Jól tudom, hogy mit tett vele a főnöke és hogy mi a végső vágya, amelyet el szeretne érni. Előbb-utóbb nem tartom kizártnak, hogy aranyozott tálcán fogom kínálni neki a férfit, de egyelőre még a saját céljaim elérésére törekszem. Hogy a konkurenciámat megfogyasszam, és olyanok kerülhessenek a helyükre, akiket könnyebben lehet befolyásolni. Nem csak üzletembereket hozok neki, hanem átlag munkásokat, fitt sportolókat és még sorolhatnám. Gyilkosságok mindig történnek, eltűnések pedig még gyakrabban, csak ezeket nem mindig mondják be a hírekben és azokat is valószínűleg már túl későn. Willis munkatársai is beleköptek már párszor a levesembe, ezért ő rájuk is ugyanaz vár, mint erre a szerencsétlen (szerencsés?) flótásra az imént. És aztán, ha ki vagyok elégedve mindennel, amit az én Athém megtett nekem, akkor talán megkapja őt is. Talán. Még addig ki kell derítenem, hogy az a végső szál merre lökné el nála az őrületét – tehát ugyanúgy maradna Athé, akit én ismerek, vagy újra előtörne belőle Camille, akit valószínűleg ugyanúgy tudnék irányítani, csak nem önszántából jönne vissza hozzám.
- Jó válasz, kis kutyám - felelem neki vigyorogva. Most még így gondolja, de akár egy nap alatt is rengeteg minden megváltozhat, én csak tudom. Elég arra gondolnom, mikor egyik nappal még volt egy otthonom, családom, a következő nap pedig a féltestvérem halott volt, én megloptam a „szüleimet” és lényegében az utcára kerültem.
Kíváncsi tekintettel pillantok rá, miután utalást teszek a többi vágyamra. Mikor táplálkozom, felerősödnek az érzékeim, a vágyaim. Eddig mindig elfojtottam magamban őket, mert nem akartam ezzel elüldözni magam mellől, most viszont ismerjük már egymást egy ideje, és nem hinném, hogy olyan könnyen ki tudna lépni a bűvkörömből. Ettől függetlenül nem rontok rá, mint ahogy a főnöke teszi vele nap nap után. Ugyanakkor nem is teljesen azt várom el tőle, mint amire ő kérdez. De kétségtelenül várható volt, ezért habozás nélkül felelek, tenyeremet a hajába túrva, skalpját masszírozva. - Nem. A szavakban nem lehet mindig hinni. A tettekben viszont valószínűleg többet. Ténylegesen akard is, ne csak mondd - mint ahogy ugyanezt a főnökével teszi. Előbb-utóbb eljönne az ideje annak is, hogy az akaratán kívül rángatnám bele az ilyesmibe, mert már régóta vágyakozom utána, de jobb szeretném, ha ez most kölcsönös lenne. Én nem élvezem azt, amit Willis tesz - legalábbis a prioritásaim mások. Ugyan a nőkkel kapcsolatban egyedi szemléletem van, és hamar félredobom őket, jobban szeretem, ha a másik fél is aktív részese ennek, nem csak egy fadarabként van jelen benne. Másoknál a döntés az én kezemben van, most viszont kivételesen Athénál van a választás lehetősége. És ez egy vissza nem térő ajánlat, amelyet valószínűleg ő is tud.
Hallgatom a szavait, figyelem a tetteit. Érzem a cselekedetein, hogy ő is ugyanúgy kívánná ezt az egészet, de valami visszatartja. Ha nem is teljesenl de visszatartja. De mindaz, amit csinál az ingem gombjaival csak még inkább feltüzeli mind a fantáziám, mind a vágyaimat, melynek lassan érzékelhető jelei is fognak lenni, csak idő kérdése. De egyelőre még nem teszek semmit sem, csak a hajába túrva élvezem a közelségét, leheletének melegét a bőrömön.
Mikor arra kér, hogy hazudjak, nem is tudja, milyen egyszerű dolgot kér tőlem. Az életem alapvető része a hazudozás és manapság már én sem tudom megkülönböztetni, mi igaz abból, amit mondok, és mi hamis. Most is, amit kér… pár pillanat erejéig gondolkodóba ejt, de a szavak úgy gördülnek le a számról, hogy a mögöttük lévő jelentésbe bele sem gondolok. Hogy mennyi igazság van mögötte - vagy mennyi hazugság. Hajában lévő kezemmel még inkább arra ösztökélem, hogy az én tekintetemre vesse a sajátját. - Jelent. Talán túl sokat is. Másnak még csak meg sem fordulna a fejemben, hogy ilyet ajánljak fel. Téged akarlak, vágyakozom utánad, mióta először megláttalak. De nem akartalak letámadni idő előtt. Főleg nem úgy, mint valaki. Szeretném, ha te is akarnád ezt, nem csak mondanád, és hogy olyan örömöket okozhassunk egymásnak, amelyet még korábban nem éltünk át – csűröm-csavarom a szavakat, melyek ösztönszerűen fordulnak le a nyelvemről. Van igazság a mondandómban, de olyan is, melyről azt gondolom, hogy hallani akarja. Csak hogy melyik-melyik, azt nem tudom.
Mindezen gondolatokat elkerülvén újra ajkaihoz hajolok, hogy a szavaimat tettel is megpecsételjem, kimutatva a jelenlegi vágyakozásomat iránta. Most viszont már kezeim gátlások nélkül járják be a hátoldalát a nőnek. Fenekébe markolok bele, majd elölre érve a ruhája alatt érintem meg a combját, egyre és egyre beljebb simítva a tenyeremet, ujjaimat. Most, hogy a bőrét is érinthetem, forró, lágy érintésekkel, csak még inkább felkorbácsolódnak bennem a vágyak, remélhetőleg ez az ő esetében sincsenek másképpen. Elhúzódok ajkaitól és a nyakát, füle tövét csókolom tovább, a megfelelő erogén zónákra fókuszálva, amelyekre tudom, miként reagál. De hogy szavaimat se teljesen hazudtoljam meg, a továbbiak tekintetében sok minden rá van bízva. Ezért ennél a jelenlegi bizonyos pontnál egyelőre nem megyek tovább. Egyelőre.

~megjegyzés~ ♕ ~

Van abban valami perverz módon dühítő romantika, ahogyan ragaszkodom hozzád. Sokat köszönhetek neked. Többet talán mint azt hinnéd. Egyszerre félek tőled, és egyszerre érzem minden alkalommal, amikor éjjel elindulok, hogy hozzád kell jönnöm. Itt a helyem. Nem csak azért mert képes vagy csillapítani a bosszúvágyam, nem csak azért mert táplálod bennem a vadat melyet minden egyes megalázással telt pillanat hozott az életbe. Hanem azért mert itt tartasz. Magad mellett. Bizalom ez, még ha nem is a legtisztább formában. Nem vetsz véget bennem semminek, és talán nem azért, hogy szenvedni láss, sokkal inkább azért, hogy szembenézhessek önmagammal. Camille gyáva és hiszékeny. Túl gyáva ahhoz, hogy szembenézzen élete nyomorával és túl hiszékeny ahhoz, hogy azt gondolja egy napon majd magától véget ér. Hogy Willis nem hív többé az irodájába, hogy többé nem kell ott megalázottan vergődni a lábai előtt, számolva szinte fejben a perceket, mikor könnyít magán, mikor hallom a reszketeg sóhajainak apadó örvényében a szabadulás lehetőségét. Engem ez tart életben, ha megszűnik, talán rám sem lesz többé szükség. Vagy talán akkor maradok örökre én felszínen. Talán akkor tűnik el végleg az a lány, aki már veszélyesen naív.
Nem mindig kapok tőled ajándékot, van amikor én magam vagyok az ajándék neked. Ugye tudod, hogy nincs semmi amit ne tennék meg, csupán kérned kellene rá? Hatalom, még nagyobb hatalom, ahol odavetsz engem, hogy szerezzem meg amit csak lehet neked. És megtenném. Küldj a szörnyek közé, bánom is én, csak mondd, hogy kellek még neked!
Mohóságod eleinte nem csillapodik, ahogy a vérző test még utolsókat rúgja, még a férfi ujjai a combomba marnak, vádlón szorít rám. Nem ezt ígérem neki. Na persze, nem ígértem semmit, csak hallani akartam ahogy vágyakozik rám. Ahogyan mindenki más teszi. A torkod feszíti lefelé a kortyokat, étvágyad nem azért nagy talán mert már napok óta nem ehettél, sokkal inkább az izgalom fokozza amelyet közben érzel. Ó ne hidd, hogy téged látnom így, engem nem tölt el hasonló izgalommal. Te tettél ilyenné, élvezd hát a gyümölcsét, amit bármikor leszakíthatsz. Rólam.
A hátam mögött hallom a bőrön végigkaristoló fogakat, a nyeldeklés lassuló ütemét. Fejem belefeszítem a szélbe, amely feltámad. Az éjjel füstszagú és lágy. Éppen olyan amilyennek szeretem. Lehunyom egy pillanatra a szemeimet, és élvezettel engedem magamon átfutni az érzést, hogy valakinek a halálában megint ott lehettem, valakinek láttam a szemeiben kihúnyni a fényt. Én voltam, én vettem el, ahogyan tőlem is minden alkalommal elvesznek valamit. Halál az is, csak az olyan halál, amelyben a lélek döglik meg újra és újra. A test oly sok mindent kibír, a test időnként érzéketlen húsként reszket Willis ujjai alatt, néha már nem is érzem, tompán hagyom csak, hogy tegye amit szeretne. Mocskos vagyok utána. Oly mocsok ez amelyet a vér mos tisztára. A vér melyet fakasztok, és amely táplálékul olvad el benned, hogy aztán az illatával csókolj rám pecsétet. A tiéd vagyok. Sokszor. Mindig.
Megérezlek magam mögött. Nem fordulok meg, csak hagyod, hogy vérpettyes ingedre fektessem földbarna tincseim. Megosztom veled a félelmem. Félek, hogy egy nap majd féredobsz. Tudom, hogy ilyen vagy. Oly könnyen taszítasz másokat el az utadból, csak mert már nincs rájuk szükséged. Rám miért lenne? Az emberségem az oka talán, hogy még élőn dobog a szívem, hogy a testem még forró a benne zubogó vértől, hogy a rubint áradat oly hívogató, oly illatos, mint a mézillatú nyári délután, amibe bele akarsz zuhanni. Billen a fejem, kicsit hagyom, hogy belesimuljon a fémillatú, véres ingedbe. Keveredik az arcvized pézsma illatával. Megőrülök érte, ugye tudod?
- Milyen kutya az, amelyik a gazdája tenyerébe harap, amiből enni kap?- kérdezem tőled, hangomban teljes őszinteség csendül. Soha nem akarnék ártani neked. Soha nem is tudnék, de ezzel tisztában is vagy. Nem csak azért mert erősebb vagy nálam, nem csak azért, mert egy pillanat alatt szorítanál rá ujjaiddal a torkomra, roppantva ketté, mint egy száraz ágat. Sokkal inkább azért, mert tehetsz velem akármit, félre is seperhetsz, én akkor is visszatérek hozzád.Ez holtig tartó ragaszkodás.
Hirtelen mozdulattal fordítasz magaddal szembe, és én ernyedt bábként hagyom neked. Mégis megfeszítem a fejem, hátrahajtom, büszkén ragyogó, az éj által szénfeketére festett íriszekkel merülök el a vonásaidban. Apró mosoly jelenik meg a szám sarkában, amelyet egy vad és fullasztó csókkal maszatolsz el rajtam. Ajkaid közül érzem még a vér forróságát, érzem a mohóságod, amellyel az ajkaim közé nyomakszol őrült táncra hívod a nyelvemet. Engedelmesen tekerem köréd. Fulladok és zuhanok a pillanatban, és te vagy aki megtart. Fogad vért fakaszt az alsó ajkamból, melyet nyelvemmel egy sietős kergetőzéssel simítok át a nyelvedre. Keveredem benned és megbabonázva nyögök ajkaid közé. Megvonod magad tőlem. Hátrahúzódsz, mosolyod azonban tovább hívogat. Mintha teljesen elszállt volna az öntudatom, kizárólag téged látlak. Levegőt is csak általad veszek.
Kezed a derekamra markol veszedelmesen erősen, és én hagyom, hogy ívben feszüljön a hátam, közelebb hozzád. Csak a fejem rázom a kérdés első felének hallatán. Nem sietek sehova, hiszen az egész éjjelem a tiéd. Tulajdonképpen az egész életemet birtoklod. Vajon tudatában vagy ennek?
Meglepetten vonom fel a szemöldököm a csodálkozásom jeleként, mely szerint nem rontasz rám, helyette csak finom, igazán diszkrét utalást teszel arra mi mindent várnál még tőlem.
- Azt szeretnéd, hogy beleegyezzem?- nem tagadom, a hangom is elárulja, hogy megleptél.Máskor is figyelmes voltál velem, tudom, hogy van valami ami miatt hozzám másképp viszonyulsz. Talán ezért is félek attól, hogy egyszer ennek a varázsa majd megszűnik és akkor félredobsz...ne tedd kérlek!
- Úgy akarsz velem lenni, hogy azt mondom akarom?- teszem fel ugyanazt a kérdést, kicsit talán másképp, mert magam sem merem elhinni, hogy ezt tőled hallottam.Tenyerem nyitott ernyőként simítom a mellkasodra, és felnézek rád. Ajkaim lebiggyednek. Ne kérd ezt tőlem, könyörgi a tekintetem, hiszen oly sokszor mondtam már ezt másnak, és nem volt őszinte. Talán most is hazugságra vágyom, csak másféle hazugságra. Picit lábujjhegyre ereszkedem, hogy dacosan kívánatos ajkaid közé duruzsoljak, hízelgőn mint egy mohó macska.
- Annyi mindent megtennék neked, annyi mindenkin átgázolnék érted. Bárkit becsapnék, bárkivel lefeküdnék, ha azt akarnád.Mindez még így sem fejezné ki mennyire hálás vagyok neked mindenért.- belesimulok az ölelésedbe. A testemnek szól, sosem a lelkemnek, de nem bánom, hidd el. Csak talán néha jó lenne. Camille vágya mindig ez volt, és talán valahol az enyém is. De sosem követeltem tőled. Nem is mertem volna, és mert nem is hiszem, hogy képes vagy rá. A kezeim, melyek eddig mellkasodon pihentek, finoman csúsznak lejjebb, megállapodva valahol a hasfal közepén.Én magam pedig előre hajolok, hogy fogammal az első utamba eső gombot az ingedről leharapjam. Koppan a porcelánfehér fogakon a gomb, majd félresepri ajkaim közül egy könnyed lehelet. Hangtalan zuhan a földre. Onnan lentről pislogok fel rád.
- Nem tudom megadni neked az akaratom, úgyhogy vedd el, ahogyan eddig!- talán már nem is tudom milyen valakivel igazán együtt lenni. Talán éppen olyan érzéketlen vagyok mint te, csak én másképp. Újabb gombot csippentenek be ajkaim. Megtartom, játszadozom vele a nyelvemmel, mintha valami olcsó, veszedelmes szexista játékot imitálnék. Aztán újabb reccsenéssel ez a gomb is az ajkaim között végzi, majd ugyanúgy a földön.Tekintetem továbbra sem ereszt. Vajon nyomot hagyok benned bármikor is?
- Vagy játszhatjuk másképp...csak hazudj nekem….hogy jelent ez az egész bármit.
Játék ez is, mint minden amit egymással űzünk, és talán valahol nagyon mélyen rejtezik benne őszinteség is. Olyan mélységben ahova nem juthatunk el. Én nem tudok. Te pedig tán nem akarsz.

Tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok jó ember, és nem állítottam ennek ellenkezőjét korábban sem. Apám fiatalkori „bölcsességei” a mai napig kísérnek és ugyan azóta már sokat fejlődtem minden tekintetben, egy-két dolog mellett a mai napig határozottan, teljes vállszélességgel kiállok. Legalábbis ezt szeretném gondolni magamról, de úgy érzem, újra és újra meghazudtolom önmagamat. Mindig is úgy álltam a nőkhöz, mint a gyengébbik nemhez, akik csupán arra jók, hogy a beteg fantáziáimat és vágyaimat kielégítsék. Erre tessék, betért az életembe Camille, vagy Athé, ahogyan ő szereti, ha hívom. Ugyan nem táplálok iránta túlságosan mély érzelmeket, élvezem és vágyom a társaságát. Tisztában vagyok az életének történetével és ezt valószínűleg ő maga is tudja, ha kicsit belegondol. Ezt pedig szívesen használom fel az én kis fantáziáim kiélésére.
Hogy van-e eleje vagy vége annak, amit vele, de talán jobban mondva általa csinálok? Őszintén szólva fogalmam sincsen. Olyan egyszerűek az emberek és az érzelmeik. Bár tény és való, hogy idáig fajulni nem láttam még senki személyiségét sem. Megerőszakolta párszor a főnöke, tény és való, azonban nem sokakról mondható el, hogy mindezek után egy vámpírhoz fordulnak, hogy az segítsen neki levezetni a feszültséget ilyen vagy olyan módon. De úgy véltem, ez talán még a hasznomra is válhat. Én nem szennyezem be a kezemet – csak minimálisan -, a konkurenciámat viszont meg tudom kicsit fogyasztani vele. Mellette még jól is tudok lakni, ami csak egy kellemes plusz.
Csendben, kényelembe helyezve magamat foglalok helyet és figyelem a nőt, mit csinál a másikkal. Ismerem a főnökét, Willist, így nem véletlen a választásom az áldozat tekintetében. Mintha valami filmet néznék, úgy várom már a tetőpontot, mikor megérezhetem a friss, lüktető vér illatát. Szándékosan nem étkeztem már pár napja, és ugyan tudnám tartani magamat még egy ideig, nem szeretem az önmarcangolást. Ha éhes vagyok, táplálkozom, ha kívánok valakit vagy valamit, akkor elveszem.
Amint látom a penge élén a halovány fény visszaverődését, elmosolyodva markolok bele a fotel kartámlájába, feltolva magamat ülő pozíciómból. Az éjsötétkék zakómat gondosan lefejtem magamról, és rádobom a bútorra. A következő pillanatban pedig már a férfi nyakát marom fel éles fogaimmal és kezdem el lecsapolni őt az utolsó cseppig. Egy ideig még érzem az izmai feszültségét, ahogy próbál ellenkezni mind az én, mind az Athé cselekvései ellen, de mindhiába. Egyedül is elég erős vagyok hozzá, de így még könnyebb a dolgom, hogy a nő fölötte nehezedik rá a súlyával és döfi belé a kést újra és újra és újra. Hozzám érne utána, én viszont először rámorranok, de később mikor óvatosan a vállamra teszi a kezét, akkor már nem ellenkezek.
Egyre lassabban, egyre kevésbé mohón szívom magamba az utolsó pár cseppet. Felállok és valamit tisztát a kezembe véve letörlöm az arcomat. Az eddig is meglazított nyakkendőmtől most ténylegesen megszabadulok, illetve kigombolom az ingem felső 2 gombját. A fehér ruhadarabon egy prémium mosás sem segítene, de számoltam ezzel és valahogy imádom érezni magamon a másik vérét. Athé mögé sétálok, mire ő fejét a mellkasomra hajtja. Nem reagálok erre semmit, csak tekintek magam elé, rendezve a légvételeimet.
- Majd, ha indokot adsz rá - felelem szűkszavúan, mégis őszintén. Jogos részben a kérdése, hiszen ha kicsit is sikerült már kiismernie, akkor tudhatja, nem kizárt, hogy egyszer rá fogok unni mindenféle magyarázat nélkül. Legalábbis mással így lenne, de a mi kettőnk esete elég egyedi. Erős ok kellene, hogy csak úgy eldobjam magam mellől. Lepillantok rá és kézfejemmel arcára simítok. - De szerencsédre túlságosan élvezlek téged nézni, szóval egyelőre még megtartalak - vigyorodom el. - Csak nehogy a végén engem találjon meg a pengéd! - ilyen félelmeim azonban nincsenek. Ugyan lehet úgy tűntem mint egy esztelen vadállat mikor rátapadtam a férfi torkára, teljesen magamnál voltam. Szerintem tisztában van vele Athé is, hogy ő csupán egy egyszerű kis ember, tomboljon benne a düh akármennyire is, nem érhet fel hozzám még kiéhezve sem.
Végül kissé őt és magamat is fordítom a jelenlegi állásunkból, hogy vadul telepedhessek rá az ajkaira, hosszan és vággyal tele csókolva őt. Kissé meg is harapom az alsó ajkát, de csak annyira, hogy a vére egy kicsit kifakadhasson. Ízlelgetem ajkaimmal, nyelvemmel, majd a korábbi mosollyal távolodom el tőle.
- Remélem nem sietsz sehova. Segíthetnél még egy másfajta éhségem csillapításában is - hintek meg neki valamit, közben egyik kezemmel derekába markolok, úgy húzva szorosan közel magamhoz és újra rátapadok az ajkaira. Hátán simítok végig, egészen a formás fenekéig, ott azonban most még megáll a kezem. Szerintem ő az egyetlen nő az eddigi életem során, akit nem csak kényem-kedvem szerint tettem magamévá, hanem a másik erre hajlását is figyelembe vettem - részben. Tudom, mit tett vele a főnöke és ugyan elítélni nem tudom a pasast, Camille-t valahogy becsülöm annyira hogy nem teszem vele ugyanazt mint másokkal tennék. Ez pedig nagy szó az esetünkben.

~megjegyzés~ ♕ ~

Tudom, hogy figyelsz, hogy látni szeretnéd mit vált ki belőlem az ajándékod. Hálám vörös páraként tekereg a kikötözött férfi körül, egyre mohóbban és egyre szenvedélyesebben vezeti végig rajtam a tekintetét. A szobában nincsenek zajok, nem lehet hallani mást, csak ahogyan a háttérben helyet foglalsz a fotelben, hallom a kifogástalan öltözéked egymáshoz surranni. Szinte érzem a tekinteted végigfutni a bőrömön, látom magam előtt az önelégült és minden szempontból büszke mosolyod. Lám mit tettél velem, mivé váltam általad. Pedig te csak felébresztetted bennem azt ami mindig is ott volt. Te lehetőséget adtál, célt és eszközöket ahhoz, hogy kiélhessem, hogy levezethessem mindazt, amit a hétköznapokon nem tudok.
Nem akarod, hogy véget érjen a szenvedésem a főnököm által, nem akarod, hogy elhagyjam, hogy felmondjak, nem akarod, hogy abbamaradjanak a zaklatások, hogy a megalázottság szétmossa arcomon minden áldott nap a festéket. Hogy a kontúr feketéje átkozott könnyekként folyjon le az arcomról. Nem akarod, hogy mindez ne legyen többé, mert azzal talán engem is elveszítesz. Nem azért mert érzelmileg kötődsz, ó tudom én….hanem mert jóságos kis gyilkos bábodként bármit megteszek amit beteg elméd csak kitalál. Talán még többet is. Mégis ember vagyok. Élő hús, lüktető szív, áramló vérfolyó az erekben, amelyet időnként elveszel, amennyire csak szeretnéd. Én pedig adom. Önként és még többet is adnék, mert minden alkalommal amikor csak veled lehetek felszabadulok. Elhiszem, hogy tökéletes vagyok, hogy minden amit teszek valami magasabb célt szolgál. A teljes bosszúm egy szeletét. Most is lám kit szereztél nekem! A férfi itt előtte és alattam, lábaim bilincsének szorításában, az ágyhoz kötözve, bizonytalanul, mégis veszett vágyainak kereszttüzében pontosan olyan mint Willis. Éppen olyan önelégülten jóképű, éppen olyan gusztustalanul elegáns, éppen olyan veszett ajkakkal mered rám, szétnyíló szirmok közül kiszökő forró lehelet csapódik az arcomnak. Ajkaim vöröse apró nyomokat hagy az állán. Sercen a fél napos borosta, a keserű illat az agyamig lüktet. Ugye látod….látod Connor, hogy kiélvezem amit nekem adtál, kiélvezem, játszom vele, majd nevetve fogom nézni, amint a vért, az utolsó kortyot is magadnak követeled belőle. Mert hol marad a te szórakozásod, ugyebár? Semmi nem adsz ingyen, mindenért ezerszeresen fizetek neked, de én ezt élvezem. Nevetni támad kedvem a gondolatra, hogy ha egyszer Camille akadna a kezeid közé, akkor mennyire mohón nyalnád le a sós, félelemtől ízletes könnyeket az arcáról, hogy aztán a reszkető testét egy könnyed mozdulattal öleld magadhoz, és fehéredésig csapold a vérét.A véremet. Csak az enyém más, mert nincs benne a reszketés mámora.
Hallom a falakon visszaverődni a férfi halkuló sóhaját, érzem a combomnak feszülni a vágyát,kegyetlenül marom rá magam az ajkaira, hogy nyelvének buja ízlelőbimbóin, utolsóként még engem érezzen. Nyekeregve fullad belém, és én nevetve húzódom el tőle. Kapna utánam, de én elhúzódom. Egy pillanatra nézek csak hátra vállam halmain át, és a tört arany fényben látlak téged, amint fejed félrebillentve figyeled meddig fogok még bolondul édes gyerekként játszadozni. Mosolyom talán látod, ahogyan végighúzom, nyelvem kidugva megnyalom az alsó ajkam.
- Gyönyörű, igaz?- kérdezem tőled, noha a kérdés erősen kétértelmű, mégis nagyon jól tudod, hogy mindkettőre kíváncsi vagyok. Milyennek látsz a vérfakasztó gyönyör utolsó másodperceiben, és milyennek látod őt itt, vergődve még mindig, bár mozdulatlanul félelmének és bizonytalanságának tipródásában. Visszafordulok tőled, a válaszod, ha érkezik meghallom ne félj, és bármi is legyen az, én minden idegszálammal a férfira koncentrálok már. Nem hoz izgalomba a dolog, nem úgy ahogyan téged. Engem más vezérel. A lehetőség, hogy az élet egyetlen másodpercen múlik, egyetlen mozdulaton, hogy meggondolom magam esetleg….de sosem gondolom meg. Mert én innen veszem vissza amit tőlem elvesznek. Azzal, hogy semminek néznek, hogy azt hiszik csak egy ostoba, félredobható kis baba vagyok, akin át is lehet taposni, hogy belém törölheti a lábát akárki.
Willis minden alkalommal hallani akarja, hogy könyörgöm, hogy kérlelem, mintha önként adnám amit ő vesz el. Én pedig kimondom, mert tudom, hogy akkor hamarabb szabadulok. Minden ilyen alkalommal megöl bennem valamit, ami aztán az ilyen estéken támad fel. Főnix vagyok. A te véres főnixed Connor, hát támassz fel a hamvaimból és ne hagyj magamra soha! A férfi feje mozdul, már egészen közel van, én pedig hallani akarom, hallani azt a mondatot amit mindenkitől hallani akarok, legyen férfi vagy nő….legyen bárki, aki éppen a karmaim között vergődik, hogy akar engem...akarja amit tenni készülök. Úgy akarja ahogyan én akarom Willis erőteljes lökéseinek a végét. A fájdalom már a múlté, már nem érzékelem azokon az alkalmakon. Csak a jótékony sötétség borul rám, és a remény, hogy hamarosan vége. Kezemben még villan a penge, ahogyan megemelem, és miközben újra és újra ismétli a nyomorult mennyire akar engem, a nyaki verőeret célzom meg a pengével. Kirobban a rubint forrás, patakzik rám, apró cseppekként teríti be a lángvörös ruhámat. Fejem hátravetve figyelem az utolsó vergődést, és szinte érzem amint felborzolod a levegőt. Tudod, hogy mikor kell jönni, mikor kell megmerítkezni a forróságban, amit neked fakasztottam. Nekem csak az élvezet kellett, a csemege a tiéd, egyedül a tiéd Connor. Nem állok még meg, érzem, hogy a veszett oroszlán aki bennem lappang, még tombolni és tépni akar, még bennem van a mozdulat, hogy megint és újra és ismét megmerítsem a pengét a testben. Ellenállása már nincs. Téged érzékellek, amint fogaid akár az almába vájnak bele a bőrbe, és hallom a kortyokat, amint a vért magadba szívod. Imádom nézni ahogyan mohón falod fel az áldozataidat. Kezemmel végigtörlöm a homlokom, csapzott hajam odább seprem, és zihálva, a levegőt kapkodva nyúlok feléd. Morranásod jelzi, hogy nem akarod, hogy megzavarjalak, bár az is lehet, hogy nem nekem szól. Megérintelek, Ujjaim óvatosan helyezem a válladra. Véres kezemből kihullik a tőr. Lassan húzódom le a halottról, hogy az utolsó simításokat te végezd el rajta. Az ablakhoz indulok, hogy szélesre tárjam, és egy kis friss levegőt engedjek be. Lentről zene hallatszik fel. Monoton üteme ott kalapál a testemben. Megnyugvást kellene éreznem, helyette még mindig dolgozik bennem az adrenalin. Le akarom vezetni….le kell vezetnem. Megtámaszkodom az ablakpárkányon, és kifelé bámulok a csillagtalan és jellegtelen éjszakába. A város él és érezni lehet a halál szagát, bármerre is fordul az ember. A fajtád minden éjjel vadászik, és minden éjjel a jóllakottságig vedeli a vért. Hirtelen már nem hallom az ágy felől mohóságod hangját, már csak azt hallom, ahogyan nyekken a bútor mikor leszállsz róla te is, és magad mögött hagyod megunt játékszerünket. Mögém lépsz, nem ölelsz át, nem is kérem, hogy átölelj. Mégis a fejem így neked háttal a mellkasodra hajtom. Orromban érzem az illatod, a vér fémes szagát, a lélegzetvételed tompuló üteme a fejbőrömön szánkázik végig.
- Azon gondolkodtam, hogy mikor fogsz úgy rám unni, hogy többé már nem kapok majd tőled ilyen ajándékokat?- szólalok meg hirtelen. Nincs a hangomban semmi vád, nincs bennem harag vagy számonkérés. Csak talán egy kicsi mindenből. Mert egyre csillapíthatatlanabb lettem melletted, és nem akarom, hogy eldobj. Addig semmiképp amíg egy napon, azt a pengét végre abban nem meríthetem el, aki ezt az egészet felébresztette bennem. Meg fogom ölni Willist. A kérdés az, hogy mennyire kegyetlenül és mikor.