Éles reflexeimre támaszkodva csípem el az arcát szelíd hullámként beborító pírt, hirtelen – ugyanakkor váratlanul – korbácsolódik fel, halványpiros habjai szétterülnek, mielőtt végleg visszahúzódna, száraz, érintetlen partot hagyva maga után. Érkezésem pillanatától kezdve – egészen mostanáig – több tucatszor jártam be vonásait, tekintetem szükségtelenül sokáig időzött rajtuk, beleértve nyakának szépen metszett ívét és ádámcsutkájának hüvelykujjnyi kitüremkedését, ennek ellenére megmagyarázhatatlan éhséggel nyelem látványát – hol apró, jelentéktelennek tűnő részletek ízlelgetésével, hol kiszélesítve perspektívát és fókuszt, egészében harapok belé. Különös, gyenge büszkeség fátyolozza távolságtartásomat: ezt én tettem, realizálom enyhe meglepettséggel, ez miattam történt, pillangószárny rebbenése vagyok, amely önkéntelen pírt indít el az ismert világom másik felén.

Még idejében kapom el róla tekintetemet, mielőtt cseppet sem hiúságból vagy elégtételből fakadó elégedettségem kirajzolódhatna előtte, ügyesen zsonglőrködünk egymás érzéseivel, csakhogy kettőnk közül én pontosan tudom, mit csinálok, miközben benne – vélhetően – nincs hátsó szándék vagy megtévesztő gondolat.

Legalábbis szeretném ezt hinnem. Nem, pontosítok, muszáj ezt hinnem, különben…

Önmagamhoz képest kissé sután – másokhoz mérten továbbra is fesztelen magabiztossággal – vonok vállat, nyilvánvalóan erre nincs jó válasz, nincs retorikai kiskapu, elvégre mégsem mondhatom neki azt, hogy senkiben sem bízom, soha, főként benne nem – ó, dehogynem –, mert bűnben fogant, mert természetellenes a létezése, mert nem tartozik hozzánk és közénk. Innen mindössze egyetlen ugrás szükséges az ital felhajtásához, és abban az ugrásban benne van az egész életem. Furcsa, pár mondatba milyen könnyedén belesűríthető több év gyász, harag és fájdalom.

Keserűséggel átitatott, érdes nevetést hallatok, egy régi mese jut róla eszembe, valami kutyával, nincs súlya, sem mélysége, a felszínen lebeg. – Ugyan, nem ke… – érintésére ismét összerezzenek, félszeg lúdbőr kapaszkodik fel karomon, egészen tarkóig siet. Összefonódó ujjainkra pillantok, nem csupán fogadom a gesztust, hanem aktív résztvevőjévé válok, akaratom ellenére mozdulok, gyűrűs- és kisujjam hajlik, tenyeremhez ölelek belőle annyit, amennyit ilyen szögből lehetséges.

– Nincs mit sajnálni ezen, mármint tényleg – tónusom védekező, hátráló, túl közel kerültem hozzá, és félek, lényének tömegvonzása magával és magába húz –, mindenkivel történnek rossz dolgok. Nem tudom, észrevetted-e, de a kelleténél talán zárkózottabb vagyok – ismét beharapom az ajkamat, tökéletes összhangban hüvelykujja első, gyöngéd simításával.

Megnyílni annyi, mint kiszolgáltatottá lenni.

Azt hiszem erre gondolok a meghívását követő lélegzetvételnyi csendben, azt hiszem erre, meg arra, milyen szép a szája, akárcsak élesre hasított álla, hogy a tekintete meleg, reménykedő és kedves, végtelenül kedves, sokkal kedvesebb, mint azt megérdemelném, miközben sokkal kevésbé vagyok kedves vele, mint az megérdemelné. Gyöngyházcsillogású foga ajka húsába mélyed, barázdák közé ékelődik röviden – ingerlően. Viszketés a bőröm alatt. Szelíden rászorítok a kezére, csakis utána bújtatom ki sajátomat biztos fogásából. A rendelésfelvételhez kikészített noteszért nyúlok, két üveg között tollat is találok, és meggondolatlanul, és ostobán, és szörnyű befolyásoltság alatt, mégis könnyedén, sőt, örömmel felfirkantom a telefonszámomat. – Küldj nekem egy üzit, hol és mikor találkozzunk, formálisan vagy lazán öltözködjek-e, és ha szerencséd van – itt összeütközik a tekintetünk, megmártózom benne, szemérmetlenül –, nem ültetlek fel.

Tudnia kell, pontosan ebből, hogy bármit is írjon, ott leszek. Felkészülve mindenre, persze, elővigyázatosan, online terepszemlét követően, minden óvintézkedést betartva, leheletnyi bizonytalansággal, de ott leszek. – Nagyon örültem a találkozásnak, Balzac – nem kellene lábujjhegyre állnom, mégis megteszem, röviden arcához érintem ajkaimat. – Yoda – hajolok le sietve a kutyához, hogy megveregessem a feje búbján, mielőtt pontosan azzal a természetességgel sétálnék ki az ajtón, mint amivel bejöttem rajta.

Hazugságot hazugságra halmozok, ezzel kapcsolatban nincsenek tévképzeteim, pontosan rálátok viselkedésem hamis vonásaira, de ha akarnám, sem lehetne megmagyarázni, miből fakad tartózkodásom, mások által nyugodtan cicázásnak aposztrofálható attitűdöm. Balzac érdemelhetne többet is ennél, fut át kéretlenül gondolataimon, felülírva az addigi, erősen irányított asszociációs áradatot, csupán máshol, máskor, más körülmények között kellett volna találkoznunk. Ha évekkel ezelőtt nem irtja ki valaki – valakik – gyökerestül a családomat, ha máshová születünk mindketten, ha nem örököl hibás géneket, és belőlem sem faragnak könyörtelen gyilkost… Ha összefutunk, vagy mindketten jó pillanatban húzzuk jobbra egymás képét, és összefutunk egy hasonló bárban, és hozza ezt a kedves, elbűvölő formáját…

Ha ő nem lenne ő, és én sem lennék én, és a világ sem lenne olyan, amilyen… ha…

Feltételes móddal felesleges kibélelni a valóság hézagait.

Bizalmatlanságom éppen ezért nem alaptalan, tulajdonképpen semmit sem tudok róla, a felderítés első napjai mindig bosszantóan képlékeny, könnyen átrendezhető képet adnak a célpontról. Jelen esetben célpontokról. Bárki lehet ezek alapján, bármilyen bűnlajstrommal rendelkezhet, személyiségének csupán a felém mutatott rétegeit, oldalait ismerem, vidáman megcsillanó szemében fekete végtelenné sűrűsödhet a gyűlölet másodpercek alatt. – Biztos vagy benne, hogy alaptalanul? – siklik ki meggondolatlanul ajkaim közül a fejben abszolút költőinek szánt kérdés. Megzavar – sokadszorra, sokféleképpen, kizökkent, kigáncsol, közelsége ismeretlen frekvencián rezeg, belevegyül eredeti terveim hullámaiba. – A mai világban senkit nem tud senkiről semmit – súlytalan mentési kísérlet, igyekszem vállvonással teljessé tenni, hátha akkor nincs kedve tovább kutakodni, miért ragaszkodom a képzeletbeli falhoz, a légüres térhez, amelyen nem engedem, hogy áthatoljon.

Ennek ellenére természetesen éppen azt teszi. Áthatol.

Váratlan – persze, váratlanként jellemzem, pedig legalább harmadszorra fordul elő, szisztematikus lépés tőle, amit valamiért nem próbálok elkerülni – közeledése ismét szűkre húzza torkomat, lélegezni sem merek, nehogy egy nevetséges, árulkodó kis hang elhagyja a számat. Lélegzete kellemesen meleg, beborítja arcomat, végigcirógatja a járomcsontomat, becézget, szemérmetlenebbül és gyengédebben, mint bármelyik verbális kedveskedés. Akaratlanul beharapom az alsó ajkamat, centiméterek választanak el minket egymástól, nesztelenül és erőlködés nélkül áthidalható távolság.

Ezúttal Balzac hátrál el tőlem, miután fürkésző tekintete bejárja arcomat, most védtelennek érzem magam, kiszolgáltatottnak és gyengének, amit gyűlölök, nem tudok mit kezdeni a kontrollvesztettség állapotával. Engem hiába kértem bizalmi játékokon a gimnáziumban, hogy engedjem el magam, és dőljek hátra, az osztálytársaim elkapnak, ellenálltam. Hogyan bízhatnék másokban, miközben mások is tévesen bíznak bennem?

– Abból kaptam életem legszebb kilencven százalékos eredményét. – Kissé reszelős a hangom, kissé távoli, mintha most próbálnék beszélni először hosszú évek némasága után. – Mármint a Római Birodalom bukásából – pontosítok valamivel összeszedettebben. Nyilvánvalóan nem a képességeit csillogtatja meg, hogy átlát rajtam, inkább a saját szétesettségem bizonyítéka, hogy észrevette a hazugságokat. Ferdítéseket. Csúsztatásokat. Hiszen az egész életem egymásra épülő, egymásba olvadó, egymásból sarjadó füllentések sorozata.

Kiszáradt ajkaimon sietve végigfuttatom a nyelvem hegyét, amíg elfordul, rendezem arcvonásaimat, és megpróbálom lenyelni a rágós, oldhatatlan bűntudatot. Tulajdonképpen semmit sem tudok róla. Lehet, rendes srác.

(Basszus, remélem, rendes srác.)

Előre nyúlok, a nekem töltött italra ügyet sem vetve, amint az utolsó csepp is leszalad a torkán, elveszem tőle a poharat. – Rendben, igazad van, hazudtam. – Fogalmam sincs, miért szimatolok bele az orromhoz emelt pohárba, mintha valaminek a nyomait keresném, például a lélegzetének. – Nem szeretek róla beszélni, mert nem vidám téma. Pár éve meghaltak a szüleim, ezért a bátyám átvette a családi vállalkozást. – Leteszem a pultra, a sajátomért nyúlok, de nem emelem a számhoz, inkább csak nézegetem. Inkább azt, mint Balzac arcát. – Be kellett szállnom, szóval lőttek a továbbtanulási terveknek. Nem erről álmodtam kisgyerekként, de hé, az élet többször igazságtalan, mint igazságos. És nincs olyan rossz dolgom – ennél a pontnál húzom le gondolkodás nélkül, fintor nélkül, megfeszülő torok nélkül. Szinte átfolyik rajtam, ahogyan kipatakzott belőlem az igazság. Az igazság erősen konkrétummentes verziója.

Ügyetlen átvizsgálásra kalibrálom gondolataimat, szavanként, rezdülésenként fejtem vissza, mi történt kettőnk között alig öt, tíz, tizenöt perccel korábban, reakcióra kutatok reakciót, téves kapcsolásokat, hamar kisülő érintkezési pontokat, de fogalmam sincs – pedig erősebben akarom, mint amilyen hévvel rámarkolok a pult oldalára, ujjaim pillanatok alatt belefehérednek -, hol siklott ki, egyáltalán miért siklott ki. Siklottam ki.

Vérszegény mosolyra futja tőle, erőtlen ajakrándulásra, azt hiszem, a helyzet komolyságához sápadok, amivel párhuzamosan rögtön érvényét veszti az élcelődésbe hajló kijelentés igazságtartalma. Önmagam akaratlan szabotálása – miért kellett száznyolcvan fokos fordulattal semmissé tenni tökéletesre csiszolt inkognitómat? - megmetszi a lehetséges csipkelődéseket, képtelenség rámutatni, kettőnk közül kire is haragszom igazán – feltételezem, egyszerűbb lenne Balzac-ot megnevezni -, ezért a döntésképtelenséggel járó, kihagyott ziccer jut nekem. Ha tudnád, valami ilyesmit nyöszörgök fejben, hatástalan titokzatossággal, lemállik róla a baljóslatú tónus, a kétértelmű réteg, ha tudnád, ismétlem a koponyámban rekedve, tekintetem is kopottan, fénytelenül üzen.

Természetesen Balzac nem tudja, nem tudhatja, csinos arcomhoz és genetikával ügyesen összehozott testem csupán mélységet és komplexitást felejt el kölcsönözni nekem, szóval biztosra veszem, még feltételezni sem merné, mi mindent lehetek, mi minden vagyok. Bal tenyeremmel sietve megtörlöm a homlokom, tekintetem riadt madárként telepszik meg arcán, majd röppen felfelé, valahányszor úgy érzem, közelségének gallyai megreszketnek. Logikusan átgondolva, inkább én reszketek meg, teljes lényemben, belül csipkéz az izgatottság.

Mindez másodpercekig tart – bénultságtól sápadtságig, sápadtságtól túlzott aggodalomig -, hamar rendezem vonásaimat, engem nem a kétségbeesésre tanítottak, nem ezt akartam megtanulni, máshogyan és másra képeztek, ha pedig rajtam múlik – és ugyan, ki máson múlhatna -, maradéktalanul eleget teszek majd a felvázolt tervnek. Nem téríthet el a célpont, eddig sem térített el, csak ne nézne rám így, ilyen puhán, ilyen indíték nélküli odaadással, ilyen izzó csodálattal.

Kiejti a nevemet, nem, nem kiejti, inkább kilélegzi, kisóhajtja, a kettőnk közötti, egyre zsugorodó távolságba, nem lenne nehéz előrébb mozdulni, a fizika törvényeire hivatkozva, és lopva jólesőt kortyolni parfümjének és bőrének egybemosódó, karakteres illatából. Eddig biztosra vettem, hármunk közül én gondolkodom a legtisztábban, legkevésbé befolyásoltan, én vagyok a csapat racionális végpontja, valamiféle gyakorlatiassági spektrum praktikus tartománya, erre sikerül tíz évet fiatalodnom félórányi udvarlás után. Amatőr hiba.

Például azt mondja – szemem szívdobbanásnyi időre hitetlenkedve összeszűkül -, nem él majd vissza a bizalmammal, erre a cinizmus belső morgása helyett automatikusan hiszek neki. Kölcsönösségi szintre emelem. – Észrevetted már, hogy az emberek meggondolatlanul ígérgetnek mindenfé… - összefonódó karjai valahol itt találnak el, bőrt kívánok bőrre, különös módon mégis megelégszem futó kontaktusunktól -, …lét? – Szándékosan leszakítom róla pillantásomat, Murphy törvényeihez igazodva, ilyenkor nem érezik senki a megmentésemre, öt méteres körzetben minden vidáman vagy élet-sújtottan iszogatja a kikért italát, sehol nincs szükség utántöltésre. Hol vannak ilyenkor az izzadt, alkoholszagú, végletekig perverz férfiállatok?

Becézésének hatására vibráló forróság árad szét a mellkasomban, senkinek nem engedtem meg, senkitől nem szeretem, sőt, senkitől nem viselem el, de belőlem leírhatatlan természetességgel bukik elő, rám ömlik, éppen direktség és erőltetettség hiányában. – Ne mondd, hogy ugyanúgy tudnál rám nézni, ha azt mondanám, influenszer vagyok, és a tulaj fizet nekem egy páros mozijegyet, ha lövök egy képet a bárról, és kiteszek egy fél perces videót instasztoriba – szám sarkában már ott bujkál a nevetés, hangszínemet is átitatja, de egyelőre még igyekszem tartani a jól megszerkesztett pléhpofát. – Vagy bárkritikus, és a cikkem azzal kezdődik majd, hogy a pultos minden vendég szeme láttára rosszul lett. – Összeszorítom ajkaimat, innentől felesleges titkolózni, ennek ellenére sikerül visszafojtanom a kitörni készülő nevetést. – De igazad van, én tudom, mivel foglalkozol, úgy fair, ha ugyanezt az információs alapot megadom neked. – Hazugságok között kutakodom, mégse mondhatom, hogy könyvkötő vagyok, nem igaz? – Könyv…elő vagyok. – Szép találat. Ki gondolná rólam?

Fáziskéséssel jelentkezik minden – égető érzés a torkomban, izzó borzongás a gerincem mentén, amely tarkóig kapaszkodik, és nyakszirti pontossággal omlik szét. Tekintetem önkéntelenül tér vissza hozzá, sokadszorra, kezdeti szándékosságom felszívódni látszik, pedig innen kifejezetten jó szögben fedezhetném fel a hátsó helyiségekbe vezető ajtó közvetlen környezetét – éppen ezt hagytam ki előbbi cikázásom közben -, válla feletti elpillantásom fókuszvesztett kísérlet csupán, stratégiai fontosságú részletek válnak kontúrtalan foltokká. Ismeretlen októl megrészegülten – meglehet, a közelsége, a bókja, a lovagi ajánlattétele, ezek összessége, nem tudom, nem tudom, nem tudom -, futtatom végig nyelvemet ajkaim mentén, legszívesebben kézfejemmel törölném le a szám sarkában és barázdákba ékelődő cseppeket, csakhogy közelsége hatással van rám – Balzac van hatással rám -, röviden megismétlem a mozdulatot, arcán és pillantásán osztatlan figyelme jelei után kutatva.

Bevallom, aljas trükként interpretálható, azonban kötelességemnek érzem megjegyezni, hogy nem én tehetek róla, ő kezdte, ő harapta be az alsó ajkát – azt hitte, perifériás látásom rövidzárlatot kapott, és nem észleltem -, ez amolyan visszacsatolás, ingerlésre ingerlés.

- Megvárhatnak – hangom most először igazán játékos és komoly, könnyed válaszom mögött szédítő mélység rejtőzik. – De hamar megbánnák – teszem hozzá, nehogy félreértse, és azt gondolja rólam, könnyűvérű kis lotyó vagyok, aki bárkinek odadobja magát. Mintha számítana, mit gondol rólam Washington DC díszes warlock csoportjának egy tagja.

(Valahol számít. Nagyon is számít.)

Szótlanul várok, amíg hozzám hasonló lendülettel, mégis hajszálnyit lassabban lehúzza a kitöltött italt – bármit belekeverhettem volna észrevétlenül, siklik át gondolataimon fehér zajként, fel sem fogom igazán, mindössze a gyomrom zsugorodik összébb, és a tüdőm képes valamivel kevesebb levegőt befogadni -, tökéletesen duplikálja a mozdulatsort. Tekintetemmel a lefelé forduló pohárra csúszik, ott állnak egymás mellett, ketten, szájuknál halvány hártyaszerű kört formál az üvegen maradt és gravitációnak engedelmeskedő folyadék. Lába elmozdul, egyenesen felém, követi a törzse, arca, mindene. Kéz-meleg bizsergés mossa át végtagjaimat, válaszolni szeretnék neki, igazán válaszolni, őszintén válaszolni.

Képtelenség.

- Nincs irodám, bérelt tantermem, sem névjegykártyám – egyszerre felelek minden feltett kérdésre, érintetlenül hagyom kilétem rébuszát, persze aggódom, ez a fajta kéretés végül visszaüt majd. Elveszíti az érdeklődését, esetleg türelmetlenné válik. Somolygós pókerarcomat kendőzetlen meglepettség törli el, rám ömleszti, amit nem érdemlek meg, másnak lát, mint aki vagyok, másnak, mint amilyennek magamat látom, másnak, mint amilyennek látnia kellene.

Zavartam elkapom pillantásomat, balommal rámarkolok a két pohárkára, alig férnek el, nehezen sikerül fogást találnom rajtuk, miután megemeltem őket, a pult alatt található ronggyal feltörlöm nyomaikat. A nyomainkat. Hogy elengedtem magam néhány percre.

- Florence – mondom végül, szembeszegülve önmagammal, a küldetésemmel, a névtelenséget nyújtó biztonsággal. - Ha elmondanám, ki vagyok, úgysem hinnéd el. - Most nem bántana, de ha megtudná, miért jöttem ide…? Vajon mosolya dühvé torzulna? – Yoda nagyon ragaszkodó, nem igaz? – könnyed, visszarázódott hangnememmel máris felitatom előbbi gyengeségemet.

Tengelyváltozáshoz igazodom, száznyolcvan-fokos elmozdulás írja felül eddigi perspektívámat, tekintetem elhalványuló magabiztossággal kapaszkodik meg lágybarna szempárjában, amely megtart – puhaságával, őszinteségével, ártalmatlanságával. Figyelmem felszakadozik közelségében, igyekszem tisztességesen felmérni, körülbelül hány méter hosszú lehet a pult mögötti közlekedőfolyosó, milyen széles, akadnak-e benne rejtett beugrók, alsó polcok, amelyek elég mélyek ahhoz, hogy valaki bemászhasson, akár fedezékként, akár támadópontként használhassa azt, vagy szimplán észrevétlen maradjon, és később bosszúállásra szánja magát. Természetesen lélegzetvételnyi ugrásokban sikerül átvizsgálni, hol arcának ingerlő íve, hol hangjának kellemes tónusa szakít le eredeti terveimről. Pár perccel ezelőtt azt hittem, előnyre tettem szert, váratlan rosszulléte tulajdonképpen lehetőséget kínált egy pontosabb tájékozódáshoz, a helyiség térbeliségének fejben történő megrajzolásához, de innen… innen látom igazán, mennyire mellélőttem.

Engedékeny mosolyt villantok Yoda felé, sosem mertem háziállathoz szoktatni magam, bármilyen élőlény tartása felelősséggel jár, etetni kell, itatni, gondoskodni mindenféle szükségletről, ehhez hektikus életmódon még véletlenül sem igazodna. Ráadásul mi történne, ha egyszer – teszem azt – mi maradnánk alul, és többé nem mennénk haza? Éhen halna? Ismét lenyúlok a kutyához, futólag megérintem fejbúbján, kemény csonton szaladnak végig ujjaim, belesimulva a keskeny árokba, miközben gyengédség sugárzik belőlük. – Ennyi kényelmetlenség belefér - különösebb megerőltetés nélkül tudok hazudni, ez bizonyos helyzetekben szükséges, most mégis keserű ízt hagy a számban, ezért a sör után nyúlok, és nagyot kortyolok belőle, legalább olyan lendülettel és elhatározással, mint ő teszi, néhány taktussal lemaradva tőle.

- Pontosan olyan embernek nézel ki – heccelem könnyedén, ajkaimon játszó, enyhén hamiskás mosollyal. Általában kifejezéstelennek tűnök, gyakorlatiasságra törekszem, személyiségem pragmatikus berendezkedése nem enged teret túlzott fesztelenségnek. Balzac – különös, különleges, gondolataim közé simán csúszó név – ennek ellenére akaratlanul megoldja konzisztens zárkózottságomat. Ismételt érintésére már nem rezzenek össze, pedig kellene, tényleg kellene, helyette inkább viszonzom a beledőlést, egymásnak koccanunk, mint nemrég a két sörösüveg.

Yoda és Leia, legszívesebben megkérdezném tőle, biztos-e abban, hogy zárás után nem tizenhárom éves fanfiction írók közé vegyül. Elvetném vele a sulykot, érzem, nem tudom, miből és miért, de érzem. Nem szeretném megbántani.

Kezdek elpuhulni. Tizenöt perc alatt. Mindenkori és meg nem ismételhető rekord.

- Azért ne ess túlzásokba – kétkedve emelkedik meg a szemöldököm, azt hiszem, flörtöl velem, igazán flörtöl, nem pluszfogyasztás vagy pozitív visszajelzés reményében. Illetve megvédene. Engem. Másoktól. Tulajdonképpen bárkitől. – Mondjuk azt, hogy Leia-s bájaimnak köszönhetem, hogy nem verik szét szakértő pultos után a berendezést – két kézzel fogom fel zavaróan előrehulló tincseimet, az egész hajzuhatagot, kedves és kiábrándító hullámaival együtt. Csuklómról varázsolok elő egy hajgumit, laza kontyba fogom vele, amit sikerült valamennyire megszelídítenem. Farmerdzsekim belefeszül a mozdulatba, derekamon alig észrevehetően megemelkedik a fekete póló.

Előveszek még egy poharat – hogy mit csinálsz, kedves Florence? -, az övé mellé helyezem, kitöltök legalább annyit, mint korábban – megismétlem a kérdést, mit csinálsz? -, felé nyújtom az egyiket – mondjuk a sajátját, de lehet, az érintetlent, fogalmam sincs, miközben nagyon is jól tudom, mit csinálok -, és tósztra emelem, ami nálam marad. – A feddhetetlen úriemberekre! – azzal a lendülettel lehúzom, egy kortyban, fintorgás nélkül. – Nos, ilyen egy jó tószt, Balzac, tömör és lényegre törő – lefordítva a pultra koppintom az üres poharat.

Attól tartok, én is flörtölök. Igazán flörtölök. És nem azért, hogy valamit kisajtoljak belőle.

Munkaköri leírásnak tesz eleget, teljes mértékben feleslegesnek tartom szavai mögé pillantani, őszintén megilletődni, testem önkéntelen reakcióinak különösebb jelentőséget tulajdonítani. Természetesen flörtöl, bárpultosokat meghazudtoló folyékonysággal, erre a hamis kacérkodásra kapnak négy-öt csillagokat betévedő, nagyra meresztett szemű kislányoktól és – esetében, merthogy ez a fajta vakság nem válogat – kisfiúktól.

Egy dologra mégsem lehet hatással – illetve remélem, nem megbűvölt kutya sündörög körülöttem, hanem saját akarattal rendelkező, maximálisan érző lény –, Yoda (tehát nem kizárólag helyes, ízlése is van) élénk szimatolásba kezd, farka változatlanul jobbról-balra csapódik, vidám ritmusban. Összenézünk, legalábbis azt hiszem, ez összenézésnek tekinthető, legalább fél másodpercig rajtam tartja derűs szemét, mielőtt felhajtott nadrágszáramnak köszönhetően szabadon hagyott bokámnak nyomná hideg, nedves orrocskáját. Oké, talán nem hamis eb. – Az este végén megkérdezhetjük, kivel szeretne hazamenni, de nem vállalok felelősséget a válaszáért – még egy kortyot legurítok, alig nyelem le, máris folytatom a kutya – milyen fajta lehet, pitbull, staffordshire terrier? – babusgatását. – Egyébként nem nevettelek ki – észrevétlenül belélegzem parfümjének és arcszeszének gyomorremegtető elegyét –, a tósztot nevettem ki.

Nyelvemet vaktában végigfuttatom az ajkaimon, hideg, szétterülő cseppeke szedek fel közben, rossz szokás az időnyerésre, mint például egy hajtincs csavargatása, vagy karkötőim egyikének fáradhatatlan csavargatása. Körbe-körbe. Amíg nem rendeződnek a gondolataim. Mindenkinek vannak titkai, hát persze, főleg nekik, rejtett szeánszok, az emberek rendszeres kijátszása. Hogyne. – Ez nem titok – vágom rá rögtön, a kelleténél valamivel élesebben, de sietve hunyorgást csatolok hozzá egy kihívó mosoly társaságában. – Ha már elmondasz nekem egy titkot, az legyen borzasztó, valami olyan, amit senkinek sem mernél elmondani. És remélem tudod, hogy a könyvklubban könyveket szokás olvasni, amiről te beszélsz az a fanfiction klub. Létezik ilyen egyáltalán?

Érintésére megkeményednek arcvonásaim – gondolom, teljesen felesleges hozzátennem, a testem milyen könnyedén árul el ugyanebben a pillanatban, sűrű libabőrbe vonja alkaromat –, szorosan zárt állkapoccsal várom ki, nem szeretném durván lerázni magamról. Warlock, az istenért, bűnben fogant, bűnbe született, koncentrálj a feladatodra, a hivatásodra!

Amint leül mellém, rögtön felemelkedem, igyekszem kedves, segítőkész mosoly mögé rejteni, mennyire elviselhetetlennek tartom a közelségét. Tarkómon bizsergető fuvallat szalad végig a gondolatra, hogy talán, esetleg, merő véletlenségből akár időzhetnék fél percet lépésnyire tőle. Megmakacsolom magam, Yoda kap még egy fülvakarást, mielőtt átvenném a férfi helyét a bárpultban.

– Igyál rá valamit – ajánlom rögtön, meg sem várom a válaszát, bár biztosan tiltakozni kezdene, elvégre még bőven tart a munkaideje. Tényleg innia kéne valami szíverősítőt, azonnal töltök neki ránézésre két cent Johnnie Walker Red Labelt. – Ne gondolkozz, csak gurítsd le – biztató kacsintással toldom meg a szelíd erőszakot, amivel megpróbálom kirángatni a jelenlegi állapotából. Lehet, elrontotta a gyomrát, akkor mindent kiszed belőle, tisztára pucolja egy feles, ha influenzás, ártani nem árthatunk, amennyiben lelki gondokkal küzd, átmenetileg feloldódnak azok az alkoholban. Valaki leint, odahúzódom, két csapolt sört kér, a tudásomhoz mérten igyekszem tűrhetően kezelni a sörcsapot, valamennyi lefolyik az oldalán, és talán túl habos, de szó nélkül kifizeti, undorító vigyor kíséretében. – Elmondanám a nevemet, de tudod, éppen feketén dolgozok egy bárban, nem lenne szerencsés – ezúttal képtelenség elfojtani a mosolyomat, széles, örömteli, kicsit játékos, kicsit felszabadult.

Újrakalibrált perspektívából térképezem fel a helyiséget, előttem alkarnyi hosszúságú bárpult, erre könyöklök fel lustán, tétlenséget mímelve, mögötte ugrásnyi tér, majd alsó szekrények, óriási tükör, katonás rendben sorakozó üvegek, poharak, kellékek. Balkézre keskeny átjáró, amelyet derékig érő csapóajtó zár, végében kulcsra zárható bejárat – vagy kijárat, minden csupán nézőpont kérdése -, valószínűleg a raktárhelyiségbe vezet, esetleg szerényen berendezett teakonyhába. Jobbra kanyarodó pillantásom hétköznapi érdeklődés látszatát keltve siklik végig a pulton, egyenletes vonalú, perifériáját tekintve azonban korlátozott tanulmányozás, éppen ezért ugrik döbbenten – leheletnyivel hosszabban tartja ki a csodálkozást, mint illene – az ismerős arcra. Távolról megfigyelt személy gyomorbukfencnyi közelségben.

Szeretem gátlástalan ragadozóként elképzelni őket – mindegyiket, kivétel nélkül -, nem létező bűnlajstromot csatolok hozzájuk, elképzelem, ahogyan ártanak másoknak, különben kétségeim támadhatnának, még a végén arra gondolnék, vajon akarták-e, hogy azok és olyanok legyenek, amik és amilyenek, vagy alkalmazkodtak a rájuk kirótt sorsra. Puha vonásai és a kezében szorongatott véres rongy eredeti stratégiámat keresztülhúzva ártalmatlan kisugárzást kölcsönöz neki, egyfajta mellkas-szorító elesettséget, legszívesebben átnyúlnék a pult felett, hogy segítsek tisztára dörgölni az arcát, kezét, hogy letöröljem a szája sarkában megülő, alvadt cseppeket.

Vonzó férfi, természetesen tébolyítóan vonzó, sötétbarna íriszei egyben elnyelik a fekete pupillákat, így képtelenség megállapítani, milyen érzéseket váltott ki belőle a felbukkanásom – gyanakvást, érdektelenséget? -, szépre metszett arcának élei bennem szakítanak fel valamit. Fogalmam sincs, mit. Nem is akarom tudni, mit. Ilyenre teremtették őket, nyugtatom magam, miközben izgő-mozgó kutyája mellettem köt ki, tekintetem azonnal megtalálja, egymásra nézünk, szemében izgatott csillogás, nyílt barátkozási szándék. Lehajolok hozzá, fültövénél megvakargatom, röviden, ismerkedési szándékkal, elvégre bizonyos kutyák kifejezetten hamisak, és honnan tudhatnám, ez a kutya valójában kutya-e, és egy Spellwood-féle állat megbízhatónak számít-e. Lelkesen nyalja le az ujjaimról a saját illatát, szinte vibrál és viháncol, akaratlanul elmosolyodom. – Iszok egy kortyot, és kapsz még egy kör simogatást, öregfiú.

Nehéz elfordulni tőle, nehéz visszatornázni a pillantásomat, nehéz ismét megtalálni a gazdája, a pultos, a warlock tekintetét, amely időközben veszít sűrűségéből, de a súlya, te jó isten, a súlya majdhogynem elviselhetetlen. – Köszi – biccentek felé, miközben ugyanezt a pillanatot választja egy bizalmaskodó előrehajlásra, kis híján sóhajtásnyira zsugorodik közöttünk a távolság. Borzasztóan suta tószt, oldalra fordított fejjel mosolygom meg, mégis rögtön visszakéredzkedem tekintetemmel az arcára.

– Nincsenek titkaim – hazudom gondolkodás nélkül, könnyen jön, könnyebben, mint az álmaim, könnyebben, mint a rémálmaim. – De néhány Coelho idézetet elfogadok, ma éppen elfelejtettem belenézni a motivációs naptáramba. – Egy korty, Yoda következik, sietve megdédelgetem a feje búbját, aztán – nem aggodalmaskodva, inkább afféle… munkaköri érdeklődéssel, felesleges belelátni többet – szakmai szemmel vizsgálom meg. Nem a kutyát. Őt. Spellwoodot.

Szörnyen fest, önmagához képest természetesen, még ebben az állapotban is körüllengi valami megfoghatatlan vonzerő, izzadó homlokával, megszáradt – és részéről felfedezetlen – vércseppekkel együtt. Azoktól függetlenül. – Tüdőfeketítőt? Meló után az önjelölt írók klubjába jársz? – Nem, nem aggódom, csupán nem értem, mi történik vele, mert akármi történik is vele, nem én tettem, tehát nincs felette hatalmam, nem irányíthatom. Ez a valami, ez az akármi beelőz engem. Learatja a babérokat helyettem. – Figyelj, tényleg elég… hogy is fogalmazzak, szóval szarul nézel ki – belőlem azonban hiányzik a női báj, két férfi nevelt fel. – Beálljak a pultba, amíg összeszeded magad? Gondolom, nem szívesen hagynád őrizetlenül a helyet. – Nem, ez véletlenül sem kedvesség. Ugye? Mindössze… így esélye nyílna onnan is belátni a bárt. Ilyen egyszerű. Igaz?

Senki sem így képzeli el. Különböző akciófilmekben maximum másfél-kétperces blokkba sűrítik, általában üres kávéspoharak és összegyűrt papírgalacsinok szegélyezik a díszletet, itt egy motorháztető, zsúfoljunk rá fánkos dobozt, messzelátót, széles optikájú fényképezőgépet, a vizsgálatot végző személy pedig viseljen napszemüveget, lehetőleg ballonkabátot, és – kizárólag a teljesség kedvéért – egyik cigarettáról gyújtson a másikra. Több sebből vérző történet – csupa lebukást segítő kellék, amatőr hiba. Nincs feltűnőbb a ballonkabátos embernél, ráadásul a cigaretta parázsló vége messziről kiszúrható, és mégis ki viselne napszemüveget az éjszaka közepén? Nem, az emberek nem így képzelik el, holott pontosan ilyen: hosszú, unalmas, mosdószünettől mosdószünetig tartó periódusokra bontható, mindemellett az esetek kilencvenkilenc százalékában eredménytelen.

Sorsot húztunk, közöttünk már régen nincsenek önkéntes jelentkezők, egyformán osztozunk a veszteglés terhén, ennek köszönhetően működünk hibátlanul. Nyilvánvalóan ezúttal nekem jutott a rövidebb tésztaszál, tizenkét óra megszakítás nélküli koncentráció, strigulák húzogatása, lesifotók készítése – telefonnal, könyörgöm, még véletlenül sem öt kilós dögökkel -, feljegyzések, melyik érintett mikor hagyja el az épületet, mikor tér vissza, illetve mindezt egyedül vagy többedmagával teszi-e meg. Jelen esetben kettejüket sikerült lencsevégre kapnom, kurta észrevételekkel egészítettem ki, egyikük nő – ez természetesen az előzetes adatgyűjtés során kiderült -, nyúlánk, a másik férfi, fiatal, szinte már ábrándos tekintetű.

(Mindkettő igazságtalanul vonzó, ezen nincs mit csodálkozni, nem egészen emberek, mindig lesz bennük valami éteri, valami megfoghatatlan szépség, valami igéző – valami veszélybe sodró, valami megtévesztő.)

Utolsó órába lépésem derekán – kis szerencsével idejében leváltanak – illik megejtenem a belső terepszemlét, vagyis a legfontosabb, legkritikusabb pontot, így kötjük össze, így lesz kintből és bentből bevételre alkalmas terület. Ha valamelyikünk látja, hogyan néz ki, könnyebb eligazodni az alaprajzon, ugyanakkor bárki végzi el, többé nem vállalhat őrszem posztot. Rögtön kiszúrnák.

Magamhoz veszem a legfontosabb eszközöket, telefonomon ellenőrzöm a GPS aktivitását, egy másikkal bemérem az előző pontosságát, könnyen babrálás áldozatává lehet válni, elég némi eltérítés, kis zavar a térben, hogy soha többé ne találjanak rám. Minden klappol, csipogón jelet küldök, biztonságban vagyok, most megyek be, üzeni a számsor, rövid kód, úgyis megfejtik, ezért dolgoztuk ki az egész rendszert.

Odabent füstös félhomály, meghitten csevegő párosokból összeverődött atmoszféra fogad, gyors pillantást vetek jobbra és balra, felmérem a távolságot, a burkolatot, a lehetséges menekülő utakat. Egy ajtó, két ajtó, búvóhely, fedezésre alkalmas sarok. Mindezt másodpercek töredéke alatt kivitelezem, feltűnésmentesen, aztán egyenesen a pulthoz sétálok, felülök a legközelebb eső bárszékre, és komikusan kettőt koppantok magam előtt. – Egy Bud Light-ot szeretnék. Hidegen. Üvegből.