Ichabod & Cyrus

Elküldésének ideje -- Szer. Ápr. 08, 2020 9:47 pm

Találkozásunk elemi sokkja sokáig kitart, majdnem egész percek telnek el, mire kiélesedik elhomályosult – fókuszát vesztett – pillantásom, és hirtelenjében, a bőség zavarától tanácstalanul, bizonytalanul tűnődöm, pontosan mit nézzek meg rajta. Mindent szeretnék. Nagy vonalakban, felületesen átfutott vonásainak lélegzetvételnyivel több időt szentelek, ráncolódó szemöldöktől, homloka keskeny árkain át bejárom a hajvonalát, tincsei már nem marokra valóak, mint negyven évvel ezelőtt, mégis látom elveszni bennük ujjaimat, párnában nyomott arc, izzadsággal kivert nyakszirt, zilált egymásba temetkezés. Elkalandozó gondolataimnak azonnal gátat szabok, ennek ellenére nem rejtem el felvillanó vágyaimat, hagyom, hadd nyakalja – akár büszkén, akár elégedetten, akár bosszankodva, amiért automatikusan – egyesek szerint természetellenes – abszolút primitív testi kényszereim áldozataként, rögtön visszatérek kettőnk állandójához.

Átlát gyermeteg játszadozásaimon, ezt más esetben, összefontabb, összeérőbb élethelyzetben elismerő pillantással jutalmaznám, most viszont felvont szemöldökre és hamiskásan megcsillanó pillantásra futja tőlem, miközben a cseppnyi palacsintatészta eltűnik puha ajkaim között, és szétmázolódik a nyelvemen. Nigella sem keverhetne ennél simább állagú, teltebb ízű masszát. Leszegett fej, bűnbánatra nyújtott hallgatás helyett balommal lazán megtámaszkodom a kettőnk között rekedt, funkcióját vesztett konyhaszigeten, csípőm harapásnyira kileng, ahogyan egyik lábamra helyezem a teljes súlyomat. Mély, izgató árnyékba szorítja Ichabod sóvárgásának tárgyát. Nevezhetnénk szándékosnak, és nem tagadom, bizonyos értelemben valóban az, csakhogy nem én vagyok az egyetlen, aki tisztességtelen eszközökhöz nyúl.

Puritán öltözéke ingerlő árnyalatú, valahogy nagyobbnak, erősebbnek, feszesebbnek tűnik tőle, kissé sápadt bőrét kiemeli, széles vállainak előnyös mértékben hízeleg. Csupa dominancia, csupa tűz. Amennyire szeretem látni feltétel nélküli megadását, annyira szeretek testének forró súlya alá préselődni, és felkínálni magamból mindent, amit csak fel lehet kínálni. Szemérmetlenül.

Vele szemben nincs miért szégyenkeznem. A testem egy templom, a teste egy templom, és ha egy légtérbe szorulunk – önként vagy akaratlanul –, mindig imádkozásra adjuk a fejünket.

– Ettől még gyönyörű, nézd a combjait, édesek, mint a méz – biccentek a nő felé, egyenesen Ichabod válla felett. Számomra a világ egy hatalmas, kihasználatlan játszótér, teleszórva izgalmas, érdemben érintetlen játékszerekkel. Örömömet lelem bennük, mindegyikben, még benne is, lüktető öle befogad, nyakából nehéz virágillat párolog, bőre selymes, becézgetésre teremtették. Nyilvánvalóan soha senki nem lehet olyan… nem lehet olyan, mint…

– Amerikában palacsintát szokás reggelizni, nem igaz? – kérdezem ártatlanul, értetlenkedő pillantást társítva hozzá. – Ráadásul nem is ez lenne az első alkalom, hogy együtt töltjük a reggelt, bár tudom, te mindig jobban szerettél déltájban csipegetni – ujjaim megrezzennek, éppen annyira, hogy minden működésbe lendüljön, láthatatlan kezek gyártják innentől kezdve futószalagon a palacsintákat. Meztelen hajnalok képei suhannak át gondolataim, eltelítenek, Ichabod álmos pislogása, fedetlen háta, napfény-csókolta karjai, vállának fennsíkjai és völgyei. Reggeli kávé padlótól plafonig érő üvegablakok előtt, kávébabültetvények és pofátlanul kéregető macskák a teraszon. Félig megrágott vallomások, torokra szorított fohász.

– Hát okoztam én neked csalódást valaha? – csorgatom az előrelendülésnyi térbe, átnyúlhatnék a bútor felett, megérinthetném, ujjbegyeim szinte bizseregnek érte, utána, várom már, mikor fogynak el a szavak, mikor felejt el levegőt venni, mikor siklik tekintete szédülten az ágyékom felé, mikor találok rést a pajzson, az ellenálláson, sóhajtásnyi kiszolgáltatottság. – Ezúttal talán kicsit rázós lesz, de ó, annyira izgalmas.

Miről is beszélek? Az eredeti terveimről vagy rólunk?

Számít ez egyáltalán?

Elküldésének ideje -- Hétf. Márc. 09, 2020 4:22 pm

Látom, hogy moccannak az agykerekei, a tekintetére halovány érzelmeket rajzoló vonalakon pedig végig fut néhány gondolat a lehetőségeit illetően. Örülök, hogy nem kezdi el játszani a szemérmest, hisz ugyan már. Kit akar áltatni? Magát vagy engem? A mi játékaink egészen más szinten zajlanak, mint az ilyen megjelenésbeli, testi badarságok. Engem várt. A farkával majd hogy nem a konyhapulton, sőt az a csoda, hogy nem az ágyában alvó ember testébe temetkezve. Feleslegesen fordulna el. A várakozását már messziről harapni lehetett a levegőben. Az ott az enyém. Nekem szól. Nem a kellékének. A ricsajjal járó belépőm után Cyrus jellegzetes kézmozdulatát látva végre megtörik a jég, és a levegő, ami eddig fájdalmas, szívbe maró feszültséggel nyomta a mellkasomat, most jóízű nevetés formájában távozik. Épp olyan úrias mázba csomagolt léha kacaj, amit mindig olyan gyakran hallattam. Hiába az évek, hiába a hatalom, hiába a kivagyiság, a származásbéli különbség vicces módon, a sok réteg alatt megbújva mindigis ott ült köztünk az észrevehetetlen részletekben, amiről csak mi tudunk. Nézz rá Cyrusra, most is királyként jár-kel és biztos vagyok benne, hogy ha később jövök, már a bántóan kifinomult öltönyében találom. Én meg beszambáztam ide sötét farmerban és a fekete dzseki alatt egyszerű fekete pólóban. Talán jobban ki kellett volna öltöznöm Neki? Ja, bocs, még így is túl vagyok öltözve őfelségéhez képest.
- Ha egy boszorkány sétálna ki a hálószobádból, hasonlóan hataloméhes tekintettel, mint amivel az esetek többségében te büszkélkedhetsz, akkor talán elkezdenék aggódni. – Ja, aggódni. Jó szinonima a fékevesztett féltékenységre. Persze más komoly problémákat is felvetne, ha az én warlockomnak lenne egy partnere, de mindketten tudjuk, hogy Ő nem ilyen alapon működik. Nem közösködik és nem osztozkodik. Ő a saját heliocentrikus világképének a Napja. Vajon én mi vagyok? – De mégis mióta tudsz te megtéveszteni egy mesterséges álomban tartott kellékkel? – Nem feltétlenül várok választ a kérdésemre, inkább csak afféle felszínesen elcsodálkozó felvetés. Ezzel nem a nőt alacsonyítom le, inkább csak Cyrus kicsinyes játékait illetem a nemtetszésemmel. Abban persze biztos vagyok, hogyha a nő fele annyira kívánatos, mint arról az Ígéretem elégedett és kielégült tekintete árulkodik, káprázatos lehet. Közben közelebb sétálok a kettőnk közé kínzó mentsvárat húzó konyhaszigethez, hasonlóan közel állok meg hozzá, mint ő. A tekintetemet pedig meg sem próbálom fékezni attól, hogy vasláncon visszatartani próbált éhséggel kövesse le a mellkasán útnak induló fehér mázat, amit aztán ujjával kap el.
- M-hm. Sok mindent láttam, de azt valahogy nem tudom elképzelni, hogy mi együtt palacsintázzunk. – Jelen helyzetünkben, ráadásul plusz egy fővel. Az egykedvű felelet után, ami hallhatóan csak arra irányul, hogy hamar elsepregessem a felesleges, felszínes köröket, rá is térek valami másra. Hűvösség ide vagy oda… a szemeimmel közben felfalom az övéit. Képtelen vagyok betelni a látványával. Minden alkalommal képtelen.
- Kezdett egészen unalmas lenni nélküled az életem. Remélem tartogatsz számomra némi izgalmat. – Gőgös stílus, iróniától csöpögő szavak, mégis egyszerre keserű és édes az, amit mondok. Ahogyan mondom. Hisz egyszerre adom a tudtára azt, hogy hiányoztál és azt, hogy tudom, hogy készülsz valamire, ismerlek, és ne gondold, hogy meg fogom könnyíteni a dolgodat.

Elküldésének ideje -- Pént. Márc. 06, 2020 5:38 pm

Gyakorlott mozdulatokkal fordítom meg – sütőporral átjárt légzsákok emelik magasra, felhősen puha, könnyed, minden tekintetben tökéletes, kevesebbel egyébként sem vagyok hajlandó beérni. Gerincem mentén figyelmeztető borzongás gördül végig, elmacskásodott érzékeim ritmust vesztve érik utol a váratlan impulzust, miközben pontynyi didergés robban teljes testfelületnyi lúdbőrré. Másokat nyilván jeges rémülettel töltene el ilyen mértékű energiaforrás váratlan felbukkanása, nekem mégsem esik nehezemre visszahelyezkedni jelenléte tömegvonzásába – alig észlehető, elégedett ajakrándulás, védekezően felemelt kezek, arasznyi távolodás.

Elkéstél, mondanám legszívesebben, hirtelen mélyülő, alattomos hangsúllyal.

Már vártalak, tenném hozzá leplezetlen pimaszsággal, a megfeddés és korholás határmezsgyéjén tartva pillantásom intenzitását.

Néhány perc kivárást szükségesnek tartok, éppen ezért, mert annyira magától értetődő lenne felvenni az egymás társaságában viselt szerepeket, pontosabban levetni a mások számára felhúzottakat. Ugyanakkor annyira egyszerű lenne újat alkotni most, megfordulni, megjátszott szemérmességgel összébb húzni a köntöst – amely selyem anyagával takarás helyett hízelgőn kiemeli az Ichabod által rajongással illetett idomokat –, meglepődve konstatálni felbukkanását, hellyel kínálni, szabadkozni. Kedvtelve nézem végig kirohanásának premier plánban prezentált pusztítását, újabb csuklómozdulat, hangszigetelt burokba vonja párnák közt szuszogó partneremet, kétszeres védőréteggel zárom el tőlünk, Ichabod láthatja őt, gyűlölheti őt, ezt a majdhogynem mesterséges kómában tartott, hosszú távú elfogyasztásra elejtett vadat.

Más körülmények között osztozkodásra buzdítanám, osztozkodnánk is, elnyíló szájjal, egymásba fúródó tekintettel. Magának köszönheti, hogy ezek a bizonyos más körülmények nem léteznek, közel negyven éve szabadult meg tőlem – dísztelenül léptünk ki egymás életéből meghatározhatatlan időközönként, nem lepett meg, amikor nem találtam magam mellett, az viszont igen, hónapokkal, évekkel és évtizedekkel később sem tért vissza.

Enyhe bosszankodással fordulok irányába, perifériás látásom telhetetlenül kebelezi be, mihelyst sziluettje és vonásai kitisztulnak, lazább és komótosabb kortyokkal iszom látványát. Valamennyit változott, még ebben az örök állandóságban is, amit magunkra erőszakoltunk a természet segítségével, megszabadult a nyolcvanas években növesztett szakálltól, hosszabbra hagyott tincseitől, és ez kimondottan jól áll neki, akárcsak az én bajuszom felszívódása, jobban mondva kiterjesztése. Mindketten igazodunk a korhoz, divathoz, trendekhez – többnyire öntudatlanul. Manapság az akkori kinézetünkkel őt hajléktalannak, engem kispályás pedofilnak néznének.

Örülnék, ha megkívánnám, minden sallang nélkül, ha a testem jól értelmezhető, primitív üzenettel válaszolni Ichabod látványára (társaságára), nem pedig a viszontlátás édes görcsei kínoznának, az al- és mellkasba szorult odaadás. Gyönyörű, persze, gyönyörű – ostobaság lenne tagadni, csonkítani, félremagyarázni, csakhogy Ichabod sokféleképpen gyönyörű.

Főleg ezzel a szigorú tekintettel és zord ábrázattal.

Ezzel különösképpen.

– Igazán szükségtelen volt tönkretenni a reggelinket – szándékosan hintek némi nyomatékot a többesszámra, amely valamiképpen idegen tőle, kihallhatja belőle. Megkeresheti annak forrását. Ezúttal mozdulnom sem kell, elhagyom a cirádás mozdulatsort, az ujjak finom játékát, gondolatból nyúlnak erőnyalábok, azok tesznek rendbe körülöttem mindent. Itatják fel mellkasomról a rá fröcskölődött palacsintatészta cseppeket. Egyet még időben elcsípek, mielőtt a láthatatlan, mágikus törlőrongy magába szívná, mutatóujjamra törlöm, majd az ajkaimhoz emelem. – Ha a dúvad belépőd helyett civilizáltan érkezel, kaphattál volna belőle. – Cserélünk: habár pillantásom játékos és lágy, hangomból finom dorgálás szűrődik ki. Pontosan úgy beszélek vele, mint egy kisgyerekkel. Egy hisztériázásra hajlamos, nyafogós kisgyerekkel.

Elküldésének ideje -- Csüt. Márc. 05, 2020 9:48 pm

Azt gondolnád, hogy a magunkfajták az élet gúnyolódása felett állnak. Hogy az évszázadok során volt időnk kinőni és túlnőni egyes problémákon, még ha ez az emberségünkbe is került. De a korunk ide vagy oda, ha minden mázat és réteget lefejtünk, ha nagyon keressük, a nap végén mi is csak emberek vagyunk. Az élet pedig rettenetesen szereti kimutatni az iróniáját az emberek felé. Jelen esetben nem magamról, hanem Cyrusról beszélek. Mindig a hatalom megszállottja volt, akkoriban mikor megismerkedtünk még a szárnyait, az étvágyát bontogatva, mostanra elfertőződve, de mindig az volt. Az élet iróniája pedig, hogy minden próbálkozása, minden verejtékes kísérlete ellenére végig ott volt tőle egyetlen karnyújtásnyira a szinte kiapadhatatlan forrás, és ezt mindketten tudtuk. Az Üresség. Az egyetlen olyan dolog a világon, amire nem teheti rá a kezét. Helyette megkapott engem. Milyen mézédes gyötrelem ez. Én voltam az egyetlen olyan akadály az útjában, amit képtelen volt áthidalni. Mire szembesült az Ürességben rejlő potenciállal már késő volt, az egyetlen olyan személlyé váltam, akit képtelen feláldozni a hatalom oltárán. Sosem mondtuk ezt ki, de mindig nyílt titokként, fülsértő sípolással vibrált közöttünk a levegőben. Ez pedig a nyolcvanas évek közepén teljesedett ki, amikor mindketten majdnem odavesztünk. Vajon jobb lenne a világ olyan emberek nélkül, mint ő és én vagyunk? Vajon belefulladhattunk volna együtt az Ürességbe, egy momentumba zárva az idők végezetéig? Bár sóhajthatnám, hogy ezt már sosem tudjuk meg, de elég idős és tapasztalt vagyok ahhoz, hogy ne tegyek ilyen kijelentéseket. Soha ne mondd, hogy soha, ugyebár. Elárult engem. Ám ahogy én az ő ígérete vagyok, ő az enyém. Cyrus túl fontos számomra ahhoz, hogy az árulása bármit változtasson azon, amit iránta érzek. Mindig is az lesz. Mint mondtam, komplex egy dolog ez.
Eltelt néhány hét azóta, hogy Cyrus a városba érkezett, én viszont nem dobtam el mindent hanyatt homlok rohanva utána. Úgy érzem meg a közeledését, mint más az időjárásváltozást az ízületeiben. Eltéveszthetetlenül. Az évtizedek, majd évszázadok során kellően összefonódtunk ahhoz, hogy valamilyen szinten a testünk és a mágiánk is reagáljon egymás közelségére. Épp ezért nem ugorhattam rá a látszólag legkézenfekvőbb dologra, nem használhattam mágiát a lekövetéséhez. Azonnal tudta volna, ahogy én is tudnám fordított esetben. Az egyik helyi kontaktomtól szívességet kérve – vagy behajtva, ki tartja számon – embereket állíttattam rá. Egyébként is jobbnak láttam kivárni és megnézni, hogy Cyrus mihez kezd a városban, mintsem rátörni az ajtót. Öregek vagyunk mi már ahhoz és túl okosak is.
Idő közben lett egy kezdetleges tanítványom, felmelegítettem a kapcsolatot a Kívülállókkal és Bastiennel is, és még New Yorkban is eltöltöttem néhány napot egy fiatal boszorkány társaságában. Úgy éltem a mindennapjaimat, mintha mi sem történt volna.
Pedig mindketten tudjuk, hogy nagyon is történt, nem igaz? Az én érzékeim ki vannak élezve rád, a tieid pedig rám.
Ezen a ponton viszont már nem láttam értelmét tovább húzni az elkerülhetetlent. Az egyik mihaszna embernek beletört a bicskája a megfigyelésbe. Persze, hogy nem egy embert állíttattam rá. Mindenki csak egy keveset tudott, mindenki mást. Tudod, csak okosba. Amúgy is elég információt kaptam ahhoz, hogy összerakjam a képet, szóval… itt vagyok. Mielőtt kiszállok az autómból még alámerülök az Ürességbe, csak hogy tudjam, mi vár rám odabent. Hú, ha most látnám az arckifejezésemet. Biztosan megkérdezném cinikusan magamtól, hogy mi van, savanyú az alma? Pillanatokat kapok el csak, de épp eleget. Néhány perc múltán már a lakása ajtaja előtt állok. Az ég áldja meg, hogy Cyrus a konyhasziget mögött áll és takarja a márvány azt, amit a köntöse nem. A belépésemet megelőző másodpercben úgy érezheti, mintha hirtelen vagy tizenöt fokot esne a konyhában a hőmérséklet. A spatula, a szedőkanál, evőeszközök, de még a masszával töltött serpenyő is hirtelen emelkedik meg és vágódik a falba, amibe robajjal körítve mind úgy áll bele, mint kés a vajba. Ki lepődik meg ezen? Mindig is volt egy fura kopogószellem "humorom". Csak ez nyomja el a közben nyíló bejáratiajtó halk neszét. Én kényelmesen besétálok, hamarosan pedig szemtől szemben állok azzal, aki egykor egy darabka Mennyország volt, ám most nem több, mint egy darabka Pokol. Szigorúan nézek rá, mint a rossz gyerekre, akit rosszalkodáson kaptak. De mire fel ez a nagy magabiztosság? Az ég világon semmire. Nem a szigor miatt nem hagyja el egy hang sem a számat, hanem a torkomban, a mellkasomban, a testem minden atomjában növekvő gombóc, amit a szívfájdító viszontlátás táplál. Nem feltétlenül baj ez… Olykor nem árt, ha emlékeztetik az embert, hogy még van szíve. Akkor sem, ha ez az emlékeztetés mindössze nosztalgia és frusztráltság keserű egyvelege.

Elküldésének ideje -- Csüt. Márc. 05, 2020 7:01 pm

Általános szórakozottsággal bélelem haszontalan üresjárataimat – ilyenkor minden idegszálamat várakozásra kalibrálom, szándékosan megfeledkezve az aprócska, ámde végletekig fontos tényről: régebb óta és nagyobb részben uralkodik a testem felett, mint azt bevallani érdemes -, egy csésze kávéval kísérem, találomra kinyitom az – erősen cenzúrázott – aktuálpolitikai lapot, és – távol álljon tőlem a szándékosság - keveset sejtetőn nyitott köntösben átszelem a nappalit. Padlótól plafonig érő ablakok sorakoznak keleti fekvésű oldalán, lagymatag, lusta pászmák ömlenek végig a helyiségben, beleütközve egy-egy bútordarabba, keskeny árnyékot vetve azok mögé.

Kibaszottul költői.

Csésze a dohányzóasztalra, újság a kanapéra. Szemérmetlenül – elvégre aki a saját meztelenségétől viszolyog, az magától az élettől retteg – nyújtózkodom egyet, először jobb, majd bal lapockámnál roppan ki egy-egy porc. Közeledik. Nem ebben a pillanatban, tisztában vagyok vele, beletelhet hetekbe, akár hónapokba, mire felbukkan, talán millimétereket tesz meg, egyre kisebb körbe zár, mint nemes vadász a nemes prédáját, talán egyetlen ugrással, egy jól eltalált lélegzetben. Ha szerencsém van, mégiscsak ragaszkodik porosz gyökereihez, reggelre időzíti legnehezebb és legfárasztóbb feladatát. Akkor így talál meg.

Akkor megérezheti, hogy a másik bőréről, az alán gyűrt lepedőről még fel sem száradtam, hogy valaki mással keveredek, hogy két test fáradhatatlan birkózásának fülledt párája terjeng az egész lakásban. Látszatboldogság. Látszat-domesztikáció. Kreolba vont bőr hasítja fel a mélyvörös ágynemű ráncait, egybefüggő táj ez, annak letaroltságával és kifosztottságával együtt. Szépen formált fenék, feszes combok, apró lábfej, kecses ívbe hajló hát, párnák közé rejtett arc, szétterülő tincsek. Igen, lássa ezt, képzelje, hogy akár ő is feküdhetne ilyen kifullasztottan, elcsigázottan, édes legyőzöttségben, és rónám a saját köreimet nagymacskaként, szétnyíló köntösben, éhes tekintetem fedetlen testén tartva.

Prioritások, figyelmeztetem magam, mielőtt gondolatban elkalandoznék, emlékeim alattomos lápjaira tévednék. Ichabod felkínálkozó nyakszirtje. Prioritások, ismétlem valamivel szigorúbban, hát jó férj leszek, odaadó társ, mint az elmúlt két hét bármelyik reggelén, apró varázslattal bújnak elő tárgyak és hozzávalók. Legyen palacsinta. Juharsziruppal és baconnel. Attól megvadul majd, és azt kéri, szeretkezzek vele a konyhaasztalon.

Ekkor is betoppanhatna. Tulajdonképpen bármikor felszakíthatná várakozásom hártyáját, mindig ugyanazt találná. Engem, egészen más alakban. Megszelídülve, boldog és elégedett társközösségben.

Mert el fog jönni. Mert el kell jönnie. Aranyszínű aztékmintákkal díszített köntösömet nem vagyok hajlandó összefogni, reggel így lásson, napközben kifogástalan öltönyben, este meglazított nyakkendőben, hol csípőm, hol ágyékom, hol árnyékos völgyek és napfénnyel átitatott fennsíkok bukkannak elő, szinte művészi változatossággal.

Legyezgető csuklómozdulattal hosszítom meg átmenetileg – érzelembérelt – partnerem álmát, bármennyire izgat a játék, csacsogása megszakítja a reggeli rutinomat, pedig mielőtt elhalmoznám, szeretnék a legfrissebb hírek végére jutni. Azt reggeli nélkül nem lehet, még gyomorfekélyt kapnék. Ezért először eszek, aztán veszem fel a tökéletes társ álarcát.

Az első palacsinta sercegve oszlik szét, legfelső, nyers rétegét apró buborékok pettyezik.