszélyes, és tökélyre fejlesztette azt a képességet, ami a nők sajátja, hogy simán ölni tudna egy pillantással, de aztán... tudod, ha az ember megtalálja a kulcsot a lélekhez, akkor változnak a dolgok - zárom le végül a jóleső merengést. Nem hinném, hogy Ninának pszichiáteri diploma lógna a lakása falán, ennél fogva nyilván nem az ömlengésemre kíváncsi. Meg tudom érteni. Ha ő kezdene el nekem áradozni a pasijáról, a bár teljes whiskykészlete sem lenne nekem elég ahhoz, hogy elérzéstelenítsem a szürkeállományomat.
Át is lépünk a témán, a következő viszont ami sorra kerül, még meredekebb, mint a párkapcsolatok boncolgatása. Néhány másodpercig ugyan hezitálok, hogy lecsapjam-e a magas labdát, végül úgy döntök, igen. Egy lapra felteszek mindent, mert igazság szerint az a bizonyos kisördög már olyan erősen bököget, hogy ha létező lény lenne, holnapra a szivárvány minden színében pompázna az oldalam. Meglátjuk, mi lesz Nina reakciója - talán ezúttal kicsit többet tudok meg, mint az itt eltöltött napjaim alatt összesen. Na persze az sem kizárt, hogy vagy őrültnek fog nézni, esetleg részegnek, vagy azt fogja hinni, hogy ugratom. Még jó, hogy ezzel háromra ugrik a lehetőségek száma amivel ki tudom magam dumálni a necces helyzetből, ha most értetlenül kezdené meregetni a szemeit.
Helyette azonban egy velős megfogalmazásba burkolt döbbenet csúszik ki a száján, bár ez egyelőre nem nagyon visz közelebb ahhoz, amit szeretnék. Lehet hogy ez semmi másra nem vonatkozik, mint arra, hogy meg van róla győződve, hogy olyas valakit sodort útjába a ma este, akit valahol már erősen keresnek egy szép fehér zubbonnyal, egy nyugtató lövedékkel, meg egy baszott nagy lepkehálóval. Valami azonban azt súgja, hogy nem erről van szó: pontosan és tökéletesen tudja, hogy miről is beszélek. Bár ha én néhány nap alatt már elég sok mindennel szembesültem, akkor valakinek, aki már elég régen itt él, egyszerre kellene vaknak, süketnek, meg szellemi fogyatékosnak lennie ahhoz hogy ne vegye észre, hogy valami rohadtul nem stimmel a városban. Gyanítom, ez még egy átlagembernek is szemet szúrna - de mi van, ha ő maga ugyanúgy nem az, ahogyan én sem?
- Á-á-á... - emelem fel a kezem, jelképesen is féket húzva Nina tapogatózása elé. - Rendben, mesélek. Tudod, késleltetett orgazmus - vonom fel a szemöldökömet. - Megígértem, nem másítom meg a szavam, és mellé megkapod grátisz gyanánt az én kis történetemet is. De előbb válaszolj nekem valamire. Ki a fészkes fene az a Bastian? Minden sarkon suttogják a nevét, nagyjából úgy, mintha az Antikrisztus járna a földön személyesen. De akármilyen óvatosan is igyekeztem puhatolózni a kilétét illetően, mindenhol falakba ütköztem, és ezt utálom. Szeretem tisztán látni a dolgokat. Szóval, kössünk alkut. Ha hallani akarod a történetem, világosíts fel erről a sátánfattyáról. Tisztességes ajánlat, nem? - intek újabb whisky után - Ninán ezúttal megkönyörülök, neki legyen egy koktél. Remélem, nem azért tart majd igényt rá, hogy az egészet a képembe borítsa, mint valami hülye sitcom-ban.

- Tudod, eddig én voltam a pisztolyos jófiú, aki a szabályokat diktálja - vonok vállat Nina finom kis piszkálódására. - Elég nehéz két évtized berögződéseit felülírni magamban. És tudod, én amolyan Grál-lovag voltam meló közben, aki mindig megadta az ellenfélnek az egyenlő küzdelem esélyét, meg az első ütés lehetőségét, csak utána aktivizáltam magam, és vertem puhára, vagy nyomtam bilincset a csuklójára. A jelek szerint ez a jellemvonásom még mindig nem változott az efféle játékok tekintetében sem. Egyébként is, kedvelem a kezdeményező nőket - vigyorgom el aztán magam - oké, felfogtam hogy Nina azonnal kitette az irányjelzőt, hogy ne is próbálkozzam nála, és eszem ágában sincs ilyesmi, de arról nem volt szó, hogy a számra is lakatot kell tennem kétértelmű megjegyzések tekintetében.
Az első kérdésre megadtam a választ, noha láttam nem volt pont az ínyére való, de a fenébe is, a teljes igazságot mondtam. Viszont mikor a második kérdést követően meghúztam a whiskymet, láttam Nina szemében felcsillanni azt a bizonyos fényt, amitől totálisan biztos voltam benne, hogy ezt a témakört még úgy fogja körbeszaglászni, mint vadászkopó az erdei vadcsapást.
- A szülővárosod szép - válaszolom aztán. - Csak kissé zűrösebb, mint vártam - teszek egy apró megjegyzést, mert ha azóta itt él, mióta meglátta a napvilágot, akkor nyilván tudnia kell róla, hogy ez a város valahogy nem a megszokott, és a hétköznapi kategóriába esik bele. A fejemben a kezdődő alkoholmámor közepette is felvillan az emlékeztető, hogy a későbbiekben elő kell még vennem - roppant óvatosan - a "kihallgatások jegyzőkönyvének" memorizált példányát, és kissé körüljárnom ezt a témát.
A harmadik kérdés elnapolásakor viszont egyértelműen csalódottság ül az arcán, amin kénytelen vagyok mulatni egy sort. A fenébe is, mi vagyok én, a Washington Telegraph pletykarovatának szerkesztője?
- Sajnálom, ha átmeneti csalódást okoztam, pedig sosem hagyom kielégítetlenül a nőket. Szívem, nem azt mondtam, hogy nem mesélek majd el néhány sztorit, csak azt, hogy majd később. Késleltetett orgazmus - súgom aztán kissé közelebb hajolva, aztán az arckifejezése láttán felnevetek, és a megadás pózában felemelem a két kezemet, még mielőtt ezt a kis megjegyzésemet valami olyasmi hozzám vágásával honorálná, ami ha eltalálna, akkor nagyon tudna fájni.
Ehelyett inkább felteszem az én két puhatolózó kérdésemet, és felcsúszott szemöldökkel figyelem, ahogy az elsőre egy jókora korty whisky a felelet.
- Ez igen! - pattintok az ujjammal vidáman. Nina értelmezheti úgy is, hogy a teljesítményének szól a reakcióm, mert ahogy látom, egy pillanatra még a hangja is elakad a töménytől, viszont az elismerésem csak ötven százalékban illeti őt. Másik ötven százalékban meg önmagamat, mert a jelek szerint azonnal képes vagyok érzékeny témákba beletenyerelni. De ha nem mondott akkor igazat, mégis ki a fészkes fene lehetett az a pasas? Mert arra a bal golyómat rátenném, hogy amit láttam, az nem csak két jó ismerős szokásos csipkelődése volt.
A második kérdésemre adott válaszra viszont csak bólintok. Ezen tényleg nincs mit ragozni.
- Tiszta sor - értek vele egyet. - Nézd, nemrég megismertem egy lányt, aki meglehetősen érdekel és vonz. Szóval, hidd el, egy ideje már nem vagyok az a pasas, aki bárokba jár azért, hogy összeszedje magának a következő egyéjszakás kalandját - szögezem le a nézőpontomat én is, és beleiszom a whiskybe. Ezúttal nem válasz helyett, hanem mert rohadtul porzik a torkom. Viszont attól a mondattól, amit Nina elém terít, csaknem félrenyelem az italt, és jól jön a szál cigaretta amivel megkínál, hogy kissé fontolóra vegyem a lehetőséget.
- Hogy mit kérdeznék magamtól? - töprengek hangosan, elismételve a szavait, aztán döntök: kockáztatok. Lásssuk, mi lesz a végeredménye. Közelebb hajolok Ninához, és mélyen a szemébe nézek, de ezúttal mindenféle flörtölési szándéktól mentesen.
- Mióta? - mondom halkan, hogy lehetőleg csak ő hallja, mert ahogy mondani szokás, a falnak is füle van. - Mióta tudod Jason, hogy ebben a városban valami nem stimmel? És hogy mikor jöttél rá, hogy nem te vagy itt az egyetlen, aki... nos, kicsit kilóg az átlagemberek sorából? - húzódok aztán vissza a helyemre. Némi izgatottsággal várom, hogy miféle reakció következik most, a pakliban minden benne van: az is, hogy Nina partner lesz a játékban, és körvonalazódik a fejében a lényeg, vagy sarkon fordul, és nemes egyszerűséggel faképnél hagy. Hagyok neki időt, hogy eldöntse. - Két nap - közlöm végül, hogy kitöltsem a kissé kínos csendet, ami következik. - Azóta vagyok vele tisztában, hogy nem "életem legjobb döntése" címszó alatt fog szerepelni a memoáromban, hogy betettem ide a lábam - szívok bele a cigibe, és várok. Ezúttal rajta a sor, hogy válaszoljon - vagy hogy igyon.

Egy kicsit vicces, hogy akárhányszor és akárkivel megosztom a családi állapotom nősből elválttá avanzsálódásának történetét, az azonnal sajnálkozni kezd. Pedig rohadtul nem kéne. Az utolsó egy év az exnejemmel olyan volt, hogy a kínlódásomat látva a spanyol inkvizíció legvéresebb vallatója is elégedetten csettintett volna egyet, az életörömöm pedig ennek megfelelően nagyjából 365 napon keresztül olyan szinten vegetált, hogy Micimackó Fülese egy valóságos Vidám Vasárnap volt hozzám képest. Ezek után nyilván érthető, ha a feleségem nélküli új életem első napján pezsgőt bontottam, berúgtam mint az állat, és egész nap pornót néztem - mindezt teljesen felszabadultan és hisztiktől mentes levegőben.
- Látod, mindenki tehetséges valamiben - bólogatok aztán Nina szavaira. - Van, aki az origamiban, mások a festészetben, én abban, hogy az élet összes szarságát egyszerre tudjam le. Persze, el lehet ezeket a dolgokat aprózni is, és akkor az embernek nagyjából öt-tíz évre megvan a szórakozása, de én jobban szeretem nagykanállal habzsolni a dolgokat. Mellesleg ha én ezt ennyi ideig húztam volna, szerintem most vagy egy zárt intézetben ülnék, szép fehér kabátban, és úgy le lennék szedálva, hogy a szakállamba csorogna a nyálam, vagy bekattantam volna és olyan randalírozásba kezdek, hogy most egy börtönben ülnék, csak a fal felé fordított seggel aludnék, és inkább bűzlenék, mint hogy tusolni menjek - vigyorgok szélesen, aztán figyelem, ahogy Nina magának is whiskyt rendel. Oké, félreértés ne essék, nem akarom én leitatni, a rókázó nők látványa nem tartozik a kedvenceim közé, de ha már nekem innom kell, és beakasztok, az a minimum, hogy ő maga is kerüljön olyan állapotba, hogy ne emlékezzen olyasmire, amit esetleg egy félmákos szómenés közben elkotyogok neki.
- Hűha! - jegyzem meg aztán pislogva, mikor úgy soroz meg kérdésekkel, mint Rocky Balboa Ivan Dragót. - Én azt hittem, egy kérdés ide, egy kérdés oda alapon játszunk - ismerem el. - De jó, legyen. Kezdjünk hárommal, vagy amennyi sikerül, de aztán maradunk az egy-egy alapon, rendben? Már csak azért is, mert ha még két whiskyt megiszom, mire az elsőt megválaszolom, a többire úgysem fogok emlékezni - vonok vállat, aztán rákönyökölök a bárpultra, és elgondolkodva bámulok magam elé.
- Hogy miért vagyok itt? Nos, a legkézenfekvőbb válaszom, hogy azért, mert le akarom magam inni. És amikor az ember óhatatlanul is vaddisznó-állapotba kerül, egy ötcsillagos bárból alighanem kinéznék. Nem akartam órákat tölteni azzal, hogy olyan csehót találjak, ahol félmeztelen lányok kelletik magukat a színpadon, ez a hely viszont éppen útba esett, ergo úgy döntöttem, ma itt fogom bemutatni a legszebb talajgyakorlatomat - vonogatom a szemöldökömet, félig-meddig komolyan. Oké, egy pipa. A következőnél viszont már kissé beleharapok válaszadás előtt a nyelvembe, és hosszasan nézek Nina szemeibe.
Hogy miért Washington? Most tényleg mondjam el, hogy mi vagyok, és hogy kétségbeesésemben a világ legnagyobb marhaságát követtem el azzal, hogy idejöttem? Ha bármi fogalmam lett volna arról, hogy mi vár itt rám, be sem tettem volna a lábamat a város határain belülre, de ahogy mondani szokás, ez már el van cseszve. Az állam fővárosa ugyanis, ahogy már számomra is bebizonyosodott, olyan hely mint a horrorfilmekben az elátkozott ház: belépni be lehet, kifelé viszont már nem. Élve legalábbis nagyon kicsi esély van rá.
Ezeket persze csak magamban gondolkom végig, verbális válasz helyett felemelem a poharamat, és meghúzom, ez a feleletem Ninának. A harmadik kérdésére pedig csak széttárom a karjaimat.
- Az a gond, hogy ilyen emlékből azért adódik egy listára való bármelyik zsaru életében. És ha kicsit jobban ismerlek, vagy jobban lerészegedem, előszedek egyet a talonból, és elmesélem. Szóval ezt kicsit odázzuk el, rendben? - kérdezem, aztán rákönyöklök az asztalra.
- Nos, azt hiszem én jövök. Lásd kivel van dolgod, nekem csak két kérdésem van. Egyelőre legalábbis. Nézzük csak az elsőt. Komolyan azt hiszed, hogy beveszem, hogy ez a pasas a haverod volt? - bökök ujjammal arrafelé, amerre a bunkó fickó nemrég távozott. - Öreg róka vagyok a szakmában szépségem, engem nem olyan könnyű átverni a palánkon. Lehetnél őszinte, és közölhetnéd, mi dolga volt veled valójában - somolygok. - És tessék, itt a második. Miért hangsúlyoztad ki ennyire hogy van pasid? Feltételezted volna, hogy rád másznék? Vagy inkább remélted? - vigyorgok. Mondtam már, hogy imádom az in medias res kezdéseket, és legalább ennyire szeretek kényes határokat feszegetni?

Oké, én tisztában vagyok vele, hogy mindenkinek lehetnek szar napjai, de egyre inkább úgy érzem, hogy ebben a városban mindenki olyan morcos, mintha állandó szorulása lenne, és ez a meggyőződésem ma este csak erősödik. Itt volt az a hősködni próbáló seggfej - hogy elhiszem-e, hogy legújabb ismerősöm haverja, az már másik kérdés, egyelőre 50-50%-os az arány - aztán meg a csapos, aki nagyjából olyan rondán néz, mintha a szorulása mellé övsömör is társulna, és azért legyünk őszinték, hogy az első néhány mondat erejéig Nina sem a szívélyesség mintaképe volt. Paranoiára hajló egyének ilyenkor szoktak bezárkózni a szobába, és körülvenni magukat amulettekkel, meg megesküdni, hogy csak akkor lépnek ki a négy fal közül, ha tényleg muszáj, én viszont már jó ideje túl vagyok azokon a lelki megrázkódtatásokon, amelyet felém lövellt sanda pillantások generálnak, olyan szavak kíséretében, amik a legfinomabban szólva is melegebb éghajlatra küldenek. Ennél fogva csak vigyorgok Nina zsörtölődésén, meg azon, ahogy helyrerak - legalábbis igyekszik vele - hogy ez okozza-e, hogy aztán ő is leenged, és amolyan "eső után köpönyeg" alapon belátja, hogy ha már elűztem a cimboráját, akkor beéri velem, ezt nem tudnám biztosan megtippelni. Igazából mindegy is. A lényeg, hogy szóba áll velem, ráadásul úgy, hogy ez nem a felmenőim tiszteletlen emlegetését foglalja magában. Egy szemforgatással lezárja a legorombításomat, aztán él a felajánlott lehetőséggel, és megrendeli az italát. Pinacolada. Szóval a kis hölgy koktélozó típus, bár ebből kivételesen nem vonok le messzemenő következtetéseket. Nem tudom megítélni a csapos elhivatottságát a munkája iránt, elvégre egy whisky kitöltése még egy majomnak is menne, de ha van némi esze, akkor nem bánik szűkmarkúan a rummal, ergo Nina italrendelése akár még jól is elsülhet. Már csak azért is, mert az nem lenne fair, ha én kissé jobban beakasztanék a töményezéssel, mint ő azzal a langyos vacakkal.
- Nos, a pontosság kedvéért nyomozó voltam - válaszolom a csipkelődésre, miközben kikapjuk az italunkat. - Tudod, az a fajta, akit a filmekben látsz, hogy ott hümmög a bűntény helyszínén, néha autósüldözésest játszik a rosszfiúkkal, kocsmákba jár infóért, és akkor tudja megoldani az ügyet, amikor felfüggesztik - vigyorgok, de ez kissé lehervad a képemről a következő kérdés hallatán. Hogy miért hagytam abba? Hát, most elég hülyén hangzana a válasz, hogy azért, mert időközben vérfarkassá váltam. Igaz, megnézném Nina arcát, ha elétolnék egy ilyen mondatot. Gyanítom úgy nézne rám, hogy annak a leírására egy átlag ember szókincse vajmi kevés lenne.
- Az ember előbb-utóbb kiég egy ilyen munka közben, amikor csak a sok szarságot látod - vágom ki magam végül a szituációból. - Plusz rátett egy lapáttal a válóperem, szóval nemes egyszerűséggel úgy döntöttem, ideje új életet kezdenem. Eljöttem Seattle-ből egészen idáig, hogy ez sikerüljön - zárom le végül a témát, miközben Nina pillantása szinte scannel engem. Megértem, mit sem tud rólam, ezt a néhány morzsányi információt kivéve. És ahogy mondani szokás, jobb az óvatosság, bár remélem a piálgatás kissé ellazít majd mindkettőnket.
Kissé szélesebbé válik a mosolyom, mikor megemlíti a pasiját, nagyjából úgy, mintha az irányjelzőt tette volna ki, hogy eszembe se jusson próbálkozni nála. Nem világosítom fel róla, hogy egyrészt nem tenném: mióta Kalinát megismertem, önmagamat is meglepő módon valahogy nem érdekelnek más nők. Egyébként is, ahogy mondani szokás, a vér nem válik vízzé, a nyomozólogika még mindig működik bennem, és tudom, hogy aki azért jön egy bárba, hogy felszedjen valakit, az minimum egy "dugj meg" ruhát vesz fel, ehhez mérten Nina többé-kevésbé szolídan öltözködik. Ő nem akarja, hogy felszedjék, én nem akarom felszedni, kimondatlanul is teljes az egyetértés.
- Wow - kapok aztán Nina ötletén. - Szóval játszani szeretnél? Részemről benne vagyok. Igaz, mi ezt másképp csináltuk. Hazugságvizsgálóval, vagy a régi, "százas lámpát a delikvens arcába" módon. A te módszered jobban tetszik. És esküszöm, nem fogok hazudni. De van egy feltételem. Válts valami töményebbre, csak hogy egyenlőek legyenek az esélyek. Mert az fix, hogy én nem fogok koktélozni - vigyorgom el magam. - És mivel úriember vagyok, ezért átadom a kezdést neked, elvégre hölgyeké az elsőbbség.

Nem állíthatnám biztosan ugyan, hogy ismerem az univerzum nagy titkait, de szerintem vannak emberek, akiknek az a pechje, hogy simán rossz korba és helyre születtek. Mint példának okáért egy rubensi alkattal megáldott nő, akit ma nem épp kedves és finom jelzőkkel illetnek testi adottságai miatt, néhány száz évvel ezelőtt a férfinem körülrajongott bálványa lehetett volna, és azt hiszem, ide tartozom én is. Na persze nem az alkatom, sokkal inkább a mentalitásom apropóján, mert az efféle mentőakciók, amiket az előbb eszközöltem - és amit pár hete a sikátorban is bevetettem Kalina "megmentésére" - nagyjából a lovagkor tájékán voltak erények, amikor a nemes kisasszony zsebkendőt tűzött a lovag lándzsájának hegyére (hogy aztán cserébe a lovag őt tűzze "lándzsahegyre") vagy mondjuk a múlt században, amikor az úriemberek frakkban és cilinderben járkáltak az utcán, és estek meg vérre menő párbajok a becsület témakörének kényes kérdésében. Szóval erősen úgy érzem, efféle szempontból kiindulva remekül érezném magam nagyjából az 1800-as évek derekán, ahol valószínűleg jobban értékelnék a hölgyek a talpig gentleman mivoltomat - bár eléggé hiányozna egy gyors autó, a tévé, az internet, és hasonló technikai vívmányok. Bár, ha mintegy százötven éve éltem volna, ezeket nem is ismerném, ergo nem hiányoznának: na jó, ne ragozzuk tovább, mert bele lehet szédülni a gondolatmenetbe. Helyette inkább újra a lány felé fordítom a figyelmemet, és lélekben megadom magam a ledorongolásnak, ami olyan biztos, hogy be fog következni, mint az, hogy én ma este meg sem állok egy fél üveg whisky elfogyasztásáig.
Különös faj az ember: annyi mindentől fél. Mármint, ijesztőnek gondolt dolgoktól, mint mondjuk szellemek, démonok, mindenféle nem evilági rémek, pedig esküszöm, egy dühös nőnél nincs félelmetesebb látvány. Na persze az sem kizárt, hogy ehhez a megállapításhoz kell egy befuccsolt házasság, mert amikor az ember már napi szinten találkozik egy tajtékzó házisárkánnyal, akkor ebből adódóan egy életre az idegpályáiba ég az információ és a késztetés, hogy a pengevékonyra szorított ajkak és villámokat szóró pillantások láttán azonnal fedezéket keressen magának. Egy pillanatig erőteljesen gondolkodom azon, hogy a harag ezen külső megnyilvánulásait látva ez a lány talán rokonságban áll az exnejemmel, továbbá hogy leszidott iskolás fiúként besündörögjek egy sötét sarokba, és ott igyekezzek láthatatlanná válni - aztán naná, hogy pont az ellenkezőjét teszem, mintha csak készakarva rázogatnám azt a bizonyos pofonfát. Ilyesmi lehetett az is, amikor az arénába lökött keresztény mártírok direkt felcukkolták az oroszlánt, hogy gyorsabban túlessenek az elkerülhetetlenen. Annál inkább pozitív meglepetés ér, mikor végül a lány - bemutatkozás után - elfogadja az ajánlatomat.
- Jason - válaszolom végül. - Csak hogy tudja már, hogy ha idővel mégis le akarná ordítani a fejemet, kinek a nevét visítozza közben. És azt hiszem, a közeljövőben a hasonló félreértések elkerülése érdekében rakjon címkét a haverjára. Vagy saját magára, amolyan irányjelzés gyanánt a hozzám hasonlóknak felvilágosításul. De jelen esetben úgy vélem tényleg tartozom egy bocsánatkéréssel. Mentségemre szolgáljon, hogy nem vagyok gondolatolvasó - rakom le magam szintén egy bárszékre, és ujjamat felemelve a csapos után intek.
- Nekem egy whiskyt, tisztán, a hölgynek pedig... - fordulok Nina felé, és megvárom amíg leadja a rendelését. Remélem nem amolyan koktélozós típus. Annyit már megtanultam, hogy a belevaló csajok nem ijednek meg némi töménytől - lássuk, ő melyik kategóriát fogja erősíteni.
A felvetésén, vagyis a következő kérdésén szélesen elmosolygom magam, és megcsóválom a fejem.
- Ennél távolabb nem is járhatnál az igazságtól - váltok tegezésbe, miközben kielégítem a kíváncsiságát. - Zsaru vagyok. Vagyis voltam, bár azt hiszem attól, hogy valaki leadja a jelvényét meg a fegyverét, a lelke mélyén nem változik. Nem jártam soha bárokba bunyózni, feltéve ha a delikvenst nem ott kellett legyűrni. Szóval ezért a nagy magabiztosság. A jó oldalon állok, akkor is, ha ez esetleg egyeseknek kiábrándító - biccentek, és kézbe fogom az időközben megérkező italomat.
- Na és mi a helyzet veled? Elég szokatlan, hogy egy ilyen szép nő bárokba járjon a haverjával szájkaratézni. Feltűnési viszketegség? Vagy morbid előjáték az éjszaka előtt? - szélesedik a mosolyom vigyorrá. Jézusom Jason, állíts már magadon, még mielőtt a képedbe nyomnak egy pohár piát egy erőteljes lábközön rúgás kíséretében.

Na csessze meg, ez a köszönet. Még nem is olyan régen, mondjuk olyan ötven vagy hatvan évvel ezelőtt, szóval a Clark Gable meg a Humphrey Bogart-típusú fickók korszakában, ha a talpig úriember megmentett egy kiszolgáltatott helyzetben lévő nőt, az volt a minimum hogy a gyengébb nem képviselője a szempilláját rebegtetve beleszédült a teremtés koronájának karjaiba. Mára meg tessék, idáig fajult a világ. Nem hogy csodálattal ötvözött elalélásról nincs szó, ehelyett még én vagyok földbe döngölve, mintha csak az a fene nagy emancipáció elmosta volna a nők agyában az a meglehetősen fontos információt, hogy szép ugyan az egyenlőség, de fizikai alapokon nem mindig állja meg a helyét. Félreértés ne essék, nem akarom én a feminin nemet kisebbíteni, alárendelni pláne nem, csak hát a nőmozgalom néha eléggé elbillen a már nem teljesen egészséges irányba, és ez ráadásul úgy terjed, mint török háremben a szifilisz. Mellesleg ha már itt tartunk, ennyi idősen, és túl egy házasságon azt hiszem bátran kijelenthetem, hogy nem értem a nőket. Értek HOZZÁJUK, főleg az ágyban, hajaj de mennyire, de a gondolkodásmódjuk számomra olyan, mintha meg kellene fejtenem a Kheopsz-piramis hierogrifáit. Esélytelen. Mert azt ugyebár elvárják, hogy hordozza őket az ember a tenyerén, nyitogassa nekik az ajtót, adja rá a kabátjukat meg effélék, de ha - akár jelen esetben is - páncélos lovagként véremet is kész lennék hullatni, na azt már nem, köszönik szépen, megoldják maguk is. Pedig nem. Anno nyomozó koromban két kezemen sem tudtam volna megszámolni azokat a nőket, akik úgyszintén ebben a hitben éltek, aztán ott reszkettek meg szepegtek a kihallgató szobában mikor fel kellett idézniük az őket ért bántalmazás és erőszak sötét perceit.
A néhány másodperc, amíg a lány meg a felháborodása felé fordul a figyelmem, pont elég a pasasnak ahhoz, hogy kiszabadítsa magát a szorításomból. Van annyi esze - még ha nem is látszik - hogy ne akarjon tovább pattogni, ehelyett inkább felveszi a nyúlcipőt, és úgy távozik, hogy csaknem seggfej alakú lyukat hagy a bejárati ajtón. Egy pillanatig ámélkodva nézek utána, mert efféle sebes távozást magam is ritkán látok, aztán vissszafordulok a lány felé, felvonom a szemöldökömet, hűvös csodálkozással, némileg sértve is.
- Szívesen máskor is - jegyzem meg ironikusan. - Hogy mire volt jó? Mondjuk hogy ne döfjön egy bicskát a csinos kis hátába. Magának is fájt volna, meg neki is, mert letéptem volna a fejét. Aztán mehettem volna előzetesbe, ami nekem is fájt volna. Szóval egész kis csapatot kíméltem meg a szarságtól, erre volt jó. Engem speciel így speciel grál-lovagnak neveltek annak idején, de lehet, hogy ebben a világban én vagyok az elcseszett - teszem hozzá, és figyelem, ahogy a lány zsebre tömködi a pulton heverő pénzt. Szemmel láthatóan kifelé igyekszik, és élek a gyanúperrel, hogy csak azért vár még egy keveset, mert végigfuttatja a fejében a sértések és káromkodások kézikönyvét, amiből még valamit a fejemhez tudna vágni.
- Oh, értem - bólogatok aztán, mintegy a levegőnek, és rátámaszkodom a bárpult idő ette, sörszagú fájára. - Bocs, ha elkúrtam az estéjét. Mármint, ha ez a fickó az ismerőse, és ez valami szadomazo szerepjáték volt, amibe belegyalogoltam, akkor tényleg sajnálom. Én nem kedvelem az ilyesmit, de kinek a pap, kinek a papné - szónokolom a levegőbe. Nem nézek oldalra, de még így is látom, vagy egészen pontosan érzékelem, hogy olyan villámokat szór a lány szeme, hogy Zeusz a főisten elsápadna az irígységtől ha ezt látná. Az már csak lábjegyzet, hogy tisztában vagyok vele, az ironikus énem eléggé ki tudja akasztani a nőket, ezt viszont élvezem. Pláne efféle helyzetben, ha a sértett önérzetem szorul némi kompenzációra. Mellesleg azt hiszem, rekordokat döntögetek. Mióta megérkeztem Washingtonba, két nőt mentettem meg, és mindkettő kikérte magának az akciómat. Lassan kezdem magam úgy érezni, hogy annyi keresnivalóm van itt, mint vegánnak az öröksütésen.
- Nézze - sóhajtok fel aztán, és visszafordulok a lány felé. Tévedtem az előbb. Ahogy látom, nem a sértések és káromkodások kézikönyvét forgatja a csinos kis fejében, hanem a kínzások és kivégzések címűt. - Nem fogok bocsánatot kérni, mert megmentettem. Nem lenne fair. De ahogy látom én se várhatok el effélét, mert maga azt hiszi, nem volt rá szükség. Ezzel azt hiszem mindkettőnk estéje belépett az elcseszett kategóriába. Szóval, ha gondolja, hívjuk meg egymást egy italra, aztán ha még mindig van kedve, és tényleg szétvágtam az estéjét, elkísérem egy bdsm boltba, ha erre van gusztusa - vigyorgom el magam szélesen.

Ha valaki nekem szegezné a kérdést, hogy miért szeretek megannyi idegennel egy helyen, néhány ital társaságában egy bár sarkában ücsörögni, alighanem nem tudnék választ adni rá. Olyasmi ez, aminek inkább az idegvégződésekhez és homályos sejtésekhez van köze, mintsem a racionális logikához, bár a végeredmény szempontjából egyre megy. Tény, hogy a szívemhez közelebb állnak a country klubok - azok a fajták, amikben a vén, kérges kezű farmerek a napi munka végeztével megfordulnak, fáradt markukban egy üveg sort szorongatva, és néha ugyan többet hallgatva, mint beszélgetve, de élvezik a társaságot, a jól megérdemelt pihenést. Olyan bárok, ahol egy régi, időette wurlitzer nyekereg a sarokban, vagy esetleg az apró, fából ácsolt színpadon pengeti valaki a gitárt, egy blues fájó-édes hangulatú dallamát játszva a hangszeren. Kedvelem azokat a bárokat, ahol az ember épp csak futólag megpihen, mint a filmekben, mikor a kamionsofőrök egy hosszú út közepén megállnak enni egy hamburgert, és néhány szót váltanak a pult mögött unott arccal ténfergő, valaha szebb időket látott külsejű pincérnővel. Na persze, ahogy mondani szokás, az élet nem éppen kívánságműsor, és sajna mind Arizona, mind Texas állam messze van ahhoz, hogy az efféle vágyakozó képzelgéseim kielégítésre találjanak, mert itt Washingtonban gyanítom nem találnék efféle helyet. Vagy csak hosszas, talán hetekig tartó keresgélés után. Igaz, egy olyan megfeneklett életű, csóró suttyó alak mint én, ne válogasson, örüljön annak a lehetőségnek is, ami számára megadatott. Ahhoz meg, hogy az ember néha-néha elfelejtse, hogy a szar körülötte nemcsak a szájáig ér, hanem hullámzik is, és tudatmódosítás címszóval kiüsse magát, na hát ahhoz tényleg bármely bár megfelel. Legyen benne pia, meg valaki aki kiszolgál, ennyi az egész. És éppen az sem hátrány, hogy itt nem kell attól tartanom, hogy rendőri múltam áldásos következményeként egy általam korábban lesittelt, és frissen szabadult figura revans gyanánt kést állít a hátamba.
A harmadik sörömnél tartok éppen, nincsenek sokan a csehóban, és akik ott vannak sem törődnek velem, így nyugodtan iszogathatok - élek is a lehetőséggel. Nem vagyok még részeg, éppen abban az állapotban vegetálok, amikor kissé tompulnak a gondolatok, kellemesen zsibbad az agy és a nyelv, viszont gyanítom, hogy a következő három adag el fog juttatni abba az állapotba, mikor az ember képes lesz bárkivel vagy bármivel szóba állni - egyéb hallgatóság híján akár a sörösüvegekkel is. Önkéntelenül is elvigyorgom magam a bizar ötletre, hogy a legnépesebb videómegosztón látom majd magam viszont, ahogy éppen magas röptű gondolatok osztok meg az előttem heverő tucatnyi Budweiserrel. Bánja tököm, az a bizonyos három nap, vagy akár 15 perc hírnév kijár bárkinek, nekem is. Akár autogrammot is adok az azt igénylőknek.
Egy dolgot viszont mocskosul gyűlölök: amikor egyesek olyan hangzavart okoznak, hogy kizökkentenek az éppen teljes átéléssel előadott magány-performanszomból. Sikerült annyira belemerülnöm az önmarcangoló és önsajnáló eszmefuttatásaimba, hogy az előzményről lemaradtam, csak arra kapom fel a fejemet, hogy a közelemben egyre magasabb hangerőre srófolva zajlik egy szópárbaj. A kék sarokban a résztvevő egy olyan fickó, akire ránézésre is életfogytiglant osztanának bármely bíróságon, míg vele szemben a képzeletbeli piros sarokban egy fiatal lány veszi fel a harcot, már amennyire képes rá: csak fél füllel hallgatom ugyan őket, de ahogy hallom a nők tipikus fegyvere, a jól felvágott nyelv őt sem hagyja cserben. A kezdeti zsörtölődésem elég hamar tovaszáll, a bajuszom alatt néha-néha halványan el is mosolyodom a csípős visszavágásokon, amiket a fickó képébe szór. Esküszöm, ez a lány a nyelvelésével hatásosabb, mint én valaha voltam a hivatalos rendőrségi fegyveremmel.
Mindaddig szórakoztató a szituáció, míg szemem sarkából meg nem látom, hogy a lány egy pillanatra elfordul - talán egy újabb italért, talán azért, hogy megvetését éreztesse azzal a vadparaszttal - ebben a pillanatban megüti a fülemet egy jól ismert kattanás: az éppen kicsapódó rugós bicska már jól megismert hangja. Lehet, hogy ha színjózan lennék, rohadtul csak vállat vonnék - rendőri múlt ide vagy oda, mióta tudom, mi zajlik ebben a városban, okosabbnak tartom kimaradni a balhékból - de az elfogyasztott sörök, vagy talán a mégis lelkem mélyén most is élő zsaru cselekszik. Kirúgom magam alól a széket, két kimért lépéssel ott termek a páros mellett, és kezem hátulról a fickó vállára teszem, úgy megszorítva, hogy hallhatóan megnyikkan, és érezhetően két centit zsugorodik álltában.
- Mindig utáltam azokat a patkányokat, akik csak hátulról mernek támadni - szólalok meg kissé rekedt hangon. - A helyedben villámgyorsan eltenném azt a szart, és eltakarodnék innen, még mielőtt feltörlöm veled a padlót. De előbb - fogom kissé keményebbre a szorítást, mire a pasas szemmel láthatóan elkezdi gyakorolni a limbó elemeit - szépen bocsánatot kérsz a fiatal hölgytől a pofátlanságodért. Amennyiben önnek is megfelel így - pillantok fel a lányra.