Nem ritka, hogy én is beállok dolgozni a beosztottaimhoz. Úgy vélem, hogy egy olyan helyre sokkal szívesebben jönnek az emberek, ahol láthatják és megismerhetik a tulajdonost. Ahol érezhetik, hogy azért, mert az enyém a hely, még nem vagyok semmivel sem több náluk. Ezért is van ennyi éttermeim, ennyire más árcédulákkal, hogy mindenki meg tudja találni a saját pénztárcabarát alternatíváját úgy, hogy az ételek minőségéből próbálunk nem rontani. De nyilvánvalóan ez is egy üzlet, és a profit számunkra is fontos – de nekem van pénzem, és nem kérek sokkal többet annál, mint amennyit illik. - Tudod, hoztam szalvétát is. De ha a nadrágod szimpatikusabb - nevetek fel halkan, abszolút nem szemrehányóan. Részegen az ember nem sok ép gondolattal rendelkezik, aki pedig mást állít, az hazudik – vagy csak még nem ivott annyit, hogy körülbelül magáról is alig tudjon. Mint ahogy most az előttem ülő nő. - Ugyan, hallottam én már ennél cifrább neveket is! - legyintek egyet a szavaim közben. - Semmi baj. Majd kitakarítok később, most az elsődleges az, hogy te felmelegedj és ne kapj el semmiféle betegséget. Ha gondolod, van még egy másik pokrócom is, bár tény és való, az nem ilyen vastag. De idehozhatom, ha szeretnéd - alapjáraton elég gyorsan beszélek, de most odafigyelek arra, hogy ne terheljem túl az agyát és inkább próbálok kissé lassabban, artikuláltabban kommunikálni vele. Felvonom a szemöldökömet arra, amit a kérdésemre válaszol. Egy kicsit megsajnálom, ugyanakkor nem tudok szabadulni a kölcsönösség érzetétől sem. Néha én magam is inkább azt kívánom, mint ezt a létet. De mindig is ellene voltam annak, hogy magam vessek véget az életemnek. Majd jön valaki, aki megteszi ezt helyettem, előbb-utóbb elkerülhetetlen, éljek én akármennyire is normális, emberi életet. - Ugyaan, ne mondd ezt! Hisz olyan szép az élet! Vannak hullámvölgyek ugyan mindenkinél, de ezeken túl kell tekinteni, hogy előrébb léphessünk. Egyszer élünk, és úgy vélem, hogy ezt inkább örömmel és szórakozással töltsük el, semmint szomorkodással és ilyen gondolatokkal - hozom elő a nagy életbölcs énemet, de aztán visszafogom kicsit magamat. Előredőlök egy picit az asztalon és együttérzően kérdezek tőle. - De mesélj, mi az, ami miatt ilyen gondolatok támadnak benned? Ugyan nem vagyok én más, mint ennek a kócerájnak a tulaja, de hátha tudok segíteni valamit. Legalább azzal, ha meghallgatlak
Vendég
Vendég
Elküldésének ideje -- Szomb. Feb. 08, 2020 7:47 pm
I want to die sometimes
Ariadne && Markus
A részegség lecsillapít. Megnyugtat. Elbolondítja az elmém. Nem figyelek arra, ami fáj. Nem figyelek a valóságra, és ez boldoggá tesz. Legalább egy kis időre nem törődöm azzal a sok szarral, ami körülvesz engem. Nem is figyelek arra amit a férfi mond. Csak az tűnik fel, hogy milyen asszimetrikus az arca. Különleges. Szeretem a különleges embereket. - Köszönöm - nagy nehezen kierőltetem magamból, és várok. Akkor leszek bajban, hogyha majd fizetni kell, mert nem hogy számolni, látni sem vagyok képes rendesen. Mikor leteszi elém a kaját úgy kezdem el falni, mint aki hat napja nem evett semmit. Habzsolom, és élvezem az ízeket. A víz után nyúlok. Még maradt annyi agysetjem, hogy tudjam, ha az ember részeg, akkor fontos a hidratáció. Végignézem ahogy leül elém, és egyáltalán nem találom furcsának. Azt hirdetem, hogy mindenki ezen a világon éljen szabadon, és tegyen akarata szerint. - Ó, szóval akkor a tiéd ez a kecó? - kérdezem tőle hatalmas, csillogó szemekkel - ez nagyon király. Tuti annyit tudsz ingyen kajálni amennyi beléd fér - mondom, és mikor az utolsó falatot is bekapom, nemes egyszerűséggel a nadrágomba törlöm a kezem, de annyi zsír meg cucc volt a szendvicsben, hogy egyszerűen nem tudom tisztára törölni a tenyeremet. Ha Balzac most látna, tuti egy életre kiábrándulna belőlem. - Az én nevem Ariadne Connor… tudom, kurvára hülye név - részegen az embernek megered a nyelve - de amúgy én szeressem. Különleges, tod’? Ne izguljá’ tudom, hogy kicsit retkes vagyok… három utcát tettem meg gyalog - mondom, és össze húzom magamon a pokrócot amit tőle kaptam. Az utolsó kérdése teszi fel az í-re a pontot. Elkerekedik a szemem, és érzem, hogy megtelik könnyel. Minden eszembe jut, ami arra késztetett, hogy ezt tegyem magammal. - Néha meg akarok halni - suttogom. De nem Markusnak, hanem a semmibe, magam elé meredve. És a szomorú az, hogy tényleg igaz.
Ahogy egyre közelebb érek a vendéghez, úgy csap meg az alkohol szaga is. Nem tudom, mire számítottam... késő este van, illetve a boxig alig talált oda. Nem vagyok nagy borszakértő, de az illatát bármikor felismerem. - Hamburgert, értem. Hozok valami üdítőt is - nevetem el magamat halkan, mielőtt elkészíteném a rendelését. Sosem volt bajom a részegekkel. Néha még jobb társaságnak számítanak, mint a józan megfelelőik – ha másért nem, nevetni jobban lehet rajtuk. A szívemet kitépték már hatvan évvel ezelőtt, annyi viszont még van bennem, hogy nem fogom hagyni ezt a lányt se megfagyni, se elindulni, míg kicsit ki nem józanodik. Azon is csodálkozom, hogy az ajtón be tudott jönni. Bár örülök neki, mert nem szívesen javíttattam volna az ablakot újra. Hozok neki egy kis üveges kólát és mellé vizet is, hogy saját maga válasszon, melyikre van inkább most szüksége. Ha elfogy, akkor úgy is csak a pult mögé kell benyúlnom és lesz újabb. Miután visszakérdez, egyből leülök az előtte lévő helyre; mégiscsak az én kajáldám. - Semmi baj - mosolyodom el ismét. - Egyébként igazad van, nem pincér vagyok, sokkal inkább a tulaj - szeretek ittas emberekkel beszélgetni. Régen gondoltam rá, hogy legyen saját gyerekem, de aztán ennek a gondolatától is megfosztottak. A hozzá hasonló részeg emberek pedig olyanok, mint a nagyra nőtt gyerekek – sokat esznek, nem ismerik az illemszabályokat, mégis képesek legalább egy alapszintű kommunikációt lefolytatni. - Markus Swanson, szolgálatodra! Nyújtanék kezet is, de… - nem folytatom, helyette csak lepillantok a tenyereire. Amilyen hamburgereket csinálunk itt, a józan emberek is szoktak legalább két plusz adag szalvétát kérni, nemhogy egy becsiccsentett fiatal. Ez nem az igénytelenség miatt van, hanem mert ilyen mértékben megpakoljuk az ételeinket. A lányéba meg pláne, hadd legyen mi felszívja az alkoholt. - Mesélj, mi az oka, hogy így leittad magad? - főleg az a fura nekem, hogy egyedül van, társaság nélkül. Ritkán szoktak ide egyesével beszállingózni a hozzá hasonló személyek, de minden ilyen alkalom esetén hálát adok az égnek, mert annál kisebb az esélye annak, hogy bármit is javítani kell a végén.
Vendég
Vendég
Elküldésének ideje -- Hétf. Feb. 03, 2020 6:13 pm
I'm not scared, I'm a witch
Ülök a retró asztalka előtti retró ülőkén, és bámulom magam előtt a csempét. Igaz minden egyes kockából kettőt látok. Próbálok nem leszédülni a székről, és imádkozom, hogy valaki hozzon nekem valamit, ami felszívja a gyomromban pezsgő alkoholt. Eszembe jut Balzac. A szeme. A mosolya. Ahogy megérintette a kezem. Melegség járja át a szívem. Nem szerelem, hanem mindent elöntő szeretet érzése. Megszédülök, és egy pillanatra elvesztem az egyensúlyomat, de végül van olyan jó a reflexem, hogy meg tudok támaszkodni a székem szélén. Ekkor egy magas, sötét hajú idegen lép mellém. Ránézek. Kedves az arca, de érzem rajta, hogy lakik benne sötétség. Jó sok. - Egy hambu… egy harbu… harbugrert - csak ennyit tudok kierőltetni a számon. Hallom, hogy teljesen hülyeséget beszélek, de az alkohol csúnya fintora, hogy nem tudom koordinálni az agyamat közben. Hamar visszaér, és leteszi elém a rendelésem. Nahát! Megértette amit mondtam. Hatalmas szemekkel nézek fel rá, mint elveszett kislány az apjára. Elveszem tőle a takarót, és belebugyolálom a felső testem. - Köszöböm szében - mondom félig teli szájjal miközben indokolatlanul gyorsan tömöm magamba a hamburgert. Istenem! Annyira finom. Nem is értem, hogy hogy nem állítottak szobrot annak, aki ezt a kaját kitalálta. Érzem, hogy elkezdi felszívni a gyomromból a sok piát. A bort. Kezdek jobban lenni. Már nem szédülök annyira, és hányingerem sincsen, de még messze van a teljes józanság. Ránézek, amikor a társaság kérdést felveti. Az agyam mérlegelni kezd. Álljak le beszélgetni egy nálam legalább tíz évvel idősebb faszival az éjszaka közepén, csak mert adott enni, vagy sikítva rohanjak hazáig varázslatokat kiabálva az égbe? Nehéz döntés. De a részeg agyam az első verzióra szavaz. - Te tulajdonképpen ki is vagy? - kérdezem tőle és még egyet harapok a hambimba - mer’ nehogy azt mond’, hogy itt dolgozol, mer’ túl kedves ahhoz, hogy pincér legyél - csuklok egyet, és egy kis büfi is feltör belőlem - jaj, bocsánat - szabadkozom, és megtörlöm a számat a szalvétával.
Ma beteget jelentett az egyik alkalmazottam, mást pedig nem tudtam már ennyire utolsó pillanatban beszervezni, ezért rám maradt a feladat, hogy az éjszakás műszakot bevállaljam. Más főnök valószínűleg addig hajtaná magát, míg nem talál valakit, aki beáll helyettesíteni, én viszont túlságosan elnéző vagyok az emberekkel szemben. Ez az egyik nagy problémám, hogy nem tudok nem elfogultan viszonyulni hozzájuk. Ha halandó lennék, valószínűleg már alulról szagolnám az ibolyát, tekintettel arra, hogy két elég veszélyes szakmát űztem az időmben, amelyeknél a várható élettartam nem haladta meg az öt-hat évtizedet - és ez a felső határ volt, nem az átlag. Az őszintét megvallva nem bánnám, ha így lenne. A természet rendjével nem illendő packázni – megszületünk, élünk és meghalunk, a kör bezárul. Ezért is vadásztam a nácik mellett a vámpírokra, mert úgy éreztem, ők jelentik az egyik legnagyobb veszélyt az emberiségre – és milyen igazam is volt. Elég csak ránézni Washingtonra és hogy milyenek a jelenlegi állapotok. Nem vagyok büszke arra, ami vagyok, mi több, gyűlölöm ezt az egész vámpírlétet. De véget vetni sem akarok neki, mert az pedig gyávaságra vallana. Így hát maradok a tökéletes limbó állapotában, amíg csak bírom. Van egy éjjel-nappali büfém. Az ételek elkészítése olcsó, gyors, és az éjszaka betévedő részeg, éhes fiatalok különösen szeretik ezt a helyet. De ahogy mindig, itt is vannak kihalt időszakok, néha egész esték. A mai az utóbbi kategóriába sorolható. 4 órája már, hogy leváltottam az egyik beosztottamat, azóta talán félóránként jött be egy-egy ember. Akiről láttam, hogy nem utasítja el a társaságot, azzal leültem beszélgetni, legalább addig sem a telefonomat, vagy a laptopot nyomkodtam. Egy ideje szakad az eső, amiből szépen lassan érezhetően komoly vihar fog kikerekedni. Szeretem ezt a fajta időjárást. Míg sokakat feszélyez, addig engem megnyugtat – talán pont azért, mert azonosulni tudok az általa járó káosszal. Hosszú idő után újabb vendég érkezik, melyre egyből felkapom a fejemet, és ahogy meglátom belépni, felállva a székemből indulok meg az irányába. - Szia! Mit hozhatok neked? - kérdezem mosollyal az arcomon. Észreveszem, mennyire elázott, de egyelőre nem mondok rá semmit. Amint közli velem, mit kér, csak bólintok egyet, és visszamegyek a konyhába, ahol gyorsan elkészítem a rendelést. Alig két perc múlva már ott is van előtte a friss, meleg hamburger, amelyet tálcán és tányéron teszek le elé. Emellett még a vállamról leszedem a neki hozott meleg lepedőt, amit szintén felé nyújtok. - Ezt pedig azért, hogy ne vacogj. A ház ajándéka - aztán reménykedem benne, hogy elveszi tőlem. - Esetleg kérsz társaságot, vagy nyugodtan szeretnél enni? - érdeklődöm tőle, mert ha látom rajta, hogy nem vevő a beszélgetésre, akkor magára hagyom és visszamegyek a telefont nyomkodni. 84 éves vagyok és unalmamban telefonozok… A halandó korosztályom biztos kinevetne. Kinézetre nem vagyok több, mint amennyi az átváltozásom napján voltam, viszont talán kicsit viseltebb igen. De már arra sem emlékszem, hogy pontosan melyik évben volt lettem vámpírrá… 30 év körül voltam, azt viszont már tudom.
Vendég
Vendég
Elküldésének ideje -- Vas. Feb. 02, 2020 2:43 pm
I'm not scared, I'm a witch
Már fiatal koromban is nagyon szerettem a bormámoros éjszakákat. Összeülni a barátaimmal, és valami mondandóval teljes alternatív zene mellett vörösbort kortyolgatni a legjobb dolog volt. Ma este egyedül maradtam. A kollégiumi szobatársam bulizni ment, így nem volt kivel beszélgetnem. A fejemet megtöltötték a szörnyűbbnél szörnyűbb gondolatok. Még mindíg nem tudtam feldolgozni, hogy mi is vagyok valójában. Hiába mesélte el a nagynéném a családunk történetét. Hiába mondta el a sztorit az egyik szépnagyanyámról, akinek a testvéreit máglyán megégették, és ő volt az egyetlen a covenből aki túlélte a salemi boszorkányüldözéseket. Egy hajón bújtatta el a szerelme, az üknagyapám, aki akkoriban tengerész volt, és hozta el angliába. Ő volt az egyetlen boszorkány a családban, és nagyon sokáig az őseim azt gondolták, hogy vele együtt ki is halt a boszorkány águnk. Aztán megszületett apám húga, Kirsten néni, és bár az ereje igen gyenge, de megvan benne. Ő nem tartja magát boszorkánynak. Mindig azt mondja, hogy ő csak amolyan bűbáj gyakorló. Egyáltalán nem használja a mágiáját, mondjuk egy időben dolgozott jósnőként. Én vagyok az, akiben megvan az erő, ami a szépanyámban is megvolt. Erős boszorkány vagyok, legalábbis a nagynéném szerint. De én nem akarok az lenni. Nekem ez az egész olyan furcsa. Katolikus szülők neveltek, vallásos vagyok, még ha nem is olyan nagymértékben, mint anyám volt. Ez pedig ütközik a kereszténység tanaival. Hogy a gondolataim kusza fonalait kibogozzam iszogatni kezdtem. Majd azon kaptam magam, hogy elfogyott egy üveg vörös bor. Akkor realizáltam, hogy a cigim is elfogyott. Szédelegve indultam neki a bevásárló körútnak, most pedig ott tartok, hogy céltalanul kóválygok az utcán, a sötétben, és sorra szívom a cigiket. Anyámra gondolok. Hiányzik. Nagyon. Mikor még élt, nem tudtam, hogy ennyire szükségem lesz majd rá, mint most. Ha nem halt volna meg, ha legyőzte volna a rákot, akkor nem itt tartanánk. Akkor minden máshogy alakult volna. Könny folyik le az arcomon, majd vízcseppeket érzek a fejem tetején. Úgy zúdul rám az eső, mintha dézsából öntenék. Nem különösebben foglalkozom vele. Mire elérek egy kivilágított kis útmenti étkezdét, már teljesen bőrig vagyok ázva. A szemem a “hot-dog, hamburger, sültkrumpli” feliratra siklik, a gyomrom pedig egy határozott korgással jelzi, hogy jó ötletnek tartja, hogy benézzünk. Beérek az eső tető alá, megrázom magam, lehámozom a testemről a vizes kabátot, és ráhajtom a karomra. Lehet, hogy részeg vagyok, de nem vagyok seggfej. Belépek, és leülök az első boxba, amit megpillantok. Már alig várom a hamburgeremet.
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
●●[/size] 
