E D G A R
- Nesze semmi, fogd meg jól. - Leginkább így jellemeztem volna a tegnap délutáni pofavizitet az apámmal, miután az igazgató behívatta. Drogot találtak a szekrényemben, a vén csoroszlya pedig felfüggesztett. Mondván, hogy örüljek ennek a két hetes szünetnek, mert más helyen kirúgás és rendőri eljárás lett volna a jussom. Mélységesen magamra vettem a történteket.
Ja. Nem.
Megjártam pár pszichológust, miután a szüleim úgy vélték, segítségre szorulok. Persze sokan és sokféleképpen értelmezték ezt a bizonyos segítségnyújtást. Én a magam módján tudtam kezelni azt, hogy nem voltak szüleim, és mióta az eszemet tudom, egyedül kellett boldogulnom. Ha segítő kezet kértem, ellökték. Ha egy vállra lett volna szükségem, elhúzódtak. De ha pénz kellett... szinte a zsebembe tömték, csak kotródjak arrébb. Nekik Ethan-nel kell foglalkozniuk. Az öcsém. A "nem tervezett gyerek", aki terven felüli szeretetet kapott. Valószínűleg azért nevettem ezen, mert már a sírást meguntam. És amúgy sem voltam már az a siránkozó puhap*cs. Emlékeztem azokra az időkre, mikor kisiskolásként mennyire küzdöttem azért a bizonyos szeretetért. Két körömmel kapaszkodtam apám vállába, mint valami fogyatékos csemete, csak emelje rám azokat a hatalmas, méz barna, kivájni való szemeket. Bútorrá váltam, egy berendezési tárggyá, amit a szüleim bármikor félrerakhattak. Mondjuk soha nem helyeztek annyira előtérbe, hogy félre kelljen rakni... de ez részletkérdés.
A kanapén ültem, kezeimet az ölembe helyeztem, közben szinte villogó tekintettel meredtem a velem szemben ülő anyámra. Szép nő volt, habár apám megkereste azt a pénzt, amiből anyám eleget tudott költeni arra a bizonyos szépségre. És egy csomó másra is. A gyöngysorát simogatta, nyilván ettől felsőbbrendűnek érezte magát. Lesz*rom. Apám azért küldte rám, mert talán ő majd józan észt tud verni a fejembe. Ügyes próbálkozás. Ami nem sikerült egy tucatnyi agyturkásznak, majd talán sikerül ennek a nőnek, akit anyának szólítani szinte felért egy kínvallatással?
- Meddig fogunk itt ülni? Vagy ez a büntetés? Csak szólok, anyám, ez eddig egy hétköznapi szerda estének tűnik.
A pofon, amit kaptam, felsértette a szám szélét, ő pedig sosem gondolta volna, hogy ott, abban a pillanatban végleg megtört valami; megteremtette a Szörnyeteget.

O S C A R
2008-at írt a naptár, mikor egy újságcikket fürkészve borzoltam saját tincseimet. Sammy szőke hajtincsei az ölemben pihentek, ő pedig békésen aludt. Oscarnak hívattam magam, miután elkerültem abból a kicsi városból... a névváltoztatás tűnt az egyik legjobb megoldásnak.
Fészkelődtem, mert nem gondoltam, hogy ilyen izgalmakkal teli nap elé nézek, pedig nyomon követtem a lány ügyét. Nem hagytam ki egyetlen sajtócikket sem, ha már annak idején a tárgyalásain - bizonyos okok miatt - nem vehettem részt. Hihetetlen, milyen könnyű volt lemosnom magamról a saját öcsém vérét, Cheryl pedig szinte tálcán kínálta magát, hogy elvihesse a balhét. Ez volt a büntetése azért, ami történt. Pedig annyi év barátság után tudhatta volna, hogy nem bírom elviselni az árulást. Azt, hogy a dühöm már nem egyszer engem is felemésztett, és bele sem gondolt, mit tud tenni ekkora harag, ha egyszer ő esik áldozatául.
Lehunytam a szemeim, és hátradőltem, fejemet a kanapé támlának támasztottam. Nem volt tiszta a tekintetem. A mai napig előfordult, hogy különféle drogokkal orvosoltam a problémámat, Sammy pedig nem a két szép szememért volt együtt velem. Tőlem ingyen megkaphatta a szert. De valószínűleg ő is úgy végzi majd, mint minden elődje... egy párás, ködös reggelen, bedrogozva...egy alagsori szemétgyűjtőben. Nem találtam az Igazit. Kamaszként azt gondoltam, már nem kell kutatnom. Cheryl-lel minden nyűgömben osztoztam. És vajon azóta gondolt-e az együtt töltött szép éveinkre? Suttogta-e azóta neki bárki a herointól begőzölve, hogy szeretlek?

H A R L E N
Új év, új én. Vagy mi a fene díszelgett minden év végén az önfejlesztő csoportok neonzöld vetítőin. Nem igazán őriztem meg kapcsolatokat a múltamból - kit kellett volna? -, Cheryl-t pedig teljesen elvesztettem a látószögemből, miután kiengedték. Valószínűleg azóta sem tudja, hogy ártatlanul ült éveket a börtönben. Ami miatt felettébb nagy elégedettséget érzek, miközben az ereimet majd' szétmarja a tehetetlen düh. Vajon hová tűnt? Mintha nem forgatnék fel minden bokrot, hogy megtaláljam. És tényleg... Vajon emlékszik még rám?