Thalia & Ichabod; not that crazy

Elküldésének ideje -- Hétf. Márc. 30, 2020 8:42 pm

Ichabod && Thalia

say something i'm givin' up on you

Az önkéntelen reakciómon csak mosolyog, vagy valami ahhoz hasonlót csinál. Ezen a boszorkányon képtelen vagyok kiigazodni, ugyanakkor valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag bízom benne, ami persze nagyon furcsa tekintve, hogy kb. fél órája ismertem meg. De az ok is apánként kezd kikristályosodni, hogy mi is zajlik igazából körülöttem. Mik ezek az új érzések bennem, ahogy az is miképpen uraljak. Muszáj, hogy segítsen rajtam, szükségem van rá, legalábbis ebben a pillanatban ezt érzem. Olyan, mintha egy kis fényforrás lenne a nagy sötétségben, ami olyan régóta körül ölel. Teljesen lesokkol az egyértelmű, vitát nem tűrő válaszával.
- Akkor mégis minek vagy most itt? - teszem fel a kissé szemtelennek tűnő kérdésemet, ugyanakkor a hangom másról árulkodik. Csupán egyszerű érdeklődés a részemről. Van egy olyan sejtésem több rejlik a háttérben a felvilágosításomon kívül. Hiszen az olyan snassz lenne, főleg egy olyan lénytől, mint amilyen ő, valamiért a drámai hatást jobban hozzá tudom társítani, mint az amolyan "hello, rég megszakadt boszorkány vérvonal sarja vagy, akinek visszatért az ereje valamennyire, na szevasz" típusnak. Túlságosan komplex személyiség ahhoz, vagy csak túl öreg? Sóhajtok egyet hallva, hogy megint neki rugaszkodik a magarázatnak. Unom az egészet? Dehogy! Csak túl sok kérdőjel van bennem, melyekre valószínű nem tőle fogok választ kapni. Ugyanakkor olybá tűnik változás történt körülöttünk, hiszen az ellentéteink csitulni látszanak, egyfajta kedvesebb hangvétel veszi át a stafétát. Végre méltóztatik rendes ember módjára ülni, így én is változtatok és egy kommunikatívabb, befogadóbb poziciót veszek fel. Eme nonverbális jelek sokszor többet elárulnak a gazdájukról, mint azt láttatni engednék. Aprót bólintok jelezve, hogy tudok a mágiáról. Eddig messziről elkerültem mindenféle magasabb hatalmat, csak ha muszáj volt akkor kertültem a közelükbe. Semleges akartam lenni ebben a vitás helyzetben és egyszerű halandóként mágia és mindenféle természetfeletti nélkül leélni az életem. Ha jól sejtem eme tervem már dugába dőlt. Büntetés. Beatris fekete mágiát használt. Aprót bólintok, hogy értem.
- Ezek szerint többen vagyunk. Hányan? - teszem fel a kérdést, ami igazán érdekel. Szívesen találkoznék egy fajtám belivel, aki jól többet tud nálam, jelenleg úgy érzem magam, mint aki csupán a sötétben tapogat. Szóval a boszorkányok műve ez az egész, akik megunták Bastien hatalmát. Ez egészen érdekesen hangzik, mindazok ellenére, hogy nem áll szándékomban csatlakozni ebbe az egészbe.
- Kik fognak megkeresni és miért akarnák ezt elhitetni velem? - őszintén érdekelt, hogy mégis kik ezek és mit akarnak tőlem. Ha nem ismerem az ellenséget akkor mégis hogyan készüljek fel ellene? A kezét a magasba emeli mintha attól tartana, hogy megint valamit a fejéhez vágok, vagyis így gondolom. De nagyobbat nem is tévedhetnék, amikor a tenyerében landol a telefonom, ami az előbb még mellettem volt. Reflexből magam mellé nyúlok, mintha ez csak egy halucináció lenne, de a semmit tapogatom. Úgy bánik a készülékkel, mintha a sajátja lenne, pedig általam duplán le van védve, hogy az értékeim jogtalan kezekbe ne kerüljenek. Épp nyitnám a számat, hogy nagyon gyorsan adja vissza, mikor az asztal közepére helyezi. Így láthatom, hogy egy telefonszám van bepötyögve mentés nélkül, mintha az én megerősítésemre várna vagy valami hasonló.
- Elég sok. Mi a teljes neved? Hogy hívták Beatrist? Mégis honnan keítsek egy boszorkányt, aki vállalja a tanításom? Nagy veszélyben vagyok? - sorolom a bennem rejtőző kérdéseket, majd elveszem a telefonom és beírom a nevét, majd elmentem a számát. Tudom, hogy még szükségem lehet a segítségére.

●● by barb

Elküldésének ideje -- Kedd Márc. 24, 2020 1:44 pm

Futólag elmosolyodom, miután a boszorkánykezdemény úgy felhúzza az orrát a puszta tényként közölt szavaimon, azzal pedig magát is kihúzza. Tenyérbemászó lehet számára a kifejezés, ami fiatalnak tűnő, ám rettentően idős vonásaimon ül, míg én a kézfejem ujjain támasztom az arcomat. Támadásnak nem feltétlenül nevezném azt, ami hamarosan bekövetkezik. Inkább érzem úgy a Thalia felől tanúsított viselkedést, mintha egy konok gyermekkel lenne dolgom. Ami tulajdonképpen volt már, hisz van egy lányom, aki hosszú ideje felnőtt és külön utakat jár. A konoksága azonban a mai napig képes borsot törni az orrom alá. Van egy olyan sejtésem, hogy jól kijönnének.
- Nem. – Nos, ez jó kör volt. Több mondanivalóm nincs azzal kapcsolatban, hogy hajlandó vagyok-e megadni számára a megfelelő edukációt. Pedig lehetne. Valahol teljesen jogos az álláspontja. Mert ha nem vagyok hajlandó rá, sőt, ilyen határozottan nem vagyok hajlandó, akkor minek jöttem egyáltalán? A saját kíváncsiságomat kielégíteni, részben igen. Meg Beatris emléke miatt, persze. És látszólag bármilyen ellenszenvvel is vagyok a nő iránt jelenleg, idővel a szoba képzeletbeli szele mindkettőnk részéről megváltozni látszik.
- Jól van, kezdjük újra. – Nem kevésbé dominánsan, ám jóval szelídebben bólintok, ahogy a kezem, amin eddig a nyakamon lévő tököt támasztottam leengedem a fotel karfájára, én pedig végre normálisan felülök, nem úgy, mintha egy léha uralkodó terpeszkedne félig elfeküdve az arany trónján. – Manapság legfeljebb az nem tud a mágia létezéséről, aki egy kő alatt él, úgyhogy ezt a részét ugorjuk át. – Röviden elgondolkodom, és bármi jár is a fejemben épp, egy nagy sóhaj formájában távozik. Rég csináltam ezt. Útmutatás. A fiatal warlockkal a Blasphemyben sokkal könnyebb volt. Csak úgy itta a szavaimat. Megmondtam neki, hogy mi lesz, ő pedig máris hű tanítványként bólogatott. A különbség az, hogy a nőt itt velem szemben nem áll szándékomban tanítvánnyá fogadni. Ő más szerepet játszik a történelem lefolyásában, amihez nem érhetek hozzá. De néhány dolgot azért megoszthatok vele, ha már ő is arra adta a fejét, hogy viselkedik. (Nem mintha az én viselkedésem úgy általánosságban is olyan simulékony lenne, sőt. Szóval bagoly mondja.) – A történelem során több boszorkányvérvonalból is kiveszett a mágia a természet büntetéseként. - Röviden összefoglalom, ez hogyan működik, aztán tovább is megyek. Nem ragadok le sokáig egy dolognál. - Sok olyan mágiahasználó van, aki nem nézi jó szemmel a kialakult autoritárius rendszert és egyensúlyt akar a fajok közé. Ők szivárogtatták vissza a magadfajtákba a mágiát. - A hangomból egyáltalán nem jön le, hogy én kivel szimpatizálok és kivel nem, szimpatizálok-e egyáltalán bármelyik féllel. Megvan a magam véleménye, de semleges maradok. Csak a kezdő lökést kapja meg tőlem Thalia. - Egy ilyen rég kiapadt vérvonal leszármazottja vagy te is, és nem te vagy az egyetlen. Biztos vagyok benne, hogy amikor eljön az idő, megkeresnek majd. A döntés azonban a te kezedben lesz, hogy mit kezdesz a kapott hatalommal. Akkor is, ha megpróbálják majd elhitetni veled, hogy nem. - Megemelem a kezem, mintha tudnám, hogy valamit el kell vele kapnom. Nyilván én ezt tudom is, de külső látszata nincs még vagy két röpke másodpercig, aztán hirtelen a tenyeremben landol a nő telefonja, amit valahol letéve hagyott. Egy egyszerű mozdulattal oldom fel, mintha nem lenne rajta sem pin kód, sem másfajta védelem. Annyira azért ne csodálkozz, adaptáltam a mágiám a technika fejlődéséhez. Nagyjából ennyi erőfeszítésbe telik egy ilyen egyszerű biztonsági rendszer feloldása, mint amit most láthattál. Semennyibe. Úgy kezdek pötyögni rajta, mintha a saját telefonom lenne, majd leteszem a köztünk lévő dohányzóasztalra. Beírtam a saját telefonszámomat, de nem mentettem el, csak úgy ott van, rábízva a boszorkánykezdeményre, hogy tegyen vele, amit akar. - Van kérdés?

Elküldésének ideje -- Szer. Márc. 04, 2020 2:11 pm

Hello stranger!

Ichabod && Thalia

Egyből vissza is vág, amit inkább tudomásul sem veszek. idegesít a nyugalma, sőt a tény is, hogy a lakásomban van. igaz az ellenséges-ijedt reakciókon már túl jutottunk, ennek ellenére idegtépő a flegma stílusa. Túlságosan emlékeztet valakire a múltamból, akinek az emlékét is ki akarom törölni. Nem ragadhatok a múltban, hogy az újra szét zilálja a jelenem ezzel megszüntetve a jövőt. Bár talán nem is lenne baj, azok alapján, amit elém vetített Ichabod. Úgy tűnik képtelen konkrétan fogalmazni, elszórja előttem a kaotikus morzsákat, hogy magam rakjam össze a képet. Rébuszokban beszél és nekem kell kiigazodnom rajta. Nézzenek oda, újra megsért! Egy senki vagy, Thalia. Nem, ez egy hatalmas tévedés! Sosem voltam senki és nem is leszek az. Kihúzom magam, kissé megemelem a fejem, mint egy sértett dáma, úgy nézek vele farkasszemet.
- A megfelelő edukációt hajlandó vagy megadni számomra? - kérdezem kissé sértetten, mégis érdeklődés cseng a hangomban. Aztán mintha elpattant volna az a bizonyos fonál, betelt a pohár és képtelen vagyok kontrollálni az érzéseimet, aminek köszönhetően úgy tűnik tárgyakat lebegtetek. ha nem a két szememmel láttam volna az előbb és nem világosított volna fel ez a férfi azt hinném teljesen őrült vagyok. Dühtől ködös tekintetem nem fedi fel előttem a valóságot, de érzékelem a belőle áradó nyugalmat, annak ellenére, hogy majdnem belé állítottam a darabot. Számon kér, ugyanakkor közömbösen szemléli a folyamatot. Érzékelem a belőle áradó furcsa, megmagyarázhatatlan energiákat, amiket a tányérdarab felé lök. Ahogy realizálom a körülöttem lévő káoszt megijedek. nem is törődik a rögtönzött támadásommal, mintha mi sem történt volna. Kérdésemre adott válasza egyáltalán nem kielégítő minek nyomán egy fintorba torzul az arcom, mint kislány koromban, mikor valami nagyon nem nyerte el a tetszésem.
- Te ostobaságnak hívod a belőlem áradó kérdéseket, amiket tulajdonképpen TE idéztél elő a lavinaként rám zúdított információkkal - tisztázom a tényeket gyorsan, még folytatnám, de inkább csöndben maradok. Az előbbi tányér darab már felém száguldozik, hogy a végén megálljon előttem. Óvatosan veszek levegőt, de nem ijedek meg tőle. Ezen már túl jutottunk. Elgondolkodom azon mit mondott és meg kell hagyni az arroganciája mögött több rejlik, mint amit láttatni enged. Végre hasznos információk birtokába jutottam.
- Rendben - sóhajtok megadva magam a rám váró újnak - Segíts, hogy erősebbé váljak... - ejtem ki a megfelelő szavakat ...kérlek - teszem hozzá olyan halkan, hogy talán nem is hallja. Esélyt adok neki és magamnak is az újra kezdéshez, hogy máasképp folytassuk az ismeretségünket és ahhoz is, hogy valami történjen.

● Welcome to the black paradise ● note: Cute

◉

Elküldésének ideje -- Szomb. Feb. 29, 2020 12:35 pm

Ha tehetném, kirántanám Beatris lelkét az Ürességből és lenyomnál a velem szemben helyett foglaló nőcske torkán. Lehet, hogy az említett felmenője egy dög volt a szó minden lehetséges értelmében, de vele valahogy jobban kijöttem. Nem, ez így nem teljesen igaz. Nem vagyok fair a leszármazottal szemben a viselkedése egészen indokolt, időt kellene neki adnom, hogy mindent feldolgozzon, netán darabokban adagolni ahelyett, hogy rátörök, de van egy hírem. Az élet nem így működik. Meg kell tanulnia kezelni, vagy kihullik. Nagyon hamar. Lehet, hogy az eddigi élete tragédiái során csupán a mentális állapota forgott kockáz kihullás alatt, de ezentúl az élete és a teljes Dubhghoill vérvonal, ami új esélyt kapott.
- Semmi probléma a memóriámmal. – Felelem tenyérbemászó nyugalommal. Rövid helyezkedést követően pedig egy kanyarral megválaszolom az arra irányuló kérdését is, hogy mit tudok én az életéről. Persze ahogy szinte soha, most sem adok egyenes választ. Szemezgessen csak az információmorzsákból. Ha meg ennyi sütnivalója sincs, akkor nincs miről beszélnünk. – Kissé emlékeztetsz az egykori egyházra a geocentrikus világképével együtt. Ez a végtelenül ignoráns attitűd, nem fogsz vele messzire jutni. Egy senki vagy, Thalia. Legalábbis az voltál. Jelenleg porszem vagy a gépezetben. Megfelelő... edukációval pedig bárki lehetsz. Bármi. – Egy senki vagy. Nincs a szavaimban ártó szándék, a tényeket közlöm. A világ eseményei folyásában egy senki volt, de hatalmat kapott. A hozzá szükséges edukációt viszont nem tőlem fogja megkapni. Megadom neki a tudással járó előnyt és súlyt, de a Kiválasztottak ügyébe ennél jobban nem kívánok beleavatkozni. Cyrus már más tészta, azt nem fogom ölbe tett kézzel nézni, hogy a történelem megismételje önmagát a féktelen hatalomvágya miatt, de ne térjünk el ennyire a témától, most nem Cyrusról van szó. Mikor ismét nyitnám a számat, hogy lefaragjak a nő szarvából, ő önkéntelenül is félbeszakít egy felém száguldó tányérdarabbal. El kell ismernem, szép munka. Az erőből és szögből kiindulva, egyenest a két szemem közt vésődött volna a koponyámba a törött kerámia. Ennek ellenére meg sem rezzenek. Egyetlen arcizmom mozdításába sem kerül, hogy megállítsam az arcom előtt, mielőtt Thalia akarva vagy akaratlanul, de belém állíthatná. Nem túl elégedetten figyelem őt, egy végtelenül közömbös, mégis számon kérő tekintettel.
Mivel a tányért én csak megállítottam, de nem én tartom magam előtt a levegőben, azonnal a földre hullik, ahogy a leszármazott veszít a fókuszából és hagyja, hogy az érzelmei eluralkodjanak felette. Mármint… jobban, mint eddig. Hiszen eddig sem volt a helyzet magaslatán. Ezután megosztok vele néhány gondolatot Beatrisről és az elátkozott vérvonaláról. A lábam előtt heverő törött tányérdarabbal nem különösebben foglalkozom tovább. Hidd el, próbáltak már hozzám vágni ennél különb dolgokat is.
- Ne csúfoljuk a boszorkány fajt. Nevezzünk inkább valami kezdeménynek. – Hogy őszinte legyek, kezd fogyni a türelmem, pedig abból jó sok van. Felesleges belemenni abba, hogy milyen volt Beatris, mikor láthatóan még azt sem fogta fel, hogy kivolt Beatris. – Tisztázzunk valamit, Thalia. A modorod lepereg rólam, de az ostobaságot vagy a túlzott kényelmet nem tolerálom. Nem vagyok a házi-wikipédiád, erőltesd meg magad egy kicsit. Természetfeletti és természetfeletti között hidegháborús helyzet uralkodik el, aztán a „semmiből” elkezdi felütni a fejét a mágia a rég kiapadt boszorkányvérvonalak leszármazottaiban. – Oldalra biccentem a fejem, a földön heverő jókora szilánk pedig olyan sebességgel pattan a nő felé, hogy szinte reagálnia sincs ideje, mire hasonlóképp áll meg a levegőben a szemétől egy centire. – Ilyen tempóban nem sokáig fogod húzni az élők sorában. – A tányérdarabot nem engedem le, ám jóval megértőbben folytatom. – Az életed fenekestül felfordul, de esélyt kapsz arra, hogy tegyél valamit. Abban tudok segíteni, hogy az ellenségeid ne húzzanak karóba, mielőtt ezt megtehetnéd. – Igen, drágám, rengeteg ellenséget szereztél már pusztán azzal, hogy lélegzel. Mint mondtam, az élet nem fair.

Elküldésének ideje -- Csüt. Feb. 27, 2020 2:22 pm

Hello stranger!

Ichabod && Thalia

Az elmúlt napok eléggé kaotikusan teltek. A munkával minden rendben volt, mint mindig. Inkább úgy lehetne fogalmazni, hogy velem van a baj, mintha legbelül valami gyökerestül megváltozott volna. Érzékenyebbé váltam, - feltéve ha ez lehetséges egyáltalán - az engem érő ingerekre. Néha olyan érzésem volt, mikor elfogott a tehetetlen düh, mintha a tárgyak körülöttem életre keltek volna, de betudtam a lelkiállapotomnak ezeket a képzelődéseket. Egészen eddig könnyű volt a munkába menekülni, de olybá tűnik már ez sem okoz megnyugvást. A világ kibillent a sarkából és fenekestül felfordult körülöttem. Erre a semmiből megjelenik ez a fickó, aki betört hozzám és mindenféle sületlenségről hadovál. Még ő van felháborodva azon, hogy hozzáértem? Könyörgöm, betört, eltörte a kedvenc bögrémet és még ki tudja mit, majd valamilyen megmagyarázhatatlan erővel percekre gúzsba kötött. Ez felettébb ironikus.
- Én mászok bele a képedbe? Hadd ne emlékeztesselek, hogy mit csináltál az előbb! - csattanok fel én is a káromkodásomat követően, nem hagyva annyiban a dolgot. Nem ejtettek a fejemre! Túl sok mindenen mentem keresztül ahhoz, bárkinek hagyjam az ilyen magatartást. Tisztázni akartam az összes felmerülő kérdést, így félig hangosan gondolkodva, félig neki szegezve a gondolataimat realizáltam magamban az új információ halmazt. Előtört belőlem a neveltetésemből származó arisztokratikus modor, az a fennhéjázó stílus, amit annyiszor hallottam apámtól. Nem akartam lenézni a mellettem ülőt, mégis abszurdnak tűnt, hogy éppen ő segítsen rajtam. Mire befejeztem az eszmefuttatásom először hitetlenkedve rám mered, de ez nem tart tovább egy másodpercnél és kipukkadó nevetéssel ajándékoz meg. Előbb magasba szalad az egyik szemöldököm, hogy mégis mi lehet annyira vicces, aztán a nézésével nyilvánvalóvá teszi, hogy rajtam kacarászik olyan vidáman. Gyűlöltem, ha nevetség tárgyává válok, egyből fejem felemelem, akár egy sértett dáma, miközben gyilkos pillantással ajándékozom meg. Tekintetemmel követem minden egyes rezdülését, ahogy átül a kényelmes bőr fotelba, pontosan velem szembe. Épp olyan gőgösnek mutatkozik, amilyen én lehetek ebben a pillanatban, hogy aztán átcsapjon érdektelenségbe. Szavaimat megcáfolja, amivel haragra gerjeszt. Tudom, hogy igaza van, mégsem akarom megadni neki ezt az elégtételt. Hogy is lehetne ennél rosszabb az életem?
- Mit tudsz te az életemről? - szűröm ki a fogaim közül a kérdést, miközben dühtől remegnek az ujjaim - Ki vagy te, hogy megmondd mi vár rám a jövőben? - felemelem a hangom, közel kiabálok vele. Eluralkodnak rajtam az érzéseim, mire a következő pillanatban egy törött tányérdarab repül felé a semmiből, hogy az arca előtt pár centivel álljon meg. A haragom rögtön ijedtségbe váltott, aminek következtében a darab a földön landolt, növelve a helyzet abszurditását. Kezemet a szám elé tapasztottam, nehogy előtörjön belőle egy sikoly, úgy hallgattam a mondandóját. Kétszáz évvel ezelőtt. Jézusom! Mennyi idős lehet ez a fószer? Hogy maradhatott ilyen fiatal? Már réges-régen csonttá kellett volna aszódnia. Beatris a rokonom volt. Boszorkány. Fekete mágia. Alig láthatóan megrázom a fejem, mintha nem akarnám elfogadni. Minden furcsaságom emiatt lenne?
- Szóval most azt akarod mondani, hogy én is boszorkány vagyok? - bukik ki az első kérdés belőlem - Milyen volt Beatris, azon kívül, hogy egy hataloméhes picsa? Miért lesz rosszabb az életem? Miben tudsz segíteni? - kérdések milliója záporozik belőlem. Kezdem úgy érezni magam, mint egy elmeháborodott, akit most szakítottak ki az álomvilágából a valóságba.

● Welcome to the black paradise ● note: Cute

◉

Elküldésének ideje -- Vas. Feb. 23, 2020 6:08 pm

Az lehet, hogy én nem rég kőtömbbe zártam a nő testét és a riadalmával cseppet sem foglalkozva simítottam ki a tincseket az arcából Beatrisről beszélve, de amikor ő akar engem letaperolni, már-már felháborodva hessegetem el a kezét.
- Hé! Nem képzelődsz, oké? Nem kell belemásznod a képembe. – Morranok rá félvállról, aztán elengedem a témát, de van egy olyan sejtésem, hogy a kis káromkodása még csak a bemelegítés volt ahhoz, ami ez után fog következni. Más oldalról nézve viszont, bármilyen szerencsétlennek is tűnik, nem egy elveszett nőcske, ez már egy jó jel. Szüksége is lesz a talpraesettségére ahhoz, ami ez után következik. Nem az itt és mostra gondolok, hanem az elkövetkező hónapokra.
Egyébként nem állt szándékomban beleártani magam a Kiválasztottak hogyan-létébe, de Cyrus felbukkanása sok mindent megváltoztat. Jól ismerem, nem véletlen az egybeesés. A mellettem ülő leszármazottra is rátehetnék egy követő varázslatot, hogy azonnal értesüljek, ha kapcsolatba lépne akár vele, akár a Kiválasztottak bármelyikével az az átkozott warlock, de a dolgok ennél bonyolultabbak. Túl jól ismerjük egymást, álmunkban is felismernénk a másik „mágikus ujjlenyomatát”. Az Ürességben való konfliktusunk pedig valahol még inkább összeforrasztott minket. Vagyis nem követhetem le a jól bevált módszerekkel. Meg kell várnom, amíg az én bártulaj barátom elég intelt szerez. De vissza Thaliához. Hallgatom a felsorolását és nem tudom eldönteni, hogy szórakoztat vagy bosszant-e a hangnem, amit megenged magának. Azt hiszem, valahol a kettő között.
Ki a fene ad ilyen szerencsétlen nevet a gyerekének? Van fogalma ennek az ostoba némbernek arról, hogy milyen idős vagyok? Netán hogy az Államokon kívül létezik más ország is a bolygón? Mondjuk most, hogy az Államokat említem… hú de megennék egy adag sültkrumplit. Már nyitnám a számat, de a levegővételig sem jutok el, a nő folytatja a mondókáját. Valószínűleg mindketten jobban járunk így. Mire a felsorolás végére ér viszont már egészen abszurd magasságokba szökik a képzelgése azt illetően, hogy miért vagyok itt. Engem nem könnyű meglepni, de ezen a ponton elnevetem magam. Halál komoly kifejezéssel, hitetlenül meredek rá egy hosszú másodpercig, aztán a semmiből elnevetem magam, a legkevésbé sem titkolva, hogy ő a nevetség tárgya. Legalább is az, ami elhagyta a száját. Igen érces stílust enged meg magának velem szemben és azt hiszi, hogy valamiféle sugar daddy-je akarok lenni. Annyira, tagadhatatlanul amerikai. Mielőtt azonban felelnék, előbb felállok és átülök a kávézóasztal túlsó oldalán lévő fotelba, ahol szemből láthatom őt.
- Érdekes egy nőcske vagy te, Thalia. – Egészen gőgösen dőlök hátra a fotelban ülve, mégis valahogy elveszi az élét az a felsőbbrendű érdektelenség, ami a vonásaimon pihen. – Az életed egy romhalmaz, – helyesbítem a szavait, miszerint milyen csodás, hogy mindene megvan – és csak rosszabb lesz. – Viszonozva a kedvességét, rázúdíthatnám köntörfalazás nélkül a helyzete súlyosságát, mégis meggondolom magam és egészen diszkréten kezdem el adagolni az információkat ahelyett, hogy mindent a nyakára zúdítanék. – Beatris egykor a barátom volt, amíg a feketemágia őrülete be nem kebelezte őt, elátkozva a teljes vérvonalát. Úgy… több, mint kétszáz évvel ezelőtt. – Kettőszáztizenhárom, hogy pontos legyek, de részletkérdés. – Beatris egy anyai ági felmenőd, neked pedig boszorkányvér csörgedezik az ereidben. Oh, mielőtt megszólalnál és hülyeségeket beszélnél tagadván a nyilvánvalót, gondolkodj szépen el az elmúlt időszak eseményein. – Azt a sok kérdőjelet az életében ezek a hiányzó kirakósdarabok fogják megválaszolni.

Elküldésének ideje -- Pént. Feb. 21, 2020 3:02 pm

Hello stranger!

Ichabod && Thalia

A gyenge kis fenyegetőzésemre nevetéshez hasonló hangot ad ki, amit nem tudok hova tenni. Nem azt a tényt, miszerint jól szórakozik rajtam, azt megtudom érteni, hiszen egy gyenge nő vagyok hozzá képest. Az az apró szusszanás, majd a furcsa grimasz késztet arra, hogy magasba emeljem az egyik szemöldököm. Még mindig magam elé tartom a bögrét, de már másképp nézek rá. A félelem, mi átjárta a testem az első pillanatban átment egyfajta dacba, ami bármikor kitörhet egy támadás formájában. Érzem, ahogy a testem reagál az új ingerekre belül felforrok. Kérdésemre egy talányos választ ad, amivel nem tudok mit kezdeni. Vajon többet tudhat rólam vagy szimplán másra értette. Ahogy megindul felém előre tolom a bögrém, amiben meglöttyen a forró víz, majdnem a padlóra csöppenve. Kezét könnyedén maga elé emeli, mire olyan érzésem támad, mintha elvesztettem volna a kontrollt a testem felett. Érzek valami megfoghatatlant, ami mintha belőle áradna, azon kívül nyugalom lengi körül. Megint mi a fene történt velem? Máskor is éreztem ezt, mintha mások érzései hatással lennének rám. Ahogy felém lépked próbálok kitérni az útjából egy oldallépéssel, de bármennyire is koncentrálok képtelen vagyok rá. Az agyam kiadja a parancsot a lábaimnak, de azok egy tapodtat se mozdulnak, mintha egy hatalmas kőtömbbe lennék zárva. Fél lépés távolság sincs közöttünk, gyilkos pillantással meredek rá. Nem, nem fogom feladni. Erősen koncentrálni kezdtem, hátha megtudom törni a hirtelen rám törő béklyót, de csak a tányérok zörgését hallom a konyhából. Pár kósza tincset a fülem mögé tűr, mire még inkább leforrázva érzem magam, ugyanakkor átjár valami megmagyarázhatatlan földöntúli nyugalom. Kérdések milliója fut át az agyamon szavait hallva, de a számat se tudom mozdítani. Egy merev viasz bábuvá váltam, aki mindennel tisztában van, mégsem képes az életre. Az egyetlen fegyveremtől is megszabadít, majd mindenféle erőlködés nélkül a konyhába kerül a bögrém. Mindezt csak a szemem sarkából láttam, de így is hihetetlennek tűnik. Ez abszurd! Arra már nem is figyelek, hogy valószínű vehetek magamnak egy-két új konyhai eszközt. Elmémet sokkal jobban lefoglalja a tény, hogy feldolgozzam az előbb látottakat. Egyet legyint, mire újra képes vagyok kontrollálni a testem. A kanapéra rogyok kínomban, mit sem törődve vele, hogy az idegen éppen mellém ült le. Nem félek tőle. Ichabod Percekig ízlelgettem a nevét és az új információkat, de sehogy sem állt össze a kép. Olyan gondolatok ejtettek csapdába miszerint teljesen megbolondultam. Ez mind csak az agyam szüleménye. Végül egy hatalmas sóhajt követően rá nézek. Túlságosan valódinak tűnik. Kétkedve emelem fel a kezem, hogy megfoghassam az arcát, ahogy a meleg bőrfelülethez érek egyből el is rántom.
- Hogy az a jó büdös...! - káromkodom el magam, majd a kanapé háttámlájának döntöm a fejem, úgy nézem a plafont. Talán mégsem őrültem meg. Ez mindenképp egy jó jel, ugyanakkor még több kérdést vet fel, amelyekre sajnos csak ő tud válaszolni.
- Oké, kezdjük szépen sorban - fújom ki a levegőt, de képtelen vagyok rá nézni - A neved Ichabod. Mégis ki a fene ad ilyen szerencsétlen nevet a gyerekének? Inkább erre ne is válaszolj - legyintek egyet és mielőtt megszólalhatna egyből folytatom is - Thalia vagyok, de mivel tudod hol lakom, így gondolom a nevemmel is tisztában vagy - nézek rá kijelentve a tényeket. Kék szemei olyan üresnek tűnnek, mintha nem is lenne benne élet. Magamhoz húzom a lábaimat, hogy kényelmesebben elhelyezkedhessek.
- Ki az a Beatris és mégis miben tudnál nekem segíteni pont te? Kérlek ne vedd sértésnek, de mindenem megvan, szép lakás, jól fizető munkahely - jobban szemügyre veszem, igazából mondhatni az esetem, de semmi szükségem sincs egy férfira - Nem nézel ki rosszul meg minden, de ezt már az elején nagyon elszúrtad - vetem oda neki utalva a megjelenésére.

● Welcome to the black paradise ● note: Cute

◉

Elküldésének ideje -- Hétf. Feb. 17, 2020 5:36 pm

Hogy… tessék? Nem állt szándékomban, de a fenyegetése mivoltára, hát, ha kacajnak nem is nevezhető a megnyilvánulásom, de egy szórakozott szusszanás valami érdekes grimasszal mégiscsak visszaköszön a nőre. Szeretném én azt megnézni, hogy leforráz. A legkevésbé sem kifinomult önvédelmi módszere bizonyítja azt is, hogy mennyire nincs tisztában a képességei mélységével. Nemhogy a mélységével, valószínűleg úgy egyáltalán a képességeivel. Ugyan, Thalia, bögrével támadnál egy warlockra?
- Tudok én ennél többet is. – Talányosan felelem, hisz amit az imént látott vagy hallott, még a jéghegy csúcsának is csak a csúcsa. Nem csak azzal vagyok tisztában, hogy rájár a rúd mostanság. Lassan a nő felé indulok, ám egyik kezem lazán magam elé emelve az ujjbegyeimből áradó energiával egyhelyben tartom őt. Érez és észlel mindent, de egy porcikáját sem tudja mozdítani, mintha a testét sziklába zártam volna. Olyannyira közel állok meg hozzá, hogy már lefelé kell néznem a magasságbeli különbségünk miatt. A feltartott kezemmel a néhány arcába hullott tincshez érek és finoman kisimítom onnan a füle mögé.
- Lenyűgöző, hogy mennyire hasonlítasz Beatrisre. – Ha eddig nem is tűntem neki „pszichopata gyilkosnak”, lehet, hogy ezután kétszer is meggondolja. – Bár azt elárulhatom, hogy ki nem állhattad volna. – Kiveszem a forró itallal töltött bögrét a leszármazott kezéből, és egy laza mozdulattal a konyhába küldöm. Talán nem voltam kellően finom, ugyanis határozottan hallani a szomszédos helyiségből, hogy nem csak a bögre törik, de az is, aminek a mosogatóban neki szállt.
Az esetek többségében nem viselkedek ilyen drámaian, mint ahogy most, vele, de jobb, ha már az elején megtanulja, hogy nem holmi gyerekmesébe csöppent bele. Helyette egy olyan világba, ahol ölsz vagy megölnek szabályok uralkodnak, ahol nem csak az életét vehetik el tőle, de az elméje vagy a teste feletti uralmát, és a szabad akaratát is. A kelleténél nem feszítem tovább a húrt, érdektelen legyintéssel szabadon engedem Thaliát – most már legalább bögre sincs a kezében, amivel fenyegethet, bár nem lepődnék meg, ha felkapna valami mást, - én pedig hellyel kínálom magam a kanapéján.
- A nevem Ichabod, és bármennyire is nem úgy tűnik, azért vagyok itt, hogy segítsek.

Elküldésének ideje -- Pént. Feb. 14, 2020 2:02 pm

Hello stranger!

Ichabod && Thalia

A mai nap olyan mint a többi, vasárnap lévén otthon ülök csendes magányomban. De valamiért mégis többnek érzem. Mióta felkeltem egy bizsergető érzés tart fogságban, mintha valami készülődne. Valami olyasmi, ami kilendíti a világot a négy sarkából. A furcsa érzés délutánra tompulni látszott, aminek hatására fellélegeztem.
Ez se tartott sokáig, ahogy szakadni kezdett az eső egyből össze rezzentem. Egy ehhez hasonló nap történt, mikor az életem teljesen megváltozott. Régen szerettem az eső monoton zaját, megnyugtatta zaklatott lelkem. De ennek már sok-sok éve, azóta minden cseppje fojtogató érzéssel tölt el. Láttam magam előtt a szembe jövő autók fényszóróját, az ablaktörlő gyors mozgását, majd minden elsötétül. Fájdalom hasított a lábamba. Erőt vettem magamon és kizártam a sötét múltat. Nem törhetek össze újra.
A konyhában készítettem magamnak egy csésze menta teát, az talán megnyugtatja zilált idegeimet. Mire vissza tértem a nappaliba az eső teljesen elcsendesedett. Mintha ő is érezné a bennem rejlő szomorúságot. Kényelembe helyeztem magam a kanapén, pár kortyot követően már éreztem a forró folyadék hatását. Egyet pislantottam, mire a semmiből egy férfi termett előttem. Köd előtte, köd utána, mintha abból vált volna ki. Ijedtemben sikkantottam egyet, ahogy tekintetem az ő fekete szemeibe fúrtam, melyek kékké változtak.
- Maga hogy került ide? Mégis mit akar tőlem? Ne merjen hozzám érni vagy leforrázom! - fenyegetőztem, közben próbáltam hátrálni, de csapdába estem. Aztán eljutottak a tudatomig a szavai. Először értetlenül, majd meglepetten néztem rá. Először szégyenemben lehajtottam a fejem, majd aprót bólintottam.
- Ezt honnan tudja? - érdeklődve emeltem fel a fejem, kezdtem kíváncsivá válni. A kezdeti sokkot követően jobban szemügyre tudtam venni, nem tűnik egy pszichopata gyilkosnak. Sőt! Van valami kellemesen megnyugtató a hangjában. De mégis hogy került ide? Mintha ismerne, pedig sosem találkoztam vele....

● Welcome to the black paradise ● note: Cute

◉

Elküldésének ideje -- Hétf. Feb. 10, 2020 11:13 am

Beatris Dubhghoill neve mára feledésbe merült, még a családnevét is kitörölték a történelemből. De volt idő, amikor nemesek könyörögtek a kezéért és tengereket szeltek volna át érte. Figyeltem, ahogy egyenként megfontolja az ajánlatukat, felméri, hogy mennyit érnek, vágyott a figyelmükre, de amikor elérkezett az idő, egészen máshogy döntött. Egy ponton férjhez ment persze, de sosem az emberhez vonzódott, hanem a hatalomhoz. Figyelmeztettem a feketemágia veszélyeire, de nem hallgatott rám. Ha tudnád, hogy hány ember hajóját láttam elsüllyedni azért, mert nem bírta kordában tartani a hatalomvágyát… rengetegét.
Beatris számára olyan volt a feketemágia, mint a drog. Miután először megízlelte a hatalmát, már semmi nem volt neki elég. Ugyanazt az extázist kergette egészen az őrület határáig, amit az első alkalommal átélt. Már nem csak hatalmat akart, hanem azt a kábulatot is. Egy idő után azt gondolta, rosszul csinálja, a megszállottja lett, sosem fogadta el, hogy az első alkalom sötétséggel és adrenalinnal telt pillanata nem reprodukálható. Sosem állt le. Gyomorforgató bűnöket követett el, és lám, mi lett a vérvonalával.
Mondhatnám, hogy a helyzethez képest egészen jól sült el a történet, hisz bár a mágia kiveszett a leszármazottjaiból, a Dubhghoill névvel együtt, mégiscsak élnek és virulnak. De nem így van. Nézz csak rá Thaliára. Biztosra veszem, hogy az a sok tragédia, amit rövid élete során elszenvedett nem véletlen. Beatris olyan mélységekbe merült, aminek a balszerencsés következményeit hosszú generációk óta nyelik az utódai. Addig nem lesz vége, amíg a mágia egyensúlya elégtételt nem vesz.
Volt egy rövid, emberöltőnyi idő, amikor Beatris a barátom volt. Már önmagában is azt mondhatom, hogy hogy a viharba ne lennék ott, amikor a vérvonala visszakapja a mágiáját? De a helyzetet bonyolítja egy régi ismerős megjelenése. Cyrus az a fajta warlock, aki veszélyeztet mindent, amihez hozzáér. Évszázadok óta pengeélen táncol, mégis mindig elég okos volt ahhoz, hogy ne lépjen át egy bizonyos határt és ne veszítse el a mágiáját. Az, hogy az épeszével mi a helyzet, már más kérdés. Azt hiszem… már a salemi boszorkánypereknél elvette az eszét a hatalomvágy. Ő bizonyára máshogy gondolja. Ki tudja, melyikünknek van igaza. Abban viszont biztos vagyok, hogy a megjelenésének a Kiválasztottakhoz van köze.
Egyébként is terveztem meglátogatni Beatris leszármazottját, így pedig dupla okom van rá. Az a jellegzetesen késbe dőlős vasárnap délután van, amikor az égen olyan vastag a felhőzet, hogy már délután esteledik, de az eső nem esik annyira, hogy jól essen a vihar hangja, épp csak vizes és lehangolt leszel tőle. Aki teheti, az ilyenkor otthon marad egy csésze forró teával. Thalia is így tett. Azt nem tudom, hogy a poharában kamillatea van-e vagy „tátratea”, de legalább otthon van.
Az Ürességből a szeme előtt materializálódom a nappalija közepén. A hurrikánszerűen érkező fekete, sziklásnak tűnő köd indulatosan foszlik szét az alakom körül, néhány másodperc múltán pedig éjfekete szemeim is világos kékké válnak.
- Nem gondoltam, hogy mi ketten valaha találkozunk. De valaki kirántotta a szőnyeget a lábad alól, nem igaz? – Az már-már szurkálódó szavaim ellenére egészen elveszek az arcvonásaiban. Láthatóan méricskélem. Abban a tekintetben le sem tagadhatná az őseit.