Egy ideje jól vagyok. Nem gyötörnek a hangok és nem buktam ki túlságosan. Azt hiszem ehhez Ariadne támogatásának hatalmas köze van. Florence halála óta nem volt ilyen hosszú időszak az életemben, amikor úgy véltem, hogy minden rendben van. A bipolaritás az egyetlen olyan dolog szerintem, amit az embereknek könnyebb féken tartani. Ott vannak nekik a gyógyszerek, beveszik őket és minden a lehető legnagyobb rendben van. Ezzel szemben rám nem hatnak a pirulák. Semmilyen hatása sincsen az én vámpírszervezetemre, így csak annyit tudok tenni, hogy várom kiüssön rajtam ez az egész. Olyankor akár hónapokig vagy évekig is képes vagyok nem tudni magamról. Emellett még hangokat is hallok, amelyek nem könnyítik meg azt, hogy végre jó útra kerüljek, ám mégis az a legrosszabb az ilyenben, hogy szinte képtelen vagyok érzelmek nélkül létezni. Minden túlságosan felerősödik. Az összes általam meggyilkolt ember képe ott lebeg a szemeim előtt és felidéz a mocskos bűntudat.
Ezekkel a gondolatokkal nyomom el a cigi csikket a pub előtt, ahová megbeszéltem a találkozót Arival. Jó szokásomhoz mérten nem igazán figyeltem oda az időre és ebből az lett, hogy már fél órája bent kellene lennem az általam lefoglalt asztalnál. Ehelyett még szépen, komótosan elszívtam azt a cigit, mert úgy voltam vele, ha már kések, akkor legyen az stílusos.
Beérve rögtön megpillantom a lány barna hajkoronáját és az embereket megkerülve lépek oda a boxhoz, amit korábban lefoglaltam.
- Ne haragudj, régóta vársz rám? – érdeklődöm, s közben egy puszit nyomok az arcára. – Az első körre a vendégem vagy. Mit szeretnél inni? – goyrsan leveszem magamról a kabátot és ledobom a vele szemben lévő ülésre. Szeretném ma kieengedni a gőzt még akkor is, ha úgy érzem, hogy nem feltétlen van rá szükségem. Azt hiszem míg jól vagyok minden pillanatot ki kell élveznem. A féktelen bulik és ivászatok néha segítenek abban, hogy elfeledjem kik vagyok, de mivel vámpír vagyok, sokkal több dologra van ahhoz szükségem, hogy Isteni magaslatokba kerüljek.