A félelem kezdi rabigába hajtani a szívemet és a józan gondolkodásomat; olyan erősen vágyok a velem szemben ülő lányra, hogy már a nyelvembe kell harapnom. És ezt megijeszt, mert a vágy elűzi a józan észt. Nekem pedig szükségem van arra, hogy képes legyek tisztán gondolkozni. És mégis… ha a szemébe nézek, azokba a harmattól világoszöld íriszekbe, összeszorul a torkom a gondolatra, hogy ő elhagy engem. Talán még a Nap is megállna forogni, elengedné a Föld kezét és mi mind a semmibe zuhannánk, ő és én.
Hogy elnyomjak mindent, Loch Ness-ről, csacska emlékekről fecsegek neki. Üres időkitöltés. Üres szívbetömés. Látom, hogy figyel rám, de valahogyan mégsem; az ajka furcsa íve késztet erre a felismerésre. Aztán ez az ív megtörik, amikor az édesanyjáról beszélek.
- Sajnálom – tátogom neki és a hüvelykujjammal a kézfejét simogatom. A gondolat rágja a szívemet, hogy én mindent megosztotta vele, ő pedig makacsul a szívében tartja a fájdalmát, de igyekszem elűzni a kételyeimet vele kapcsolatban. Mindennek meg van a maga ideje; minden szívnek és minden léleknek. Az enyémnek most volt itt az ideje.
Ő megfogja a karomat és olyan meleg az érintése, annyira jól esik, csak úgy becézget… éppen ezért, amikor elenged, hogy váratlanul ér a világ hidege, hogy belerázkódom, a karomon minden szőrszál borsódzva mered az égnek. A szívem olyan furcsán kezd zörögni a mellkasomban, amikor a boldogságomról beszél.
- Te bárkinél jobban megérdemled a boldogságot. De nem csak azt; a világ kellene, hogy a mellkasára öleljen téged – kopogtatom meg a melle feletti részt, a szíve helyét. Izzik a tekintetem attól, hogy egy apró mozdulat, egy fül mögé adott csók és mennyi minden történhetne… mennyi mindent akarnék tőle. Ám csak ennyit mondok:
- Nekem az lenne igazán a boldogság, ha láthatnálak még máskor is – pörögnek le a lassú sodrású szavak az ajkaimról. Pírban ég az egész arcom, ahogyan a tekintetét keresem. Egyedül az nyújt vígaszt, hogy az ő arca is éppen olyan vörös, mint az enyém; ettől felbukkanak a rejtett mézbarna árnyalatok a szemében. Mint a tavasz, a réten végig futó szellő, egy patanyom, egy szarvas lehullajtott agancsa, mohaillat, otthon.
Aztán képtelen vagyok ellenállni, az ajka magához ránt, de közben én vagyok az, aki kezdeményez. A virágillatot érzem a számban, az orromban, mindenhová bekúszik. Szinte belekarmolok a derekába, annyira szorítani akarom őt. Annyira, hogy az ölembe rántom és még akkor sem elég. A nyelvemmel végig simítok a fogsorán, majd az alsó ajkán… Az egyik kezem, amelyet eddig az öve bújtatójában rejtettem el, óvatosan, szinte kérlelve csúszik a fenekére, amikor keze a mellkasomon kacérkodik. A bőrömön akarom érezni a bőrét. Az érintése mintha vörös csíkot hagyna a testemen.
Majd a valóság pofon csap és visszarángat az életbe, én pedig biztonságosabb helyekre rakom a kezemet, mint Ariadne farzsebe. Az ajka még lángol attól, ahogyan másodpercekkel ezelőtt csókoltuk egymást, meglepett szemekkel néz rám.
- Nem azt érdemled, hogy egy könyvtárban csókolózz egy teljesen idegennel, aki ráadásul öt perce közölte veled, hogy egy gyilkos – emelem mindkét kezemmel a hajamhoz és jó erősen beletépek. Rossz szokás, de a fájdalomtól várom, hogy kiűzze a vágy perzselő érzését a testemből.
Megrándulok, amikor a hangja magasabbra csúszik, egyetemben a szemöldökével, csak mert megkérdezem, hogy nem egy alany vagyok számára. És már nagyon, nagyon bánom ezt a kérdést. Amikor két keze közé fogja az arcomat, jó erősen beszívom az alsó ajkamat és igyekszem csakis a szemét nézni, különben még félő, hogy az asztalra döntöm.
- Miként is gondolhatnék mást, Ariadne? – rázom a fejemet, és két csuklójánál megragadva elhúzom a kezét az arcomról. – Én nem látok közte különbséget; mindegy, milyen módon ölsz meg valakit, a végeredmény változatlan marad és te ugyanúgy gyilkos leszel. Szóval kérlek, ne nevezz angyalnak… - nem találom a szavakat. Nem vagyok képes elmondani neki, hogy ő az angyal, aki befogadja a világot a szívébe, én pedig vagyok az, aki kitépi a szíveket.
Ariadne az ajkamra néz és én elfordítom a fejemet. Nem érdemel egy futó könyvtári kalandot. Egy halk sóhaj tör magának utat ki a számból.
- Azt hiszem jobb, ha most innen leteszlek – emelem meg Ariadne-t a csípőjénél fogva és nem merek belegondolni, hogy mit érezhetett, amíg ott ült. – Mert nem sokáig bírok angyal maradni, ha így nézel rám. Vagy ha szimplán ennyire erősen létezel – és mégis, képtelen vagyok elengedni a csípőjét és beleragadok ebben a félig furcsa helyzetben, amiben megemelem magamról. Beledöglik a lelkem.
- Én… - hebegek-habogok, a kezem a csípőjén dobol -, tényleg szeretnélek megismerni. Komolyan. Csak… nem így – emelem fel a kezemet kettőnkre mutatva. Kissé eltátott szájjal, dobogó szívvel várom a válaszát; vajon érdeklem annyira, hogy napok múltán is emlékezzen rám? Hogy ne csak el élvhajhásznak tűnjek a szemében, akit a testén kívül más sem érdekel?
Ezzel a gondolattal engedem el a csípőjét, húzódok hátra a székben és a szívem acéldrótot fon maga köré, félelemből.

[i]- Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy mi lehet az élvezet abban, ha kioltod egy ember életét… - csúszik lefelé a szám sarka és a farmeromba karmolok. Próbálok Ariadne szeme csillogására figyelni, ahogy a témáról beszél, de egyre csak az jár a fejemben, hogy a tanulmányainak egy groteszk csoportjába tartozom én is. Lenyelem a szomorúságomat minden keserűségével együtt.
Olyan keserédes témákra evezek, mint az iskola, amelyben nekem sosem lehetett részem. Legalábbis, ha azt a részét nem tekintjük, amelyikben a konyhában ülve kellett varázsigéket bemagoznom és míg anyám egy főzetet kevert, kikérdezett. Rossz válasz esetén általában Birdie félresikerült kutyulmányait kellett meginnom…
- Attól, hogy TE nem vagy olyan lány, még a fiúk odáig lehettek érted. Még vissza. Nagyjából a Holdig – villantok rá egy csibészes félmosolyt, amit éppen most kaptam elő a nadrágom hátsó zsebéből. Véletlen találtam rá néhány rágópapír kíséretében. – Egyszer én is volta Skóciában, Loch Ness-i szörny ikráira vadásztunk egy bűbájhoz. De azért be kell valljam, a te emlékeid sokkal szórakoztatóbbak lehetnek, minthogy búvárruhában menekülj egy vízigyík elől – rázkódok meg akaratlanul az emlékbe. Az ikrák szagát és méretét nem is említem. Hetekig nem jött ki a családból a halszag.
De ki akar halakra és szörnyekre gondolni, amikor megfogjuk egymás kezét. Úgy markolom a kezét és annyira együttérzést akarok számára biztosítani, hogy az ajkamról leperegnek az őszinte szavak:
- Sajnálom anyukádat. Csodás nő lehetett – hajtom le a fejem együttérzésem jeléül. Mégis, ahogyan egymás szemébe mélyedünk, az sokkal nagyobb vígaszt nyújt számomra, mint a felesleges szavak.
- Nem túl nagy fájdalom a szerelem? Egyáltalán megéri az árát? – nézek rá kérdőn, keresve egy olyan dolog értelmét, amely eddig csak arra volt képes, hogy két részre repessze a szívemet. – Megéri, hogy egy életen epekedj valaki után? Létezik, hogy két ember ugyanannyira szeresse egymást? Szerintem nem; két egyforma ember sincsen, még, hogy ugyanolyan szerelem… - horkantok fel, amelytől úgy hangzom, mintha végtelenül dühítenének a megválaszolatlan kérdések. – Ez nekem úgy hangzik… mintha a szerelem csak rombolni tudna. Romba dönteni embereket, dinasztiákat, világokat… és én már így is romokban vagyok – csóválom a fejem a mondandójára. Minden egyes szava döfés a rémületem virágába, amely a gyomrom mélyén virágzik és teljesen ellentétben áll azzal, amit a szívem akar. Szeretnék szeretni, őszintén szeretni, de ahhoz a saját magam feloldozására lenne szükség…
Hallgatom a szavait, a szívembe raktározom őket. De akármit is mondd, egy gyilkos számára nincsen mentség; hiába nincsen bíróság, ügyvéd vagy akár rendőr is, saját magunk bírói vagyunk. Olyan bírók, akiktől nincsen menekvés, nincsen bírósági kapu, amin kiléphetsz, mert nem hagyhatod el a saját fejed…
- Van börtön; a saját testünk az. A saját érzéseink, a gondolataink, a tetteink emelnek körénk vasrácsot és hiába rázzuk a rácsokat, a béklyót sosem dobhatjuk le magunkról – de mégis úgy érzem, hogy egy időre, édes és megsemmisülő pillanatokban képes vagyok elfelejteni ennek a béklyónak a súlyát, amely örökre megbillogozta a lelkemet.
Aztán mondd valamit, amit nem hallok, mert a fülemet tompa moraj tölti ki, amit akár a vágy duruzsolásának is nevezhetünk. Abban a pillanatban más nem számít, csak a szája és a teste, amely valahogy még így is túl távol van az enyémtől. Keze a combomra tapad, a másik a hajamba markol; minden egyes fájdalom édes kis kínzó érzés. Az ölembe húzom a derekánál fogva, ujjamat a nadrágja övbújtatójába akasztom. Úgy csókolom, hogy a végén alig kapok már levegőt és lihegve húzódom az ajkától hátra. A kezemet képtelen vagyok levenni róla.
- Én… nem tudom, hogy illik-e ilyenkor bocsánatot kérni, de… sajnálom. Nem akartam ennyire hirtelen lenni – csak hiányzott, hogy valaki szeressen. Hogy valaki úgy éreztesse velem, én is érek annyit, mint bárki más. Hogy valaki betakarjon a fényébe a sötétség elől. És hogy a szívem kettészakadt felét egymáshoz közelebb húzza, mint eddig akárki más; de még mindig nem eléggé. Mert van ott egy kicsi rész, ami mintha örökké velem akarna csúfolkodni.
- Mármint nem vagyok ez a borzalmasan nyomuló típus, aki a szintén borzalmas történetével igyekszik magának szimpátiát nyerni. És… - itt hatalmas, kő keménységű gombóc nő a torkomban. – Mondd, Ariadne, ugye nem csak egy vizsgálandó és megjavítandó eset vagyok számodra?

- Talán lehet - nézek rá-, hogy ha más szemszögből nézzük, az én szememből a te családod igazán különleges lehet – vágyódva gondolok bele abba, hogy milyen lehet lefekvés előtt csak ellenőrizni egy bezárt ajtót. Nem pedig kört állva, egymás kezét fogva védővarázslatot motyogni a levegőbe és reménykedni, hogy egy boszorkány sem áll be vadásznak.
Ahogyan oldalra döntött fejjel néz rám, a haja folyékony aranyként vonul végig az arca mellett, egészen a háta közepéig. Csak néz rám, az orgonaillat erősödik, mintha egy láthatatlan kötélen vezetne hozzá. A kettészakadt szívem megremeg.
- Nem tudom, mi vonzó lehet egy gyilkos fejében… mármint, sokszor mi veszi rá arra az embereket, hogy Istennek kiáltsák magukat és mások életéről döntsenek? – egyáltalán én hogyan mertem döntőbírónak hinni magam élet és halál ügyében. Mintha a kioltott szív a lelkem egy darabját is magával vitte volna, együtt az örömmel, a fénnyel és a szeretettel.
Ariadne szavai olyan melegséggel telnek meg, amikor az iskolának nevezett intézményről beszél, hogy a lelkem repdesve száll hangja irányába, pokrócként teríti magára az örömöt és jól beburkolózik vele.
- Nem bírom elképzelni, hogy mi lehet a vonzó nyolc óra tanulásban hideg csempefalak között – torzítja el az arcomat a hitetlenkedés. Minden információm filmekre és sorozatokra alapul, amiket inkább tanulmánynak, mintsem szórakoztatási cikknek tekintettem. – Gondolom minden ujjadra jutott egy fiú. A lábujjaidat is beleértve. És mentél velük azokra a bálokra is, amik a filmekben vannak?
Az irigység sárga rózsája ott játszadozik a mellkasomban, cirógatja a szívemet, hogy hagyjam magam elcsábulni neki. De én inkább másnak csábulnék el; orgona illatnak, csodás szempárnak, szívszájnak…
Amikor az édesanyjáról beszél, az alsó ajkamba harapok és a keze után nyúlok. Finoman fogom meg, vigyázva, mintha a lelke egy tépett kis darabkáját tartanám a kezemben. Az érintésem biztonságot ígér neki, a villám végig cikázik a testemen – az érintés több, mint fizikai kontaktus, kész varázslat. A szemébe nézek, aprócskát bólintok és ebbe a bólintásba minden, a bennem maradt szeretetet, mint a Nap lusta fénysugarait sűrítem bele. Pontosan tudom, hogy mit jelent a volt. És ezt nem lehet ajkon dobbanó szavakkal kifejezni; csak egy szív tud egy másiknak vígaszt nyújtani, a szavak elolvadnak.
Azt mondja, sosem tudna elítélni. Méregbe fagyott zöld szemem egy kissé kezd felolvadni. És ez kellően előre lendít ahhoz, hogy beszéljek, elmondjak neki mindent, szavak rohanjanak le az ajkamról és a szívem két darabja egymáshoz lassan, de biztosan közelíteni kezdjen.
- Szerettem… de ez sem volt elég ahhoz, hogy képes legyek megmenteni ezt az egészet – sóhajtom, miközben puha kezét a tarkómra teszi. Ha azt hinné, hogy ezzel megnyugtat, akkor téved; olyannyira felvillanyozottá válok, hogy szinte megugrom a székben. És erre a nevemet mondja, ha ez még nem lenne elég, két keze közé veszi az arcomat.
Hallom a hangját, selyemként cirógat és én próbálok, de mennyire próbálok arra figyelni, amit mondd és nem a száját bámulva olvadozni.
- Egész életemben azt hittem, olyan erővel ruháztam fel a szerelmet, amivel sosem rendelkezett… azt hittem, hogy a szerelem mindent elnéz, a legnagyobb hidakat és képes átugrani és porrá zúzni… de a szerelem csak gyengévé és csalódottá tesz, mert rájössz, hogy sosem lehetsz olyan erős – csuklik el a hangom és megremeg az arcom a kezében. Szó szerint kapaszkodnom kell az érintésében; a kezemet a csuklója köré vonom, hüvelykujjammal cirógatom a bőrét. Annyira puha, mintha egy felhő ölelne át.
- De nem lehetek én a döntőbíró, hogy valaki erre az állomásra küldjek… nem lehetek én a kalauz, aki eldönti, merre megy az ő vonata… - búgom a kezének, a szemének, a szájának. És érzem, hogy minden egyes szava által feloldozást nyerek.
Aztán eljön az a pillanat, amikor a szívem két fele őrült vágtába kezd. Meg akarom kérdezni, hogy megcsókolhatom-e, hogy magamba szívhatom az orgonaillatát, de nem jönnek szavak az ajkamra csak ülök, meredek a szájára… A szabad kezem gyengéden a tarkójára, a selymes tincsek alá csúsztatom, amelyek nyűgösen tapadnak az ujjaimra. A homlokomat az övének döntöm, az orrunk összeér és belélegzem az illatát.
- Én… - keresem a szavakat, megnyalom az ajkamat – azt hiszem, hogy te vagy a balzsam. Mindenre. Az egész világ keserűségére te vagy az egyetlen ellenszer – suttogom neki halkan, elkínzottan a szavakat. Annyira gyötör az ajka gondolata, annyira közel van hozzám és buja módon biggyed le, hogy képtelen vagyok megállni; hozzáérintem az én ajkamat.
Mintha egy világ robbanna fel, belenyögök a csókba, magamhoz húzom. Egyszerre érzem magam otthon és a Mennyben, a Földön és a Pokolban, mert amit érzek, az egyik világhoz sem köthető.
És ebben a pillanatban a szívem két darabja lassan, mint ahogyan az ajkaink cirógatják egymást, egy ölelésben fonódnak össze.

Kissé kétkedve nézek rá; „az én családom nem pont olyan, mint mi”. Próbálom keresni az értelmet a szavak mögött, hogy ez mégis mit jelenthet, de csak tétlenül és bambán meredek a lányra. Halkan, lesütött szemmel mesél. A felismerés virága kezd magvat alakot ölteni a mellkasomban, amitől egy fél lélegzet bennem akad…
- Várj! Ugye te most nem azt akarod mondani, hogy a családod se tudta, hogy mi vagy te…? –csodálkozásomban a hangom majdnem egy oktávnyival szökik feljebb. Hiszen a varázsereje még engem is gyengéden megcirógatott, ahogyan közelebb léptem hozzá. Hogyan nem tűnt fel a családjának? A legtöbb esetben a boszorkányok ereje elég korán integet, hogy „idesüss, itt vagyok, gyere és jártssz velem”.
Amikor hozzá érek az egyszerre rémít rendkívül halálra – hiszen ki ne ijedne meg attól, ha úgy érzi, hogy mentem villám csap a szívébe -, és egyszerre érzem magam úgy, mint aki egy nagyon hosszú és lélektelen utazás után tér haza. Valahogyan egy hang bennem azt kongja, hogy ez nem csak attól van, mert boszorkány. De ez a gondolat annyira megrémít, hogy inkább elengedem és növelem a köztünk lévő távolságot. Vagy a lelkeink között lévőt.
Meglep, hogy a kérdésemre válaszolva nevet. Egyik szemöldökömet kétkedve a magasba emelem.
- Ennyire szórakoztató lenne gyilkosokkal foglalkozni? Ha ezt tudom, az otthoni bájitalkotyvasztás helyett egyetemre jelentkezem. Bár… annak mik is az előfeltételei? Kell hozzá az a hely, ahol minden kis emberkét kínzásnak vetnek alá napi nyolc órában? Iskola? – keresem a megfelelő szavakat. Az iskola volt az, amit a tévéből ismertem meg és egyszerre rettegtem tőle borzalmasan, mintha egy kellemetlen injekció lenne és vártam arra, hogy a többi gyerekkel ellentétben én sem maradhassak ki belőle.
De úgy látszik, hogy mama Spellwoodnak erről teljesen más elképzelései voltak; önképzett pedagógus volt, aki szerint a legjobb fegyelmezési módszer az volt, ha megfenyeget, hogy kirak a kertbe a gnómok közé egy órára. És ne akard megtudni, hogy a gnómok milyen kis aljas, szottyadt lények…
Nem kerüli el a figyelmemet, hogy amikor az édesanyjáról beszélek a mosoly elviselhetetlenül ragyogóvá válik az arcán, talán azért is, hogy mindenki arra figyeljen a tekintete helyett. Mert a tekintetétől az amúgy is szakadt szívem kétrésze csak még jobban kifacsarodik.
- Anyukád… az ő ágáról örökölted a boszorkányságot? – súgom neki oda halkan, mintha egy féltett kincsről beszélnék.
- Te jó ég, kérlek, ments meg attól, hogy beszámolsz a tamponnal kapcsolatos felfedezéseidről – emelem égnek a karomat kínosan, amit az előbb nevetve érint meg. Ettől a hirtelen érintéstől is úgy kap lángra a szívem, hogy félek, menten felemészt.
- Ugyan, sosem tudhatjuk, hogyan is volt az ő történetük valójában. Lehet, hogy Ariadné volt egy elviselhetetlen fruska, és Theseusnak nem volt más választása, ha meg akarta őrizni az ép eszét, minthogy kirakta őt a szigeten – tiltakozom hevesen. Igazából csak minél jobban el akarom húzni a beszélgetést, hogy itt ragadhassak ebben a pillanatban ahelyett, hogy a fejem állandóan csak Euphorie-ba kényszerítene vissza. – Igazából én csak arra gondoltam, hogy sértőnek tartom, amikor Daphné nénikém engem is egy kalap alá vesz a boszorkányokkal. Örülnék, ha mondjuk ilyenkor kiemelné, hogy Balzac a varázsló vagy boszorkánymester, ami kissé kifejezi a nemi identitásomat…
Miközben beszélek, lóbálom a karomat, a kisujjunk véletlenül összeér. Belepirulok ebbe az aprócska érintésbe is. Persze, ha ez még nem lenne elég, puha kézzel ragad meg és húz a székek felé. Nem, nem húz, hanem én repülök utána, mintha hozzá lennék tapadva. Mintha a teremtéskor egy lélek lettünk volna, amit széttéptek és külön helyeztek, de csak azért, hogy újra egymásra találjanak.
És nem értem, hogy egy ilyen, szinte vallomásom után hogyan képes megfogni a kezemet. Egy gyilkos kezét.
Ariadne egy széken foglal helyet, én pedig akarva-akaratlanul szorosan a mellette lévő széken helyezkedem el. Valami vonzz, hogy közel hajoljak hozzá, hogy hagyjam, hadd táguljanak ki az orrcimpáim és szimatoljam az orgona bódító illatát… De a kérdésével – és kérésével – nem csak, hogy visszazökkent a valóságba, de még pofon is csapja a lelkemet.
Ahogyan rám néz azokkal a nagy és hatalmas kerek szemekkel, először tátogok, mint egy hal, mert képtelen vagyok beszélni. Félek, hogy az a vonzás, azok a pillanatok, amikor gyilkos helyett csak egy zavarban lévő srácnak éreztem magam, azonnal elrebbennek, ha bevallok neki mindent. Így hát most az egyszer engedményt teszek magamnak és megragadom a kezét.
- Egyet ígérj meg nekem, Ariadne – nézek fel rá a szempilláim alól -, akármit is mondok most neked, nem ítélsz el. Tudom, hogy te is érzed ezt – húzom el a kezem a kettőnk mellkasa között -, és én nem akarom, hogy elmúljon.
Aztán nagy levegőt veszek és mesélni kezdek, abba belegondolva, hogy innen már nincsen visszaút.
- Nem igazán vagyok képben a mai politikát illetően, nem érdekel sem Bastien, sem az udvartartása. De ennek ellenére vannak, akik vadásznak ránk, van, akiknek van rá oka, vannak, akik sportszerűen űzik. Én pedig képes voltam beleszeretni valakibe, aki inkább az utolsó kategóriába tartozott, viszont fogalmam sem volt róla. Egészen addig, ameddig egy merénylet során a házunkba betörve akarta megölni a családomat – akkora gombóc nő a torkomban, hogy félek, már nem is gombóc, hanem kő. A szavakat csak nagy nehezen húzom ki magamból.
- Senki sem tudta, hogy viszonyom volt vele. Elüldöztük őket, de én utána megkerestem, csapdába ejtettem… és mikor már védekezni sem tudott… akkor… - akad el a hangom és újra ott találom magam, ahol nem akarom, forog velem a világ és képtelen vagyok megállítani. Nem tudom kimondani, hogy megöltem. A testem remegésén keresztül bököm Ariadne-nak ki:
- A varázserőm azóta eltűnt. Már két éve… azt gondoltam, hogy ha képes vagyok valamilyen groteszk módon feldolgozni ezt, akkor talán visszajön… - lehajtom a fejem, legszívesebben Ariadne ölébe tenném és hagynám, hogy érintésének a vihara kiűzzön belőlem mindent.
- Meg lehet engem menteni, Ari? – emelem a kezét az arcomhoz. Felnézek rá, csak nézem azt az elképesztő női arcot és valahol, a gyomrom mélyén ébredező valami görcsbe rándul. És már nem csak beszélgetni akarok, hanem a könyvespolcok mélyére bújni, a haját szagolni és a száját érezni. De ezt én mind nem érdemlem meg…

Míg nem nézek rá, könnyűnek érzem magam. Könnyű hidegnek lenni.
De amint ránézek, már képtelen vagyok máshová nézni. Szinte vonzz a belőle áradó meleg, az erő egyszerre füstös és édes illata, amely körül lengi őt. Már annyi ideje zártam ki mindenkit, hogy még egy embert képtelen lennék kizárni. Hiszen a saját testemen kívül rekedtem. Vagy a saját lelkem rekedt bennem. Nem tudom.
Nézem, ahogyan összevonja a szemöldökét. Nézem, ahogyan a hosszú ujjaival eltűri az egyik méztincsét a füle mögé. Nézem az orra vonalát, amely finoman vezet le egészen az ajkáig. Látom, hogy tátog valamit, de megint nem hallom a szavakat. Látom a betűt, de nem értem a szót, a fülem ismét bedugul. Megrázom a fejem, hátha kitisztul.
- Én… Nem, kétlem, hogy láttuk volna már egymást – válaszolom neki némi fáziskéséssel, amint a fátyol felemelkedik és megértem azt, amit ő mondd. Persze már a földet fixírozom, mert mindenhová bírok nézni, csak a szemébe nem. És magam sem tudom, mitől félek. Egy szem képtelen fizikálisan magába szippantani.
Egyetemre jár? – horkanok fel magamban. Miért jár egy boszorkány egyetemre? Mit kezdtem volna magammal egy egyetemen, mikor sokkal jobb móka volt esőfelhőt idézni Birdie fejére, ami csakis őt üldözte?
- De miért jársz egyetemre? A családodnak… nincsen más elfoglaltsága? – puhatolózom kíváncsian.
Mikor közli velem, hogy kriminál pszichológiát tanul azt hiszem én magam állok meg egy pillanatra a saját tengelyem körüli forgásban. Szinte hallom, ahogyan a gondolataim cikáznak és közben az kiabálják, hogy lehetetlen, hogy mégis arra akadsz, aki tud neked segíteni. Talán eleve nem is egy könyvet keresett a varázserőm a polcon, hanem valakit, aki meg tud engem javítani… még ha ilyen emberi eszközökkel is.
- Hogy mit mondtál? – nézek rá csodálkozva. – Kriminál pszichológusnak tanulsz? Akkor gyilkosokkal foglalkozol? És gyilkosságokkal? – lépek hozzá közelebb és megragadom a vállát. A remény majdnem összeragasztja a szívem két darabját, de még túl gyenge és esendő. A finom rázkódás a bőrünk találkozásánál ébreszt fel arra, hogy túl közel mentem hozzá. Szinte érzem, ahogy a feje tetején lévő hajszálak statikussá válnak és az államat csiklandozzák.
Furcsa érzés így hatni valakire.
Persze ennyi csoda hatására sem heveri ki a testem a varázslattal való próbálkozást. Az orrom vérezni kezd, ő pedig felém nyújtja a kért zsebkendőt. És már ismét egy méter választ el minket egymástól.
- Én nem tanulok semminnek – válaszolom orrhangon, miközben az orromra nyomom a zsebkendőt. Már éppen hátra hajtanám a fejemet, amikor meghallom az utasítását. Egy nagyon halk kacaj tör ki a torkomon, amin annyira meglepődöm, hogy rögtön félig fulladásban hal el. – Mondd meg anyukádnak, hogy ez egy nagyon jó tanács. Valószínűleg ezért voltam képtelen eddig elállítani az orrvérzéseimet. Végül mindig Birdie-nek kellett varázslat… akarom mondani varázstamponnal elállítania. Tudtad, hogy a tampon nagyon jó a vérzésre?
Oké. Szerintem nekem az agyam vérzik. Először nevetek. Majd halálra égetem magam. Mégis honnan ne tudhatná egy nő, hogy mire kell használni egy tampont? Az égnek emelem a szemem és fohászkodom, hogy valami vigyen el magával. De végre nem érzem azt a nyomasztó űrt a mellkasomon. Legalábbis egy pillanatig nem.
- Ariadne – mondom ki akaratlanul a nevét. – Hallottad már Ariadne és Theseus történetét a görög mitológiából? Elég érdekes, hogy összeakadunk a könyvtárban, te Ariadne vagy, az én második nevem pedig Theseus. Ez eléggé… varázslatosnak tűnik – gondlkozom hangosan. Ó, te jó ég, hogy néha tennének lakatot a számra. Vagy választanák el ezt a borzalmas fecsegőt a nyakamtól.
A Blasphemy-ben úgy kell kierőszakolni belőlem a szót, itt pedig minden hülyeség, minden varázslatos célzás, amiről gyerekkoromban leszoktattak, kiszalad a számon. Erre pedig még le is kisboszizom Ariadnét.
És végre a szemébe nézek. Hallom, ahogyan elakad a lélegzete attól, ahogyan az előbb hívtam. Jeges hideg kúszik be a bőröm alá, mintha a levegő megfagyna körülöttünk, magával az idővel egyetemben. Ariadne lesüti a szemét, keze a pólója szélével játszik. Képtelen vagyok eldönteni, hogy zavarban van-e, vagy kezd belőlem elege lenni.
Aztán elpirul és érzem, hogy ennek hatására az én bőröm is jóval vörösebb árnyalatot ölt, mint ahogyan az természetes lenne. És mielőtt megszólal, már érzem, hogy kedvelem, mintha ő lenne az a régi barát, aki visszatért hozzám. Megint kibuggyan belőlem az a furcsa nyekergés, amit ma már hallottam.
Nevetek.
- Igen, szerintem én is tudom azt, amit te tudsz. Mondanám, hogy mindketten – itt halkabbra veszem a hangomat – boszorkányok vagyunk, de jobban szeretem a boszorkánymester megszólítást részemről. De mondd, Ariadne, mit keresel boszorkány létedre egy egyetemen? – kissé lejjebb hajtom a fejem és várom, hogy végre rám emelje a tekintetét. Várom, mert látnom kell, mi tükröződik az íriszeimben, amikor felteszem neki a kérdésemet.
- Ariadne, azt hiszem, hogy nem véletlenül találkoztunk itt. Sőt, a varázserőm segítséget keresett és én azt hittem, hogy a könyvek segíteni tudnak… de… én… - a hangom elcsuklik, megrázkódik az egész testem. Érzem, ahogyan a szívem sikítozik, hogy mentsék ki ebből az elátkozott testből. – Az eddigi tanulmányaid alapján szerinted újra összerakható az az ember, aki kioltotta egy másik életét? Ha azért tette, hogy megvédje a családját… ha… ha nem volt más választása… és most önmaga szétesett tükörképe… van esély egy gyilkos számára?
Úgy érzem, menten összeesek, elsüllyedek, vagy az égbe emelkedem, amíg a válaszát várom.

Nagyjából úgy érzem magam, mint egy idióta. Ja, nem az megtisztelés lenne. Mint egy szerencsétlen, ázott kutyaszagú, varázslatmentes idióta. Na ez már jobban lefesti a képet.
Amikor a másik sorba lépek, valamiféle jószándék vezérel, a lelkem régi darabjai akarnak udvariaskodni, azonban csak rontok a helyzeten. Éppen jókor érkezem, hogy lássak egy fenékre huppanást és meglepődött szemeket, amik a földről néznek fel rám.
Az orrlyukaim önkéntelenül is kitágulnak; töméntelen orgonaillatot érzek. Meglepődve vonom fel az egyik szemöldökömet; nagyjából sejtem, mit jelenthet ez. Birdie-nek is mindig erőteljes szegfűszeg aromája van, noha csak nagyjából lengi körbe ez a testét, néha inkább az emberekre jellemző tiszta felhőillatot érzem benne. Az egyik elméletem szerint ez azért van, mert legtöbbször elnyomja magában a boszorkány énjét.
Még mielőtt segítenék a lánynak, megpróbál magától feltápászkodni. Felé nyújtom a kezem, miközben hevesen szabadkozni kezdek:
- Ne haragudj, eszem ágában sem volt lebombázni téged, egyrészt fogalmam sem volt, hogy van itt valaki, másrészt… - darálom a szavakat, amikor elfogadja a felé nyújtott kezet. Bőr érintkezik bőrrel, aztán felszisszenek és hatalmasra tágult szemekkel nézek a lányra.
Vibrálás terjed szét az egész testemben, szinte érzem a lány előbb használt mágiájának a kissé füstös, orgonás illatát, mint ami a bőréből árad. Olyan erőteljes érzés kerít hatalmába, hogy szinte a karomba kapnám és könyörögnék neki, hogy varázsoljon. Hogy hozzon helyre. Hogy tegyen újra teljessé. Hadd tomboljon a viharom, amikor dühös vagyok, hadd csaljam elő a napot, amikor az eső akar az úr lenni…
De ehelyett hagyom mindkét szemöldökömet a magasba csúszni és gyorsan felrántom a lányt, majd elengedem a kezét. Illedelmesen hátrébb húzódok.
- Esetleg… - köszörülöm meg a torkomat -, szóval, ismerhetlek valahonnan?
Képtelen vagyok bízni a mágiámban, már abban, ami maradt belőle. Az egykori jóbarát most egy egyre távolodó ismeretlenné vált. Képtelen vagyok megkérdezni azt, ami a nyelvem hegyét bizsergeti; boszorkány vagy? Te is érezted azt, amit én?
- Téged mi hozott az egyetemi könyvtárnak ennek a részébe? – tudakolódzom illedelmesen, miközben a könyvek gerincét kezdem el böngészni. A kettéhasadt szívem kissé turbékolt, amikor a lány szemébe néztem, és ez olyan szinten kellemetlenül töltött el, hogy muszáj volt elfordulnom.
Amint ujjamat az egyik könyv gerincére helyezem, az véres lenyomatot hagy rajta.
- Basszameg! – sziszegem magam elé és a vérző orromhoz kapok. Próbálok elfordulni és zsebkendő után matatni a zsebeimben, azonban csak egy félig tépett csonkot találok, amit minden bizonnyal a legkisebb fognövesztő próbált szétrágni. – Ne haragudj, de ha már amúgy is lebombáztalak, nincsen nálad véletlen egy zsebkendő? – fordulok a lány felé leszegett fejjel.
- Amúgy Balzac vagyok. Balzac Theseus Spellwood – biccentek felé és meg sem próbálkozom mosolyt erőltetni az arcomra. Hogyan is festhetek most? Vérző orromat befogva, egyik kezemet kelletlenül zsebre vágva, behúzott nyakkal pislogok le a lányra. Közben pedig próbálom leplezni azt, hogy a hevesen dobogó szívem milyen pirulást hoz az arcomra.
- Téged hogy hívnak, kis boszorkány? – csúszik ki az ajkaim közül a szó, amely olyan régóta ott bujkált, hogy képtelen voltam visszafogni. És most mégis némán szitkozódva készülök fel arra, hogy hogy a fenébe fogom törölni az emlékeit nulla erővel, ha tévedek…

Mi a legjobb hely, ha kérdéseid vannak? Hé, te ott, tedd le a kezed, nem a Blasphmey-be kell menni. Ha kérdéseid vannak, és alkohol helyett válaszokba folytatnád a válaszodat - meg az idődet -, akkor az egyetemi könyvtár a legmegfelelőbb hely.
Mondja az az ember, aki most legszívesebben felhúzná a kapucniját a fejére és kirohanna az emberi csőcselék közül. Fáj a gyomrom, hogy olyan vidámak; csacsognak, ragyognak, mint akiknek egy beadandó dolgozaton kívül semmi problémájuk nincsen.
Remegő kezem a nadrágomba rejtem, a homlokom nyirkos, a hajam a nyakamra tapad. A lelkem állandóan üresen kong, mert a lényem legfontosabb részét mintha elástam volna magamba; a mágiam nélkül nem vagyok Balzac Spellwood.
Úgy sprintelek a pszichológia rész felé, hogy ne keltsek túl nagy feltűnést, de minél hamarabb elrejtőzködhessek a kíváncsi tekintetek elől. Nem, nem vagyok félénk, de ki tudja, melyik pillanatban kezd el vérezni az orrom, vagy tör rám a hányinger, amitől görcsös ívbe feszül a testem és a fal mellé kell kuporodnom, hogy valami megtámasszon. Hogy legalább valamit érezzek.
Senki sem tud segíteni. Talán azért sem, mert én pedig képtelen vagyok elmondani akárkinek, hogy mi történt. Van egy elméletem, mely szerint, ha képes leszek feldolgozni a gyilkosságot, a varázserőm is visszajön. És nagyon remélem, hogy ez az elmélet beválik, mert nincsen se B, se C tervem. Igazából A sem nagyon. Kétlem, hogy bárki is képes lenne azt feldolgozni, hogy egy gyilkos.
A pszichológia részlegen porosodó könyvek illata kúszik az orromba, a remény borzolja a kedélyeimet. A könyvtár azon részében vagyok, amelyet megkíméltek a felújítástól, a króm divattól. A mohazöld és a fatörzsbarna az uralkodó szín, természetes megvilágítás hiányában csillárok nyújtanak fényt.
És fellélegzem, mert egy árva lelket sem látok magam körül. A bőrdzsekimet hanyagul egy szék hátára vetem, majd a hajamba túrok. Talán meg kellett volna mosnom. Talán nem ártott volna egy kevésbé szétrágott felsőt felvenni, de így jár az ember, ha négy kutyával él együtt. Meg Birdie-vel.
A könyvek hatalmas polcokon magasodnak fölem; elszédülök, ahogyan a kupolás tető felé nézek. Pár éve a mágiám magától kirobbant volna, hogy a kívánságomnak legmegfelelőbb könyveket felkutassa és az asztalra invitálja őket, én pedig csak hetykén ültem volna, az eperfa asztalra feltett lábakkal, minden bizonnyal frissen mosott hajjal.
Most viszont lefelé hajlik a vállam, mintha valaki felülről nyomna. Sóhajtok, de nem megkönnyebbülésemben.
- Jó kis program – morgom magamnak kedvetlenül és megindulok az első könyvespolc felé, ami hozzám legközelebb esik. Talán először az online katalógusban kellett volna tájékozódom, hogy van-e olyan könyv, ami a következő címet viseli: Hogyan dolgozzunk fel azt, hogy életünk szerelme egy vadász volt, aki meg akarta ölni a családunkat? De egy Extrém Varázserő Update cikk is megfelelt volna.
Az ujjamat végighúzom a könyvek gerincén. Néhány felülete hideg és sima bőrkötés, másoké kemény és szakadt és végül vannak olyanok, amelyek lágyan melegítik a tenyerem…
Várjunk csak!
Visszafelé húzom a kezem, dobogó szívvel egészen odáig, ahol a lágy erejű könyvet éreztem. Valami emelkedik egyre felfelé a mellkasomban, mintha egy kígyó kúszna fel a gyomromon, lúdbőrzik az egész testem. Megérzem az ismerős érintést, mintha egy régi jó barát köszönne vissza; és mikor ellepne az üdvözletével, a könyv hirtelen kilő, keresztül a polcon, egy másik sorba.
És a kígyó vissza is mászik oda, ahol volt, mintha soha nem is létezett volna.
Érzem a vér kúszását az orromból az ajkamig, ám miközben zsebkendőért kutatok, panaszos szopránt hallok a másik sorból. Az orromról el is feledkezve, tartózkodóan kukucskálok át a könyv okozta lyukon a másik sorba.
- Van ott valaki? – súgom át a résen. Egy szőkébe áztatott kamillaszínű haj villan fel előttem. Hátrahőkölök.
- Te szentséges szent ég, ne haragudj! Én… véletlen átlöktem a könyvet a másik sorba… - szabadkozok szűkszavúan, a hangom rekedt, mintha már ezer éve nem használtam volna. Már a hangom sem az enyém...
Balzac Theseus Spellwood, a boszorkánymester, most minden bizonnyal az elesett hölgy segítségére sietne és gondoskodna arról, hogy nem esett a baja.
A gyenge hasonmása viszont nyakát behúzva billeg át a másik sorba, hogy lássa, kit ütött agyon a szerencsétlenül sikerült varázslatával. Vagy a varázslatának a szikrájával.
- Szükséged van egy segítő kézre? – nyújtom a kezem az elesett felé.