Amióta tudom, hogy boszorkány vagyok, egyedül érzem magam. Mintha csak én lennék. Mintha más emberek ujjal mutogatnának rám, megpecsételnének, azért, mert más vagyok. Egészen addig éreztem ezt, amíg meg nem ismertem Balzacot. Ő volt az, aki megmutatta, hogy a természetfeletti világ sokkal kiterjedtebb, mint amilyennek én gondoltam.
Amikor apa azt mondta, hogy szerinte jelentkezzek a washingtoni egyetemre, nagyon nem tartottam jó ötletnek. Féltem belevágni valami újba. A nagynéném viszont bátorított, azt mondta, hogy ő is itt tanult, és itt is sikerült kiteljesítenie a varázserejét. Azóta olyan sok dolog történt velem, annyi emberrel találkoztam, és annyi mindenkit meg szerettem és vesztettem el… vagy csak félig vesztettem el.
Philipre nézek, a kék szemét figyelem, az abban megbúvó csillogást. Egy egészen picit sárgás az írisze. Ilyet még sosem láttam. Lenyűgözően gyönyörű. Olyan közel vagyok hozzá - fizikailag - de érzem, hogy köztünk egy vastag fal feszül. Egy olyan fal, amit ő generál, folyamatosan, minden rezdülésével, minden szavával.
Annyira rá koncentrálok, hogy a tvműsor, - ami gyakorlatilag egészen hangosan megy-, is csak tompa háttérzajnak hangzik, mintha elszakadt volna mindkét dobhártyám.
- Nem vagy túl barátságos - mondom neki, majd elfordulok tőle. Valami furcsa, kellemetlen érzés veszi be magát a gyomromba, szorító és lüktető, mint amikor valami romlottat eszik az ember. Annyi minden kavarog a fejemben. Érzem Lipen, hogy nem akarja, hogy itt legyek, mégis vonz hozzá valami… ugyanaz az érzés, ami a rossz gyereket vonzza a gyufához. Tudom, hogy nem kellene zaklatnom, mégsem tudok odébbállni. Aztán ott van az a harmadik érzés… talán a legrosszabb mind közül.

Az a keserű, méreg ízű, az a fajta tabletta, ami megakad a torkodon, miközben megpróbálod lenyelni… az érzés, hogy ezzel megcsalom Balzacot.

Kicsit, alig észrevehetően rázom meg a fejem. Elnyílt ajkakkal figyelem Lipet, és látom, hogy szavakat formál húsos ajka. A hang csak pár suhanó másodperc múlva ér el hozzám. A megfogalmazás módja mulattat.
Elmosolyodom.
- Hát… Hector szerint egész jól tudok gyújtogatni - mondom neki, miközben magamhoz levitálok egy üveg sört, és próbálok nem arra gondolni, hogy az első mentális erdőtüzembe majdnem sikerült belehalnom - na és veled mi a helyzet?

Most aztán tényleg szükségem lenne a társaságra. Úgy érzem, hogy az életem teljesen kicsúszik a kezeim közül. Ami tavaly még szép volt, az mára fekete, aszott lénnyé változott bennem. Megmérgezte valami, amit a mai napig sem ismerek. Csak boldogságra vágyom. Feltétlen, önfeledt boldogságra, talán valaki karjaira, ahogy magához ölel és megvigasztal, hogy lesz ez még jobb is. Hogy örökké nem eshet. Ahogy Balzac tette egy évvel ezelőtt. Amikor még talán szeretett. Hiszen szeretett, különben nem lenne a hátunk mögött egy kicsivel több mint tizenkét hónap. Azóta talán már mást szeret, és nekem el kell engednem, akármennyire is fáj.
Hosszú, sápadt ujjaimat végighúzom az egyik fehérre mázolt ajtófélfán. Jó lesz itt lakni. Jó lesz végre olyan emberek között lenni, akik nem ítélnek el. Akik befogadnak. Akik sokan rosszabb sorssal vannak a hátuk mögött, mint én magam. A ház olyan gyönyörű kívülről és belülről is, amilyen én magam soha nem leszek talán. Olyan összeszedett minden, az össze bútor passzol a másikhoz. Látszik, hogy gondosan lett összeválogatva. Megtorpanok, amikor egy férfi hangját hallom valahonnan a közelemből.
- Haha, de vicces ma valaki - mondom mikor kilép elém a nappaliba. Két karomat összefonom a mellkasom előtt, tekintetem elidőzik a fiún. Alig lehet idősebb tőlem, mégis olyan, mintha a világ összes éve az arcára lenne írva. Kék a szeme. Ott állunk egymással szemben, ő a hanyag elegancia kimaxolásával dobja le magát a kanapéra, és teszi a lábát az asztalra. Kicsit összevonom a szemöldököm. Nem tűnik olyan fene nagy és veszélyes boszorkánymesternek. Elmosolyodom.
- Nincs itt valaki aki mondjuk kedvesebb? - nézek körbe de meg sem várom a válaszát, ledobom magam a kanapéra, mellé  - adsz belőle? - nézek rá kérdőn, és a sörére pillantok, hogy mégis milyét akarom kölcsönkérni. A hátam mögött hagyott egy év, valamennyire kimozdított a komfort zónámból, és ha ez a cirkuszi majom nem akar velem barátkozni, majd megteszem én az első lépést.  Hiszen ha mostantól együtt kell élnünk, éljünk együtt békességben.
Elővarázsolok egy doboz cigit a kabátkám zsebéből. Érzem Lip illatát. Dohány, és vodka, és talán egy egészen pici bazsalikom. Mindennek ellenére kellemes. Nem olyan, mint Balzac levendula illata, sokkal erősebb és keményebb. Mintha a lelke illata lenne. Végignézek a testén. Merthogy még jó, hogy van rajta gatya. Próbálok nem zavarba jönni a jelenlététől, illetve inkább a megjelenésétől, és áttörni magamban az akadályokat, de nem megy. Érzem, hogy arcomon láng rózsák nyílnak, és gyakorlatilag teljesen hülyének érzem magam. Legszívesebben kirohannék a világból. A lakásból legalábbis bizonyosan. Talán az illata az oka. Amit a bőre áraszt magából. Zavarba hoz. A fogaim közé fogok egy szál cigarettát, majd felé nyújtom a dobozt, de lányos zavaromban elfelejtek rá nézni. Pillantásom a mellkasán ülő apró háromszögre ragad, és nem tudom onnan elemelni, akár mennyire is próbálkozom. Nem is értem, hogy hogyan tudok egyik pillanatról a másikra zavarba jönni egy félmeztelen férfi látványától. Hiszen Balzacot számtalanszor láttam gatyában, meg anélkül is, most mégis teljesen elhagyom magam. Mint egy tinilány, aki épp az első alkalomra készül.
- Kérsz cigit? - teszem fel végül a kérdést, bár hosszú másodpercek telnek el a cigi felmutatása és a kérdésem között. És egyszerre olyan szerencsétlennek érzem magam, mint egy évvel ezelőtt. Vissza süppedek abba a világtalan állapotba, amiben Balzac előtt voltam.

Hát társakra találtam. Végre. Megtaláltak azok, akikhez tartozom, s vonakodva bár, de belementem abba, hogy csatlakozzak. Nem élünk együtt… még, de egész sokat járok ide, amit Hector csak úgy hív, hogy a főhadiszállás. Itt élnek a coven tagjai. Ez az ő háza. Szép, tágas, rengeteg szoba van benne. Kismillióan is elfénénk itt kényelmesen. Talán ők lehetnének a második családom. Az a fajta család, aki törődik velem, és az állapotommal. Persze apa gyakran keres. Hív telefonon és beszélünk, hetente többször is, de ő nem érti azt, amin én keresztül megyek. Nem találkozunk, hiszen nem tehetjük meg. Hiányoznak, de a részem, ami élni akar mégjobban, ezért elfogadtam Hector ajánlatát. Beléptem közéjük és hagyom, hogy tanítson. Hagyom, hogy kihozza belőlem a legjobbat. Hiszen neki tényleg szüksége van rám, és olyan kedves ember. Ahogy a többiek is. Na jó, talán Lip nem. Ő olyan furcsa. Ő olyan más. És őt pont emiatt kedvelem.
Lassan, csendes léptekkel közelítem meg a verandát. Még beleszívok egyet a cigimbe, majd eldobom. Nem érdekel, hogy mások mit szólnak ahoz, hogy eldobálom a csikkemet. Az én döntésem nem? Előkotrom a kulcsot, amit nekem másoltatott, és kinyitom a bejárati ajtót. Azt mondta, hogy ha úgy érzem bármikor jöhetek, és hogy fenntart nekem egy szobát. Talán tényleg hisz bennem. Azt sem tudom, hogy van e valaki aki fogadna, vagy mindannyian elmentek valahova a városba. Belépek, és halkan becsukom az ajtót magam után. A hatalmas nappali még mindig meglep. Akkora, mint a mi lakásunk Angliában. Fehér falak, bőr bútorok. Vajon honnan van Hectornak ennyi pénze?
- Hahó! - szólok - Van itthon valaki? - szavaim szinte visszhangot vernek a falakról. Remélem is, meg nem is, hogy nem csak magányra találok idebent. Igénylem a társaságot, de el is zárkóznék tőle. Balzac arca jelenik meg a fejemben. Az a csodás mosolya. Ez bíztat arra, hogy én is megtalálhatom a helyemet. Ha ő akar engem, akkor mások sem fognak csalódásnak látni.
- Van itt valaki, vagy tök idióta módon magammal beszélgetek? - teszem fel a kérdést, és elindulok feltérképezni a lakást. Lehet, hogy csak bújócskázni akarnak. Lehet.