Minden perc amit vele töltök megrészegít. Nem mindig tudom eldönteni, hogy áldás-e mind ez, vagy éppen átok, a magamfajta reménytelenül romantikus embernek. Az idő körülöttünk egyszerre lassul le, és kezd sebes vágtába, én pedig csak kapaszkodni akarok az illatába. Beleremegek abba, ahogy hozzám ér, mintha valami természetfeletti szál kötne hozzá, ami átvághatatlan. Mint a halhatatlan élet aranyfonala. Suttogó hangja beszökik a fülembe, és pirulása kényszerít. Szemem lesütöm, érzem, hogy a ketyegő egyre gyorsabban lüktet a mellkasomban, az ajkam kiszárad, a lélegzetvételem pedig szaporább lesz.
- Szerinted van olyan dolog, ami valóban örökké tarthat? - kérdezem tőle enyhén összeszorított ajkakkal, és hagyom, hogy gyengéden összekulcsolja az ujjainkat. A bőre puha érintése szinte égetve-nyugtatva hat rám. Ez egy olyan álom, amiből nem akarok felébredni. Úgy körülbelül soha. Hagyom magam, hagy vigyen, vezessen ahová csak akar, mert ebben a pillanatban… vagy talán ebben az egész, elhibázott életemben úgy érzem, hogy a halálba is mennék, hogy ha az ő karjai vezetnének oda. Enyhén elnyílt ajkakkal nézem a haját, a nyakát, amin látszik gerincének vonala, a vállát, a hátát, egy egészen apró pillanatra a szemem megállapodik a fenekén - amelyik nő azt meri mondani, hogy nem nézi meg a pasija tomporát, az isten bizony hazudik - majd a padlót kezdi el pásztázni. Zavarban vagyok. Érzem a bőrömön, hogy a szőke pultoslány, aki az imént olyan nagy lendülettel hozta ki az - alkoholban kicsit sem szűkölködő - italom, engem és Balzacot nézi. Sőt, talán inkább bámul bennünket, amitől még a combtövem is elvörösödik. Nem szeretem, amikor néznek.
A lépcső tetejére érve egy kutyus ront nekem, teszem azt a póló rágcsáló teljes valójában. Már épp hajolnék, hogy megsimogassam az állatka kobakját, amikor megérzem Balzac tenyerének melegét a derekamon,  ajkait és forró leheletét a nyakamon. Még jó, hogy a hátam mögött van, így nem látja, hogy a bőrömre adott puszi miatt egy egészen apró másodpercre fennakad a szemem. Annyira jól esik. Szorosan mögöttem áll, két kezemmel megkeresem az övét, ujjaim az övéi közé csúsztatom, és hagyom magam, hogy elvigyen ez a földöntúli érzés. El tudnám adni a lelkem, a puszta hangjáért.
- Kúria ide, vagy oda - kezdem. Igazából el kell gondolkodnom, hogy az ember fia vajon mit is ért pontosan kúria alatt, mert az én fejemben egy valóságos palota képe körvonalazódik, hófehér pávákkal a sövénnyel körbevett udvaron…  - nekem ott otthonos, ahol te ott vagy - mondom. A saját hangom szinte már bántja a fülem. Így, hogy látom hol lakik zavarba ejtő képek furakodnak a gondolataimba, arról, ahogy törölközőbe csavarva csókolózunk, vagy hogy pizzát eszünk, aminek Yoda ellopja az egyik szeletét - igen, miközben erre gondolok, pontosan hallom, mit beszél nekem - vagy, amin éjszakába nyúlóan beszélgetünk, miközben egymáson fekszünk, és bámuljuk a plafont, izzadt testrészeink pedig maguk sem tudják, hogy pontosan melyikünkhöz tartoznak.
- Tehát Yoda - ízlelgetem - igazából, szerintem a Chewi jobban illene egy ilyen gyilkológéphez - mondom, miközben előrehajolok, fenekem - akarva, akaratlan -  az ágyékának  nyomódik, de annyira természetesnek érzem az egész helyzetet, hogy eszembe sem jut zavarba jönni. Megvakargatom Yoda füle tövét, majd ismét felegyenesedve, megfordulok, hogy szemben legyek a vendgélátómmal.
- Igen… magunk - suttogom. Képek villannak be, ahogy az ajka hevesen az enyémnek nyomódik, ahogy eggyé válunk, mint a gyertyáról lefolyó viasz cseppek, és a gyomrom beleremeg a saját gondolataimba.
- Ne hoznál nekem… egy pohár vizet? Vagy valamit? - kérdezem gyorsan, és megvakargatom a saját fejem tetejét, ahogy az előbb Yodáéval is tettem. Óh, Ari te istentelen balfasz, persze, hogy képes vagy saját magadtól is zavarba jönni.

Eddig minduntalan vadul hullámzó lelkem megnyugodni látszik most, hogy velem van. Mintha bennem minden más lecsendesedne és csak az ő neve harsogna megállás nélkül az egész testemben. Minden porcikám őt visszhangozza, és minden egyes sejtem könyörög, hogy másszak az ölébe, mint egy lusta macska, bújjak bele a bőrébe, és hagyjam, hogy simítson két kezével mindenütt. Ott akarok kuporogni a szobája sarkában, a törülközője szálai között, az inge zsebében, a bőre alatt, és minden lépését figyelemmel kísérni. Segíteni akarom őt a jövőjében, és minduntalan hozzábújni a hideg éjszakákon, hogy teste felmelegítse fagyott szívemet. Hogy a csókjai elárasszák a testemet, hogy ujjai végig táncoljanak a domborulataimon, és hogy a bőre beleolvadjon az enyémbe. Marni akarom a hátát, harapni a vállát, és ölelni a derekát, de ott akarok ülni mellette éjszakába nyúlóan, pattogatott kukoricával az ölemben, valami gagyi, “zs” kategóriás horror filmet nézve, és mellette akarok sétálni, mikor kutyát sétáltat, és azt akarom, hogy lássa a gyenge és az erős pillanataimat.
Szavai rántanak vissza a valóságba, mint valami furcsa kötél, ami csak akkor húz, mikor muszáj valamire válaszolnom. Pedig szívesen ülnék itt hajnalig, csak nézve az arc élét, vagy a szemét, a csodásan sima bőrét, és elméláznék nyaka és válla találkozásánál.
- Kétlem, hogy… - mondanám, de olyan közel hajol, hogy bennakad a szó. Bőrének illata beszivárog az orromba és kedvem lenne végigcsókolni mezítelen testét. A szívem vadul lüktet a mellkasomban, már a torkomban érzem a dobogását. Az agyam, mintha kisütötték volna, nem tud másra koncentrálni, csak Balzacra, ahogy ott van velem szemben, és olyan nagyon közel hajol. Olyan gyengéden nyomja száját az enyémhez, hogy ültő helyzetben beleremeg a térdem. Meg kell kapaszkodnom valamibe, és a csípőcsontja az, ami a legközelebb van hozzám. Ujjaim maguktól csúsznak a nadrágja derekába, nem én irányítom őket. Lehunyt szemmel adom át magam az összes érzelemnek, ami belülről akar felemészteni. Puha nyelve az ajkamon siklik, én pedig beengedem. Sajátommal egy pillanatra érzem a fogait, amibe ismét beleremegek. Az egész testem lángol, érzem, hogy a forróság a lábujjaimtól a homlokomig terjed bennem. Még mindig a csípőjébe kapaszkodok, szabad kezemmel pedig a nyakába. Nem kapok levegőt, de nem is akarok. Talán ez lenne a leggyönyörűbb halál. Belefulladni ennek az angyalnak a csókjába. Rendesen fáj, amikor hátrébb húzódik.
- Huh - szakad fel belőlem mire végre ismét kapok levegőt. A mellkasom szorít. A tüdőm fáj. A gyomromban öklömnyi görcs keletkezik. Nem akarom, hogy vége legyen - azt hiszem, határozottan aranyérmes lenne - mondom neki, és tudom, hogy semmi nem ér fel az Ő csókja ízével. Sem egy ital, sem egy sütemény, sem egy mástól lopott csók. Az Ő csókja a legfinomabb, és én sóvárogva vágyom rá.
Elmosolyodom, mikor a fent lakó kis szörnyecskéről beszél. Mintha ezzel megnyugtatná a lelkemet. De a helyzet az, hogy akár mit is gondol magáról, én látom őt kívülről. És ő tökéletes. Kedves, érzéki, gyönyörű, és ez még csak az első három jelző a körülbelül háromezerből, ami eszembe jut róla.
- Én sem akarom, hogy vége legyen - mondom magam elé a levegőbe, és belesimulok az ölelésébe. Hallgatom a búgó hangját. Azt a megnyugtatót, ami napsugárként öleli körbe a testemet. Ellaknék itt, a karjaiban. És apró fáziskéséssel érnek el a szavai. A szerelem. Hát ez lenne a szerelem? Úgy nyilall belém a felismerés, mintha áram csapná meg törékeny kis testemet, és rájövök. Eljut a tudatomig. Ez szerelem. Legalábbis amit én érzek iránta, az egészen biztosan szerelem. És legszívesebben kifutnék a világból, vagy tóba ugranék, mert nem értem, hogyan lehet az ember ilyen gyorsan szerelmes. Hogyan szerethetek bele valakibe vakon, és teljesen idióta módon, akit alig két napja ismerek?
- Ha rajtam múlik, ennek soha nem lesz vége -mondom a nagy felismerés közepette, és az ajkára sandítok. Most talán még kívánatosabb, mint három másodperccel ezelőtt volt. Nem tudom levenni róla a pillantásom, és csak nézem, elképzelem ahogy maga alá gyűr egy pokrócokkal teli ágyban, és egyesülünk, mint két elveszett szerelmes, amikor újra találkoznak. Lassan nyúlok fel egészen a nyakáig. Nem szabad félnem. Most nem. Ujjaim a tarkójára siklanak, másik kezemmel a derekába kapaszkodva emelem meg magam egy kicsit, és az ajkaimat az övének nyomom. Talán egy kicsit túl erősen. És az ujjaim a hajába csúsznak. A tincsei között barangolnak, miközben csókolom lágyan, puhán, és nem akarom abbahagyni, de érzem, hogy muszáj, mert ha nem teszem akkor felrobban bennem valami, mint egy időzített bomba.
Elhúzódok tőle, hagyom magunknak, hogy levegőt kapjunk. Érzem, hogy a mellkasomon apró izzadságcseppek törnek utat maguknak. De csak ott. Onnan jön a legnagyobb forróság. A szívemből.
- De! - vágom rá. Talán egy kicsit túl gyorsan. Talán nagyon-nagyon gyorsan - van kedvem felmenni - nem tudom, hogy a remegő lábam fogja e engedni, hogy felálljak - legalább megismerkedhetek a pólórágcsáló vetélytársammal - mosolygok lesütött szemekkel.
Persze. Vele akarok megismerkedni. Nyilván.

El sem tudom hinni, hogy itt ülök. Vele. Pár nappal ezelőtt, még elképzelhetetlen lett volna ez. Ha valaki azt mondta volna nekem három napja, hogy ma este egy hangulatos bárban fogok ülni, egy férfival, aki olyan vonzó számomra, mint macskának a menta, ráadásul okos, kedves, és érzem rajta, hogy minden idegszála megfeszül, amikor hozzáérek - bizonyosan kinevettem volna. De itt ülök. Egy bárban, egy sráccal, akit leírtam az előbb. A combja az enyémnek nyomódik, érzem, hogy árad belőle a meleg, és ettől minden apró pihe feláll a tarkómon. A teste közeléségtől pillangók ébrednek a gyomromban, és egyszerre vagyok reménytelen és zavarodott. Nem értem, hogy mik ezek a futtában előtörő érzelmek. Apró manók képében körbetáncolják a szívemet a mellkasomban, és apró lakatokat akasztanak az összes helyre, ahova tudnak. A lakatokon pedig a mellettem ülő fiú neve áll. Összerándul a gyomrom, ahogy erre gondolok.
A pólós megjegyzését csak elengedem a fülem mellett. Hiszen nem szégyen az, hogy valakinek a kutyája játékos. Nem válaszolok neki, csak nézem milyen édes, ahogy zavarban van, és egy kicsit neki feszítem a combomat combjához, ezzel próbálván jelezni, hogy előttem ne szégyelljen semmit.

Zavartan hallgatom szavait, majd mikor megérinti a kezem áramütés szerűen hasít belém valamiféle felismerés. A lábam megremeg. A hasam görcsbe rándul. És akkora gombóc nő a torkomban, hogy egyszerűen nem bírom lenyelni. Mintha égetne az érintése, kék, hideg tűzzel. Elhúzza a kezem, a pillantásom pedig szabad utat talál mogyorószín íriszéhez.
- Tehát te itt laksz - motyogom, de nem tudom elszakítani a pillantásom a szeméről. Megbabonáz. Még sosem láttam ilyen szépet. Beleköltözni volna jó. Meghalni benne és ott élni tovább, nézni onnan a világot, és csodálni mindent, amit tesz - hát, azért ezt mondhattad volna - nevetek, de hangomban nincs se gúny, se harag, sem düh, csak édes megkönnyebbülés, és talán egy kevés csilingelő boldogság. Olyan közel hajol, szinte érzem, ahogy az auránk összekapcsolódik és lassan eggyé válik felettünk. Meg sem merek mozdulni. Mintha attól félnék, ha teszek bármi hirtelen mozdulatot ez a pillanat eltűnik, és sosem éled fel újra. A gyomrom egyre jobban bizsereg, és már lejjebb is kezd ébredezni valami. A szám, a torkommal együtt kiszárad, és olyan gondolataim támadnak vele kapcsolatban, amik nem vethetők tiszta lelkű nő naplójának papírjára. Annyira vágyom rá, mint egy falat kenyérre. Az érintésére, csókja puha kérlelésére, a tenyerére a testemen. És ha lenne elég bátorságom, most megragadnám a grabancánál fogva, kirángatnám a bár mögötti sikátorba, és ott vágyódnék tovább arra, hogy testem minden részét feltérképezze kezeivel. De ehelyett csak ülök vele szemben, az ajkait bámulom és hagyom, hogy eluralkodjon rajtam a kínzó vágy érzése. Hagyom, hogy a hajamba túrjon, és semmi másra nem vagyok képes, csak arra, hogy a tenyeremet lassan a combjára csúsztassam. Mint egy félénk szűz.
Ekkor jelenik meg a szőkeség, mint ciklon viharzik közénk és mi szétrebbenünk mint a madarak, ha közéjük sétálsz. A ház ajándéka koktélra meredek, majd Balzacra emelem a pillantásom. Úgy szakad fel belőlem a mindenhova bekúszó, szívmelengető kacagás, mintha sok sok évre bezárva tartottam volna a mellkasomban, és most végre kiszabadul. Olyan édes, ahogy remeg a keze, és az arcán olyan édes láng rózsák nyílnak, amiket sorozatosan lecsókolnék róla.
- Remélem, hogy a koktél íze kárpótolni fog, bár biztos nem jobb a csókod ízénél - csúszik ki a számon ez a sok felesleges szó. Döbbentem sütöm le a szemem. Nem tudom elhinni, hogy ezt tényleg én mondtam. Magam elé húzom az italt - Remélem erős - motyogom az orrom alatt, és jó nagyot kortyolok bele. Zavarban vagyok, mert mellett elveszítek mindent. Az időérzékemet, a gátlásaimat, talán egy kicsit önmagamat is. Legalábbis azt az énemet akit ismerek. Talán lakik bennem valaki más, aki csak Balzac mellett tudna kiteljesedni.
- Egy pillanatát sem bántam meg annak, amit veled töltöttem - mondom neki mosolyogva, és segítek neki összekulcsolni ujjainkat. Tenyerem úgy passzol az övébe, mintha oda teremtették volna - minden porcikám félt attól, hogy te nem jössz el. Ahogy ott álltam az ajtóban - nézek hátra a vállam felett - rettenetesen féltem. Tudod, azt hittem, hogy az idefele úton találkoztál valaki mással, és első látásra beleszerettél - vázolom fel neki az elképzelhetetlenül röhejes gondolataimat, és arcom gyengéden, óvatosan icipicit az ajkához nyomom. Lehunyom a szemem. Magamba szívom az összes illatát, és az összes érintését. Magamba szívom, hogy mindenre emlékezzek mielőtt elhagy. Mielőtt ismét el kell válnom tőle, ki tudja mennyi időre. Hiszen a minap is majdnem elkapott az a vadász. Majdnem meghaltam. Ha tudtam volna akkor, hogy ez vár rám ma, akkor megöltem volna, hogy többé ne találhasson meg.
Enyhén felé fordulok. A homlokomat a homlokának döntöm és mint a macskák, egy egészen kicsit, gyengéden oda is dörgölőzök hozzá. Szabad kezemet a combjára helyezem, hogy ott pihenjenek ujjaim, a mennyekben.
- Melletted annyira biztonságban érzem magam - búgom bele a közénk feszülő csendbe. Úgy érzem magam, mintha egy filmben lennénk. A fülem megszűnik mást hallani rajta kívül, mintha Belisa a pult mögött lehalkította volna nekünk a külvilágot - ha velem vagy csak attól félek, hogy elveszítelek. És ez nagyon nagyon para érzés - emelem fel a fejem, de nem számítok rá, hogy ilyen közel van. Az alsó ajkam egy másodpercre súrolja az övét, és a pillantásunk találkozik  - Sosem féltem még ennyire. Egyszerre félek és érzem magam biztonságban. Létezik ilyen egyáltalán?

Csak ácsorgok ott, a lábujjaimról a sarkamra dülöngélve, és egyre csak azon jár az agyam, hogy jó ötlet volt-e ez. Mikor a telefonomra nézve észre veszem, hogy nyolc után tíz perccel járunk a szívemet megtölti a szomorúság. A hullócsillag elsuhant, elvitte a kívánságomat, s lehet, hogy Balzac az ide úton összefutott élete szerelmével. Furcsa mosoly ül ki ábrázatomra, s rájövök, hogy ha tényleg ez történt volna, örülnék neki. Hogy annyira kedvelem őt, hogy hajlandó lennék lemondani a saját boldogságomról, az övé érdekében. A telefonomat vissza csúsztatom a zsebembe, és összefonom a karjaim a mellkasom előtt. Kezd hideg lenni idekint. Nem akarok bemenni. Mi van, ha eljön, és itt vár, én meg bent ücsörgök? Mi van ha nem talál meg? Mi van, ha az egyhelyben állás az, ami pontot tehet most a sorsom végére?

Egy fekete macska sétál velem szemben. Letelepedik előttem, és bámul rám méregzöld szemével. Még az ő íriszeiben is csak a megvetést látom, a szánalmat. Hogy is képzelhettem, hogy egy ilyen srác, mint Balzac, meg akar ismerni egy ilyen lányt, mint Én.
- Ó, ne nézz már így rám - mondom a macskának, aki lustán felnyávog, majd tovább szalad. Hát ő is tudja. Még egy idegen cica is tudja, hogy egy naiv kis fruska vagyok. A macska ugrik, a lábam indul, hogy haza vonszolja csalódott testemet, a hátam mögött nyekereg egy ajtó, a szívem pedig darabokra szakad, majd ismét összerakja magát, mikor megpördülök ijedtemben, és Balzacot látom magam előtt. Tincsein csillog a fáradt lámpa fénye, a hold rásüt az arcára, a szemében pedig ott lapul egy leheletnyi boldogság. Az első gondolatom, hogy meg sem érdemlem. Én, aki olyan átlagos vagyok, mint a szén, ő pedig olyan különleges, mint a gyémánt. Végigfuttatom rajta a tekintetemet, és tudatosul bennem, hogy valójában milyen férfias. A könyvtárban sokkal elesettebbnek tűnt.
- Öhm, semmi baj - mondom neki miközben belépünk a bárba. Mindenféle szag és illat csapja meg az orromat. Alkohol, vér, bazsalikom. Nagyon sokat fel sem ismerek. Szótlanul követem, pedig legszívesebben két karomat a nyaka köré fonnám, magamhoz húznám,  lassan, szótlanul, és forró csókot lehelnék rózsaszín ajkaira. Hagyom, hogy vezessen. Beülök a boxba, ő pedig mellém telepszik. A combunk összeér, én pedig belehalnék ebbe a pillanatba. Érzem a bőrét. A tusfürdője és a levendula olyan elegyet ad, hogy megszédíti az érzékeim és az elmém. Két könyököm az asztalra teszem, és összekulcsolom az ujjaim. Szavai hallatán beharapom az alsó ajkam.
- Köszönöm szépen... De te sem panaszkodhatsz - mondom neki - kimondottan jobban áll, mint a múltkori megrágcsált póló - elengedek egy mosolyt, de a következő pillanatban már össze is zavarodik az agyamban minden - Várj! Nem te vártál rám? - kérdezem tőle teljesen értetlenül - Mármint, bentről jöttél ki - mutatok az ajtóra a vállam felett - tehát már itt kellett lenned, amikor ideértem - teljesen idiótának érzem magam. Ácsorogtam egy ajtóban, amikor ő már réges rég idebent várt. A tenyerembe temetem az arcom, mert érzem, hogy az egész vörös, mint a pipacs, de a sötétben is az ő arca jelenik meg előttem. Azt hiszem, hogy mi vagyunk a két legszerencsétlenebb ember a világon, és a sors valamiért azt akarja, hogy egy hatalmas szerencsétlenség halmaz legyen belőlünk. A gyerek akinek a kutyája megeszi a ruháit, és a lány aki nem képes tíz percig normálisan létezni. Tökéletes párost alkotunk, Ő meg én.

A szekrény előtt állva órákig bámultam a piros ruhát, amit magamra vettem. V alakú kivágásán csipke húzódott végig, alatta egy fekete harisnya bújt meg, a lábamra pedig a fekete bakancsomat húztam. Nem voltam nőies. Kényelmetlen volt a ruha, és mintha nem kaptam volna levegőt. Levettem. Felpróbáltam egy zöld pulcsit egy sima farmerrel, de azt meg túlságosan lehangolónak éreztem egy randihoz. Évek óta nem volt randevúm, és borzalmasan szorongtam. Mi van ha mégsem tetszem neki? Végül egy térdig érő, fekete pulcsiruha mellett döntök, és szintén fekete tornacipőt húzok hozzá, meg egy bőrkabátot. Kényelmes, normálisan néz ki, és szépnek látom benne magamat annyira, hogy elhitessem az elmémmel ő is annak fog látni.

Mikor végre elindulok realizálom, hogy késésben vagyok. Még jó, hogy a bár csak néhány saroknyira van a kollégiumtól. A második sarokig futva teszem meg az utat, aztán lelassítok. Nem akarok izzadtságszagúan belibbenni a randimra ezzel a csodával. Lányos zavaromban próbálom kihalászni a cigimet a táskámból, de elejtem, és mikor próbálnám felvenni még bele is rúgok.
- Na, hogy baszódnál meg! - morgok a dobozra, miközben továbbra is hajlott testhelyzetben előrébb lépek, és felveszem. Előhalászok egy szálat, és rágyújtok. Letüdőzöm. Hatalmas sóhajjal eresztem ki a füstöt a mellkasomból, ami elszáll, mint a szavak, amiket tegnap ejtettünk Balzac-al. Félek. Sőt nem, rettegek, hogy nem jön el. Hogy nem lesz ott. Hogy magamban fogok ücsörögni a bárban, vörösboros kólába fojtva bánatom, mint egy idióta, mert felültették a naiv kis szívemet. Megvan az esélye.

Az ég szürkül körülöttem. A gondolataim ide-oda cikáznak. Vagy azon rágódom, hogy vajon tetszeni fog-e neki a parfümöm, vagy azon, hogy mit szólna ehhez apa és anya. A suli jól megy, szinte mindenből négyes vagyok, a szobatársammal remekül kijövök, és éppen randizni készülök egy kétes előéletű boszorkány mesterrel. Talán kezd helyre billenni az életem. Balzac megfogta a lelkem darabjait és olyan erővel préselte őket össze, hogy kezdtek összetapadni.

A bár elé érve, már a harmadik cigarettámat rágom. Próbálok bekukucskálni, de egyenlőre nem látok mást, csak számomra vadidegen embereket, akik meg sem próbálnak normálisnak látszani. Féloldalasan elmosolyodom, beleszívok a tokba, mert már egy szem dohány sincs benne, majd elnyomom a cipőm talpán. Mély levegő Ariadne, menni fog. Csak természetesen. Add önmagad. A biztató szavak visszhangot vernek a fejemben, de csak egyre kétségbeesettebb leszek tőlük. A francért kell ennyire izgulósnak lennem? Megigazítom magamon a ruhát. A lelkem és az agyam szinte majd megőrül, hogy kapjon még egy kis nikotint. Le tudnám nyúzni érte a saját bőrömet, de már ígyis olyan a szagom, mint egy dohánygyárnak. Kifújok egy hatalmas levegőt, és csak várok. Nem akarok bemenni. Nem akarok a pultnál ücsörögni, mert mégis mit keresne egy fiatal lány egy kocsmában az éjszaka, teljesen egyedül. Felnézek a csillagokra. Az ég fekete, minden apró, ragyogó pontocska élesen kirajzolódik. Anyám arcát látom benne, és Balzacét, a testvéreimét. Egy lezúgó hullócsillag késztet vágyakozásra, s neki kívánom, hogy Balzac végre megtalálja a boldogságot.