Minden izmomat, csontomat, sejtemet szétfeszítő gyűlölettel néztem rá. Néztem azt az embert, aki mocsokban fetrengve sírt, hányásának szaga csavargatta az orrom, bűntudattól és fájdalomtól bűzlött, aminek még a tömény alkoholnál is cifrább aromája volt. Gyűlöltem, de mégis egy bennem elenyésző érzés villámcsapásként futott végig rajtam: sajnáltam. Mindketten terhet cipeltünk, a gyász tonnás súlya gerincünket nyomta miközben minden idegszálunkon balett táncot járt. Netán ez az ami miatt az ásót eldobtam.
Nem akartam befogadni a tényt, hogy jelenleg nem csak én vagyok az egyetlen kínokban vergődő férfi a helyszínen. Valamennyire tartottam a gondolattól, hogy talán egy ócska színjáték nézőközönsége vagyok, hogy ezzel akarja megmenteni a bűnös hátsóját. Ha a határok nem lennének lezárva, ha nem élnénk hatalmas diktatúra közepén, még ezután talán el is iszkolna a városból és megyéből egyaránt. Hiába lehet erős, hiába simulhat húsára és csontjaira ápolt izomzat, egy bosszús vadászcsalád egy vámpírtaggal hátborzongató összhatással bír. Én nem hiszek a szemet szemért mondásban, nem ebben az esetben. Euphorie halála miatt halállal kéne lakolnia, lelkével fizethetne az univerzumnak amiért ő elrabolt egyet, de nem. Hisz ha én megölöm, nem teszek jóvá semmit, a húgom nem ássa elő magát a föld alól, csupán én csonkítanék meg egy családot. Család. Ami nekem nincs.
- Nem ismered a családom, nem ismersz minket - de ezzel nem tagadtam le egy szóval sem, hogy nincs igaza. Gyermeki lelkem céltalanul reméli, hogy ugyan nem lennék apám tőrjének következő áldozata, de erre semmiféle garancia nem volt, hitegetésekkel pedig nem törődtem.
Nevettem, mint egy pszichopata, mint valaki, akinek az összes agysejtje feladta a kudarcokba fulladt próbálkozásokat. Csak kacagtam, kacagtam azon, amilyen abszurd tréfát űzött velünk akárki áll felettünk, istenbe vetett hitem már megborult és valójában magát a hit szót már majdnem gyökerestől kitöröltem az emlékezetemből. Miben higgyek, mégis miben? Talán a tudományban, ami megalkotta a vérszomjas állatot, amivé váltam? Az emberekbe? Ugyan már.
Végig csak kacarásztam, amíg ő mély beleéléssel mesélte életének egy sötét darabkáját, láttam magam előtt ezüsthajú testvéremet, ahogy egy csapat természetfeletti lényen legelteti könyörtelen tekintetét, gyilkolni akart. Húgom mindig is kegyetlenebb volt, mint én, ő volt a családunk szeme fénye, a vadászbálvány, a levágott fejekkel kezében hazatérő legenda. Euphorie Bourkas, egy született tehetség. De nekem ő csak az esetlen húgom volt. Egy kislány. Azért a történetét egy tapssal jutalmaztam, ajkaimat elismerően lebiggyesztve.
- Egy tudatlan kislány volt. Harcolt az elismerésért, nem tudta mit csinál - Halottról vagy jót, vagy semmit, ő pedig történetével bemocskolja a többé már nem tavaszi szellőként zengő nevét. Megvédtem, mert bátyja voltam, megvédtem, mert jobbat érdemelt a fröcsögő szavaknál. Egy hibát vétett és az pedig a végzete lett. Tudom, hogy szerelmes volt, és feláll a hátamon a szőr attól, hogy Balzac Spellwood arcát látta utoljára, mielőtt utolsót vert a szíve. Érte dobbant, Balzac pedig tett róla, hogy az az utolsó, gyönge dobbanás is az ő nevét nyögje.
Fantáziáltam, hogy a kis könyvembe felvéssem a monogramját. B és S. Két betű, látom magam előtt, ahogy madártollból átformált régies tollamat tintába merítem és felvésem. Ekkor bénult le minden mozzanatom, hisz a monogram túlontúl emlékeztetett valakire. Arra a személyre, aki sosem nézett rám ítélettel, aki az első valódi munkahelyemet nyújtotta, akit felhívhatok, ha összeroppanásig marcangolom önmagam. Ő az a személy, akiben megbíztam, megmentette az életem többször is, lelket önt belém, ha azt igénylem, vagy pofont ad, ha azt. Jobbkezeként éltem a napjaim, ő pedig emberként, személyként kezelt, ahogy mostanában aligha bárki. Az ő monogramja is ez, látom a szignóját magam előtt, Balzac arcában látom őt, az ő arcában látom ezt a fiút. Birdie Spellwood. Szóra nyitom a szám, de vállam és karom a földnek csapódik, zsibbasztó fájdalom sajgott bennük, de meg sem szólaltam. Támadó kezét letaszítottam magamról, mellkasára tenyerelve nyomtam őt a nedves ásásba, fürtjeim eltakarták az eltorzult arcom ahogy levegőért zihálok.
- Birdie Spellwood - nevét úgy lobogtattam, akárcsak egy fehér zászlót. Rokoni kapcsolatban kellett állniuk, muszáj volt, muszáj. Nem érdekelt a fiú élete, de Birdie lelke igen, hisz őt is érdekelte az enyém, a törődés mindig is kölcsönös volt. Remegtem, mert tudtam, hogyha most a férfi halálát én okoznám, ugyanazon menne keresztül, mint én jelenleg. Birdie ártatlan. - Ismered Birdie-t? Blasphemy, a bár. Ott dolgozom, az ő asszisztense vagyok, megmentette az életem. Bízik bennem, szeret engem, és én viszonozom. Ismered, vagy sem? - gyűrtem a felsőjét kezem alá, megemelve testét, csak hogy újra a földhöz vághassam válaszra kényszerítve. Elnyílt ajkaimon keresztül mélyen szívtam a levegőt, szemeim elkerekedve meredt rá, egyre több egyezést találva. Úgy zuhantam egy fekete szakadékba, ahogy felismertem mibe is keveredtem. Ezek után nem árthatok neki, mert én ilyen kibaszott empatikus vagyok. - Nem foglak bántani - megadtam magam. Eltoltam magam tőle, majd fenekemre huppanva magamhoz húztam térdeim. Barnára színezett kezeimet néztem, vörösnek tűnt a hold tompa fényében, mint a vér. Majd mocskos kezemet a homlokomnak támasztottam, hátrasöpörve hajam, hogy átható zokogásba kezdhessek. Hátam ívbe feszült, fejemet közvetlen térdeimre fektetve rázkódtam, a gyomorsav égette a nyelőcsövem és nyelvem hátulját, ahogy újabb és újabb adagot nyeltem vissza. Búgtak a fák, az eső szemerkélni kezdett, még a felhők is sírtak a hiányában. - Megölted a húgomat! - mondatom idomtalanul csöngött a szélben, égtek a szemeim, ajkaim és arcom feldagadtak az erős sírástól. Elégtételt nem tehettem, gyötrelmem egyre nőtt és felfalt. Fekete fehér homályos volt lett minden, megszabdalva üres lyukakkal, mintha a saját bensőmre tekintettem volna rá. - Hát ölj meg engem is!

Reméltem, hogy a vezetéknevet hallva összerakja a képet magától, de rá kellett jönnöm, hogy csak túl sokat képzeltem. Aranybarna haja kócos tincsekben omlott homlokára és arccsontjára, lerítt róla, hogy ápolt. Nem egy koszos csavargó, nem egy pszichiátriai szökevény - hiába árulkodik másról a kényszeredett viselkedése. Mit rejteget?
- Fogalmam sincs, te milyen néven ismerted. Nem is érdekel - nyakam begörnyedt, ahogy a földön térdepelő férfit figyelem. Lapátol, a piszok bekerül a körmei alá, felsőjét ugyanolyan foltokban tarkítja el a természet, mint engem. - Még a nevét sem tudod. Szégyelld magad.
Engem hív elborult, torzszülöttnek, mert a saját testvérem vesztét szeretném felkutatni. Érzékeim hiába mutatják be nekem, hogy ki és hogyan vezette át a túloldalra. Ki cibálta át őt a túlvilág kapuiba, majd hátba rúgta: hadd zuhanjon. A zuhanása már sosem ér véget, nem fog megpihenni, erőszakos halált halt. Ha nem azt, akkor mi a francért érezném úgy vérének szagát, mintha épp előttem vérezne ki emberi hüvelye különféle sebeken keresztül?! Ezért fedtem fel kilétem, tudja csak, hogy tudom mit tett. Az elkövető előttem fekszik megtörten, mártírszerepet aggatva magára hátha megkegyelmezem. Nyakát törni egy kertészeti eszközzel túl kegyelmes lenne.
Az ásót magam mellé hajítottam, ujjaimat kígyókként bűvöltem, minden mozdulattal megreccsent egy csont. Térdeim hasonló morajokkal hajoltak be pontosan az alak előtt. Fürkésztem az arcát hosszú pillanatokig, de szemeim üvegesen, érzelemmentesen meredtek rá. Még csak le sem sajnáltam.
- Remélem jól szórakozol. Engem sértegethetsz, ahogy kedved tartja, hisz a legjobb védekezés a támadás. Nevess ki, személyeskedj! Csak hajrá - mélyen búgó hangom olyan csendesen zengett, mint a nyári szellő, ami lenge ingemet zászlóként lobogtatta. Saját apám szörnynek hívott, nem egy vadidegen véleménye fog megrázni. Két emberből pedig a helyszínen legkevésbé sem magam hívnám szörnynek. - Gyerünk, most próbálj cinikus megjegyzésekkel belém rúgni. Lehet én lettem egy "kozmikus poén", de nem miattam fekszik most a föld alatt. Marcangol a bűntudat, mi? - Máskülönben nem lenne itt, az éjszaka közepén. Mocskos, jéghideg kezemet álla alá támasztom, hosszú ujjaim nyomást mérnek kissé pufók arcára, forgatom a fejét. A haja és szeme színe mindent elmondanak, hiába torzultak el vonásai a sírástól és a sötétségtől. Ő az.
Egy lökést mértem rá, mintha egy szemetet dobnék el - hasonló értékrendbe mértem őt is jelenleg.
- Balzac Spellwood - nevét fröcsögve, sziszegve préseltem ki ajkaim közül, mintha istenkáromlás lenne. Euphorie sokat mesélt róla. Szerette, szerelmes volt. Hozzám jött tanácsért mindig, de megtiltotta, hogy találkozzak vele. - Te vagy... voltál a húgom udvarlója. Baszd meg, megölted a barátnődet? - kiegyenesedem, tenyereim a tarkómra támasztom ahogy tengelyem körött megpördülök. Magam sem tudom, hogy éppen nevetek, vagy sírok. Szánalmas vihogás és arcomat mosó könnyek. Ez voltam én. - Te égi szerencsétlen, hát mesélt rólad nekem! Hogy mennyire szerelmes beléd, hogy nem tudod mik vagyunk és nem tudja mit tegyen. Hogy én se menjek a családod után, ne bántsalak titeket. Erre... - tónusom elvékonyodott hitetlenkedést lopva minden szavamba. A távoli tájat vizslattam, feldolgozva az információt, amire sosem lettem volna kíváncsi. Nevetek, mint egy pszichopata, de nem a jókedv köszön vissza minden önfeledt hangomból. Csakis a kín. Éles, karakteres berendezésem hamar fordul át gödröcskékből megfeszített állkapocsba. Rá sem bírtam nézni, ajkaim szóra nyíltak, de jó ideig nem férkőzött ki semmi érdemleges. - Erre megölted.

A mindent átható dögszag bejárta légjáratom, amitől üresen kongó gyomrom mintha kifordulna. A húgom drága parfümjeit, amitől mindig édeskés vanília aromát húzott maga után, felváltotta a hullaszag, ami méterekkel a föld alól is kiszivárgott, újabb és újabb sebet ejtve a szívemen minden lélegzettel. A felerősödött érzékeimnek nem tudok gátat szabni, egy átok ebben a környezetben. Csak sírni és sikítani akarok. Euphorie nincs többé, soha többé nem hallhatom a nevetését, soha többet nem fogja rám törni a szobám ajtaját, hogy idegesítsen. Soha többé nem fogja a napfény gyémántként csillogtatni ezüstös tincseit, illetve az én mogyoróbarnáimat sem fogja meghúzni játékosan, akárhányszor nem osztom meg vele a dugi nassolni valóm. Minden szertefoszlott, hisz én hittem abban, hogy egyszer a húgom és én újra együtt lehetünk, mint egy család. Kitéptek belőlem egy darabot és ez csakis az én hibám. Ha nem basztam volna el, ha nem változtam volna át, mellette lehettem volna, megvédhettem volna. Annyi terve volt, a lelke élettel teli volt, hiába száradt sok személy vérének a kezén. Az életét, az életünket nem mi választottuk, mégis mi fizettünk meg érte a legcsúfabban. Bármit megtennék, hogy helyet cseréljek vele, s ő vehessen mély levegőt helyettem, földig borítva. Legalább élne. Élhetne.
A férfi kérdéseire csak indulatosan köpök egyet magam mellé, nyálam átvette a föld színeit, egyik szemem pedig kényszeresen csukva marad a benne pihenő darabkák miatt. Semmi sem érdekelt, csak az, hogy láthassam, hogy lássam azt, mi okozta vesztét. A bosszú vezérelt, de a szégyenérzet elönti az agyam. Azon kaptak, ahogy egy lány sírját ásom ki, hogy rápillanthassak testére. De én csak figyeltem. Figyeltem, ahogy a férfi kétségbeesetten dobálja vissza markával a földet, mintha ezzel elfedni szeretne valamit. A torzszülött szó úgy hatott rám, mint a sztereotípia alapján a piros zászló a bikára, újabbat lendítettem az eszközön a kezeimben és három nagy lépéssel elé magasodtam. A férfi irányából ugyanaz a szag áramlott, mint a sírból. Hasonló a szag arra, mint mikor Euphorie a saját vérével etetett meg, hogy ne koplaljak. Megráztam a fejem, a férfi szaga gyanúsan egyesült a holtan nyugvó húgom szagával.
- Benjamin Bourkas, mond valamit? - hangom elcsuklik, fejemet oldalra biccentve szögezem neki a kérdést, a sarat a szemeimből a könnyeim mossák ki lassacskán. - A meggyilkolt húgom sírján térdepelsz, szóval a helyedben kurva gyorsan eltűnnék a közeléből - hangom hiába volt fenyegető, egyszerre tükrözte a megtörtséget és fájdalmat, ami a félig élő lelkemben tombolt. A fiú sírt. Elborzasztó állapotban volt.
- Azt mondtam takarodj! - ordítok torkom szakadtából, hangszínem eltorzult, karom pedig lendült, hogy az ásóval arrébb lökjem. A fejét nyakának szegezem, mintha egy éles fegyver lenne, de erőmmel simán áttörhetném csontozatán, ha akarnám. De nem akarom megölni, sem bántani. Azt akarom, hogy eltűnjön. A szaga felforgat bennem mindent. - Szerintem kettőnk közül neked nincs jogod itt lenni. Nincs jogod kérdőre vonni mit teszek. Bassza meg, meghalt a húgom! Aligha volt tizenkilenc, érted? Valaki megölte, látnom kell, hogy mi okozta a vesztét. Bár a szagod alapján talán mégsem kell őt megnéznem, hogy tudjam. Beszélj, vagy mellé kerülsz, két mozdulatomba kerül! - választási lehetőséget hagytam neki. Mert én ilyen jó arc vagyok. Mert talán, ha tényleg ő a vétkes, neki kétszeresen annyi kínok között kell meglakolnia tetteiért. Ő nem dönthet élet és halál között, ő egy senki ahhoz, hogy tőlem elvegye a családom örök időkre. Elvette az egyetlen testvérem.

A hold sem világított olyan fénnyel ma éjjel, mint máskor. A csillagok sem ragyogták be az eget, a szomorú esőfelhők eltakartak mindent, ami az éjszakát széppé teheti. Az égitestek is megnémultak a tragédiában, ami a Bourkas családot sújtotta. Először a fiukat vesztették el, majd a lányukat, így maradt a házaspár gyermek nélkül. Apa és Anya mindent elvesztettek. Egy szülőnek sosem lenne szabad eltemetni a gyermekeit. Én hiába élek - számukra halott vagyok.
A temetésén két okból nem jelenhettem meg: az első és legfontosabb, hogy a napfényben elégek. A második az, hogyha apám újra látna, rögtön hat méterrel a föld alatt újra láthatnám a húgomat. Hiába nem változtam semmit, számukra minden elmúlt, mikor emberből vámpírrá váltam. Csupán számomra maradt meg a szeretet és tisztelet, amit feléjük táplálok még ma is, hiába kergettek el hazulról. Végtére jobb is, hogy a temetést kihagytam, utáltam gyengének tűnni a többi vadász előtt. A sírás gyengének mutat be, de mégis hogy maradjanak a szemeim szárazon, mikor a saját véremtől veszünk végső búcsút?
Falevelek recsegtek talpam alatt, ahogy beljebb haladtam a sírkövek útvesztőjében. Nem kellett keresgélnem sokat, a barna, frissen túrt földdomb rögtön megmutatta, hol is nyugszik Euphorie. Nem éreztem a lábaim, mintha csak lebegnék, hiába hallottam nadrágom halk susogását ahogy lépkedtem. A sírkőre meredtem, láttam a betűket, de nem tudtam kiolvasni a nevet rajta. Homályossá vált minden, mintha elvesztettem volna a látásom. Összeszorítottam szemeim, egészen addig, míg sós ízt nem éreztem a számban. Tényleg elment.
Térdeim feladták a szolgálatot, magatehetetlen bábuként rogytam a földre. Könnycsatornáim hasonlóképen irányíthatatlanok, arcom görcsbe rándult, hangszálaim pedig akaratlanul is furcsa nyöszörgő hangokat hallat, mintha csak kegyelemért könyörögnék. Tenyereimet a sárba nyomva magam elé húztam lábaim, hogy hamar felvehessem a megadó magzatpózt. Újra ők nyertek. Újra adtak még egy indokot, hogy undorodjak a természetfelettiekről, beleértve saját magam is.
Akárki oltotta ki Euphorie életét, a saját vérével fog fizetni azért, amit tőlem elvett. A húgom nem csak a vérem volt, de a legjobb barátom, a társam. Az, akivel ugyanazon fedél alatt cseperedtem fiúból férfivá, ő pedig lányból nővé. Előtte állt az élet, valaki pedig ezt elrabolta tőle. Vajon félt? Vajon szenvedett? Vajon gyors halála volt? Kínok közt ment el? Mi történt vele?
Megragadtam az ásót, ami a közeli fa törzsének volt lomhán támasztva. Minden karizmom megfeszítve belevésem a puha földbe a fejét, majd a felemelt dombocskát hátam mögé dobom. Talán, ha látom a testét, válaszokat kapok. Talán megtalálom azt, aki ezt tette vele. Az agyam teljesen elborult, szinte minden színt kiszűrt a látásom, csak a vöröset nem. Ereim vastagon dagadtak ki nyakamon és halántékomon, ahogy fénygyorsasággal ástam mélyebbre. Nem vagyok felkészülve arra, amit látni fogok, bármi is az.
Fülemet megcsapta egy ismeretlen nesz, mintha valaki közeledne. Felkaptam a fejem, homlokomon gyöngyöződő izzadtságcseppjeim koszos kézfejemmel törlöm le, miközben felmérem a terepet. Egy sziluettet látok közeledni, s egyre inkább emberi alakká válni.
- Ki van ott? - kiáltottam az irányába, remélvén, hogy nem az egyik családtagom jött ki éjszakai gyászt tartani. Szorosabban tartom a nyelet a markomba, támadásra készen.
Elléptem a felfordulástól, amit saját magam okoztam és én is a férfi irányába eredtem, testmozgásom legkevésbé sem azt sugallta, hogy békével közelítek.
- Mielőtt azzal jössz nekem, hogy meggyaláztam a sírját, jobban teszed, ha kussolsz. Azt se tudom ki vagy, húzz el innen! - sziszegtem szavaimat az arcába, indulataimat nem fogtam vissza, nem is akartam. Nem tudom kihez jött, mit akar, de egy biztos, mennie kell most. - És nem láttál semmit, világos? - vontam fel szemöldökeim fenyegetően, ahogy átlendítettem az ásót a vállam felett, épphogy nem leütve a fiatal srácot, aki előttem áll.