Bujkálhat bennem valami, mert nem tudok aludni, már kora hajnalban felébredek és egyszerűen nem tudom álomra hajtani a fejemet. Ebben az időintervallumban szokott betérni hozzám Camille. Nem tudom, hogy beteg leszek-e vagy csak rossz előérzetem van. Kicsit bizonytalan vagyok, mert a jelek nem egyértelműek. Végül ezért fel is adom, hogy visszaaludjak és kikelek az ágyból. Feloltom a villanyt, ami bearanyozza az egész hálót és vakítóan hat a szemeimre. A fürdőbe vesz utam, ahol hideg vízzel öblögetem az arcomat, majd megpillantom a hatalmas karikákat a szemeim alatt és úgy döntök, főzök inkább egy kávét. Azzal meg is törlöm az arcomat és még pizsamában, mezítláb lépkedek ki az amerikai konyhás nappalimba, ahol benyomom a tévét és halkra veszem. Sokszor jól esik a háttérzaj, segít beindítani az agyamat azzal, hogy egyszerre megpróbálok több mindenre figyelni. Éppen egy kora hajnali hír megy, ami ezúttal semmilyen érdekes, vagy kiemelkedő eseményt nem ecsetel. Így magára is hagyom a készüléket és benyomom a kapszulát a kávégépembe, majd figyelem lassú csöpögését, majd folydogálását a friss kávénak. Az illata az egész lakást átjárja és szinte úszok az élvezetben tőle. Mikor kész, kikapcsolom és elkészítem a kávét. Kis tej, kis cukor, csak hogy éppen egy kicsit édeskés legyen, ugyanakkor érezni lehessen a kellemes kesernyés aromáját. Leülök a kanapéra és elmélázok egy kicsit, miközben szürcsölöm az instant élvezetet, ami a poharamból jön.
Sok minden történt mostanában velem. Nem is tudom szinte felfogni. A milliárdos kis ficsúrból egy szimpla alkalmazott lett, aki éjszakánként elveszti a fejét, minden hónapban egyszer. Ráadásul egy olyan lány tetszik neki, aki közel sem elérhető, mert voltaképpen nem neki való. Vagy nem is tudom, de Camille olyan furcsa és titokzatos. Azonkívül pedig néha megrémiszt a hajnali látogatásaival. Nem is az a legijesztőbb, hogy csutak véresen állít be, hanem hogy reggelre semmire sem emlékszik. Ez nem hagy nyugodni. Nem kérdezősködök, mert felesleges is lenne, de mégis aggaszt. Egyáltalán miért én? Miért engem választott ki, mikor még azt sem hajlandó elmondani mégis mi történik Mr. Willis irodájában? De valami komoly történhet, ha meg akarja ölni. Nem is Ő, hanem az a valaki, aki éjszakánként irányítja. Hogy nő, vagy férfi, azt nem tudom, de velejéig gonosz, az biztos. Egy ilyen teremtmény irányítja, ez több mint para.
Az egész gondolatesőből egy titokzatos hang, egy dörömbölés lendít ki, még a kávémat is majdnem magamra lötykölöm, úgy felugrok. Leteszem a poharat a dohányzóasztalra. -Nem mintha dohányoznék, de lábtartónak remek.- Megindulok már a konyhán át az ajtó felé, mikor meghallom a hangot. Hirtelen nem tudok mire gondolni, megint megtörténik, ismét egy ilyen éjszaka, egy nehéz és fárasztó éjszaka. Neki támasztom a karomat az ajtónak és felsóhajtok. Majd elrugaszkodok és elfordítom a kulcsot a zárban, mely halk kattanással ereszt azon. Lenyomom a kilincset és kinyitom tágra az ajtót, majd megpillantalak téged. Ismét leharcoltan és meggyötörten. Mint egy kislányt, akit most dobott ki a szerelme. Nem vagy véres, ezt nyugtázom magamban és megnyugtat. Ezúttal talán megúszta az áldozatod, vagy nem, kitudja. Talán még te magad sem. Mert ugye nem tudod, ugye nem? Mond, hogy nem hazudsz, hogy amit teszel, azt nem te teszed és valóban nem emlékszel rá? Ugye nem kell félnem tőled, rettegnem, hogy talán én leszek a következő?
Erőt veszek magamon, mert a fáradság ismét utat tör bennem, hiába is, mennyit is aludhattam? 4 órát, vagy annyit sem? Magamhoz szorítalak, erősen, de mégis óvatosan és finoman ölellek magamhoz, majd beljebb lépek veled és becsukom az ajtót a lábammal. Elengedlek majd kezeimbe fogom az arcodat és mélyen a szemedbe nézek. – Tudod, hogy sosem mondanék nemet. – Tekintetemmel szinte simogatlak. A hátadra helyezem át a kezemet, majd beljebb invitállak ezzel. – Kérsz egy kávét? Vagy valamit? – Nem akarok kérdezősködni, nem akarom tudni mi történt, de mégis érdekel, mégis örülnék ha megosztanád velem az érzéseidet. Talán azért, mert szeretnék segíteni, talán azért, mert szeretnék közelebb kerülni hozzád, ami szinte lehetetlen. Hátat fordítók és vissza elfordítom a kulcsot a bejárati ajtó zárjában, majd egy ideig csak állok a hátad mögött és figyellek. Nem is tudom igazán mit, talán a ruhádat elemzem, talán téged. De végül vissza lépek eléd.

671 szó ◉ zene ◉ Az éjszaka, mely összeköt bennünket, igaz?

Vöröset ásított a Hold. Ezüst koronájába a csillagok halvány fénye bordó árnyékot vetett. Szerettem volna rájönni hol vagyok, de képtelen voltam felmérni. Még az időt is csupán megtippelni tudtam. Aztán végignéztem magamon és tudtam, hogy megint olyasmi történt, amire nem vagyok képes visszaemlékezni. Elnyúló, fájdalmas vonásaim könnyek születéséről árulkodtak, de végül mégsem szakadt fel belőlem egyetlen hang sem. A körülöttem magasodó toronyházak büszke fénytelensége ölelt körbe, ahogyan megpróbáltam elrejteni magam a sötétségben. Sóhajom páraként gomolygott körülöttem. Hűvös volt még az éjszaka így tavasz derekán. A fák lombjainak végén születő rügyek apró kis árnyékai hintáztak, és esős föld illatát görgette körülöttem a szél. Nem járt senki az utcákon, nem hallottam lépteket sem, csupán én voltam itt, egy toronyház mélygarázsának behajtója mellé kuporodva, és próbálva kitalálni, hogy merre induljak. Riadtan kaptam fel a fejem, amikor egy autó fényszórója hosszú, elnyúló arany árnyékával kanyarodott rá a rámpára, majd a piros ragyogás szórta szét lágy fényeit, ahogyan elhajtott. Átkaroltam a térdeimet és vacogva nézelődtem körbe, keresve valami lehetőséget ahol elindulhatnék. Végül megláttam. A mélygarázs reflektorai felgyulladtak egy pillanatra, a riasztó pittyenése jelezte, hogy valaki épp lezárta a járművét, és ebben a fényben megláttam a feliratot. A szívemet ismerős félelem járta át, amikor rádöbbentem, hogy a szomszédos ingatlancég épülete alatt vagyok.Pontosan ott ahol én is dolgozom, csak a másik épületben. Mit keresek itt? Kiváltképpen ilyenkor? Az agyam eszeveszett sebességgel adta ki a parancsot a lábaimnak, sarkallva a mozdulatra, de nem tudtam engedelmeskedni. A gyomromban óriásivá dagadt a veszett félelem, hogy mégis mit tehettem megint, ami után itt tértem magamhoz? A kezeimet magam elé emeltem, de nem voltak véresek. Még vagy már, azt nem tudtam volna most rögtön eldönteni. Jobb kezemen azonban egy hatalmas gyémánt ragyogott. Apró kis tulipán forma, méregdrága luxusdarab, és még csak fogalmam sincs kitől és miért kaptam. Hirtelen húztam le róla, és rejtettem a kis kézitáskám mélyére, majd továbbra is levegő után kapkodva lassan álló helyzetbe tornáztam magam. Egy bűnlila selyemruha volt rajtam, a lengedező szél az aljába kapott, amikor felálltam, és körülnéztem. Kihúztam magam egyenes állásba, és egy hatalmas sóhajt követően úgy sétáltam ki a helyről, mintha éppen csak az előbb parkoltam volna le a kocsimat. A ruhámon sem volt vér, ellenben éreztem az erős, és szinte torokkaparó pézsma illatot, amely összetéveszthetetlen egy férfihoz tartozhatott. Rám tapadt, mintha a második bőröm sóhaja lenne. Képtelen voltam rájönni kivel és hol tölthettem az éjszakát, legfőképpen pedig mit csináltam. Nem én voltam. Annyiszor ismételtem már korábban ezeket, hogy el akartam hinni, hogy csupán álmodom. Mindig ezzel álltattam magam, mindig ezt mondtam, hogy meg tudjam őrizni nagyjából a józanságomat.
A legrosszabb az egészben talán az a bizonytalanság, ami minduntalan úrrá lett rajtam valahányszor igyekeztem összerakni a történéseket, és mégsem jutottam előbbre. Karjaimmal fontam át magam, hogy nagyjából védjem a testem a hűvös ellen, ahogyan az épületnél kikanyarodva egy kissé huzatosabb részhez értem. Nem volt rajtam kabát, lehet kocsival jöttem? Ajkaim lebiggyedtek ahogyan elkeseredetten állapítottam meg, hogy még ezt sem tudom. Nem tudok semmit, legfőképp azt nem, hogy hova menjek? Hazamenni féltem. Féltem egyedül maradni a gondolataimmal, mindazzal amit tehettem, ami történhetett, amire gondolni sem merek, és amitől úgy rettegek. Bántottam valakit….megint...Oldalra pillantottam és megláttam elnagyolt vonásaimat egy folyékony fekete fényben játszó kirakatüvegben. Siralmas volt a látvány: a ruhám tiszta kosz, a hajam rendezetlen kazalként terül el a fejemen. Az arcomon elmosódott a smink, a tartásom elesett és szinte alig vonszolom magam. A táskám után nyúltam, és megállapítottam, hogy némi pénz még van nálam, azzal talán eljutok….eljutok…

Hozzád.

A negyedik autó vett végül fel, az összes többi elhajtott, vagy lassított és magamra hagyott. Az ötvenes éveinek elején járó afroamerikai férfi végignézett rajtam, majd beengedett a hátsó ülésre, de előre kérte a viteldíjat. Bemondtam neki a címedet, és miközben a fények és árnyékok váltakoztak a lassan ébredező város gyér forgalmában haladva hozzád, a fejemet hátrahajtottam az ülésen, és igyekeztem zakatoló szívverésem megnyugtatni. Hiszen nálad mindig menedékre lelek. Te nem kérdezel….már nem az első alkalom lesz és félek nem is az utolsó. Szeretnék neked mindent elmondani, de még én magam sem tudom mi történik. Azt sem, hogy ez holnap is így lesz vagy talán holnap után? Megfejthetetlen rejtvény vagyok jelenleg a magam számára is. Elvárhatom tőled, hogy mindig segíts? Jól tudom nem, de nincs hová mennem. A lakásomban egyedül lennék, nem hallanék mást csak a csendet amit nem tudok kivel megosztani. Óvatosat ránt rajtam az autó, a férfi halkan, szinte alig hallhatóan közli, hogy megérkeztünk. Mielőtt kiszállnék még megkérdezi, hogy rendben vagyok? Én azt válaszolom: rendben leszek. Hiszen hozzád jöttem, most már nem lehet semmi baj. Felpillantok a házra és keresem az ablakodat, mely mögött halványan mintha derengene a szoba. Ébren vagy. Nem szeretlek felébreszteni, megzavarni az álmod. Ugye tudod, hogy röstellem is magam érte, ha így teszek? Visszafogom a cipőm koppanását, amikor belépek az épületbe és elindulok a lakásod felé. A hosszú folyosón a kopott barna szőnyegen elvesznek, majd elfogynak a lépteim. Az ajtód előtt megállok, és kopogásra nyújtom a kezem, de végül megállok. Leejtem magam mellé, és lehajtva a fejem csupán a homlokom támasztom neki a lakkozott tölgyfa bejárati ajtónak. Mit mondhatnék megint? Mi lenne a mentségem, hogy már megint, kivert kutyaként állok az ajtód előtt, némán kérve, hogy engedj be, hogy ne kérdezz csak takarj be és hagyj, hogy kialudjam reggelig azt amire amúgy sem emlékszem? Felemelem a fejem, és beharapom az alsó ajkam. Erőt gyűjtök. Erőt ahhoz, hogy ezúttal másképp tegyek. Hogy ne hallgassak, hanem beszéljek. Jogod lenne tudni, hogy miért jövök, hogy mi történik velem. Hiszen a hétköznapokban ezután úgy teszünk mintha minden rendben lenne, mintha mindez csupán az álmainkban történnek, mintha nem lennék itt mindig nálad ha félek. A félelem űz hozzád, de a ragaszkodás tart itt. Az egyetlen vagy aki nem vádol, aki nem használ ki, aki nem bánt, aki egyszerűen csak átölel és vigaszt nyújt. Tudod, hogy meg sem érdemlem, hogy törődj velem? Hiszen én is elküldtelek amikor segíteni akartál. Mégis erre szorulok. Fáj beismernem de így van.
Nehéz a mozdulat, pedig ez már az ötödik ilyen alkalom, hogy itt vagyok. Egy hónapon belül az ötödik, hogy nálad kötök ki, a te ajtód előtt toporgom néha piszkosan, néha leharcoltan, néha elmaszatolt sminkkel, néha hiányos öltözetben, néha kócosan, néha úgy mint egy árva gyerek, akit kizártak a világból is, nem csupán otthonról. Ökölbe szorítom a kezem bütykeim háromszor egymás után koccintják meg az ajtót, majd kétségbeesett félelemtől vezérelve ha nem is túl hangosan de dörömbölni kezdek. Pánik fog el, amely nem tudom honnan ered, és csak nyöszörgöm kétségbeesve az ajtónak támasztva megint a fejem.
- Warren….kérlek….Warren engedj be!
Sosem kételkedem abban, hogy itthon vagy. Mintha tudnád, hogy jövök. Önző módon még azt sem kérdem zavarlak, hogy van nálad valaki, hogy belegyalogolok a magánéletedbe kéretlenül úgy, hogy jogom se lenne hozzá?
Nem tudom mennyi idő telik el, mire végre kinyílik az ajtó, és ott állsz. Bentről meleg nyugalom árad, vonzó az arany fény, a kellemes illatok, a hely ami otthon, ahol nem lehet egyedül lenni, ahol mindig megnyugszom. Ismerem már, tudom milyen nálad aludni. Kell, hogy befogadj.
- Szia…- jelenleg az egyetlen szó amit még képes vagyok viszonylagos nyugalommal kiejteni, de már itt is megbicsaklik a hangom, a sírás pedig kegyetlenül letarol.
- Én….sajnálom, hogy megint….nem tudtam...én csak nálad….én csak veled…- összefüggéstelenül ömlenek belőlem a szavak, az értelmük elveszik félúton gondolatban.
- Bejöhetek?- nyöszörögve, félve, kicsit talán esetlenül kérdezem végül a kezeimet tördelve, a vállamon az idétlen lila kistáskával. Ugye milyen messze vagyok attól a lánytól akivel egyszer randiztál, aki leöntött kávéval, aki olyan szívesen ajándékozza neked a mosolyát? Messze vagyok attól a lánytól, de nálad talán visszatalálhatok hozzá.