Egy arc sejlik fel a sötétben, éppen egy szívdobbanással az előtt, hogy magamhoz térek. Nemes és éles-, macskaszerű vonások. Mimikái vasszigorba fagytak, és éppen úgy néz ki, mint egy márványból faragott, szépen megmunkált szobor. A sötétség fátyla mögül néz vissza rám, szemrebbenés nélkül, a pillantása nem ereszt. Ajkai nem mozdulnak – mégis maradásra parancsolna. Ugyan az a magnetikus, magával ragadó, mindent bekebelező erő húz vissza, felé, oda, ahonnan a pap segítségével sikerült megszöknöm; de ezúttal nem engedem neki, hogy elragadjon, hogy magával rántson, mint valamiféle feketelyuk. Hirtelen szakadok ki a sötétségből, és érzem meg a bőrömön a tűz – most igencsak barátságos, és megnyugtató – melegét. Ha másért nem – amit kétlek -, akkor azért biztosan a pokolra jutok, hogy felgyújtottam isten házát, és bárányát – még, ha utóbbi csupán egy bábja volt a gonosz entitásnak. A hangok messziről jövő visszhangként csengenek a fülemben, abban sem vagyok biztos, hogy nem a semmi kivetülése volt, vagy éppenséggel azokhoz tartozott, akiket hátra hagytam. Megköszörülöm a torkomat, bár én korántsem azért, mert a füst kaparná, csupán zavarodottságomban (?), mintegy pótcselekvésként. Mégis, mit mondhatnék? Hogyan mondjam el mindazt, amit átéltem, amit tapasztaltam, amit láttam? - Elment – felelem végül a feltett kérdésre. – Csak egy báb volt. Egy ártalmatlan, gyönge lélek – teszem hozzá, fátyolos hangon, mintha még mindig valamiféle transzban lennék, pedig az az alak már levette rólam a kezét – mégis feláll a tarkómon az összes pihe, mert úgy érzem, most is mögöttem van, és engem néz. Azon tűnődök, hogy vajon elmondjam-e nekik, hogy a bábmester ragadott el engem, és rajtam kívül még másokat is, akik feltehetően nem olyan szerencsések, hogy a ropogó tűz mellett nyújtóztathassák ki megfáradt végtagjaikat...? Mit kezdenének az információval? Jobb lenne, ha nem mondanék semmit, annak reményében, hogy számukra itt és most véget ért az éjszaka, hazamennek, lefekszenek aludni és előbb, vagy utóbb elfelejtik ezt az egészet. És, ha elmondom, mi a garancia rá, hogy nem fogják ugyanezt az ideglelő érzést tapasztalni, amit én – mintha valaki szüntelen a nyomukban lenne, a sarkukban járna, és a nyakukba lihegve; várva a megfelelő pillanatot, hogy lecsapjon - és belebolondulni? - Másokat is elvitt ez a valami. Vagy valaki – bököm ki végül, opálos lélektükreimet hordozva a társaimon.
Ahogy igényesen térdelve öklendezem – a jelmezem brazil szambatáncosokat megszégyenítő toll-toldalékait megperzselte a kibaszott tűz, na nem mintha pillanatnyilag ez lenne a legnagyobb bajom -, egész egyszerűen elrohan mellettem az idő, és nagy segítség, hogy megszólaltok, mert közben legalább azon nem kell rágódnom, mindenki kijutott-e élve. A füst ugyan felmarta a torkom, a zár viszont nem robbant a képembe, mert egy kibaszott mázlista vagyok, szóval mondhatjuk, hogy talán én is megmaradok.
A vodka meg úgy dönt, hogy mégiscsak jobb lesz neki bent – az már más kérdés, mennyire lesz ez jó nekem holnap -, hát ráérősen oldalra billenek, a fenekemre huppanok, és a hátam mögött a fűbe tenyerelve mérem végig a többi áldozatot. Már épp forgatnám a szemem az este tanulságára, mint valami ostoba gyerek, aki nyilván abból sem tanult, hogy a kis kalandba majdnem belepusztult, csakhogy épp ekkor észlelem az eszméletéhez visszataláló boszorkány zihálását, az arcára telepedett tanácstalan kifejezést, és egy rövidke időre ismét elönt az aggodalom. Meg a bűntudat. Nem ütöttem túl nagyot, ugye? Mármint nyilván kár lenne érte.
Dominóra pillantok, mozdulni látom a kezét, de annyira lefoglal a saját gondolataim kuszasága, hogy képtelen vagyok értelmezni a tekintetében csillogó kérdést, annál inkább a fegyvert. Visszaterelem a figyelmem a boszorkányra, és csak akkor szakítom el tőle ismét, amikor a testvérem felé pillantva megrázom a fejem. Aztán kurvára reménykedem, hogy nem tévedtem.
- Ha tippelnem kellene, szépfiú, a vörösnél van a megfejtés. - Karcos a hangom, a hűvös éjszakai levegő is karistolja a felmart torkom. A fejem hátra döntöm, de ahelyett, hogy a csillagokat számolgatnám, lezárom a szemhéjaim. A kápolna maradványainak ropogása visszhangzik a tudatomban. Örülnöm kellene, hogy túléltük. Ehelyett csalódottságtól keserű a nyelvem. Mert be sem kellett volna mennünk oda.
Nyitnám a számat, hogy szóljak Canyonnak, nem különösebben jó ötlet rálőni a zárra, de természetesen elkésem, csak addig jutok, hogy összeszorítsam a szememet – én vagyok a bátor iker, egyértelmű! –, bevillan néhány kép arról, hogy pudinggal és babatápszerrel etetem majd, amíg a farkasvérnek köszönhetően újranöveszti a száját és a fogait a jó eséllyel elkerülhetetlen baleset után, de lám, végül is úgy tűnik, hogy szerencsés csillagzat alatt született, mert sem a repeszek nem kapják szájba, sem a zárat nem teszi annyira tönkre, hogy tényleg beszoruljunk. Ha tudnám amúgy, hogy egy bizonyos férfi miatt hasonló helyzetbe kerül, akkor valószínűleg nem harapnék az ajkamba, nem nyomnám el magamban az okostojásosdit, hanem tényleg elmagyaráznám, hogyan érdemes a zárakhoz nyúlni. De azután, hogy a múltkor is ő takarította el helyettem a halott rendőröket, inkább befogom a számat, és nem játszom a mindentudót. Ugyanis ahhoz nem tudok eleget. A vámpírt a földre fektetjük, a szöszire az előző rámorranást követően igyekszem valamivel barátságosabban mosolyogni, bár a vállam miatt túloznék, ha azt állítanám, hogy jól vagyok. Leülök én is a földre, felnézek az éjszakai égboltra, és keresem magamban a hisztire utaló nyomokat – miért kellett eljönnöm, miért nem maradtam otthon, miért nem ez, miért nem az –, de hiába a katasztrofálisan alakuló este, mégis kénytelen vagyok pozitívan elkönyvelni ezt az egészet. Végül is élünk, félig-meddig hasznosnak éreztem magam – ami elég beteg dolog amúgy, Leon hőskomplexusának egyfajta kifordított, önző verziója, asszem –, és magam is felnevetek a vámpír megjegyzésének hallatán. Már éppen csak egy „mi megmondtuk” hiányozna az este margójára. Arra kapom fel a fejem, hogy a boszorkány levegőért kap, hát önkéntelenül is megint a fegyveremért nyúlok, de egyelőre nem szegezem rá. Canyon tekintetét keresem, mert valószínűleg még részegen is jobban ért az emberekhez – meg minden más lényhez –, mint én, ő nyilván egyből leveszi, hogy rettegnünk kell-e még a vöröstől, vagy most éppen egy pohár vízre lenne-e szüksége, mint, nos, nagyjából mindnyájunknak.
Elküldésének ideje -- Szer. Nov. 25, 2020 10:11 pm
Ahogy az ég felé fordítom az arcomat, csukott szemmel, csak a Nap fehér fényét látom, a hevét már nem érzem a bőrömön. Az alakok kivehetetlenül haladnak el mellettem, és mindez olyan, mintha a világban normális és megszokott ütemben zajlanának a dolgok, csak éppen én ragadtam be ide. Nem vagyok sem itt, sem ott. Valahol a kettő között vagyok, két világ mezsgyéjén, mint egy kifeszített kötélen, egyensúlyozva. Megindulok abba az irányba, amerre a suhanó árnyak, magam sem tudom pontosan, hogy miért. Talán abban bízom, hogy ott, ahová tartanak, ahová most már együtt menetelünk, választ kapok a feltett-, és fel nem tett kérdéseimre egyaránt. Minél tovább haladok – úgy tűnik, a végtelenbe, a semmibe -, egyre inkább úgy érzem, hogy a láthatatlan súlyok egyszerre húznak le, a föld felé, és vonzzanak az adott irányba, mint éjszakai pillangót a lámpa fénye. Újra térdre rogyok, mint nem is olyan régen, vagy talán eonokkal ezelőtt, a kápolna csupasz, hideg kövére, és a fűbe markolok, kitépek belőle egy-egy marékkal, de úgy csúsznak ki a szálak az ujjaim közül, mint a homok – és olyan szél viszi el őket, ami a hajamba nem tép bele. Legszívesebben ordítanék – és ordítok is. Tehetetlenül. Dühösen. De az alakok nem látnak, és nem hallanak, még csak felém sem fordítják üres tekintetüket, pláne nem sietnek a segítségemre, pedig nem vágyok sokra, csupán válaszokra, és talán egynémely jó tanácsra, vagy ötletre, azzal kapcsolatban, hogyan tűnhetnék el innen; de csak kikerülnek, mint, ahogy a folyó hullámai teszik azt egy kővel. Ordítok. Mintha számtana, mintha érne bármit is. Rendíthetetlenül lököm el magamat a földtől, egyenesedek fel, és folytatom a zarándoklatot, mígnem a távolban meg nem pillantom a viktoriánus kastélyt; délibábnak hiszem, mert reszket körülötte a levegő, de, amikor közelebb érek, az erő, ami eddig magához hívogatott, most eltaszít. Buraként omlik a kúria fölé valamiféle pajzsként funkcionálva az erőtér. Tenyeremet az áttetsző anyagnak feszítem, és, ha tudom, ha nekem megmaradt az erőm, tűzzel perzselem a felületet. Mindhiába. Az eddig testetlen és formátlan lények alakot öltenek odabent – nem tisztán kivehetők a vonásaik. Furcsa mód először csak most fordul meg a fejemben a gondolat, hogy talán meghaltam, és ez az, itt a vég. Persze, nem így képzeltem el a mennyországot, sőt, az igazat megvallva, sehogy sem képzeltem el, de talán ez nem is az. Ez talán csak a purgatórium. És én nem vagyok egyéb, csupán egy kósza, nyughatatlan lélek, a helyét keresve egy másik világban, az övén túl. És, a helyett, hogy minden porcikámat elöntené a félelem és a rettegés, vagy a kétségbeesett düh, vagy esetleg a szomorúság, hogy mindent, amit ismertem, magam mögött kell hagynom, úgy, hogy még csak fel sem készültem, el sem búcsúzhattam az élettől, soha korábban nem tapasztalt, álomszerű nyugalom lesz úrrá rajtam. És, ahogy ebbe az érzésbe süppedek, úgy csendesedik el a tenyerem alatt a burok, mint egy sima tükrű tó vize – a túloldalon pedig ismeretlen arcok és szempárok néznek vissza rám, és a koponyám faláról kivehetetlen suttogás visszhangjai csapódnak vissza. Azonban, még mielőtt egyetlen lépést is tehetnék feléjük, az erőtér túloldalára, egy kéz ragadja meg a felkaromat, és ránt magával. Hanyatt esek – épp olyan lassan, mint, ahogyan a lények között meneteltem. És a becsapódás is elmarad, a levegő nem reked a tüdőmben. Csak zuhanok, hirtelen rémisztő sebességgel, és hiába próbálom visszanyerni az egyensúlyomat, és az uralmat a testem felett, úgy süllyedek valahova máshova, mint egy vízbe dobott kő. Amikor végre talajt érek, egy kézbe kapaszkodok – vagyis, sokkal inkább ő kapott el engem -, de úgy rántom el, minta csak izzó vasat markoltam volna meg, mert a végtag tulajdonosa nem kisebb személy, mint a pap, a kápolnából. A felismerésre azonnal felpattanok ültemből, és a fegyveremért nyúlok, de az az egyik ikernél maradhatott, úgyhogy dobókést veszek a kezembe, de le is eresztem a karomat magam mellé. A pap arca ugyanis bűnbánó és szomorú. Nem kell megszólalnia, hogy tudjam, nem akarta ő ezt, őt is éppúgy a rabjává tette az a valami – vagy éppenséggel valaki -, mint ahogyan engem is birtokba vett. - Vissza akarok menni – mondom én, és igyekszem ellentmondást nem tűrőnek hangzani, de egy pillanatra, a mondat végén elbicsaklik a hangom. Ő pedig visszahozott engem – ez a válasz, és még mindig nem mozdulnak ajkai. Nem igazán értem, egészen addig, amíg körül nem nézek, és rá nem jövök, hogy a pap tulajdonképpen tényleg visszahozott engem, saját magam kezdetéhez, a gyökereimhez. Lublinba. A Krakowski kúriába, egészen pontosan annak az udvarába, az ősöreg tölgy árnyékában állunk. Még a hegyeket is látom a távolban, és az erdőt, ahol olyan otthonosan mozogtam, mint egy ott élő vad, és innen pont rálátni apám dolgozószobájának csukott ablakaira. Legszívesebben felrohannék hozzá, de tudom, hogy úgy sem találnám ott. Voltaképpen nagyon nem akarnám ezen a helyen találni. - Ki tette ezt veled? Gondolom, ugyanaz, aki engem ide hozott. Tudod, ki az? – a válasz rövid, és elkeserítő. Egy hatalmas, ismeretlen és sötét erő, aminek nem lehet megálljt parancsolni. Legalábbis sem ő, sem az ősei, sem más boszorkányok és varázslók nem voltak képesek erre. Azt viszont ő is megsejti, hogy úgy még csak a kisujjamat sem tudom megmozdítani az ügy érdekében, ha rabja maradok az éteri semminek, és a nem e világbeli Lublinnak. Nagy levegőt veszek, és lehunyt szemmel újra kezdem a kápolnában kántált igét, ami talán megszabadítja a papot láthatatlan láncaitól, melyek béklyókba verik itt, a senki földjén. Talán a képzeletbeli kúria, az otthonom kivetülése adta a megnyugvást, talán mindaz az erő, amit ebből a helyből és a családomból merítek, segített a papon. És rajtam. Hirtelen telik meg a tüdőm levegővel, ezzel egyidejűleg önt el az élet, ahogy csukott szemeim kipattannak, és a tűz, mely szinte elvakít, hevét megérzem a bőrömön. Nem lehetek olyan régen kiütve, hiszen a kápolna még mindig lángokban áll, de úgy kapkodom a levegőt, mintha csak lefutottam volna egy kisebb maratont. Szóra nyitom a számat, de nem tudom, hogy kihez forduljak, és mit mondhatnék, hogyan kezdjem, hogyan önthetném szavakba mindazt, amit az imént láttam, mindazt, ami óráknak, ha nem napoknak tűnt, anélkül, hogy sülbolondnak néznének a társaim.
Mindig is úgy véltem, hogy a vámpírlétnek ugyanúgy megvoltak a hátrányai, mint az előnyei – például, az határozottan előnynek számított, hogy még élhettem, jelen helyzetben azonban csak arra tudtam gondolni, hogy mekkora egy istencsapás is valójában ez. Hallásom is ugyanolyan éles volt, mint látásom, így tudtam, hallottam a kereszt recsegő hangját, ahogy éppen ránk készült dőlni. Összeszorított fogakkal próbáltam mozgásra bírni végtagjaimat, azonban bárhogy is próbálkoztam, képtelen voltam még megmoccanni az izmaimat összerántó fájdalom miatt. Akarva-akaratlanul is azon kezdtem el gondolkodni, hogy ha az a kereszt rám dől, vajon az megölne? Múltamat tekintve elég ironikus lett volna ez a vég. Éreztem, ahogy Sveta megpróbálja arrébb lökni a testemet, el a kereszt útjából, én pedig ismét kísérletet tettem arra, hogy legalább egy milliméternyit arrébb guruljak, de nem ment. Még ahhoz sem volt elég erőm, hogy kinyissam a számat. Végül aztán feltehetően az ikrek közül az egyik elkapta a keresztet, mielőtt az kilapított volna minket, és félrelökte azt. Ahogy hangos csattanással ért földet a kőpadlón, azt hittem, menten megsüketülök. Mindenesetre nem panaszkodtam, mert épp most mentette meg az életemet, és még felnyalábolni is segített Svetának, mielőtt a tűz martalékává váltam volna. Jobban belegondolva, biztos a karma kegyetlen játéka lett volna, ha a agyonlapít egy kereszt, utána pedig halálra égek egy kibaszott kápolnában. Kétségtelenül a nagybátyám átkozott meg, és még ennyi év után is képtelen leszakadni rólam. Ahogy a kápolna kijáratához botorkáltunk, az erőm fokozatosan tért vissza, így már valamennyit vissza tudtam venni súlyomból a nőktől, bár azt azért nem állítottam volna, hogy segítség nélkül meg tudtam volna állni. - Köszönöm – súgtam erőtlenül a két nőnek, majd amint ismét az épületen kívül voltunk mindannyian, elengedtem a szőkét és barnát, és ismét a földre rogytam. Az adrenalin még mindig az ereimben száguldott sebesen, főleg ahogy hallottam a kis kápolnát összedőlni a lobogó tűz lángjai alatt. – A mai nap tanulsága: ha egy ismeretlen Herbert alak hív játszani egy elhagyatott kápolnába, nem követed – nevettem fel kissé erőltetetten, miközben tekintetemet a sötét égre szegeztem. Hogy a vöröskével mi történt, arról fogalmam sincs, túlságosan el voltam foglalva a kereszttel, utána meg a félig kipurcanással. – Mi történt egyébként Herberttel? – kérdeztem a többieket, jelét sem mutatva annak, hogy az elkövetkező pár percben fel kívánkoznék kelni a földről.
Elküldésének ideje -- Szomb. Nov. 21, 2020 12:21 am
halloween rave party
A sikoly, ami a tűz ropogása mellett visszhangzott a kápolnában az enyém volt, kellett egy pillanat, mire ezt képes voltam összerakni, ahogyan arra is, hogy mit művelt velem kedves Herbertünk. Eddig sem voltam túl nagy hívő lélek, de most egy életre elment a kedvem a hitem keresésétől, úgyhogy bármennyire jól is hangozna az a sablonos mondat, hogy „ha élve megúszom ezt, megtérek és megjavulok, énistenemjóistenem”, ettől csak egyre távolabb kerülök, hogy aztán kábulatomból a Te hangod térítsen magamhoz, amikor már a keresztnél vagy és próbálsz kiszabadítani. Ezért persze rohadtul hálás vagyok, bár a pánik jelenleg még uralkodik a testemen, szóval kurvára kényszerítenem kell magamat, hogy ne rángassam a bőrszíjakat, amik a keresztre feszítettek. A következő pillanatban pedig már zuhantam lefelé, hogy aztán elkapj, vagy legalábbis megpróbálj, mert olyannyira elgyengített a kereszt léte, hogy esélyed sincs, így a padlón kötünk ki. Szőke tincseim az arcomba hullottak, s mire odébb túrnám őket, már látom a végzetünket – az a rohadt kereszt kibillent a helyéről és egyenesen ránk készült zuhanni. Elkeseredetten próbálom odébb lökni a testedet, de a karjaim zsibbadtak, és semmi eredményt nem tudok felmutatni, amikor az ikerpár egyik tagja jelenik meg, és képes arrébb taszajtani a keresztet – most már nyilvánvalóan tudom, hogy a rendőrnő nem ember, de ez a legutolsó gondolat, ami átszalad a fejemben, amikor azt mondja segítselek felszedni a padlóról. Én pedig a belélegzett füsttel küzdve pattanok talpra, hogy után magammal húzzalak szépfiú, és feltámogassalak. Ekkor látom meg, hogy a másik barna, aki lecsapta néhány perce a vörös nőt, éppen a boszorkányt szedi össze, és csodálatos módon sikerül annak fegyverével ellőnie a zárat, amelyet már nem tart szellem, démon, varázslat bármi a helyén. Így végül a mi kis hármasunk is kibotorkál a kápolnából, éppen időben, hisz mögöttünk a tető kezdi megadni magát a lángoknak. – Jól vagytok? – ostoba kérdés, mégis kikívánkozik belőlem, s talán érti mindenki mire vonatkozik: mert ugye Herbert elment, végleg, és békén hagy végre mindannyiunkat?!
team two
Vérfarkas
Chatkép : Szerepkör : washingtoni lakos play by : Eiza Gonzalez Hozzászólásaim száma : 116 Pontjaim : 88 Pártállás :
Elküldésének ideje -- Csüt. Nov. 19, 2020 11:02 pm
To get so high
walking on the ceiling
Végre kinyitom a szemeim. Önkéntelen zártam szorosra, amikor a kézfejem éle a vörös tarkójának ütközött. A manőver sikerességétől érezhetően több időt viszont nem kaptunk, a füst ugyanúgy kaparja a torkom, mint előtte, és ugyanúgy szédülök az oxigénhiánytól, mint másodpercekkel korábban, hát nem hezitálhatok tovább. A kereszt felé pillantok, és hirtelen nem tudom hova tenni a fejleményeket, mintha az elmúlt fél perc elrohant volna mellettem, mintha az események józanító hatása hullámokban törne rám, és most, a boszorkány elvesztésével, a forróság enyhültével megint rámtörne a kábulat, amibe napok óta menekültem. Nagyot nyelek, ahogy a hármast feltápászkodni észlelem a kereszt mellől, megkönnyebbüléstől váratlanul könnyűnek érzett tagokkal hajolok le a vörösért, a vállamra húzom a karját és a derekát ölelve indulok az ajtó felé.
Aztán megtorpanok, és úgy bámulom a lángoló tömörfa ajtót, mintha áthatolhatatlan akadály volna. Nos, tulajdonképpen határozottan annak is tűnik ebből a szögből. Hátrapillantok. Szerintem abból a szögből is, hát óvatosan engedem az ernyedt testet a kápolna még mindig hűsnek tetsző márványpadlójára és a zárra szegezem a banya elárvult fegyverét. Az egy dolog, hogy ez már a vámpírnak sem jött be, de könyörgöm, csak elboldogulunk vele, ha valami ezeréves, sötét hatalom helyett csak valami ezeréves, rozsdás zár tartja. Meghúzom a ravaszt - és lezárom a szemem, erről egyébként leszokhatnék, vagy legalább rászokhatnék, hogy ne lopjam a napot vakon másodpercekig, mielőtt kinyitnám ismét -, és még jóformán süket vagyok a fegyver dörrenésének zajától, amikor kitámogatom áldozatomat az épület előtti gazba. Csak azután kezdek térden állva öklendezni, hogy csekkoltam az életjeleit, és elfektettem a fűben.
Fél szemmel észlelem ugyan, hogy a vörös összecsuklik, vele együtt pedig mintha a tűz egy részét is kiszippantotta volna valami felsőbb hatalom a kápolnából. Egy részét. Ezzel együtt is már éppen kiengednék egy elfulladt, hosszúra nyújtott „hű” hangot – amit meglehet, hogy követne egy erős „bassza meg” is, de ezt már sosem fogjuk megtudni –, amikor dőlni kezd a súlyos kereszt. Legalább annyira észnél vagyok, hogy ne tenyérrel próbáljam felfogni – valószínűleg a csuklóm bánná –, hát a felkarom hosszanti részével kapom el az oldalát, térdből igyekszem visszanyomni, de csak addig jutok, hogy ahelyett, hogy ránk esne, mellettünk puffanjon, félig felszakítva a padlót. Félig. Legalább egy balta és vagy fél óra kéne ahhoz, hogy innen értelmes lyukat vájjunk magunknak, amin keresztül lefelé tudnánk távozni. A vállamban üvölt a fájdalom – valószínűleg megzúzódott –, de legalább a vámpír és a szőke is jól vannak, már amennyire a körülményekhez képest jól lehetnek. – Segíts felkanalazni – vakkantom a lány felé, bár valószínűleg a vámpír testében is megindult a regeneráció, de jobb biztosra menni. Ha segítesz, akkor két oldalról ragadjuk meg, és remélhetőleg elindulunk Canyon és a vörös felé, hogy aztán-- Hát nem tudom, azért egy kikúrt faajtót már csak ki tudunk rugdosni a helyéről, nem igaz?
A téveszmés reverendás cselekedeteiben nem volt sok logika. Ott volt még benne az élő önmaga árnyéka, aki azért hívta ide a boszorkányt, hogy megvédje attól, ami egyébként a mai éjjelen sok boszorkányra várna. De lám, nem kellett sok ahhoz, hogy kibillenjen a felismerhetetlen ’’jó’’ szándékból és eluralkodjon a téboly. Az már nem fog kiderülni, hogy a boszorkánynő ellenvarázslatai működtek-e volna, mert Canyon esze a helyén volt és nem bízta a véletlenre. Ezzel Kalinát talán megmentette, de magukkal vajon mit tett? Ha hagyja a nőt elsétálni, kinyílik előtte az ajtó. Helyette az ajtót még mindig a kámforrá vált csuhás tartja satuban. Mi más választásuk van? A szinte a plafonon lévő ablakok? Eközben a vámpírnak sincs nagyobb szerencséje, a talpánál meggyengült kereszt feléjük dől, márpedig ha Domino nincs résen, komoly sérülést okozhat.
***
Az esemény mesélő által irányított része lezárult, tehát határidő és mesélői reag már nem lesz. A játékot nyugodtan folytassátok tovább, amíg lezártnak nem találjátok.
Jövőhéten érkezik majd egy összefoglaló, ami némi magyarázatot ad arra is, hogy mi és miért történt.
Vérfarkas
Chatkép : Szerepkör : washingtoni rendõrség play by : Eiza Gonzalez Hozzászólásaim száma : 70 Pontjaim : 62 Pártállás :
Nem Herbert az első, akit a karrierem során lelövök. Élesen emlékszem az elsőre, és azt hittem, hogy soha nem fogom elfelejteni, de Delilah emléke ellentmondást nem tűrően, visszamenőleg és a jövőbe hatóan is felülírt mindenki mást, mintha egy trójai vírus lett volna, amely szisztematikusan felkereste volna az összes fájlomat, és átírta volna a rendszertulajdonságaikat. Minden PTSD-s tünetem hozzá köthető, és talán éppen azért érzem magam ambivalens módon az ájtatos képű miatt, mert kicsit sem hasonlít Delilah-ra, hát előbb lesz rajtam úrrá a megkönnyebbülés, amikor a lövedékek becsapódnak, mint hogy kétségbe essek, és emészteni kezdjem magam. De persze ez sem tarthat sokáig. Amint a szőke lány a keresztre feszül, a vörös pedig láthatóan elveszti önmagát, összetalálkozik a tekintetem Canyonéval, és úgy működünk, mint ahogy mindig is ment ez kettőnk között: tiltakozhatnék a szereposztás miatt, mondhatnám, hogy kivételesen rám bízhatná a nagyobb falatot, ha már egyszer szét van csúszva, de mindig is ő járta a nehezebbik utat kettőnk közül, hát valahogy természetes, hogy a vámpír után mozdulok, és akár tudomást vesz rólam, akár nem, segítek leszedni a lányt a feszületről, hiszen nekem nem árt a kereszt, nekem sokáig volt ez az istenem, sokáig tanítottak a krisztusi hitre, mindez csak kótyagos emlék, egy rossz trip, nem valami, ami a lényem és a létezésem ellen irányul. – Hagyd már, hogy segítsek! – Egy ponton azért mégis csak rámorranok, mert láthatóan mindent egyedül akar csinálni, és amikor mindketten a földre esnek, én már ott vagyok, hogy felnyaláboljam őket onnan. Ha már legalább az egyikük karját átvetettem a nyakamon, akkor felnézek, hogy Canyon képes lesz-e összegereblyézni a boszorkányt egyedül, vagy esetleg ez az egész visszaütött rá, és-- Nem. Ebbe nem vagyok hajlandó belegondolni.
Elküldésének ideje -- Pént. Nov. 13, 2020 10:38 am
A pap kiáltása csak olaj a tűzre; a lángnyelvek a magasba csapnak a reverendán és, ha van a férfinek, már a bőrét nyaldossák, vörösre és hólyagosra égetve a szövetet, mélyen a húsába vájva. A szőke után kapok, az ujjbegyeim a ruháját, talán a bőrét is súrolják, amikor ő egy láthatatlan erőtől vezérelve – vagy, sokkal inkább hatására – a kápolna másik felébe repül, a teste pedig tompa puffanással a feszületnek préselődik. A fiatal nő által használt penge újfent tompán villan a félhomályban, immáron a vámpír kezében, aki egy szempillantásnyi idő alatt ott terem előtte. Éppen csak pilláim rebbennek, és szemhéjam sötétjében egyetlen tizedmásodpercre felvillan a sötétben egy kép, ahogy a vámpír elvágja a lány torkát, és a vérében fürdőzve szívja ki belőle az életet. Az izmaim megfeszülnek, élesen szívom be a levegőt, és, amikor a férfi a szőkét szabadítani, menteni próbálja, figyelmemet a papnak szentelem, és most rajtam a sor, hogy megfosszam a levegőtől. De füstként siklik ki a köré fonódó, láthatatlan kötelek fojtogató szorításából. Hiába fojtom vissza lélegzetemet, szorítom össze a szemeimet és préselem össze ajkaimat, semmit sem számít. Az orromból vér serken, a torkomat pedig velőtrázó sikoly hagyja el. Aztán csend. És sötét. És semmi. Egy kicsit olyan, mintha kívülről szemlélném a többieket, és magamat. Kótyagosnak tűnök, ahogy a fejem kicsit kibillen jobbra, majd balra, de aztán, eddig lehunyt szemeimet kinyitva acélszín íriszeimet most valamiféle köd lepi el; egy pár, kísértetiesen-, mi több, ördögien fehér szempár néz vissza a világra. Ne... nem! – tombolok, de pont olyan jelentéktelennek és tehetetlennek érzem magamat, mint, ahogyan azt Marzena mindig is mondogatta. Láncaimat cibálom, és a láthatatlan, nem evilági ketrec rácsainak feszülök, és ordítok. De már senki sem hall engem. A kezek felemelkednek, és ebben a pillanatban a tűz, melynek eddig gazdája voltam, ellenem fordul – midőn a papnak engedelmeskedik most. A magasba csapnak a lángok, és a faszerkezeteket zabálják, mint a kiéhezett vadállatok, mindent megkóstolnak a kápolnában, legyen az élő, vagy holt. Isten kicsiny háza egy csapásra a Pokol alakját ölti magára. Elég legyen! Eddig rezignált kifejezésem helyett most ajkam szegletében kétes, sötét vigyor feszül. Közben varázsigét mormolok, én, nem a pap, aki a saját testem rabjává tett, önnönmagát pedig urává, mellyel kiűzhetem a szellemet. Meg kell nyugodnom, le kell higgadnom, ha újra át akarom venni az irányítást. Elcsendesedik az elmém, és a lelkem, mindaz, ami belőlem maradt. Megállás nélkül kántálom az igét, minden természet adta erőmmel azon vagyok, hogy elűzzem a pap terhes kísértetét. Talán viaskodunk egy nem e világi síkon, egymásnak feszülnek az erők, talán tisztul a pillantásom, talán összezár a tűzkör, nem tudom. Éles fájdalom és tompa koppanás a koponyámon. Aztán csend. És sötét. És semmi.
Elküldésének ideje -- Csüt. Nov. 12, 2020 11:17 pm
To get so high
walking on the ceiling
Gondolkodj, Canyon, gondolkodj! Az persze nagyon nem segít - mondhatni, egyenesen hátráltat -, hogy az események követhetetlenné gyorsulnak - itt beszólhatnátok, hogy nem kellett volna annyi vodkát inni, mielőtt öngyilkos játékokba rángattam mindenkit, de a lebaszást hagyjuk a végére, ha már túléltünk, amíg van esély beledögleni, engedtessék már meg nekem annyi, hogy az utolsó perceim simán kibaszottul ócskák legyenek a kibaszottul kurvára ócskák helyett -, a szöszi vérének égett textil szagával mérgezett illata pedig úgy tölti ki az érzékeimet, mintha nem három nappal ezelőtt vadásztam volna. Éhes vagyok. Ez pedig nyilván nem a legjobb időpont megbánni, hogy alkoholt és nem hambit vettem magamhoz korábban, de azért csak megbánom, mert — Mennyire kínos ilyemin filózni a halál árnyékának völ — Önkéntelenül kapom az áldozat és a vámpír felé a tekintetem. Villódzó neondeliratként ugrik fel a balsejtelem, amúgy is vészhelyzeti üzemmódba kapcsolt izmaim pattanásig feszülnek, ujjaim elfehérednek a pisztoly markolatán, mert mi van, ha, ó, persze, vannak jólnevelt vámpírok, vannak vámpírok, akik képesek józanok maradni, sőt, vannak a férfiak - igen, akik képesek józanak maradni mindig, akkor is, amikor NEM KELLENE -, akikben dolgozik a gondoskodás ösztöne, és fogalmam sincs, mi lehet köztetek skacok, de ahogy elnézem, nem a szépfiú éhsége miatt kellene aggódnom. Hanem a vörös miatt. NYILVÁN. Aki ahelyett, hogy eleget tenne a kérésemnek otthonává válik annak a valaminek, és a halandó lány már a kereszten, nekem pedig időm sincs felfogni a lövedékek csilingelését, a testőr már a kiszabadításán dolgozik, én pedig állok és odabent még mindig a lövedékek csilingelnek. Domino tekintetét keresem, mintha abban megtalálhatnám a választ, mintha a sajátom elmesélhetné azokat a teljesen indokolatlan gondolatokat, amik használható megoldás helyett most úgy cikáznak, hogy a végükig már nem érek el, épp csak annyira tűnnek fel, hogy megzavarjanak, és — A boszorkány kell neki, de vajon képes-e uralni egy eszméletlen testet?
Van egy pont - több is, igazából, de nem akarlak megölni, vörös - a fültőnél, az ide mért jól irányzott, de mérsékelt ütés az agy alsó részének rázkódásához, ezáltal eszméletvesztéshez vezet. Sajnálom. Nagy levegőt véve mozdulok a boszorkány után, hogy a tenyerembe bugyolált markolattal találjam el azt a bizonyos pontot.
Elküldésének ideje -- Szer. Nov. 11, 2020 12:04 am
I will always be a slave
To the voice inside my head
Mélyeket lélegezve igyekeztem megszüntetni kezeim remegését, és bizony már majdnem sikerült is, miközben a pisztolyt tartó karom már a testem mellett lógott, amikor a világ tényleg a feje tetejére állt. Herbert reverendája lángra kapott, rajta azonban semmilyen sérülés nem látszott, ami arra engedett következtetni, hogy nincsen fizikai teste. Micsoda jó hír, nem? És Sveta pontosan ekkor döntött úgy okos kis fejével, hogy ebben a helyzetben a legjobb választás az, ha megvágja a tenyerét, szinte önként ajánlva fel vérét bárkinek, aki a vért részesítette előnyben az étellel szemben, mint például én. Szemfogaim egyből kibújtak, ahogy dühös pillantással fordultam az orosz felé, már készen is állva arra, hogy jól leteremtsem. Még az volt a szerencséje a nőnek, hogy éhségemet megtanultam kontrollálni (Sol meg is ölt volna már, ha nem tettem volna így), ettől függetlenül a vér csábítása ugyanaz maradt. Még reagálni se volt időm, amikor Svetát láthatatlan erők rántották el mellőlem, én pedig a földre dobva pisztolyomat reflexszerűen próbáltam utána nyúlni, hogy elkapjam, de már csak a levegőt értem. Valószínűleg most lett volna itt az ideje annak, hogy el kezdjek gondolkodni és megfontoljam, hogyan tudom kiszabadítani a lányt, de persze, ez nem történt meg. Tisztában voltam azzal, hogy mekkora hülyeséget készülök éppen elkövetni, és hogy ha Nore látott volna most, biztosan jó alapos fejmosásban lett volna részem, de nem érdekelt. A feladatom volt Sveta megfigyelése és védelme volt, ezért gondolkodás nélkül felkaptam a lány kezéből kiesett pengét, és vámpírsebességemet kihasználva egyből a kereszt előtt teremtem, ahová a szőke került kikötözésre. Éreztem, ahogy fokozatosan gyengülni kezdtem a feszület előtt, és amikor felpróbáltam nézni rá, olyan volt, mint amikor még emberként a nap majd megvakította az embert. Minden porcikám azt súgta, hogy fussak, meneküljek, pláne amikor megtöltötte orromat a hirtelen lángra kapó fa égő szaga, de én ellenálltam a kísértésnek. - Elvágom a köteleket, Sveta, csak ne rángatózz – válaszoltam neki, igyekezve hidegvérem maradványait megtartani, miközben sziklaszilárd akaraterő kellett ahhoz, hogy még egy lépéssel közelebb vonszoljam magam a kereszthez, és hogy felnézve megpróbáljam felmérni a távolságokat. Hozzáérni a kereszthez nem tudtam, ami jelentősen megnehezítette a dolgokat. Végül hátrafordulva felugrottam az oltárra, hogy onnan elrugaszkodva megkapaszkodhassak a keresztben. Kezemmel nem értem hozzá, hanem felkarommal igyekeztem tartani magamat, miközben testem Svetáénak feszült. - Leszedlek innen, rendben? – biztosítottam a lányt magabiztos hangon, majd egyből nekiláttam annak, hogy elvágjam a kötelékeket. Eddig sokat panaszkodtam arról, hogy gyerekként milyen volt, amikor a nagybátyám kínzott, ugye? Na, hát ha azt rossznak hittem, akkor erről inkább ne is beszéljünk. Olyan érzés volt, mintha a testembe mindenhova égő tűt szúrtak volna, látni is csak fél szemmel tudtam, hogy elvágjam a lány kötelékeit, miközben minél tovább voltam ennyire a keresztre felmászva, annál nehezebben tartottam meg magamat. Ha a kötél engedte magát, akkor elvágtam gyorsan a jobb, majd a bal oldalit, s mielőtt Sveta a földre zuhant volna, megkönnyebbülten ugrottam én is le, hogy ügyetlenül ugyan, de elkapjam őt. Az izzadság patakokban folyt rólam, és annyira kimerültem a kereszt közelségétől, hogy tovább talpon sem tudtam maradni – összeestem, miközben testem minden izma fájdalmas görcsbe rándult. Tudtam, hogy mennünk kellett volna a kijárat felé, mégsem voltam képes megmozdulni. Ha a kötelet nem tudtam elvágni a késsel, bármennyire is próbálkoztam, akkor erőm azelőtt elfogyott, hogy a lányt le tudtam volna szedni a keresztről, én pedig erőtlenül terültem el a kápolna koszos, hideg padlóján.
Hirtelen döntés vezet ahhoz, hogy megvágjam a kezemet, ki akarlak húzni a szarból, s ezzel egyidőben saját magamat sodrom bele. Hiába találnak a lövedékek és hiába gyullad meg a reverenda, a pap arca eltorzul, szemmel láthatólag semmi más nem érdekli, csak a sérülésem. Hirtelen húzást érzek, és nem tudok ellenállni a démoni Herbertünknek, aki a kápolnában átrepít a padsorok felett, amitől felsikítok, majd pár perccel később nekicsapódom a feszületnek, és mire felnyöghetnék az eddig élettelenül lógó bőrszíjak a csuklómra tekeredtek. – Ne, ne, ne, ne, neee… – kiabálom hangosabban és hangosabban, ahogyan felfogom mi történik velem, és hiába próbálom rángatni a szíjakat, azok fájdalmasan martam a bőrömbe. – Eressz el, te állat! – ám mindez hiábavaló. Már nem figyel rám a csuhás, olyannyira nem, hogy füstté oszlik, a töltények a kőpadlón csilingelnek, egyetlen végtelen hosszú pillanatig csak ezt lehet hallani, ahogy sűrű fekete füst körbe öleli a vörös nőt, hogy aztán elragadja tőlünk az a valami, ami idecsalt minket órákkal korábban. Csak meredtem bámulom a történéseket, képtelen vagyok újabb hangokat kipréselni a torkomból, amikor a boszorkány szétveti a karjait és a lángok hirtelen fellobbannak. – Segítség! Szedjetek le! – kiabálom neked, aki a legmesszebb vagy tőlem, és az ikreknek, ahogy pánik fog el, mert mindebből nem látom a kiutat, nem értem, hogy történhet mindez. A falak mentén futó lángok melege egyre intenzívebb, ahogyan továbbra is tehetetlenül lógok kifeszítve a feszületen. A megszállt vörös már rám sem hederít, csak elindul a kápolna kijárata felé, mintha semmi sem történne a háta mögött.
A lövések célba találnak és a reverenda is lángra kap. Ám egy rövid meggörnyedés után az egyetlen, ami elváltozik, az az arca. Fekete erek futnak végig a sápadt vonásokon. Valami azonban mégis jobban foglalkoztatja, mint a támadói. Ostoba némber! Hirtelen mindenki mástól megvonva a figyelmét kiált rá a szőke lányra, amikor az megvágja a tenyerét. Ugyanazokat a szavakat használja, amit a börtönszárnyban valaki más egy másik személyre is rákényszerített. Bár a jelenlévők nem tudhatnak róla, ez is csak azt mutatja, hogy az események összekapcsolódnak. A különös erők is összekapcsolódnak. Ha fel akarja áldozni magát, hát feláldozhatja. A férfi nem mozdul, Svetlanát mégis mintha telekinetikus erőkkel röpítenék a kápolna másik felébe, méghozzá rendkívül gyorsan. A következő másodpercekben már a feszületnek csapódik és két csuklójára bőrbe maróan feszül rá a kötél. Eközben a csuhás Kalina felé fordul, az iménti kapcsolatukat kihasználva akasztja az övébe a tekintetét, majd az alakja hirtelen szertefoszlik, sűrű fekete köddé válik. A három töltény ekkor koppan csilingelve a kápolna padlóján, egyik a másik után visszhangozva az üres térben. A köd megállíthatatlanul fonja körül a boszorkány testét és mászik bele az orrán és az ajkain keresztül. Kalina számára innen már nincs menekvés, elveszti az uralmat a teste felett, széttárja a karjait, és hatalmas lángok csapnak fel a padok között, a képeken, az elszárad virágokon, amelyek perceken belül felemészthetnék a helyet, míg Kalina a kijárat felé indul.
***
Határidő: november 14. (szombat) éjfél
Kérlek figyeljetek a kicsit szűkebb határidőre! Már nem tart sokáig a buli.
Ember
Chatkép : Szerepkör : üzleti szféra play by : gigi hadid Hozzászólásaim száma : 65 Pontjaim : 47 Pártállás :
Elküldésének ideje -- Szomb. Nov. 07, 2020 11:32 pm
halloween rave party
Meg sem rezzensz, ahogyan a kés hegye a bőrödnek feszül, szinte érzem, ahogyan a tested nevetni készül, és a fegyvert még mindig a többiek felé irányítod. Nem tetszik ez az egész, nem csak a helyzet, amibe keveredtünk, hanem az sem, hogy így reagálsz, mert az jut róla eszembe, hogy megszálltak, hogy nem vagy a magad ura, és a tényeket elemezve ez azért rengeteg problémát okoz. Felcsendülnek a szavak: második figyelmeztetés – aztán egy sikoly, és a tekintetem akaratlanul is leveszem rólad, s a vörös nőre kapom, aki hirtelen esik össze, szemmel láthatólag fuldoklik, s a légszomjtól feszül meg a teste. Lövések dördülnek, nem tudom, létezik-e a mi világunkban a pap vagy sem, de úgy tűnik lelassul az idő, ahogyan a golyók átrepülnek a kápolna áporodott levegőjén, hogy eltalálják Herbertet – eltalálják ugye? Ezzel párhuzamosan érzem, ahogy az izmaid lazulnak a mellkasodnak feszülő ujjaim alatt. De aztán rájövök, hogy mindez nem oldja meg a helyzetet, az sem, hogy végül a vörös hajú nő, aki nyilvánvalóan boszorkány volt, éppen meggyújtja a pap reverendáját, de neked még mindig magasban a pisztolyod. Őrült ötlet fogalmazódik meg benne, mert nem fogom hagyni, hogy tüzet nyiss a kápolnában lévő másik három nőre. És tudod miért nem? Mert bár teljesen ismeretlenek, szemmel láthatólag nem minket akarnak kinyírni. A penge éle a gyertyafényben villan, ahogy elhúzom a torkodtól, majd a következő pillanatban a markomba szorítom, és végig húzom rajta. Egy vámpírt talán meg lehet szállni, de talán ugyanilyen könnyedén vissza is lehet téríteni egy kis vérrel.
team two
Vérfarkas
Chatkép : Szerepkör : washingtoni lakos play by : Eiza Gonzalez Hozzászólásaim száma : 116 Pontjaim : 88 Pártállás :
Elküldésének ideje -- Szomb. Nov. 07, 2020 8:41 pm
To get so high
walking on the ceiling
Második figyelmeztetés... Nyílnának az ajkaim, hogy összeszoruló fogsorokkal, vicsorogva sziszegjem át a vállam felett húzd már meg a ravaszt, basszameg, csakhogy cinkostársam a vámpír elé lép, mire elismerően felvonom a szemöldököm, és valahol elszégyellem magam, amiért én fegyver nélkül járok nyilvános helyekre. Oké, mellettük szóljon, hogy erről a buliról nagyjából semmit nem lehetett tudni a gyanús helyszínen kívül. Bazmeg, Canyon, mikor lettél ennyire béna? Bármennyire erős a késztetés, időm végül nem marad felvilágosítani a szőkét, hogy le a kalappal, de azzal nem sokra megy, ha vérszívóra vadászik, bár talán a kevés kellemetlenséggel, amit okozhat, legalább nyerhetünk egy picurka egérutat.
A papnak persze eszében sincs egérutakon, könyörületen töprengni. Önkéntelen kapok a boszorkány után, és guggolok mellé, amikor a földre rogy. Tehetetlenül kapok a vállához, aztán jobb híján, ha már segítségére nem lehetek, az elejtett fegyver márványtól hűlt markolatára simítom a tenyerem. Akár szürkével hímzett hófehér szőrszálak, úgy merednek katonás rendbe gerincem mentén a láthatatlan pihék. Emberi körmeim megnyúlnak, íriszeimben apró kristályokként csillognak a bronz-szín karcok. Az újabb lövések - eltalálta, vagy átszaladtak rajta, létezik egyáltalán, van miben elakadnia a golyónak, vagy egyszerű látomás, átjárható kísértet? - visszhangja sem tudja kimosni tudatomból a velőtrázó sikolyt, hát maradásra bír a döbbenet, csak másodperces kivárással emelkedem fel, lassan, akárcsak a már a csuhással szemben álló boszorkány. Tekintetem egyetlen pislogás ideje alatt bukik át cirmosból egyszínű borostyánba, ahogy hol a mellettem álló nő profiljára, hol az atyára szökken. Ráérősen, óvatosan mozdulok. Először csak egy fél lépést teszek hátra. A vámpír hangjának elkeseredett rezgése megnyugtat: legalább a két szöszi miatt nem kell aggódnom, miközben hátrálok feléjük még egy keveset. Az égett textil szagától felfordul a gyomrom. Ki kell jutnunk innen valahogy. Gondolkodj, Canyon, gondolkodj! Halkan szólalok meg, torkomban doromboló morgással keverednek a beszédhangok. - Hé, vörös, ha a csuhással végeztél, folytathatnád az ajtóval!
Elküldésének ideje -- Szomb. Nov. 07, 2020 5:07 pm
I will always be a slave
To the voice inside my head
Szinte már hisztérikus volt az a nevetés, ami feltört torkomból, amikor mindenki kiakadt azon, hogy az előttünk álló papot ártatlannak tartottam. Magam sem tudtam, honnan jött ez a gondolat, talán ez az egész helyzet volt az, ami megkavart, és olyan sebeket tépett fel, amelyekről én is azt hittem, hogy már rég sikerült jó mély ajtó mögé zárnom őket, a kulcsot pedig elhajítanom. Látszólag azonban ez mégsem volt így. Zavarodott és mérges voltam, a körülöttem levőkre, az egész világra, hogy a picsába ne lettem volna? Eszembe jutott mindaz, amit a nagybátyám tett velem, egy alig tíz éves kisfiúval, na, akkor hol volt a rendőrség? És amikor majdnem vízbe fojtott? Vagy amikor elmenekülve a nagybátyám terrorja elől az utcán kellett koldulnom, és hadd ne mondjam, mihez kellett még folyamodnom a túlélés érdekében... A rendőrség hol volt ekkor? Frusztráltan túrtam szabad kezemmel a hajamba, igyekezve elűzni a borús gondolatokat. Még az sem zavart túlságosan, ahogy a vörös hajú nő fegyvere felém fordult, vagy amikor drága Sveta egy tőrt előrántva a torkomhoz szegezte azt. Tisztában voltam vele, hogy képtelen lett volna megölni, elvégre vámpír voltam már, egy egyszerű torokelvágás pusztán csak kellemetlenség lett volna. Már épp nyitottam volna a számat, hogy visszavágjak a többieknek, ha kell még egy figyelmeztető lövést küldjek feléjük, amikor a reverendás alak tekintete elhagyott engem, s ezúttal a vöröskére szegezte szemeit, a nő pedig egyből a földre zuhant. Ez volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, az eddigi zavarodottság egy kissé enyhült, nem fojtogatott, kísértet nagybátyám emléke, Herbertet pedig annak láttam, aki volt. - Mi a…? – Csak ennyit tudtam mondani az elkövetkező eseményekre. Nem értettem, hogy mi történik itt, hogy én miért viselkedtem úgy, ahogy… Egyszerűen semmi nem akart összeállni. A páni félelemben, amit az okozott, hogy nem vagyok többé ura cselekedeteimnek, elkezdett remegni a kezem, miközben megpróbáltam leengedni a fegyveremet. – A picsába…
Még érzem az Achilles-inamban a lövés ekhóját, amikor nem várt szövetségesekre teszek szert: a vörös hajú boszorkány a vámpírra szegezi a fegyvert, Canyon úgy simítja a lapockáját az enyémnek, mint ahogy még az anyánk méhében fedeztük egymás hátát, a szőke lány pedig kést szegez a vámpír torkának. Minden adott ahhoz, hogy egyetlen pillanatra se kelljen levennem a tekintetemet az ájtatos képűről. A kezem megfeszül a fegyver markolatán, és Canyon valószínűleg érzi, ahogy a hátam az övének simul, és a változatosság kedvéért megint rá támaszkodom, megint belőle nyerek erőt, megint az ő támogatására van szükségem ahhoz, hogy anélkül tudjak megszólalni, hogy remegne a hangom, vagy hogy elcsuklanának a szavaim. – Második figyelmeztetés – mondom hát ércesen, mert tudom, hogy itt van a világon a legfőbb támaszom, és azt is tudom, hogy a sarkamra kell lépnem, mert ha másért nem is, hát érte hajlandó lennék meghalni. Aztán mégsem jutok el addig, hogy harmadjára is figyelmeztessem, ugyanis a boszorkány minden különösebb átmenet nélkül összecsuklik mellettem, a fegyvere sikít a padlón – vagy talán mást hallok? –, a gerince ívbe feszül, és fuldokolni kezd. Reflexből repítek bele egymás után három lövedéket is a papba: a célzásom nem kopott meg az évek során, hát ha minden igaz, akkor kettő a mellkasán, egy pedig az arcán vagy a homlokán kellene, hogy eltalálja... De vajon eltalálom-e? A fegyver az ordítással egy időben dörren el, valószínűleg mindnyájunk füle sípolni kezd, ha nem tette már az előbb, amikor a vámpír sütötte el kétszer a fegyverét, szemem bronzos írisze, a bennem élő farkas pedig reagál az apró lángnyelvekre.
Nem ez a legjobb hely és időpont arra, hogy egymás torkának ugorjunk – mint, ahogyan ezt a szőke ciklon teszi éppen a vámpírral. Annyira óvta ezt a halandó lányt a vérszipoly, annyira távol akarta tartani az ikrektől, a paptól, és ettől a helytől, hogy már-már lehetetlennek tűnik, hogy egy oldalon játsszon az oltár előtt állóval. Persze mások, korábban, az élet ilyen-olyan területein már okoztak nekem épp elég csalódást ahhoz, hogy ne higgyek ennyire a vámpírban, és a lányhoz való lojalitásában, de nem egészen áll össze a kép így, és ebben a formában. A másik iker lép most mellém, vállt vállnak vetve nézünk farkasszemet a vámpírral, és, szerintem, hozzám hasonlóan, ő is épp úgy feszült figyelemmel várja, hogy mit lép a vérszívó. A két szempár – a végtelennek tetsző szurokfekete és az acélos kék; a csuhásé, meg az enyém – egyetlen szívdobbanás erejéig összevillan, amikor hátra pillantok, a másik ikerre irányítom figyelmemet, aztán elfordulok. A tőr hegye tompán fénylik a gyertyák gyér megvilágításában. Éles sikítás hasítja át a csend fátylát, de még mielőtt bármit is tehetnék, vagy akár csak megmozdulhatnék, a levegő a tüdőmben reked. Izmaim megfeszülnek, a fegyver markolatába kapaszkodom – és a láthatatlan kezek szorításában fuldoklom. Bármennyire küzdök az érzés ellen, nem akar elmúlni, nem akar eltűnni. Mágikus falat próbálok emelni magam köré egyfajta metafizikai síkon, kizárni a sikítást, kizárni a láthatatlan támadót, az anyám hangját, aki, mintha csak koponyámban vert volna sátrat – s éket. Térdeim élesen koppannak a mocskos köveken, a fegyver egy karnyújtásnyira tőlem, gerincfüzérem ívbe feszül. A színek és a halovány fények, az alakok és az árnyak már sokkal messzebbinek tűnnek. Reszketek a félelemtől, a fájdalomtól; mintha csak jeges vízbe löktek volna – feneketlenbe és felszíntelenbe, éjfeketébe és végtelenbe. A szívem úgy vergődik a csontok alkotta ketrecében, mintha egy felajzott fenevad volna. Az anyámat hallom, de ő nem lehet itt. A hangját hallom. Gyűlöltem a selymes hangot, mely úgy vágott belém, mint egy kés. Szánalmas. Haszontalan. Nevetséges. Gyalázatos – sziszegi újra, és újra, és újra. Gyáva. Megátalkodott. Ostoba. Alantas féreg. Égj. Velem. Talán a saját ordításom rázza meg a kápolnát. Homlokomon hideg veríték párolog el, ahogy gyötrelmesen lassan emelkedek fel, és egyenesedek ki. A pap felé fordulok, úgy nézek a szemeibe, mintha nem félnék attól, amit megtett velem, és amit valószínűleg újra, bármikor megtehet velem. A reverenda alsó szegélyén apró lángnyelvek táncolnak.
Helyszín:Kápolna A reverendás férfi egyetlen arcizma sem rándul, mintha odafestették volna, mégis szinte mindent le lehet olvasni róla: szánalom, érdektelenség, és a teljes kábulat. A férfi akár valós, akár nem, láthatóan nem abban a jelenben van, amiben a csoport tagjai. Mintha alva járna. Nem törődik a lövésekkel és a kialakuló belviszállyal sem. A boszorkánynőét találja meg a tekintete, egy másodpercre mintha átfutna rajta valamiféle felismerés, az ébredés esélye az álomból, de ez szinte azonnal a fordítottjára vált. Kalinának a szó szoros értelmében áll el a lélegzete, úgy érezheti, mintha kiragadnák a valóságból, egészen addig, amíg a légszomjtól a fegyverét elejtve nem esik térdeire a kápolna kövein. Dárdaként hasít bele egy gondolat, amikor hirtelen feleszmél: égj velem.
***
Határidő: november 8. (vasárnap) 12 óra
@Kalina Krakowska dobj kockával, az eredményt pedig vedd figyelembe az aktuális reagodban. 1-2: Nem önmagad vagy, amikor feleszmélsz és Keithet az oltár túloldaláig repíted. 3-4: Reagálj szabadon az eseményekre. 5-6: Hatalmába kerít az érzés, hogy az atya biztonságot jelent számodra és hogy bíznod kell benne.
Mindenkit kérek, hogy olvassátok el még egyszer, hogy hol és hogyan kell kockát dobni. A posztotokban tüntessétek fel, hogy mire dobtok, mi történik, ha páros, mi történik, ha páratlan! Halloween-i kockadobó.
Ember
Chatkép : Szerepkör : üzleti szféra play by : gigi hadid Hozzászólásaim száma : 65 Pontjaim : 47 Pártállás :
Elküldésének ideje -- Szomb. Okt. 31, 2020 7:43 pm
halloween rave party
– Ártatlan? Meg vagy húzatva!? Bezárt minket! – kiáltok rád, szépfiú, amikor a zár helyett a Kylie jelmezes ikerre lősz, mert kurvára nem értem mit csinálsz. Eddig sem éreztem kifejezetten biztonságban magamat, de jelentősen megnyugtatott a tény, legalább egy vámpírral mulattam az estém során, és pontosan tudtam, hogy a drága főnökasszonyod küldött a nyakamra, ergó neked kutya kötelességed megvédeni engem. Ezért is nem informálódtam csak úgy a bátyámról, az orrod előtt. Az egész komfortosságon nem segített persze a kápolna ajtajának bezáródása, meg a tény, hogy Te sem tudsz kijutni rajta, de tudod ezzel az egésszel megbirkóznék, azzal a szent meggyőződéssel, hogy mellettem vagy. Erre mi van: begőzölsz, és még annak az elcseszett papnak adsz igazat! Mi a fasz bajod van neked? Nem vagyok meglepve, hogy ennek az egésznek a másik három nő sem örült, azon meg végképp nem, hogy Kendall-iker a testvére hátához simulva védte a másikat, aki még mindig a pisztolyát a reverendásra fogta. Őszintén szólva nem akartam felhívni magamra a figyelmet az este során, de a mostani helyzet felülírta mindezt, így gondolkodás nélkül rántottam elő egy tőrszerű pengét, hogy aztán egy lépéssel elég kerüljek és a torkodnak szegezzem a kést. Normális esetben nem mennék ellened, de ez most más. – Ereszd le a fegyvert, ha csak a lányokra céloznál, Keith –sziszegem ellentmondást nem tűrő hangon, szabad kezem tenyere a mellkasodnak feszül, s ebben a pillanatban egyáltalán nem érdekel, hogy a pap mit csinál az oltárnál. Nem hagyom, hogy szitává lövesd magad, remélem ezt megérted.
team two
Vérfarkas
Chatkép : Szerepkör : washingtoni lakos play by : Eiza Gonzalez Hozzászólásaim száma : 116 Pontjaim : 88 Pártállás :
Ártatlan? Zsibbad az állam, megfeszül az állkapcsom, belefájdulnak a fogaim. A fülem sípol a lövések zajától, inkább csak olvasom a vámpír ajkai formálta szavakat, mint hallom. Az eddig elhallgattatott intő tódulnak a tudatomba, egyszerre veszik át az uralmat a testem felett. A vészhelyzet élesíti ki az érzékeim. Nyelvemen érzem a lőpor szagát, tarkómon nem engednek a robajra megfeszült izmok. Ártatlan? Tekintetem anélkül villan a szőke lovagjáról a testvérem felé, hogy megmozdítanám a nyakam. Egyetlen pillanat alatt nyugtázom a sértetlenségét, hát talán az adrenalin teszi, talán a melegség, ahogy a kezdeti sokk szétárad a tagjaimban, ahogy felgyorsult pulzusom lassul - ugyan csak néhány ütemnyit -, talán a helyzet abszurditása, talán a mondatok, amik elhagyják a szád testőrök testőre, talán mindezek morbid összjátéka: karjaim ellazulva engedem a testem mellé – tompa fájdalom a könyökömben, ennyi emlékeztet, hogy félelemtől és dühtől megnyúló karmaim a saját bőrömbe rajzoltak vörös félholdakat –, torkom karcos kacaj kaparássza, hagyom is ajkaimon átbucskázni. Halkan, gúnyosan. Ártatlan? Hát nem az ő nevükben, hát nem az ő iránymutatásuk alapján, hát nem az ő bárányaik, hát nem érted? Dehogy érted, hiszen hozzád beszél, hiszen a szádba adja a szavakat. - Ő biztosan nem. - Válaszolok helyetted a vörösnek, és további tétovázás nélkül lépek Domino mögé, lapockáinak súrlódó lapockáim a saját vállaimba közvetítik a továbbra is a papra fegyvert tartó karok feszültségét. - Tehát, ha megint rálősz, aligha úszod meg tíz kurva miatyánkkal, meg négy hiszekeggyel. - Hűvös a hangom, engem is meglep, hogy mellőzi a reszketést, noha a bordáim ketrecén érzem zaklatottságom lüktetését. - Szedd össze magad, kedves, mégsem tehetsz kárt egy ártatlanban, nem igaz? - Én pedig nyilvánvalóan védtelen vagyok, és tisztább, mint a ma született bárány. Aki legutóbb megpróbált ártani neki, annak a hulláját elégettem, a csontjait pedig elástam ebben az erdőben.Félre ne értsd, téged nem akarlak bántani,igazán megtehetnéd, hogy nem adsz rá okot. Azért remélem, hogy jól tippelem: nem ezüst golyókkal töltötted meg a rohadt pisztolyod.
Nem kell a vámpírra néznem, hogy tudjam, az ajtó nyikorgásából, ahogyan a teste a tömörfának feszül, hogy kitörni próbál a hirtelenjében és váratlanul börtönünkké lett kápolnából. Veszett módjára keresi a kiutat – úgy tűnik, mindhiába, de reménytől nem fosztottan. Pesszimistának ugyan nem-, de realistának vallom magamat, így az én kőszívemben a szabadulás szemernyi, apró szikrája sem pislákol. Persze, az azért sejthető, hogy utolsó lélegzetvételemig kitartok majd, hogy nem hagyom ennyiben, hogy harcolni fogok a sötét árny ellen, amit, jelen esetben, a hamis pap képvisel, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy tervei vannak velünk. Komoly tervei, és nem ereszt bennünket addig, amíg meg nem kapja azt, amit akar tőlünk. Arra pedig még csak nem is gondolok, hogy holtan találnak majd mindannyiunkat, amikor vége lesz ennek a rémálomnak. Nem. Mert akkor miért harcolnék? Mi értelme lenne kitartanom? Az atya a férfihez címzi szavait, melyeknek számomra nincs jelentősége, de a vámpírnak, minden bizonnyal, akad, annak ellenére is, hogy nem válaszol, és nem ront a hátborzongató entitásra. A levegő a tüdőmben reked, amikor a hátam mögül lövést hallok. Egy gyorsan múló pillanatig azt hiszem, hogy a körülmények szülte társam, az ikerpár egyik tagja kapta a golyót, pillantásomat futva hordozom végig rajta, hogy meggyőződjek róla: nem ő kapta a golyót. De én sem. A másik iker sem. A fiatal, szőke lány pedig a vámpír védelmét élvezi. Nem tudom eldönteni, hogy melyikük jelenti a nagyobb veszélyt: a vérszívó, vagy a csuhás. Ha az iker nem szegezi a vámpírra a fegyverét, megteszem én, amúgy nem eresztem a pap tekintetét, és minden apró mozdulatát árgus szemekkel figyelem. - Miről beszélsz? – nyugodt hangon kérdezem, és a papra nézek, de a kérdést voltaképpen mindkettejüknek szánom; a vámpírnak is. – Mit gondolsz, ki az, aki szerinted megérdemelné? – bár nagyon nem tetszik ez az egész szituáció, és a szemléletváltás, hangom továbbra is nyugodt csengéssel tölti be a kápolnát. Érdekes pálfordulása ez a vérszipolynak, aki eddig azon volt, hogy távol tartson minket – főleg a szőke ciklont - ettől az egésztől, és a félkegyelműtől, aki most az életünkre tör, és, aki az ő olvasatában mégis ártatlan. Talán. Lehet, hogy az volt, még az előtt, hogy ezzé a lélektelen, aurátlan húsmasszává változott, vagy változtatták. De az már a múlté - most már, talán veszélyesebb, mint első blikkre tűnik, közös ellenség.
Egyáltalán nem foglalkoztam azzal, hogy a hátam mögött mi történik éppen. Ugyan hallottam az álatya lépteit az oltár felé, hallottam, ahogy a csajok karattyoltak valamit, de figyelmemet teljes egészben ez a fránya ajtó kötötte le, amit bárhogy is próbáltam kitörni, egy milliméternyit sem sikerült elmozdítanom. Frusztráltan fordultam hát meg, ezáltal pont elkapva azt, ahogy az atya széttárja a karjait, mintha ezzel azt akarná mondani, hogy lőjék le nyugodtan (bár nem mondom, nekem hívó ölelésnek is tűnt, mintha ezzel próbált volna meg minket arra ösztönözni, hogy menjünk közelebb hozzá). Persze, eszem ágában sem volt mindez. Svetát ismét védelmezően igyekeztem a hátam mögött tudni, miközben ujjaimat körülfontam a pisztoly markolatán, nem tudva, hogy mikor tesz valami gyanúsat Herbert, nekem pedig készen kellett állnom minden eshetőségre. Aztán… aztán ördögi tekintetét egyenesen rám szegezte, miközben ki ejtette a száján azt az egyetlen mondatot, amitől minden vér kifutott az arcomból. Csak dermedtem álltam egy helyben, tágra nyílt szemekkel, míg nem sikerült összeszednem magamat. Bosszúsan megráztam a fejemet, lerázva magamról a kellemetlen emlékeket, érdekes módon azonban az eddigi félelem helyét egyre nagyobb frusztráltság és zavarodottság vette át. Előrántva pisztolyomat egy golyót eresztettem a padlóba, egyenesen az az iker lába mögé, aki legelőször rántott fegyvert, és ejtette ki ajkain a rendőrség szót. - A kurva életbe, ez komoly? A rendőrség megölne egy ártatlan papot, de azt, aki igazán megérdemelné, azt meg nem, mi? Pusztulnotok kellene mindannyiótoknak – köptem ki oldalra bosszúsan, közben azonban egyetlen egy pillanatra se engedtem le a pisztolyomat.
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
