A jó fiú, a megmentő

Igazán elit életnek indult az enyém. Apám üzletember, anyám pedig elsősorban gondos háziasszony, másodsorban apám mellett személyi titkárnő. Dúsgazdagok és a legszebb az egészben, hogy egyetlen gyermekükként nem volt kérdés ki örökli mindezt, továbbá kinek adnak meg mindent már gyermekként is. Csak úgy csillogtam a rivaldafényben, melyet a szüleim vontak körém. Igazán semmi gondom nem volt, talán a legnagyobb problémám a heti szinten történő szakítások voltak tinédzser koromtól fogva. Igen, nem vetettem meg a női nemet, de hát a hölgyek sem engemet, hiszen a testem már akkor is edzett volt. Rendszeresen lejártam a konditerembe, majd ezt a szüleim szégyelleni kezdték s saját konditermet alakítottak ki számomra a vendégszobából. Onnantól kezdve tudtam otthon dolgozni magamon.
Még mielőtt nagykorú lettem volna, apám bevezetett az üzleti életbe, viszont ebből kifolyólag sok vitánk is volt, mert sok mindenben nem értettünk egyet. Ami még nem tetszett neki, hogy hamar ráéreztem a dolgokra s szerettem volna átvenni a helyét. Persze egyértelmű volt, hogyha ő már nem lesz, a helyére kerülök. De én nem akartam ezt kivárni, ez nem tetszett neki. Emiatt el is kezdtem eltávolodni tőle, tőlük, mert anyám is az ő pártját fogta. Elkezdtem csapongani és már nem érdekelt se a vagyon, se a munka. Csak szerettem volna végre élni is egy kicsit, hátrahagyva magam mögött a jómódot. Nem mondom, hogy nem. Kipróbáltam a divatdrogokat is egy időben, összejártam emberekkel, akikkel jó volt csak úgy kikapcsolni és eszméletlenre inni magunkat. Ennek meg is lett az eredménye.
Már közelítettem a 22 fele, terveztük a születésnapomat, a barátokkal, a családdal és az akkori barátnőmmel. Egyik nap az erdőben jártunk a barátnőmmel, hogy valami egzotikus helyszínt találjunk, egzotikus fényekkel; mikor is valami ránk támadott. Talán a mai napig nem tudnám mi volt az, ha nem változtatta volna meg az életemet. De megölte az a vadállat a barátnőmet, engem pedig úgy mellkason harapott, hogy azt hittem belehalok a fájdalomba. Három napot feküdtem a koszban, az erdő kellős közepén, mire rám talált a hatóság és bevittek a kórházba. Addigra szinte csak egy heget találtak rajtam, meg rengeteg vért a felsőmön. Azt hitték bedrogoztam magamat és megöltem egy állatot. Fogalmuk sem volt mi történt és nem hittek nekem. Majd rá egy napra megtalálták a barátnőm holttestét és bíróság elé állítottak. Két teljes év ment el az életemből, míg tárgyalásról tárgyalásra hurcoltak, mire hazugság vizsgálóval kiderítették, hogy a női holttesthez semmi közöm nincsen. A szerencsém az volt, hogy eszméletlenül találtak rám, így a tárgyalások között szabadlábon védekezhettem az otthonomba száműzve. Ami szerencsésnek mondható volt, ugyanis már az első teliholdkor megkaptam a választ mindenre. Egy farkas harapott meg, de nem is akármilyen. A mitológia szerint egy ember-farkas, vagy ahogy manapság tartják számon, egy vérfarkas. Nem ölt meg, mert bizonyára falkát alapít. Csak arra nem számolt, hogy rossz emberrel packázott.
Oda volt mindenem, az elit helyem a családban, a családom, a barátnőm, a barátaim, mindenem. Semmit nem kívántam jobban, mint megölni azt az embert aki ezt tette velem. Amint megtaláltam, ezt meg is tettem. Egy telihold alkalmával, mikor átváltoztam, felismertem és végeztem vele. Még az arcát is láthattam egy időre, majd magára hagytam, mikor biztos voltam benne, hogy már nem fog felkelni. Egy hatalmas könnyebbség volt, de mégis üresnek éreztem magamat.
Javában a 25-t súroltam, mikor elkezdett érdekelni, hogy vannak-e hozzám hasonlók. Elkezdtem kicsit kutakodni és rengeteg olyan aktával találtam szembe magamat, amelyek olyan személyeket tartalmaztak, akiknek nem szabadott volna már élniük és mégis nap mint nap láttam őket. Fiatalabbaknak tűntek mint valaha. Mások pedig halottnak lettek nyilvánítva, de mégis köztünk jártak, teliholdas éjszakákon pedig velem vadásztak. Nem csak mi voltunk, vámpírok, vérfarkasok és olyan teremtmények akiknek nem is szabadna létezniük, boszorkányok. Mind léteztek és olyan múltuk volt, mint nekem. Tragikus és romlott. De tovább léptem, azt gondoltam ennél durvább már nem jöhet.
Aztán bekerültem egy ügyvédi irodához, ahol aktákat nyálazhattam át, lezárt ügyek aktáit pecsételhettem le és voltak olyanok is, amiket utoljára a papírmegsemmisítő olvasott. Ekkor már súroltam a 30-at. A legnagyobb kikapcsolódás az volt, mikor a liftbe szállhattam, vagy azért, hogy aktákat szállítsak eggyel feljebb, vagy hogy hazamehessek, vagy hogy kilógjak ebédszünetre. Egyébként a felettem lévő szintre sokat jártam, volt ott egy kellemes természetű hölgy. Örömmel csevegtem vele a munka helyett. Nem utáltam amit csináltam, egyszerűen csak untatott a századik akta után. Viszont Camille igen csak felkeltette a figyelmemet és a legkevésbé sem tetszett, hogy a főnöke kihasználta. Egyik nap, mikor ebédelni voltam, akkor ismertem meg, ő is pont akkor jött le a közös helyiségbe. Rám borította a kávéját, ami a pirosodó arca láttán már nem is égetett annyira és inkább csak felnevettem rajta, majd legyintettem. Mikor nem fordult még ez soha elő senkivel, ugyan már? Minden reménye abban volt, hogy megkapja azt az ügyet, ami feljebb vihette volna a ranglétrán, Mr. Willis pedig ezt undorító módon kihasználta. Az elején csak azt gondoltam veri Camille-t, mert az eltorzult arca ezt árulta el, ahogy a tudat is, hogy sokszor jár be a főnökéhez, ugyan nem önszántából. De aztán megtudtam, hogy valójában szexuális bántalmazza, zaklatja. Ezt egyébként magam kutattam ki, mert Camille nem volt hajlandó elmondani. Nem mondom, hogy nem ment fel bennem a pumpa, de nem tudtam mit tenni. Nem azért, mert féltettem az állásomat, hanem azért, mert elővettek már gyilkosságért. Ha ezek után megvertem volna Willis-t, tuti börtönbe zárnak. Onnan pedig már annyira sem tudtam volna segíteni Cami-nak. Pedig nagyon szerettem volna valahogyan, még azt is felajánlottam, hogy feljelentjük és ha emiatt hozzá mer érni, kinyírom. Talán komolyan is gondoltam, talán csak a „hős” beszélt belőlem, hogy Camille belemenjen. Sosem tudtam volna bántani és azt is rossz volt nézni, hogy más megteszi. Úgy döntöttem, hogy megpróbálom elengedni az ügyet s reménykedtem benne, hogy mihamarabb megoldódik, talán, egyszer. Elhívtam randira, mert nem titkom, hogy nagyon tetszett, visszafogott volt, de mégis gyönyörű. Kellemes volt az az este, talán utoljára akkor éreztem magam ilyen jól, mielőtt az életem fenekestül felfordult volna. Aztán kaptam egy csókot és elváltak útjaink. Nem mondom, hogy nem örültem volna többnek, de nem zavart, hogy lassan haladunk, úgy éreztem, ennyi kijár neki.
Még az nap éjszaka megzavarták az alvásomat, habár az este történtek után nem is igen tudtam aludni. Egy nő dörömbölt az ajtómon, élénk bíbor színben tündököltek az arcai, a ruháját pedig vér borította. Nem tudtam mit reagálni, teljesen leblokkoltam. Aztán megpillantottam az arcát közelebbről és félkómásan felismertem a smink alatt Camille-t. Nem tudtam szólni sem. Kérlelt, hogy adjak menedéket. Megfordult a fejemben, hogy rávágom az ajtót és hívom a rendőrséget. De aztán mégsem tettem. Beengedtem, a kanapémon töltötte az éjszakát, majd reggel kávéval fogadtam. Ekkor persze semmire nem emlékezett és fogalma sem volt, hogy került hozzám. Szabadkoztam, hogy nem történt semmi, én a hálóban aludtam, ő pedig ide kint, a kanapén. De az arcát fürkészve rájöttem, hogy a véres öltözete jobban megrémiszti, mintsem az, hogy mit tettünk. Női ruha híján csak a saját pólómat tudtam ráadni, ami hálóing szerűen hatott vékony, de mégis formás testén. Még azon a napon vettem néhány ruhát, ha esetleg megismétlődne. Meg is történt. Nem egyszer, nem is kétszer. Nem számolom, de legalább háromszor eljött hozzám hasonló körülmények között. Az utolsó alkalom előtt követtem. Akkor állt össze teljesen a kép. Megismertem Camille egy másik oldalát, a vérszomjas vámpírt, aki a testét irányítja éjjelente. Ezzel pedig meg is pecsételődött a sorsunk, mikor beállított ismét hozzám és Mr. Willis halálát akarta. Hiába is mondtam volna neki, hogy ne tegye, másnapra nem emlékezett volna semmire. A vámpír akarta, nem Camille. Ő igazságra vágyott, hogy megkapja a férfi azt, ami neki jár! Én pedig nem tudtam hogyan segíthetnék egy emberen, aki nőket erőszakol, és egy másikon, akinek két élete van. Tanácstalan voltam és elvesztem. Azt akartam, hogy vége legyen. Hogy Cami megszabaduljon és a rémálmainak vége legyen.