Bólintottam, a középkorú ember bőrébe bújt vénember bölcseletében találtam logikát, ámbár tudtam volna vele vitatkozni, hogyha úgy éreztem volna. A következmények visszatalálhatnak hozzánk, de nincs kőbe vésve, hogy ez megtörténjen. Nem tudom, hogy most valamilyen kicsavart módon a karmára gondolt-e, amiben nem hiszek, de azzal egyetértek, hogy mindenki a saját sorsa kovácsa. Az univerzum szabályait nehéz elferdíteni, de nem lehetetlen. Bár a csúf poén amivé váltam, a vadászból vált vámpír, az ő zsebébe dob még egy pontot.
- Legyen úgy, ahogy te mondod - engedtem el ennyivel. Bizonygathattam volna a saját igazam, de gondolatfoszlányaim egyszerre megfoghatatlanok voltak, és akármerre indultam el egy zsákutca várt a legvégén. De nem biztos, hogy a döntéseim valaha is visszaköszönnek majd egy kellemes vagy egy kellemetlen formában. Érdekes a világunk működése, semmi sem teljesen biztos, így felesleges eszmecserékbe nem kezdenék bele. Ő hisz abban, amit tapasztalt, én pedig továbbra is reménykedem abban, hogy szárazon megúszom majd a kis kalandomat.
Egy másodperc töredékében fordultam felé testemmel, az ülés megnyekkent az ugrásom alatt, próbáltam kibogozni most ezzel mire is próbált célozni. Tagadtam magamban, de legbelül, az agyam egyik rejtett szegletében pontosan tudtam, hogy mire gondolt. Azt már valószínűleg sosem tudom meg, hogy fenyegetés vagy ígéret, esetleg vicc volt-e. Ami leginkább megrémített, az az, hogy az a pár piszkos gondolat ami végigszaladt elmémen egyáltalán nem riasztott, nem undorodtam, sőt, talán egy elbaszott univerzumban még folytattam is volna a beszélgetés ezen részét egy csípős flörttel, de mégsem tettem. Egy nagyobb erő bennem inkább a hallgatást pártolta, de az arcpírom tagadhatatlanná tette a tényt, hogy zavarba hozott.
Vonásait méregettem, miközben beszélt, annyira közönyösen mesélt a múltjáról, hogy egy pillanatra elhittem, ezen túl lehet lendülni. Idő és türelem a kulcs, na meg az egész agyműködésem át kellene rendezni, pár pofonnal lehetőleg. Én úgy tartom, aki szenved de nem tesz ez ellen semmit, annak még nem fáj eléggé. Úgy tűnik, engem még nem ütött arcon elégszer az élet ahhoz, hogy ebből erőt meríthessek és reformokat vigyek véghez magamban. Foggal-körömmel kapaszkodtam a múltamba, arra nem is gondolva, hogy talán ez hátráltat a legjobban. A hátam mögött kellene hagynom mindent, pontot tenni vesszők helyett és egy tiszta, vadi új fejezetet nyitnom. Az örökkévalóság nagy teher lesz így.
- Ha az ülésed beeszi az egyetlen kis cigim füstjét, akkor elég sok pénzt kidobtál a semmire - védem reflexszerűen a dohányos fejemet, remélve, hogy az ilyesféle luxusautók már azért nem nyelik úgy a füstszagot, mint kacsa a nokedlit. A monitorra meredtem, hezitáltam, de mégis otthon érezve magam zenét váltottam, remélve neki is tetszik majd a választásom. Visszasüppedtem az ülés kényelmébe, magamba fogadva az erőt amit ez a szám árasztott. - Ettől a zenétől mindig kurva menőnek érzem magam. Erősnek, hatalmasnak - felnevettem szánakozóan, mert így belegondolva nevetségesen hajazok egy gyerekre még, aki elé akadályokat hajítottak. Azt ugyan nem tudtam, hogy Ichabod mellett miért volt könnyű magamat adni, mikor a hozzám közelálló emberek környezetében nehézkesnek találom. Meglehet, hogy Ichabod egy végtelenül karizmatikus ember, vagy csak egy idegen, aki nem tud és nem is fog engem elítélni, mert mellette lehetek bárki. Akkor miért ne önmagam?
- Lehet meg fog lepni amit mondok, de keseregtem, nem volt időm boszorkányt keresni. Ráadásul nem is mindegy, hogy milyen az a boszorkány, mert a mendemondák alapján egy Első Boszorkány tudja csak nekem visszaadni a napfényt. Most olyat honnan szerezzek hirtelen? Matekból gyenge voltam, de az Elsők háromszáz év körül vannak, te pedig hát... majdnem hatszáz vagy. Akkor neked nem fog gondot okozni, igaz? - emeltem kezem a levegőbe, felé mutatva tenyeremet, majd vállat vontam. A D-vitaminos hozzászólására csak egy jóízűt nevettem, megrázva a fejem. - Kezdem azt hinni, hogy nem varázsolgatni viszel a lakásodra, hanem másféle célokból. Asztalon tesztelgetés, D-vitamin ledugás a torkomon... Csak mondd, hogy feküdjek az ágyadba - pofátlankodtam egy kacajjal, kicsit aggódva, hogy a száguldó Tesla ajtaja nyílni fog, én pedig továbbá nem tűrt személyként repülök majd ki rajta isten hírével. Bár Ichabod eddig úgy tűnt, hogy értékeli a poént és van is humorérzéke, így maximum rám fog mordulni, hogy a pofámat tegyem alapállásba, ha számára már túlontúl szemtelen kis megjegyzést ejtettem el. - Szóval visszatérve az eredeti témára, nem találtam olyat, aki tudna nekem ilyen téren segíteni, Balzac és Birdie Spellwood nem tudja megadni ezt az áldást, egy Elsőt pedig nem találok bármelyik sarkon. Ráadásul éjjel, amikor én dolgozom a Blasphemy-ben, mindemellett hátul, ahova elég csekély esélye van, hogy beteszi a lábát egy megfelelő varázsló - soroltam az okokat, amiért még mindig az éjszaka teremtményeként tengetem a napjaimat, de remélhetőleg ez az Ő segítségével hamarosan változni fog. Utáltam bevallani, de a döcögős indulásunkhoz képest kifejezetten jól érzem magam most itt. Büszke voltam magamra, hogy nem adtam fel.
- Úristen - olyan decibellel ejtettem ki a mi urunk nevét, hogy hangszínem eltorzult. - Végre tudok majd új ruhákat venni és nem kell agyba-főbe rendelgetnem online. Eleve rohadt szar a diktatúra és a határzár miatt rendelni, dupla idő mire kihozzák, és ne tudd meg mennyiszer nem volt jó rám. Tudom, idióta dolog erre gondolni most, de se bevásárolni, se új göncöket venni, egyszerűen semmit nem tudtam már két éve a napfény kerülésének végett - támasztottam a könyököm az ajtón lévő kis buckán az ablak alatt, homlokomra tapasztva tenyerem. Újra megnyílik majd a világ előttem, egy velős része, aminek már oly rég búcsút intettem. - Mikor érünk oda amúgy? - kis türelmetlenkedés tükröződött vissza a kérdésemből, ami fedte a valóságot.

Vállrántással nyugtáztam, hogy egy koszos hajléktalannak hamarabb nézne, mint egy úriembernek aki egy bárt igazgat. Tisztában voltam vele én is, így még sértésnek sem tudtam venni, pláne az arcán bujdosó mosoly mellett. Behuppanva megcsapta az orromat az a tipikus új autóillat. Talán ilyen illata lehet a gazdagságnak, ez járhatja be járataid, mikor vadonatúj szalonból vett kocsidba először süppeszted a hátsód. Nem tudom. Használt Land Rover-t vezettem, aminek ülései át voltak itatva füstszaggal és alkohollal, mert egy alkoholista láncdohányostól vettem kedvező áron, mikor részeg volt. A nyakamra is járt egy darabig, de olyan szinten legális kereskedelem történt, hogy vissza már nem kapta. Ne légy alkoholista, és nem adod el a verdád, ilyen egyszerű.
- Mindenevő vagyok zenetéren - füllentettem, mert én aztán senki sem vagyok ahhoz, hogy kritizáljam a zenei ízlését. Leginkább a rock és indie volt a repertoáromban, mostanában pedig akadt jó pár óra, mikor rongyosra hallgathattam kedvenc számaimat. Rámosolyogtam, majd úgy gondoltam nem sértődik halálig, ha egy picit odacsípek. - Bár ez a műfaj pont nem a kedvencem - Csak nem egy halk nevetés hagyta el a számat?
Ujjbegyeimet másik kezemen járattam idegesen, megtapintva minden barázdát és apró ráncot. Eldönteni nem tudtam, hogy beszéde egy újabb torzított felvágás azzal, hogy ő mindent tud és az emberismerete legendás, vagy csak motiválni akart arra, hogy szedjem össze magam. Akármi is volt a cél, belém egy leheletnyi erőt vert, egy bólintással jeleztem is, hogy találtam logikát a mondókájában, valamennyire egyet is értettem. Lehet mi ketten nem fogunk közös nevezőre jutni, lehet az elveink nem fog eggyé forrni, de mindettől függetlenül hálás voltam.
- Nem fogod megbánni, hogy esélyt adtál nekem, ebben biztos lehetsz - megfeszült az állkapcsom, mert fejemben hiába íródott ezernyi forgatókönyv, nem tudtam melyik kerül majd eljátszásra. Csalódást egy ember sem szeretne okozni senkinek, az én senkim jelenleg pedig egy idős, tapasztalt warlock, aki a képességével bármikor elküldhet a földi pokolba. Ennél több szenvedésre vágyódni hülye lennék. Nevetésére felfigyelve kihúzom magam, eltátom a számat egy sóhaj kíséretében. - Örülök, hogy olyan rohadt szórakoztató a kis tervem! Én úgy terveztem, hogy majd kifektetsz egy asztalra és tesztelgetsz rajtam dolgokat, mintha egy kisegér lennék. Nem mindenki lehet olyan okos és tájékozott, mint te! - tónusomban játékos felháborodás bravúrozott, amit meghintettem egy jóízű, mégis rövid nevetéssel. Nem gúnyolódtam, nem sértegettem, csakis viccelődtem. Ichabod számára már nyilvánvalóvá válhatott, a remény ami testembe költözött előrántotta azt a barátságos srácot, aki elnyomva élt bennem. A férfi körül sugárzó aura hiába volt rideg, nekem szimpatikus volt. - Ha pedig szőnyegként végzem, hát legyen! Legalább egy csinos szőnyeg leszek - pillantok bele a visszapillantótükörbe, ahol egy élőholtnak kinéző idióta néz vissza rám. - Hagyjuk.
Aztán elcsendesültem. A dobozból elegánsan húztam ki egy szálat, majd az ablakot résnyire lehúzva meggyújtottam. Nem udvariaskodtam megkérdezni, hogy szabad-e, Ichabod már kiemelte volna, ha nem lenne szabad. - Negyven év - motyogom őt ismételve, az majdnem egy életnyi idő. No nem az enyém, az övé meg főleg nem. Mela jut eszembe, ahogy elnyűtt, ráncos bőrével és hófehér hajával ballag valamerre negyven év múlva, amíg én tökéletesen ugyanígy fogok kinézni. Elborzaszt.
A vezetési stílusa erősen hajaz türelmetlen apáméra, így meg sem rezzenek, és minél biztosabb vagyok abban, hogy nem a vágóhídra visz kivégezni, annál kényelmesebb pozícióba helyezkedem. Ugyan lábaimat nem vetem fel a műszerfalra, de a szorongás árvize már csak lágyan hullámzik bennem. Jobbos mutatóujjam és hüvelykujjam ajkaimnál tartotta az égő cigarettát, a füst maróan dörgölte végig magát a légcsövemen. Csak legyintettem a piros lámpára. - Hallgatok, mint a sír - Azért kár lenne a Tesláért, ha összetörnénk. A nap gondolatára mosolyra görbültek ajkaim, amelyeknek jó ideje a mélabú volt az alapállásuk. - Előre bocs a szavakért, de kibaszottul kimennék már a napra. Talán a D-vitamin kicsit segítene a kurva depressziómon - diagnosztizáltam magam, de bennem kétféle személy őrlődött inkább, mintha egy igen érdekes személyiségzavarom is lenne a depresszióm mellett. Az egyik a mostani, önpusztító és gyűlölő Benjamin, a másik az emberi, mondhatni életvidám Ben. Kiszolgálva magam felnyitottam a hamutartót és elnyomtam a csikket, majd rápillantottam a kormány mögött ülő két lábon járó segítségemre. - Vadász voltam, ismerem a boszorkányokat és varázslókat, tudom, hogy mindegyiküknek van egy főbb képességük. A tiéddel még sosem találkoztam, nem is hallottam róla, valahogy ez kimaradt az életemből. Bár nem mintha iskolában tanultam volna amit tudok - esetleg be is foghatnám, mert túl sokat beszélek, bár tónusom csodálatba volt mártva. - Engem békén hagynak, mert többnyire ismernek. Több, mint két éve vagyok vámpír, megismerkedtem varázslókkal, kiválasztottakkal és rá kellett jönnöm, hogy mi baszottul egy és ugyanazok vagyunk, csak én vért szívok, neked mágiád van, de semmi más. Húsvér emberek, akik élni akarnak a maguk módján, a maguk faja szerint. A vadászatunk pedig semmi más, mint valami groteszk rasszizmus - bólogattam, elmerültem, de nem tudom mennyi értelme van szavaimnak. Bántam, hogy öltem és az emberi fajt bálványoztam. Behúztam a nyakam, a kabátom gallérját igazgatva próbáltam meghúzni magam. A kioltott életek vérének cseppjei az ujjaimon maradtak bizonyítékként, ám csak én látom ezeket. Mardosott a bűntudat, mert amikor családom kitagadott, egy csapatnyi természetfeletti fogadott be ítélkezés nélkül. - Bocs, elmerengtem, ezen pörgök napok óta, bár lehet már hetek óta - sziszegtem, és csakis kizárólag a szélvédőn kifelé bámultam, saját magam is megleptem a hangulatingadozásaimmal. Diagnózisom listáit bővítettem egy borderline személyiségzavarral is.

Hagytam, hogy markáns kezével megfogjon és úgy forgasson, mintha azt nézné hova helyezzen ki dísznek. Mintha csak egy darab hús lennék, amit mindenek előtt jól át kell nézni. Költői kérdésére kezem megrándul. Mihez kezdjen velem... Ugyanezt kérdezem magamtól minden áldott vagy átkozott napon. Pont ez a kétségbeejtő, hogy fogalmam sincs mit lehetne velem kezdeni. A céljaim homályosak, emberről emberre járok. Egy valaki csak okosabb nálam. Egy valaki csak lát potenciált a vérhiánytól és önsajnálattól megborult lelkemben. Valaki csak fog törődni, még ha csak egy hajszálnyira is. Ichabod arcáról pedig lerítt, hogy a kerekei zakatolnak belül. Ezúttal legalább nem küldött el rögtön. Félsiker.
Szemeim enyhén elkerekednek, mikor a válaszomra csak annyit mondd, hogy sejtette. Tényleg tud valamit ez a rejtélyes alak, vagy csak annyira szar bőrben kerestem fel, hogy pigmentjeim rögtön elárulják, közöm sincs napsugarakhoz és D-vitaminhoz. Mindenesetre, lenyűgöz.
- Mi van, ha nem tudom egyedül kezelni a bibis térdet? Mi van, ha segítségre szorulok? - szemhéjam idegesen rángatózott, a halántékomon dudorodó ér feszítette a bőröm. Tenyerem izzadt, mint kiskoromban, mikor az osztály előtt kellett felelnem a táblánál matekórán. Most viszont nem Mrs. Stevens kedves mosolya fogadott, s nem is az év végi kettesért tepertem. Ez a való élet, az az élet, amitől a szüleim bőszen óvtak mindig is. Ichabod helyében pedig még szemen is köpném magam, de kettőnk közül ő az úriember.
Újra pulóverem ujját hívtam zsebkendőül, utolsó, kihűlt könnycseppjeim felitatására. Elegem volt a sírásból, elegem lett abból, hogy a szemeim dagadtságától ne lássak tisztán. Hogy a lágy rész éles fájdalmat okozzon, ha megnyomom. Bassza meg, még magamat is szánalmasnak nevezem. Össze kell szednem magamat legalább pár órára, hogy az esélyes megváltóm ne egy veszendő kölyköt lásson bennem. Terhes is most a fehér házra gondolni, mit mindig meg akartam venni és gyerekeket nevelni benne. Az az élet már nem az enyém, de még lehet hasonló.
- Oké... Rendben! - hangtónusomba hamar lehel kedvet az a négy szó. Neki csupán egy mondat, nekem többként hatott. Mint egy forró nyári napon az első korty a jéghideg, gyengéden sercegő szénsavas üdítőmből. Mint egy félnapos túra után lefeküdni a puha ágyamba. Mint az első falat a kedvenc ételemből. Apró, észrevehetetlen részletek, amik egy pillanatra egy gondolatot lopnak be az emberbe: na igen, ez az Élet.
Lépteit úgy követtem, mint egy frissen örökbefogadott kiskutya, aki soha többé nem szeretne gazdátlanul bolyongani a kegyetlen nagyvilágban. Mélabúsan, kissé kétkedve mérem végig minden vonását. Megfigyelem, ahogy karja ellibben teste mellett minden megtett lépéssel. Látom, hogy háta egyszer sem görnyed ívbe, nyaki csigolyái nem hajlanak semerre. Úgy járt, mint maga egy félisten. Minden mozzanata három dolgot sugárzott: hatalmat, felsőbbrendűséget, tudást. Mindent, ami engem nem jellemzett.
- Délután fürödtem. Amúgy mindennap szoktam, néha kétszer. Elég sok időm van a lakásba zárva - megrántottam a vállam. Tudom, hogy úgy nézek ki, mint akit egyszer már megemésztettek, de higiéniailag még nem hagytam el magam, hiába árulkodnak másról hanyag, kócos tincseim, amik szinte mindig eltakarják arcom felét. Mindenesetre, a kérdését nem vettem személyes sértésnek, ebbe a csoda autóba én sem engednék minden jöttmentet, aki egy hajléktalanra hasonlít. - Hova megyünk? - szemeim elandalogtak vonásairól a járműre, amibe engedelmével be is szállok. Nem tartottam attól, hogy merre fog utunk tartani. Nem érdekelt, ha ez az életem utolsó útja, ha ő maga fog elkísérni a végállomáshoz. Tegyen velem, amit csak akar, rábízom magam.
- Nem tudom mitől gondoltad meg magad, de hálás vagyok - sandítottam felé, a Tesla puha háttámlája olyan komfortérzetet adott, mint még soha. A bennem mélyen megbúvó régi énem pedig belülről marcangol, hogy megkérdezzem mennyibe kerül ez a négy keréken száguldó csoda. De mégsem. - Dohányzol? Mert ha igen, azzal meg tudlak kínálni. Ha nem, akkor meg nincs semmim. Pedig tényleg hálás vagyok, bár dunsztom sincs hová viszel. Gondolom nem kivégezni, bár az sincs ellenemre - nyeltem egy nagyot. - Oké, tudom, kurva önsajnálat megint és felesleges önpusztító kommentek. Befogtam - védekező állásba helyeztem karjaim egy ajkaimra erőltetett félmosollyal. Ha feszélyezve érzem magam, mindig megered a nyelvem, mintha a beszéd megoldhatna valamit. Anyám mindig mondta, hogyha egyszer elrabolnának, vissza is hoznának még aznap. Van benne valami.

A férfi unottsága kiült az arcára, s minden szavával egyre inkább biztos voltam a kudarcomban. Mindent tudok, amit tudnom kell róla, a korát, nevét, képességeit. Egy több száz éves múltba visszanyúló élet miért érezné kötelességének, hogy kisegítsen egy tébolyló lelket. Végiggondolva, az ő helyében én sem mutattam volna sok érdeklődést, mégis végigmondtam a mondókám, mintha otthon betanult szöveget hadarnék el.
A halál engem rémített meg, őt megnevettette. Nem sokat tudok az életéről, de biztosan többet látott és tapasztalt, mint én. A tojáshéj még szinte ott volt a seggemen, hiába volt kemény életem. Mit tudnék én arról, hogy milyen is az a világ, amit régen pusztulásra szántam.
Igazam lett. Ő valóban minden globális problémát túlélt, átélt, egy pestishez képest pedig az én csöppnyi szívfájdalmam semmit sem jelent. Ez az én egyéni problémám, de az én kezeimben nem rendelkezik olyan erő amivel előrébb jutnék. Sosem alázkodtam meg senki előtt, de Ichabod külleme maga már ezt kívánta tőlem. A kisugárzása arra késztetett, hogy lealacsonyító szavai ellenére tiszteljem, hisz ő idős. Több dolgot tett le a jelképes asztalra, mint én. Több tudás atyja, mint egy csoport velem egykorú kölyök.
Mély lélegzetet vettem, mikor nevemet kimérten ejtette ki száján. Tudta ki vagyok, pedig sosem mutatkoztam be. Pont ez az, ami miatt sosem leszünk egy súlycsoportban, akármit csinálok, ő milliónyi lépéssel előttem lesz. Nem is próbálom ésszel vagy nyers erővel lenyomni, inkább hagyom magam elnyomni, hátha nyertesként vergődhetek ki kezei alól. Mindenben ott a kockázat, ennek vállalását pedig gerincem kiegyenesedésével és egy nagy lépéssel jeleztem felé. Szemeim peremén mégis ott ültek a gyöngyöződő könnyeim.
- Két éve és fél hónapja jártam utoljára napon - Hiányzott a napsütés. Emlékképeimben még bármikor újraélhetem azokat a pillanatokat, mikor a nyári nap már-már káros sugarai bőröm simogatták. Amikor lábaim a forró homokba rejthettem, vagy mikor a vállaim rákvörösre égett egy hosszú nap után. Ezek apró dolgok, amiket nem értékeltem mindaddig, amíg a lét nem szorított az állandó sötétségbe. - Tudom, hogy nem foglak meghatni, hisz, mint te is mondtad, te már mindent láttál. Kisebb gondod is nagyobb az enyémnél, ezzel is tisztában vagyok. De... - alsó, cserepes ajkam idegesen harapdáltam, valami érvet keresve. Nem volt semmi. Ez csakis a jóindulatán múlik. - Egy bibis térdet is kezelni kell, nem? Hiszen egy apró bibi egy hatalmas gonddá nőheti ki magát.  A seb könnyen elfertőződhet - tártam ki karjaim, én értem mire szeretnék célozni, bár lehet semmi értelme.
Kapucnimat lehúztam a fejemről, nincs értelme ott tartani. Nem voltam más, mint egy leharcolt kisfiú. Az idegszálaim pattanásig feszültek, szinte hallani lehetett, ahogy lassan szakad minden húr, de nem Ichabod előtt kéne elvesztenem a maradék méltóságom is. Egy göndör tincsem arcomhoz tapadt, orrcimpáim rózsás árnyalatot vettek fel, miután többször pulóverem ujjába töröltem minden váladékot, amit a sírás okoz egy testben.
- Ha másban nem is, legalább abban tudsz segíteni, hogy ne kelljen többé az éjszakába zárkózva élnem? Felajánlom bármiféle segítségem. Nagyban hozzájárulna ahhoz, hogy összeszedjem magam - már megint a kibaszott önsajnálat. Nem tudom miért várok empátiát egy olyan embertől, aki épp azért nézett le percekkel ezelőtt, mert önsajnálattal próbáltam kivívni segítségét. Súlyom kényszeresen helyezgettem jobb lábamról a balra, majd vissza, ebbe vezetve le feszültségem. Fals álmokat kergetek. - Nem tudom mit mondhatnék neked, ami megváltoztatná a véleményed, de szerintem mindig jól jöhet egy vámpír egy varázsló keze alatt.

Teljes megszállotjává váltam a céljaimnak, amelyeknek csekély száma volt. Tulajdonképpen egyre szűkült ezeknek a száma, viszont három szint vár rám. Az egész történet ott akadozik, hogy csakis éjszaka tudok létezni. Éjszaka pedig hiába megyek jobbra-balra, keresve a második szinthez hiányzó láncszemeket, nem járok sok sikerrel. Washington szívében élek, de a napnyugta utáni életet látván inkább hívnám májnak. A részeg hajléktalanokkal nem megyek sokra - bár az egyik felajánlotta mágikus képességeit a minap. Naiv eszemmel belementem, egy béna tenyérjóslást kaptam, arról meg ne is beszéljünk, hogy megrövidített öt dollárral. Egyszóval, nem sikerült semmi olyasmi, ami érdemben hozzájárulna terveimhez.
Balzac is csak fejét vakarta, mikor meghallotta mire van szükségem. Valójában eddig akárkivel beszéltem, csak megráncolta homlokát és letörte a szarvaim. A vágyaim esélytelennek titulálták, bár néhányan megpróbáltak vigasztalni. Ha valaha egyszer sikerült megalkotni a vámpírokat, vissza is lehet valahogy fordítani a folyamatot. Ez a logikus. Ez lenne a logikus.
Ichabod lépteit viszont a mai nap nem ezért követtem, mint egy árny. Akármerre járt, én a nyomában voltam. Több-kevesebb sikerrel ugyan, néha elvesztettem, de végtére is eddig mindig újra rábukkantam. Napszemüveget és kapucnit viselve tapadtam rá, mintha egy magándetektív lennék és ő lenne az alanyom. Balzac szerint ebben a férfiben megtalálom a kérdéseimre a választ, bár ő nem a legbarátságosabb egyén, akivel valaha találkoztam. Elküldött már egyszer, de anyám egyszer egy kitartó kis piócának nevezett, így hát hű maradok eme titulushoz.
Egy alagsori parkolóba vette az irányt, amelyben léptem pont úgy visszhangoztak, mint az övéi. Felvettem a járása ritmusát, hogy én hamarabb csaphassak le rá, mint ő én rám. A levegő egyre hűvösödött ahogy lejjebb érkeztünk, jég kezeimet rögtön zsebeimbe rejtettem. Ő méterekkel előttem haladt, így mikor egy sarkon befordult, kis pánikba esve kocogtam utána. Lehet, hogy itt az autója és elhúz nyomtalanul előttem.
- Ichabod! - kiáltottam utána lihegve, magam elé emelve kezeimet. - Várj egy pillanatot, kérlek! Kérlek - leheltem ki az utolsó szavam, pillanatok töredékében próbáltam összeszedni minden gondolatom és mondatokba foglalni őket. - Hallgass meg.
Nagyot nyeltem, mintha a csomót a torkomban akartam volna egyben eltüntetni. Sok múlik azon, hogy miként mutatom be magam neki, bár az első benyomást már buktam. Most vagy soha, Ben, most vagy soha.
- Tudom, hogy nem érdeked nekem segíteni, én mégis újra megkérnélek rá. Izé... - megráztam kezem, majd ujjaim egymásba fontam, idegesen tördelve csontjaim. Kerültem a szemkontaktust, mielőtt megtörök. - Szükségem van rád, csak te tudsz nekem segíteni. Dióhéjban, vadász vagyok... Bassza meg, ne haragudj, már bánom a múltam! - mentegetőztem. -Az egész családom vadászokból áll, én meg vámpír lettem, szóval érted, botrány - hadonásztam kezemmel, és végre arcára emeltem bús tekintetem. - Balzac megölte a húgom! Meg, meg... Volt egy szerelmem, elhagyott, elég szar sztori. Nem tudok kimenni a napra, nem tudok életet élni, két éve csak csapongok és már az öngyilkosság is eszembe jutott... - hadartam mindent egy szuszra, mintha időre szavalnék. - Biztos azon gondolkozol te hogyan jössz a képbe. Újra halandó szeretnék lenni, persze elhagyni a gyilkoló életmódot, csak... Vissza szeretném kapni a családom. Neked pedig felkínálom magam, mint önkéntes tesztalany, hiszen biztos nem csíped annyira a vérszívókat. Ha engem vissza tudsz változtatni, akkor mindenki mást is, nem? Nincs több vámpír, nem? - vontam fel szemöldökeim, szemeim könnyekkel telnek meg, tekintetem pedig könyörög neki, hogy segítsen rajtam. Nem ettem egy ideje, borzasztó bőrben is vagyok. - Ha pedig halál vár rám, hát legyen. - fújom ki a levegőt élesen, befejezvén a mártír beszédem. Kiegyenesedve meredtem rá, csendben szipogva. Szomorúságom szégyenérzettel vegyült, hogy ily módon erőszakolom magam rá, de nincs más választásom.