Nem azért nem mond semmit, mert éppenséggel úgy érzi, hogy Corvus molesztálja, hanem azért, mert nem tudja, hogy erre mit kellene mondania. Valószínűleg ezzel ront el mindent, de Nick érzelmi intelligenciája egészen alulfejlett ahhoz, hogy megérezze, kiérezze azt hogy megbántotta a másikat. Meg aztán amúgy id dühös meg rettentő csalódott az este miatt, úgyhogy tulajdonképpen még csak rosszul sem érzi magát amiatt, hogy egy szóval sem válaszol a másiknak. Csak hallgat és a félhomályban Corvust nézi, nincs benne szégyenérzet amiért így viselkedik, sőt ha megkérdeznék tőle azt válaszolná, hogy semmi rosszat nem csinált csak önmagát adta.
Szerencséjükre Corvus hamar enyhít a helyzeten, Nick pedig határozottan bólint, szeretne egyetérteni a férfival de egyszerűen nem megy neki. Nem akarta, hogy kiderüljön róla, hogy vadász, azt meg pláne nem akarta, hogy Corvus is az legyen, úgyhogy ő csak tényleg szeretné, hogy vége legyen ennek a rémes napnak.
Ásít egyet, aztán a hátára fordul.- Jó éjt. - Szólal meg szárazon: miután a fény elalszik Nick még sokáig fekszik így, leginkább azon mereng, hogy milyen szerencsétlen helyzet ez, amikor pedig nagy nehezen sikerül elaludnia akkor sem tud nyugton maradni. A sebe időről-időre belenyilall, ő pedig egy ponton arra ébred, hogy már rémesen izzad, hogy ég az összevart heg. Egy ponton a gyógyszert is beveszi, hogy aztán nagyjából nyugodtan aludjon még két-három órát, reggel pedig egészen korán távozzon.

Valahol meglepődik Nick reakcióján, nem erre számított, de ami talán még meglepőbb az az, hogy egy mozdulatnyit sem erősködik tovább. Nem próbálja izgalomba hozni – még csak el sem ért a nadrágjáig, pedig akkor tudná, hogy ez már megtörtént – megáll a mozdulatban és csak figyeli a most egészen meggyötört, de egyébként mesébe illő vonásait. Segíteni akart ellazulni, de ha nem, hát nem. Persze nem esik neki jól ez a már-már undorodó arckifejezés, de nem ettől fog összeomlani a lelki békéje.

Aztán Nick megszólal, ő pedig végleg abba hagyja a cirógatást. Takaróból viszont csak egy van, egy nagy, szóval ennyit muszáj elviselnie Jenkinsnek, hogy osztozniuk kell. Szegényke, nem? Nyilvánvalóan figyel, de nem válaszol. Elgondolkodik a hallottakon és arra jut, hogy ő el sem tudná képzelni, hogy ilyen életet éljen. Akarna? Sosem gondolkodott el igazán azon, hogy mit akarna, ha ez az egész nem lenne. Vannak egyáltalán saját gondolatai? Mármint persze, vannak, és van célja is az életében, mindig erősen ragaszkodott a civil életéhez is, ismerkedett, orvosira járt, nem is akármilyen sebész lett, feltalálja magát. De a város határain túl sosem gondolkodott. Ilyen hatalma van felette az anyjának és annak, amit tett vele.

- Ugye tudod, hogy úgy viselkedsz, mintha molesztálnálak? – Ezt közölhetné kedvesebben is, de Corvus nem az a cukorba forgatós típus, és ahogy észrevette, Nick meg végképp nem. Egyébként is viszonylag szórakozottan nyögi be, az más kérdés, hogy ezt mennyire hallani ki a hangjából. De nem érti ezt a bizarr viselkedést. Miért nem mondja, hogy ne? Nem akad fenn rajta, ahogy eddig különösebben máson sem, pedig Nick mintha direkt dobálná az útjába a furcsaságokat. Elhúzódik, rendesen vissza a saját térfelére, fészkelődik néhány mozdulatnyit, megdobja magan egy kicsit a takaro oda eso felet. Az oldalara fordul megint, Nick fele fordulva, a karjat meg a sajat feje es a parna ala dugja. - Gondolom azert jottel ma hozzam, mert senki mas nem volt, - Corvus nem hulye, tisztaban van vele, hogy nagyjabol az utolso valasztasa lett volna a masik vadasznak - de orulok, hogy igy alakult. Marmint nem annak, hogy megserultel. - Jo, talan egy kicsit, winkwink. Vegul pedig szusszan egyet, a sajat oldalan is lekapcsolja a lampat, iszik ket korty vizet, es visszafekszik ugy, ahogy az elobb volt. - Jo ejt, Nick.

Rámered Corvusra, hatalmas, tágra nyíló szemekkel, még pislogni sem mer, ahogyan a másik keze lejjebb vándorol, levegőt sem igazán mer venni, mozdulatlanná dermed, mert éppenséggel neki semmi kedve szexelni elméletben, gyakorlatban, meg már elég régen elégült ki, Nick nem olyan fajta, aki éjszakánként magához nyúl, inkább keres valakit, aki könnyít rajta, de most, hogy a figyelme Corvusra korlátozódik már napok óta nem volt ideje és affinitása másokhoz, magához meg pláne nem. Nem volt hajlandó felnyitni a laptopját, hogy gyér pornó oldalakon szörfözzen és aztán még magát is elintézze, úgyhogy habár semmi kedve ehhez az egészhez, a teste önként reagál és ezernyi kérdés indul útjára benne:
1. Most akkor majd szexelni is fognak? És ha igen, neki kell majd mozognia? ( Most, hogy rágondol a sebére, az rögtön sajogni kezd, hát még ha arra gondol, hogy egyenesen valamilyen másik pózba kellene vágnia magát. Annyira megfájdul a frissen varrt oldala, hogy inkább gyorsan ki is zárja ezt a gondolatmenetet a fejéből.)
2. Ha tényleg a szexre kerül a sor és ő nyilvánvalóan nem lesz rá képes, akkor hogyan fogja visszautasítani Corvust? ( Elvégre segített neki, nem ölte még meg és felajánlotta, hogy aludjon itt. A ruháiban fekszik, az ágyában alszik, ennyi hálának minimum járnia kellene.)
3. Ha szexre nem is kerül sor, akkor vajon a szívességet viszonoznia kell? ( Nagyon biztos abban, hogyha a kezét mozgatni kezdi egy adott ütemre, akkor is nagyon fájni fog a sebe.)
Aztán olyan dolgok is eszébe jutnak, amik kevésbé kérdésszerűek, sokkalta inkább tényszerűek:
Most fürödtek.
Fáj a sebe.
Álmos.
Fáj a sebe.
Nem tud a hátára fordulni.
Fáj a sebe.
Corvus keze biztosan száraz lesz egy idő után.
Fáj a sebe.
Biztosan nem fog felnyögni.
Úgyhogy összepréseli az ajkait, Nick egyáltalán nem annak a híve, hogy a szex megoldás lehetne bármi ilyesmire, de ezt nem hajlandó kimondani, úgyhogy azért, hogy inkább ne bántsa meg Corvust, csak közelebb csúszik hozzá, egy kicsit fel is szisszen út közben, de azért a homlokát Corvus homlokának dönti, mert semmiképpen sem akarja, hogy mondjuk lejjebb csússzon és a keze helyét a szája vegye át. Tényleg nem annyira szeretne most ilyen dolgokba kezdeni.
- Én a fél életemet repülőgépeken töltöm. - Motyogja vissza egészen lehunyt szemekkel, közben meg már úgy szorítja Corvus kezét, hogy a sajátja is belefájdul.

Minél többet kap Nick társaságából, annál érdekesebbnek tűnik ez az egész jelenség. Nehéz lenne megmondani, hogy ezt jó vagy rossz értelemben kell-e fogadni. A ’’normális értékrendű’’ emberek számára minden bizonnyal az utóbbi lenne, Corvusnak azonban továbbra is nagyon tetszik a hóbortossága, a házsártossága, és a látszólag kiismerhetetlensége. Nincs mit tenni, egy hullámhosszon vannak. Ő nem viszonozza a fürdőszobában a szívességet, és magára hagyja a másikat, miután végzett a fogmosással, már csak az ágyban várja meg.
Tudja, hogy azt kellene éreznie, hogy különös ez az egész, talán egyenesen bizarr. Sosem randizott úgy igazán férfiakkal, nem kötötte őt hozzájuk semmi a testi vágyai kielégítésén kívül. Sosem akart dűlőre jutni a saját szexualitásával kapcsolatban és nem akart címkéket keresni, amit magára aggathat. Vágyat érzett, kipróbálta, megtetszett neki, megtette újra, anélkül, hogy hagyta volna a dolgokat bonyolulttá válni. Erre most itt van ez a srác. Szimplán annyival le sem tudható a helyzetük, hogy bonyolult. Nyilvánvalóan egyiküknek sincs minden rendben odafent, hiányzik egy-két kerék vagy legalább néhány polc, ami a vadászat és a ma este eseményei után csak a jéghegy csúcsa. Mégsem érzi bonyolultnak azt, ami van. Nevetséges, de jó érzéssel tölti el. Valamiféle nyugalommal. Futólag ezen gondolkodik el, miközben Nicket figyeli.
Aztán persze felszalad a szemöldöke, arra a rideg feleletre, erősen kiül az arcára egy afféle ’’jézusom…’’ kifejezés. A könyöklésből visszaengedi magát fekvő helyzetbe, mert ok, ő aztán nem próbálkozik tovább, de mielőtt lekapcsolhatná a kellemesen halvány fényűre állított lámpát, hogy azzal jóéjt kívánjon, Nick megfogja a kezét. A közeledésére elmosolyodik, összefonja vele az ujjait azon a karján, amin úgy félig rajta fekszik, a másikkal pedig cirógatóan felszalad Nick karján, egészen a mellkasáig. Néhány másodpercig ott simogatja álmosító lassúsággal.
- Feszült vagy. Mit szólnál, ha könnyítenék rajtad? – Más esetben nem feltétlenül érdekelné, hogy ki és mennyire feszült, de most kellemest a hasznossal alapon húzza le a cirógatóan az ujjbegyeit a másik srác hasfalán, nyilvánvalóvá téve, hogy mégis hogyan tervez könnyíteni rajta. Már ha eddig nem lett volna az. Nincs benne elvárás cserébe, szimplán örömet akar okozni és ellazítani őt kicsit. Ha pedig nem állítják meg, akkor meg sem áll a nadrágjáig. – Én csak egyszer ültem repülőn, de alig emlékszem rá.

Határozott elégedettséggel bólint, Nick számára kifejezetten fontos, hogy az ágy melyik oldalán aludhat el, persze, mint ahogyan nagyon sok mindent, ezt sem tudná megmondani, hogy miért, megszokás vagy csak egy újabb ütköző pont, mintha azt várná, hogy Corvus ellenkezni fog, majd rázza a fejét és megmondja neki, hogy márpedig jobb oldalon ő szokott aludni, nincs is semmi esély arra, hogy Nick oda fészkelje be magát. Persze Corvus most is olyan simulékony, hogy Nick már nem is azt szeretné, hogy valahogyan kimenthesse magát innen, hanem hogy minél több ideig maradhasson itt vele. Ettől persze megrémül, nem szokott ő megkedvelni másokat, az emberek többségét csak azért viseli el, mert nincs más választása, de Corvusszal valahogyan egészen máshogy érez, nem csupán elviseli, hanem igazán kedveli is. Jól esik neki, hogy közvetlen, hogy szemet huny Nick sajátos modora előtt, hogy annyiszor rámosolyog, hogy úgy lépi át a Nick által felhúzott határokat, mintha nem is látná őket.
- Majd beveszem, ha nagyon nem bírnék aludni. - Feleli rezzenéstelenül, ha rajta múlik, akkor egész éjszaka álmatlanul fog forgolódni - vagy legalábbis addig, amíg Corvus el nem alszik - mintsem megadja magát ennek az egésznek. Amúgy is úgy érzi, hogy vezekelnie kell azért, mert kivágta annak a tagnak a szívét, ez pedig elég jó módszernek tűnik neki. Az sem hatja meg különösképpen, hogy Corvus furcsálja, Nick büszke arra, hogy furcsa jelenség és az emberek többsége nem tud efölött napirendre törni.
- Kösz. - Préseli ki magából elég hálásan, de ahelyett, hogy hagyná magát egyedül állni szerencsétlenül a szoba közepén, inkább Corvus után indul, kiskutya módra árnyékaként követi, nagyjából olyasfélén tétlenkedik is, egyik lábáról a másikra áll, pillantásával újra körbejárja a fürdőszobát, egy-egy csempét jobban is megnéz, mint másikat, lopva megnézi magát is a tükörben, rémesen fest, tényleg szörnyen, inkább oda se pillant többet, csak Corvus után ő is a mosdókagyló felé hajol. Legalább öt percig mossa a fogát mire úgy érzi, hogy készen áll bemászni az ágyba. Rögtön szemet is szúr neki a gyógyszer, el is fintorodik, nem igazán tudja hogyan kell ilyen helyzetekre reagálni, ezért inkább megáll az ágy jobb oldalán. - Csak egy takaró van? - Kérdezi meg meglepetten, nem egészen érti, hogy akkor most össze kell-e bújniuk, hogy a hideg levegő ne férkőzzön be a paplan alá, vagy megküzdenek a beszökő levegővel. Akárhogyan is legyen, egészen megbámulja Corvust ahogyan vetkőzni kezd, sosem értette az embereket, akik nem pizsamában alszanak.
Úgy ahogy van bemászik az ágyba, kicsit fel is szisszen ahogyan rosszul mozdul és a sebe nyilallni kezd, alig akar abbamaradni. - Nem tartok semmitől. - Válaszol dacosan, már-már sértetten amiért ezt feltételezik róla, nem pedig ő gyanúsítgatná a másikat, de ennek ellenére odafordul Corvus felé, kicsit fájdalmasan össze is rándul az arca ettől a mozdulattól, pillantása megkeresi a másikét, de mielőtt elmélyülhetne vele, Corvus felhozza azt a témát, amiről Nick nem akar beszélni. Csak némán összepréseli az ajkait, a hátára fordul és a plafont bámulja. Inkább oldalra is nyúl másodpercek múlva, hogy a kislámpát maga mellett leoltsa. - Neked pedig ebbe nem kellene beleszólnod. - Vág vissza egészen dühösen mielőtt észbe kaphatna. - Nem lehetne, hogy úgy legyünk most éjszaka, hogy csak te vagy és én? - Kérdez kedvesebben, engesztelőbben, mint amilyen az előbb volt, ujjait finoman átdugja Corvus térfelére, hogy kitapogassa a másik ujjait és finoman megszorítsa. - Egyébként a repülőn hátul szeretek ülni a folyosó mellett. - Vallja be végül halkan, hogy korábbi sérelmén máris javítson, tényleg szeretné, hogy a másik tudjon róla bizonyos dolgokat

Ha akarná sem tudná nem megmosolyogni azt, amit mondasz. Hát persze, hogy nem vagy nyűgös. Te vagy a nemnyűgösség mintapéldája! És biztos benne, hogy ezt az ironikus gondolatot te is láthatod kirajzolódni az arcára, még így, ilyen közel is. Aztán egy halk sóhajjal az ő vonásai is ellágyulnak, és csak élvezi, hogy olyan nagyon közel vagy. Hogy a homlokának döntöd a homlokodat. Bárhogy is menekülnél, bárhogy is menekülnétek előle, ennél egyértelműbb nem is lehetne, hogy nagyonis kedvelitek egymást.
- Jó. – Halkan elneveti magát, miközben az ujjaival a mellkasodat cirógatja. Ha egyedül van, az ágya közepén alszik. Más meg… hát nem igazán szokott itt aludni. Ami azt illeti, egyáltalán nem. Úgyhogy édesmindegy melyik oldalra lesz száműzve. De ezzel az információval nem tisztel meg, még a végén elszállnál magadtól. Így sem sok választ el tőle, elnézve a világra tett reakcióidat. Nem mintha ez őt zavarná, a legkevésbé sem zavarja. Tetszik neki, hogy ilyen undok vagy. És nehogy azt gondold, hogy nem fedezi fel a közeledésedet a neki adott válaszokban.
- Óha, látom valaki nagyon nagyfiú lett. – Elég érdekes képet vág ahhoz, hogy a fájdalomcsillapítót is elutasítod, azzal együtt pedig az érintését is, de nem úgy tűnik, mintha különösebben fennakadna rajta. Pedig nagyon sok dolgon fennakadhatna a ma éjszakával kapcsolatban. Estimesének is elmenne, ha most elkezdené sorolni. Helyette csak rád kacsint és a fürdőszoba felé indul, csak még egy gondolatra megáll. – Van egy rakat bontatlan fejem az elektromos fogkefémhez, ha igényt tartasz egy fogmosásra. – Jobbat nem tud ajánlani, de a célnak tökéletesen megfelel. A múltkor akciós volt és vett két csomaggal. Talán egyet, ha elhasznált már belőle.
Miután ő végzett, és Nick esetleg elmegy fogat mosni, visz még be a hálószobába az ő oldalára is egy pohár vizet és odatesz mellé két szem fájdalomcsillapítót. Az ilyen nagyfiúk csak akkor veszik be, ha senki nem figyel, tudja ő. Az illőnél jobban szórakoztatja a gondolat, meg a másik mufurcsága, miközben leveszi a ruháit és ágyba bújik, mire Nick visszaér. Nem fog az ő kedvéért beöltözni, boxerben alszik, mint általában. Láttak már egymásból mindent. Nagyot ásítva túrja meg a feje alatt kicsit a párnáját és az oldalára fordul a másik fiú felé.
- Egyébként ha attól tartasz, hogy begyógyszerezlek vagy ilyesmi, nem gondolod, hogy már a kajádnál megtehettem volna? Mármint érted, ilyen céllal csak nem lennék ennyire ostoba, hogy tálcán kínálgassam a pirulákat. – Semmiféle sértettség nincs a hangjában, inkább csak eszme futtat. A téma lehet, hogy elég furcsa, de nem több ez, mint egy kis cuki beszélgetés alvás előtt. Szívesen pofátlan mosolyra húzná az ajkait és megkérdezné, hogy mit gondolsz, mégis mit tenne veled, de megállja. Helyette - ha hagyod -, kicsit a mellkasodra simítja a tenyerét és jól esően megdörzsölgeti, megsimogatja. Nem tudja, de sejti, hogy milyen viszonyban állsz az apáddal, és megérti az aggályaidat. Valóban lehetne egy teszt. Persze nem az, nem fogja bizonygatni sem, úgy van vele, hogy neki ehhez semmi köze, neked kell elrendezned az érintettekkel a dolgot. - Nem kellene hagynod, hogy ennyire beárnyékolja az életedet. - Bagoly mondja. De úgy nagyon bagoly. És a felét sem tudja annak Corvus, hogy ez ő magára is mennyire igaz.

Az égnek emeli a tekintetét, olyan 'na-ne-mondd-már' pillantással, hiszen Nick szemében a bizalom jele hogy a férfi felhozta a lakására, megmutatta hol lakik - Nick nem is volt rest megjegyezni hogy hányszor fordultak és merre -, szembe szállt egy vámpírral  és úgy vacsorázgat itt vele, mintha Nicholas maga lenne a főnyeremény. Ezen a ponton még inkább azon kezd aggodalmaskodni, hogy Corvusszal valami nincsen rendben, normális férfiember nem hallgat ócska vádaskodást, nem hagyja, hogy ennyit nyafogjon, úgyhogy csak is az lehet, hogy Corvus nem teljesen normális, máskülönben már rég látta volna, hogy Nick akadékoskodó és egészen elviselhetetlen. - Sims? - Fintorodik el értetlenül, amennyire emlékszik ez az a bugyuta játék volt, amit a húga játszott és amiben olyan élethűre próbálta megcsinálni a családjukat, hogy Nicknek elment a kedve még csak attól is, hogy figyelje. Nem igazán érti, hogy akkor most Corvus is ilyen bugyuta játékokkal ütötte el az időt, aminek nem hogy értelme nincsen Nicholas szerint, hanem lényege sem, vagy azt képzeli, hogy Nick ütötte el ilyesmivel az időt és emiatt fogja érteni a hasonlatot.
Egy kicsit torkán is akad a falat azt a bizonyos sz betűs szót hallva, amit ilyen környezetben szinte sosem hallott még, vagy hát semmiképpen nem hajlandó felidézni, hogy Catherine vagy David mikor használt utoljára - ha használta egyáltalán - azt a szót, de akárhogyan is legyen Nick szótárából mindenféle ilyen értelemben kikopott már és most, hogy felmerül egy beszélgetés közben, csak zavarba jön, döfködni kezdi a tányérján lévő maradék tésztát és újra pánikolni kezd. Erre most mit kellene mondania? Mi az elvárás? Mit kell tennie? Kell egyáltalán valamit tennie vagy mondania? Teljesen belemerül a saját kételyeibe, csak akkor zökken ki ebből, amikor Corvus felhívja a figyelmét arra, hogy mennyire illetlen a viselkedése. Sajnálkozva le is süti a pillantását - bár azt hitte, hogy ez már nem igazán lehetséges- és egészen kimérten fejezi be a vacsoráját, amit aztán a maradék borával öblít le. A villáját és a kését szép szimmetrikusan helyezi egymás mellé, ahogyan tanították neki, hogy aztán hagyja magát felhúzni a székről - pedig igazán lenne kedve ellenkezni - és olyan vadul dobogó szívvel áll ott, mintha most mindjárt leszúrnák, ezen a szent helyen.
Meg is lepődik amikor Corvus megcsókolja, kicsit hitetlenkedve is csókol vissza, de aztán belepuhul a másik töretlen kitartásába és kedveskedésébe, kicsit bele is kapaszkodik a pólója vagy felsője aljába.
- Nem vagyok nyűgös. - Ellenkezik ahogyan a fejét egy kicsit megtámasztja a másik homlokán. - És csak akkor vagyok hajlandó itt aludni, ha a jobb oldalon aludhatok. - Köti továbbra is az ebet a karóhoz, hogy a dolgok úgy legyenek ahogyan szeretné.- És sárgát nem hordok, pasztelsárgát, mert az borzasztóan sápaszt és a szememnek is olyan fura árnyalata lesz miatta. - Húzódik hátrább, kirázva a kezét a másik kézfogásából, hogy a tányérját a mosogatóba tehesse. - És nem szeretnék fájdalomcsillapítót sem, most ittam meg egy pohár bort és.. -Ha Corvus rátámadna szeretne felkelni, bár ezt nem osztja meg a másikkal, úgy érzi azzal megbántaná. - Ki fogom bírni fájdalomcsillapító nélkül is, hidd el nem ez az első sérülésem. - Bólint határozottan mielőtt tenne egy tétova lépést a háló felé.

Kissé szórakozottan, de azért a helyzet komolyságához hűen mosolyodik el, amikor a másik konkrétan fapofával közli vele, hogy minden este krémezi a kezét. Hát, jó neki. – Ki mondta, hogy bízok benned? – Olyan nagyon furcsán elmosolyodik és letükrözve Nick mozdulatait ő is kicsit hátra dől a székén és már csak élvezi a finom, testes borát. Valóban úgy tűnhetne, hogy a doktorbácsi bízik benne, hisz kockázatot vállalt érte a klinikán és kockázatot vállalt érte a vámpírral szemben is. A holttest eltüntetéséről, meg arról, hogy felhívta magához és a kötözésen kívül még főzött is neki, nem is beszélve. De ő egyszerűen csak ilyen. Nem loholja túl a dolgokat, bízik a megérzéseiben. Márpedig szeretné abba az álomvilágba ringatni magát, hogy neki meg ennek a srácnak Tinderről igenis van közös jövője. Legalább valamiféle. Nem vérezhet el a dolog már az elején. De a már-már pöffeszkedő mosolya leginkább arra szól, hogy pontosan tudja: Nick egyáltalán nem ismeri Butchert. Talán tudja, hogy kiről beszél, de őt magát nem ismeri. Akkor sosem nevezné így. Vagy talán Corvus az, aki nem ismeri igazán, csak úgy gondolja. Benne van a pakliban.

- Persze, persze. De tudod ez nem a Sims. Nem tudok beírni egy kódot, amitől csettintésre megismerem minden tulajdonságodat és szokásodat. – Meg amivel kimaxolja a kapcsolati mutatójukat, de ahogy levegőt vesz a folytatáshoz, kínosan meg is rázza a fejét, ezzel lezárva a témát. Nem, bele se menjenek, hogy honnan jött neki ez a Simses példa. Csodálatosan beleillik az eddigi három – kettő és fél – grandiózus randi során kialakított imidzsébe, nem?
- Ami azt illeti… – Ezt nem is próbálja megcáfolni, hisz ’’külső szemlélőként’’ láthatóan egyet ért a másikkal. Bárki lehet, az apja egyik próbája, az ellensége, sorolhatnák napestig. A már majdnem elfogyott tésztája felé bök az orrával és undok mosolyszerűséggel folytatja. – A borodba nem, de a vacsorádba tettem valamit. Szeretetet. – Az utolsó szó előtt hatásszünetet tart, majd elneveti magát az orra alatt, de tudja ő is, hogy annyira azért nem vicces, úgyhogy ezután már csak gyengéden néz. Akkor pedig már egészen szelíddé és komollyá válik, mikor Nick úgy dönt, hogy összefonja az ujjaikat. Olyan puha.

- De hisz az vagy. – Ő maga nem is érti, hogy miért kell ekörül ilyen nagy felhajtást csapni. Nyilván teljesen más hullámhosszon mozognak a vadászatot illetően. Nick pedig ellenséges és undok vele. Ez mondjuk pont őt nem fogja meghatni. Nem olyan könnyű kihúznia az ujjait az övéi közül, de igazából hagyja, hogy eltávolodjon, és dacos gyerekként fejezze be a vacsoráját. Ő meg addig a pohár borát fejezi be. – Tudod az a tészta jobbat érdemel. – A fejét csóválva figyeli, amit a másik művel. Miután pedig végeztek, Corvus feláll, odasétál mellé és a kezét nyújtja, hogy álljon fel Nick is.
Nagyot sóhajt, ahogy az egyik tenyerét felcsúsztatja a mellkasán, a másik kezét pedig maguk mellett lógatva összefűzi a Nickével. Nem mond semmit. Corvus nem a pátyolgató típus, Nicknek pedig nincs szüksége pátyolgatásra. Mégis így, hogy csendben marad és olyan nagyon közel, olyan intim és békés ez a pillanat. Egyébként sem akar bizonygatni. Mégis mivel bizonyítaná azt, hogy nem az apjának dolgozik vagy az apja ellensége? Azzal, hogy azt mondja, nem az? Még ő sem hinné el. És tényleg, nem is érdekli a dolgok ezen része. Csak a partnere érdekli. Akinek hamarosan felnéz a szemeibe, kicsit elmerül benne, majd közelebb hajolva meg is csókolja. Lassú és gyengéd csókolózásba kezd, szinte csak simogatja az ajkait. Nincs benne követelőzés vagy elvárás. És nagyon jól esik, amíg tart.
- Kimerült vagy és nyűgös, és ami azt illeti, én is lehúztam egy hosszú műszakot. Mi lenne, ha lefeküdnénk aludni? Aztán reggel elárulhatod, mi a kedvenc reggelid. És remélem az a szín, amit soha nem veszel fel a barna. – Muszáj még ezt is hozzátoldania huncut szarkazmussal. Ő sem hord barnát. – Adok estére fájdalomcsillapítót, úgy fogsz aludni tőle, mint a bunda. Tudod, megvan az előnye annak, ha egy orvossal randizol. – A finomabb kifejezése annak, hogy egy kétlábon járó gyógyszertár, ha szükség van rá.

Úgy süti le a szemét, mintha kisgyerek lenne, akit éppen rajtakaptak, hogy az édességes fiókot kihúzva csokoládét csen az éjszaka közepén. Corvusnak igaza van: Nick nem jobb, sőt ha lehet még rosszabb. Tagadásban él, megveti a magafajtát és közben úgy tesz, mintha egy túszjátszma áldozata lenne, haldoklik, kesereg, nyafog de jó katonaként minden parancsot teljesít. Semmivel sem jobb, sőt rosszabb, mint azok akik szabad akaratból teszik meg, kifogásokat gyárt, indokokat, másra hárítja a felelősséget: Pontius Pilatust eljátszva mossa kezeit.
A falat megkeseredik a szájába a felismerés mellékhatásaként, nehezen tudja lenyelni a falatot, nehezen küldi utána a bort, nehezen ül meg továbbra is egyhelyben, de hát David ezt tanította nekik: legalább játszák el, hogy minden rendben van, öltsék magukra a nyugalom álarcát, mintha maskara lenne, üljenek egyenes derékkal, pislogjanak némán. Úgyhogy Nick most először örül annak, hogy bármit is megtanult Davidtől az évek során, most először tudja kamatoztatni, csak a mozdulat, ahogyan tésztát teker fel a villára válik egy kissé darabossá saját felfedezése alatt.
Kényszeríti magát, hogy megnyugodjon, a tésztácskákat kezdi el számolgatni, a villáját úgy szúrja közéjük, hogy minél nehezebb legyen harmonikusan feltekernie őket, neki pedig egyre több figyelmet kelljen így ráfordítania mígnem olyannyira megnyugszik, hogy azt is elfelejti mitől borult ki ennyire.
Előadja a saját történetét aztán bekapja azt a gondosan tekert falatot, hogy szárazon rágni kezdje. Milyen érdekes ez, tudja, hogy finom, érzi az illatán, hogy kellemesen fűszeres, hogy pont jól készült, hogy megfelelő melegségű, mégis olyan nehezen küzdi le, mintha valami számára elfogadhatatlan, rosszul tálalt, túlkészített bárányt kellene éppen hozzá nem illő borral leöblítenie.
Nem akar erről beszélni, nem is akar igazán beszélni, tényleg csak lefeküdne és aludna, hogy holnap esetleg úgy lehessen, mintha ez az egész egy általa kreált rémálom lenne, egy borzalmas agyszülemény.
Szusszanva jelzi, hogy tudja kiről beszélnek, a férfi többször is megfordult a házukban, David szoros kapcsolatot ápol vele, már amennyire szoros kapcsolatot ápolhat az ember egy gyilkossal: valószínűleg nem lehet igazán nagy probléma, David rezzenéstelen képes végig nézni egy-egy halált, máskor még csak arra sem méltatja, hogy megadja a figyelmet, ami kijár az elmúló életnek. Nick szerint Butcher is hasonlóan merev fajta, gőgös vadász lehet, de sosem ismerte olyan behatóan - szerencsére-, csak messziről, feszengve figyelte az arcára feszülő ráncokat.
Lepillant a kezükre, akármennyire is küzd ellene, Corvus tenyerének az érintése melegséggel tölti el, megnyugvással. - Mert minden este krémezem. - Válaszol rezzenéstelenül, tekintete egészen felkapaszkodik a tányérjáról Corvus pillantásáig, képes lenne most beléjük veszni. Türelmesen hallgatja végig a másik mondandóját, mielőtt csalódottan dölne hátra, amiért a férfi megbontotta az egyetlen kapcsot kettejük között: elhúzta tőle a kezét. Hosszan nézi mielőtt az este folyamán először mosolyodna el igazán őszintén. - Ugyan Corvus, te is jobban tennéd, ha nem bíznál bennem. Hát mire tanított a jó, öreg Butchie? - Neveti el magát szárazon, ahogyan a férfit becézi, aztán egészen el is komolyodik, pillantása panaszossá válik. - Nem tudom mit vársz tőlem Corvus. Hiszen nem is ismerlek. Egyszer összefeküdtünk, aztán itt vagyunk. Az egyetlen valamire való randevúnk egy ebéd volt. Háromszor találkoztunk és valószínűeg képtelen lennél megmondani rólam, hogy mi a kedvenc ételem, hogy hol töltöm a szabadidőmet, hogy hány nyelven beszélek vagy éppen hova szeretek ülni a repülőgépen. Semmit nem tudsz rólam, és én sem tudok semmit rólad. - Farkasszemet néz a másikkal, mintha csak azt várná, hogy Corvus ellenkezni próbáljon vele. - Végül is honnan tudhatnám, hogy nem David egy új próbája vagy a számomra, vagy nem éppen egy ellensége, aki rajtam keresztül próbál eljutni hozzá. Adhattál valami kábítószert a kórházban, felcsalhattál ide, rakhattál valamit a boromba és ki tudja, talán éppen azt tervezed, hogy megölsz. - Kiszárad a szája ahogyan előrébb dől, most ő keresi meg az asztalon Corvus kezét, ő fonja össze az ujjaikat. - Utálom ezt az egészet, utálom az acél szagát, a tőr hűvösségét, a csontok reccsenését. Utálom Davidet, utálom, hogy a konyhánkban bizonyos szekrényeket nyitva rejtett rekeszekhez jut az ember, utálom, hogy a pincénkből éjszakánként keserves sikolyok másznak fel. Téged ne kelljen utálnom. Kérlek. - Megtörni látszik, Nick hangja kérlelővé válik, szinte könyörgőssé. - Legalább te ne azt a vadászt akard látni bennem, akivé válnom kellett volna. Csak egy kicsit hadd maradjak még a szemedben az a srác aki legelőször voltam. - Elhúzza a kezét, hátra dől, összefonja a mellkasa előtt a karjait. - És majd ha egyszer tudni fogod, hogy milyen színt nem veszek fel soha, hogy mi a kedvenc reggelim és, hogy mi az arcápolási rutinom, na akkor hajlandó leszek veled elbeszélgetni arról, hogy miért utálom ezt az egészet és mi a problémám vele. - Döfi dühösen a villáját a megmaradt tészták közé, hogy kegyetlen mozdulatokkal tekerhesse fel őket.

Nem ad egyenes választ arra, hogy miért pont a városban választott egyetemet. Szinte semminőt nem ad azon az érdekes tekinteten kívül. A partnere nincs abban a helyzetben, hogy megpróbálja sarokba szorítani őt mindenféle ostoba keresztkérdésekkel, ez a gondolat pedig Corvus kimért, ugyanakkor önérzetes vonásairól is egyértelműen leolvasható. Egyáltalán miből gondolja, hogy ezekre a helyekre felvették volna? És kettejük közül még mindig nem ő az, aki több magyarázattal tartozik. Épp csak Nicknek szerencséje van, hogy őt a legkevésbé sem feszélyezi, hogy mi történt és ki volt az a földön vergődő vámpír.
- És te mivel vagy különb, Nick? – Nem rég vágta ki a szeme láttára egy vámpír szívét. Nem áll szándékában az orra alá dörgölnie, sőt, ha Nick nem teszi meg, akkor megtette volna ő. Ettől függetlenül, a hűvös tónusával igyekszik kész tények elé állítani a másikat, hisz ez a kérdés a kérdőjel ellenére sem kérdés.

- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. – Mi az, hogy csupa ellentétes érdek? Láthatóan nem érti, teljesen máshogy gondolkodnak. Akkor lennének csupa ellentétes érdek, ha a másik vámpír lenne, netán szimpatizáns. De így? Borzalmasan álszentnek gondolja Jenkinst, és ezzel a gondolattal a velejéig pillant az összehúzott szemeivel, ahogy belekortyol a borába. Kezdi úgy érezni, hogy nem bízhat meg a másikban. Bármennyire is szeretne, bármennyire is szeretné elringatni magát a vadászi bajtársiasság gondolatával, valami akkor sem stimmel. Eddig attól tartott, hogy Corvus szimpatizáns, most az a baja, hogy vadász, miközben ő maga is vadász. Hipokrata. Mégsem illenek úgy össze a kirakós darabkái, ahogy azt elsőre gondolta. Ennek nyomán pedig egyetlen képzeletbeli tollvonással töröl el mindent a testbeszédéről és a vonásairól. Nem esik nehezére, hisz Corvus rendkívül jó színész, ha kell. Így pedig Nick hamar egy idegennel, egy üres lappal találhatja szemben magát. Nincsenek rajta színes festékfoltok és apró rajzok, amiket eddig Corvus megmutatott neki magából. Talán erre mondják, hogy tisztalappal, de ez mégsem az.

- Yakuza, mi? – Nem igazán lehet eldönteni, hogy mi jár a fejében, amire csak rátesz egy lapáttal az a fura mosolyszerűség az arcán. Azért egy félig-meddig a 18. századra visszanyúló vadászcsalád PR szempontból mégis csak eladhatóbbnak hangzik, mint szegény fiú története, akinek vámpírok ölték meg a szüleit. Ám a másik nem is hagy neki különösebben lehetőség, hogy lereagálja a hallottakat, még ha akarná sem, ő máris egy újabb kérdéssel találja szembe állítva magát.
- Butcher. – Félvállról felel féligazságot, és nem is szándékozik ebbe jobban belemenni. Láthatóan jobban érdekli a vacsorája elfogyasztása, mint Butcher. Egyrészt pontosan tudja, hogy Nick mire játszik. Próbál belőle minél több információt kinyerni, hogy be tudja illeszteni valahova a saját kis világképében, amiben egyelőre valószínűleg nem találja a formát, amibe Corvus beleillene, ez pedig frusztrálja. Másrészt, ha valóban vadászcsaládból jön, akkor neki is ismernie kell ezt a nevet. A férfi egy ideje már eltűnt a radarról, de az aktív éveiben igen hírhedt és eredményes vadásszá vált, aki a megszállás előtt az FBI-nak dolgozott.

- Figyelj. – Végül megunja egymás kerülgetését, leteszi a tányérja szélére a villáját és Nick kezéért nyúl az asztalon, hogy összefonja az ujjaikat. Akármit is akar mondani, félbeszakítja egy semmiből jött, édes mosoly, ahogy a kezükre pillant és a hüvelykujjával megsimogatja Nick kezét. Meg is indokolja miért. – Milyen puha a kezed. – Aztán visszabillen és felnéz a szemeibe, hogy folytassa. – Miért esik nehezedre egyszerűen elfogadni, hogy én ember vagyok, te ember vagy és egy oldalon állunk? Tudod, magát a problémát sem értem. Adsz a külsőségekre, legyen, de még ebbe sem köthetsz bele, nem egy lecsúszott, alagsorban élő vadász vagyok. Ugye feltűnt, hogy a civil munkámban is életeket mentek? – Nyilván nem akarja ő meggyőzni a másikat semmiről, inkább csak a nemértését fejezi ki. A nemértését és a nemegyetértését. Ha pedig még Nick nem húzta el tőle a kezét, akkor ezen a ponton ő engedi el és a levegőben gesztikulálva teszi hozzá. – Nem bízol bennem. – Ez aztán bölcs megállapítás, főleg azzal a kacér mosollyal, amit hozzáfűz – még mindig jobb, mert a másik megállapítása az lenne, hogy álszent vagy – és nem is akar vele semmit, nincs folytatása, nincs benne kérdés. Szimplán csak megállapítja.

Tulajdonképpen nem érinti meg, hogy Corvus nem érti meg a fotózása fontosságát, hasonló esetben ő képtelen lenne elképzelni, hogy a másiknak miért olyan fontos pontosan időben érkeznie, vagy mindig biztos kezekkel dolgoznia. Mármint nyilván érti, hogy ne értené, hogy mennyit jelent egy biztos metszés vagy éppenséggel egy határozott tűszúrás, de nem tudna vele azonosulni. Nem is igazán akarna, úgyhogy csak pislog egyet mielőtt rezzenéstelenül végighallgatná, ahogyan felhívják a figyelmét saját figyelmetlenségére. Csak felhúzza a szemöldökét. Inkább nem fog válaszolni erre a felvetésre, mert valószínűleg támadásba lendülne, mintsem mentségeket hozna fel, úgyhogy csak összepréseli az ajkait meg egy kicsit megkeményíti a tekintetét. - És miért pont Washington? Miért nem a Harvard? Stanford? Columbia? - Ha Nick külső szemlélőként szeretné nézni a dolgot, akkor egészen biztosan nem választotta volna Washingtont, ha megtehetné, most rögtön összeszedné a cuccait és lelépne innen. Nem is Amerikában utazgatna tovább, egyenesen Európába menekülne és soha még csak vissza sem nézne. Nyilvánvalóan neki nincs meg ez a lehetősége, a kiutazásai borzalmasan körülményesek, ha eszébe is jutna, hogy elszökjön, David valószínűleg maga vadászná le.
- Anarchia? - Olyan magasra szalad a szemöldöke, hogy egy pillanatra azt hiszi egyenesen le is ugrik a homlokáról. Ha tehetéé, akkor most zárkózottan fonná össze a mellkasa előtt a karjait. Az egy dolog, hogy a családi hagyományok miatt  Jenkinsék nem támogatják a jelnlegi vezetőséget, és Nicholas személyes meggyőződése, hogy David szívesen ülne bele abba a székbe, Nick pedig olyan messze menekülne, amilyen messze csak tudna, de az anarchia egy teljesen más dolog. El sem tudná képzelni, hogy mi történne akkor, és köszöni szépen nem is akarja elképzelni.
- Szóval tulajdonképpen te az ellenállás tagja vagy? Emiatt hiszed azt, hogy sikerrel járhatsz? Hogy nem leszel hozzájuk hasonló és csak jó célért ölsz, ugye? Mármint nem tudom Corvus, ez így pontosan olyan elvetemülten hangzik, mint ahogyan Monagham szónokol.  - Nick a maga részéről ebből az egészből szeretne kimaradni és ha lehet a kormány megdöntését erőszak nélkül véghez vinni. Semmilyen élvezetet nem lel abban, hogy másokat vadászhat le, kegyetlenül gyilkolhat és tulajdonképpen a kése által gyakorolhat hatalmat. Távol áll tőle mindez, ahogyan Corvus minden most felvázolt személyes motivációja is. Nicholas nem jó ember, nem akar másokat megmenteni, csakis saját magával törődik és habár nem biztos abban, hogy ez így jól van, abban nagyon is biztos, hogy emiatt jutott el egészen ideáig, emiatt léphet ki a városból, emiatt lehet sikeres, jómódú és nagyjából stabil lábakon álló. Ahonnan ő nézi ez egy hatalmas gépezet, ami így vagy úgy berántja az embert, aztán ha az egyén elég erős, akkor nem nyomja agyon csak ketté töri a kerék.
Még mindig  szeretne bezárkózni, valami védekező pozíciót felvenni, így rögtön összefonja a mellkasa előtt a karjait, ahogyan Corvus befejezi a ténykedést. Felsóhajt és félrefordítja a tekintetét, egy pillanatra szétesik a jól megkoholt álarca: védtelen és összezavarodott, szinte egészen gyászos. - Hát nem érted? Ezek vagyunk mi. Csupa ellentétes érdek. Annyival könnyebb lenne, ha csak emberek lennénk. Egyszerű emberek. Akkor lehetnénk igazán csak te és én.  - Még azelőtt elfordul, hogy igazán belemerülhetnének ebbe a beszélgetésbe. Magára húzza azt a pulóvert, visszarendezi a vonásait - hosszan bámulja előtte az üres boros poharát -, hogy amikor az asztalhoz ül pontosan ugyanolyan laikus lehessen, mint ezelőtt. Persze kissé megrészegíti az ítélőképességét, hogy Corvus ruháit viseli és a másik gondoskodik róla. Árgus szemekkel figyeli Corvus minden mozdulatát, mintha tényleg meg akarná érteni, vagy legalábbis át szeretné érezni, hogy mi is hajtja előre, de akárhogyan is próbálná - csak hát Nicholas meg sem próbálja - nem sikerülne neki hirtelen ilyen könnyeddé varázsolnia. Anélkül koccintja hozzá a poharát Corvuséhoz, hogy bármire is inni akarna, szerinte nincs mire koccintani elvégre ő inkább gyászol, mint örül annak, hogy Corvus megtudta az egyik legmélyebbre rejtett titkát.
Vet is egy félgyilkos pillantást a másikra, ahogy rá terelődik a szó: kimérten de nagyon is alaposan felteker egy adag tésztát a villájára aztán úgy rágja és ízleli, mintha értene hozzá, de igazából csak időt szeretne nyerni magának. Olyan hosszan nem válaszol, hogy egy pillanatra még ő is elhiszi, hogy nem hallotta a kérdést. - Gerald Jenkins a jakuza embere volt a XVIII. század elején. A fia Amerikába költözött, hogy az itteni klánt erősítse. Egy ponton profilt váltott ez az egész, a nagyapám kivált, már amennyire az ember kiválhat egy ilyen közegből: segítek, nagyjából semennyire. Szóval tudod az embernek nem sok választása marad egy ilyen környezetben. - Olyan erős pontot tesz a mondat végére amilyen erőset csak tud, nem akar erről az egészről többet beszélni, helyette inkább visszaterelné Corvusra a szót. - Ha anyád boszorkány, akkor ki tanított meg vadászni? - Egészen motoszkál benne a gondolat, hogy Corvus mégis hogyan lett az aki, hiszen él benne minden amit David belé vert: minél többet megtudni és minél kevesebbet kiadni. Kedveli Corvust nagyon is kedveli, de egyáltalán nem ismeri és ettől az ismeretlenségtől igazán tart.

Valahol Corvus is örül annak, hogy a másik nem viszonozza a részben véletlenül megejtett vallomását arról, hogy ő tényleg kedveli. Borzalmasan kínos helyzetet szült volna, amikor úgy pislognak egymásra az emberek, mint azon a mémen.
- Hogy oda ne rohanjak. – Meg sem próbálja titkolni, hogy a legkevésbé sem érdekli a fontos fotózása. Mármint ő nem lát bele ebbe a világba, és mindig túl elfoglalt volt a saját valóságával ahhoz, hogy ilyesmivel foglalkozzon. Az ő gondolatmenete szerint ott vannak a különböző képszerkesztő programok, amikben egyetlen tollvonással eltüntethetik azt a heget. Ha pedig ténylegesen maradna heg, ő ezer örömmel csókolná körbe. Apró, gyengéd csókocskákat hagyva körülötte, ahogy lefelé halad a farka felé, vagy épp fel a mellbimbóján át az ajkaihoz. Szóval ő meg van róla győződve, hogy Nick túlreagálja, de annyira azért nem érdekli a téma, hogy különösebben belemerüljön.
- Nos… – Mert ugye háttal nem kezdünk mondatot, legalábbis Corvus szerint, ő pedig nem csak rémesen művelt, hanem hajlandó is úgy viselkedni, meg a hátnak eleve pszichológiai buktatói vannak ugye. Na szóval undok (de baromi dögös) módon húzza halvány mosolyra az ajkait. – Ha figyelmesebben olvastad volna a profilomat Tinderen, akkor kikövetkeztethetnéd, hogy az egyetem miatt jöttem-láttam.
Eddig Corvus igenis simulékony és egészen kibillenthetetlen volt az egésszel kapcsolatban. Nem csak Nick kérdései és eleve a tény, hogy ő is vadász, vagy sőt! Már eleve az, hogy beesett a klinikára, aztán rájuk támadt egy vámpír, akinek a hulláját neki kellett eltüntetnie. Szóval igen, Corvus valóban nagyon könnyed volt, eddig a pontig. Azonban azt hallva, hogy a másik srác – számára ostobának tűnő – morális érvekkel jön, egészen érdekesen villan fel rá a tekintete. Láthatóan nem ért vele egyet és meggyőzhetetlen az ellenkezőjéről. Mégsem indulattal válaszol, nem is kezd morális vagy politikai érvelésekbe, pedig már az eddigiek alapján is egyértelmű lehet, hogy egy felettébb intelligens férfiról beszélünk. Egyszerűen nem zökken ki abból a stílusból, ahogyan eddig is viselkedett.
- Ugyan már, ráfér erre a nyamvadt városra egy kis anarchia. – Sármosan felel. Nem próbálja Nicket meggyőzni az igazáról és hogy őszinte legyen, nem is igazán érdekli, hogy más a véleménye vagy mit gondol. Hisz a Monagham-kormány problémái sokkal mélyebben gyökereznek, mint azt a legtöbben képesek észrevenni. Corvus pedig ennyire mélyen van. És nem akarja Nicket lerántani a saját szintjére. Kedveli őt ott, ahol van. De azért egy gondolatot még hozzáfűz, hisz beszélgetnek. Most azonban sokkal komolyabbnak tűnik, mint az előbbi megnyilvánulásával. Gyengéden cirógatja meg Nick bőrét a sebe mentén, jól esően, majd felnéz rá. – Néhány hónappal azelőtt kezdtem meg Washingtonban az orvosi előkészítőt, hogy lezárták a város határait. Káosz volt. Az emberek sokáig azt gondolták, hogy az ellenállás csak téves idealizmus, ami nem vezet máshoz, mintsem halálhoz. Sokáig talán így is volt és mindenki túl elfoglalt lett a saját túlélésével. De én nem. Nem fogok bálnákat menteni és nem tüntetek az emberi jogokért Kínában, de Washingtonban megteszem, amit kell, hogy másnak ne kelljen. Hogy a szomszéd kislánynak ne abban a rettegésben kelljen felnőnie, hogy a Valeriohoz vagy Monaghamékhez hasonlók mikor ragadják majd el a szüleit. Szóval nem, nem vagyok önjelölt isten, Nick. De dögöljek meg, ha félreállok az útjukból, hogy ők azzá válhassanak. – Érzi persze, hogy kezd messzire menni és tényleg nem akarja nyomasztani Jenkinst, így csak egy sóhajjal megrázza a fejét, majd ő is feláll. – Ne haragudj. Nem kell erről beszélnünk. Beszéljünk csak rólad és rólam. – Majd felajánlja neki a pulóvert, oda is adja és mehetnek vacsorázni.
A konyhával egyben van a kis étkező, asztallal és székekkel, ahol gondosan megterít… jó, azért nem viszi túlzásba. Szed a tányérokba és azt teszi az asztalra a boros poharaikkal és természetesen az üveg borral. Hoz evőeszközt is, egy kis parmezánsajtot és már kedves mosollyal ül le Nickkel szembe, koccintásra nyújtva a saját poharát a szinte teljesen bekötött alkarjával.
- Nem is tudom, mire koccintsunk. Egy szerencsésebb körülmények közti randira? – Az előbbiekhez képest, most valahogy halálosan cuki a mosolya. Tényleg kedveli a Tinderről megismert fiút és ezt nem is szégyenli kimutatni. Jó érzés neki, hogy mellette természetesen tud önmaga lenni. Az az önmaga, aki igenis vonzódik a férfiakhoz és nem kell szégyellenie. Egyáltalán nem szégyelli, hisz nézzenek csak rá Nickre: gyönyörű. Egy villányi tészta és egy korty bor után pedig ismét megszólal. Hisz Nick még szinte semmit nem mondott magáról, eddig nem is siettette, de most, hogy kényelembe helyezték magukat és eszik a finomságot, talán itt az ideje. – Te jössz, szivi. Vadászcsalád?

Azért egy leheletnyit megkönnyebbül annak hallatán, hogy Corvust nem igazán könnyű megbántani. Megnyugtatja a tudat, hiszen tisztában van azzal, hogy a modora nagyon sokszor nem elég kifinomult ahhoz, hogy azt mások ne vegyék magukra, az pedig valamiért igenis nagyon fontos számára, hogy Corvus ne érezze sértőnek a modorát vagy éppenséggel ne higgye azt, hogy Nicknek semmihez nincsen kedve. Egyszerűen csak rossz a mimikája, nehezen tudja kimutatni, hogy mit is érez pontosan, alapvetően mindent hárít, mert mindig is hárítania kellett a dolgokat. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne szeretné megtanulni azt, hogy milyen másnak lenni, hogy milyen nyugodtabbnak lenni és kifejezőbbnek. Persze nem szeretne ennyire előresietni, fogalma sincsen, hogy mit várhat ettől az egésztől, sőt egy kicsit meg is van rémülve: sosem volt igazán senkije, akivel a dolgai állandóak lettek volna, nem is tudja, hogy hogyan kellene ezt kezelnie, hogy egyáltalán mit várnak tőle és ha most nem ezen a jelenlegi helyzeten pánikolna, akkor biztosan azokon a nemlétező elvárásokon, amiket Corvus felállíthat vele szemben. Ha jobban belegondol nem is tudja, hogy hogyan kell úgy viselkedni, hogy ne bántson meg másokat, sosem törődött igazán másokkal, elvégre nem is igazán volt kivel. Még szerencse, hogy tényleg nincs ideje ezen gondolkozni, mert leginkább arra kell koncentrálnia amit Corvus mond neki, na meg arra, hogy a vacogása közben ne locsolja ki a bort.
- Hát nem tudom én ezt azért eléggé szerettem titkolni. - Fintorogva köti az ebet a karóhoz. Ha alakíthatta volna úgy, akkor még hosszú-hosszú ideig nem mondta volna ezt el Corvusnak és csak akkor enged fel egy pillanatra amikor feleszmél, hogy Corvus azt mondta kedveli. A szemöldöke egészen ráncba szalad, fogalma sincs, hogy mit kedvelhet rajta a másik és ez az arcára is kiül. Inkább bele is kortyol a borba, biztosan nem lesz olyan szentimentális, hogy azt mondja ő is igazán kedveli, amúgy is elcsépeltnek gondolná, meg mintha csak azért osztaná ezt meg vele, mert úgy érzi muszáj mondania az előbbi vallomást hallva.
Attól is elfintorodik, hogy Corvus bekrémezi a sebét, egyrészt kezd kimenni az érzéstelenítés hatása, másrészt a krém hideg ő pedig amúgy is fázik, plusz utálja, ha krémekkel kenegetik. - Jó, úgy is fontos fotózásom lesz. - Mintha egyébként a másik férfin múlna, hogy hogyan alakul a sebe gyógyulása, mintha Corvus amúgy nem tett volna meg mindent azért, hogy ne maradjon hege.  - Az ügynököm valószínűleg kicsinálna, ha Anna vagy Anne sosem tudom, szóval ha a sminkesnek ezt kellene eltüntetnie. - Sőt valószínűleg a fotós is kicsinálná, elküldené és többé nem maradna semmilyen munkája. El kellene mennie egy gyorsétterembe dolgozni vagy egy bolti eladónak. El sem bírná viselni a gondolatot.
Próbálja modorálni magát, hogy még csak a szeme se rebbenjen Corvus történetét hallgatva. Nyilván nem repdes a gondolattól, hogy az anyja egy boszorkány, David nagyon is belenevelte a gondolatot, hogy tartson tőlük úgyhogy tart is tőlük, az viszont mindenképpen ígéretesnek hangzik, hogy a másik olyan halandó, mint ő. - És miért jöttél Washingtonba? Egyáltalán hol éltél ezelőtt? - Azért szeretne minél több részletet megtudni annak ellenére, hogy kezd nagyon megkönnyebbülni: egyre többet kortyol a borból, egyre jobban lazít a testtartásán és már csak néha-néha koccannak össze a fogai, inkább érdeklődik mint támad csak akkor keményedik meg újra, amikor Corvus említést tesz arról, hogy tulajdonképpen Nicholas kényszer alatt teljesít. Még a fejét is elfordítja konokul, az ajkait meg összepréseli és csak akkor fordul vissza amikor megszólal. - Az lehet, hogy életekkel játszanak, de mi meg nem vagyunk önjelölt istenek, akik az ő életükkel rendelkeznek. Pont olyanná válunk, amilyenek ők. - És ebből nem hajlandó engedni, ha Davidnek sosincs esélye megmondani a véleményét, Corvusnak elmondhatja. Vagyis hát úgy érzi, hogy mondhat neki valamit és ezért nem büntetik meg.
- Vacsorázhatunk. - Nagy kegyesen beleegyezik, borzalmasan éhes, az tény. Még arra is bólint, hogy pulóvert kapjon, sietősen bele is bújik, a nyakát húzza fel aztán lélegzi csak be az illatát.
Visszasétál a konyhába és úgy helyezkedik, hogy megfigyelhesse a másikat. - Jó illata van. -

Corvus marad a kanapén ülve, így kényelmesen eléri Nick oldalán a sebet. Az más kérdés, hogy érdekes a pozíció, mert a melegítő alatt a másik ágyéka tökéletes magasságban van vele ahhoz, hogy akár másra is készülhetnének épp. Csak előre kellene egy kicsit hajolnia, hogy a nadrágon keresztül mohón megcsókolja, majd lentebb húzza rajta a ruhadarabot, hogy többet is tehessen. És mivel Corvus is férfiból van, Nicket pedig nagyon is kívánja, ez láthatóan neki is feltűnik. Mindössze egy másodpercre áll meg a tekintete, majd szalad is tovább és egy halk torokköszörüléssel nyúl a kötszerekhez, gondosan előkészítve annyit, amennyi Nick sérüléséhez kell. Ez is azt mutatja, hogy profi. Nem akar tolakodni és nem csak azon jár az esze. Mindennek megvan a maga helye és ideje. Hamar munkához lát és csak akkor pillant fel érdeklődve, mikor meghallja, hogy köszönöm. Meghallgatja, aztán csak apró mosollyal megcsóválja a fejét és ismét a kötözésé a vizuális figyelme.
- Ne aggódj, Nick, nem vettem a szívemre. – Értékeli, hogy Jenkins ennyire igyekszik, hallja a szavain, hogy nem könnyű neki, de valóban szükségtelennek érzi. Feltűnhetett volna már neki, hogy nem a megbántódós alkat. A heves ’sajnálom’ hallatán néz fel rá ismét, apró mosollyal az arcán. Aztán a kék tekintete ott is marad, mert Nick nem engedi el, szóval kénytelen végig hallgatni. Márpedig ő figyelmesen végig hallgatja, még ha ütközik is a véleménye, amit nem is próbál titkolni a vonásairól.
- Ugyan már. Én nem bánom, hogy így alakult. Ami azt illeti, még egészen meg is könnyebbültem. Szerintem mindketten tudjuk, hogy milyen titkolni valamit. És én azt hiszem, hogy… nagyon is kedvellek téged. Ne érts félre, de már most túlnőttél a többi srácon, akivel eddig randiztam, vagy nevezzük ezt bárminek is, amit csinálunk. Ami azért nem nehéz tekintve, hogy tök closeted vagyok. – Az orra alatt kicsit elneveti magát, de hát min nevessen az ember, ha saját magán sem tud ugye. Sóhajt egyet, újra a sebére figyel és befejezi, amit elkezdett, közben másról beszél, nem arról, amire Nick kíváncsi lenne, de majd mindjárt arra is rátér. – Ez a krém, amit rákentem csökkenti a hegesedést. Holnapután kiszedem majd a varratot és kenek rá anyám kréméből. Nyoma sem lesz. – De azért felnézve Nick szemeibe villant rá egy ártatlanul sunyi kis mosolyt és vállat von, mintha csak azt mondaná: ha meg mégis, egy kis lézerkezelés eltünteti. És igaza is van, nem a világvége, nem lesz sebhelyes Hilfiger modell. Aztán a lényegre tér, közben folytatja és aztán majd be is fejezi a kötést.
- Az anyám boszorkány. – Kezd bele, hogy honnan ered az őt ölelő mágia, ami méregként hatott a vámpírra, és ami alaposan lelassította a vérzését. Ám még így az elején fontosnak tartja tisztázni azt, amit máskor soha nem szokott kiemelni, ha netán szóba kerül a családi háttere. Nem természetfeletti, ember, mint Nick. – A nevelőanyám, ami azt illeti. A vérszerinti szüleimre nem emlékszem. Vámpírok végeztek velük, testvérem pedig nincs. – Még csak egy képe sincs róluk, az anyja gondoskodott róla, hogy ne érdekelje Corvust a múltja, kellően behálózta az elméjét. A méreg elhintéséhez mindig értett, a hazugságra pedig alaposan megtanította. A kovenről senki nem tud, még csak nem is sejtik. – Nem tudom, milyen választ vársz, vagy miben reménykedsz. Nincs nagy sztori amögött, hogy kinek vagyok a kije. Anyám nem Washingtonban él, nem szimpatizáns, egy tanárnő, aki nem szeretné a véletlenre bízni a vadászfia sorsát. – Őszintének tűnik, részben őszinte is, a hitelességét pedig az érdektelensége adja meg és a sztoriban rejlő féligazságok. Corvust sem ejtették a fejére, feltűnt neki, hogy újra és újra David neve merül fel. David így, David úgy, nem akarja, hogy David kivégeztesse vele. És nyilvánvalóan nem akarja, hogy az ő valakije David ellensége legyen. A szituáció ezen része viszonylag egyszerűnek tűnik, még ha a felszín alatt mindkettejük részéről hullámok százai is tombolnak. Magyarán Corvus tudja, hogy mennyit mondhat ahhoz, hogy az Nicknek elég legyen, de mégse mondjon túl sokat. És ha tippelnie kellene, azt mondaná, hogy az ő kezében van az ütőkártya arról, hogy mennyit mond, hisz már az első randevújuk alkalmával is úgy tűnt, hogy Nick nem szívesen beszél az apjáról. Ő pedig nem szívesen beszél az anyjáról, kezet foghatnak.
- Senkinek nem kellene ezt kényszerből csinálnia. – Igyekszik valamiféle szimpátiát mutatni a másik felé, még akkor is, ha ő teljesen máshogy áll az egész vadászosdihoz. Másrészt meg ironikus, hogy ezt épp ő mondja, akinek a szüleit elégették, őt pedig elragadták és az agyát kimosva vadászkopót csináltak belőle. Corvus erről mit sem sejt. Ha sejtené is, nem venné észre. Az anyja erős boszorkány, aki a bűvölete alatt tartja és lepellel fedi tőle a valóságot. – De a szimpatizánsok életekkel játszanak. Nem lehet őket békés eszközökkel megállítani. – Ha büszkének nem is nevezné magát, kötelességtudónak mindenképp. Nem akarja Nicket meggyőzni semmiről, viszont ő eltökéltnek és a szavai igazáról teljesen meggyőződöttnek tűnik. Ki tudja, így vagy úgy, de Corvus idővel talán egyébként is az ellenállók oldalán kötött volna ki. Ha nem Washingtonban, akkor ott, ahol felnőtt. A nő sok mindent elvett belőle és hozzáadott, itt-ott lecsiszolta a sarkait, másutt hozzáadott, de az ember ösztönös reakcióit nem változtathatja meg. Ilyen az is, hogy kiállt Nickért, hogy vacsorával kínálja. Hogy eleve felhívta magához. Bevállalós helyett felelőtlennek is nevezhetnénk, hisz a Jenkins fiúnak semmivel nincs több oka távolságtartónak vagy gyanakvóbbnak lenni, mint neki. Ha nem egyenesen ellenkezőleg. Mégis idehozta és nem áll szándékában kést tartani a torkához. Nem akarja, hogy kést tartsanak egymás torkához. Nick ember, neki ez bőven elég. A többi csak konfetti.
- Kész. – Azzal feláll és lehúzza a kezeiről az orvosi kesztyűt. – Mit szólnál, ha ezt a beszélgetést vacsora közben folytatnánk? Farkaséhes lehetsz. Én is elég éhes vagyok. – Egészen gyengéden beszél hozzá, Nick színvallását a Jenkins családról pedig nem sietteti, sort kerítenek rá. – Kérsz egy pulcsit? – Hisz Nick szinte vacog. Ha pedig igenlő a válasz, akkor hoz neki egy frissen mosott corvus-illatút, mielőtt asztalhoz ülnek.

Mindenképpen jó pontnak számít, hogy Corvus viccelődni próbál vele, még ha láthatóan Nick nem is értékeli, valamelyest enyhít a benne lévő kellemetlenül feszítő nyomáson. Persze nem engedi meg magának azt a luxust, hogy egyetlen arcizma is megrezdüljön, túlságosan úgy érzi, hogy ez nem lehet az enyhülés pillanata, elvégre neki mielőbb el kell majd innen szabadulnia anélkül, hogy  hagyná magát még jobban Corvus varázsa alá vonni. Egy pillanatra az is megfordul a fejében, hogy ez az egész egy jól kitervelt csapda, csakhogy hiába is keresi a jeleket a másik férfin: hazugság, színjátszás vagy egyetlen félrepillantás sem jut eszébe, amibe aztán igazán belekapaszkodhatna és jogosan kezdené el utálni miatta.
- Hát, nem akarlak kiábrándítani, de egyetlen boszorkány se vetné magát vámpírok elé. Varázserővel támadnának. - Meg van Nick azon képessége, hogy mindent olyan magabiztossággal képes közölni, mintha esélytelennek tartaná megingatni a felvetéseit. Most azért mégis nehezére esik összekaparni ezt a magabiztosságát amikor ennyire sokkolták az elmúlt óra eseményei.- Úgyhogy a reakciód alapján nem fontoltad meg a dolgokat, csak ösztönösen cselekedtél. Ilyen ösztönösen pedig csak azok cselekszenek, akiknek nincsen lehetőségük másra, mint amit megtanítottak neki. - Nyersen közli minden válaszát, nem fér bele a dologba, hogy egy percre is felengedjen a szerepből, amit hirtelen kiszabott magára. Olyannyira eltökélt és olyannyira hisz a saját megérzéseiben, hogy Corvus akármivel áll is elé, nem tudja megmásítani Nicholas véleményét: Nick valószínűleg akkor sem hiszi el, hogy Corvus boszorkány, ha bebizonyítja neki, hogy az. Szeretne ragaszkodni ehhez az elképzeléséhez, akkor valamivel könnyebb dolga lenne, talán nem kellene egészen kitörölnie az emlékezetéből is, lefotózhatná a levelezésüket és rosszabb napokon el is olvashatná őket. Megjegyezhetné Corvus telefonszámát, hogy majd még egyszer az életben felhívja: ha David végre-valahára meghalna az első dolga lenne fölkeresni.
Feszülten figyeli a másikat, mintha még mindig arra várna, hogy felfed előtte valamilyen titkot, a kérdésére sem tud igazán válaszolni. Ha a szívére hallgatna, minden bizalmát beletenné Corvusba, felengedné mellette és elfelejtené ezt az estét, csakhogy Nicket nem úgy nevelték, hogy a szívére hallgasson, David szerint ebben a világban az esze az egyetlen, amit felhasználhat olyan lények akik fizikai fölényben vannak vele szemben. Így hát Nick akármennyire is szeretne megbízni ebben a pillanatban Corvusban, nem igazán sikerül neki: gondolt róla valamit, aztán a legmerészebb rémálmai köszöntek vissza rá.
Észre sem vette, hogy milyen mereven tartotta magát, amíg a kezéért nem nyúltak, egy kicsit felenged ebből a fagyos testtartásból, Corvus ujjaira nem szorít rá, de tulajdonképpen nem húzódik el a közelségéből, a föld alá süllyedne, ha be kellene vallania, hogy tulajdonképpen megnyugtatja a másik közvetlensége ebben a helyzetben, meg aztán el is mosolyodik csak futólag persze, villanásnyi időre a mondat másik felét hallva. Valóban nehéz dolga lenne, ha meg kellene ölnie Corvust hiszen ahogyan az előbb Nick rátapintott a dologra - elvégre nem érkezett válasz, mintha soha ki sem mondta volna - Corvus valakinek a valakije. Ez pedig rémesen aggasztja, ötlete sincs kihez tartozhat, ki vehette a szárnyai alá, ki védelmezheti, egyszerűen retteg attól, hogy David ellenségeinek az egyike az, aki támogatja a fiatal férfit. Az egyetlen enyhülést az hozza benne, hogy Corvus egyenesen megkéri ne hagyja itt,  Nick iránta érzett vonzalmát célozva meg. - Bárcsak ott lehetnénk újból, azokban a pillanatokban. - Nem szereti megmutatni, hogy vannak érzelmei, Nick mindig is kényesen ügyel rá, hogy mindent jól elrejtsen, most mégis egy kicsit hagyja, hogy Corvus bepillantást nyerjen az álcája alá: bármit megtenne, hogy visszatérhessenek oda a gondtalan évődéssel elköltött ebédjük fölé.
Nem nyúl a másik keze után, csak sóhajt egy hatalmasat mielőtt megpróbálna úgy tenni, mint aki nincs is ott: mozdulatlanul vár, pislogni is alig mer amíg Corvus nem végez, biztosan nincs ezen a Földön semmi ami miatt elkezdene vetkőzni: nem engedheti meg magának, hogy Corvus így lássa, ilyen megtörten. Az egy dolog, hogy sápadt és halálra vált, de az meg egy másik, hogy ebben az állapotában teljesen csupaszra kell vetkőznie. Úgyhogy csak türelmesen vár egészen addig amíg nem kap tiszta ruhákat, elmormog egy rekedt 'köszönöm'-öt is, de csak akkor kezd vetkőzni, amikor magára tudja zárni az ajtót. Kétszer is ellenőrzi, hogy kulcsra zárta-e mielőtt leveszi a műtős ruháit - véletlenül sem pillant be a tükörbe -, beáll a zuhany alá és addig folyatja magára a jéghideg vizet amíg vacogni nem kezd, a szája lilává nem színeződik és a lábujjait, térdét már nem is érzi.
A fogai még akkor is össze-összekoccannak amikor valamivel felfrissültebben, vizes hajjal, hideg végtagokkal vacogva ki nem lép a fürdőszobából megcélozva Nicket.
Remegős ujjakkal - szigorúan a hidegtől - veszi át a poharat, most az első sokk elmúlta után kezd igazán éhes lenni. - Egy fokkal igen. - De csak egy leheletnyivel van jobban, kicsit megjózanodott a hideg víztől és most már legalább annyira fázik, hogy másra nem is igen tud gondolni. ( Azért a paradicsomszósz illata megpróbál beférkőzni a tudatalattijába és még az is lehet, hogy Nick ezt hagyja is.)- Köszönöm, és... - Vesz egy nagy levegőt ahogyan megáll a nappali közepén, szigorúan a mellkasáig húzva a kapott pólót. Azt akarja mondani, hogy sajnálom csak éppenséggel nem tudja hogyan is kellene nekikezdenie. - Szóval kösz, hogy segítettél ebben... ebben a... szóval... ebben. - Lesüti a pillantását, a saját lábujjait bámulja, vicces, hogy nem is érzi őket pedig ott vannak. - Rosszul viselem az ilyen estéket és, ha valamitől rosszul érzem magamat, akkor általában rémesen viselkedem, úgyhogy SAJNÁLOM. - Úgy mondja ki, mintha Corvus egyenesen kérte volna, hogy kérjen bocsánatot, csakhogy közben egészen őszintén keresi a másik pillantását. - És ha módomban állna, hogy visszamenjek az időben, akkor megtenném, mert sosem szeretném, hogy megtudd ezt rólam. Az életem egyetlen pontját, amit szívből utálok és amire sosem leszek büszke és azt sem akarom, hogy azt mond, hogy nem kell szégyenkeznem, vagy bármit mondj amitől jobb lesz, mert nem lesz jobb. - Makacsul tartja fogva Corvus pillantását, nem engedi, egészen rabul ejti.- De ebből az egészből nincs kiszállás és neked jogod van bármit tudni amire kíváncsi vagy ezzel kapcsolatban, de nekem is jogom van ahhoz, hogy megtudjam kinek vagy a valakije. - És legalább vagy ezer imát elmormol -pedig Nicholas egyáltalán nem vallásos -, hogy véletlenül se David egyik feketelistájáról származzon az illető neve.

- Valóban. Ezt én is mondhatnám. – Hűvösen felel, ha így hát így. Nem veszi magára, mert nem egy virágszál, talán túlzottan is nem az, de attól függetlenül, hogy nem bántódik vagy szeppen meg Nick szavaitól és hozzáállásától, még nem feltétlenül érzi jogosnak. Ő is mondhatná, hogy a látszat sokszor csal. De nem fogja felhánytorgatni, hogy ő volt az, aki békésen végezte a dolgát a klinikán, aztán békésen nézett volna valamit Netflixen, amíg megeszi a vacsoráját itthon. Miközben Nick volt az, aki beesett egy csúnya sebbel, stikában, a vámpírról a nyomában nem is beszélve. Persze ő is tudja, hogy ez az egész szituáció nem ennyire fekete és fehér.
Az egyik szemöldöke azért igencsak felszalad a közvetetten David szájából érkező monológot hallva. – És mégis miből következtettél arra, hogy nem vagyok boszorkány? Remélem nem a ’logikus és megfontolt’ rész hiányából. – Még nevetősen röffen is egyet. Lehet, hogy nem illene ennyire könnyedén vennie, de ő már csak ilyen. Ez a rész valóban igaz rá: nem lehet kizökkenteni.
A következőnél azonban már ő is elkomorodik. Valakinek a valakije. Míg ez másnak, így kontextusból kiragadva nem mondana sokat, Nick láthatóan rátapintott a lényegre.
Tetszik neki, hogy a fiú, akivel randizgat ennyire okos. Hogy ilyen megállapításokat von le, még ha ez veszélybe is sodorja a bimbódzó kis kapcsolatukat. Nem szokott és nem is szeret magyarázkodni. Ezzel a Tinderről megismert csodaszép sráccal mégis szeretne kivételt tenni. Igazán, nagyon szeretne. Túl nyilvánvaló az egymás iránti vonzalmuk, a kémiájuk, ami a legkevésbé sem csak a testiségeket fedi le. Valami sokkal több annál, vagy legalábbis lehetne annál. Ha a megszokotthoz képest mindketten megerőltetnék magukat egy kicsit, még ebben a nehezített helyzetben is. Valójában talán csak Nick számára nehezített. Corvus egy részét megnyugvással tölti el, sőt, csak hozzáad a vonzódásához annak a különös jövőnek a reménye, hogy lehet az életében valaki… akivel önmagát oszthatja meg. Nem azt a különböző életekből összeeszkábált álcát, aki csak egy kis része a valódi Corvusnak. Hisz ő nem csak a sebészgyakornok, hanem a vadász is. Méghozzá egy igen különleges példány.
- Nem lehetne, hogy egy kicsit akkor is megbízz bennem, amikor nem fűz hozzá érdeked? – Amikor felfeküdt a vizsgálóasztalra, akkor nem volt más választása, mintsem megbízni Corvusban. Most van választása, kisétálhat az ajtón és elfelejthetik, hogy valaha is ismerték egymást és hogy megöltek együtt valakit. Nem mintha nagyon sajnálná Corvus. Egy vámpír volt, aki embervérre szomjazott, ráadásul Nickére, neki ennyi elég. Az anyja rég kiirtotta belőle a mesterséges fajok, életek iránti szimpátiájának a legkisebb szikráját is. Nem képes érzelmekre, Ő nem engedi neki. Végül nagyot sóhajt és a szemeit lesütve keresi Nick kezeit, hogy összefonhassa vele az ujjait, majd felnéz a szemeibe és már jóval szelídebben szólal meg. – Ugyanaz vagyok, akivel lenyúltad egy lakosztály kulcsát, és akivel a minap együtt ebédeltél. Kérlek, ne hagyj itt. Egyébként sem tudom… – itt már cinkos módon mosolyodik el – hogy mi a sértőbb. Az, hogy egy nyomorult szimpatizánsnak gondolsz vagy az, hogy azt hiszed, ki tudnál végezni. Nick… – Elhúzva, de halkan ejti ki a nevét, mintha csak azt mondaná: c-c-ch, ugyan már, nyuszika. Nickel szemben Corvus nem csak képzett vadász, hanem valakinek a valakije is. Elengedi a kezét és gondterhelten simít végig a mellkasán, nem fogja megölelni vagy megcsókolni, csak ellép tőle és elkezdi ledobálni a ruháit. Az iménti szavaival úgy érzi, megadta a választ a másikat leginkább aggasztó kérdésre: nem, nem szimpatizáns. Szóval akkor rendben vannak, nem? Majd vacsora közben megbeszélik.
Nem tudja, hogy mi baja van Nicknek, igazából az sem nagyon tűnik fel neki, hogy baja volna ezzel az egésszel. Hisz számára evidens, hogy zuhanyozni fognak, nem pedig zuhanyozni. És mivel épkézláb választ nem kapott, hát döntött magának. Ő pár perc alatt végezni fog, ha Nick csatlakozik is, ő végez és már ott sincs. – Mindjárt hozok tiszta ruhát, amibe átöltözhetsz. - Felvesz valami otthoni, kényelmesebb ruhát a szobájában, aztán visszamegy egy gondosan összehajtogatott, teljes szettel. Melegítőnadrágot, pólót, zoknit és boxert is kap. Majd a nappaliban gondosan beköti az alkarját. Saját maga után eltakarítja a véres cuccokat, de a kötszereket és a kenőcsöt ott hagyja, hogy lekezelje Nick sérülését is.
Hagyja, hogy Nick hosszú zuhanyt vegyen, kiszellőztesse a fejét, mert nyilvánvalóan szüksége van rá, ő pedig addig tesz-vesz. Mivel elég elfoglalt életet él, szokása lefagyasztani a maradék vagy pluszba csinált dolgokat, talált egy dobozban a híresneves paradicsomszószából is, úgyhogy azt csak felteszi egy fazékba, a tésztát meg pont leszűri, mire Nick végez.
- Jobban vagy? – Kedvesen pillant rá és egy pohár minőségi vörösbort nyújt oda neki. – A nappaliban hagytam a kötszereket, menjünk.

Egy kicsit lehunyja a szemét a beáramló szélben, hátha el tudja képzelni magát valahol máshol, mondjuk egy palacsintázóban vagy egy kínai étteremben, ahol csípős levest ehet és tavaszi tekercset, meg annyi szerencsesütit vehet, hogy egy üzenetet biztosan a legjobbnak találjon. Azt persze nem kívánja, hogy bárcsak mással lehetne, még akkor sem, ha Corvus éppenséggel az előbb váltotta vakóra az egyik legrosszabb rémálmát. Éppen ezért vesz nagy levegőket, hátha meg tudja magát nyugtatni annyira, hogy ne kapjon menten szívinfarktust.
Félig pillant csak oda a másik felé, amikor megáll az autó, nyel is egy nagyot, hiszen fogalma sincsen, hogy ezek után mi fog következni, Nicholas tart attól, hogy Davidhez haosnlón most Corvus is ki akarja elemezni a technikáját, esetleg tanácsot akar neki adni, hogy mit kellene tennie, hogyan lehetne jobb, hogyan lehetne eredményesebb, David legalább is biztosan ezt tenné, kíméletlenül sorolná föl minden elrontott mozdulatát, hogy Nick még annál is rosszabbul érezze magát, mint ahogyan most érzi. Nem tudja mit várhat, nem ismeri Corvust annyira, sőt nem is igazán ismer vadászokat a családján kívül, vagy ha ismeri is őket, sosem vadászik velük, így csak meredten bámul maga elé, ítéletet vár, hogy aztán megkönnyebbülten sóhajthasson fel amikor Corvus elengedi a témát.
A maga részéről ő köszöni szépen előbb szeretne túljutni a pánikrohamán, aztán ha lehet szeretne megfürdeni és aludni, szeretne reggelizni, aztán hazamenni és felvenni a kedvenc pólóját, szeretne egész nap ágyban maradni és sajnáltatni magát, és semmiképpen nem szeretne erről az egészről beszélni. Úgyhogy ahelyett, hogy bármit is mondana, csak még inkább az ablak felé fordul, magában elszámol vagy ezerig mire az autó másodszorra is megáll, akkor aztán megkönnyebbülten rakja  a kezét a kilincsre, szinte feltépi, hogy egy kicsit nagyobb lendülettel ugorjon ki, mint azt a sérülése igényelte volna, felszisszen, egy kicsit az oldalára szorítja a kezét, megtámaszkodik az ajtón mielőtt becsapná, aztán csak tüntetőleg összefonja a karját a mellkasa előtt, tesz egy némasági fogadalmat és bezár minden kaput és ablakot, ami engedélyezné, hogy bárki közeledjen felé.
Némán követi a másikat, hogy aztán a lakásban lemaradjon egy kicsit tőle és anélkül, hogy bármihez hozzáérne szemügyre vegye előbb a nappalit aztán meg a konyhát. Tipikusan nem úgy néz ki, mint egy vadászlak, mármint az ő házukba sincsenek számszeríjjak aggatva a falra, vagy dobócsillagok kirakva vitrinbe, de minden szobában van legalább három rejtekhely ahonnan az ember előkaphat szamurájkardokat, pillangókéseket és baltákat.
Gyümölcslevet választ magának, hátha az édes íz enyhít az émelygésén vagy dob a cukorszintjén.
- Nem úgy nézel ki, mint akinek arra van szüksége, hogy vizet spóroljon. - Töri fel aztán a némasági fogadalmát rögtön, ahogyan Corvus ajánlatot tesz neki. Egy kicsit rémült, hogy ezek után még szexuálisan aktívnak is kell lennie, amikor nem bír semmi másra sem gondolni, csak arra, hogy hogyan ropogtak a csontok a kése alatt, hogy hogyan nyúlt be a férfi mellkasába, hogyan tépte-vágta ki onnan a szívét. - De a látszat mostanában elég sokszor csal. - Teszi hozzá egészen egyértelműsítve, hogy nem az anyagi helyzetre céloz, hanem bizonyos dolgokra ( például arra, hogy milyen higgadt Corvus, hogy milyen határozott volt a fellépése és, hogy hogyan vergődött a vámpír amint megharapta).
Elhessegeti a kérdést, lényegtelen, hogy fáj-e a sebe, persze, hogy fáj, hogy ne fájna, lényegtelen szinte minden, azon kívül, hogy ők tényleg megöltek valakit és, hogy tulajdonképpen nem tudja hogy pontosan kivel is áll szemben: feljött a lakására, védtelen, sérült és rosszul is van és tényleg nem szeretne mást, csak sajnálkozni és szomorkodni és panaszkodni, ehelyett itt áll Corvusszal szemben, véresek, koszosak és értetlenek, Corvus vele szeretne tusolni - és Nick szerint ez "tusolás" lenne, amihez neki semmi hangulata sincsen - és közben olyan higgadt, hogy az már rémisztő. - Tudod mit mond David mindig? - Szűkíti össze a szemeit mielőtt folytatná. - Hogy nyíltan sosem vadászunk boszorkányokra, mert trükkösek, álszentek, és kiszámíthatatlanok. Nem vezérli őket vérszomj vagy egy kór, nem lehet őket kizökkenteni, logikusan és megfontoltan képesek végiggondolni minden lépést. Te nyilvánvalóan nem vagy se vámpír, se vérfarkas, se boszorkány. - Bök a fejével a Corvus alkarján lévő harapás felé. - De valakinek a valakije vagy. - Ezt azért elég erőszakosan nyomja meg. - És ha szimpatizáns vagy, ami azért valljuk be, hogy lehetséges, elvégre valaki bevéd varázslatokkal, a boszorkányok meg szinte mind szimpatizánsok, akkor zárjuk ezt az egészet nagyon rövidre. David nem szimpatizál a kormánnyal én pedig nem akarom, hogy a legújabb agymenése miatt, velem akarjon kivégeztetni téged. - Itt azért lesüti a pillantását, nyilvánvalóan képtelenlenne rá. - Úgyhogy kösz szépen, én csak megfürödnék aztán itt sem vagyok. - Megköszörüli a torkát, hogy egy kicsit magabiztosabbnak tűnhessen, mint amilyen elveszettnek érzi magát. Nagyon is megkedvelte Corvust, rosszul esik neki hogy így kell elvágnia magától.

Corvus alapvetően egy nehezen kibillenthető srác, – leszámítva a hülyéket, azt nem viseli el – és sok olyan dolog, ami mást zavarna Nickben, az neki el sem jutott a tudatáig, sőt, vannak olyan tulajdonságai, amit borzasztóan kedvel benne, míg mást visszatartana. Viszont most ő is furcsállja a viselkedését, amit a szeme sarkából lát vezetés közben. Fogalma sincs, hogy mi zajlik le a másikban. De honnan is tudhatná? Az esetek többségében tulajdonképpen nem is érdekli, hogy mi zajlik le másokban. Őt nem így nevelték. Nem arra nevelték, hogy másokkal törődjön, hanem hogy vadászkopóként szántsa fel az utat a kovene érkezte előtt.
El-elpillantva az útról, látja rajta az enyhébb sokk jeleit, első szóra nyúlna az saját oldalán lévő gombért, hogy lehúzza nála az ablakot, de Nick megelőzi. Azt nem egészen érti, hogy akkor most hova kellene ilyen sietősen odaérni. Akkor végül mégis mehetnek hozzá? Végül úgy dönt, hogy még ha átmenetileg is, de nem mennek sehova. Leáll az út szélén az autóval, és a felsőtestével Nick felé fordul.
- Hé, minden rendben. Nem fogom megkérdezni, hogy mibe keveredtél és hogyan. Bár bevallom, túl gyakorlottnak tűntél ahhoz, – szándékosan nem teszi hozzá, hogy a szívkivágás során, ha már egyébként is rosszul van – hogy az első alkalmad legyen. – Figyeli a másikat, próbál leolvasni úgy bármit a vonásairól. Jó ég, annyira szép még így is. Valószínűleg ez az oka annak, hogy ennyire figyel a kis lelkivilágára, amit másoknál nem sűrűn szokott figyelembe venni. Mert bele van habarodva. Rövid gondolkodás után még sóhajt egyet, de már nem kezd rá arra, hogy ha szeretne, akkor beszélnek majd róla, ha pedig nem, akkor nem (legalábbis most nem).
Navigáció nélkül teszi meg a kitérőt egy régi telephely felé, ahol közvilágítás sincs már. Nem kéri Nick segítségét, szó nélkül száll ki az autóból, miután felvette a kesztyűjét, nyitja a csomagtartót és percek alatt szabadul meg a vámpír hullájától. A kitérő miatt innen még majdnem húsz perc Corvus lakása, de ha Nick nem szól hozzá, akkor ő sem erőlteti a beszélgetést továbbra sem. Pedig baromi kínos a csend. A körülményeket tekintve duplán.

A lakása nem túl nagy, de szép és rendezett. Jó illat van, a bejáratnál a cipői nincsenek szétdobálva, a konyhapulton pedig azt a néhány bögrelenyomatot meg lehet neki bocsájtani, hisz nem várt ma este vendégeket. Ami persze a lakását illeti, az más kérdés, hogy az élete ezen részét nem feltétlenül a sebészgyakornoki fizetéséből finanszírozza, és hogy Lazzaróéknak szokott bedolgozni mellékesben sebészként. De egyelőre a vadászlét árnyéka is kellően lesújtotta a kezdetleges kapcsolatukat, legalábbis Nicket. Előbb a konyhában megkínálja egy pohár vízzel vagy gyümölcslével, amit szeretne, aztán elvezeti a fürdőszobába.
- Szeretnél egyedül zuhanyozni vagy spórolhatunk a vízzel? – Őt láthatóan a legkevésbé sem rázták meg a történtek és nagyon is kapható rá, legalább hamarabb neki tud kezdeni a kései vacsorájuknak. Már csak azért sem lenne hátrány, ha letudnák együtt, mert az ő alkarja is csupa vér és nem csak Nicket, de saját magát is helyre kellene tennie egy friss kötéssel, mielőtt a paradicsomszószba a saját véréből is kerülne. – Ha végeztél, teszek új kötést. Fáj?

Úgy érzi, hogy ezt az egész helyzetet nem a saját szemszögéből nézi, hanem külső szemlélőként van jelen: látja magukat ahogyan egymással szemben vannak, merednek egymásra és az egész annyira szürreális, annyira felfoghatatlan, hogy Nick egy pillanatra, egy komoly és hosszú pillanatra úgy gondolja, hogy talán álmodik. Rémálma van, amiből igazán megpróbálhatna most már felkelni. Egy rövid ideig tényleg próbálkozik, nem vesz levegőt, hátha attól felriad az éjszaka közepén, aztán szorosan lehunyja a szemét, hogy mikor felnyitja azt a szobája sötétjébe meredhessen vele, de semmi sem használ. Még mindig itt van ebben a parkolóban, még mindig a vámpír vérétől mocskos a keze és még mindig pánikol.
Az események aztán csak úgy megtörténnek körülötte, úgy tesz, mintha egy őzgida lenne, nem mozdul, hátha akkor nem veszik észre, pillantásával követi csak Corvus ténykedését, nem érti, hogy mit vétett a sors ellen, hogy eztérdemli: ugyan sosem volt rendes keresztény, de mindig próbált rendes ember maradni, próbált ettől az egésztől elszakadni, kikerülni a képből most mégis az ő tinder randija csomagolja hulllazsákba a vámpírt ahelyett, hogy mindez Frannyvel történt volna.
Nem szól egy árva szót sem, csak laikusan méregeti a másikat, nem is érti, hogy miért száll be egyáltalán a kocsijába, amikor ennek az egésznek véget vethetne most és hívhatna egy taxit. Minden bizonnyal ezt kellene tennie csakhogy aztán mégsem képes megtenni, helyett becsúszik az anyósülésre, és valahogyan úgy fordul, hogy Corvust szemmel tarthassa és úgy bámulhassa, hogy a másik mindenképpen valami magyarázattal akarjon szolgálni a számára.
Hitetlenkedve húzza fel a bal szemöldökét, már hogy lehetne ez romantikus, hogy lehetne ez egyáltalán NORMÁLIS? Nem érti, és ez eléggé látszik is rajta: vonakodva veszi el azt a törlőkendőt, amivel utána olyan erőszakosan súrolja a saját bőrét, hogy egy ponton Nick is attól tart, hogy lenyúzza.
Egyébként nem tervez megszólalni, köszöni szépen nem akar semmit sem mondani ezek után, nem is tudja mit kellene igazán mondania, látta amit látnia kellett és ő ennél többet nem is akar tudni. Rosszul van a gondolattól, hogy Corvus számára ez pont olyan szórakoztató és semmilyen, mint amennyire Davidnek az: Nick számára ez igen is morális kérdés, és ő igenis utálja az egészet, egy olcsó, megvásárolható és könnyen fenyíthető katonának érzi magát valaki más csatájában, egy igazi gyilkosnak, aki indok nélkül öl, parancsra, jól idomított kutya módjára teszi és ettől csak szeretne még mélyebbre süllyedni az anyósülés igencsak kényelmes kialakításában. - Nem. Nem felel meg. - Nem igazán ismer a saját hangjára, még mindig egészen kívülről látja a jelenetet, értetlenül és megütközve pislog párat. Ezek után mégis hogy tudna enni? Hogy tudna borozni és úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne? Üvölteni szeretne, mégis egészen halkan szólal meg.- Lehúzhatom az ablakot? Rosszul vagyok. - Nem is vár engedélyt, ujjbegyével erőszakosan nyomja le a kis gombocskát, hogy aztán az arcát teljesen a besüvítő menetszél felé fordíthassa. - Nem akarok enni és nem akarok inni se, csak szeretném végre ezt az egészet lemosni magamról, aztán elaludni, hátha holnap ez az egész megnemtörtént lesz. - Annyira reménykedik benne, hogy ez az egész tényleg lehet egy álom, egy színjáték vagy egy átverés, hogy még ő maga is hajlandó lenne elhinni. - Mikor érünk már oda? - Türelmetlenkedik, a tenyerét a nadrágjába dörzsöli, nagyokat nyel és ha most egyeüdl lenne, akkor elbőgné magát, szánalmas, hogy ez pont vele történik, pedig mindig, annyira de anynira igyekezett normális srácnak lenni. Mégis mikor és mit rontott el, hogy ilyeneket kelljen átélnie? Mégis miért nem lehet a fiúja - vagy hát a majdnem fiúja, a randija, nevezhetjük akárhogy - átlagos, egyáltalán miért nem lehet Nick átlagos? Bármit, de tényleg bármit megadna, ha egyszerű ember lehetne. Akkor legalább elkerülhetné az ilyen helyzeteket.

Nem gondol arra, hogy milyen következményei lehetnének annak, ha egy civil meglátná vadászdolgosság közben, csak cselekszik. De valahol az agya hátsó részében tudja azt is, hogy nem kell ilyesmin gondolkodnia. A helyzet túl nyilvánvaló, Nicknek épp úgy vaj lehet a füle mögött, ahogyan neki. Más esetben miért sétálna be a műszakja után a kórházba ilyen sérüléssel? Miért követné egy vámpír, aki történetesen a vérét akarja? És nem úgy ám, mint ahogy a nagyátlagnak, a szomj oltására, hanem személyes. Ezen persze most nincs ideje gondolkodni, de nem is kell, Corvus sem most jött le a falvédőről. Minden, ami történik valahol evidens. Mozdul hát, a férfi vére az addig tiszta ruhájára spriccel, aztán az alkarjába hasító fájdalommal együtt a betonra rántódik – ha eddig nem lett volna elég piszkos, a helyzet csak rosszabbodik a másodpercnyi hempergéstől.
A kiszabadulta után, mihelyt a vámpír vergődni kezd, bizonyos értelemben egészen elkényelmesedik. Nem ez az első ilyen eset, tudja, mire van és mire nincs ideje. Így ahelyett, hogy felpattanna vagy a férfi szívébe azonnal karót – ami egyébként sincs nála csak az autójában – döfne, a hátára fordul, hogy kifújja magát. Mielőtt azonban esélye lenne felkelni, a bordák törésével a húsba hatoló jellegzetes hang fröccsen a fülébe. Ahelyett, hogy zavarba jönne, felül és elismerően húzza a száját, ahogy a tinderes fiúját figyeli, miközben az kivágja a férfi szívét.
A vége pedig az, hogy Nick térdel a vámpír felett, ő meg mellette ül és úgy bámulnak, sőt nem is bámulnak, egyenesen merednek egymásra, mint akik döbbenetükben nem tudják, hogy sírjanak-e vagy nevessenek. Ebben a helyzetben a döntés nem lenne olyan nehéz. Corvus szája kifejezetten nevetésre áll, Nické meg sírásra. Hosszabb időnek tűnhet, de néhány másodperc csak az egész, egy szempillantás. Majd a fiatal sebész észbe kap és bár a mozdulatba hirtelen beleszédül, ezt alig mutatja, ahogy rögvest talpra veti magát.
- Jól van. Akármi is történt most és az elmúlt órában, később megbeszéljük. Először tüntessük ezt el. – Kölcsönösen magyarázattal tartoznak egymással, de abban megegyezhetnek, hogy mindez ráér. Szerencséjükre, ebben a parkolóban nincsenek kamerák és már sötét van, de nem lehet mindig a szerencsére számítani. Ezért is siet Corvus az autójához , a csomagtartóból pedig rövid keresés után kihúz egy… hullazsákot, majd visszatérve a holttest mellé teríti és elkezdi azt belegyömöszölni. Meglepő gyakorlattal, de legalább ez ráfogható arra, hogy egy kórházban dolgozik. Más esetben munkára fogná Nicket is, de a sérülése miatt nem akarja, hogy hajolgasson vagy emelgessen.
- Romantikus, nem? Az első közös ölésünk. – Szándékosan nem a gyilkosság szót használja, hisz a szemeiben a mesterséges fajok irtása nem tartozik és soha nem is fog tartozni abba a kategóriába. Természetesen csak viccel… vagy nem. Nem igazán lehet eldönteni, de legalább láthatóan szándékában áll enyhíteni Nick döbbenetét, vagy bármi is legyen ez, ami az arcára van írva. A zsák szívvel, mindennel együtt hamarosan a csomagtartóban landol, ők pedig nagyjából úgy ülhetnek egymás mellett a Jeepben, mint akik most éltek túl egy horrorfilmet. Mindkettő koszos és véres. Corvus egy antibakteriális nedves törlőkendővel áttörölgeti a kezeit, mintha csak a szupermarketből jött volna ki, és a kis csomagot megosztja természetesen Nickel is, hisz az ő kezei is csupavéresek.
- Jól van. – Nagyot sóhajt most, hogy az átmeneti veszély elmúlt és végre nyugodtan egymáshoz szólhatnak. Így már azért ő is megszeppentebb. Nem tudja, mit várhatna Nicktől és nem akarja ’elveszíteni’, hisz nagyon is kedveli. A ma este után talán még jobban. – Tudok egy helyet, ahol megszabadulhatunk tőle. Aztán nálam töltjük az estét. Spagetti, egy üveg bor, a sérülésedre is ránézek. Ez így… megfelel, ugye? – Közben pedig elindul.

Elégedetlenül, sőt dühösen fújtat egyet amikor meghallja Corvus válaszát, de őszintén most komolyan képes volt elhinni, hogy a férfi majd hallgatni fog rá? Nickre szinte amúgy sem szokott soha senki sem hallgatni, miért gondolta hát, hogy a férfi, akivel szexuális kapcsolatot létesített, randevúzott, és nem mellesleg azt gondolja róla, hogy nem csak megüti a mércét hanem ő maga a mérce, hallgatni fog rá?
Csalódottan össze is préseli az ajkait, de nem kezd igazán makacskodni, hogy márpedig Corvus most azonnal térjen vissza az épületbe, inkább azon kezd el gondolkozni, hogy most mégis mit csináljon: ha Valerionak egy csöpp esze van előbb úgyis Corvust intézi el, látszólag védtelen, ember de mégis képes arra, hogy megpróbáljon ellenállni, Nick láthatóan nincs jó passzban, görnyed, hangosan szuszog és nyilvánvalóan fontos számára a másik, szóval ha ő lenne a vámpír helyében mindenképpen Corvust nyírná ki először. Magában terveken kezd el gondolkozni, nem dob olyan rosszul célba, egyenesen a homloka közepén találhatná el a vámpírt a tőrjével amíg az a másik férfival van elfoglalva: azzal legalább lehetne pár másodperc előnyük, de hát a másik tag egy vámpír, nagyjából nulla esélye lenne arra, hogy úgy dobja meg, hogy ne vegye észre, meg aztán arra is gondol, hogy azért annyira nem jó célbadobó.
Kezd pánikba esni, fogalma sincsen, hogy most mihez kezdjen. Vesz is egy nagy levegőt és ezalatt a nagy levegővétel alatt legalább százszor küldi el Davidet a picsába, amiért ilyen helyzetekre nem készítette fel.
Csak vet egy 'ezt-most-ne' pillantást Corvusra, a másik is tudja, vagy hát Nick nagyon reméli, hogy tudja, hogy Nicholasnak nem igen volt más választása, minthogy Corvust szépen belerángassa ebbe az egészbe.
Időközben rájön arra, hogy minél többet gondolkozik annál nagyobb pánik tör rá, úgyhogy inkább csak lehajol és kirántja a tőrt, attól egyiküknek sem lesz jobb, ha Nick tovább húzza az időt.
Valerio nyilván nem gy gondolkozott, mint ő, ettől pedig Nick még csalódottabb lesz: nem történhetne egyszer valami úgy, ahogyan ő szeretné? A vámpír Corvus helyett őt támadja meg, Nick pedig még végig sem gondolta hova fog szúrni, hirtelen eszébe sem jut, hogy milyen mélyne lehet a szíve, elég hosszú-e a tőre ahhoz, hogy betaláljon, mert mi van akkor ha nem? Jobb lenne ha a hasába szúrná, ha felvágná, mint egy horror filmben? Most hova szúrjon? (Láthatóan is borzalmasan pánikol.)
Arra nem is gondol, hogy Corvus öngyilkos hadműveletre készül, Nick ettől pedig még jobban ledöbben, még jobban bepánikol és nagyjából tényleg ötlete sincsen, hogy mihez kezdjen.
NEM VÁLHAT VÁMPÍRRÁ AMIKOR MÁR ENNYIRE MEGKEDVELTE.
- Mi a fasz? - Áll ledöbbenten a helyzet felett, előbb Corvust bámulja majd az ott vergődő vámpírra pillant értetlenül, fintorogva, magyarázatra várva, aztán észbe kap, odalép, legörnyed, Valerio mellkasába döfi a tőrjét, undorodva vágja ki a szervet, utálja érte magát, sőt undorodva ejti a halott test mellé, kapkodni kezdi a levegőt, tényleg pánikba esett. Izzad a tenyere és olyan rémülten bámulja Corvust, mintha attól tartana, hogy ebben a másodpercben vámpírrá válik és rátámad. Most mégis mihez fog majd kezdeni?

Nem erősködik, ha Nick nagyfiú akar lenni, akkor hagyja neki. Fordított esetben ő sem értékelné különösebben, ha valaki istápolni akarná, elvégre ismeri a saját testét és a határait. Mindenki magából indul ki ugye, úgyhogy meglepően jó match a totális érzéketlenségük a maguk értelmében. Egyébként is egészen kíváncsivá teszi a másik fiú, nem csak ezzel az abszurd módon alakult estével, de például azt sem gondolta volna, hogy ilyen szívós. Mondjuk a csokoládé elutasítására nincs mentsége. Mi az, hogy nem kell csoki? Aztán megjelenik az idegen is.
Hogy mit csináljon? Menjen vissza az épületbe, jó vicc. Kicsit olyan, mintha elsőre nem is értené, amit hall, de másodjára meg harmadjára is épp ilyen fejet vágna rá, szóval lényegében akárhányszor elismételhetné még Nick. Szerencsére nem kezd ismételgetni.
- És hagyjam ki a desszertet? – Mármint érted, ha a titkos összevarrósdi volt a főétel, akkor most ez a desszert. Arról nem is beszélve, hogy milyen kíváncsivá tették ők ketten. Csak nem képzeli, hogy vissza fog menni az épületbe? Ha annyira menekülni akarna, akkor a kocsija felé menne. Ami azt illeti, ha mezei orvos lenne, bizonyára ezt csinálná, rohanna az autójáig, hogy aztán padlógázzal hajtson át a gyanúja szerint vámpírnak tűnő pasason. A komolytalan szóválasztása mellett a tónusa persze egyértelmű üzenetet ad: csak nem képzeled, hogy itt hagylak?!
- Szerintem onnantól, hogy besétáltál a kórházba és belerángattál, rám is tartozik. – Ezután egy végtelenül pökhendi ábrázattal fordul a fickó felé. Eddig is karakánnak tűnt, de a hétköznapi életben magabiztosnak lenni egy dolog, az ilyen helyzetekben pedig egy másik, amitől valljuk be, totál beképzeltnek és felelőtlennek is tűnhetne, amiért nem tükröződik róla félsz. Hát majd azt Nick is hamarosan megtudhatja, hogy miért nem. A helyzet rendkívül bonyolult is lehetne. A másik kettőnek lehetne közös múltja, lehetnének komplikációk, apróbetűs rész, lehet, hogy a sztoriban Nick a ’gonosz’ fél, de Corvusnak nincs szüksége a teljes képre. Faji viszonylatban abszolút feketén és fehéren látja a világot, márpedig számára több, mint elég információ az, hogy Nick ember, ez a Valerio pedig nem az. Minden mesterséges fajnak égnie kell.
- Oh. – Meglepődve figyeli, ahogy a másik előveszi a kést a… honnan? Az a meglepődött kis o hang pedig olyan, mintha most világosították volna fel, hogy hogyan készülnek a kisbabák, amiket nem is a gólya hoz. A következő másodpercben pedig a vámpír szemfogai villanna ki és nagyon úgy tűnik, hogy máris támadásba fog lendülni. – Oh. – Komolyan, mintha cirkuszban lenne. Meg mintha kívülről figyelné az eseményeket. Azt sem tudja, hova kapja a fejét és bosszantóan nyugodtnak tűnik a körülményekhez képest.
Ám mielőtt a férfi elérhetné Nicket, ő közéjük áll és a semmiből – a dzsekijéből – már úgy rántja elő a vadászkést, hogy egyenesen felszabja a vámpír torkát, aki a saját vérétől fuldokolva esik hátra. Más esetben tiszteletben tartaná azt, hogy ’ez-kettőnk-dolga-kopj-le’, de Nick nincs olyan állapotban, hogy ő kihátrálhasson a konfliktusukból. A vámpírnak még így is meglehetősen szerencséje van, mert ha Corvus újabb esélyt kap, az már a fejét fogja levinni és volt vámpír, nincs vámpír.
Habozás nélkül oda is lép hozzá, de Valerio lerántja, ahogy a karjába mar, mint egy veszett kutya. Vámpírsebességgel engedi el, a következő célpont pedig Corvus nyaka. Csak épp azzal nem számol, hogy a vére olyan hatással van rá már a karharapással is, mintha egy palack szenteltvizet nyomtak volna le a torkán.

Konokul bámul vissza Corvusra, napokig tudná ezt az állapotot tartani, pislogni is olyan ritkán pislog, hogy majdnem farkasszemetet néz a másikkal, biztosan nem fog egykönnyen engedni, köszöni szépen, ha lehetne mihamarább szeretné viszonozni ezt a szívességet a lehető legegyszerűbb módon, ami egy másodpercnyi  csakhogy túl hamar realizálja, hogy ebben a helyzetben tulajdonképpen nem az övé a végső szó, ettől pedig, szépen lassan elkezdhetne pánikolni is. Nick a lehető legtöbbször kerüli azokat a helyzeteket amelyekben bárkinek ki lenne szolgáltatva, tudatosan lép ki olyan helyzetekből, amikből pont ez sülhet kis és ettől most borzalmasan kezdi érezni magát. Ő adott ütőkártyát a másik kezébe és efelett nem tud egykönnyen napirendre térni.
Visszakozni kezd, pedig egy kicsit belesajdul a mellkasa abba, hogy el kell halasztania ezt a lehetőséget, elvégre nem sodorhatja még ennél is nagyobb bajba Corvust, mint amekkora fejtörést okozott máris a számára.
Ránéz, hátha egy pillantás elég lehet ahhoz, hogy Corvus megértse Nicholas véleménye megmásíthatatlan. Nem szeretné - vagyis nem tudja - az estét a másik férfinál tölteni anélkül, hogy ne sodorná egy olyan veszélybe, amiből még maga sem tudja hogyan mászik majd ki.
- Nem félek. - Konok és makacs, olyan srác aki utál a gyengeségeiről beszélni és azt sem kedveli igazán, ha mások fedezik fel azokat. Nem arról van szó, hogy Nick félne - márpedig tulajdonképpen tart az elkövetkezendőktől: a vámpíroktól és Davidtől - inkább csak vannak elképzelései arról, hogy mi történhet a mai este folyamán. - Hogy aztán még több dologgal köteleződjek le neked, kösz szépen, de nem. - Nem feltétlenül akart ennyire támadó lenni Corvusszal szemben, hiszen ki sem tudja igazán verni a saját fejéből mióta eltöltötték együtt azt az estét, de a másik férfi legalább olyan makacsak és eltökéltnek tűnik, mint ő így muszáj valamilyen másfajta módszerhez nyúlnia annak érdekében, hogy lerázza: az egyetlen esélyt abban látja, ha igazán menekülőre fogja, csakhogy minden bizonnyal Corvus elől nem olyan egyszerű elmenekülni. Ha valamit még annál is kevésbé szeretne, hogy a másik is belekeveredjen, az az, hogy Corvus megtudja hol is lakik és találkozzon Daviddel - persze tudja, hogy ennek nagyon kicsi az esélye, David nem bújna elő a dolgozószobájából amíg Nick egyedül nem maradna, de mindent meg akarna és meg is tudna az autó tulajdonosáról, akinek a rendszámát kifigyelte - úgyhogy csak hevesen rázza a fejét, bele is szédül és egy ponton túl már nincs akarata még jobban megbántani, így végül beleegyezően sóhajt a fuvarra és kiköti, hogy csak az utcájuk végéig hajlandó utazni.
Elég szótlan és mogorva ahhoz, hogy tényleg érezhető legyen: vagy megsértődött valamin vagy éppenséggel nagyon tart valamitől, még azt is megtagadja, hogy Corvuson támaszkodva kelljen elhagynia ezt a termet, ha a támadója - ebben az esetben Nick volt a támadó ugyebár, a helyes megfogalmazás mindenképpen a visszatámadó vagy a préda lenne - valahol itt ólálkodik, akkor mindenre fel kell készülnie; sőt a csokoládét sem fogadja el, nagyon szemfüles és óvatos, meg rettenetesen feszült is, bármelyik pillanatban kész arra, hogy a zoknijába rejtett tőrt előrántsa. Nem hiába idegeskedett ennyit, a vámpír tényleg követte a szagát. Nick megtorpan és azt kívánja bárcsak egy kurva rossz álomban lenne, amiből felébredhet csakhogy Corvus megszólal mellette, Nick pedig tudja, hogy ez tényleg a valóság.
Vesz egy mély levegőt, fél pillantást vetve Corvusra - mondjuk az elég könyörgőre sikeredett - minden érzékszervével az idegenre koncentrálva. - Mi lenne, ha visszamennél az épületbe? - Próbál nem nagyon parancsoló hangnemet megütni a másikkal szemben, de alapvetően az is nehezére esik, hogy a sérülése után egyenesen, két lábon járjon a lezsibbadt oldalával. - És Valerio és én le tudnánk rendezni, amit elkezdtünk. - Megköszörül a torkát aztán a vámpírra szegezi a tekintetét. Azt szeretné, hogy Corvus beleegyezzen, mert jelen pillanatban Nick egyáltalán  nem biztos abban, hogy magát képes-e megvédeni, nemhogy még arra is koncentráljon, hogy a mellette állót is védelmezze. Nick amúgy sem szereti ezt csinálni, ha már vadásznia kell sokkal jobban szeret lőni, azzal pontosabb, ügyesebb és testhezállóbbnak is gondolja, micsoda pech, hogy David szerint Nicholasnak nem csak egy fegyvernemben kellene kiválóan teljesítenie, a közel harc sosem volt az erőssége: Nick mindig megragadja az  alkalmat, hogy először üthessen, tudja, hogy többre úgy sem nagyon lesz lehetősége, nem elég figyelmes, nem elég fürge és mindig alulértékeli a másik képességeit.  - Mert tulajdonképpen ez már elég személyes, ami csak rá és rám tartozik. - Elhatározta, hogy nem fog szarozni: előrántja, vagy hát ""előrántja"" ( a mozgása darabos, még mindig szédül és van egy tizenöt centis varrt seb az oldalon )a tőrt a zoknijából.

Meg kell hagyni, hogy Jenkins borzalmasan háltálan srác. Corvus helyében valószínűleg bárki kipenderítené innen, ő is húzza kissé a száját és lehet, hogy egész véletlenül erősebben nyomja rá a sebére azt a kötést, csak mert megérdemli, de nem különösebben veszi magára a dolgot. Túl hasonlóak a különbözőségeik mellett. Benne emberére akadt.
- Nem pénzre van szükségem, szivi. Majd meglátjuk, hogy miben tudsz nekem segíteni. – Hiába ütköznek az érdekeik, szereti, ha tartoznak neki az emberek, ha itt-ott behajthat egy-két szívességet. Mint ahogy ma is tette, hisz Nicket is ezért tudta észrevétlenül behozni ide és ellátni. A ’majd-meglátjuknak’ persze abszolút nincs szexuális töltete. Túl intelligens srác ő ahhoz, hogy ilyesmire pocsékolja el a tartozást, meg szexért amúgy sem fizet. Sem pénzzel, sem mással. Leshetik egymást, ameddig csak bírják, ebből ő sem fog engedni. Nem itt és most akarja megbeszélni ezt a tartozósdit sem. És az azért nyilvánvaló, hogy érdekli a tinderes ismertsége hogyan léte, nem hátsó szándékkal segített neki. De akkor már kellemest a hasznossal, ugye.
Az mondjuk meglepi, hogy miután megbeszélik, hogy a harmadikon lakik, van lift és egész jó a kilátás – magyarán minden, ami ŐFELSÉGÉNEK kellhet –, az hirtelen mégis visszavonulót fúj.
- Akármitől is félsz, Nick, mellettem nem kell. – Egészen nyilvánvaló számára, hogy valami aggasztja a másikat. Hisz eddig nagyon is tetszett neki a paradicsomos tészta és bor ötlete, és ennyire még ő sem lehet piperkőc, hogy a műtős póló miatt kezdjen el tőle undorodni. Az meg sem fordul a fejében, hogy azt gondolná, nem néz ki elég jól, hisz Nick még így is csodaszép. Hát, a körülményekhez képest. – Nálam is lezuhanyozhatsz. A sebgyógyulás szempontjából meg kifejezetten nem ártana, ha utána lekezelhetném és újra kötözhetném a sebed. És becsszó, hogy van rendes ruhám, amit felvehetsz. – Valami kényelmes, amiben aludhat, nem pedig műtős cucc. Szóval tudja, hogy valami nem stimmel, csak azt nem, hogy mi. Mindegy, azért térdre borulni nem fog, hogy jöjjön már – akkor sem, ha magának sem bevallva már egészen beleélte magát a ma estébe, ha már így alakultak a dolgok – egy valamihez viszont ragaszkodik. - Legalább had vigyelek haza. – Nem egészen érti, hogy most mi történt, és Corvus nem az a típus, aki azon kezdene el görcsölni, hogy vajon mi rosszat mondott. Rövid gondolkodás után helyette ez az első közlendője, ha Nick nem enged. Ehhez ragaszkodik. Bármi is történik Nickel, nem fogja csak úgy kirakni az utcára. Miután beszállnak majd az autójába, biztosan fel fogja még egyszer ajánlani, hogy menjenek fel hozzá, ő gondoskodik majd róla és nem kell ezzel a David figurával sem találkoznia. Aligha sejti, hogy erre nem lesz szükség, mert nem fognak ilyen egyszerűen eljutni az autójáig a sötét parkolóban.
Ha mindketten készen állnak, akkor mehetnek. Corvus hamar letudja a plusz kört, a kis műszak utáni kalandja nyomait a véres pólóval együtt beledobja abba a hulladéktárolóba, amiről tudja, hogy nem nézik át csak megsemmisítik, leemel a polcról Nicknek egy pólót és mehetnek. Ugyanott távozva, ahol bejöttek. Ha Nick nem beszél hozzá, ő sem nagyon erőlteti a beszélgetést, viszont felajánlja neki a maradék fél Snickersnek a felét – milyen jófej már – és természetesen csak a másik fiún múlik, hogy egyedül akar és tud-e menni vagy jobban esik neki ha Corvus átkarolja plusz támaszként.
- Ó fiúkák. Szöszi, azt hittem már elvesztettelek. – A parkolóban Corvus Jeepjéhez közeledve egy kétes alak áll meg előttük, akin bármelyik vadász fel tudná fedezni a vérszomj jeleit, így, emberi formájában is.
- Nick, mi folyik itt? – Ha eddig tartotta is a srácot, most elengedi és egészen készenlétben tartja a testét. Corvus gyorsabb és szívósabb, mint egy átlagos ember. Nem fog neki gondot okozni, hogy szükség esetén kirántsa a fekete farmerdzsekije belső zsebéből a vadászkését és már támadjon is, de azért előbb szeretné tudni, hogy mi a fasz történik. Úgy az egész este kapcsán.

Megkíméli magukat attól, hogy az első kérdésre őszinte választ adjon, mert alapvetően az ösztönös reakciója az lenne, hogy gondolkodás nélkül rávágja: nem, csakhogy azt még ő is tudja, hogy hatalmas nagy bunkóság lenne ilyesmivel visszavágni annak a férfinak, aki elég nagy szívességet tesz neki. Úgyhogy, csak negédesen visszamosolyog, Nicholas az a fajta, aki látatlanban szinte semmit sem hisz el, meg aztán amúgy sem a szavak embere, biztos nem fog Corvusnak hízelegni egy ilyen kiszolgáltatott helyzetben. - Le akarsz itatni? - Kérdez vissza aztán megütközve, persze csak szerepet játszik, magában nagyon jót szórakozik azon, hogy beleköthet - csak az izgalom kedvéért - a másik mondandójába. Amúgy sem hagyná Corvusnak, hogy bármit csináljon vele, amibe Nick nem egyezik bele. Nagy elvárásai vannak általánosságban és mindig tudja, hogy mit szeretne vagy éppen mit nem szeretne, Corvusnak sosem kell atól tartania, hogy Nick nem mondja meg az őszinte véleményét vagy éppenséggel azért egyezik bele valamibe, hogy Corvust ne bántsa meg. Nicholas biztosan nem a legempatikusabb ember a bolygón, de azért Corvus kedvéért - és ezt most veszi először észre igazán - egészen próbálkozik. Vagyis próbálkozik próbálkozni.
Ránéz a másikra amint megszólal, csalódottan fel is sóhajt, na nem a két szép szemére tett megjegyzés miatt, hanem a pár nap miatt. Biztosan nem fog otthon feküdni napokig, hogy David és Catherine felváltva törjenek rá, előbbi folytonos nemtetszését és csalódását kifejezve eposzi hosszúságú monológokkal, utóbbi pedig megjátszott álszentséggel féltve őt. Köszöni szépen, neki erre nincs szüksége. - A lehengerlő modoromért? - Villant egy vérszegény mosolyt, aztán mégis elégedetten sóhajt fel, tulajdonképpen alig várta, hogy erre terelődjön a szó. - Amúgy sem vártam el, hogy ingyen segíts nekem. Nem vagyunk olyan viszonyban, hogy bármilyen szívességet kelljen tenned. - Elég komolyan pillant fel ahhoz, hogy Corvus ráébredhessen, egy kicsit Nick a saját csapdájába csalta bele, esélye sincs ellenkezni, Nick nem fogja hagyni, hogy Corvus visszakozzon, elég makacsul tud ragaszkodni bizonyos dolgokhoz, és ahhoz, hogy semmilyen tartozása ne legyen nagyon is ragaszkodni fog. - Szóval mi a honoráriumod? - Farkasszemet néz vele, tulajdonképpen tényleg megkönnyebbül, hogy fizethet helyette.
Nick nem az a fajta srác, aki könnyen viseli, ha döntéseket hoznak a feje felett, szájhúzással hagyja csak Corvusnak, hogy visszatartsa, amúgy sincs még olyan állapotban, hogy magabiztosan üljön fel.
- Jó, de remélem nem a huszadikon laksz, vagy ha mégis, nagyon remélem, hogy van lift. - Fintorog egy kicsit, megjátssza magát, de egyébként egy kicsit hevesebben ver a szíve a gondolattól, hogy Corvusszal töltheti az estét.
Szótlanul törli meg magát amennyire ez lehetséges: így is retkesnek érzi magát, izzadtnak és nagyon gyengének. Ez semmiképpen sem a randevúzós külsője. Arra persze már fancsali képet vág, hogy egy kényelmetlen és ronda pólót kell magára húznia, rá is néz a másikra egy 'ez-most-komoly?' pillantással. Ennél az is jobb lett volna, ha a talált tárgyak osztályáról kell valami rémeset felvennie. Bármi jobb lett volna ennél. Csalódott és elégedetlen sóhajt hallat, de felveszi, a bőrkabátját ráhúzza, annyira rémesen festhet, hogy tényleg lassan azért fog imádkozni, hogy Corvus házában ne legyen egyetlen kurva tükör sem, csakhogy a tükör helyett mégis csak jobban aggasztja, hogy mi van ha követték? Sérülten biztosan nem lesz képes megvédeni a másikat a vámpíroktól. Semmiképpen sem akarja bajba sodorni, de arra sem hajlandó, hogy elmondja miért is kezd visszakozni. - Lehet, hogy jobb lenne ha én most hazamennék. Lefürödni, meg pihenni és mondjuk... találkozhatnánk holnap vagy inkább holnap után este? -Persze nem bízná a véletlenre, nem haza menne: egyenesen vissza abba az átkozott fészekbe.