Tulajdonképpen nem lepődtem meg, amikor felmerült, a húgom is bőven benne van ebben a “kapcsolatnak” a kialakulásában, mert ismertem annyira, hogy ha kellett neki valami, akkor nem volt szükség féltésre. Jelen esetben azonban nem voltam boldog. Hogy is lehettem volna? A húgomról volt szó, és igenis aggódtam miatt - kevés esetek egyike volt ez, hiszen általában nem szorult a védelmemre. De persze ez nem jelentette azt, hogy elárulnám őt. Így amikor a nyakamba ugrott, megöleltem, szóba sem jöhetett, hogy ártsak neki. Ettől függetlenül összeráncolt szemöldökkel hallgattam a válaszát: két hónapja… ennél csak az a megdöbbentőbb, amire rájöttem időközben, és amitől kicsúszott a számon egy hangos bassza meg. Kathy ujjai a számra szorultak. Alig pár perccel később anya nyitott be, én pedig rájátszottam a húgom által kitalált kifogásra, és csak fájdalmas arccal ráztam a fejemet, jelezve semmi komoly bajom nincs.
Miután anya távozott, csak csendben morogtam Kathy megjegyzésére, miszerint csendesebbnek kellett volna lennem. Nehéz volt ezt a kérést teljesíteni, mert hát nem éppen az időjárásról meg a festményeiről beszélgettünk… illetve egyetlen egy képéről mégiscsak. Ami csak még jobban feldühített. Túlságosan is realisztikusan jelent meg Sinclaire a fejemben a húgommal együtt, és ez nem tett jót a pulzusomnak.
- Jól van - bólintottam végül és megráztam a fejemet, hogy aztán felkeljek a húgom ágyáról és az ajtó felé indultam, de aztán visszafordultam és magamhoz húztam a lányt. - Csak aggódom, ne haragudj - mondtam, amíg öleltem Kathy-t, aztán jó éjszakát kívántam és elindultam a saját szobám felé, és próbáltam kiverni a fejembe mindazt, amire rájöttem vele kapcsolatosan.

Nem voltam igazán dühös… na jó, egy kicsit az voltam, mert bassza meg, a húgomról volt szó, és akármennyire felnőtt volt, meg akármennyire nem volt jogom beleszólni az életébe, aggódni azért kurvára aggódtam érte. Különösen, hogy leesett miről van szó tulajdonképpen. És azt akartam, tudja, mi a bajom ezzel az egésszel, és ne azt gondolja Kathy sem, hogy csak szimplán elítéltem a dolgot. Nem mintha boldoggá tett volna, azonban nem akartam vele azt éreztetni, amit valószínűleg a szüleink tettek volna, ha megtudják mi a helyzet. Szobafogság, eltiltás, óriási lebaszás, patália… semmi értelmét nem láttam veszekedni a húgommal, hiszen már megtörtént dolgokról volt szó. Aztán egy darabig csak hallgattam, mert rá kellett jönnöm, Kath azonnal levágta még a galériában, hogy mi felfogtam mi történik. Amikor arra kért, hogy őrizzem meg a titkát, felsóhajtottam és ránéztem az eddig bámult padló helyett.
- Nem mondom el senkinek - mondtam határozottan, ő meg ismerhetett annyira, hogy tudja, komolyan gondoltam, hallgatni fogok. - És figyelj, Kath, nekem aztán semmi közöm hozzá, bízom benne, hogy elég okos vagy, és el tudod dönteni ezt is… de azért engem ne akarj meggyőzni, hogy Sinclaire olyan jó ember, akkor nem kezdett volna ki a diákjával. Nem fogok úgy csinálni, mintha szerintem ez rendben lenne, de… - itt vettem egy újabb mély levegőt, hogy aztán megrázzam a fejemet és lassan kifújjam. - De ha okot ad rá, tényleg szétrúgom a seggét! - már eleve okot adott rá, ezt mondjuk már nem akartam hangosan kimondani. Valószínűnek tartottam, hogy a húgom pontosan értette mire akartam kilyukadni, én meg tényleg azt akartam, tudja, számíthat rám, még egy ilyen elcseszett helyzetben is. Egy halvány mosoly azért megjelent az arcomon is, mert tudtam, másnak ő sem mondta volna el, így nem is lett volna más, aki segíthetett volna neki ebben.
- Mióta? - kérdeztem aztán némi érdeklődéssel, mert azért azt szerettem volna tudni, mikor döntött úgy a kedves tanár úr, hogy rámászik a húgomra. A korkülönbség zavart ebben az egész sztoriban a legkevésbé, sokkal jobban féltettem attól Kathy-t, hogy ő többet képzel ebbe az egészbe, mint ami, és azt kurvára nem érdemelte volna meg, hogy kihasználják, főleg nem ilyen aljas módon. Aztán hirtelen esett le, mit láttam a kiállításon, és egy cifra káromkodás szaladt ki a számon, szemmel láthatólag kissé elsápadtam. - Azon a képen…?! Basszus, Kath - a tenyerembe temettem az arcomat, úgy ráztam a fejemet, és reméltem, hogy a csukott ajtón keresztül ez a kirohanásom, nem hallatszódott át… nagyon.

Minden gond nélkül foglaltam le a szüleinket, bár tudtam, a húgom sík ideg volt az egész helyzet miatt, de biztos voltam benne, hogy képes állni a sarat, és minden rendben lesz. Láttam, ahogy az arcán megjelenik ugyanaz a magányosság, mint amikor elmentem az egyetemre, de tudtam, talpraesettebb annál, hogy ezen a ponton összezuhanjon. És igazam is volt, minden gond nélkül csevegett a képeiről, szemmel láthatóan nagyon is könnyeden, miközben én anyáékkal a terem másik végében beszélgettem, részben Kathy műveiről, részben pedig az egyetemről, meg az edzés programról, amit éppen most indítottunk el az edzőmmel. Néhány óra telt el így. Egyszer-egyszer a húgom felé sandítottam, csak hogy tudjam, minden rendben van, és akkor szúrtam ki azt a néhány alig észrevehető mozdulatot közte és a tanára között. Ezen a pont persze nem tulajdonítottam neki igazán nagy jelentőséget.
A kiállítás megnyitója lassan véget ért, és távoztak a meghívottak, láttam Kathnél a jó néhány névjegy kártyát, amit feltételezhetően a fejvadászoktól kapott, aminek kifejezetten örültem, minél több ilyen kis kártya volt, annál többen érdeklődtek komolyan iránta, így pedig komoly esélyei voltak a művészeti ösztöndíjra, amit nem osztogattak csak úgy bárkinek. Az ő sikereinek pedig mindig őszintén örültem, ahogy ő is az enyéimnek. Végtelenül hálás voltam azért, hogy egy olyan testvérem volt, mint Kathy.
- Én imádtam - vigyorogtam a lányra, a szüleinknek háttal által, így megengedtem magamnak egy újabb sokatmondó kacsintást, mielőtt odaért volna Sinclaire, hogy kifejezze a gratulációját. És akkor belém villant újra az a pár mozdulat, amit korábban csíptem el, és egy pillanatra kikerekedtek a szemeim. Leplezve a döbbenetemet, megittam az utolsó pár kortyot a nálam lévő italból és aztán a büféasztal felé indultam, hogy letegyem a poharat. Nem állt szándékomban kérdőre vonni a húgomat, anyánk és apánk előtt semmiképpen sem, annak nagyon nem lett volna jó vége.

Túl a vacsorán, ami során egekbe magasztalta anya a lányát, majd a fiát is, együtt másztunk fel az emeletre a mosogatás után, Kath-el az emeletre. Hagyjam, hogy fürödjön és készüljön a lefekvéshez, amíg én is azt tettem, és azon gondolkoztam, hogyan hozzam fel ezt a témát. A magánélete nem az én dolgom, de a húgomról volt szó, és őszintén nem voltam elájulva, hogy a festőművész tanárával kavarhatott össze.
- Mielőtt még elfelejted, azt ígérted mesélsz nekem! - kopogtam be a résnyire nyitott ajtaján, ami tulajdonképpen csak azt jelezte, hogy várt. Beléptem és becsuktam az ajtót magam mögött, aztán leültem az ágya szélére, és egyelőre várakozva pillantottam rá.

Ahogy kommentálta a drága húgom a véleményemet, igyekeztem nem hangosan nevetni, bár ez nem volt olyan egyszerű, mert szívesen elküldtem volna a francba is érte, de szerencsére le tudtam nyelni ezt az egészet és az elfojtott nevetés egy gúnyos, ám jókedvű mosolyban tetőzött be. Meglöktem kissé, csak hogy érezze a törődésemet, mert le sem tagadhattam volna, élveztem a vele való hülyülést, hiányzott, hogy ott legyen mellettem, ezért is volt örömteli minden alkalommal, amikor hazalátogattam.
- Mérgesen? - kérdeztem vissza aztán a másik, narancs színekben játszó képe kapcsán, ám ahogy tovább indultunk volna válasz helyett csak káromkodás érkezett és nem sokkal később meg is pillantottam az okát mindennek. Az igen csak szemléletes festmény, ami sokat elárult Kathyről valószínűleg nem a legokosabb módon került kiválasztásra a kiállított darabok között, legalábbis a húgom reakciójából ez derült ki a számomra. És persze nagyon is érthető volt, ezzel én is olyan részleteket tudtam meg, amiket soha nem akartam tudni róla… Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne tennék rá megjegyzést.
- Ejnye, húgi, azt hittem csak a réten szaladtatok a lovaggal, nem pedig ilyen erkölcstelen dolgokat műveltek - bármennyire szeretném, nem tudtam elfojtani a vigyort, ami az arcomra kúszott, pedig nagyon komolynak akartam tűnni, miközben megfeddtem Katherine-t. De nyilván ő is tudta, mennyire kamu ez az egész, egyrészt mert én sem volt szent, ha nem is pontosan, de éppen a húgom tudta a legjobban, mennyire szabadelvű voltam, másrészt pedig nem voltam hülye, majdnem felnőtt volt ő is, és a szex az szex, mindenki csinálta, akkor is, ha tiltották. - Stílusokat mi? - poénkodtam tovább a dolgon, már csak a jótestvéri hozzáállás végett is, de közben rákacsintottam Kathy-re, jelezve, hogy természetesen számíthat rám, meg a stílusokról összehordott hülyeségre. - De ha nem nyugszol le, magyarázhatok én bármit anyuéknak stílusokról, meg kötelező darabokról, le fogják vágni, hogy nagyon is közöd van hozzá. Szóval mély levegő! - megszorítottam a kezét, amivel lassan kezdte elszorítani az alkaromat, hogy figyeljen rám, és ne viselkedjen úgy, mint egy őrült, aki arra vár, melyik oldalról támadják meg előbb. Végül lefejtettem magamról az ujjait.
- Menj szépen, nyűgözd le a fejvadászokat, addig feltartom anyuékat, után elájulhatsz - jegyeztem meg csendesen, aztán a büfé asztal felé indultam, ahonnan felkaptam három pohár gyümölcslevet, amivel aztán tovább sétáltam a szüleink felé, és eltereltem őket a terem egy másik végébe, ahhoz a bizonyos naplementés képhez.

- Ez egy okos ötlet - jegyeztem meg, amikor felvillantja mi a terv a rögtönzött kis aukcióval. A hangom őszinte, nincs bennem rossz érzés, amiatt hogy a húgom hogyan próbál minél többet kihozni ebből a lehetőségből. Talpraesett volt mindig is, és azt akartam, hogy kerüljön be valamelyik egyetemre, ahol valóban kamatoztathatja majd a tehetségét. Megérdemelte volna mindezt. Amikor pedig örömében megjelentek a szemében a könnyek, ismételten bevetettem a remek humoromat, hogy egy pillanat alatt már ne a meghatottságával foglalkozzon, arra lesz még ideje később is, hiszen ha drága anyánk rákezd a későbbi vacsorán, úgysem fogja tudni tartani magát Kathy sem.
- Imádom - mondtam, még mindig a képet nézegetve. - Van benne valami, ami egyszerre felzaklat és meg is nyugtat - tettem hozzá, rendkívül nagy hozzáértésemet is megcsillogtatva, majd elnevettem magamat, ahogy találkozott a tekintetem Kathy-ével, mert láttam rajta, hogy a nyelve hegyén volt egy csípős megjegyzés, amire teljes mértékben fel voltam készülve. - Az ott - a fejemmel intettem a kérdésére az egyik tőlünk távolabbi festmény felé, amely pirosas-narancsos, néhol sötét, feketés színekben játszott. - De mindegyik nagyon klassz - jegyeztem meg, őszinte büszkeséggel. Valahogy sosem gondoltam, hogy itt fogunk állni egyszer, mégis annyira egyértelműnek tűnt, hogy a húgom kiállításán voltunk, ahol emberek, idegenek az ő munkáit dicsérték.
Engedtem a húzásának, ahogy belém karolt és tovább sétáltunk a többi képét nézegetve, egészen addig, ameddig a festmények tanulmányozásából ki nem zökkentett Kathy aggodalmas felkiáltása. - Hm? - fordultam felé, majd követtem a pillantását egy igen pikáns képig, ami előtt a magántanára és néhány számomra ismeretlen alak beszélgettek.
- Ó, micsoda aktok - tettem kaján megjegyzést, vállammal kicsit meglökve a lányt, aki még mindig belém kapaszkodott, miközben a haját piszkálta. - Szabad kérdezni, ki inspirálta a művésznőt? - kérdeztem félig nevetve, és egyből a szüleinket kerestem a tekintetemmel, mert ők egészen biztosan nem voltak felkészülve arra, hogy ezt lássák, és tudatosuljon bennük, miért festett ilyesmit az egyszem kicsi lányuk. Én nem voltam ilyen naiv, de azt hiszem, ez így volt rendben.

Kérdő pillantással döntöttem oldalra a fejemet, felhúzva a szemöldökömet, nagyjából olyan arcot vágva, mintha azt mondtam volt, hogy „komolyan húgi!”, hogy aztán a lánnyal együtt nevessek, amikor végül kiesik a szerepből, és abbahagyja a műsort. Nyilván bármikor kimentettem volna a kellemetlen helyzetekből, amiket anya okozott a kínos kérdéseivel, már csak azért is, mert tudtam, hogy utána számíthattam az ő segítségére is. És a mellékelt ábra azt mutatta, ez egy mindkettőnk számára jól bevált taktika.
Csak megrántottam a vállat, amikor válaszolt a kérdésemre, és elkaptam a tekintetemet. Tulajdonképpen igaza volt, csak nem akartam különösebbképpen beismerni, mert azért egy kissé féltem attól ugyanis, hogy kosarat kapok a lánytól, ami csak azért zavart, mert nem találkoztam eddig még olyannal, aki ennyire érdekelt volna. Apa hangja szakítja meg a kis magányos eszmecserénket, így aztán elindulunk a kávé illatát követve a földszint felé a konyhába, ahol már elő lett készítve minden a számunkra.
Alig egy órával később már a kiállítótérben ácsorgtunk a húgom festményei között, ami egészen hihetetlen és baromi büszke is voltam rá. Elvégre komolyan gondoltam, hogy ez igazán nagy dolog Kathy életében és nagyon reméltem, hogy ez igazán meggyőz majd valami menő művészeti fősulis fejvadászt, és felajánlanak neki egy ösztöndíjat. Igazán megérdemelte volna. Ahogy felkonferálják a húgomat akaratlanul is hangot adtam a lelkesedésemnek a taps mellett, ami őt nyilván nem lepte meg, cserébe megkaptam anya rosszalló pillantását, de most ez egyáltalán nem érdekelt. Végül aztán, ahogy a tömeg oszlani kezdett leváltam a szüleimről és elindultam tanulmányozni a húgom munkáit. Nem akartam zavarni, amíg lerótta a kötelező köröket és mindenki beszélgetett a meghívottak közül egy kicsit.
– Nem is mondtad, hogy licitálni is lehet majd? – sandítottam a lányra, ahogy megállt mellettem, majd tekintetem visszatért a hullámzó vizet ábrázoló alkotásra, ami szinte csak kék színekből állt össze. Valahogy megnyugtató volt. És nem csak azért, mert úsztam. – Nagyon büszke vagyok rád, Kathy! Komolyan – az egyik kezemmel végig simítottam a hátán. – Gratulálok – emeltem a tekintetemet a húgomra. – És melyikekre lehet licitálni? Megtenném a tétjeimet – vigyorodtam el, mert mindketten tudtuk, hogy sok mindent nem tudnék hozzáadni a licithez, bár ez valóban nem rettentett volna vissza attól, hogy ajánlatot tegyek.

Némi idegességgel a hangomban nevettem fel a húgom bújtatott fenyegetésén, majd megráztam a fejemet. Tudtam, hogy nem kell féltenem, mert egyáltalán nem volt már kislány, de azért néha még mindig meglepett, milyen nagy lett a szája a termete ellenére is.
– Értem én, Katherine… kössünk alkut a hallgatásról! – mondtam kissé összehúzva a szemeimet, és zsebre vágtam a kezeimet. Egyikünk sem akarta azt hiszem, hogy drága jó anyánk kérdésekkel bombázzon minket felváltva a leendő sógor és sógornő jelöltek kapcsán.
Láttam a testvéremen az enyhe csalódottságot, hogy nem vacsorázni akartam elvinni a kiszemeltemet randevúra, de megjegyzést nem tett rá, amit értékeltem, tekintettel arra, hogy bár adtam a véleményére, hiába is volt fiatalabb nálam, a tanácsaiban száz százalékig megbíztam. Viszont Los Angeles-ben kicsit más volt, mint itt, s nem csak a több ezer kilométer volt a különbség Amerika két partja között.
Anyánk szinte berobbant a beszélgetésünk közepébe, és néhány pillanatig egyedül is maradtam a kínos kérdéssel, amire nem füllőtt fogam válaszolni neki, mert túlságosan nagy felhajtást csinált volna. Végül Kathy megjegyzése mentett meg, ezzel elterelve a figyelmet az én kevésbé stabil alibimről, miközben anya a nyakkendőmet igazgatta, amire valójában semmi szükség nem volt. Végül a két kávé, és annak a reménye, hogy ezzel lecsábíthat mindkettőnket az emeletről távozásra bírta, így újra kettesben maradtunk a húgommal a szobájában. Egy lökéssel csuktam be az ajtót, mert anyánk jó szokása volt mindig nyitva hagyni Kathy és az én szobám ajtaját is, és tudtuk, ez sosem fog megváltozni. A testvérem hangos nevetésben tört ki egy pillanattal később, és ettől én sem bírtam visszafogni magamat.
– Kétségtelenül könnyebb, hogy nem lóg a nyakamon – mondtam még mindig nevetve, anyára célozva, mert néha kissé túltolta a tyúkanyóskodást, de persze sok szempontból hiányoztak a szüleim, most hogy már nem voltam itthon minden nap. Ezt mondjuk biztosan nem közöltem volna velük, akkor anya egész este bőgött volna a meghatottságtól, és ez amúgy is borítékolható volt a húgom kiállítása miatt.
– Ó, ugyan már, mintha én soha nem húztalak volna ki hasonló szorult helyzetekből – vágtam rá Kathy megjegyzésére. Folyton egálban voltunk a másik kisegítésében, még úgy is, hogy messze töltöttem a napjaimat a családi háztól. Aztán a beszélgetés visszakanyarodott a randimra.
– Mi van? Min mosolyogsz, Kath? – kérdeztem kissé értetlenül pislogva a lányra, majd ellöktem magamat az asztaltól. – És igen, eléggé tetszik – halvány, kissé szégyenlős mosoly jelent meg az arcomon, aztán tompán felcsendült apa hangja, jelezve, hogy a kért kávénk elkészült. Én pedig intettem a fejemmel a húgomnak, hogy menjünk, mert ha kihűlni hagytuk volna a kávét, akkor nem csak hogy sosem indultunk volna el a kiállítás helyszínére, de ennek függvényében el is késtünk volna, ami nagyon nem lett volna ildomos.
– Ettől függetlenül lógsz nekem egy beszámolóval a legújabb lovagodról – karoltam át a vállát már az emeleti folyosón, majd puszit nyomtam a fejére. – Elvégre tudnom kell, kinek a seggét kell szétrúgnom, ha megbántana – tettem hozzá komolyabban, ám a tekintetem még mindig cinkosan csillogott, épp úgy mint néhány perce Katherine-é.

– Csak okosan kell csinálni – nevettem, miközben az egyik ujjammal megkopogtattam a halántékomat, arra válaszolva, hogy az edzőm észreveszi-e a jól kiszámított utazásaimat haza. Amúgy meg különösebben nem érdekelte valószínűleg a dolog, egészen addig, amíg nem estem ki a rutinokból és tartottam a kitűzött időket. A húgom arra vonatkozó megállapítására, hogy anyánk túlzásba vitte a főzést, csak nevetve ingattam a fejemet. Mindig ez történt, ha valamelyikünk elért valamit, bármilyen apróság is volt az. Úgyhogy a családunkra nem panaszkodhattunk, szó szerint ki volt nyalva a seggünk, és ha mi nem álltunk volna ellen ennek, anya valószínűleg akkor lett volna a legboldogabb – de mi azért igyekeztünk megszabadulni a tojáshéjtól a fenekünkről.
– Nem tudom, mire gondolsz, Kathy – húztam elégedett, cinkos vigyorra a számat, ám ezt leszámítva még mindig reméltem, hogy a húgom nem pontosan ugyanolyan formában élvezte az elmúlt időszakot ahogyan én. Tulajdonképpen nem az én dolgom, mindkettőnknek megvolt a magánélete, de azért mégis csak a kishúgom volt, az a nagy barna szemű, őzike tekintetű pólyás, és nem akartam belegondolni, hogy miket művelhet így felnőtt létére.
– Ó, jól van, ha becsajozok, akkor legalább anya téged fog cseszegetni, hogy mikor mutatsz be valakit – feleltem, kicsit összehúzva a szemeimet, miközben gúnyos kis mosoly jelent meg a szám szélén. Időszakos állapot volt, hogy anya engem piszkált ezzel, ezt mindketten tudtuk, és azt is, hogy Kathy jobban ki lesz tőle borulva, főleg, amíg itthon lakott ő is. Azért szívesen hallgattam volna egy ilyen diskurzust a húgom feje felett… hmm, majd a családi kajálásnál meg is pendítem a témát.
Örömmel láttam, hogy tetszett neki az ékszer, amit választottam neki, és annak is, hogy rögtön felvette. Nagyon igyekeztem eltalálni az ízlését, de igazából az volt a lényeg, hogy éreztessem vele, mennyire büszke voltam rá. Elvégre volt is mire. Persze tudtam, nem úszhatom meg, hogy kifaggasson, erre fel is voltam készülve, így végül a súlyomat visszahelyeztem az asztalára, egy kezemet az öltönnadrág zsebébe süllyesztettem.
– Pontosan tudom, húgi – jegyeztem meg, nem is foglalkozva azzal, hogy még mindig beszélt, miközben nekiállt befonni a haját. – Kezdhetném azzal, hogy milyen rohadt jól néz ki, de felteszem ez érdekel a legkevésbé – vontam vállat, pedig valóban elég jelentékeny volt a kinézete. Az úszók közül már mindenki megkörnyékezte, de senkinek nem adta be a derekát. – Nem vacsorázni megyünk, hanem kávézni meg az egyik parkba, de van egy klassz cukrászda, amit remélem csípni fog és…
– Ki fogja csípni azt a cukrászdát? – anya hangja szakított félbe, ahogy belépett a szobába, szélesre tárva az ajtót. – Nagyon csinos vagy, Katherine! – mosolygott a húgomra, kissé félrebillentett fejjel. – Azt akartam kérdezni, kértek-e kávét, mielőtt elindulunk? – folytatta, miközben elém lépett és megigazította a nyakkendőmet. – Szóval kit viszel cukrászdába?
– Senkit, anya, csak meséltem Kathy-nek – a tekintetéből láttam, hogy nem hiszi el ezt, de nem firtatta tovább a kérdést, amiért hálás voltam. – És én kérek egy kávét. Kösz – mondtam aztán, ahogy megigazította a nyakkendőt, és a húgom válasza után kilépett a szobából, de nem csukta be az ajtót. Vártam egy pár percet, amíg elhaltak a léptei a folyosón, majd egy kicsit meglöktem az ajtót, és az beugrott a keretbe. – Te hallottad, hogy jön? Néha úgy tud settenkedni, mint egy macska – húztam el a számat, ahogy újra Kathy felé fordultam.

A húgom mindent jelentett nekem. Már akkor is fontos volt számomra, amikor anyánk hasában volt, én pedig kisgyerekként folyton anyával voltam, hogy figyeljek a változásokra. Anya sokszor mondogatta, hogy a kezdetektől azt magyaráztam, figyelni fogok a kishúgomra. Persze ezt az elmúlt években fennhangon tagadtam, és most sem ismerném be a világért sem senkinek, főleg nem Kath-nek, valójában azonban tűzbe mennék érte. Folyton körülötte voltam, mint valami hűséges kiskutya, és a hatalmas szemeit néztem, amikben folyton öröm bujkált, amitől nekem is jó kedvem lett. Most pedig, hogy több száz kilométer távolság ékelődött közénk, valahogy a kamaszkorunk távolságtartása feloldódott és ismét olyanok voltunk, mint kicsinek. Vagy legalábbis majdnem olyanok.
Pimaszul vigyorogtam a testvéremre, de már nem kontráztam rá a visszakérdezésére. Nyilvánvaló volt, hogy mindent megtennék azért, csak hogy láthassam Kathy első kiállítását, és részt vehessek a megnyitón. Csak szokás szerint húzni akartam, mert miért ne, és mert mindig ezt csináltuk. És ebből tudtuk mind a ketten, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van.
– Mindig is jó volt a humorom – vágtam vissza, nevetve, mert élveztem, hogy végre nem csak a telefonon keresztül hallottam a hangját és cseszegethettem. Valószínűleg sok más testvérpár nem így működött, mint mi, mert bármit is mondtam Kathy-nek, sohasem akartam megbántani vele. Szándékosan semmiképpen sem. Egyszerűen csak így működtünk, mióta nem volt pólyás ő sem.
– Ma pont csalónapom van – jegyeztem meg továbbra is vigyorogva. – Ki nem hagynám anya ünnepi menüjét, amit csak a te kedvedért állított össze – ez egy tény volt, ha lehetett mindig úgy hangoltam az étrendemet és az utazásaimat, hogy a házi kosztot semmiképpen se kelljen mellőznöm, ha már egyszer volt rá lehetőségem. Az úszás rengeteg lemondással járt, és rohadt nehéz volt pont a kajával kapcsolatban lemondanom dolgokról, mert szerettem enni. Kész szerencse, hogy úszni egy kicsivel jobban. Persze ebben a lelkesedésemet igazán csak a húgom osztotta… A szüleinket a Berkeley-n leginkább a mérnöki diplomám érdekelte, nem úgy mint engem. De legalább volt, akivel erről is tudtam beszélgetni.
– Merem remélni Kathy, hogy nem ugyanarra gondolunk most – vontam fel a szemöldökömet, amikor összehasonlította a csajozási és pasizási szokásainkat elméleti szinten. Tény, hogy egyikünk sem állapodott meg egy valakinél, és tény az is, hogy meg szoktuk dumálni, ha valakivel összeakadtunk, de azért nem számoltam be minden numeráról, mert bármennyire jóban voltunk a húgommal, a szexuális életemet nem óhajtottam minden áron kiteregetni. Még neki sem. És az elmúlt időszakban azért előfordultak egyéjszakás kalandok is. Úgyhogy komolyan reméltem, hogy az egyetlen testvérem nem ugyanezt csinálja… Nem azért mert elítéltem volna, elvégre majdnem felnőtt ő is, és neki kell éreznie, hogy ez rendben van-e, de azért csak a húgom volt, és egy részem mindig is félteni fogja.
Miközben hátat fordítottam neki, hogy nyugodtan öltözködhessen, az asztaláról felkaptam az egyik füzetét, s azt lapozgattam, amikor megszólalt.
– Azt hiszed, anya nem újságolta el, hogy szinte az össze környékbeli művészeti főiskoláról és egyetemről eljönnek? Sőt még állítólag L.A.-ből is – az utolsó szavakat magasabb, izgatottabb, túljátszott hangon tettem hozzá, ahogyan anyánk számolt be a hírről. Persze Kathy-től én már két nappal ezelőtt megtudtam, az éjszaka közepén hívott fel, de nem haragudtam rá. Ilyen fontos dolgokkal bármikor zavarhatott. Ez persze nem jelentette azt, hogy a szüleink a lehető legelső adandó alkalommal szintén tájékoztatnak a dolgokról. – De úgy is tudom, hogy mindenki elájul majd a képeidtől – tettem hozzá, még mindig a füzetet lapozgatva, majd amikor lehetett, visszafordultam felé.
– Áh, gondoltam, hogy meg fogsz vesztegetni – sunyi mosolyt villantottam rá én is a lányra, amikor azt ecsetelte, hogy csak akkor marad csendben a barátnőkérdés kapcsán, ha beavatom őt. Mintha azért emlegettem volna a csajt az egyetemről, hogy aztán eltitkoljam a húgom elől az egészet…
– Örülök, hogy tetszik – mosolyodtam el, amikor Kath megölelt, miután átadtam neki a fülbevalókat. Reméltem, hogy örülni fog neki, mert bármennyire is ismertem, azért mégis csak mellé nyúlhattam volna. Bár azért magamnak be kellett ismernem, nagy segítség volt, hogy anya súgott. Ahogy elengedett, rögtön előszedte a dobozkából az új ékszereket és betette a fülébe. Nem volt igazából semmi extra, de nagyon is passzolt a kis köves berakással Kathy-hez. Egy perccel később aztán már vissza is kanyarította a beszélgetést az előbbi témánkhoz.
– Óha, miről maradtam le? – kérdeztem kissé felvonva a szemöldökömet, ahogy megemlítette, neki is van mesélnivalója. – Amy-nek hívják, és antropológiát hallgat az egyetemen. Az egyik kollégiumi buliban futottunk össze, aztán elhívtam egy kávéra. Bírnád a humorát szerintem – foglaltam össze röviden a dolgokat. – Ha visszautazom lesz az első hivatalos randink – jegyeztem még meg, mintha igazán mellékes lenne ez az információ. Mostanra ismét az asztalánál voltam, és a súlyommal újra a bútorra nehezedtem. Attól mondjuk nem kellett félni, hogy a masszív íróasztala összetörne alattam. Persze csak akkor, ha nem csimpaszkodik rám Kath, mint az előbb.

A húgom azonnal a nyakamba ugrott, ahogyan megjelentem a szobájában, én pedig átöleltem a derekát és kicsit megemeltem. Felnevettem, amikor puszit nyomott az arcomra.
– Ki kellett volna hagynom ezt a napot? – kérdeztem vissza piszkálódós hangon, ahogy mindig is szívtuk egymás vérét, de igazából persze nem volt bennem rosszindulat. Egészen kiskorunktól kezdve nagyon is jó volt a kapcsolatom a húgommal, még ha sosem mondjuk ki egymásnak, és előbb dobáltam meg film nézés közben popcornnal, hogy hozzon nekem is egy pohár kólát, minthogy felkeljek a kanapéról. Aztán jött az ösztöndíjam, és őszintén féltem, hogy ezt azt is jelenti majd, eltávolodunk egymástól és nem csak fizikailag. De végül is, ez nem történt meg, még ha kevesebbet is voltunk együtt, azért elég sokat beszéltünk, annak ellenére is, hogy más időzónában éltünk.
Eleresztett Kathy, és a ruhát kezdte nézegetni a tükörben, amit javasoltam neki. Általában hallgattunk egymás véleményére, és ez most is igazolódni látszott, ahogy a többi ruháját elpakolta a szekrénybe, és megint előkerült a téma, szereztem-e már barátnőt magamnak.
– Sose bírta a döntésképtelenségedet – ez mondjuk csak félig volt vicc, mert anyát néha tényleg kikergette a húgom a világból azzal, ahogyan variálni tudott, én pedig mindig remekül szórakoztam ezeken a pillanatokon. Kath-nek szerencséje volt, hogy ebben nem hasonlítottam anyára. – Minden rendben. Ha minden így marad és tudom tartani az edzéstervet, akkor jó eséllyel bejutok az országos döntőbe. Ott elég jó lehetőségem lenne, hogy menedzsert találjak – jó lett volna, ha valakit meg tudtam volna győzni az úszásommal, hogy fektessen belém pénz és időt, és akkor országos és nemzetközi versenyeken is szerepelhettem volna a jövőben. A húgom ezekkel az ambícióimmal tisztában volt, és sokkal inkább támogatott, mint az szüleink, akik inkább a diploma megszerzését preferálták volna. Ez utóbbi sem volt elhanyagolható, nyilván, de az úszás mégis csak a szenvedélyem volt. – Mi számít becsajozásnak? – kaján vigyor terült el a fejemen. Nem találkoztam még az igazival, ez tény, de addig sem unatkoztam. Persze mindezt a szüleinknek nem kellett tudnia, semmi köze nem volt ehhez egyiküknek sem. És igazából tudtam mire akart kilyukadni Kathy, de vele legalább lehetett beszélgetni ilyenekről. Időközben elfordultam, ahogy kérte és letettem az asztalra a kis dobozt, majd magamhoz vettem az egyik rajzfüzetét, amiben többnyire kisebb festményei voltak, skiccek, ötletek… szerettem ezeket nézegetni. Nekem nem voltak sohasem ilyen kreatív dolgaim, engem sokkal jobban lekötött az úszás, meg a matek, de ettől függetlenül nagyre tartottam a művészeteket, azt pedig különösen, amit a húgom alkotott.
– Igazából a legmenőbb dolog, hogy a kishúgomnak kiállítása nyílik. Ezt nehéz túlszárnyalni, Kathy – jegyeztem meg, mosolyogtam, ezt hallhatta a hangomon is, de még mindig a füzetet lapozgattam. – Amúgy megnyugtatásul közlöm, van egy lány, viszont anyáéknak még ne híreszteld el, mert semmi sem biztos még – mondtam letéve a füzetet és visszafordultam, miután a húgom befejezte az öltözködés. Közelebb léptem hozzá, és a tenyerébe tettem a kis dobozkát. – Ez pedig egy apróság, amit a jövőbeli sikeres felvételid helyett most kapsz meg. Büszke vagyok rá, de kis Frida Kahlo – azzal megöleltem a húgomat, és reméltem, hogy nem fogja majd hozzám vágni a fülbevalókat. – Mondtam, hogy ez lesz a jó ruha – fogalmam sem volt a pontos színéről, de nem is az volt a lényeg.

Hetekkel ezelőtt megegyeztem az edzőmmel, hogy haza utazom a hétvégére, mert otthon akartam lenni a húgom első kiállításának megnyitóján, már csak azért is, mert baromi büszke voltam rá, amiért ezt elérte, és tudtam, hogy ez csak a kezdete a művészeti karrierjének.
Rohadtul hiányzott Kath hülye feje, amióta a Berkeley-n voltam a sportösztöndíjammal, mert az ország másik feléről nem szaladgálhattam haza, ráadásul hajtanom kellett az úszó edzéseimen is, és bár rohadtul nem volt hozzá kedvem sokszor, a tanulmányi átlagomnak is meg kellett lennie, hogy ne bukjam az ösztöndíjat. És persze azért alakult az életem az egyetemen, de ezt nem szoktam hangoztatni a családomnak, mert őszintén, melyik egyetemista srác mesélte volna otthon el, hogy azon versenyeztek a haverjaival, hogy hány lányt fűztek be egy este alatt a házibuliban…
A repülő utat utáltam a legjobban, mert baromi hosszú volt, de mivel alig néhány órával a megnyitó előtt értem haza, és meg akartam lepni Katherine-t, anyámmal megbeszéltem, hogy készítsen elő nekem egy inget, amit felvehetek majd. Persze ő rendkívül lelkes volt, meg boldog, hogy haza utazom emiatt az egész miatt. Mindezt úgy adta elő, mintha nem tudta volna, mennyire szoros a kapcsolat a húgommal, és mennyire nyomtam, hogy kezdjen el festeni már egészen kis korában is.
Hazaérve elrohantam a szobámba, nem akartam, hogy Kath megtudja, hogy már itthon vagyok, meg akartam lepni, ráadásul elő kellett kotornom a táskámból azt a kis fülbevalót, amit még Kaliforniában vettem a húgomnak, és bár nem most akartam neki odaadni, hanem majd ha felvették a művészeti suliba, de ez is elég nagy dolog volt, és nem csak a számára.
Összeszedtem magamat, a kezemben forgattam a kis dobozkát, amibe a kis ékszer volt, majd elindultam a húgom szobája felé. Hallottam a hangját, ahogy szenvedett, és a félig nyitott ajtón keresztül beslisszoltam rajta.
– Én azt a világos választanám – jegyeztem meg vigyorogva, majd nekitámaszkodtam az íróasztalának. – Mi újság, húgi? – kérdeztem mintha semmi igazán izgalmas nem történt volna a mai napon.