Rövidke, ideges rándulás gyomorszájam tájékán, hideg áramlat gerincem mentén – más esetben bosszankodva nézném végig a kiszemelt célpont távozási szándékát, majd annak kivitelezését, más esetben alternatív becserkészési módokon gondolkodnék, más esetben a térképen megnyitott utcakép szélesedne és távolodna, tekintetem pedig sietősen keresné a legközelebbi sikátorokat és beugrókat, ahová elnavigálhatom valamelyik bátyámat. És más esetben leperegne rólam a gondolat, vagy észrevenném pillantásának játékos villanását, kihallanám csipkelődése bársonyos görbületét, de nem, elbotlok benne, az elválás gondolatában, azt hiszem, nagyot is nyelek mellé, és talán homlokom is sekély árkok sorába rendeződik. Végül elmosolyodom – mégiscsak jobb lett volna meghagyni az iskolás lány frizurát, sokkal autentikusabb lenne.

– Ha már idekeveredtél, kár lenne visszafordulni, egyébként is farkaséhes vagyok – előző esti stílusom érződik ki belőle, megint ürügyet találok (ezúttal talán átlátszót), miért viseljem el a társaságát, miközben abban reménykedem, egyik tüském sem hatol túl mélyre, egyik sem ijeszti el, vagy ha mégis megretten, a maradék büszkeségem és önbecsülésem nélkül marasztalhatom.

Amint tekintetem megemelkedik, megtorpanok Balzac pillantásának egyenes vonalában, éppen akkor ereszkedik le, furcsa kis kergetőzés ez, ajkakról-ajkakra gördülünk, libikóka módjára, egyikünk fent, másikunk lent. Képtelenség eldönteni, mit érdemesebb nézni rajta, eleve haladásnak tekintem, hogy két dologra szűkíthettem a megfigyelendő testrészek listáját, elvégre időnként perifériám belekóstol vállainak kanyarulatába, és majdnem, majdnem elkalandozok. Soha semmit nem kerestem a férfiakban – maximum az általuk nyújtott fizikai gyönyört.

– Ezek szerint sosem ettél még igazán jó garnélás trotollét – elfogadom a felém nyújtott kezet, fél lépés távolságot morzsolunk fel ezzel, arcszeszének meglepően könnyed, de karakteres illata azonnal körbeleng. Lopva lélegzem be, telhetetlenül, tökéletesen illeszkedik parfüméhez, pézsmával vegyített frissesség árad belőle. Milyen lenne megkeresni reggel nyakának hajlatában ezernyi csók láthatatlan nyoma alatt rekedt maradékát? – Már így is levettél a lábamról a helyválasztással, majd igyekszem nem elalélni – ilyen meghitt közelségből egészen más felpillantani rá, tekintetemmel szelíden morzsolgatni állának izgató vonalát, arccsontjának megkapó élét.

Előzékenységén nem lepődöm meg, minden megmozdulásával tudatni szeretné velem, hogy biztonságban vagyok, figyel rám, gondoskodik rólam, csupa olyan gesztus, amelyek egészen idáig elkerültek. Lehet, régebben is megpróbálták, fogalmam sincs, sosem vettem észre, mert sosem akartam észrevenni, most viszont…

Tenyere derekamra siklik, enyhén megborzongok, biztosan nem kerülte el a figyelmét, meg sem próbálom elrejteni. Tudnia kell róla, különben azt hinné, hogy én… de miért számít, mit hisz? Miért akarom ennyire, hogy tudja? Ott van még Birdie és Bethia, egy Sadie nevű lány, egy Benjamin nevű vámpír, kész fészek, feltérképeztem őket, a lehető legalaposabban, ha elriasztanám, valamelyik bátyám felvenné az általam elejtett fonalat valaki másnál. Itt sem kéne lennem. Nem is tudják, hogy itt vagyok.

Keresztülvezetnek minket az éttermen, meghitten sugdolózó párok mellett haladunk el, azonnal megjegyzem, mi merre található, a konyhába vezető lengőajtó megmozdul, emelt hangú párbeszéd szűrődik ki, éppen rendelést egyeztethetnek. Látom a mosdót, a hátsó kijáratot, a tűzvédelmi címkéket és táblákat, nyomtalanul eltűnhetnék innen, ugyanis azt is tudom, melyik utcán, és annak melyik részén lyukadnék ki. Egy kis helyiségnél előre engednek ismét, ezúttal már ketten, belépek a falak kellemes szorításába, azonnal rájövök, nem derék, hanem lábmagasságban kell keresgélnem. – Csalás – jegyzem meg, miután a személyzet magunkra hagy minket. – Ha előre szólsz, nadrágot választok, nem ruhát – vádló pillantással illetem, ami éppen annyira komoly, mint a szám sarkában bujkáló mosoly. – Tulajdonképpen nem baj, majd kínosan ügyelek, nehogy az illendőség határainál feljebb csússzon.

Évek alatt felhalmozott rutin szegélyezi minden mozdulatomat – pillantásom magabiztosan és kutakodóan járja be széltében-hosszában az étterem tíz méteres körzetének utcáját, akárcsak az épület falait halványuló élénkséggel borzongatóvá festő fénypászmákat. Megfakult aranyszín csordogál rajtuk, amint felfelé ívelem tekintetemet, pasztell árnyalatok kavalkádja fogad, a lemenő nap utolsó sóhajától elnehezülő égbolt. Mégsem tudok gyönyörködni benne, tűzlétrákat számolok, téglafalak közé szorult félhomályt, véletlenszerűen kilógó konténerláncokat. Azt tervezem, merre menekülhetek. Különös, de feltételes módra hangolódnak gondolataim, mintha nem tartanék tőle. Legalábbis nem annyira.

(Éppenséggel neki kellene tartania tőlem.)

Eddigi kimelegedettségem felszívódni látszik, először bokatájékon érzem meg, aztán vállakba mar a melegtől megfosztott légmozgás. Elfelejtettem dzsekit hozni magammal. Én, Florence Horseley, az örökké mindenre felkészült, az összeszedett, az csapat esze, elfelejtettem dzsekit hozni magammal. Egy esti randira.

Mielőtt válogatott káromkodással reagálhatnék – egy bizonyos warlock által egyáltalán nem befolyásolt – új keletű szétszórtságomra, Balzac hangja gyomortájékon talál. Alig észrevehetően összerezzenek – nyilván elmulasztottam a hátam mögé nézni, ezek után erősen megkérdőjelezhető, mennyire tekinthetem magamat felkészültnek –, félfordulatot teszek felé, száznyolcvan foknyi meglepődöttséggel kerülök szemtől-szembe vele. – Ha azzal nem is, a halálra ijesztéssel mindenképpen – hangom valamivel feljebb csúszott, szakmai fegyelmezettségem hiánya a kelleténél jobban megrémít. Ettől függetlenül előző napi játékos csipkelődésem hallatszik ki belőle.

Tekintete visszafogott éhséggel járja be testemet, bókja mellkasom magasságában aktiválódik, becsapódási pontjából bizsergető hullámok áradnak szét – kulcscsonttól csípőig. Kihasználom zavartságommal járó lefelé zuhanó pillantásomat, elcsípem vállának feszességét, combjának kemény vonalát. Udvarolni tud, kétség sem férhet hozzá. Szépen összeválogatott szavak, jól időzített dicséretek, szívdöglesztő megjelenés. Soha nem vártam semmit egyetlen férfitól sem, Balzac mégsem emiatt tesz túl rajtuk. Benne van valami… kisfiús báj és férfias magabiztosság, amelynek egyvelege sokadszorra fegyverez le. Pedig huszonnégy órája ismerem, kész őrület.

– Te sem panaszkodhatsz – tőlem azonban bénán hat a legkisebb befektetéssel járó próbálkozás is. Pillantásunk félúton találkozik, nem, nem találkozik, egymásba siklik, és én képtelen vagyok elkapni a sajátomat, mintha egy tömegszerencsétlenséget néznék, és tudnám, nem szabadna, nem lehet, illetlen és helytelen, mégis dermedten engedek a késztetéseimnek. Végül ő kapaszkodik lejjebb, az ajkaimig. Florence, nem szabad beharapnod a szádat, manipulatív lenne, gonosz lenne, incselkedő lenne, egyébként sem akarhatod beharapni a szádat, mert azt jelentené…

Beharapom a számat. Röviden, egyenesen az ajkaira nézve. – Nem is gondoltam volna rólad, hogy szereted a sushit – amilyen váratlanul engedtem el, olyan váratlanul szedem össze magam. – Inkább hamburgeresnek néztelek, vagy olasz éttermesnek. Kellemes meglepetés – villantok rá szolid, de kedves mosolyt.

Egyébként máskor a legkevésbé sem érdekel, milyen szettet kotrok elő a szekrényemből, mert nem számít, mások milyennek látnak – megfigyeléshez jobb beolvadni, otthon kényelmes a jóganadrág, és nincs futár, aki ne tenne félreérthető megjegyzést a hozzá társított haspólóra, randinál sosem számít, mit viselsz, sokkal inkább az, min viseled. Alapvetően nincs jelentősége. Persze, a kezeim között szorongatott, extra szoknyabetétes bandeau ruha túlzásnak tekinthető, akárcsak a félredobott fodros ujjú, mind közül leginkább a fotel háttámláján hanyattesésben lógó, darázsolt derekú, de ugyanilyen alkalomhoz illetlennek látom a koptatott farmert és túlméretezett felsőt. Semmi sem jó.

(Semmi sem elég jó.)

Először lófarokba gyűjtöm frissen mosott és szárított tincseimet, összefogott vége szelíden sepri jobbról-balról meztelen nyakamat, felborzolva a lágy tapintású, rakoncátlan babahajakat, másodszor laza kontyot készítek tarkóra, aztán mégis feljebb mozgatom, majdnem fejtetőre – csak lazán, mintha ugyanolyan este lenne, mint az összes többi. Tulajdonképpen ugyanolyan.

(Kurvára nem ugyanolyan.)

Enyhe ingerültséggel bontom szét, finom hullámokba verődve ömlik vissza vállaimra, beletúrok, eligazítom, szemérmes iskolás lány fazonba simítom, majd szétkergetem a tincseket, durván, szélfútta hatást elérve. Mindegy, mit veszek fel, mindegy, milyen parfümöt választok, mindegy, milyen frizurával jelenek meg, és az is mindegy, használok-e matt rúzst, vagy füstösre festem-e a szemeimet, úgysem fogok tetszeni magamnak. Nem magam miatt. Ó, a legkevésbé sem.

Miatta.

Pedig horogra akadt – jó lenne azt mondani, horogra akasztottam, aktívan részt vettem benne, sőt, egyenesen irányítást szereztem az események felett, csakhogy ennél távolabb nem is eshetnék az igazságtól. Legalább annyira tartom magam találkozásunk szerencsétlen elszenvedőjének, mint őt, Balzac-ot – különös vibrálás forrósítja fel nyakszirtemet egy pillanatra –, és pontosan annyira sajnálom mindezért, mint magamat.

Utolsó, meglehetősen reszketeg, lélegzetvétellel lekapom a legközelebb eső koktélruhát – bézs színű, vörös, barna és fekete rajzolt mintákkal –, kiválasztok hozzá egy tűsarkú ezüstös szandált, felmarkolom a passzoló borítéktáskát, és visszatérek a szolid, tarkót mutató kontyhoz, két kósza tincs előre hull. Minden passzol.

Harmincöt perccel, tíz metrómegállóval, megszámlálhatatlanul sok catcallinggal és lépcsőfokkal később nyugati irányból bukkanok fel, a megbeszélt időpont előtt legalább fél órával. Rossz szokás. Nem, nem rossz, hanem berögzült. Taktikusan pozicionálom magam, kapualjba húzódva – teljesen üres, mindössze néhány cigicsikk jelzi, hogy valaki járt már itt előttem is – mérem fel a terepet.

Egyetlen egy dolgot nem értek. Elenyésző, igazán semmiség, nincs jelentősége, de mégis…

Miért érzem azt, hogy a szívem mindjárt kiugrik a helyéről?