szerepkör

- Pont, pont, vesszöcske… – kezdem a bugyuta kis gyerekverset, hozzá illő grimasszal összekötve. Az épület csendje annyira nyomasztott, hogy muszáj volt valamit tennem ellene. Először csak tv-t kapcsoltam, de zavart, így zenére váltottam. Ezután jött a fázis, amikor elővettem a rajztáblám és nekiálltam kacskaringós vonalakat húzogatni, kedvenc dalaim szövegeit mormolgatva közben most pedig… - készen van a feje… – folytatom a verset hozzá illő alkotmányomat egyre inkább firkásítva. - Kicsi a nyaka, mint... – folytatnám tovább, de ekkor nyit be Ő. Elmosolyodva pattanok fel az ágyról - Nagy a hasa, mint Mr.-nek… – trillázom tovább, miközben mosoly húzódik az arcomra. Mr-t utálom, igaz többször megvédte már a seggem, de tudok róla valamit, aminek nem örül. Tudom, hogy a fia a büszkesége, aki történetesen nem néz ki rosszul, de legalább akkora barom, mint az apja. Mondjuk, erre sajnos kicsit későn jöttem rá. Az eredeti tervem csak az volt, hogy idegesítsem az apját azzal, hogy a fia körül legyeskedek,
Nem mondanék igazat, ha azt mondanám, hogy New York, vagy egyáltalán Nem vágyom vissza oda, ahol a szüleim élnek, boldogan és talán fontos voltam nekik. Vágyom rá, bár ezt soha nem vallanám be, legfeljebb beismerném, hogy sok minden egyszerűbb lenne úgy, de megvagyok én így is. Egyfolytában pöröghetek, élhetem az életem és azt csinálhatok, amit akarok. Na jó, nem mindig hosszú porázon...

Azonban, a legnagyobb hazugság az lenne, ha azt mondanám, hogy tudom, hogy ki vagyok, vagy merre haladok. Ha tudnám, nem igyekeznék azon kétségbeesetten, hogy életem minden perce meg legyen töltve különböző elfoglaltságokkal, nem hazudnék, még saját magamnak is, egyszerűen csak önmagam lennék és nem érdekelne, hogy ki mit gondol.

- Jól vagy? - érdeklődött tőlem, mikor mindketten megnyugodtunk. Betörtem hozzá, azt hittem itt megbújhatok előle. Azt hittem, hogy ezek után jobb lesz. Nem lett jobb. Semmivel se. Csövörből vödörbe!
- Volt már rosszabb. - mormogtam valamivel később. Ügyet se vetve rá kortyoltam egyet a meleg teából, melyet időközben a kezembe nyomott.
-Haza vigyelek? – kérdezte.
- Hát engem ott nem várnak.

Ott feküdtem az ágyon. A nyitva hagyott ablakon a reggeli, hűvös szellő behozza magával a madarak dallamos csiripeléseit. Gondolkoztam azon, hogy vajon milyen madarak énekelnek az ablakon túl, de nem tudtam rájönni. Szétszórtnak éreztem a gondolataimat. Pedig imádom a madarakat. Mindannyiunknál is sokkal szabadabbak. Emlékszem, mikor az elrablóm legelőször emelt rám kezet. Leguggolt elém, erőszakosan ragadta meg az államat és az arcához rántott, a nyakamra szorította a tenyerét. Lassan szorította az ujjait, míg én a karjaiba kapaszkodtam könnyes arccal. Hányszor álmodoztam arról, hogy lenyúzzam róla a bőrt, ahogy az állatokról szokás. De nem tettem. Féltem tőle attól a pillanattól kezdve. Szabadság. Másra nem vágyom!