Csípős válaszától azonnal mosolyra húzódnak ajkaim – nyomokban elismerést tartalmaz –, véletlenül sem néztem ki belőle némi élt, indulatot, nevezzük bárminek. Továbbra is reflektorfényben áll, dermedten, mozgásra képtelenül, azonban kitágult pupillái résnyire szűkülnek, ezzel párhuzamosan felmerül bennem valami egészen másnak a lehetősége. Hipotézis, természetesen, tapasztalatra és rutinra épülő, megfigyelés alapján kidolgozott elmélet – ha valaki megpiszkálja, robbanhat. Méghozzá nagyot.

Látszólagos ártalmatlansága természetesen azonnal megkérdőjeleződik, figyelmemet nem kerüli el jobb szemének tikkelése – tehát képtelen kontroll alatt tartani az érzéseit, bizonyos szociális érintkezések belobbantják. Biccentésre futja tőlem csupán, idegen ez a név, távol áll tőlem, lakókocsiparkos, tizenhat éves, terhes lányokra illik leginkább, vagy városba költözött, töredezett hajvégű konyhai kisegítőkre, Debby, hozza a kávét, Debby, ezt gépelje be holnapra, Debby, vegye fel a rendelést, Debby, panaszt tettek rád. Debby ugyanakkor én lettem, muszáj akklimatizálódnom az átgondolatlan ötletemhez.

– Nem szokványos találkozás, az fix, még sosem vádoltak meg kukkolással – könnyedén elveszek egy szálat a felém nyújtott dobozból. Alkalmi dohányosnak mondom magamat, kizárólag bulikban – évente kétszer, többre sem időm, sem lehetőségem, sem energiám –, vagy különböző ügyek felgöngyölítése közben gyújtok rá. Akárcsak most. Illetve gyújtanék, ha lenne mivel. - Köszi.

Elég lenne visszahajolnom az autóba, némi kotorászás után biztosan a kezembe akadna egy-két doboz gyufa, szerencsésebb esetben félig üres, viszont még használható gyújtó is. Egyelőre jó lenne húzni az időt, valamivel a közelben tartani, mert láthatólag megijesztettem. Pontosítok: elijesztettem. Egyrészt tényleg annyira nebáncsvirágnak tűnik, hogy az ember tényleg szeretné nem bántani – vagy nem annyira, mint amennyire mi tervezzük –, másrészt a félelemhez felerősödött érzékek társulnak, kiélesedett veszélyérzet, vagyis azonnal kiszúrna, ha felbukkannék valahol.

– Nekem sem kellett volna ennyire magamra venni – szúrom közbe, fél lépéssel lemaradva, láthatólag későn, indulni készül, teste megfeszül és elernyed, a hátrálás szándéka egyértelmű. Nem rohanom le, eszemben sincs megállítani, valami kedveset és érzelgőset hozzávágni, hosszabban szabadkozni, elvégre ha riadt őzike, akkor elég egyetlen rossz mozdulat, egyetlen lendülés, túlzás, félreérthető vagy bizalmaskodó közeledés, és máris elillan.

Úgy döntök, nincs az autómban sem gyufa, sem gyújtó, sem kovakő. – Tüzet azért még kérhetek? – játékos ugratásra kalibrálom a tónusomat. – Nélküle nehéz lenne elszívni. Ha pedig már elszívjuk mindketten, csinálhatnánk akár együtt is.

Próbálom a lehető legtovább kitartani kényszerű higgadtságomat, más fegyverhez aligha nyúlhatok, persze vésztartalékok hevernek mindenfelé elrejtve – az anyósülés alatt, a kesztyűtartóban, a két ülés közé ékelt tárolóficakban -, mégsem lehetek gyorsabb nála. Amatőr hibát ejtettem, feltételezésekbe bocsátkoztam, és ami még ennél is rémesebb, prekoncepcióimat összekevertem több évnyi tapasztalattal. Ártalmatlannak láttam, bizonyos értelemben, egy perccel ezelőtt még tényleg elhittem, hogy a lehető legegyszerűbb, legbanálisabb válasz kizökkentheti veszélyérzetéből – gyors kalkuláció után egyelőre elvetem a tényleges lebukás eshetőségét -, csakhogy pillanatnyi megingását azonnal vádaskodás követi. Megacélozza magát. Úgy tűnik, távolról sem elégszik meg szegényes, ugyanakkor abszolút hihető magyarázatommal.

Pillantásom sietve végigsimítja deréktól bizonytalan szempárig, véletlenül sem tűnik mágikus abúzus elkövetésére hajlamos, nagyhatalmú boszorkánynak, azonban innentől kezdve nem hagyatkozhatom a megtévesztő látszatra. Habár ez tulajdonképpen paradoxon – ha tudom, hogy megtévesztő, akkor nem téveszthet meg. Reflektorfénybe dermedt őzike, ez jut róla eszembe, kitágult pupillájú, sokktól mozdulni képtelen préda.

Vadász és áldozat. De melyikünk melyik?

- Ugyan, miért várnék rád? – drámai él nélkül mozgatom feljebb valamelyik szemöldökömet, kívülről sosem látom magamat, csak a szemöldökcsontom alatti izmok mozgását érzékelem, de képtelen vagyok behatárolni, jobb vagy baloldalon reagál-e. – Azt se tudom, ki vagy – némi zavartságot csempészek a hangomba, hátha végleg elbizonytalanodik, átlendül az ösztönös dacolásán, és abbahagyja a gyanúsítgatást. – Mármint a neved tudom, mert éppen most mondtad el, Ariadne – ismétlem meg, ízlelgetést színlelve, mintha nem tudnám pontosan, hogyan hívják -, én meg Debby vagyok – rögtönzött név, azt hiszem, előző éjjel Szégyenteleneket néztem -, de ezen túl semmi közünk egymáshoz. És nem érdekel az elcseszett életed, ez egy szabad ország, mindenki úgy cseszi el a sajátját, ahogyan akarja – vállvonással fordulok vissza a kormány irányába, tekintetem felszántja az útpadkát.

Akár soha nem visszatérő alkalomként is gondolhatnék erre a szerencsétlen incidensre. Kiszedhetnék belőle valamit, akármit, használható információt, utána átadnám valamelyik bátyámnak a strázsálást és megfigyelést. Okosan kell sakkozni. – De ha már így alakult, kérhetek egy szállal? – pillantok vissza rá kissé unottan, mint aki éppen beletörődik a napirendje felborulásába.  

Minden második sornál felé lendítem a tekintetem – így váltakoznak szegélydombok, hegygerincek és idővonali meghatározások –, még mindig ott ül, természetesen, mozdulatlanul, nekem rézsútosan, enyhén háttal. Lejjebb eresztem a szemellenzőt, talán arasznyival, nehogy bármekkora részt kitakarhasson belőle vagy a közvetlen környezetéből. Mások is figyelhetik, egy óvatlan pillanatban megközelíthetik, pedig nekem fel kell jegyeznem minden alakot, minden megszokottól eltérő mozdulatot, így illesztgetjük össze életének és személyiségének kirakós darabkáit, képet alkotunk villanásnyi részletekből, amelyek önmagukban semmit sem jelentenek.

Szeret parkban időzni, igen, de miért? Mi hajtja vissza állandó, mit takar a mozdulatlanság, mi rejtőzik a magányosság mögött? Varázslatokon dolgozik? Mentális beszélgetést folytat valakivel, akit nem láthatok? Vajon az útvonalában kirajzolódik egyfajta minta?

Figyelmem a karbonkorról ismét megpróbálok rácsuszamlani, ártalmatlannak tűnő földhányásként, a szituáció réteglemezei azonban elválnak egymástól, feláll, egyértelműen feláll, megigazítja a ruháját, indulni készül, sietve ráharapok egy sajtgolyóra, majd az anyósülésre csúsztatok mindent, amire ezek után nem lesz szükségem. Tehát helyszínt változtatunk, hamarabb, mint számítottam rá, eddigi megfigyeléseink másfajta rutint írtak le, de mindegy, tényleg mindegy, ugyanolyan jelentőséggel bírhat a szokatlan megszakítás, mint bármi más, amit eddig csinálta.

Elindul, igen, biztosan rátér a fűbe taposott levágó ösvényre, nem, nem, a kurva életbe, nem, felém tart, egyenesen felém. Hezitálás nélkül. Eltökélten.

Visszahúzom az újságot, visszaemelem a lábamat, hirtelen kellemetlen húzódás, enyhe fájdalom jelentkezik, nem feltétlenül kényelmes újra az előbbi pózba erőltetni szerencsétlen térdemet, de hajlik, mert azt akarom, és egy szisszenés sok, annyi se hagyja el a számat. Arcom hasonlóan kifürkészhetetlenné válik, boltban ácsorgó idegeneken látni ilyen közömbösséget, az újságot már nincs időm kinyitni, inkább az ölembe fektetem, félbehajtva, találomra beillesztem valamelyik cikkhez az ujjamat. Azon gondolkodom, amit olvastam, igen, ez lesz a helyes megfejtés.

Meglepettséget tettetek, letekerem az ablakot (szerencsére manapság elég egyetlen gombot megnyomni hozzá), figyelmesen, kicsit megilletődve hallgatom végig, a tekintetem azt üzeni, azt hittem, csak útba igazítást kérsz, mégis mi a fene bajod van, ennek ellenére jószándékú ismeretlenek készségességével hajolok ki.

– Szia, ne haragudj, de nem egészen értelek. A barátomat várom, kicsit késik. Miből gondoltad, hogy én… – elgondolkodva összeráncolom a homlokomat. Észrevett korábban is? Felismert? – Valaki követni szokott?

Már-már idegesítően mozdulatlan, nem, a mozdulatlanságon túl valami más is sugárzik belőle, mégpedig egyfajta megmagyarázhatatlan tétlenség. Nem nyúl a nadrágjához, nem vesz elő telefont, nem olvasgat, kizárólag maga elé mered, zavarba ejtő rendíthetetlenséggel, mintha képtelen lenne bármi mást csinálni.

Nem ehhez vagyok hozzászokva, akárkit követtünk eddig, illetve megfigyeltünk, jobban hangzik így, állandóan elfoglalta magát valamilyen – de komolyan, akármilyen – teendővel, egyesek művészi szintre fejlesztették modern figyelemzavarukat. Százszor frissíteni ugyanazt az oldalt, beszűkült tudatállapotot előidézni internetbe temetkezéssel. Ez ismerős terep, ezzel tudok mit kezdeni – például rácsatlakozni a telefonra, laptopra, követőprogramot tenni rá, éjjelente visszanézni, milyen oldalakat látogatott meg, milyen terveket szövöget, van-e bármilyen jellegű foglalása, tervezi-e elhagyni a várost, szemmel tart-e valakit. Az ember nem is sejtené, mennyi mindent árulnak el a személyiségéről a keresési előzményei.

Megbontok egy előrecsomagolt salátát, elég rosszul fest, kissé fonnyadt salátalevelek és nem rendesen lecsöpögtetett mozzarella golyócskák fogadnak, a hozzá adott műanyagvilla pedig túl kicsi, alig lehet normálisan megfogni. Tudom, szennyezem a környezetet, de szerény véleményem szerint ezek egyébként is a végítélet napjai, amikor vámpírok zárnak le egy egész várost, ne kelljen külön azon aggódnom, hány ezer év múlva fog lebomlani a nyomorult evőeszköz. Bal lábamat felhúzom az ülésre, cipőstül, úgyis egész nap itt sínylődök, nincs kosz, amit behordanék rá, sípcsontommal a kormánykeréken támaszkodom meg. Enyhén kényelmetlen, ellenben segít, hogy kizárólag egyik oldalon zsibbadjon a fenekem.

Sikerül elcsípnem, amikor hátrafelé fordul, nagyjából húsz fokkal elhibázva a tartózkodási helyemet. Egyesek azonnal megérzik, ha valaki figyeli őket, másoknak fél méterről sem esik le. Fogalmam sincs, mitől függ. Talán máshogy van bekötve az idegrendszerük, talán életének egy pontján mindenki megérzi, egy pontján pedig senki sem. Félbehajtom a fellapozott magazint, még nem tudok mindent a bazaltkövekről, ideje bepótolni – látszólag úgysem megy sehová.

Ritkán váltanak ki belőlem együttérzést – mondhatni soha -, még ritkábban fordítom el zavartan a pillantásomat, mintha az, amit látok, amit látnom kell, annyira intim lenne, hogy azonnal bűntudatot generál. Szeretem gondolatban professzionálisan megközelíteni, ószövetségi szemet-szemért elven, távolságtartóan, mert nem számít, mennyi idősek, hogyan néznek ki, mivel töltik a napjaikat, tartoznak-e valakihez, várja-e őket valaki otthon, szörnyeteg, és sosem lehet tudni, mire képesek. Ezúttal mégis elfordulok tőle, szórakozottan matatni kezdek, félresöprök két műanyag dobozt, amiben szendvicsmaradékok pihennek, válogatni kezdek az anyósülésen felhalmozott újságokból, hátha valamelyik megragadja a figyelmemet.

Minden harmadik percben ellenőrzöm, ugyanott ül, ugyanazon a padon, ugyanolyan megmagyarázhatatlan elhagyatottságban, az az érzésem támad, hogy bizonyos értelemben egyedül van a világban, vagy csupán bedőlök a divatos prekoncepcióknak, és azt gondolom, aki társaság nélkül ücsörög, kizárólag magányos lehet.

(Azzal már nincs energiám megbirkózni, ez az állítás rólam mit mond el, és mennyi igazságtartalmat lehet tulajdonítani neki.)

Kiválasztom valamelyiket, azt hiszem, természetjáróktól természetjárókról természetjáróknak magazin, találomra kinyitom, nagyfelbontású kép fogad, az Appalache-hegység legszebb gerincvonulatainak egyikét ábrázolja, csúcsai körül kísérteties köddel, és az egymásra hajló magasságok közötti beláthatatlan, mély völgyekkel. Néhány közelebbi kép illusztráció gyanánt az egyenetlen redőzetű sziklákról, flóra és fauna bemutatás helyett geológiai szempontból mutatják be. Egy szót sem értek belőle, nyilvánvalóan, ahogyan valószínűleg egymillió előfizetőből minimum kilencszázezren, mégsem teszem félre, hajtom félbe, csúsztatom lejjebb, tisztességgel átrágom magam rajta.

Lassan két hete követjük felváltva, reggeltől estig alig hagyjuk magára, lejegyzünk minden találkozót, felírunk minden új arcot, belső informátor segítségével családfát rajzolunk, egyre több név bukkan fel, terebélyesedik a kapcsolati hálója, ennek ellenére sokadszorra nézem végig, ahogyan a park oldalában üldögél egyedül, a gondolataiba mélyedve. Kész talány.

Félig üres kávéspoharam után nyúlok, az alján kevés kesernyés presszó lögybölődik, megpróbálom körkörös mozdulatokkal rávenni, hogy felszedje a letapadt cukrot – mindhiába. Semmit sem segít rajta, hideg, furcsa mellékízzel, édessége is inkább szirupos, ihatatlan. Nincs más választásom, egy húzóra megiszom mindet. Gyűrthegységek és huszadrangú kávék, attól félek, mostanra ebből áll az életem.