Camille & Edward

Nem számítottam arra, hogy ennyire más lesz. Persze azt sejtettem, hogy valamiféle abúzus okozta a személyiség-hasadást, és voltak erre utaló jelek is, amikor Lilith-el találkoztam, de ez a nő… nem Lilith árnyéka volt, hanem önmagáé akart lenni. Szinte taszítottam azzal, hogy megérintettem, a kényszerűség szülte helyzetben azonban engedte, még ha szemmel láthatólag fizikailag rosszul is volt tőle. Abban reménykedtem, hogy tudtatában van annak, én nem kívánom a nyílt utcán semmilyen formában fitogtatni az erőmet vele szemben, és nem ébresztem fel a sötétben megbúvó Lilith-et. Nem volt rá szükségem. Most nem, bármennyire is élveztem vele a magunk kis játékát.
Összeszedtem a szétszóródott holmikat, hogy aztán magamnál tarthassam a zacskót, s elindulhassak Camille nyomában a lakása felé. Belátom, ez óriási rizikófaktor volt a részemről, hiszen nagyon törékeny volt az a határ, amit elbírt a meggyötört lelke, de továbbra is a kíváncsiságom hajtott. Szakmai ártalom volt mindig is, hogy túlságosan elmélyedtem egy-egy páciensem elméjének tanulmányozásában, és túlságosan sokat foglalkoztam azzal, hogy minden részletében megérthessem. De hát mit tehettem volna, ha az élet, annyi év után is, olyan lehetőségeket kínált, mit a csodás Camille. Bár úgy gondolta teljesen elrejthette magát, a finom alakot, előttem nem tehette meg, hiszen oly sokszor tárulkozott már fel minden idoma, még ha nem is tudott róla. Csendben haladtam az utcán a nő mellett, s bár direkt nem bámultam, a szemem sarkából folyton őt lestem. Nem tellett sok időbe, mire megérkeztünk az épülethez, amelyben a lakása volt. Úgy álltam meg mögötte, hogy biztos lehessen benne, nem láttam, ahogyan a kapukódot ütötte be a fali panelon. Nem mintha szükségem lett volna arra, hogy kilessek ilyen dolgokat, hiszen elég lett volna megigéznem, és pillanatok alatt megtudhattam volna bármit, de erre nem volt szükségem eddig Lilith esetében sem. Miért rontanám el ezzel a szép új kapcsolatunkat Camille-al?
Szó nélkül indultam volna a nő után, ha nem kezdett volna bele a magyarázkodásba. Én azonban barátságos mosollyal az arcomon megráztam a fejemet.
– Ugyan, kérem. Igazán nem fáradtság és ez a legkevesebb, ha már énmiattam sérült meg – ellenkeztem, s beléptem az épületbe, amelynek ajtaját tartotta nekem. Aztán hagytam, hogy ismét előre menjen, én pedig emberi tempóban szedtem a lépcsőfokokat egymás után. Meg sem kottyant a négy emelet, de persze ezt annak a számlájára is könyvelhette a kis vörös fejében Camille, hogy edzett vagyok. Nem véletlenül róttam a futóköröket a környéken; mindent gondosan előkészítettem.
Fent az emeleten megvártam, míg ajtót nyitott, majd szigorúan csak azután, hogy engedte beléptem a lakásba, amiben szemlélődve körbepillantottam, mint ahogyan bárki más tette volna. Lepakoltam a zacskót a konyhában, ha hagyta, majd hogy félre ne értse, szinte azonnal sarkon is fordultam és indultam kifelé. Már a társasház folyosóján álltam, a lakás ajtaja előtt, amikor visszafordultam.
– Kérem, ha tényleg nem lesz jobb a karja, menjen be vele a kórházba! – az egyik kezemmel a zsebembe nyúltam, és elővettem a telefonomat. Biztos voltam benne, hogy ez a mozdulatsor nem fog neki tetszeni, de nagyon emberi volt a mai világban. Lepillantottam a készülékre, majd szinte zavartan pillantottam vissza Camille-ra: – És ne haragudjon, de megkérdezhetem: meghívhatom egyszer egy kávéra vagy bármi másra? – soha életemben nem tettem fel hasonló kérdést sem, de annyira jól adtam elő, hogy szinte magamat is megleptem vele.

A bizalom rendkívül törékeny dolog. Először az ember olyan szabadon és naivan ossztogatja, mintha acélból és golyóálló üvegből lenne... Csak akkor jövünk rá milyen hajszálvékony porcelán az egész, amikor valaki könyörtelenül földhöz vágja és milliónyi apró szilánkra töri szét. Szó szerint a saját bőrömön tanultam meg ezt a leckét, és soha többé nem áll szándékomban megendedni hogy valaki újra megtegye velem. Eléggé megfizettem nap mint nap a naivitás árát, a földi pokol minden keserves bugyrát ismerem. Nincs szükségem újabb démonra aki kedvére kínozhat. Ezért kúszik fel a pánik a torkomon és rezdülök össze önkéntelenül amikor a karomhoz ér. Minden önuralmamra szükségem van, hogy ne húzódjak el, mert tudom hogy nem azért érint meg hogy ártson nekem, de az ösztöneim vadul kongatják a vészharangokat. A szívem olyan heveser ver, hogy félő kiszakad a helyéről, egész testemben remegek, az arcomat pedig teljesen elfordítom őte, szemeim szorosan zárva hogy visszaszorítsam a könnyeket. Fogaim az alsóajkamba mélyednek, hogy gátat szabjanak a sikolynak és zokogásnak. A bőröm libabőrös.
Amikor elmondja mi a helyzet a karommal csak bólintok. Nem vagyok képes megszólalni, levegőhöz os csak azután vagyok képes jutni hogy elenged. Remegve eresztem ki a levegőt. Fizikai megkönnyebbülést jelent, amikor a szétgurult cuccaimat kezdi el összeszedni. Figyelem ahogy hatékony, gyors mozdulatokkal mindent visszapakol a zacskóba, miközben a fejemben elviselhetetlen robajjal zsonganak a gondolatok. Bár a pánik csilapodott miután elment a közelemből, tudom hogy nem szabadulok meg tőle. Amíg a közelemben van és így néz rám biztosan nem.
- Öhm... Igen... - válaszolom sután, csendesen, de nevetését csak egy halovány mosollyal viszozom. Egy hosszú merengő pillanat után elkapom a tekintetem az övétől, ám még szemtanuja vagyok a főhajtásnak. Egy másik világban, ahol nem egy lélegző roncs vagyok még imponált volna a gesztus, megdobogtatta volna a szívemet. De most... Nem éreztem semmit, legalábbis semmi olyat ami elfeledtette volna velem a rettegést és a bizalmatlanságot.
Egy hosszú pillanatig megint fürkészve nézek rá, próbálom eldönteni mekkora veszélynek teszem k magam, de sajnos a használhatatlanná vált kezem miatt nem sok választásom maradt. Segítség nélkül nem jutok haza, bármilyen közel van a lakásom. Kénytelen vagyok elfogadni a segítséget. És őszintén szólva, mi történhet amit még nem tettek meg velem? Megöl? Legalább vége lenne ennek a szánalmas tragédiának ami az életem.
- Köszönöm... - mosolygok rá tétován, nem egészen a szemébe nézve, ám jól látszódik hogy a mosoly nem éri el a szemeimet. Nem is tudom mikor volt utoljára a lelkem is egy mosolyban. Mikor volt utoljára őszinte a gesztus...
Elindulok a lakás felé, és nem tudom lerázni a kényelmetlen érzést ami azzal jár hogy követ. Ami nem csoda, takintve hogy ő cipeli a dolgaimat, de akkor is rém kényelmetlen és legszívesebben sikítva rohannék ki a világból. Egyik kezemmel a sajgó karomat dajkálom, miközben lépésről lépésre térek vissza a szokásimhoz: összegörnyedek, tekintetemmel a járdát vizslatom, miközen szemem sarkából a környezetemet mérem fel lehetséges veszélyforrások iránt... ami most határozottan Edward. A pokoli életemnek hála általában egy két pillantásból és mozdulatból átlátok az embereken, különösen a szemükből, de most nem. És ez rettenetesen frusztrált, ha ez egyáltalán még lehetséges. Érzem, hogy van valami figyelemreméltó a férfival kapcsolatban, de a világ minden kincséért nem tudnám megmondani, hogy ez a pozitív vagy a sikítva szaladj el fajta "valami". Végeredményként azt hiszem jobb lesz, ha a legeslegrosszabbra készülök fel. Séta közben centinként igyekszem némi távolságot még magunk közé tenni.
Hacsak nem szólt hozzám és vett rá valahogy a beszélgetésre, akkor csendben érkeztünk meg a lakásom épületéhez. Szinte oda sem pillantba ütöm be a kapu kódot, majd a még müködő kezemmel lököm be az ajtót, majd tartom neki, hogy be tudjon jönn.
- Tessék... Attól tartok a negyedikre kell felmennünk és nincs lift. Ha gondolja, megkérem az egyik szomszédot, nem kell fáradnia... Igazán...

köszönöm a türelmed      ; zene
C

Camille & Edward

Engedtem neki, hogy figyelhessen, amikor felajánlkoztam a segítségére, hagytam, hogy a pillantásával fürkészve kutasson, hogy a vízkék íriszeit az én szürkéimbe mélyessze, s számon halovány mosoly jelent meg mindettől. Lilith keménysége nélkül olyan nagyon emlékeztetett ez a szempár az emberi életemre, a feleségemre, az első igazi nőre, akit szerettem, és a fiam tekintetére, aki az anyjától örökölte a szemeit. És tudom, hogy ennek a nőnek semmi köze nem lehetett Magdalenához… még is rá emlékeztetett, olyan élénken, hogy éreztem, amint a régi érzéseim és az emlékeim felkavarodtak, mint amikor az őszi leveleket kavarja fel a szél az utcákon. Láttam Camille tekintetében valami olyasmit, amivel nem is egészen tudtam mit kezdeni ebben a percben, s nem is bántam, hogy elkapta a pillantását rólam, mielőtt a számításaimnak megfelelő módon, kérte, segítsek rajta. Csak egy mosollyal az arcomon bólintottam, és a lehető legóvatosabb módon érintettem meg a karját. A nő persze gondolhatta volna, hogy mindezt a nem létező ápolói gyakorlatom meg persze az ismeretlen sérülés miatt tettem éppen így, ám valójában fel voltam készülve arra, hogy már ilyen kevés stressz hatására is, előhívom a sötétből Lilith-et, márpedig én most nem akartam vele foglalkozni. Camille érdekelt és csakis ő jelenleg.
– Valószínűleg nem tört el, de elég erősen megüthette, úgyhogy ha estig nem javul vagy bedagad, menjen be vele az ügyeletre – állapítottam meg kedves mosollyal, a hangomból némi aggodalmat szűrhetett ki, amellett, hogy közöltem vele olyan tökéletesen általános információkat, amelyeket bármelyik elsősegély tankönyvben el lehetett olvasni. Ez persze nem jelentette azt, hogy ne lett volna igaz, vagy éppen meggyőző állítás. És egyébként is biztos voltam benne, nem kell sehová sem mennie. Valószínűleg belilul majd a zúzódás miatt, de ennél nagyobb baja nem lett. Ennek pedig azért valahol örültem, hiszen eszem ágában sem állt ártani a legújabb és a legérdekesebb „páciensemnek”. Aztán eleresztettem a karját, felsegítettem, és összeszedegettem a földön szétgurult holmiját. A vásárolt dolgai iránt nem tanúsítok akkora érdeklődést, mint a levegőben hirtelen megjelenő könnycseppek illatának, amelyek keverednek Camille bőrének és vérének aromájával. Lilith-en mindig parfümöt is lehetett érezni, de az alapszemélyiségen semmi ilyen nincs. Nem fordultam meg, nem akartam felkelteni a gyanúját semmire… sem arra, hogy ez a találkozás nem véletlenszerű, sem pedig arra, hogy nem ember voltam. Egyelőre neki nem kellett semmit sem tudnia rólam. Mire visszafordultam hozzá a teli zacskóval nyoma sem volt könnyeknek vagy sírásnak, csak a karját fogta, ami biztos elég fájdalmasan lüktethetett mostanra, hogy a szervezete elfelejtette a kis sokkot, amit az esés okozott.
Végül aztán ő is bemutatkozott nekem, én pedig egy pillanatra eljátszottam a zavarba eső férfit, amiért voltam olyan „béna”, hogy fellöktem, és így használhatatlanná tettem az egyik kezét. Miféle furcsa véletlenek történnek az emberrel manapság.
– Igazán örülök Camille… Bár talán szerencsésebben is találkozhattunk volna – nevettem el magamat, szemmel láthatólag azért, hogy saját feszültségemet oldjam, és kiváltva a kézfogás mozzanatát, kihúztam magamat, és kicsit fejet hajtottam a nőnek. Volt egy olyan érzésem, hogy értékelni fogja ezt a mozdulat sort, több szempontból is. A zacskóért nyúlt persze, ám amikor szinte felszisszent a fájdalomtól aggódó pillantást villantottam a nőre. Kék íriszeit újra az enyémekbe fúrta, mintha át akart volna látni rajta, a lelkemen, amely talán nem is létezett már hosszú évtizedek óta.
– Ó, persze. Ne vicceljen, ez a legkevesebb, amit tehetek – talán színésznek kellett volna mennem, olyan érzékletesen adtam elő a kissé zavarba jött, ártalmatlan, jószándékú lovagot, aki igyekezett megmenteni a bajba jutott hölgyet. Egy-két seggfej egészen megirigyelte volna a dolgot. – Mutassa az utat – tettem hozzá egy bizalomgerjesztő mosollyal, majd elléptem Camille útjából. Nem mintha igazán szükségem lett volna a nagy útba igazításra, hiszen pontosan tisztában voltam vele, melyik épületben és melyik lakásban lakik. Jó néhányszor jártam itt Lilith-el, vagy csak cipeltem haza egy-egy fárasztó sikátorbéli móka után. De persze most nem Rowan voltam, hanem Edward, aki éppen menteni próbálja a napot.

Igazából amilyen szerencsétlen az életem nem kéne meglepődnöm azon mgint milyen helyzetben találom magam, ám mégsem tudom elűzni magamtól a kérdést, hogy miért engem ver a sors mindezzel. Az idegen közelsége szinte megfojt, alig tudom leküzdeni a vágyat hogy minél távolabb kerüljek tőle, miközben ... kapcsolatos rémálmaimmal is harcot vívok. Még csak az kéne hogy átvegyék az irányítást és hisztériás pánikrohamot kapjak az utca közepén. Kicsit sem lenne feltűnő.
- Azt hiszem... - válaszolok a visszakérdezésére, bár hamar rácáfolok a bizonygatásra amikor kicsúszik a számon hogy nem érzem a jobb kezemet. Biztosan valami ideget is megnyomtam amikor ráestem, mert mintha nagyon távolról de elkezdene zsibbadni és lüktetni a karom. Egészen furcsa érzés ami a vállamon át picit a nyakamra kis kisugárzik. Amikor megkérdezi, vethet-e rá egy pillantás mert ápolóként dolgozott. Most először nézek a szemébe, és bár borozongok a közelségétől a rendelkezésemre álló rövid időben alaposan felmérem a helyzetet. Elgondolkodó, szinte a veséjébe látó átható pillantással mérem fel a kék szemeket és görög szobrokra emlékeztető arisztokratikus vonásokat. Talán a távolság teszi ...-tól, de ebben a pillanatban picit elcsúszni látszik a gyengeség pajzsa, amit annyira megszoktam magam körül. Még mindig összehúzom magam, ezzel is igyekszem minél távolabb lenni tőle, de a szemem, ami a megpróbáltatásoktól jóval öregebb lelket tükrözhet, árulkodhat a jó megfigyelőknek. Éppen ezért gyorsan el is kapom róla a tekintetemet és megacélozom a lelkemet.
- Legyen kedves...? - mondom halkan, beleegyezve abba hogy megvizsgáljon. Lehet megtört vagyok, de ostoba nem, tehát nem taszíthatom magamtól el egy egészségügyi dolgozó felajánlását, csak azért mert férfi.
Szavaira  újra visszapillantottam rá, bár igyekeztem kerülni a tekintetét. Attól tartok a túl sokáig nézek közvetlenül a szemébe, akkor még olyan gondolatai támadnak ami túl haladnak a segítségen. És ha még egy valaki kéretlen érintését el kell viselnem, azt már tényleg nem élném túl. Abban a szent pillanatban is érzem, amikor ez a férfi megpróbál megérinteni képtelen leszek türtőztetni a pániktól kergetett dübörgését a szívemnek, vagy a remegést a félelemtől hogy ez is valami borzalomba torkollik. A további mondanivalójára csak bólintok, a fejemben kavargó képek megakadályoznak abban hogy bármit is mondjak és hála istennek nem is kell, mert feláll mellőlem és elkezdi összeszedni a szétgurult dolgokat.
Elgondolkozva, kis bizalmatlansággal nézem a műveletet. Nem tudom ki verni a fejemből a kérdést, hogy vajon miért nem hagy békén, bár attól tartok ez normális. Mármint, hogy a segítségét ajánlja fel ahelyett hogy a legközelebbi kocsitetőn magáévá akarna tenni. Könnyek szöknek a szemembe a gondolattól, milyen mélyen és végérvényesen megtört ... , hogy képtelen vagyok hátsószándék keresés nélkül nézni egy szép gesztust. Vagy anélkül kilépni az utcára vagy férfira nézni hogy ne emésszen fel a félelem. Nem hagyom magam szétesni, ezért remélhetőleg elég gyorsan visszapislogom a könnyeket és rendezem vissza az arcvonásaimat, bár úgy gondolom senki nem hibáztathatna pár könnycseppért ekkora esés után. Mielőtt még visszalép hozzám kis nehézségek árán lábra vergődöm, bal kezemmel a jobb karomat markolom. Egyre erősebben érzem a zsibbasztó lüktetést.
- Ó ugyan, én is figyelmetlen voltam... - válaszolom vissza, majd neve hallatán apró ritka mosoly jelenik meg az arcomon. Edward... Mintha egy régi Austen regény szereplő lenne, valahogy nem ezt a nevet társítottam volna vele - Camille... kezet nyújtanék de... - mutatkozok be én is sután. Nem vagyok biztos benne miért is teszem hozzá a végén amit mondok, tekintve hogy nincs az a pénz amiért önként hozzányúlnék az ellenkező nemhez, de erről nem kell tudnia. Ám szavaim ellenére automatikusan nyúlok a zacskóért ezzel megmozdítva a jobb karomat is. Fájdalmamban elfintorítom az orrom és visszanyelem a felszisszenést, bár nem túl ügyesen. Két választásom van... Szenvedek és hazarúgdosom a zacskót, ami nem oldja meg a lépcsőzést... Vagy megkérem Edwardot, aminek a gondolatától is görcsberándul a gyomrom. Tudom mi a logikus választás, de vív bennem a félelem és a józanész. Újra azzal a vesébelátó pillantással nézek fel a férfira.
- Ha nem lenne túl nagy gond, segítene elhozni? Én nem... Vagyis a kezem úgy néz ki használhatatlan... - kérdezem teljesen belevörösödve. - Itt lakok az utca túl oldalán... Ha nem nagy fáradtság...

664 ;  a kis szende szolgálatodra     ; zene
C

Camille & Edward

Annyival másabbul viselkedett ez a személyiség, szinte hihetetlen volt, hogy ez az arc vad vággyal, csábítóan mosolygott rám oly’ sok éjszaka során. Ám most a szemembe sem mert pillantani, hallottam a pánikba esett szíve verdesését a mellkasában, hogy egyáltalán hozzá szóltam, hiszen amúgy szeretett elbújni, és biztos voltam benne, hogy a fejében az motoszkált, hogy mégis miért foglalkoztam vele. Engem azonban nem csapott be a szürke kisegér álarcával, persze az is igaz, hogy olyasmit tudtam, amit más senki. Bár felé nyújtottam a kezemet, nem vette igénybe a segítségemet, legalábbis ahhoz semmiképpen sem, hogy felküzdje magát ülő helyzetbe, én pedig mindezt rábíztam, fejben pedig minden rezdülést feljegyeztem magamnak, hogy a lakásomban majd hangszalagra mondhassam, és néhány jegyzetet is készíthessek Camille-al való első találkozásomról.
– Biztos? – kérdeztem vissza, hallottam mekkorát koppant a betonon a teste, de ezt nyilván nem szándékoztam rögtön az orrára kötni, hogy hallottam a könyökében a zúzódás hangját, ahogyan földet ért. Amikor bevallotta, nem érezte a kezét, azonnal kaptam az alkalmon, hogy több időt is eltölthessek a legkülönlegesebb „páciensemmel”. – Megnézhetem? Ápolóként dolgoztam néhány évig – fordultam hozzá, és bár ez hazugság volt, ez volt a legkönnyebb és legkevésbé ellenőrizhető módszer arra, hogy kipróbálhassam, miként reagált az érintésemre. És bár baromira nem volt gyakorlatom ápolóként, annak idején az egyetemen tanultam anatómiát, és amúgy is izgatott az emberi test felépítése mindig is, különösen mióta vámpírként tengettem a napjaimat. Szerencsés volt tudni, hol érdemes harapni, hogy ne vérezzen el az áldozat, főként ha Lilith-ről volt szó. Egy hosszú pillanatig az íriszeiben kutattam, amelyek ilyen közelről annyira hasonlítottak egykori feleségem tekintetére, és amik a gonosz, éhes fény nélkül egészen képesek lettek volna megzavarni, ha nem a város utcáján lettünk volna.
– Ha gondolja, szívesen bekötözöm, meg segítek a bevásárol holmikkal is – pillantottam körbe, még mindig Camille mellett guggolva. Arcomon kedves mosoly jelent meg percekkel ezelőtt, tekintetemből sem tudott semmit sem kiolvasni azzal kapcsolatban, mi is volt a valódi szándékom. Ismét a kezemet nyújtottam felé, s ha hagyta, hogy felsegítsem a földről, amit szemmel láthatólag magától nem tudott volna megoldani, akkor ezután összeszedtem a földről a szétszóródott ételt, amelyeknek egy része kissé megsérült a zuhanást követően. Miután ezzel a művelettel néhány perc alatt végeztem emberi tempóban is, odaléptem a nőhöz.
– Most jövök rá, milyen bunkó vagyok, azon túl hogy fellöktem – látványosan, megjátszott szégyenlősséggel húztam el a számat. – Edward vagyok és ne haragudjon, amiért figyelmetlen voltam – nyújtottam vissza a zacskó tartalmát, ha képes volt megfogni, de ha nem – és pontosan tudtam, hogy nem fogja elbírni fél kézzel – úgy hajlandó voltam elcipelni neki a lakásáig. De erre igazán megkérhetne ő maga…

Az utóbbi napokban szabadabban lélegeztem. A tükörbe pillantva reggelente némi színt véltem felfedezni az arcomon, ami kevésbé tűnt beesettnek mint máskor. A tekintetemben is mintha visszatért volna valami élettelteli csillogás. Bámulats milyen hatással van rám ... elutazása. Összerázkódom, hogy még a fejemben sem vagyok képes kimondani a nevét, mert ha csak rágondolok mintha hirtelen fagyos vízbe esnék megmerevedik a testem a sokktól... Ám a távolléte várhatóan jó pár hétig eltart, így a munkahelyem ami a földi poklommá változott az évek során pici békére lel és vele én is. Ha igazán bátor lennék most ragadnám meg az alkalmat, hogy végre felmondjak és hátat fordítsak mindannak a borzalomnak amit ... erőszakolt rám nap, mint nap... nap... mint... nap...
De nem így tettem. Helyette mint valami agyatlan áldozati bárányka jártam be továbbr is dolgozni. Valami még ott tartott. Valami nem engedte bennem megtenni a szabadságom felé tartó lépéseket. Szinte őrületbe kergetett, hogy nem tudtam megfogalmazni a hezitálásom okát...
Talán tényleg végérvényesen megtört bennem valami?
Az utóbbi időben pár furcsaságra lettem figyelmes, ami aggodalomra adhattak okot. Sminkeszközök és kihívó ruhák eldugv a szekrényeim mélyére, amikre nem emlékeztem mikor tettem oda... Rendszeresen ébredtem fel reggelente azzal az aggasztó ténnyel hogy nem emlékezem, hogyan vergődtem haza... Hogyan kerültem ágyba... Rejtélyes zúzódások a testem legkülöbözőbb pontjain, bár ez ad a legkevésbé okot az aggdalomra. ... bánásmódja nem éppen finom... A pokoli munkahelyi tortúrák gyakran végződnek csúnya véraláfutásokban... A sírás kerülget a gondolattól, hogy ez lett a normális, hogy nem lepődöm meg ha valaki brutálisan kisajátítja a testem... Hogy valaki... valaki... valaki...

Ne gondoljrá. Akkor nincs... Tégy úgy mintha minden rendben lenne. Tégy úgy mintha nem léteznél...
De ne aludj... Figyelj!

Eljött a szombat ami még inkább okot adott arra, hogy szabadabban lélegezzek. Reggel a szokásosnál kicsit jobb hangulatra ébredtem. Persze ki mit mond "jó" hangulatnak. Ha nem akarok véget vetni az egész szenvedésnek a konyhakés villanásával, vagy nem fojtogat a mélyre temetett zokogás az már ünnepnapnak számít errefelé. Egy gyosr zuhanyzás és frissítő kávé után szokásom szerint vásárolni indultam, mert csak a hétvégén volt annyi energiám, hogy erre rá tudjam venni magam. Ha valaki abban él mint én, hamar szembesül azzal hogy a legalapvetőbb dolgok, mint a vásárlás, főzés, lélegzés hihetetlen sok energiát emésztenek fel, amiből amúgy sincsen sok. Elhagyni a lakás biztonságát pedig leírhatatlan erőfeszítésekbe kerültek számomra. Gyorsan felöltöztem, egy egyszerű fehér póló és boyfriend jeans. Semmi olyan, ami túlzottan a testemre tapadna és felhívná rám a figyelmet. Semmi olyan, ami okot adhatna kéretlen pillantásokra... Kéretlen érintésekre... Szemeimet napszemüveg mögé rejtettem. Mielőtt kiléptem volna az ajtón a vállamra terítettem egy farmerdzsekit, mélyevegőt véve vettem magamhoz a táskámat és néztem egy másodperc tört részéig a tükörbe. Semmi hiúság, csak megggyőződtem róla, hogy semmi kihívó nincs rajtam. A vörös hajzuhatagon kívül minden átlagos volt, az egyszerű szabású pólótól kezdve a kissé viseletes tornacipőmig, és szokásomhoz híven nem sminkeltem.
Láthatatlan vagyok... Láthatatlan vagyok...
Miután elhagyom a lakást minde a gyorsaság nevében történik. Tekintetemet szinte folyamatosan az aszfaltra szegezve sétálok a boltig és olyan keveset időzök amennyire csak tudok. Pár pillantást így is nyerek, amik furcsán zizegnek a bőrömön, de nem foglalkozok vele. Úgy teszek mintha nem léteznék, mintha csak egy kisegér lennék a sarokban, de figyelek... Tökéletesen tisztában vagyok a környezetemmel, a napszemüveg árnyékából és szemeim sarkából szemmel tartok mindent. A gyengeségemet pajzsként viselem és annak védelméből mindent megjegyzek, mindent mérlegelek. Nem is gondolná senki, hogy az alaktalan ruhák mögé bújt nő gondolkodásra is képes. Hogy mindent észrevesz és hamarabb kiismer bárkit, mert ha fizikailag képtelen vagyok megvédeni magam, az agyam még nem állt le teljesen.
Látom a fekete hajú férfit a pénztárnál... Látom hogy néz a barna hajú nőre... Látom a szőke tinédzsert a zöldséges pultnál, ahogy szintén a barna hajú nő igen csak mély dekoltázsára csúszik a tekintete, majd rám és újra vissza a keblekre. Helyes... Nincs itt semmi látnivaló...
Gyorsan mindent megveszek, fél óra múlva már teli papírzacskóval sétálok vissza a lakásomba. Tekintetem az aszfalton, és nem időzök sokat...
BUMM.
A papírzacskó kiszakad a kezemből és azon kapom magam hogy zuhanok a föld felé. Nagy igyekezetemben kicsit lankadhatott a figyelmem azért nem vehettem észre a kamiont ami elcsapott... Na jó csak egy futó volt, de olyan erővel pattantam vissza róla mintha egy kétszázzal száguldó teherautó gázolt volna el. A földetérés sem volt éppen kellemes, éles fájdalom hasít először a könyökömbe, majd semmi, az egész jobb karom teljesen elérzéktelenedik, én pedig azon kötök ki. Olyan hirtelen történik az egész, hogy hangot kiadni sincsen időm, az aszfalttal való találkozás meg minden levegőt kiszorít a tüdőmből. Kábultan fekszem pár pillanatig majd minden erőmet összegyűtve fordulok le a sérült kezemről.
A rémült aggodalomtól terhes férfi hang szinte alig jut el a füleimhez, de minden idegszálam pattanásig feszül. Tekintetem a megszólalóra téved és hatalmas gombóc szorítja a torkomat... Hatalmas férfi, guggol mellettem és néz rám, amitől szinte észrevétlenül megremegek. Nem szabadna figyelnie rám... Láthatatlannak kéne lennem...
- Én... - nyögöm alig hallhatóan miközben tekintetem összeakad a hihetetlen kék szempárral. Az eséstől a napszemüvegem is valahol a földön hever felfedve vele az arcomat. A közelségétől szinte alig tudok értelmes gondolatot megfogalmazni. Utoljára ... jött ilyen közel hozzám és annak sosem volt jó vége. Bizalmatlanság csillan a szememben, miközben balkezemre támaszkodva esetlenül ülésbe vergődök.
- Jól vagyok... - mondom tétován, majd próbálom a jobb karomat is működésbe hozni, hogy felállhassak és kicsit távolabb húzódjak tőle, de mintha amputálták volna a kezemet - Nem érzem a jobb karom - lehelem meglepetten, inkább csak magamnak, mert arra számítok hogy hamar rámun és továbbáll. Mit számítok rá, egyenesen könyörgök neki gondolatban, hogy haladjon tovább, nincs itt semmi látnivaló...

xxx ;  a kis szende szolgálatodra     ; zene
C

Camille & Edward

Kíváncsi voltam. És izgatott. Volt valami igazán pikáns a helyzetben, amely felé közelítettem, hiszen a személyiségek közül csak az egyikük ismert fel, míg a másiknak fogalma sem volt róla, hogy létezem, hogy táplálkozom ugyanabból a testből, hogy egy érintéssel összetörhettem volna ezt a testet.
Jó néhány évtizede képes voltam járni a fényben is, nem úgy, ahogyan sok fajtársam. Ám hiába térhettem vissza a napsugarak elé, sohasem leszek képes megunni azt a pazar látványt, amelyet csak egy vámpír láthatott ilyenkor, a napsütésben megcsillanó ezernyi tökéletes szikrát, mindazt, amely csak elvakította az embereket. És most először, hosszú életem során találkoztam egy halandóval, aki szintén csak az árnyak között volt képes létezni: Lilith minden volt, amire vámpírként valaha vágyhattam volna, mégsem érdekelt ő önmagában. Nem attól vált érdekessé, mert ölt. Számtalan gyilkossal találkoztam már, még halandóként is láttam ilyet, a pszichopátia súlyos dolgokat művel az emberi elmével, a lélekkel, amely bár sohasem látható mégis képes volt meghasadni. Lilith ennek a lenyomata volt, s ugyan még nem egészen értettem és láttam mindennek pontos okát, addig sem vesztegettem az időmet, hogy kiélvezzem ennek a hatásait. Hiszen ahogyan évek óta egyetlen alanyom, úgy ő sem tudta, valójában mi a foglalkozásom… legalábbis mi volt réges-régen. Hivatalosan nem praktizáltam, de ebben a városban nem is igen szorultam rá, hogy hagyományos módokon tartsam fenn magamat, így a pszichoanalízis megmaradt legkedvesebb szórakozásomnak. A vörös kis gyilkos ennek esett áldozatául, tudtán kívül, ám az ok, valójában Camille volt, az a nő, akinek elméjéből levált Lilith, aki megosztotta a testét, ám a tudatát nem a másik felével, és aki olyan törékeny, sokszor szinte gyönge volt az élet viharaival szemben. Mégis ő volt az, aki olyan nagyon izgatta a fantáziámat: meg akartam érteni mi történt vele, mi sodorta ebbe a kétes és labilis lelki állapotban, amely során megszülethetett egy párhuzamos személyiség benne. Nem mellesleg volt benne valami, ami kellemes emlékeket idézett fel bennem halandó múltamból.
Először nem akartam megkörnyékezni, mert nem voltam benne biztos, hogy Lilith mennyire ismeri Camille emlékeit, ám idővel kiderült, nagyon sok sötét foltja van mindkettőjüknek. Így a kíváncsiságom és felfedező kedvem győzedelmeskedett az elmúlt hetekben, és nappal, amikor nem volt ott Lilith, figyelni kezdtem a nőt, aki táptalaját adta a személyiségbomlásnak. Camille valóban törékeny volt, félénk, folyton a csigaházában volt. Nem sminkelte magát, nem öltözködött olyan merészen, mint ahogyan a másik énje tette. Nem járt el, nem is igazán voltak kapcsolatai. A munkahelyénél, és az iroda környékén szinte félt az emberi kontaktusoktól. Az egyetlen hely, ahol szemmel láthatólag nyugalomra lelt valamelyest, az a lakása volt, amelyet jól ismertem már Lilith-nek köszönhetően. Napokig figyeltem, mielőtt egyáltalán megpróbáltam volna vele kapcsolatot teremteni. Aztán teljesen véletlenszerűnek tűnően felbukkantam néhány helyen, ahol megfordult ő is; egyszer rámosolyogtam, amikor „véletlenül” ugyanazon almáért nyúltunk, amit aztán átadtam neki. Alig mert a szemembe nézni, és a futó érintésemtől is megrezzent, ahogyan az ujjbegyeim megérintették a kezét. Igazán izgalmas volt, hiszen ez a bájos arc éjjel vérpettyes volt, támadt, és szó szerint képes volt eltépni a ruháimat, csak hogy megkaphassa, amit ösztönösen akart. Camille finom volt, óvatos, halk. Tűz és víz volt a két személyiség.

Futni indultam – nem mintha rászorultam volna az ilyesmire, de pontos elképzelésem volt, hogyan kerülhetek közelebb Camille-hoz, úgy hogy csak ő tudjon rólam. Hetek óta figyeltem, és őt meglehetősen könnyű volt kiismerni, mert kissé kényszeresnek találtam. Legalábbis a rutinjai erre adtak okot. Például az, hogy mindig szombat délelőtt indult el vásárolni az egy sarokra lévő kisboltba. Az álcám kedvéért valóban futottam, néhány kört a háztömb körül és így fordulhatott az elő, hogy három… kettő… egy… bumm. Éppen befordultam a sarkon, amikor a vörös hajú nő is, így összeütköztünk, a papír zacskó kihullott a kezéből és néhány zöldség és gyümölcs szétgurult a járdán, Camille pedig a földön kötött ki, élesen csattant a könyöke a betonhoz.
– Jesszus, ne haragudjon! Jól van? – gyakorlott mozdulattal vettem ki a fülest a fülemből és guggoltam le az áldozatom mellé, tökéletesen eljátszva, hogy mindez a puszta véletlen műve, és rendkívül aggódom szegényért. Tudtam, hogy semmi baja, még ha be is ütötte valamilyét: a csont roppanása olyan hang, amit bármikor észrevettem volna. A kezemet nyújtottam a vöröske felé, kíváncsi voltam, most mi fog történni.