Abban a néhány másodpercnyi csendben, amit feszült várakozás tölt ki, ő csak pótcselekvésként az ujjaival piszkálja, csipkedi, kapargatja a vékony takaró tetejét. Az ölében van mindkét keze, mégsem érzi a súlyát. Nem mintha olyan nehezek lennének a kezei, mégis ott motoszkál a gondolatai hátsó részében, hogy nem érzi. Mielőtt azonban ebbe belemerülhetne, te megszólalsz. ~ Te most elküldesz engem? ~ Most erre mit mondjon? Technikailag igen, gyakorlatilag nem? Egy kicsit még inkább lesüti a tekintetét, egészen addig, amíg újra megszólalsz. Elesetten és tiltakozva rántja rád minden figyelmét. Mert tudja, hogy igazad van. Pontosan ezt tette. Önhatalmúan eldöntötte, hogy Neked mire van szükséged. Illetve mire nincs: rá. Persze, persze, mondhatnánk, hogy törött szárnyakkal játssza itt a mártírt, kimondja a ’szakítást’, hogy ne téged terheljen annak a súlya, hogy ott hagyod a nyomorék pasidat, aki egyébként hivatalosan nem is a pasid. De amúgy meg az. Legalábbis ő úgy érzi, hogy összetartoztok. Hiába nem mondtátok ki, hiába nem kerültek címkék erre a dologra, bizarr módon közelebb érez téged magához, mint bárki mást. Ugyanakkor… ez nem is olyan nehéz. Elvégre nincs senkije. Most már végképp nincs. Most már csak a kollegáival sem járhat el inni, mert itt fekszik egy kórházi ágyon és ki tudja, mi lesz a karrierjével. Természetesen középtávon, mert azt nem veszi opciónak, hogy ő sosem tud majd járni. Talpra fog állni, mert ha valaki versenybe tud szállni a te makacsságoddal szemben, az ő. Kétségkívül ő. De mégis csak hónapokról van szó. Te pedig olyan csodálatos vagy. És persze ott motoszkál az is – még ha nem is akarja beismerni magának, még nem – hogy tényleg nem fog soha lábra állni. Nem teheti meg ezt veled, ugye?

Mint mondtam, mártírkodik itt.

Pedig Corvus sosem volt mártír alkat. Mindig is egy higgadt, realista férfi volt. Ezt figyelembe véve lehet azt mondani, hogy nézd el neki? Nézd el, mert ha maradsz, ez bizonyára még csak a jéghegy csúcsa annak a lejtőnek, amin ebben az élethelyzetben túl könnyen csusszanhat le az aljáig, ha nem figyel. Márpedig van rá esély, hogy nem fog figyelni. Ahogy arra is, hogy fog. Ki tudja. Corvus egészen kiismerhetetlen. Ha már jéghegyek, akkor idézhetünk a Titanicból is: a titkok mély óceánja.

- Nem… – Erőt vesz magán. Fáradt, csak szeretné lehunyni a szemeit, de erőt vesz magán és kézen fog, hogy visszahúzzon, ha el is mozdulnál. – Én sajnálom. Nincs jogom eldönteni, hogy mire van szükséged és mire nincs. De nem vagyok benne biztos, hogy tisztában vagy a helyzetem súlyosságával… – Az orvosi részével persze, tisztában lehetsz, de ő most a kovenre és minden egyébre is gondol. Hogyha maradnál, csak te lennél neki, ő pedig nem teheti meg veled, hogy ilyen mértékben rád támaszkodik. Attól is fél, hogy nem bírná ki a kapcsolatotok. Akkor nem egyszerűbb most ’elküldenie’? – Nick, én tényleg, tényleg nagyon kedvellek, – mint ahogy előtted még senkit, ez egyértelmű – de nem helyezhetem rád ennek a súlyát. – Jaj ne, jaj csak ezeket a szeme sarkában csillogó könnyeket ne. Fogjuk rá, hogy álmos és kába és attól ilyen piroskák a szemei. - Mert azért valljuk be, bármelyik ujjadra találhatnál valakit, ha akarnál. - Elneveti magát az orra alatt, mintha próbálná oldani a feszültséget, de leginkább csak kínjában mosolyodik el ezen. De tényleg akarnál? Ebben mélyen legbelül ő sem biztos. Fordított helyzetben ő sem biztos, hogy akarna. Titeket egymásnak teremtettek, nem igaz?

Talán egy hosszú időre ez volt az utolsó mosolygós pillanata, amikor örömmel beleegyezel abba a vacsorameghívásba. Mert onnantól Corvus mentális állapotával együtt az egész beszélgetés is lefele indul a domboldalon.
A homlokát ráncolja, szabadkozna, ha nem dolgozna benne ennyi gyógyszer és lenne hozzá ereje, úgy egyáltalán kellő figyelme. Igen, tisztában van vele, hogy ez nem egy elmegyógyintézet, mégis égető vágyat érez arra, hogy minél előbb kijusson innen. Mert minél hamarabb jut ki innen, annál hamarabb van vége ennek az egész rémálomnak, amiből úgy érzi, hogy egyszerűen képtelen felébredni. De orvos, a fájó, józanabb része nyilvánvalóan tisztában van a saját helyzetével. Makacs, mint az öszvér, ezért eleve opciónak sem veszi, hogy Ő nem fog asap talpra állni. Nem hiába tartják úgy klisésen, hogy az orvosok a legrosszabb betegek.

Visszatérve arra, hogy mitől érezné magát jobban, hát tudod, mitől érezné magát jobban? Attól, ha közelebb érezhetne magához. Fogalmad sincs róla – és talán szerencsére, mert talán túl sok lenne és túl hirtelen a kis lassacskán bimbódzó kapcsolatotoknak – hogy jelenleg te vagy az egyetlen ’biztos pont’ az életében. Corvusnak nincs senkije. Senkije.
Hányavetett kapcsolata volt a kovennel is, de legalább tudta, hogy van mögötte egy híd, amin átsétálhat, ha szüksége van rá. Tudta, hogy ott az anyja, akinek boszorkányok tömkelege áll szolgálatában, ha szüksége van rá. Tudta, hogy ott az anyja, aki mégis csak az anyja. De most? Úgy érzi, egyedül hánykódik az óceán közepén egy kibaszott csónakban. Nem tudja még mi történt, de sejti, hogy nem sok jó. A koven legnagyobb előnye az volt, hogy az árnyékból dolgoznak. Anélkül olyan az egész ügy, mint egy léket kapott tengeralattjáró, jól lehet, halálra van ítélve. És ha nem is így van, ha Corvus logikája téved – nem téved persze – akkor sem lenne biztos benne, hogy hozzájuk fordulhatna. A legkritikusabb órában szegült szembe érted és a gyerekekért az anyjával. A legjobb esetben is az lehetne a büntetése, hogy oldja meg saját magának a bénulását.

Ez nem az én kulcsom.

El sem tudnád képzelni, mennyit fog neki később jelenteni, hogy ennyire türelmes és odaadó vagy vele. Te, odaadó. Lehet, hogy tényleg csak álmodik. Figyeli az új kulcscsomóját még egy ideig, rémesen kába a tekintete, ki tudja, hogy mi jár a fejében, ha egyáltalán jár valami. Végül nem kell elismételned a mondandód még egyszer, csak fogja a kulcsot és Corvusra nem jellemző hanyagsággal veti oda az éjjelijére. Rémesen, rémesen szomorúnak tűnik. És kicsit olyan, mintha még csak nem is tudná, hogy miért az. Olyan nagyon sok dolog van a tányérján, hogy bele sem tud gondolni. De felnéz rád, és te ott vagy, és ez most elég. Illetve majd mindjárt elég lesz, ha elég közel kerülsz.

- Nick… – A kezedet fogja, finom, de kellő erővel húz maga felé ahhoz, hogy vedd az adást és átülj az ágyra. Nagyon szeretne közelebb tudni magához. Te vagy az egyetlen kapaszkodója a valóságba. - Láttam a leleteimet… – Halkan beszél, de még meg is áll és gondterhelten nagyot sóhajt. Hogy mondja el neked, amit gondol anélkül, hogy értelmetlen zokogásba fulladna részéről az egész? Így inkább másfelől közelíti meg a dolgot, és ahelyett, hogy magáról beszélne, rólad fog. Az legalább még megy. – Én egy percig sem fogok rád neheztelni, ha most kisétálsz és… újra tinderezni kezdesz. – Tinderezni, hát persze. Most épp nem talált jobb megfogalmazást annak, hogy ’szakítsatok’, elvégre nem is vagytok együtt. Sőt, ki tudja, mi ez köztetek. De ő nagyon, nagyon kedvel téged. Jobb napjaitokon egyenesen rajongott érted. Ám most az egyetlen, amit érez az, hogy bár szüksége van rád, nem ránthat téged magával. Nem teheti meg, és neked sincs okod megtenni érte. Megkönnyíti hát a dolgod, szerinte.

Corvus valóban remek munkatárs. És ezért mindenkinek megszakad egy kicsit a szíve, amiért most ő fekszik itt. Rengeteg, rengeteg kérdést vet fel ez a szituáció mindenkiben. Kivételesen jó szakembernek ígérkezik, mi lesz így a karrierjével? A beleölt évekkel? Mit keresett egyáltalán a kúriában, ahová leginkább vadászok és természetellenesek mentek? Elvégre Corvus eddig nagyon jól játszotta az átlagos embert. Már ha lehet átlagosnak nevezni egy ilyen fiatal és jóképű sebészt. Csak nézz rá a kába mosolyára, ahogy kicsit fentebb tolja magát az ágyon, mikor a kórházi koszttal jössz. – Ha kijutok innen, elviszlek vacsorázni. – Hisz ezért húzod a szádat, nem igaz?

- Jól van. – Helyeslőn bólogat. Túl fáradt most, hogy mélyebb beszélgetésekbe belemenjen, de máris arra gondol, hogy ha úgyis vissza kell jönniük még néhány vizitre, akkor meg fogja őket látogatni. Ha még nem tud akkor rendesen járni, akkor gurul, nem probléma. Bár ilyen könnyű lenne, ahogy ő most azt tagadva elképzeli.
- Úgy érzem magam, mint akit majdnem megöltek. – Nagyot sóhajt, fáradtan, de olyan furcsán szórakozottan mondja. Végülis… jól érzi, amit érez. Majdnem megölték. És egy része úgy van vele, hogy talán megérdemelte volna. – Mintha másnapos lennék. Bárcsak az lennék. A lábaim meg, hát… – Próbálja ő úgy folytatni, ahogy elkezdte, de a vékony takaró fedte lábai felé már teljesen elkeseredetten pillant. Hirtelen forróság önti el, és ezzel együtt olyan sok minden elönti az arcvonásait is. Nem csak a hűvös verejték, hanem minden kételye. – Otthonos így is… elég sokat aludtam a kórházban eddig is. – Fel sem néz rád, már csak az orra alatt motyogja.

Akkor kezd azonban látványosabban szétesni, amikor az orra elé teszed a lakáskulcsait. Annyi nyugtató van benne, hogy fel sem fogja, hogy mit csináltál az ajtajával, és hogy most új zárja van. Sőt, néhány másodpercig még csak figyeli kába tekintettel a kulcsokat, tudod, amikor nézed, hogy valami nem stimmel, de nem tudsz rájönni, hogy mi nem, aztán rájössz, hogy az a virágcserép, amit öt éve ugyanazon a helyen tartasz a komódodon, most húsz centivel arrébb lett téve. – Ez nem az én kulcsom. – Még egy fél kérdőjelet is hallani a mondat végén ahogy olyan kis elveszetten néz fel rád, és láthatóan másra sincs szüksége, csak hogy leülj végre mellé és megfogd a kezét.

Nagyon-nagyon fáj a jobboldali járomcsontja. Fáj, mert minden figyelmét odairányítja. Szinte már erőlteti, képzeletben vörösödik attól a feje, hogy az arcán lévő kis zúzódások és horzsolások úgy fájjanak, mintha ecetes gézzel borogatnák. Minden jobb, mint az a kietlen tompaság, amit deréktól lefelé érez.
Nem voltál itt, amikor felébredt. Nem voltál itt, amikor elmondták neki. De tudja, hogy itt voltál. És tudja, hogy újra itt leszel. Különösen kiemelt figyelmet kap az orvosoktól és nővérektől, elvégre a kollégái. De rajtad kívül nincs senkije… és ha azt nézzük, te sem vagy neki. Tudja, hogy miattad jutott el a kórházig, de azt is, hogy nem várhatja el tőled, hogy néhány szimpátialátogatáson túl vele maradj. Olyan csodálatos vagy – nem, nem vagy az, ezt ő is tudja, leginkább csak a külsőd a csodálatos, de ő kívül-belül rajong érted – ő pedig most már… ez. Nagyot sóhajt. Összecsukja a könyvét, amit olvasgatott, hát igazából az, hogy olvasta túlzás, tíz percig meredt egy-egy oldalra, mielőtt tovább lapozott és az első mondatot olvasva rájött, hogy az előzőkből semmi nem ment át, szóval egyet előre, kettőt hátra alapon megy. Lényeg a lényeg, összecsukja az öltözőben lévő szekrényéből kapott könyvét és újra elmerülne a borús gondolatai között, amikor Te belépsz.

Valóban tompa a pillantása a nyugtatók miatt, nem rég kapta meg a negyediket, de mióta ébren van, fájdalomcsillapítót nem volt hajlandó elfogadni. – Szia… – A helyzethez képest túl nyugodtan pislog rád, a kapott szedatív cuccok miatt, de még ilyen állapotban is felzaklatnád, ha a kedvességed mellé még mosolyognál is. Szereti a mosolyodat, de tudja, hogy nem osztogatod csak úgy. Vagyis nem lehet olyan rossz a helyzet, ha nem mosolyogsz és nem hozol virágot, ugye? Egyébként még minden oké. Még nem érett be a fejében, hogy mekkora is a baj. Mert mindenki téved, ő meg majd néhány héten belül szaladni fog. Most még a tagadás fázisában van. – Jól…jól vagy? Mi van a kúriával? A gyerekek…? – Te és ő?