Ó bárcsak hihetnék neked Bastien! Hát az a sok szenvedés, a születésed minden mozzanata, minden fájdalom amit egykor átéltél...mindez nem tanított meg téged semmire? Miért nem tudsz a szemeimbe nézni, és elmondani az igazat? Talán azon kevesek közé tartozol, akinek nem látok a fejébe, akihez nem tudok közel kerülni, hiszen Patricia mágiája megvéd előlem is. Erősebb mint én, ez tagadhatatlan, ellenben engem fűt az erő, amelyet az táplál, hogy kivégeztetted a férjem.
Nem csupán azért kértem semleges helyszínt, hogy távol tartsam az esetlegesen avatatlan füleket, vagy a kíváncsi és vizslató varázslatokat. Ha akarnád idáig is magaddal vonszolhatnád őket, de tudom, hogy nem teszed. A bizalmad azonban irányomban éppen olyan törékeny, amilyen az enyém veled szemben: kicsit mindketten óvatosan közelítünk a másik felé. Nekem is van okom félni, ahogyan egykor Dorlan-nak volt tőled? Úgy feltenném ezt a kérdést neked, odavetni eléd, megkérdezni, hogy sokat szenvedett, hogy méltósággal halt meg? Vajon engedted, hogy úgy fejezze be az életét ahogyan azt kell: emelt fővel tisztességgel? A haragomat nem csupán az táplálja amit tettél, hanem az, amit én vagyok kénytelen tenni nap nap után. A hűségem jeleként főt hajtani előtted, elismerni a felsőbbrendűséged, szemet húnyni a kiválasztottak begyűjtése és mészárlása felett, akiket nemrégiben még én öleltem és biztattam ellened való lázadásra. Ez a kettősség felemészt Bastien. És most még ez az eset is….

A hely éppen olyan egyszerű, amilyen az itt való megjelenésem, és éppen olyan kontrasztos is, amint egymással szemben bizalmat mímelve társalgunk. Úgy szeretnék neki hinni, úgy szeretném elhinni, hogy valóban semmit nem tud a boszorkányok eltűnéséről, de az igazság az, hogy már akkor eljátszotta az iránta való feltétlen bizalmamat, amikor az még éppen csak átfordult sajnálatból megértésbe. Ha valaki, én tudtam mi az amin keresztülment amikor az alkotói a világba szabadították. Az életét és a hatalomra jutásának útját nem csupán ellenségeinek vörös vére, hanem számtalan szövetséges elhullása is festette. Ő is hagyott maga után áldozatokat, mint mindannyian. A különbség annyi, hogy az én áldozatom neki szentelte az életét, engem feladva.
- Szóval ezért?- emelem meg kissé a hangom, láthatóan nem tetszik az, ahogyan és amilyen módon az egészhez nyitásként fordul.
- Úgy vélem, hogy mindketten féltjük a sajátjainkat. Tudod, mindenkinek a saját fájdalma a legnagyobb. Ugyanakkor te egykor ígéretet tettél a koalíció boszorkányainak, hogy óvni fogsz mindannyiunkat. Ehelyett…- mutatok magam elég az asztalon heverő dossziéra, és a számtalan kikandikáló fotó darabokra, amelyek az eltűnteket ábrázolják.
- Elhiheted, hogy jelen pillanatban ezt a legnehezebb elhinni. Nem téged kérdőjelezlek meg, hanem a módszereid hatékonyságát.- jegyzem meg neki mindenféle rosszalló él nélkül, talán még tompítani is próbálom, ahogyan a hangom egészen elmélyül, és halkulón, majdnem suttogón terül el kettőnk közé. Óvatosan kell fogalmaznom, bár azt hiszem jelen helyzetben ez a legnehezebb. A harag egyre erőteljesebben dübörög bennem, és utat követel magának. Még visszaszorítom, egy fáradt, rezignált sóhajjal.
Leengedem a vállaim, és lehajtott fejem közé engedem, majd alig fél perc elteltével fejem felemelkedik, és őt figyelem. Kérdőn biccen oldalra a fejem, és valamiféle keserű mosolyt rajzol arcomra az irónia.
- Nincsenek nyomok, nincs bizonyíték….csak városi legendák….milyen ismerős helyzet.- nem tudok és nem is akarok a hangomnak parancsolni, amely enyhén elcsuklik, jelezve, hogy nem felejtettem mi rejtőzött a múltban, a lázadások idején….mintha a történelem önmagát ismételné.
- Volt egykor egy boszorkány, aki mindent feladott érted Bastien. Mindent.- egyenesen a szemeibe nézek, a csillogó lélektükrök mélyén kifürkészhetetlen fájdalmat akarok neki átadni. Ő vajon érzett valaha ilyen fájdalmat? Ilyen ragaszkodó, hiányból táplálkozó fájdalmat?
- Egykor nekem is kellett volna még egy kis idő….de nem volt. És én nem akarom, hogy mások ugyanezt a fájdalmat éljék át, csak mert több idő kell. Vagy Dorlan Dupont eltűnésekor is ezt mondtad, hogy kell még egy kis idő?- vetem oda végül azt a kérdést, amely egyszerűen és fájdalomtól reszketőn jön elő belőlem. Sosem adtam jelét annak, hogy tudom, ő ölette meg a férjem, sosem feszültem neki kérdésekkel, ő pedig soha nem vágta nyíltan a szemembe, hogy ő tette. Valahogyan ez ott volt kettőnk között, ott feszült, mint egy láthatatlan kötél, mi pedig egyensúlyoztunk felette, próbálva talpon maradni, mert ha lezuhanunk a kötél kettéhasít.
Felegyenesedem, és karba font kézzel elhátrálok tőle. A távolság kettőnk között üressé és kitölthetetlenné válik.
- Hol van az a Bastien, aki számára nem létezik lehetetlen? Aki mindig és minden körülmények között pontosan tudja, hogy kire és hol csapjon le? Akinek mindenhol van szeme és füle?- tekintetem csupán jelzés értékkel vezetem néhány tizedmásodpercre a falak felé, utalva az érkezésemkor említett falakon túli láthatatlanokra.
- Valaki itt úgy szaggatja a manahálót, mint gyerek kéz a pókhálót, és te ilyenkor akarsz még egy kis időt? Nem. Nincs idő.Nekik, akik eltűntek nincs.- rázom meg a fejem határozottan, majd neki hátat fordítva sétálok a csupaüveg ablakok felé. Megállok, és lefelé bámulok. Az utcán tovább futó emberekre, távolban arra a világra, amelyet Bastien ural, és amely felett úgy tűnik elveszteni látszik a hatalmát.
- Vagy esetleg….azt akarod mondani, hogy már nem vagy olyan erős és biztos kezű vezető, amelyen egykor?- nem nézek a hátam mögé, de a szavaim nyersessége némi szándékos nekifeszülésről, a másik része pedig leheletnyi aggodalomról árulkodik.
- Ugye tudod, hogy ez az egész nem csupán azért fontos, mert boszorkányokról van szó, és jól tudod, hogy mágiát csoportosítani egy helyre mindig veszélyes….hanem azért is, mert ha ezt nem tudod minél hamarabb lezárni és megoldani, az könnyen lázadásokat idézhet elő és akár a hatalmadba is kerülhet?- pillantok a hátam mögé és derékból fordulok vissza irányába, még mindig magam előtt összefont karokkal. Nem tudom, hogy számomra melyik lenne a kedvezőbb? A mágia összpontosítása és ezzel való visszaélés, vagy a lázadások….mindkettő könnyedén kimozdítaná őt a helyéről, nekem pedig pontosan ez a célom. Miért vázlom fel mégis azt a két verziót, amivel ő is éppen ennyire tisztában van? Azért mert nekem nem elég az, hogy kibillentsék őt….én megsemmisülni akarom látni.

Soha nem fogok megbocsátani neked Bastien Monagham. És mint tudjuk a “soha”, esetünkben egy elég tág időintervallum. Egykor talán még azok között voltam, akik születésed pillanatában nem azt a vérgőzben gázoló őrültet látták benned, akivé váltál, hanem valakit, akinek fogalma sincs róla mi történik vele. Elültették benned a gyűlölet magját, amely életre kelt, és te ellenük fordítottad. Ellenünk is, akik segíteni akartunk. Volt valaki, aki hitt benned, aki feláldozott mindent azért, hogy győzelemre juthass, mert hitte, vagy talán csak hinni akarta, hogy a tieidért harcolsz. Felszabadítani vágysz olyanokat amilyen te is voltál. De tévedett. Mint mindenki, aki melléd állt, és bízott benned. Ő mindent feláldozott, beleértve engem is, beleértve a házasságunkat is, amelynek több mint egy évszázadát képes voltál a puszta létezéseddel megtörni. Ő valóban segíteni akart neked, de te elpusztítottad, bennem pedig életre hívtad azt az erőt, amit mindig is rejteni akartam, amely a bosszúból és a haragból táplálkozott. Nem jó tanácsadó a sötétség, ahogyan nem lehet csupán a fény felé vágyakozni sem. Az egyensúlyban hiszek, még akkor is, ha sokan megveszekedett és menthetetlen idealistának tartanak miatta.
Nem vágytam az életedre törni, nem vágytam látványos bukásod, csak azt akartam, hogy ugyanazt a fájdalmat éld át, amelyet én éltem, amikor kivégeztetted a férjemet. Ám a haragom már jó ideje rejtem úgy előled, mint hűséges ölebeid elől, akik árulókat sejtenek minden sarokban. Nem is sejtik, vagy talán csak egy részük gyanakszik, hogy azt aki mindennél jobban megvet téged, az asztal túloldalán kell keresni a koalíciós tárgyalások során. Azt aki mosolyogva fejet hajt minden parancsod előtt, aki végignézi ahogy a Kiválasztottakat összegyűjtöd és éppen úgy, ahogy veled tették megkínoztatod őket. De nem fognak neked vallani. Az ő hűségük nem pusztán az őket átjáró mágiában rejlik, hanem abban a szeretetben amit kaptak. Tőlem, másoktól. Ők valamihez hűségesek és nem valakihez. Belül üvöltök, valahányszor hallom a beszámolókat, mennyien buktak el a Begyűjtök karmai közé kerülve,és mennyien áldozták fel magukat csak azért, hogy ne derüljön ki én, és a hozzám hasonlóak segítik őket. Kínosan ügyelek a szerepem sérthetetlenségére, az ájtatos, és hozzád lojális boszorkány gyűlölt maskarájára, és hidd el, mindezért szembe tudnám köpni magamat. Rövid távon megvetendő az, amely hosszú távon fog dicsőséget hozni, és látni engedi a bukásod. Mert ahogyan másoknak, úgy neked is megvan a gyenge pontod. Én pedig rá fogok jönni, hogy mi az….vagy ki az…

Őszbe csavarodik lassan az idő. Washington olyan, mint mindig: mintha egy mély, mélabús álmot aludna a világ változásának közepette. Vékony kabátba bújok, amikor elindulok otthonról. Magamhoz veszek pár jelentést az elmúlt hetekből, amik aggodalomra adnak okot. Két napja sürgős megbeszélést kezdeményeztem Bastien-el. A hatás fokozása érdekében egy semleges helyre kértem vele a randevút. Nem mintha attól féltem volna, hogy lehallgatnak bennünket. Nem féltem tőle, hanem tudtam. Ahogy abban sem lehettem biztos, hogy a mostani megbeszélésen nem lesz jelen esetleg egy másik boszorkány mágiája, ami nem csupán megvédi őt, de igyekszik elraktározni mindenféle információt. Azt is tudom azonban, hogy kevés boszorkány van, aki olyan erővel bír mint én, vagy olyan idős….kivéve talán az Elsők, de róluk vajmi keveset tudok mostanában, tehát ha nagyon akarnám meg tudnám törni azt a mágiát. Már ha van. Ugyanakkor Bastien is tudja rólam, hogy ritkán vetemedem arra, hogy illetéktelenül vagy éppen csupán erőfitogtatás végett használjak mágiát. De előfordulhat. Amilyen időket élünk, egyre inkább biztos vagyok benne, hogy a férjemnek lesz igaza: a mágiát nem azért kaptuk, hogy csendesen birtokoljuk, hanem azért, hogy akkor használjuk amikor a leginkább szükségét érezzük. Ez az idő pedig egyre inkább közeledik. A boszorkányok különös eltűnései, vagy olyan személyek, akik segítettek bennünket...Kiválasztottak, akik egyik pillanatról a másikra megszűnnek kapcsolatban lenni velünk. Az erő olyan mint egy nagy háló, amelyre mindannyian kapaszkodunk, akik birtokoljuk. Érezzük egymás rezgéseit, tudunk a másikról, én pedig telepataként, ezerszeresen képes vagyok hallani őket. Az egybefüggő morajt,a kétkedést, a szenvedést, a bizonytalanságot, a félelmet. Érzem őket. És vannak akiket hirtelen, minden átmenet nélkül már nem érzékelek tovább. Eltűnnek az érzékeim elől.
A félig kész, felállványozott, öt emeletes irodaház felső szintjére beszéltem meg vele találkozót,és biztos voltam benne, hogy nem tudok olyan korán érkezni, hogy ő már ne lenne itt. Hiszen a biztonsága a legfontosabb, nem kedveli a meglepetéseket, a váratlan helyzeteket. Precíz és pontos. Ahogy most is. Koppanó lépteim egy lassú ütemmel vezetem felé, a visszhang elmállik az ezüst színű krómozott falakon. Az üvegek füstszínűek, a város még inkább keki színű árnyalatban úszik a túloldalán. Mintha koraeste lenne, pedig épp csak elmúlt délelőtt kilenc.
- Jó reggelt Bastien! Elnézést a szokatlan helyszínválasztásért…- pillantok sietve körül, hátha látok valakit azok közül, akik kísérni szokták, de előrelátóan elrejtette őket. Inkább csak érzékelem a hűvös jelenlétüket a másik helyiségből.
- Ha kényelmesebb, akkor a kíséreted nyugodtan szem elé helyezheted. Tőlem nem kell tartanod. És ha jól érzékeltem amíg ide tartottam, akkor mástól sem. Ámbár ha ettől kényelmesebb neked akkor megoldhatom, hogy valóban senki ne háborgasson bennünket, amíg beszélgetünk.- ajánlom fel előzékenyen, hogy ha óhajtja akkor egy illúziót vonhatok magunk köré, mely olyan mint egy szivárvány színű, óriási szappanbuborék. Képlékenysége azonban csak a látszat, valójában áthatolhatatlan, és csak azok hallanak bármit, akik benne tartózkodnak. Ha szerette volna, és így biztonságosabb neki, akkor megidéztem ezt a nem túl komplex és bármelyik boszorkány számára könnyedén elvégezhető varázslatot. Az enyém annyiból volt különleges, hogy megtörni kizárólag olyan tudta volna, aki legalább annyira erős mint én. Ha ezt nem igényelte, úgy még közelebb haladtam hozzá. Megoldottam a kabátom, és egy mozdulattal lekanyarítottam magamról, majd az egyik kettős létrára hajítottam. Az öltözékem kifogástalan volt, mint mindig. Halszálkás szövetnadrág, mellé egy konzervatív zsabós blúz, kissé talán elnagyolt és klasszikus, jobban mondva antik hatást keltő ezüst színű bross-al a nyakrésznél. Zárt volt. A hajam kontyba tűztem, a sminkem diszkrét volt, és nem hivalkodó. Nem kedveltem az erőteljes hatást. Alapvetően a természetesség híve voltam.
- Mit tudsz az eltűnt boszorkányokról, Bastien?- tettem fel a kérdést egyenesen, minden erőmmel azon voltam, hogy ne remegjen meg a hangom. A továbbiak, hogy mit mondok és hogyan, az annak a függvénye, hogy ő miképpen reagál. A magam előtt tartott dossziét egy hevenyészett munkapadra dobtam és felcsaptam találomra, majd rámutogatva magyaráztam neki, egyelőre még mindig semleges hangon, tárgyilagosan.
- Csak az elmúlt két napban öt ilyen esetről tudok. És ezek a boszorkányok nem csupán felszívódtak, hanem egyszerűen….takk…- emeltem meg a jobb kezem és csettintettem a levegőben, imitálva valamiféle varázslatot.
- Az én érzékeim elől is eltűntek.- két kezemet a munkapadon hagyom, és azon támaszkodom, a vállaim enyhén leengedve figyelem őt. Nem akartam a koalíció elé vinni a dolgot. Jobban mondva előtte vele akartam megbeszélni. Nyílt helyzet volt ez...de én úgy akartam erről hallani, hogy nincs ott senki, aki befolyásolni tudná Bastient.