Thalia & Letty

Elküldésének ideje -- Szer. Márc. 04, 2020 11:18 am

Can I help you?

Laetizia && Thalia

Időben érkeztem, hiszen a pontosság hatalmas erény, főleg az én szememben. Szerencsére a hölgy sem késett, sőt, ha pontosak akarunk lenni, biztos vagyok benne, hogy jóval előbb érkezett a megbeszéltnél. Ahogy belekezd a mondandójába egyből meg is akad, ami a pincérnek köszönhető, de van egy olyan sejtésem amúgy se lett volna sok értelme a mondandójának. Érzem rajta, hogy zavart, mintha nem állnának össze fejében a kirakós darabkái. A pincér csak illendőségből néz rá, de úgy tűnik ezt ő másképp gondolja és erős gesztikulálással nevet. Ez most komoly? Megvárom, hogy mi sül ki ebből. Egyenes háttal ülök és őket nézem fapofával, csendes szemlélőként. Nem tisztem beleszólni az ő kis interakciójukba. Végül nagy kínkeservesen kér nekünk süteményt. Utálom a vaníliát. Persze ezt neki nem kell tudnia, a szüleim megtanítottak rá, hogy milyen az illedelmes viselkedés. Nőegylet, mi?
- Édesanyám oszlopos tagja volt a Washingtoni nőegyletnek, sok kulturális esemény létrejöttében segédkezett. De ennek már lassan 3 éve - legyintek, jelezve, hogy szót sem érdemel a továbbiakban. Beszív, kifúj. Jelenleg fogalma sincs, hogyan kezdje a beszélgetésünket. Látom és érzem is egyben. Mindezek ellenére nyugodtan várakozok, tollam a kezemben pihen. Tisztában vagyok vele, hogy ilyenkor időt kell hagyni nekik. A klienseimmel órákig tartó beszélgetéseket folytatok, melyek nagy része a csendből áll. Az emberek nem könnyen beszélnek arról, ami a szívüket nyomja, főleg nem egy idegennek, amilyen én vagyok. És akkor belekezd, ömlenek belőle a szavak, elejétől a végégi mindent elmondd. Messze menő részletekbe bocsátkozik, teljes testtel bele veti magát a mesélésbe. Érzem a temérdek érzelmet, ami át fut rajta. Uralkodnom kell magamon. Pár szót feljegyzek magamnak, hogy eltereljem a figyelmem. Romos épület. Kislány. Akaratátvitel? Borostyán szem. nincsenek szülei? Míg írtam egyetlen pillanatra sem vettem le szemeimet róla. A mesét a pincér szakítja meg, aki elém helyezi az italom, mire csak bólintok egyet köszönetképen, míg a süteményt elhelyezi az asztal belső részén. Végül egy kérdéssel fejezte be a mondandóját, mire apró mosolyra húzódik a szám.
- A barátnődnek igaza volt és okos döntés volt engem hívni. Biztos vagyok benne, hogy tudok segíteni. Mielőtt jobban bele mennénk a részletekbe először is hadd tegyek fel neked egy kérdést. Mit tudsz a természetfeletti lényekről, akik körülöttünk élnek? - kissé oldalra billentem a fejem, majd egy kevéske cukrot öntök a kávémba. Hangtalanul kevergetem aprólékos mozdulatokkal fűszerezve. Ez a kérdés döntötte el a beszélgetésünk további menetét.

● #girlpower ● note:hát szia De cuki vagy

◉

Elküldésének ideje -- Csüt. Feb. 27, 2020 10:41 am

Thalia & Letty

Nem csak azért lettem óvónő mert szeretem a gyerekeket, és mert szót tudok érteni velük. Két oka volt még annak, hogy ezen a pályán kötöttem ki. Az egyik egy téves diagnózis, a másik pedig az ebből adódó elhivatottság. Mindössze nyolc éves voltam amikor egy vizsgálat során kimutatták, hogy egy velem született petefészek rendellenesség miatt az esélyem a saját gyermekre gyakorlatilag igen csekély, majdhogynem egy százalék alatt van. Akkor én ezt fel sem nagyon fogtam, ahogyan az édesanyám sem….csak annyit értettem meg egy kihallgatott beszélgetésből, hogy lehet, hogy soha nem lehet majd kisbabám. Nyolc évesen mindebből egy gyerek semmit nem ért, csak annyit, hogy a család, mint olyan abban a formában, amiben a babázásokkal, kis teazsúrokkal az apró babaházban készül, az nála lehet sosem jön majd el. Tizenhárom éves koromban, azonban kiderült, hogy a diagnózis téves volt, valami félreértés történt….nekem azonban egy életre megváltoztatta a hozzáállásom a gyerekekhez. Ajándékként fogtam fel, valami olyasmiként, ami arra ösztönzött, hogy igenis gyerekek közelébe maradjak, hogy egyszer majd velük foglalkozzam. Tizenöt évesen már tudtam, hogy nem csupán nagy családot, szerető férjet szeretnék majd egyszer, hanem annyi gyereket magam körül amennyit csak lehet. Bennük élet van. Lelkesedés, tisztaság és őszinteség. Senki nem tud őszintébben hazudni egy gyermeknél.
Gondoskodó, féltő családban nőttem fel. Olyanban ahol nem állták útját annak, hogy mivel akarok foglalkozni, ahogyan annak sem, hogy milyen utat akarok majd járni. Elmondták a buktatókat, a veszélyeket, elmondták, hogy mi vár majd rám, de rám bízták, hogy a könnyebb vagy a nehezebb utat választom. Nem én választottam azonban a nehezebbet, hanem úgy tűnik az vonzott vissza magához örökké. Néha, a gyerekek közelében, kivált amikor délután álmukban figyeltem őket, számtalanszor elfogott a rossz érzés: vajon milyen élet vár majd rájuk? Vajon mindegyik megtalálja a saját életében a saját kis útját ahogyan én egykor? Meddig maradnak meg ilyen ártatlannak és tisztának? Meddig lehet őket a világtól megóvni? Óvónőnek lenni örökös szélmalomharc, aminek az a vége, hogy végül mégis elengedjük a gyerekeket, hagyjuk, hogy a felnőtté válás elragadja, és csak remélni merjük, hogy hagytunk bennünk nyomokat, hagytunk bennük emlékeket magunkról és mindarról amit tanítottunk nekik.
Alex és én nagyon sok gyereket akartunk. Gyakorta nevetve jegyezte meg, hogy annyi gyerekünk lesz, hogy külön, saját óvodát nyithatunk majd nekik. Vele nevettem. Az az ember volt, akit egy lány gyerekkorában maga mellett elképzelt az oltárnál. Az az ember, akihez mindig is hozzá akar menni, még akkor is amikor nem tudja, hogy ő egyáltalán a világon van. Szerencsés embernek éreztem magam, még akkor is annak, ha mostanság rengeteg különös és megmagyarázhatatlanul sötét dolog történik körülöttünk. Valahogyan távolodni kezdtünk, és én olyan nagyon akarom, hogy fogja meg a kezem, hogy ne engedje, hogy a problémák, az időnként mélyülő egyre szaporodó titkok elsodorják.A ragaszkodó tiszta szerelem elég, ugye elégnek kell lennie? Néha korán elmegy otthonról és későn jön haza. Néha éjszaka felkel, és nem beszél róla, hogy mi aggasztja. Szeretnék neki segíteni, de úgy érzem csak azzal, hogy ott vagyok mellette szótlanul nem tudok.
Most azonban úgy tűnik, hogy az én életemben is történik valami, ami meglehet kapcsolatba hozható azzal ami Alex-el is történik. A különös viselkedésével, a hallgatásával, vagy azzal, hogy valami különösen hűvös illat lengi körbe….valami történik vele, és nem tudom mi az.A világban rengeteg veszély leselkedik ránk, és jól tudom az emberséget a legnehezebb megőrizni, azt a kitartást, ami ki tudja meddig lehet még a sajátunk.Nekünk a legnehezebb a küzdelem, mégis mi vagyunk talán a legkitartóbbak és legcsökönyösebbek is egyben. Az életben maradás ösztöne mindennél erősebb.
Sokáig azt hittem, hogy az óvoda a legvédtelenebb hely ebben a városban, amíg rá nem jöttem kikkel vagyok körülvéve, és még inkább nem értettem miért fogadtak maguk közé. A legtöbb nevelő vadász volt, az épületet bűbáj védte az idegenektől, mert a vezetőnk nem csupán a kedves mosolyú, jóvágású, mindig kifogástalan öltözékű és modorú Mr Zelnik volt, hanem egyben warlock is. Hárman voltunk mindössze azok, akik semmiféle módon nem kapcsolódtak önmagukban az ő világukhoz, a természetfeletti mindent átszövő intézményéhez. Egyszer megkérdeztem Mr Zelniket mi hasznomat veszik, hiszen egyszerű emberként, még fegyvert sem nagyon fogtam...azt sem tudnám mit tegyek ha a helyzet úgy hozza. Azt felelte, hogy bízik az ösztöneimben, és mert egy ember tud igazán közel kerülni a többi emberhez. Mert bennünk még megvan az ami a mágiával átitatott életben, az övékben és mindenki máséban, aki egy kicsit is eltér az emberektől azokéban nincs meg.
Britt, a barátnőm. Évek óta ismerem. Illetve azt hittem, hogy ismerem, mert az nekem is csupán nemrégiben derült ki, hogy a családjuk már jó ideje a természetfeletti elleni küzdelem részese. Vadászok. Először nem is értettem mit akar ezzel mondani, amíg el nem mesélte, hogy mivel foglalkoznak. Valójában. Szinte megdöbbenve hallgattam, el sem akartam hinni. Az életem, amelyben azt hittem tudom kinek hol van a helye, ki kicsoda benne, hirtelen fenekestől fordult fel, és fogalmam sem volt mihez kezdjek vele. Próbáltam megbarátkozni a gondolattal, ám ez nem ment még egyik pillanatról a másikra. Túl sok minden történt az utóbbi időben, semhogy könnyű legyen megérteni, még inkább feldolgozni az eseményeket. Mindennek tetejében pedig itt volt ez a kislány, ez a különös és minden szempontból érdekes kislány, aki valamiért az én segítségemet kérte.
Miközben arra a hölgyre várakozom, akivel a találkozót Britt hozta össze, arra gondolok, hogy már maga a találkozásom is a gyermekkel különös és megmagyarázhatatlan volt. Mintha hívott volna engem. Mintha ő vezette volna a lépteimet abban a romos épületben….mintha ő akarta volna, hogy rátaláljak. Hogy én találjak rá. Ami abszurd elképzelés, és elvetni vágyom, de nem nagyon sikerül.Magam előtt látom az arany glóriában örvénylő tekintetében, melyben az az ősöreg lélek lakik, és amely mintha ismerne engem, mintha tudná ki vagyok. Az a fajta pillantás, amikor érzi az ember, hogy nem csupán nézi őt valaki, hanem látja is. Úgy igazán. Őt magát.
Friss fuvallat csiklandozza meg az arcom, kellemes illat kúszik az orromba, és amikor merengésemből összerezzenve felpillantok, egy szép mosollyal találom szembe magam, amit hasonlóval viszonzok, bár egy apró kis idegesség még mindig látszik rajtam. Az előbbi gondolatok lassan ülepednek még le.
Finoman emelkedem fel a székből, hogy illendően kezet tudjak vele fogni, majd visszahelyezkedem és megvárom amíg ő maga is elrendezi a kabátját.
- Köszönöm, hogy eljött….- az érkező felszolgáló egy pillanatra félbeszakít, de tulajdonképpen nem is fontos, hogy mit akartam mondani. Egyszerűen csak örültem, hogy valakivel megbeszélhetem a dolgot. Noha Britt biztosított róla, hogy akit nekem ajánlott megbízható, és tisztában van azzal, hogy bizonyos gyerekek eltérnek az átlagostól én mégis picit szkeptikusan állok a dolgokhoz. Mindez azonban csak az első pillanatok hozadéka.
Mire leadja a rendelést, már én is némiképp oldottabb vagyok. A felszolgáló még kérdőn tekint felém, mielőtt távozna, én pedig egy zavarodott nevetéssel hadonászok a kávéscsészém felé, hogy épp csak elolvadt benne a cukor.
- ….ellenben…- emelem meg kissé a hangsúlyt a tiltakozás végén, jelezve, hogy azért mégis hozhatna valamit.
-...a pultban láttam igazán ínycsiklandozó vaníliás roládokat. Abból hozna nekünk négyet, legyen kedves?- biccentett, majd távozott én pedig Thalia felé fordítottam ismét minden figyelmemet és bólintottam.
- Természetesen. Nekem is könnyebb úgy. A magázódás amúgy is annyira nőegyletes.- nevettem el magam és egy nagy sóhajt követően az ölembe ejtettem a kezem, egy pillanatra lehajtottam a fejem, majd amikor megemeltem újra egy mély levegőt vettem.
- Azt tudnod kell, hogy bár régóta foglalkozom gyerekekkel, és nagyon sok különössel találkoztam már, de olyannal mint ez a kislány még soha. Egy romos épületben bukkantam rá, amikor hazafelé tartottam pár napja. De….nem is tudom neked elmondani. Mintha...mintha egy részem tudta volna, hogy ott van. Mintha egy részem tudta volna merre kell mennem, hova kell lépnem, melyik törött ajtón kell belépnem, mintha tudta volna, hogy nem kell félnem, mert nem fog bántani senki és ez a kislány lesz ott. És amikor rám nézett….- visszagondolva a szemeire megint összerezzentem, az emlék teljesen a hatása alá vont.
-....a szemei aranybarnák voltak...vagy nem is...mint a holdfényben fürdő borostyán. És mintha belém látna...a szemei előtt üveggé váltam teljes valómban. Egyszerre volt ijesztő és különös. Mégis, aki ott volt….aki a kezét felém nyújtotta egy riadt kislány volt. Különös kettősség munkálkodott bennem. Az egyik felem a racionális csak a gyereket látta...a másik viszont aki örök idealista, akinek a hite végtelen abban is amiről az esze tudja, hogy nem is létezik igazán….az látott valami mást is. És ezért volt fontos, hogy olyan valakihez forduljak, aki segíteni tud nekem, hogy mit csináljak vele. Csak úgy egyszerűen ne vihetem őt sehova. Úgy érzem nem véletlenül rejtőzködött, ahogyan azt is érzem, hogy valójában….mintha valójában nem is lennének szülei. - elhallgattam mert a felszolgáló visszatért és a capuccinot Thalia elé tette meg kettőnk közé a vaníliás apró roládokat. Megköszöntük, majd amikor távozott folytattam.
- Britt azt mondta, hogy te tudsz nekem segíteni, és hogy nem véletlenül ajánlott téged. A részletekbe azonban nem avatott be. Valóban tudsz nekem segíteni?- kérdeztem miközen végre magam elé húztam a kávéscsészét és az ajkaimhoz emelve két korty után visszatettem a porcelán alátétre.

Elküldésének ideje -- Hétf. Feb. 24, 2020 9:13 am

Can I help you?

Laetizia && Thalia

Éppen befejeztem az aznapi teendőimet az irodában, mikor megcsörrent a telefon. Egy apró sóhajjal vettem tudomásul, hogy ma sem fogok időben hazaérni. Ilyen ez a munka, mindig az utolsó pillanatban hívnak, hogy találtak egy gyermeket vagy, hogy nem maradhat tovább az adott árvaházban, mert baja esik. Szeretem a munkámat, látni, ahogy a rossz sorsú gyermekek sorsa fokozatosan jobbra fordul. Ugyanakkor néha megterhelővé válik, főleg mostanság, hogy mindent olyan erősen magamra veszek. A szívem szakad meg minden egyes alkalommal és az összes gyereket magamhoz venném, de az eszem tudja, hogy nem szabad. Az egyik helyi óvoda dolgozói hívtak, miszerint találtak egy elhagyott gyermeket, akit nem sikerült szóra bírni. Felettébb furcsa helyzet az övék, de nem utasítottam vissza a segítséget. Megbeszéltem a hölggyel, hogy másnap reggel találkozzunk a közeli kávézóban. Szerencsére több hívás nem érkezett így haza tudtam menni, elbújni a világ elől.
Túl sok mindent kell feldolgoznom, az utóbbi napok gyökerestül megváltoztatták az életem. Boszorkányok, walockok és egyéb természetfeletti lények mind léteznek, csak eddig én nem vettem észre a jelenlétük. Reggel az ablak mellett ülve kortyolgatom a gőzölgő teám, általában kávéval kezdem a napot, de most az egyszer kivételt teszek. A reggeli rituálét követően egy hivatalosabb, mégis lezser öltözéket választottam magamnak, majd az órára nézve nyugtáztam, hogy indulnom kell. Pár perc sétát követően benyitottam a kávéház ajtaján. Nem sok mindent tudtam a megbeszélés résztvevőjéről, automatikusan balra vettem az irányt, egészen a hátsó ablakig, ahol megpillanthattam a szőke hajkoronát. Látszik rajta mennyire ideges, hiába próbál türelmesnek tűnni. Vagy csak én veszem észre amiatt? Még minden túl kusza. Nem, most nem gondolhatok erre! Mosollyal az arcomon megálltam előtte.
- Laetizia Milton, ha nem tévedek? - kezdtem bele, majd a jobbomat felé nyújtottam - Thalia Prescott vagyok - amint letudtuk a feleslegesnek tűnő, ámde illedelmes köröket egyből helyet foglalok vele szemben.
- Jó napot! Egy cappucino-t kérek - mondom a pincérnek, amint megáll az asztalunk mellett. Várok, míg elmegy, amint ez megtörténik minden figyelmem a nőnek szentelem.
- Kérem meséljen el mindent a gyerekkel kapcsolatban, az elejétől kezdve. Ha lehet inkább tegeződjünk, úgy könnyedebb a beszélgetés is - mosolygok felé, miközben elő veszek egy tollat és jegyzetfüzetet. Ezek csak formalitások, mindent fejben tartok.

● #girlpower ● note:hát szia De cuki vagy

◉

Elküldésének ideje -- Kedd Feb. 18, 2020 10:14 pm

Thalia & Letty

Hol kezdődött a történet, melynek a végén most egy kávéházban ülök reggel 9-kor és várom valakinek az érkezését? A tejszínt remegő kézzel csorgattam bele, a cukrot még érzem morzsálódni a kanál alatt ahogyan akkurátusan körzök a porcelánban. A kavargó karamell színt figyelem és visszagondolok arra a két nappal ezelőtt történt estére mely végül odavezetett ahol most vagyok.

Reggel még ugyanúgy csókot leheltem Alex ajkaira. Reggel még mosolyogva ígértem meg, hogy sietek haza, és próbáltam eloszlatni a viharfelhőket, amelyek közénk telepedtek azóta a nap óta, hogy felfedezte a hegeket a karján. Ha sejti is mitől van, netán tudja, akkor sem avat be. A kapcsolatunkban először érzem azt, hogy titkaink vannak egymás előtt. Most már nekem is előtte.Pedig ez nem jó így. Sosem jó. Átlagosan egyszerű napnak ígérkezett, bár szokatlanul meleg reggel köszöntött így tél közepén járva Washingtonra. A nagy öregek sem nagyon láttak ilyen tavaszt februárban, legalábbis amire vissza tudnak emlékezni. A hírek is szinte a szokatlan időjárással voltak csupán tele. Húsz csacsogó gyerek fogadott, és belépve az ajtón olyan voltam mint az üres szőlőkacs, amire felkapaszkodnak az apró szemecskék. Mindegyik mondta a saját kis reggeli történetét, apró kezeikkel szinte megállás nélkül kapaszkodtak a nadrágomba, a felsőmbe, én pedig igyekeztem szinte mindenkire figyelmet fordítani. Persze ez lehetetlenség.Számtalanszor megkérdezték, hogy nem fárasztó ez a munka, hogy mennyire elviselhető a gyerekek megállás nélküli szóáradata, vagy mennyire kimerítő nap végén mindezt magam mögött hagyni. Különös talán, de azt kell mondjam, hogy hiányzik. Mindegyikük. Még a csodacsoki színű, szénfekete szemű Cody is, aki szinte soha nem alszik délután, vagy a vörös göndör loboncú Miley, akinek mindig úgy kell külön imádkozni, hogy kanállal és ne kézzel egye a főzeléket.Igen, fáradt vagyok minden nap végére, de ez a jóleső és kellemes fáradtság, amikor azt érzi az ember, hogy tett valamit a mai nap szépségéért.
A mai azonban sok szempontból volt más, és tulajdonképpen pár órán múllott, hogy végül egy teljesen más fordulatot vett...pár órán amennyivel később indultam el óvodából….pár órán amennyivel később indultam haza, lekésve az utolsó buszt, és gyalogolhattam a metróig, némi kerülőt téve.
A csoportom egyik tagja, Melody egy hónapja már, hogy nem jár az óvodába. Valami történt vele….mondta az édesanyja, de igazából senki nem tudta megmondani, hogy mi. A máskor cserfes, örökké csacsogó kislány hirtelen szótlan lett, és kedvenc babáját szorongatva naphosszat csak a szobájában játszott. Engem négy nap után engedett közel újra magához, és azóta a nap óta minden második nap meglátogattam őket. Hátha a jelenlétem, vagy az, hogy lát engem, hallja a hangom, a kedvenc meséjét mesélve ülök mellette a szobájában, segít visszatalálni ebbe a világba. Gondolatban máshol jár, és senki nem tudja hol. Ma is náluk voltam, és valahogyan tovább maradtam. Különös dolog történt.Éppen készültem felállni, össze akartam szedni a holmijaimat, amikor Melody apró, vékony kis ujjait a csuklómra fűzte és halkan, aggodalmas hangon csak annyit mondott, hogy maradjak még. Ne induljak, mert van valami ami miatt maradnom kell. Még egy kicsit. Akkor nem értettem, mégis ott maradtam, mert erre kért. Különös fény gyúlt a szemeiben, és még különösebb érzés kerített hatalmába a közelében. Mintha már nem az a kislány lett volna, akit én ismertem, mintha valaki más szólt volna hozzám általa. Persze mindezt foghattam volna arra, hogy Alex közelében is sokszor érzem ugyanezt, talán csak egy ki tudja honnan jött emóció, egy érzet, ami időnként előjön bennem. Nem tulajdonítottam neki a továbbiakban jelentőséget.
Végül fél órás késéssel indultam el, ami pontosan elég volt ahhoz, hogy lekéssem a buszt, és pár utcát gyalogoljak a metrómegállóig, amivel ugyan újabb fél óra kitérő lesz, de hamarabb hazajutok, mint megvárom a következő buszt.
Csend volt az utcán, ahol végig haladtam, számtalan, régi kormányzati épület előtt haladtam el, amelyekből pár éve már, hogy máshova költözhetett az apparátus. A városban sok dolog állandó, sok dolog azonban elég sűrűn változik. Csak a saját cipőm kopogását hallottam, meg a kabátom surranását….és még valamit. Apró, nyöszörgő hang volt, valahonnan az épületből. Először valami apró jószágnak gondoltam, talán macska, úgy véltem, de a hang nem tompult, sőt, amikor megálltam és fülelni kezdtem rádöbbentem, hogy éppen fölöttem az egyik emeletről hallatszik. Gyereksírás. A szívem a torkomban kezdett verni egyre gyorsabb ütemben, a tenyeremen végigfutott a hideg veríték, és hiába nyeltem, a torkom menthetetlenül kiszáradt.Éreztem, hogy nem kellene bemennem, nem kellene tudomást vennem róla, hogy talán csak meg akarnak téveszteni...ám a lelkem egy apró zugában felébredt az ösztön, a segíteni akarás ősi ösztöne, amely végül nem engedte, hogy tovább menjek anélkül, hogy felkutatnám a hang forrását.
Törött lépcsők, bedeszkázott ablakok, évek alatt leülepedett porréteg között haladva aztán eljutottam az egyik régi iroda ajtóhoz, a sok egyforma közül az egyikhez. Óvatosan mentem be, nem gondolkodtam, talán akkor, abban a pillanatban eszembe sem jutott, hogy meglehet valami leselkedeik rám odabent….leselkedett is. A világ egyik legkétségbeesettebb, legvörösre sírtabb csodás akvamarin szempárja, amit az utóbbi időben csak láttam, és amely egy nyolc éves forma kislányhoz tartozott. Félve kucorgott az egyik láda mellett, melyben valaha iratok lehettek, mostanra már elsárgult, viharvert papírfecnik, néhány saláta újságpapír. Megbecsülni sme tudo az időt, hogy mennyi lehetett mire közelebb tudtam menni hozzá, mennyi ameddig a karjaimba zárhattam, vigasztalón csitítgatva, a maszatos arcocskáról, egy zsebből előkerült zsebkendővel törölgetve le a könnyeket. Már jócskán sötétedett, mire a kabátomat ráterítve vele együtt léptem ki az épületből. Ekkor tudatosult bennem, hogy mégis mit csinálok. Hova vigyem? Hova vihetem? Azt éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben vele. A teste szinte percenként váltakozott a tűzforró és a jéghideg között. A szemeiben kétségbeesés tükröződött amikor rám nézett, de a kék ragyogást vörösnarancs aranykarika fogta közre. Mintha nem is egy gyermek lenne, hanem egy nagyon öreg lélek, amely utat keres magának. Haza nem vihettem, Alexnek nem tudnám megmagyarázni miért hoztam el a kislányt, ahogyan azt hiszem másnak sem. Segítségre volt szükségem, és csak egy valakiben bíztam annyira, hogy tudjam, amíg megoldást nem találok, addig nála ellakhat. Britt, a kolléganőm, és évek óta az egyik legjobb barátnőm. Ő volt az aki végül segített abban is, hogy a mai napra egy találkozót beszéljek meg egy olyan valakivel aki hátrahagyott, vagy éppen nehéz körülmények között élő gyermekekkel foglalkozik. Noha nem voltam benne biztos, hogy ez a kislány bármelyik kategóriába is tartozna, belementem a találkozóba. Óvatosságból azonban nem mondtam el a különös tulajdonságait, az aranyban úszó kék szemeket, vagy azt, hogy milyen változásokra képes a teste, ahogyan azt sem, hogy Brittel azt gyanítjuk, hogy más is van a háttérben. Egyelőre egy elhagyott gyermekről beszéltem, akit nem sikerült mindezidáig szóra bírnunk.

Most pedig itt vagyok, a kávéházban üldögélve, időnként az órámra pillantva. Nem késik, én érkeztem egy kicsit korábban. Nem akartam feltűnést kelteni, hogy miért jövök el otthonról később, így aztán úgy jöttem, mintha dolgozni indulnék. Nem szerettem a titkokat, sosem voltam híve az efféléknek, de úgy éreztem valami olyasmibe csöppentem, aminek talán köze van ahhoz, hogy miért próbált maradásra bírni Melody, hogy miért késtem le a buszt. A dolgok sosem véletlenül történnek, csak én még nem láttam meg az összefüggést. Finoman emeltem a csészét az ajkaimhoz, és minden esetben ha nyílt a kávéház ajtaja odapillantottam, hátha az érkezik akire várok. Mondtam neki, hogy bal oldalon a hátsó ablaknál leszek és hogy szőke a hajam. Meg persze a nevemet.Én sem tudtam róla sok mindent. Vártam. Türelemmel. Látszólag türelemmel, mert alapvetően amúgy ideges voltam.