Arcán bizonyos értelemben visszarendeződik beszélgetésünk során megszokott szenvtelensége, eltűnnek róla előbb megvillanó érzelmei, a tapasztalatosztozkodás különös árnyéka. Nem vártam tőle mást, persze mondhatnám keserű éllel, elhúzott szájjal, hogy nem vártam tőle többet, azonban mindketten tudjuk – legalábbis én tudom, jó esetben Ichabod sejtheti –, távol áll tőlem az infantilis követelőzés. Nem tettem rá kísérletet, egyrészt helytelennek tartottam – habár morális kérdések pedzegetése majdhogynem komikus körülményeinket figyelembe véve –, másrészt a nem helyesen lesakkozott mondatok visszaüthetnek.

Hangja ennek ellenére továbbra is kitartja szomorú tónusát, azt a fajta emberiességet, amelyet belőle képtelenség kinézni. Elevenembe talál, alig egy héttel ezelőtt reszkető kezekkel fogództunk össze, izgatottan, mégis vigasztalhatatlanul, elvére Benjamin már nem az a Benjamin, akibe beleszerettem – legalább nem teljesen, nem egészen –, és bennem is csupán két évvel ezelőtti énem nyomait, kikophatatlan mintáit láthatta. Hiányzott a kipirult arcú fiú, akinek csitriként azt mondtam, szeretem, mindenestül, önmagáért.

Hiányzik most is. Egymás felé fordított székek, összeérő ujjak, ennyi maradt meg belőle, apránként, időarányosan sejlenek fel további részletek. Nem tudom, mit mondhatnék erre, inkább maradok szótlan, csupán tekintetemben rajzolódik ki a fájdalom és egyetértés sziluettje. – Nincs nagyon más választásom – vállvonás, leejtett pillantás, elfordított fej. Nem én kértem, nem így kértem, nem akartam, mint ahogyan soha senki nem kíván magának szenvedést, és azt gondolja, valamiért az övé a legnagyobb és legigazságtalanabb. Pár héten belül lerázom magamról, addig szükségszerű egy meg nem élt élet gyásza.

Mozdulatlanul, nyilván megbántottan nézem végig kedves gesztusát – mellékszálon futó állóháborúnk meglepően udvarias fordulatot vesz -, józanító pofonja kicsit csíp, egyébként sem engedem, hogy más döntse el, mikor mondhatok le az önsajnálatról, főként nem egy warlock, aki háromszáz év múlva ugyanúgy összefuthat egy futurisztikus étteremben Benjaminnal, én viszont hat méterrel a föld alatt kuksolok majd. Illetve nem kuksolok. Fogalmam sincs, mi van a halál után, tudománypártiságom egyértelműen elutasítja a reinkarnáció vagy Valhalla létezését. Majd fű nő belőlem, amit időnként lekaszál a temetőgondnok. Vagy valami hasonló.

– Egész rendes fazon vagy te – somolygok rá félreérthetetlen játékossággal, ott rejtőzik benne az elmúlt fél óra összes csipkelődése, kóstolgatása, az oldott légkör, amit fene se tudja, hogyan teremtettünk meg. Egyáltalán miért. Azt tudom, mi indikálta a tisztelettudó viselkedésemet, de a többi… a kedvesség, a megértés, a pár percig tartó védtelenség mindkettőnk részéről. – Köszönöm – teszem hozzá visszaejtve lábaimat az immáron száraz padlóra. – Kis szerencsével többé nem futunk össze. De ha mégis… – ismét vállvonás következik, ezúttal puhább, lágy tanácstalanságot tükröz. - Nem bánnám annyira.

Végszónak tökéletes.

Időnként emberöltőnyi szenvedés szorul egyetlen hónap létezésbe, máskor évek suhannak el eseménytelenül, közepes, esetleg gyenge erősségű szívfájdalmak mellett. Két év alatt nagyjából ötöt öregedtem, konstans érzelmi vánszorgásom keltette ezt az illúziót, amelyhez annyira hozzászoktam már, vakon eltalálnék bármelyik csücskébe. Persze minden séma iszonyúan makacs, a saját létfenntartásáért küzd, ezért nehéz elhinnem, ami éppen történik, valószerűtlennek tetszik. Elvesztettem és megtaláltam, járhatna a napon, egymáshoz tartozhatnánk újra, itt ez a férfi, akinek hatalmába áll néhány akadályt elgördíteni, mégis tiltakozom ellene, minden sejtemmel, minden lélegzetvételemmel, holott nem ez az igazi tragédia, hanem a hozzáállásom.

Célzott rá.

Mit tehetnék, ha minden, amiben hittem, minden, ami valaha voltam, és ami most is vagyok, összeomlani készül? Hogyan lehet túlélni? És egyáltalán milyen áron lehet túlélni?

Elkezdett és félbehagyott története nem várt helyeken kezd megpiszkálni, tudni szeretném, valamiféle bölcseletet, iróniát várok tőle, tudom is én, tanmesét, receptet, kézikönyvet. Embersége idáig terjed, befejezetlen viccekig, kurta mondatokig, illetlen kérdésekig. Ezeken túl feljebb emelkedik – jogosan, nem a fajából, hanem korából adódóan -, én magam is súlytalanná válok a gondolatai között, mire befordul az első utcasarkon, jó eséllyel elfelejt. Ha sétál egyáltalán, és nem állandóan egy fekete masszán keresztül közlekedik.

(Ami egyébként elég menő, ezt el kell ismernem. Tekintélyt parancsoló.)

- Tartsd meg a titkaidat, vénember – szúrom oda szelíd somolygással, ártatlanul és ártalmatlanul. Valószínűleg saját magát zökkentette ki szétszaladó asszociációs csatornákon keresztül.

Közömbössége váratlanul szakadozik fel, eddigi viselkedésében halovány jelek sem bújtak meg, nem is sejtettem, hogy egyáltalán képes lenne rá, bizonyos értelemben ellágyulni, éleket és keménységet veszíteni. Tekintetem hirtelenjében megduplázódik, önmagamat látom benne, őt látom magamban, ugyanaz a kínlódás, ugyanaz a tanácstalanság, ugyanaz a tehetetlenség. Egyikünk sem ura ennek a helyzetnek, bárkihez tartozzon, és bárki tartozzon hozzá. – Ez benne a nehéz, nem igaz? – véletlenül sem szakítom meg pillantásunkat, erőt látok benne, ürességet és… és…  - Elengedni. Miért érzem azt, hogy neked több évszázadba telt? – Nem kell válaszolni, ezt tudja jól, nem kötelessége, de nem is várom el, még csak nem is reménykedem benne. Talán éppen ezért beszél, mert nem követelem meg tőle, nem zsarolom ki belőle, nem tolakodok. – Szerencsétlenségemre nekem nincs ennyi időm.

Azonnal leejtem róla pillantásomat, egyszerű kijelentésében vádat ízlelek – valószínűleg tévesen, mert Ichabod nem feltétlenül veszi számításba mások érzelmi világát -, amely azonnal a bűntudat görcsével rántja össze gyomromat, és nem tudom, szeretném-e, ha látná rajta, milyen mélyen érint. A feltételezés. Saját félelmeimet projektálom rá, elhagytam Benjamint, megkeresem Benjamint, megkerülöm Benjamint, hogy a saját döntéseit megvitassam valaki mással. Összefont lábaim közé ejtem mindkét kezem, a könyv különösebb hang nélkül csukódik be, ott van közöttünk most Pollard, és az egész értelmetlen történet, miközben kisgyereknek érzem magam, akit éppen megfeddnek.

Akaratlanul nadrágom szárával kezdek babrálni, csavargatom az ujjaim között, összepréselem, több réteget egymásra hajtok, hegygerincet formálok belőle, ásító hasítékok sorát alakítom ki. Filozófiai territóriumra tévedtünk, nyilvánvalóan én kezdtem az egészet, eszemben sincs tagadni, nekem kellett mögé néznem, a helyzet mögé, a kapcsolatunk mögé, Ichabod képességei és hajlandósága mögé, nekem nem felelt meg, amit előzetesen megosztott velem, érteni akarom az érthetetlent.

Magamnak ástam ezt a gödröt, most mégis csodálkozom, hogy beleestem.

- Láttad a Jurassic Park filmet? Klasszikus. Abban van valami olyan idézet, hogy az Isten megteremti az embert, az ember elpusztítá Istent, az ember megteremti a dinoszauruszt, a dinoszaurusz megeszi az embert. Jó, ez most elég hülyén illeszthető ide, de bízom a kognitív képességeidben – halvány mosolyt eresztek meg felé, észre sem vettem, mikor fordult vissza rá a szándékosan letépett pillantás, mióta pásztázom újra átláthatatlan, sűrű-fekete szembogarát. – Nem hiszem, hogy meg kellene kapnia az Áldást. Nem hiszem, hogy készen áll rá. – Visszakönyöklök az asztalra, egymásra fektetett kezeimen támasztom meg az államat.

Mások biztosan egyre jobban tartanának a férfitól, nekem viszont lassan elapad minden félelmem. Kétségeim sem férnek a hatalmának nagyságához, nem, talán egy csettintéssel eltörölhetne, nyom nélkül, de nem hiszem, hogy megtenné. Remélem, nem tenné meg. – Költői kérdésnek szánom, de szerettél már valaha valakit, akit gyűlölnöd kellett volna? Aki valami olyanná válik, amivel… ami ütközik… mindennel, ami te vagy? Mert ha igen, akkor pár száz év korkülönbség ide vagy oda, megértheted, min megyek keresztül.

Másodszorra részesít valamiféle kicsavart, nem egyértelmű dicséretben, amely egyszerre tökéletesen érzékelhető és önmagába visszaforduló, hatósugarát tekintve irreleváns. Szerencsére Ichabod véleménye számomra súlytalan természetéből és fajából adódóan, habár sosem vadásztunk boszorkányokra, kártékonyságuk nehezen bizonyítható. Nem is tudom teljes mértékben elfogadni tőle, kínosan félrepillantok, Benjamin hozzám hasonlóan vadászként verekedte át magát a kamasz- és tinédzserkorán, ki tudja, hogyan reagáltam volna, ha merő véletlenségből engem harap be egy vámpír, nem pedig őt. Távol a családtól, a szerelemtől, kiközösítve, kilökve a gazdatestből, mint egy rossz sejt, egy tumor, amire már nincs szükség.

Kimond bizonyos, általunk kerülgetett dolgokat, bizonyos igazságokat, amelyekkel szándékosan elfelejtünk foglalkozni: a legnagyobb félelmemet – hatalmat kapott, és mind tudjuk, még Ichabod is, hogy a hatalom a legrettenetesebb kórság –, a legaggasztóbb jövőképemet – megöregedni és meghalni mellette, ha egyáltalán lesz olyan, hogy mellette, és ha egyáltalán lesz esélyem tisztességesen megvénülni ilyen életmód mellett. Benjamin ezzel szemben nem szökhet meg, neki a természet nem tartogat törvényszerű lezárást. Végignéz majd mindent, végigél majd mindent, amíg a férfihoz hasonlóan közönyössé és mindenre szórakozottá nem válik.

Szememet egy pillanatra összébb húzom, nem szigorúan, inkább komikusan túlzó sértettséggel, neki persze mindegy, mi lesz velem vagy velünk, talán komolyan jó megoldásnak tartja meghalni vagy átváltozni, mert mindenki meghalt, akihez valaha tartozott, és semmi sem köti az élethez, éppen ezért megtanulta élvezni a halhatatlanságot. Talán csak ugrat. Ki tudná eldönteni? – Nos, ez a valaha elhangzott legrosszabb tanács – behajtom a könyvet, de kézfejemet a lapok között hagyom, holott mindketten tudjuk, neki köszönhetően nem olvasom tovább.

– Ahhoz valóban nincs közöd, elfogadja-e, mint ahogyan kérni sem szeretnék tőled, mert nincs mit kérni. Úgyis a belátásod szerint teszel majd, ezt nem akadályozhatom meg, nem is akarnám – továbbra is állom a pillantását, egyre növekvő bátorsággal, amely mégsem csap át pofátlanságba, és nem is kap kihívó élt. Tiszteletet annál inkább. Megtehetné, hogy elmegy, bármelyik percben, mégsem megy el, legalábbis eddig maradt. Megtisztelt a jelenlétével. – Embernek lenni elég original, az pedig időről időre divatba jön. Egyes elméletek szerint ti, mindannyian – vonom bele a vámpírokat és vérfarkasokat –, az evolúciós fejlődés részei vagytok – kétkedéssel prezentálom a szaklapokban olvasottakat, azt hiszem, valamelyik bulvár is lehozta pár hónappal ezelőtt. – Nem miattam szeretne az lenni, és nem miattam vágyik erre az illúzióra sem. Senkit sem egy másik em… lény, entitás egészít ki vagy határoz meg. Az én átváltozásom nem oldana meg semmit, csak új, másfajta problémákat generálna. Az ő harcát nem vívhatom meg.

Válaszától önálló életre kell mindkét szemöldököm, az egyik félig emelkedik meg, hitetlenkedő ívben, a másik valamivel messzebbre nyújtózik, pontos ismeretek hiányától ingerülten. Ichabod természetesen éppen annyi információt oszt meg másokkal – jelen helyzetben velem –, amennyit szükségesnek tart, vagy amennyihez elegendő türelmet talál magában. Úgy érzem, éles különbség húzódik aközött, amit nekem mondott el Benjamin, és aközött, amit a férfitól kért, talán félmondatnyi eltérés, talán első szótól az utolsóig, fogalmam sincs.

Ellenkezés, közbevetés, faggatózás nélkül fogadom el, úgysem erőszakolhatom ki belőle az igazságot, a teljes igazságot – bármennyire változékonynak tartom –, illetve óvatosabban kell kitapogatnom, hol húzódnak a határai, nehogy ugyanolyan hirtelenséggel – de végérvényesen – távozzon, mint amivel érkezett.

Gondolataimon átforgatom felém hömpölygő szavait, váratlanul árad meg, eddigi kimértsége és visszafogottsága valahogy túllép önmagán. Halvány mosollyal jutalmazom verbális reflexivitását. Egyformán látjuk Benjamin helyzetét, akárcsak az Áldás valódi természetét. – Nincsenek illúzióim, Ichabod – másodszor ejtem ki a nevét, ezúttal nem hagy bennem jeges nyomot, inkább feloldódik, ahogyan én is feloldódom lassanként a társaságában. – Az én vágyaim a történet szempontjából jelentéktelenek. Azt sem hiszem, hogy téged mélyrehatóan érdekelnének egy huszonhárom éves vadász szívfájdalmai. És ez így van rendjén. – Rákönyöklök a kihajtott könyvre, amelyet puhán csúsztatok vissza az asztalra.

Megkeresem a férfi fekete szemét, belebámulok, nem kutakodóan, nem félelemtől bénultan, nem is érdeklődve, egyszerűen megtapad rajta a tekintetem, mert beszélgetünk, és a beszélgetés intimitása végre elért egy olyan szintet bennem, hogy igényt tartsak a szemkontaktusra. – Igazad van abban, hogy Benjamin nem látja a fától az erdőt, és abban is, hogy az Áldásban nincs semmi áldott. De azt hiszem, abban tévedsz, hogy ez megoldaná minden problémáját. Éppen ellenkezőleg. Attól tartok, tovább rontana a helyzetén. Mert az Áldás illúzió, nem valóság. Benjamin sosem lesz már ember, és ameddig ezt képtelen elfogadni, addig mindegy, miben részesül.

Apránként fogyatkozó türelemmel mérem fel újra, milyen sebességgel falja föl alattam – félig alattam, bal lábammal egyelőre kitartok, centiméterekre osztva még mindig jó másfél percem lehet – az általa előidézett kisebbfajta árvíz a padlót. Senki nem segít rajtam, nyilván elvárják, hogy abból a nettó két szalvétából oldjam meg a ragacsos ital eltüntetését, amivel megdobtak az ital mellé, és amiből egyet már elhasználtam. Szintén Ichabod miatt. Felbukkanása nem várt nehézségekkel szolgál, ezért óvatos tartózkodással fogadom a tónusába csempészett dicsérő lágyságot, és továbbra is tartom magam eddig vasakarattal markolt elveimhez. Bizonyos tettek bizonyos következményekkel járnak, nekem pedig nem felelősségem más piszkát eltakarítani. Legyen igazán úriember, mutasson némi hajlandóságot.

Vagy szánjon meg, lassan ennyivel is beérném.

– Hiányolja a napfényt, ami természetes igény, ha engem kérdezel. – Értelemszerűen sosem kérdezne engem, ezen a ponton abban is kételkedni kezdek, hogy bárkit szívesen kérdezne bármiről. Nem kimondottan rébuszokban beszél, habár egyesek szívesen vádolnák ezzel jobb megfogalmazás híján, inkább okos taktikázást, leheletnyi játékosságot fedezek fel a precízen kimért szavaiban. Hogyne lenne képes rá. Valószínűleg efféle trükköket nyújtózkodás közben kirázna a csuklójából.

Milliméterekre zsugorodik az ital és cipőm közti távolság, két választásom marad: felpattanok, keresek egy másik széket, és vállalom a megszégyenülést, amiért nem vagyok elég kitartó, cserébe iszonyúan kényes, vagy hagyom, hogy beterítse a cipőm oldalán, bekéredzkedjen a talpához, és ragacsos léptekkel távozzak a beszélgetés végén. Emiatt döntök egy harmadik opció mellett. Felhúzom mindkét lábamat, törökülésbe, amit sikerül majdhogynem kifejezéstelen arccal kivitelezni. Talán egyszer ráncolom össze röviden a szemöldökömet, talán kétszer. – A kérdés inkább az, tervezed-e megadni neki a napon járó vámpír illúzióját.

Erőfeszítés nélkül fedezem fel mosolyának természetellenesen könnyed ívét, számára a találkozásunk minden bizonnyal jelentéktelen intermezzo, egyszerre szükséges és szükségtelen rossz. Nem kényszerek vezérlik, nem kényszeredett, minden mozdulata valami megfejthetetlen közegben oldott, elérhetetlen mélységekből és magasságokból táplálkozik, irritáló porszem lehetek mindennapjainak gépezetében. Megtörtem a rutint. Persze szolgálhatnék több izgalommal, sőt, meglehet, éppen ezt várja – nem tőlem, hanem valaki mástól, legyünk őszinték, akárki mástól -, a túloldalról céltalannak tűnő puhatolózásom biztosan rém unalmas.

Felhalmozott tapasztalat híján arra merek következtetni, hiányzik belőlem valami elemi fontosságú, amely segítene megérteni az Ichabod féle… hogy is mondjam, öregeket. Elképzelhetem, az élete mennyire vibráló vagy éppen sivár, következtetésekbe bocsátkozhatom, feltételezésekre hagyatkozhatom, de az én korlátolt elmém képtelen lenne egyáltalán megközelíteni az valóságot. Mennyi idős lehet? Háromszáz éves? Háromezer?

Megadóan oldalra lendítem pillantásomat, hiába kezdenék magyarázkodni a válasz egyértelműtlenségén – létezik egyáltalán ilyen szó? -, hogy amióta kifordult négy sarkából a világunk, és megdőlt a rendszer, amiben fogantam, amibe születtem, és amiben felnőtten, ugyanannyira hiszek el bármit, mint semmit. Elvégre manapság ugyanannyira hihető el bármi, mint semmi. Ezt neki is pontosan tudnia kellene.

- Nem bíznék magamban, ha azt gondolnám, még az evidens kérdésekre is tudom a választ. Az igazság legkevésbé szerethető tulajdonsága, hogy változékony – leheletnyit oldalra csúszok a széken, miután felmérem a víz terjedésének útvonalát. Percekben mérhető, mikor fogy el a biztonságos terület, de egyelőre nem akarom megadni neki a kényszerű vándorlás elégtételét. – Nem járt sikerrel akkor, vagy nem járhat sikerrel ezután sem? – lassan leeresztem a könyvet, álcának mostanra tökéletlen, fogalmam sincs, mások látják-e, bár a pultos különös pillantást vet felém. A kiöntött koktél vagy Ichabod miatt? Számít ez egyáltalán?

Fekete szemében röviden megmártózom tekintetemmel, átható hűvössége valamennyire visszahúzódik, nincs ebben semmi igazán rémisztő. Szokatlan, kétségtelenül, és igen, lúdbőrbe vont hátam nem enged a borzongásból. Idővel talán elmúlik majd. Vagy hozzászokom. – Mármint lehetséges? Képes lenne a segítségeddel…?

Szürreális élmény, képtelenség ennél pontosabban vagy érzékletesebben leírni. Velem szemben áll valameddig – bevallom, nekem örökkévalóságnak tűnik, racionalitással átszőtt elmém azonban tudja, mindez csupán másodpercekig tarthat -, majd függőleges irányú elmozdulással másfél fejnyire zsugorítja kettőnk magasságkülönbségét. Látszólag semmi sem érdekli, sem én, sem a bár, sem az, amit mondhatnék neki vagy kérdezhetnék tőle, valahogy kívül esik a számunkra felfogható világon, mintha közömbösen szemlélné a magamfajta halandók és nem-magamfajta halhatatlanok infantilis drámáját.

Irigylem tőle, felesleges tagadni. Irigylem a lényét átjáró közönyt, irigylem a könnyedséget, irigylem a feszélyezetlenségét.

Más körülmények között azt mondanám – hangosan, természetesen -, szánom érte, évszázadok, évezredek keskeny metszetében létezik, semmibe futó egyenes, találkozási pontok híján. Nyilvánvalóan kinevetne érte. Fullasztó erejével szemközt én is kinevetném magamat. Sok egyéb mellett olvasni bőven akad ideje, ez becsülendő, ugyanakkor nem értem, mibe kerülne spoilermentes kritikát megfogalmazni.

Kissé dühödt lapozással válaszolok – illanó, súlytalan ingerültség, mire új sorok futnak össze a tekintetem előtt, már semmivé foszlik. – Ezzel el is veszítetted a magázódás jogát, Ichabod – szándékosan teszem hozzá a nevét, tudnia kell, sötétben tapogatózásomat a tudatosság fényes stráfjai törik meg. Vagy valami hasonló.

A felboruló pohár és kiömlő víz belőlem meglepődés helyett felfelé ívelt szemöldökkel nyomatékosított „ezt tényleg szükségesnek érezted?”nézést vált ki. Ennél jóval udvariasabb formában is kioktathatott volna, ha pedig erődemonstrációnak vagy felvilágosításnak szánta, iszonyúan mellélőtt. Amióta megjelent, hátamat konstans borzongás szorítja, bemutatás nélkül is sikerült felfognom, mekkora hatalommal bírhat. Illetve azt, hogy ez a hatalom meghaladja a tudásomat.

- Ha nem esik nehezedre, egy kis trükkel itasd fel a kedvemért – mintha bármit meg kellene tennie a kedvemért, de hajbókolás vagy félelem nélkül elvárhatónak tartom, hogy a beszélgetés erejéig partnerként kezeljen, márpedig a partnernek nem feladata a másik után takarítani. Jobb esetben. – Mielőtt rátérnék a lényegre, megspórolnék néhány felesleges kört mindkettőnknek. Ismered Benjamin Bourkas-t? – Taktikusan keresztbe teszem a lábaimat, mielőtt a jobb cipőm talpa elázhatna.

Sok szempontból erősen megkérdőjelezhetőnek tűnik állhatatos veszteglésem, főleg annak indoka, mert senki sem tartozik nekem elszámolással, ahogyan alapvetően jogom sem lenne belekontárkodni Benjamin terveibe, és persze, néhányszor meginogtam, a közhiedelemmel ellentétben ugyanis tartom magam valamiféle morális kódexhez. Még én is tudom, hogy tolakodni és faggatózni nem helyes. Mentségemre szóljon – már ha létezik mentség erre -, hogy mindezt Benjamin érdekében teszem.

Legalábbis jó lenne maradéktalanul elhinni.

Felkönyökölve emelkedem meg kissé, számmal vakon megkeresem a szívószálat – egyelőre képtelen vagyok eldönteni, tetszik-e nekem a regény, márpedig szűkre szabják a vadászok várható élettartamát, nem szívesen áldozok időt unalmas könyvekre -, sikerül elkapnom, sőt, egy egész kortyig jutok, mielőtt gerincem mentén reszkető hideg kapaszkodik fel, csigolyáról csigolyára haladva, egyszerre őrjítő komótossággal és felfoghatatlan lendülettel.

A második korty kurtább utat tesz meg, egyszerűen félrenyelek, és ez a reakció éppen annyira szerencsétlen, mint amennyire annak látszik. Öblös, tüdőből szájüregig rezonáló köhögéssel igyekszem megfelelő helyre juttatni az elkallódó cseppeket. Innentől kezdve nem mutathatok félelmet, hiába hasítja fel arcomat szenvtelen tekintetével, hiába hatol zsigerig a jelenléte.

Amit – sietve körbepillantok, közben megtörlöm a számat a koktél mellé fektetett szalvétával – kizárólag én érzékelek. Egy részem azt kívánja, bárcsak holmi hókuszpókuszokig terjednének képességei, mondjuk ügyesen varázsolna le méregdrága órákat védtelen csuklókról, vagy emelne el tárcákat a tulajdonos észrevétele nélkül. Azt hittem, őszintén azt hittem, Benjamin túloz, hogy amiről beszél, az fantazmagória, valaki átverte, amit egy beszélgetéssel tisztázhatok, és nagyjából fájdalommentesen felvilágosíthatom róla.

Tévedtem. Ha valaki képes rá, akkor…

(Honnan tudja a nevem? A csapos mondta el neki? Benjamin? Te jó ég, Benjamin valahogy mégis kiszimatolt engem?)

Előbbi köhögésrohamom pont kapóra jön, megemelem a könyvet, orrmagasságig, nehogy magamban beszélő őrültnek nézzenek. Tekintetem a lapra fordítom, kis szerencsével nem veszi zokon, és nem követel meg tőlem ennél többet. – Akkor talán nem kellene felhívnia magára a vadászok figyelmét – riposztnak vérszegény, de ugyanígy hiányzik belőle a hergelés éle. Nyitásra nyitás, valahogy így nevezném. – Nem akarom rabolni az idejét. Csupán néhány kérdést szeretnék feltenni. Van kedve esetleg… nem is tudom, ténylegesen testet ölteni, vagy maradjunk ennél a számomra kényelmetlen felállásnál?

Alkoholmentes koktélt kérni unottan söröző középkorú férfiak vonzáskörzetében kimondottan komolytalan lépés – persze legkevésbé sem érdekel, mit gondolnak rólam, vagy alapvetően az italválasztásomról, de sokkal kellemetlenebbül érint, hogy fogalmam sincs, melyikük vámpír, és melyikük szabadnapos alkoholista. A pult túloldalán szerencsére valamivel jobban fogadják a leadott rendelést, hozzászoktak már, zsinórban ötödszörre jelenek meg tizenegy óra tájban – erre megy el négy nap fizetett szabadságom, cserébe hétvégén túlórával díjazzák a váratlan magánéleti problémát -, naplemente előtt fél órával távozom, és mindig ugyanazt iszom. Mindig ugyanannyit. Koktél-mentes víz-koktél-mentes víz, valamiféle andalító, stabilitást nyújtó ritmusban.

Rövid ideje felvett szokásom szerint a helyiség jobb oldalának leghátsó asztalába húzódom, sarokkörnyéki elhelyezkedésű, nagyjából belátom vele a bár vendégek részére fenntartott területét, aztán előveszem a könyvemet – ha valaha egyetemre jártam volna, biztosan kevésbé lelkesen rágnám át magam több száz oldalas regényeken, így viszont különösebb nehézség nélkül darálom a sebtében összedobott lista darabjait -, felütöm a száznegyvenkettedik oldalon, és figyelmemet soronként megosztva olvasni kezdem.

A legapróbb neszezés is teljes koncentrációt vált ki belőlem, nem távozhat vagy érkezhet anélkül vendég, hogy végig ne futtatnám rajta a tekintetemet. Fogalmam sincs, honnan fogom felismerni, sőt, valószínűleg nem fogom felismerni, de a pultosnak elejtettem, hogy egy bizonyos Ichabod nevű fickót keresek, aki Benjamin barátja, ha véletlenül erre tévedne, szívesen beszélgetnék vele. Medorah, a vámpírvadász, aki egy fészekaljnyi természetfeletti lény közé keveredik. Ebből jó Netflix sorozat lenne, megérne három évadot, aztán elkaszálnák rossz történetvezetésre és csökkenő nézőszámra hivatkozva.