onward and upward

Elküldésének ideje -- Kedd Dec. 08, 2020 7:25 pm

Elmosolyodik ahogyan a gallérját simítják lejjebb, egy percre sem érzi kéretlennek a fürge ujjakat, Blake mindig is az a fajta férfi volt, aki igazán nagyon figyelt a megjelenésére és a külsőségekre, talán éppen ezért van az, hogy a fia ezzel szemben teljesen máshogy viszonyul mindenhez: Blake hátán még a szőr is feláll akárhányszor meglátja Francot melegítőben és kapucnis pulóverben, vagy papucsban és márkás zokniban. Blake mindig is a finom elegancia híve volt, kasmír felsőket vásárolt, divatos pólókat, hogy egyetlen pillanat se legyen az életében amikor ne lenne makulátlan a megjelenése. Néha, ha nagyon nincsen mit csinálnia - ilyen körülbelül sosincs - vagy éppenséggel túl sok dolga van és ki szeretne szakadni belőlük akkor képzeletbeli porcicákat seperget a felsője ujjáról.

Sietősen végigpillant beszélgetőpartnerén még egyszer, elkuncogja magát mielőtt beleegyezően bólintana. - Ugyan, mindketten tudjuk, hogy fölösleges szerénykedned. Bármennyi süteményt megehetnél Adele, akkor is minden második férfi szeme tapadna rád mágnesként. - Adele szép, határozott nő, Blake szereti ilyen alkalmakkor a társaságát keresni, Adele egyenesen ragyog még annak ellenére is, hogy mi történt vele az elmúlt időszakban. - De természetesen én is a lassabb tempó mellett szavazok. Ha tippelnem kellene a sütemények felét túl édesnek tartanám ahhoz, hogy tempós fogyasztásra legyenek alkalmasak. - Kissé szomorkásan mosolyodik el, akármennyire is tagadja hiányzik neki a férje és a fia társasága. Szerencsére Adele remek társaság ahhoz, hogy hiányérzetét elhessegesse.

- Ugyan... - Forgatja meg a szemét, ellenben láthatóan jól esik a lelkének minden dicsérő szó. Blake nagyon komolyan veszi a gasztronómiát, workshopokra is járna ha lenne elég ideje rá, így viszont csak amatőr módon, szakácskönyvekből, youtuberól és live videókból tanul ( a legtöbb esetben borzalmasan sikerül, viszont az ő ízlésének megfelelő, a férje pedig sosem panaszkodik, a fia ellenben és annak legjobb barátja Blake szemében meg csak kamasz, akiknek nincs igazán igénye semmi különlegességre, megelégednek holmi mac'n cheese-zel ) és érzésre készít mindent.

Együttérzően figyeli Adelet, nem tudja elképzelni - és hát nem is igazán akarja - hogy milyen lehet mindezt átélni, milyen lehet elveszíteni egy férjet és aztán végig élni egy ilyen tragédiát, neki valószínűleg nem lenne hozzá elég lélekjelenléte és ereje, arról nem is beszélve, hogy az életét elképzelni sem tudja Nathan nélkül. - Hát kedvesem, erre mondják azt hiszem, hogy minden csoda három napig tart. - Keserédes a mosolya, emlékszik még milyen volt kamerák kereszttüzében élni, milyen volt elbukni aztán pedig valahogyan felállni, feltápászkodni és tovább haladni.

- Adele. - Érinti meg finoman a nő kezét, barátságosan, szeretetteljesen. - Ezt igazán nem kellene. - Csóválja meg a fejét, még mindig emlékszik, hogy milyen magasra szökött fel benne az adrenalin. - Felfoghatatlan, hogy mi történt. - Teszi aztán hozzá kissé elkomorodva. - Egyre inkább érzem azt, hogy nem olyan biztonságos ez a város, mint amilyen egykor volt. - És emiatt borzalmasan aggódik is, hiszen itt él a fia, itt él a férje és abba tényleg belepusztulna, ha velük bármi történne.

Elküldésének ideje -- Hétf. Nov. 30, 2020 9:52 pm

I'm only a crack

in this castle of glass

Valóságos felüdülés megpillantani Blake ismerős arcát a tömegben, mert bár legtöbbször osztozunk abban, hogy élvezzük az ehhez hasonló eseményeket, biztosan tudom, hogy vele akkor is biztonságban leszek, ha most épp a legkevésbé van ínyemre a felhajtás és ez az egész. Abban is biztos lehetek, hogy vele nem kell lefutnom a mi-történt-jól-vagy köröket; már csak azért sem, mert akaratlanul is sikerült megspórolni ezt magunknak.
Pontosan azt a mosolyt kapom, amiért célba vettem, ezért az én mosolyom is könnyedebb lesz valamelyest, ahogy üdvözöljük egymást.
– Mit ne mondjak, a társaságomra sem lehet panasz – reflektálok automatikusan, szabad kezemmel lesimítva a gallérját, nyilvánvalóan teljesen feleslegesen, hiszen már egyébként is kifogástalanul állt rajta. Őszinte érdeklődéssel hallgatom a szavait, de nem csak azért, mert végre valaki nem rólam akar beszélni. Való igaz, hogy Blake-kel nem vagyunk azok a fajta bizalmas barátok, akik naponta egy órát beszélgetnek egymással, de ettől még sosem titkoltam, hogy kedvelem őt és a családját, és főként nagyon tisztelem mindazt, amit képviselnek. Szavai aztán halk nevetésre sarkallnak, talán az első őszinte kacagásra ma este. – Attól tartok, ebben igazad van. Ha segítségre van szükséged, szívesen leszek az embered, de csak lassan és komótosan, ezt a ruhát végképp nem arra tervezték, hogy ma este süteménnyel tömjem tele magam. – Lemondóan rázom meg a fejem, majd egy játékos kacsintás kíséretében közelebb hajolok hozzá. – Viszont azok a falatok a svédasztalon már majdnem olyan jók, mintha te csináltad volna őket.
Magam is kortyolok egyet a pezsgőből – Blake-ig az egyetlen jó dolog, amit felfedeztem a ma estében –, a kérdésre pedig sokatmondóan elmosolyodok.
– Az jól jellemzi a helyzetet, ha azt mondom, két kezem nem lenne elég összeszámolni, hányan próbálták már kiszedni belőlem a részleteket? Talán még a lábujjaim sem. – Ismét megrázom a fejem, pedig ez nem olyasmi, amire ne számíthattam volna, inkább csak olyan, amit szívesen kerülnék ki inkább. Az adománygyűjtő esteknek csak az egyik fő pontja a jótékonyság, a másik a felszínes és/vagy hamis barátságos ápolása, majd a másik háta mögött való összesúgás. Mily’ csodás az emberi társadalom. – Persze nincs kevesebb susmogás, mint az esküvőnk után, de már nincs itt Gary válla, hogy legalább félig eltakarjon. – A férjem halála után érzett szomorúság valóságos, de nem próbálom eljátszani Blake előtt az összetört özvegyet. Sokkal inkább gyászoltam és gyászolom lányaként Garyt, és Blake-et mindig is tartottam annyira intelligensnek, hogy ezt minimum sejtse, még ha volt is annyira udvarias, hogy soha ne tegye szóvá.
– Egyébként... – Egy kissé lehalkítom a hangomat, hátha így erőteljesebb lesz az érzés, hogy ezt az emberek közt is csak neki mondom. – Azt hiszem, még nem volt alkalmam kifejezni a sajnálatomat, hogy végig kellett nézned... azt. Valószínűleg hátralevő életemben hálás leszek, hogy ott voltál, és hogy éppen te, ezt ott helyben mintha ki is fejtettem volna párszor, de biztosan nem kívántam volna neked, ha nem muszáj. – Furcsa valami ez, nem annyira bocsánatkérés, de azért mégis, és közben mégsem; vagy csak túl sok pezsgőt ittam már. Sokan törődtek és törődnek azzal, én hogyan birkózom meg a traumával, de azt hiszem, vajmi kevesen kérdezték meg például Blake-től, hogy milyen érzés volt ott térdelni mellettem a betonon és nem tudni, élek-e vagy halok.

for Blake

❞

Elküldésének ideje -- Szomb. Nov. 14, 2020 1:36 pm

Hazudna, ha azt mondaná, hogy nem kedveli az ilyen összejöveteleket: ha megteheti még abból is kiveszi a részét, hogy az est tökéletes legyen. Blake amúgy is szeret száz fokon égni, képes minden energiáját beletenni a dologba, éjjeleken keresztül azon agyalni, hogy az ültetés miként lenne a legtökéletesebb, napokat gondolkozni a jótékonysági aukció elemeiről, hogy aztán ha valaki más eseményére érkezik, magában mindent egy egytől-tízig terjedő skálán pontozzon és netalán tán megpróbáljon egy kicsit kikapcsolni. Talán ez megy a legnehezebben a számára, Blake sosem tud teljesen le és megnyugodni, a relaxáló pillanatokat csak akkor tudja igazán kiélvezni, ha a férje vagy a fia ott van mellette, vele és hagyják, hogy Blake tornádó erejű személyisége előbb orkán erejű széllé majd tavaszi szellővé csituljon mellettük.

Blake kifejezetten élvezi a bájcsevejeket, a svédasztalos falatkákat, a rövid üdvözléseket, a halk zenét, az emberek morajlását, a minőségi pezsgő kortyolását, az önmarketing ezer formáját, a műmosolyokat, a megjátszott barátságokat. Persze azt nem tudná megmondani, hogy mit is élvez ezekben pontosan, hogy miért nyújt neki szórakozást ilyesfajta közegben lenni, egyszerűen csak felüdítőek találja, hogy felszínes kapcsolatait tovább építgetheti különösebb energiabefektetés nélkül. A magánélete így is túlságosan zsúfolt ahhoz, hogy a barátainál több embert próbáljon beépíteni a napirendjébe: nem tudna annyi üzenetet írni és telefonhívást fogadni, hogy minden kedves ismerősével figyelmeskedjen.

- Semmiképpen sem. - Mosolyodik el aztán elvéve a felé nyújtott poharat. Kezét óvatosan Adele derekára csúsztatja, hogy két puszival üdvözölhesse, aztán hátrább húzódik, de egészen bizalmas távolságot ékel maguk közé, hogy kíváncsi szemek vagy izgatott pillantások meg se kíséreljenek kettejük közé furakodni. - Remekül nézel ki. - Dicséri meg a finom ruhába öltözött partnerét. - Köszönjük az érdeklődésedet, velünk minden rendben van. Nathan sajnos nem tudott eljönni a fiam, meg, szóval őt nem nagyon érdeklik az ilyen események, de megígértem nekik, hogy ha lesz valami egetrengetőn finom sütemény, mindenképpen viszek haza párat. Csak úgy kóstolónak. - Csintalan mosolyt villant, ahogyan a svédasztal felé pillant. - De sajnos ahhoz végig kellene kóstolnom mindent, az pedig biztosan cukorsokkot eredményezne. - Kortyol bele finom a pezsgőjébe, pillantását visszavezeti az előtte álló nőre, mosolyát kicsit komolyabbra fogja. - Gondolom rémesen unod már a hogy-vagy? minden-rendben? kérdéseket, úgyhogy én inkább azt kérdezném meg, hogy hogyan viseled ezt az egészet? - Pillantása a hiénaként Adelera tapadó pillantásokra csúszik a nő háta mögött, az éhes, mindenre elszánt tekintetekre.

Elküldésének ideje -- Hétf. Nov. 02, 2020 6:01 pm

I'm only a crack

in this castle of glass

Elfojtok egy nehéz sóhajt, mikor végre sikerül megszabadulnom Russel Brown társaságától. Az öreg iparmágnás valamiért a fejébe vette, hogy bárki másra is szükségem lenne Gary örökségének birtokában, meg persze azt is elhiszi, hogy annak idején a szerelem és a daddyissues vezetett a férjem karjaiba. Mondjuk az is lehet, hogy csak egy szenilis vén bolond, aki minden egyes jótékonysági esemény után – mindig nagyon igyekszem úgy intézni, hogy kizárólag ilyen összejöveteleken találkozhassunk – elfelejti, hogy újra és újra kosarat adok neki.
Megengedek magamnak egy gyors, lopott körbepillantást. Harlen egyelőre nem bukkant fel... de ennyi ember között könnyedén elbújhatott, ha csak a megfelelő pillanatra vár. Márpedig ha ő is fültanúja lenne Russel próbálkozásainak, az öregnek nem a kikosarazások összeszámolása lenne a legnagyobb baja, és bár nem ő a kedvenc társaságom, nem kívánnék neki rosszat.
Kihasználva hirtelen jött szabadságomat inkább célba veszek egy pincért, aki ügyesen lavírozik egy teli pezsgőspoharakkal megrakott tálcával az emberek között, és út közben igyekszem a lehető legsietősebben megválaszolni a hogy vagy típusú kérdéseket – úgy, hogy mindenki érezze, mennyire nem érek rá beszélgetni. Sajnos nem igazán van olyan ember, aki ne hallott volna a történtekről, és bármennyire is szerettem volna éppen emiatt kihagyni ezt az estét, az állapotom sajnos már nem volt elég kifogás. A rajtam levő piros estélyit mindenesetre úgy terveztettem át, hogy a pántja takarja a sebhelyet a bal vállam és a mellkasom közti részen, így legalább a kíváncsi pillantásoktól megkímélhettem magam.
A szemem éppen abban a pillanatban akad meg az ismerős arcon, amikor egy pohárért nyúlok a megtorpanó pincér tálcáján, a felismeréstől vezérelve viszont revideálom az álláspontomat és inkább két poharat veszek el. Néhány ügyes kerülővel be is érem a célpontomat, és talán az estém első őszinte mosolyával nyújtom Blake felé az egyik poharat.
- Nem bánod, ha önző módon menedéknek használlak a kötelező bájcsevegések ellen? – fűzöm hozzá egy kérlelő pillantás kíséretében. Biztos vagyok benne, hogy tudja, miről beszélek; egy idő után minden udvariassági körrel egyre csak veszít az ember a jókedvéből. Már ha volt neki, mert nekem mostanában abból sem jut sok. – Jó látni téged – folytatom egy fokkal komolyabban, de ezekben a szavakban sincs kedvesebb őszinteség, még akkor sem, ha az utolsó találkozásunk nem volt éppen... felemelő. Valószínűleg ő is annyiszor futott bele a járdán elvérezni készülő régi ismerőseibe, ahányszor engem mellkason lőttek. – Hogy vagytok? – előzöm meg gyorsan a kérdéssel, mielőtt ő érdeklődhetne az én hogylétem felől, még ha jogosan tenné is.

for Blake

❞